Hosszú hallgatás után írok megint a blogra. Sokminden vette el az időt a bostoni beszámoló megírásától, de leginkább a saját bénultságom, kedvetlenségem. Annyi mindent elmondtam már ezzel kapcsolatban, de legtöbbször csak egy felszínes médiafaszkódás lett belőle a sok idióta vagy ötlettelen kérdésnek köszönhetően. Ha nem is "kénytelen voltam" megírni a Narancs blogjára az ezzel kapcsolatos érzéseimet, mégis olvassátok el, érdemes, sok kép és videó is van benne, de az biztos, hogy jólesett tisztáznom a dolgokat. Lesz szó a városról, versenyről, médiáról. Sok kép, sok videó.
Nehéz volt a médiát kezelni, még nehezebb helyretenni a dezinformációkat. A másnapi mérvadó (NY Times, Washington Post) újságok arról cikkeztek, hogy bombát találtak a célvonal utáni kajaosztó részlegen, és a tőle egy kanyarra található S-T betűjű öltözőbuszoknál is kukákban.
Nem volt igaz, de ez utólag – amíg ki nem derült az ellenkezője – jobban sokkolt, mint maga a merénylet, hiszen a célzónában töltöttem tetemes időt. Ami ennél is szívenütőbb: az a pár fotó, amit utólag mutatott Eszter. Ott készült a zászlóknál a célegyenesben a verseny alatt, a képen gyerekek, szurkolók.
Mi is fotózkodtunk a befutó után 1 órával a közelében egy rendőrrel, lásd a nyitóképet. Aztán rá 20 percre, mikor a szálláson már a zuhany alatt álltam: bumm! Ebből semmit nem érzékeltünk, cask a tűzoltóautók és rendőrkocsik sipítását. A médiafelhajtásról és a robbantással kapcsolatos "élményeimről" itt az elején írok, akit a verseny érdekel, az tekerjen lejjebb.
A MERÉNYLETRŐL ÉS MÉDIAFELHAJTÁSRÓL
Lehet, hogy nem kellett volna minden médiumnak nyilatkozni (amúgy nem tettem, voltak akiket eleve kizártam, minőségi/ideológiai okokból), de lelkiismeretesen jártattam a számam, raboltam az alvásidőmet (6 óra eltolódás ugye) skypeolással, a délelőttömet telefon kérdezz-felelekkel, amit New York utcáin is eltölthettem volna sétálva. Szegény vendéglátóink, Zita és Attila, és persze Eszter hősként tűrték az éjszakai csörgéseket (de igazából gyűlöltek érte), effektíve rögtönzött sajtóközpontot állítottunk fel. A jelenlevés kuriózumát (elsőkézbőliség) és futás fontosságát szem előtt tartva beszéltem: ha ezzel is kicsit tudok tenni az ügyért, már megérte. De ennek ellenére egy szerencsétlen papagájnak éreztem magam, aki sokszor maga is dezinformált volt, és azt adta tovább az éterben. A hevenyészett lista fejből... Tévék: mtv hirado, duna tv hirado, rtl vmelyik műsora, hir tv, sportklub, mokka tv2, atv. Rádiók: class fm, lánchid rádió, Klubradio, kossuth. Print: index, narancs, hvg és NL Café (csak átidézve), helyi thema, nemzeti sport, nepszabadsag, bors. Akiknek nem: echo es tények. Ja, egy héttel később a Nemzeti Sport ezt bírta írni.
Meglepetésemre a legjobb és legvirulensebb beszélgetések a rádióinterjúk voltak (volt némi idő és beszélgetés volt, nem kérdészápor), kellemes csalódás volt a felkészült, jó humorú és figyelmes Horti Gábor (Lánchíd Rádió, Sportklub), Nesta a Neston FM-ből, és kéremszépen Sebestyén Balázs a Class FM-ből. A leggázabb: TV2 vmelyik műsora, ahonnan a szerkesztő csaj habzó szájjal hajnalban hívott fel vagy 6x, hogy miért nem veszem fel a telefont (USA-ban magyar mobilommal hívást fogadni 400Ft, és senki fizetett tudósítója nem vagyok), amikor bezzeg hajlandó voltam nyilatkozni ennek vagy annak. Elég szolidan, de elküldtem a picsába. A videóriportom pedig magáért beszél, a gyorsreagálású, sajtóban edzett filmes ha akciót lát olyan, mint a futó, ha rekortánt szagol: rárepül. Ez lett belőle.
Rendkívül szomorú és felkavaró, ami történt, de ez utólag desztillálódott le inkább. A képek alapján - vessetek meg - még az életben maradt merénylő is szimpatikusnak tűnt arcra. Mondjuk az, hogy végigmegy a rendőrökkel dulakodó bátyján a kocsijával, az extra durva. A helyszínen összességében egyáltalán nem volt félelmetes amit a helyszínen tapasztaltunk, nem féltünk, sokkal inkább kíváncsiak és izgatottak voltunk, hogy belecsöppentünk az események sűrűjébe. Az pedig tényleg önvizsgálatot érdemel, hogy pár napja a Metropol újság címlapján simán elsiklott a tekintetem a "Robbantás a bagdadi piacon - több tucat halott és sebesült" vagy vmi ilyesmi cikk felett.
A VERSENYRŐL
Először is a blogon leírtam, mit csináltam késő ősztől felkészülésképpen. Erősnek éreztem magam, de a 2:48-as maraton lehetőségét véleményesnek. New Yorkban rengeteget mentünk jobbra-balra (pedig másodjára voltam ott, s elég jól ismerem a helyet), a lábam minden este ólommá vált, ez lehet az egyik ok a várakozásaimmal szembeni alulteljesítésre. Néha futottam is, remek helyen laktunk, Manhattan keleti oldalán pont a víznél, így csak végigrohantam a rakpartra, le a három hídig és vissza, néha 7, néha 14 km-t.
Boston tökmás mint egy tipikus benzingőzös, zsúfolt, zajos, toronyházas amerikai nagyváros. Itt például számos park, hangulatos kis utca van, és a felhőkarcolók is elszórva találhatók, ergo nap éri a járdát. A legeurópaibb ami városnak is mondják. Vasárnap délelőtt érkeztünk távolsági busszal (a MÁV-nak jelzem: 30 dollár oda-vissza Boston-NY 400km, van wifi és extra lábhely a buszon), még boldog, katartikus fáradtsággal az előző esti MET opera Rigolettója után. Séta a kínai negyeden át, szénhidrát tankolás töltött bunokkal, majd Dunkin-fánkok (ó de hiányzik ez a szemét Magyarországról). A Back Bay Areaba értünk, itt a főutca, ahol már épült a később lidérces hírű célegyenes, ott várakoztak az elitet kísérő autók, itt volt a két hatalmas park tavakkal, macskaköves dimbes-dombos utcák.
Boston a világ legrégibb maratonja, az első újkori olimpia évében már megrendezték, s teszik ezt azóta is 117. éve. Habár egy nagyon nehéz pálya, mert egyenes nincs benne - szó szerint: vagy le, vagy fel, és mindez kanyarokban, mégis presztízsverseny, kemény bejutási szintidőkkel minden korosztálynak. Nekem 3:05-ös maraton kellett, amit Bécsben szedtem össze tavaly (2:58) Aki idejön, az kvázi a futás Mekkájába látogat el. Egy életben egyszer kötelező a futónak. Kisebb, mint London, Berlin vagy New York, ahol 40 ezer ember is rajthoz áll: itt mindenki „elitnek” érezheti magát a verseny patinája és erőssége miatt.
Két éve készültem, treníroztam arra tudatosan, hogy eljussak Bostonba (kezdve az örömteli, de mégis kudarcos 3:06-os berlini maratonnal 2011-ben): minden elvárásomat felülmúlta. Sok városmaratonon voltam már a nagyvilágban, de Boston a non plus ultra. Alapból elképesztően profin és gördülékenyen szervezett esemény – ez meglátszott később a vis maior közepette is, amikor higgadtan, készségesen dolgoztak a merénylet utáni döbbenetben az önkéntesek. De meglátszott a naponta küldött, nagyon korrekt, informative hírleveleken, amik a robbanás után érkeztek a résztvevőknek.
Merthogy a többezer szervező többsége felkészült, talpraesett önkéntes: mindenki nyakában névtábla egy számmal, hanyadik éve van a versenyen. Beszéltem a rajtnál egy New Hampshire állambeli asszonnyal, aki csak ezért jön át egy államon, hogy ingyen segítse a rendezvényt vízosztással, csomagkiadással – immár 22. éve. Volt szellemi sérült önkéntes is a rajtzónában. Nagyon fontos nekik személyesen is ez a hagyomány, de a városnak is, amely tán a legeurópaibb (angolabb) az USÁ-ban, élhető, bájos, emberközeli. Tisztelik a futókat (a kirakatok tele plakáttal: Boston köszönti a futókat!) mindenkinek van egy jó szava hozzád, ha futócipőben vagy, gratulálnak és jó szerencsét kívánnak.
Az expó fenomenális. Minden egyértelműen kijelölt, minden funkcióra több ember, nem kell várnod. A rajtcsomag mellé kapsz egy futóútlevelet, olyan nyakbakasztós azonosító cucc: VIP-nak érezheted magad.
Ha a versenypólód kicsi (az USÁban általában hosszujjút adnak, és én mindig két mérettel alárendelek, mert ott az S az L-es), négy nyugdíjas néni ül a cserebere pultnál, hogy a rádillőt elővarázsolja. Ezért vagyunk! – felelik, mikor csodálkozva kérdezem, hogy mi a jó eget csinálnak. Nincs olyan márka, ami ne lenne ott nem kicsi standokkal az expón.
Áruminták, akciók, termékek, amik Amerikában eleve 2/3-ával olcsóbbak az itthoni áraknál. Öltözőfülkeként TOI-TOI vécé vagy állósátor kreatívan megcsinálva. Nincs rossz vevő, nincs hülye kérdés, csak odaugró, segítőkész alkalmazott. És ott a nagy találka a mozgássérült fiával futó, ironmant csináló Hoyt-apukával. Kép készül a SUHANJ!-nak a példaképről.
A tésztapartin esett le az állam: a városházán (!) tartották. Több emeletre elosztva a rengeteg embert, időre hívva őket, és a tálakban all you can eat, remek ételek, nem szarul összedobált ócska tészták, hanem minőségi választék.
Három fajta helyi sör, táncoló önkéntes lányok, LCD tévéken folyamatosan futó pályarajz. Amikor lefeküdtem, nem izgultam, jól aludtam: tudtam, miért vagyok ott, mit tettem érte, mire vagyok képes, és szerencsésnek éreztem magam, hogy eljutottam Bostonba.
Ott ez az áprilisi hétfő ünnepnap, ekkor van a Patriots’ day is: mindig ekkor rendezik a maratont, amely Hopkintonból, egy kisvárosból indul – oda mind gördülékeny szervezéssel kiviszik a 27 ezer indulót reggel, ez is egy fantasztikus logisztikai bravúr, ahogy iskolabuszokra felültetik azt a töménytelen embert -, majd számos falun át ér be Bostonba. (A hírek szerint Newtonban is találtak egy fel nem robbant bombát, Ez az a város, amely a 31. km környékén, a legkeményebb hosszú emelkedőnél, az ún. Heartbreak Hillnél van: itt gyűlnek össze a legtöbben bíztatni az addigra már elcsigázott futókat.)
Reggel csípős hideg volt, 5 fok körül. Láttam a leheletem. Ennek örültem, volt hosszúlastexem, a hideg az én barátom, ha jó időt akarok futni. Mesélték, hogy tavaly 38 fok volt. A buszon csak férfiak, mindenki (az időbeosztás miatt) sub3h futó, marcona tekintetek, befelé gondolkozó emberek, mintha a D-Dayre menő páncélos bárkában ülnénk. Megérkezünk Hopkintonba.
A rajt előtti futófaluban chill-out hangulat, van, aki bekészült matraccal, pokróccal.
Minden földi jó (kávé, bármennyi elvihető energiaital, PowerBar szelet, masszázs, bagelek, több száz mobil-WC, adidas cuccok /vazelin, cicileragasztó, cipőfűző/, jó zene és egy figyelmes helyi Péter Attila) kényezteti a futókat, zajlik a charity: minden eldobott ruhát összegyűjtenek a hajléktalanoknak.
A mobilvécéknél is “kreatív” sor. Nem minden vécé előtt kígyóznak a sorok, hanem 3 sor alakul ki spontán , és amelyik WC felszabadul a 20-ból, odamegy a sor elején arrafelé álló. A WC-ben eleve van leülős rész ÉS piszoár is, tehát nem kell az összepisált deszkára leülnöd nagydolgozni. És kézfertőtlenítő is van.
Delíriumban járkálok, fényképezek, latolgatok. Nem eszem tele magam, pisilek időben, és last minute a rövid bringásnaci és a triatlonos techinkai póló mellett döntök. Melegszik az idő. Aki eddig a hőgombák (!) alatt állt, az most nekivetkezik.
A rajthoz hosszú út vezet a városkán át, a házak előtt emberek, vazelint, italt, biztosítótűt kínálnak, ha elvesztetted vona a rajtszámodhoz. A rajtnál beállok az első hullám 2. sorába. 20 méterre tőlem az elit nők és férfiak. Elengedik a nőket 9:30-kor. A szpíker felszólítására 10 perccel a rajt előtt átszellemülten eléneklik az amerikai himnuszt. Mindenki a kezét a szívére rakja: egyszerre ordenáréean giccses, nevetséges és felemelő ez az átszellemült patriotizmus. Behunyt szemmel végiggondolom, mit keresek itt, miért jöttem, mi van mögöttem. Easy van.
Az elitet kísérő verseny- és sajtóautók már bekészültek.
S amikor eldördül a rajtpisztoly, hatalmas buli kezdődik. Magyarországon elképzelhetetlen ez az odaadó szurkolás: félmillió ember áll az utak mentén és elképesztő zajongással hajtja a futókat. Komplett iskolák képeznek masszív szurkolói tömeget, családok települnek ki terülj-terülj-asztalkámmal, mindenki kap egy jó szót, sőt ordítást: a 42,2 km egy masszív hangorgia. Az ember hősnek, gladiátornak érzi magát, vagy olimpiai bajnoknak, annyira drukkolnak neki. Apropó olimpia: az utolsó kilométereken előzött vissza Joan Benoit, az első női maratoni olimpiai bajnok (1984 Los Angeles), aki idén 56 évesen is csodás formában, hipercikkámen dresszben kocogott.
A pálya eleinte lejtős. Gyors vagyok, nagyon gyors. Simán 19 perc körüli 5 km-eket megyek. 8 km-nál hátbacsap egy srác, a Hungary Triathlon feliratot kiszúrta. A 3:40-es tempó közben elmeséli Greg Takács– aki texasi magyar, és idén megcsinálja az immár 6 majors maratont, egy héttel Boston után ment Londonba futni – eloszlatja az illúzióimat: ez nem gyors pálya. A két évvel ezelőtt Mutai-testvérpár éltal futott iszonyatos durva világcsúcs a hátszél miatt volt. Ez egy technikus pálya. A lefeléket sokszor felfelé követi, ho, látványosan, hol alattomosan. Alig van egyenes a plyában, és ez a kanyarban lejtés-emelkedés kiszámíthatatlan és beláthatatlan.
Megyek előre, kis víz, kis iso (mast nem is adnak a frissítő asztalokon, ez fura) a 3 km-enkénti (!) pontokon, melyek az út két oldalán hosszan húzódnak. Fantasztikus, de minden mérföldnél és km-nél digitális kijelzőjű óra mutatja a versenyidőt! Kétoldalt hol szellősen, hol - a városkák határában, és plane a városkákban - zsúfoltan állnak a szurkolók, vicces táblákkal (I never kissed an Irish man, come here if you are an Irish!”, meg “It is not sweat, your fat cells are crying’”). Az úton tengerészgyalogosoak vonszolják magukat, ők hajnalban, gyalog indultak el a távon.
Kemény a 3:45 körüli tempó, próbálom nem ingadoztatni, de még megy, nincs baj, erősnek érzem magam. Féltávnál elképesztő az időm: 1:21:49! PB, nem is kicsit, ráadásul maratonon. Itthon versenykörülmények közt, pihenten futottam 1:24:49-et megszakadva. Túl erős, baj lehet belőle, még 10%-os lassulással számolva is 2:45-48 körüli vége idő, pedig a masszív mászás most jön (persze a T100 viszonyítva sima kis, alattomos emelkedők vannak Bostonban, de akkor is). Megengedek egy pisilést, nagyon kellett már, egyszerűen nem bírok egy versenyt levezényelni pisiliés nélkül.
A megállás bemerevít, nehéz újrakezdeni a futást ilyen tempóban, és relative meleg is van. 25-nél fáradtságérzet tör rám, de még nem lankadok. 28-29-nél a semmiből egy combgörcs gyilkol meg. Volt már ilyen, nem lepődök meg, csak a tényen, hogy tényleg van olyan, hogy nem tudsz továbbmenni. Kiállok nyújtani. Kisvártatva továbbmegyek, de érzem vesztemet. Hiába a magnesium shot, a Heartbreak Hillen 31-nél iszonyatos, áttételes görcsöt kapok a combomba és vádlimba. Vánszorgok. Lemegyek néha 5-6perces tempóra is. Baj van, válságmenedzselés történik, kínzóan lassan telik az érzékelt és hátralevő idő, a versenyidő pedig ketyeg kíméletlenül. A pisilés, a nyújtás is elvitt 1-1 percet, a lassulás sokkal többet. Azért kell kapaszkodnom, hogy sub3h legyen. Túlvállaltam magam, vagy elfutottam az elejét, vagy mindkettő. Se kiköpni, se lenyelni nem tudom a maratont, de ő sem. Már meleg van, 15 fok körül, de tűző nap.
Greg Takács, akit elhagytam, visszaelőz 38-nál. Ekkor már Boston külvárosában “járunk”. Megyek vele, felveszem a tempót, de nagyon fáj, s bár simán hozzászoktam az ultrákon az időtlen, végtelen, fájdalmas robothoz, most nagyon fáj minden, nagyon lassan megy az idő, kínlódom, a végét járom. Felfejlődöm 4perces tempókra, de kipukkadok. Lassulva karikázok, Eszter szerint – aki a célegyenes előtt kanyarban látott – rettenetes mozgással fordultam rá a Boylston streetre, ahol már elképesztően lelkes, hangos, együttérző tömeg hajszolja a futókat. Ezt (is) szeretem Amerikában: a teljesítmény, legyen akármilyen, elismerését, és a biztatást, hogy keep going.
A célegyenesben már csak az motivál, hogy mindjárt vége. Nincs katarzis, nincs jóvátétel, jutalom. Erőm sincs, talán felemeltem a karom, talán nem a célvonalon. Megvan a sub3h, egy perccel job is mint az eddigi legjobbam, de minimum 5, de tán 10 perccel job vagyok ennél az időnél ideális körülmények közt. Ami tán Berlin? Vagy a sík Rotterdam? Nincs okom panaszra azért.
A célvonal után – ezt mutatom a videóban is – hosszan elnyúlik a zóna: tápolnak, itatnak, érmet kapsz. A célvonal után rögtön leülök a padkára, és ottmaradok 15 percet. Hulla vagyok. A fejem két oldalán levő vastag ér a szokásosnál is duzzadtabb - ezt teszi a magas, 180+ pulzus, amivel egy ilyen versenyt abszolválni tudok. Ahogy az expón a pólócserére, a zónában csak arra van vagy 5 ember, hogy a hőfóliát rádrakó ember UTÁN egy matricával összeragassza a fóliát, hogy palástként rajtad maradjon, s ne kelljen kézzel fognod. Összeszedem magam, lassan elvánszorgok a mellékutcába, ami a felhőkarcolók mögött van, az árnyékban hirtelen fázni kezdek.
Rengeteg iskolabusz, de név kezdőbetű alapján könnyen odatalálok. Első negatívum: nagyon lassan adják ki a csomagot. Fázom, fáradt vagyok, mégis tolakodnom kell, ha a kiadóablakhoz akarok valamikor is érni. Megtalálom Esztert, pár fotó, elvonulás. Nem is értem, miért nem maradunk ott drukkolni, nézelődni. Utólag az ember mindig mast gondola a pillanatról, meg hogy akkor ott mit kellett volna csinálni, mi lett volna jó. Tán a faszom ki volt a versennyel, vagy idegileg elfáradtam… elmentünk a szállásra. Ha ott maradunk, bármi lehetett volna. A többi utána levő dolog tudott.
Egyetlen biztonságosnak mondott maraton van a világon: a washingtoni Marine Corps Marathon, ezt a Pentagon szervezi a dolgozóinak, és a csomagleadásnál mindent átvizsgálnak. De persze ők sem tudják az útvonalat 100%-ra ellenőrizni. A buszpályaudvaron picivel fokozottabb biztonsági ellenőrzés, ez pár kutyás rendőrt jelent. Simán kijutunk egy teljesen felkavaró, zizi másfélnap után. Én meg eldöntöm, hogy amíg még relative fiatal és jól regenerálódó, sérülésmentes vagyok, addig a 10-21-42km távokra koncentrálok leginkább, visszaveszek az ultrából, a triatlonból is, utóbbit inkább duatlonra váltom a béna úszásom miatt. Van még keresnivalóm maratonon, és ősszel Budapesten meg is akarom futni azt az időt, amit tudok.
Az adidas eközben kijött egy pólóval, amiből X% megy a merényletek sebesültjeinek alapítványába: a pólón “Boston stands as one.” 24 óra alatt mennyit fordul a világ.
Memento mori:
