Nem verseny. Nincs nevezési díj. Nincs benne sok szint: csupán 7100 m. 30 óra alatt, óramutató szerint a teljes, 152 km-es útvonal bejárandó. Évente két próbálkozás lehetségres. Az egyetlen kötelező felszerelés a szervező által adott GPS-jeladó, hisz nekik bizonyíték kell, nem ígéret. Itt a futó-kirándulók újkeletű őrülete: a Kör. (A cikkem eredeti változata a VS.hu portálon jelent meg 2014.02.01-jén. Ott a képek is szebbek, nagyobbak.) Mindenkit bátorítok, hogy menjen a Körre: rossz lesz jó lesz! Mottó: „Ha egyszer odébbállok / A kör közepébõl majd hiányzok, / Rám többé nem találtok.”

KÖRBEVESZNEK JÓ BARÁTOK

Megvan az a vicc, hogy a könyvkötő és az adóhivatalnok eltévednek a hajnali ködben? És azt a mondás ismerős, hogy vén futó is megnyalja a sót? Mindez a valóság, és hogy ismét Pataky Attilát idézzük: „A válasz mindenre, A Kör.” A neve alapján asszociálhatnánk egy MVM-es partnerkártyára, vagy akár egy horrofilmre is; ez az út során, főleg éjszaka, többször megfordul a résztvevők fejében. Csakhogy ez egy sajátságosan kijelölt ultratrail, azaz hosszútávú hegyifutós útvonal, ami folyamatosan le-föl tekereg, s mint a tört gerincű kígyó, önmagába harap. Ezért nevezték el a kurtán-furcsán, sok jelzésváltáson át haladó, számtalan börzsönyi hegycsúcsot érintő, 152 kilométeres erőpróbát Körnek. Itt csak rajt-cél győzelmet lehet aratni, másként nem is teljesíthető a Királyrétről induló, s oda visszatérő kihívás. Az eddigi leggyorsabb teljesítő 27 óra 23 perc alatt ért körbe. 2013 szeptembere óta eddig heten vágtak neki: öten szólóban (ebből ketten feladták menet közben), és legutóbb egy páros,  Sperka „Speró” Tamás és Lőw András.

A könyvkötő Sperka rutinos hegyifutó, gyakran végez a hazai versenyeken az elitben, és tavaly ő volt a leggyorsabb magyar induló az egyik legnagyobb presztízsű nemzetközi trailversenyen, az Ultra-Trail du Mont Blancon. Sperka szinte csak terepen mozog, eleve heti kétszer a Budai-hegyeken és a Pilisen át hazafut a pesti munkából. „Nekem unalmas az aszfalt, nem tudok és nem is akarok X-szer egyformán lépni. A terepen minden mindig más: az idő, aljzat, fák, ingerek. Más a talajfogás, elrugaszkodás, más izmokat használsz, míg az aszfaltfutásnál közel ugyanazokat, így azok jobban igénybe is vannak véve. Terepen nem tudsz kétszer ugyanarra a helyre lépni ugyanolyan ütemben.” – jellemzi Sperka az ösvény- és a betonfutók közti különbséget. „Görcsberánduló lábak, folyamatosan sárkoloncok  a cipőn, a belső kis koordináló izmok lázban – nem könnyű a terepfutás.” – ismeri el a duó másik tagja, az asztfaltkoptató Lőw András. Az ultrafutók közt veteránnak számító, minden futóőrültségbe belevágó Lőw sajátos „ezüstéremmel” is büszkélkedhet: ő teljesítette második legtöbbször (összesen 16 alkalommal) a 246 km-es klasszikus futóversenyt, a Spartathlont.

Lőw elhessegeti a kaján megjegyzést, miszerint csak szeretett volna valakit az egykori táj- és sífutó Sperka személyében, aki nála otthonosabban mozog a terepen, jól olvas térképet és biztos nem téved el: a jobban kifestett helyeken ő is vezetett, és többnyire a bevett tájolási metódusokat (merre van Észak, jobb vagy bal kézre esik a következő elágazás, stb.) hívta segítségül. Három éve ismerik egymást személyesen, a brutális Kazinczy 200 emléktúrára már együtt mentek 2013 nyarán, és mialatt végigjárták a nyelvész-hazafi nevezetes zempléni helységeit (Széphalom, regmeci birtok, stb), megbarátkoztak egymással, és egymásra rezonáló gondolataikkal is, hogy „még egy baromi hosszú frontovonalon együtt szeretnénk barangolni”. A könyvkötő és az adóhivatalnok keresett hát egy szabad hétvégét, és nekivágtak. Annyit szögeztek csak le – futók közt ismerős utolsó kibúvóként, mentális mentőövként –, hogy ha extrémek a körülmények (nagy eső, hó vagy hideg közeledik), akkor elnapolják az indulást. A páratlan páros tehát összeállt, már csak be kellett jelenteni a csúcstámadás igényét a szervezőknél.

A szabály szerint minimum 1 héttel előre kell jelezni a próbálkozási szándékot a Csanya és DonRazzinó becenévre hallgató versenyrendezőknél. Mindketten elkötelezett terepfutók, Csanya a magyar trailélet emblematikus alakja is egyben: szerettek volna meghonosítani egy nemzetközi őrületet, mint amilyen például a La Traversée, amire rákattannak a hazai futók, s aminek idővel mítosza és nimbusza lesz.  Viszont mindezt ingyen, szemben a fizetős francia csapatbulival. Másik előképük egy coloradói közösségépítő és -megmozgató misszió volt: ott tucatnyi 14000 láb (azaz 4-4.5 km) magas csúcs van: az ottani futók sokat törték a fejüket, hogyan lehetne egy „sztorira” felfűzni és megfutni őket, és ebből lett az alig 15%-os teljesítési arányt felvonultató Nolan14: bárki bármikor indulhat, van egy kísérlete, hogy a ranglistára kerüljön. Profiknak is beletört már a bicskája a teljesítésbe – például a hipster terepfutóikon Krupickának is – pedig „csak” végig kell járnia 100 mérföld alatt a 14 csúcsot. Azok mindig ott vannak.

MÁSHOGY FÁJ

Ahogy itthon is a szerény kárpát-medencei hegyek, amik „kiszolgáják” a Kéktúra, a Budai hegység távoli csúcsai, vagy éppen a Bükk 900-as csúcsai nevű, hegytető-érintő túrákon elindulókat. Ezek nem geocaching- vagy tájfutóesemények, nem kell elrejtett pontokat megtalálni, nem kell nagyon jól tájékozódni, nincs adott „felfedezési” sorrend a pontőrpecsétek begyűjtésére, lehet taktikázni az útvonallal. A ragály továbbterjedt: immár a Vértesben is vannak QR-kódok a fákon, szaladgálhatunk közöttük a VérKörön, és ha a kódokra akadunk, regisztrálhatjuk ottlétünket. De az „önbevallásos” versenyeket gyarapítja a januárban és februárban aktuális, kanadai-finn eredetű Yours Truly-futás is: a téli alapozó időszak végén 10-20-30 vagy akár 50 km-t is lehet a szórakozás kedvéért lekocognunk, és egy nemzetközi oldalra mindenki beírja a maga kis futását. A terepfutók kitalálták maguknak a szürke tréninges Rocky-nak emléket állító Balboa-kört, a rövid távon brutális szintet produkáló Lélekszaggatót. És nemrég jött ez a börzsönyi Kör, ami Sperka szerint „több mint teljesítménytúra, kevesebb mint terepfutás. Ultra-tájfutásnak is hívhatnánk, de a 152 kilométeren nincsenek eldugott ellenőrzőpontok, és térképolvasó supermannek sem kell lenni. Mindenből egy kicsike szükségeltetik, hogy teljesítse valaki a Kört.” Na meg állóképesség, alvásmegvonás-tűrés, perziszetencia,  a futó-túrázó ridegtartáshoz való sokévnyi adaptáció. És persze egy alapos itiner sem árt, amit a műnyomók világában jártas Sperka profi anyagra préselt: vízálló,  téphetetlen és gyűrhetetlen térképeket készített, bár az útvonal letölthető GPS-track formában is.

„Itt nem lehet csapódni más futókhoz, mint egy szokásos versenyen, nincs követés, és nincsenek versenyjelzések (szalagok, felfestett nyilak), mint egy alaposan kijelölt pályán. A szabályok megengedik hogy páros is indulhasson, és bár nem kötelező az eggyütthaladás, úgy döntöttünk, hogy együtt csináljuk végig. Álló segítők, azaz adhoc depók lehetnek. Síp, fényrakéta, telefon nem kötelező. Járművet nem használhatsz. Bárhol elhagyhatod a Kört, bemehetsz egy faluba, de ugyanott kell visszacsatlakozni. Mindenki saját felelősségére indul.” – teszi hozzá a rövidnadrágban futó Lőw, aki a szokásos „szigorú, de igazságos” csomagot vitte el a január 18-19-ei útra: kis futómellényt kulacsokkal, pár szezámszeletet és gyümölcspürét, egy derékra csomózott széldzsekit, és egy hosszú túranadrágot. Be- vagy lecsatlakozó kísérő futó, aki iramot diktálna vagy ismerné a környéket, nem jöhet. „De nem is kell, mert az egész lényege veszne el, »visszaminősülne« terepfutóversennyé vagy teljesítménytúrává. A varázsát az adja, hogy egyedül vagy párban, de oldd meg önerőből a problémákat.” – állítja Sperka. A hagyományos rendezvényektől akartak elrugaszkodni a rendezők a Körrel. Valami mást, máshogy inspirálót akartak, ami kevesebb felhajtással, szervezéssel, logisztikával jár, ahol az egyéni jártasság és teljesítmény együttesen jobban dominál, nem pedig az dönt, hogy ki milyen segítséggel tud végigmenni a pályán. Ennek elismerését jelzi a teljesítőknek járó egyedi, kovácsolt, névre gravírozott érem, és a gyorslábúaknak juttatott, mindenféle futónyalánkságot tartalmazó „bérlet” is.

IT’S SHOWTIME, FOX!

A cseh futófenomén szerint a „maraton nagyon unalmas versenyszám" – a négyszer olyan hosszú, alpesi szintekre hajazó Körre talán még Zatopek is elégedetten csettintene, hisz kalandok adódnak bőven. Sperka és Lőw rögtön az elején elrontottak egy jelzésváltást, de 15 perces kitérővel korrigáltak – egy ilyen figyelmetlenség lehetősége végig Damoklész kardjaként lebeg a vállalkozók feje felett, hisz minél többet tévelyegnek, annál jobban megy az idő és nőnek a felesleges kilométerek. Márianosztra felé még a hajnali derengésben gyönyörködtek: „azért mentünk, hogy jól érezzük magunkat. Ez nekem hamar elmúlt, 18 km-nél beálltak a sonkáim, mondtam Sperónak, menjen egyedül, de kinevetett. Fordított esetben én is kinevettem volna.” – mutatja be az önszopató bajtársiasság szép példáját Lőw.

Tapasztalatból hozzá tudtak rendelni adott szakaszokhoz (kilométerek és szintrajz alapján) kvázi etapidőket. „A reggel hatos indulást is azért volt, hogy ha majd érintünk 1-1 falut, akkor ott a kocsma nyitva legyen, lehessen egy kávét inni, folyadékot tölteni. A kaja nem jelentős súly, a folyadék a nehéz, és fogy is rendesen, tehát pár óránként 1-1.5 liter vízhez kellett jutni. Nyáron persze sokkal több kell. Pár börzsönyi kút még működik, nincsenek elzárva, hisz enyhe a tél.” – vázolja Sperka az előkészületeket. A táj végig csöndes volt, túrázók csak Nagy-Hideg-hegyen nyüzsögtek az útvonalon (ott eleve menedékház és non-stop melegvizes WC várja a kirándulókat), pár arra edző futóbarátjuk jött időnként szembe, csöndes volt minden. Nem sokat pihentek: inkább erőltetett sétatempóban haladtak futással váltva, mivel Sperka figyelmetlenül készítette össze a motyóját, és elfelejtette berakni a ragtapaszt, amivel kibillenés ellen köti fel a bokáját. Ez is motiválta, hogy haladjanak: kb. 85 km múlva jutott hozzá a leukoplasztokhoz egyik ismerősétől.

Az éjszaka hatalmas ködöt és sarat hozott: a Börzsöny magjától is távol eső, Királyházánál kezdődő (82-114 km) hurokban méternyire is alig lehett látni, nemhogy a fákra festett jelzéseket. Amikor tisztult az idő, a fejlámpák fényében az erdő lakói reflektáltak: „láttunk szemeket, a bagolyé fent, a rókáé lent virított, hajnalban elment előttünk egy szarvascsorda, döbbenetes istállószaguk volt, de nem láttuk őket a nagy ködben.” – mondja Lőw. Volt, hogy őzek szaladtak át előttük, máshol egy mufloncsorda.

Sőt, pár hónapja az egyik teljesítő már találkozott vadkannal is.  Sőt majdnem találkoztak a börzsönyi hiúzzal is: „Az éjszaka közepén Feketevölgynél nekifutottunk egy / Lada Niva volt/ UAZ-nak. Az ott strázsáló parkőr felszólított, hogy álljunk meg, kapcsoljuk le a lámpáinkat, csöndben átvezetett az ösvényen, mondván a hiúz táplálkozik, ne zavarjuk. Fura volt, hogy honnan tudja, hogy ott eszik a hiúz, meg tán az ő szagát megszokta már? Egyszercsak feltűnt egy „A Körzsöny nem viccel”-molinó: egy ismeretlen család lepett meg bennünket, akik olvasták a neten, hogy elindultunk a Körre. Hoztak teát, süteményt, és a családfő valóban parkőr volt, de ott és akkor csak konfabulált a hiúzról, bár amúgy él a környéken.” – ad képet a sajátságos ultrafutó humorról Sperka.

A görcsöket is sikerrel előzték meg: a többször „bezöldülő” Lőw a szembejövőktől folyamatosan sót kunyerált, mígnem egy szarvasetetőben talált egy sokkilós tömbsót. Térdre borult és azt nyalogatta, hogy a kiürült ásványi anyagokat pótolja. Az összeomlást sikerült is elkerülni, az utolsó 20 km-en, a hajrában megdolgoztak az időtartalékért, az apró türelempróbákat (dagonyás csapások, sárhabos ösvények, folytonosan felbukkanó meredek emelkedők) is átvészelték. Magasröptű eszmefuttatások rohanják meg ilyenkor az ultratávok leküzdőit: a heideggeri világban-benne-lét elméletével rokonítható a Lőw által emlegetett „folyamatos jelenbenlevés: oda kell figyelni, mindig a következő 3-4 percre tekinteni, hogy mit eszünk, milyen lesz az út, hol kell kanyarodni, mitől leszek jobban. Ilyenekkel megy az idő, és nem a »mi lesz 3 óra múlvára« gondolunk. Csak a végén lett fontos, hogy ne csússzunk ki a szintidőből, nem lett volna szégyen, persze rosszul esett volna. Persze, a bűnbak én lettem volna, nem vagyok most edzésben, pedig az UTMB-re készülök.”

LONG TRAIL RUNNING

Az utolsó hat órát szaporázták, és végül 29 óra 34 perc 50 másodperc alatt értek vissza Királyrétre. (Ez az a népszerű kirándulóhely, ahol nemrég egy eltévedt család is megjárta a maga „Körét”.) Lőw lába megdagadt, és „olyan vizes volt a végén, mint egy várandós kismamának.” Sperka szerint bár kellőn változatos volt a terep, mégis „szintileg keményebbnek gondoltam előzetesen. Sokkal futhatóbb volt, mint vártam. Autonóm túrázó- vagy kirándulótempóban is bele lehet férni a 30 órába, de kell a sokéves futótapasztalat, sokszáz egyben megtett kilométer, és nagyon oda kell figyelni, hogy ne tévedjél el. Erős jóindulattal sem mondanám, hogy a jelzések jól vannak felfestve a fákra, ha köd van, lutri az egész, hiába memorizáltad az útvonalat, így leginkább a GPS-t érdemes nézni.” – összegzi a kaland tanulságait Sperka, aki nagy szerencsének tartja, hogy alig esett, és januárhoz képest nem volt hideg. Pont az ilyen és ehhez hasonló változók miatt egyedi „esemény” a Kör, és az eredmények nem igazán összehasonlíthatók egymással. Mivel az útvonalat részletesen leírják a szervezők, és a próbálkozók is elmesélik a tapasztalataikat blogokon, emiatt egyre könnyebb lesz a Kört teljesíteni. Az összemérhetőség a  körülmények miatt is kérdéses: a rajtidő, időjárás, indulók száma, évszakok mindig mások lesznek. De legalább átcsábíthat néhány nagyravágyó országúti futót is a Kör: amúgy is inkább ők jönnek át terepre, mint fordítva, hisz mást szeretnének már ők is a beton helyett. Park, Normafa, improvizálás ösvényeken, és aztán versenyek, merész kihívások: így néz ki egy aszfaltfutó átlagos terepevolúciója. Fun run, költségkímélő nagy verseny, őszinte szembenézés – a Körön egyszerre kaphatja meg az induló különböző rendezvények sajátosságait.

Pár nappal később Lőw és Sperka már azon gondolkodnak, hogy nyáron újra nekivágnak párosban, felvértezve a tapaszatatokkal. „Párban tájékozódni jobban lehet, hátránya, hogy nem a saját tempódban nyomsz másfél napot, hanem igazodsz. Türelmes partner kell, mert mindig várni kell valakire. De talán több előnye van a közös vállalkozásnak: egymást segítjük, a sok élményt meg lehet osztani, lehet dumálni, közös a szívás és az öröm, több szem többet lát és közösen téved.” Megvan az a vicc, hogy a könyvkötő és az adóhivatalnok a kánikulában menekül a hiúz elől?!