Egy vitát kiváltó posztban már írtam a túrázó-terepfutó ellentétekről, de most a BTK2014 kapcsán turista-terepfutó cicaharc is képbe kerül, no meg egy pazar futóhátizsák a Salomontól. Miért köcsögök egyes turisták? Hogyan nem tudtam megvédeni a tavalyi dobogós címemet, hogyan lett a hivatalos 86 km 91 a végére, a 3000 végül 3500 szint, és közel 40 perces hátrány, ami a fix dobogómba került a mostani Budapest Terep Kupán? Miért futottam közel 5 kilométert teljesen rossz irányba, oda és vissza? Hogyan nyal vissza a fagyi annak, aki azzal vesztegeti el az idejét, hogy a sporttársaknak visszaszalagozza a pályát, akik pedig köszönik szépen a szívességet, élnek vele, és megelőzik? (fotókért köszönet Homoki Lacinak)
A verseny egyik rendezője, Börcsök András egy FB-kommentben pöttyintette el, hogy az idei volt az utolsó terepkupa. Sajnálnám, sőt hiányozna ez a verseny, mert sok távot kínál, és otthonosan mozog benne a fővárosi vagy akörnyéki ember, hisz nem érzi úgy, hogy ha el is veszne, akkor valahol nagyon messze otthonától tépnék szét a keselyűk. Az útvonal egy-egy része "begyakorolható" helyeken zajlik (Csillebérc, Normafa, HHH, Hűvösvölgy), az útvonalban szinte szinuszgörbéhez hasonló precizitással váltogatják egymást a lefelék és felfelék, az ultratávban is van 3000 szint a 86 km alatt. A pontokon mindig kedves, rendes és figyelmes az önkéntes személyzet, a frissítés erős, a nagyobb pontokon kétfajta izo, narancs juice, víz, dinnye, gumicukor, kekszek, kenyerek, snackek, Csanya állomásán még jég is - mint mindig.
A kis csekkpontokon is víz+snack, kivéve ahol csak dugni kell. Tavaly óvatosan versenyeztem ultratávon, nem is voltam se felkészülve rendesen, és a tudatos alapozás is hiányzott, mégis 3. lettem ezen a versenyen. Idén az eredményeim és az állapotom, specifikus edzéseim okán is felkészültnek és dobogóesélyesnek éreztem magam. Rengeteg kifulladásig vitt, kőkemény szériás lépcsős edzés, sok 20-22 km-es hegyifutás versenytempóban, számtalan Citadella le-föl caplatás - ezekkel készültem az elmúlt hetekben a terepkupára. Aztán a verseny utáni napon analitikusan a következőkre jutottam.
Szinte tökéletes felszereléssel, na jó majdnem tökéletessel vágtam neki a távnak, mert cipőt kellett váltanom 50 km után. Gondoltam, a blogon is megénekelt városi tereptrappolások után élesben és hosszútávon tesztelem a Salomon City Trail csukáját. A hegyi terepen is jól fogott, könnyű és gyors viselet volt, de amit éreztem már korábban, az itt hatványozottan jött át: a cipőben kevés a csillapítás, kemény a talpa, és pár óra után nem ergonomikus, nem jó benne futni, sajog a láb. Jött a lestrapált, visszavonultatott, aszfaltra való Brooks Ravenna, ami csak az ilyen vészmegoldásos akciók miatt van még a cserepadon.
Csúszott is rendesen, főleg azon a zergebaszó köves ösvényen a HHH-ról lefelé Virágos-nyeregre. Viszont a laza short, a napellenzős és izzadságfogós sapka, és a félmeztelenül futás jó döntésnek bizonyult, amit megkoronázott a kipróbálásra kapott hosszú nevű (hydro, s-lab, skin, stb) Salomon-hátizsák. Hamarosan írok róla egy részletes tesztelős posztot, de egyelőre csak annyi: köszönöm, hogy végre olyan zsákkal futhattam, amiben nem hallod a folyadék lötyögését. Egy baj volt csak, hogy az nem lett lepróbálva, hogy ruha nélkül hol érintkezik a bőrrel durván, s izzadtan, vizesen véresre sikálta több ponton a mellkasomat, még jó hogy pulzuspántot nem vittem. Legközelebb leukoplaszttal ragasztom le a kritikus részeket, mert nagyon jó volt benne póló nélkül futni, mondhatni a zsák öltöztet.
Az idei terepkupa tökéletlen versenynek sikerült. Tavaly kétszer is eltévedtem önhibából. Idén ez nem fordulhatott elő: egyrészt jobban ismertem az útvonalat már, másrészt nagyon figyeltem a földet és a fákat, azaz a narancs felfújásokat és a szalagozást. 10 mp-cel később startoltam el, mert Miki haverommal annyira későn érkeztünk a rajthoz, hogy a rajtszámátvétellel, napkrémezéssel, csomagleadással pillanatok alatt elment az idő, s már kint riadót fújtak. Az elején nagyon gyorsan mentem, előny kiépítésére törekedtem, de akkor még volt pár fél- vagy maratoni távos, akikre lehetett tapadni, 15km után már fókuszált figyelem kellett a vízre, kajára, sóra - mindenütt gyorsan frissítettem - és a jelzésekre, de így is volt bennem némi szorongás, amíg fel nem tűnt a következő szalag vagy fújás. Az első 13.5 km-t 63 percre futottam, és az ötperces átlagot majd 40 km-ig sikerült tartani még büfézéssel is. 18-nál beért "a sportág nagy és színes egyénisége", Sperka Tamás (Speró), és a lefeléken el tudott lépni a puha Hokájának is köszönhetően. 28-nál rámfutott Hajduska Balázs, a későbbi győztes. Tavaly 48 környékén feladta, az árnyékban feküdt. Idén keményen, egy kulaccsal nyomta, riszpekt. 36-nál jött a Csanya-féle pont, ahol már sajgott a nedvességtől kidörzsölt, kiizzadt sótól kicsípett mellkasom. Jég a sapkába, és neki az emelkedőnek, aminek a hosszan elnyújtott végén, egy kiszögellésnél csodálatos völgypanoráma tárul elénk a Piros ▲ jelzésen.
Harmóniámból az riasztott fel, hogy már vagy 10 perce semmi megerősítő jelzést nem látok. A terepfutó íratlan szabályok szerint ennyi időt/távot engedhet az ember, s ha nincs bizonyosság, akkor vissza kell fejteni a dolgokat. Stop. Megállok egy hármas kereszteződésénél, itt tutira kéne lennie valaminek. Cipőnyomokat nézek: mintha egy Hoka barázdái lennének, arra megyek. Kiérek egy bazi nagy rétre, ahol elfogy az út. Itt kezdődött a "félrevezetések vígjátéka", lásd a lenti 3 térképrészlet karikázott részeit. Hangos anyázás közepette visszafordulok: megy el az időm, az erőm. Még mindig rossz vagyok az "igazságtalanságok" kezelésében: ellenem, a teljesítményem ellen elkövetett merényletnek tartok mindent, ami indokolatlanul visszafog egy versenyen.
Hangos szitkozódás, önhergelés, ordibálás - rengeteg felesleges energiavesztés, ördögi spirál, mely csak lefelé húz - közepette futok vissza az utolsó elágazáshoz, ahol jelzés volt, ami basszus arra mutat, ahonnan jöttem. Épp jön egy bringás, kérdem, merre mentek futók? Ketten és a másik ágon. Üvöltve megyek tovább, 22 percet vesztettem, mikor Speróba és egy másik srácba botlok, ő lehetett mögöttem úgy 20 perccel, ami most nullára redukálódott. Ők sem túl boldogok: mint kiderül, Speró egy másik úton, de szintén kiért a rétre, szintén félre vitte egy szalag, ő még több időt vesztett. Gyors térképolvasással kiderül, hogy a szalagokat átcserélték a pályán. Állítólag már hét közepén kikerültek a jelzések, volt idő rosszindulatú túrázóknak, bringásoknak, futóknak (?) gonosz tréfát űzni a versenyzőkkel: csak annyi kellett, hogy egy szalagot leszedjenek, és máshova rakjanak fel, s így a futó tévútra megy.
De a tökös élboly szépen visszarakta a szalagokat, így az utánunk futók már nem tévedhettek el, igaz így borult a világ rendje. Onnantól kezdve olyanok hátát láttam meg, akik hivatalosan és a szemem láttára sosem előztek le, de egyszercsak beértem őket - merthogy még több ilyen tévútra vitelem volt a 86 km során. Olyanok előztek meg, akiknek többek közt én építettem vissza a pályát. A lenti, normafás képen épp látható egy szalag is, amit a kezemben viszek, hogy felkössem.
És innentől ez ment végig: az csak egy buta szórakozás, ha egy ultra-terepfutó verseny útvonalán leszaggatják a jelölőszalagokat a Normafa, Csillebérc, Hűvösvölgy kocakirándulói, az már súlyosabb, ha lesikálják a kövekre fújt pöttyöket kritikus tájékozódási helyeken - merthogy ez történt nagyobb számban. De az egy igazi geci, sunyi dolog, jó mókának gondolt tetűség, amikor kereszteződésekben, Y-elágazású ösvényen konkrétan átszalagozzák a pályát direkt a rossz irányba, és a több órája tempót menő élboly többször is megeszi a dolgot. Én ugye megettem 38 km környékén, de még 51 km-ig 2-3. helyen futottam Speróval együtt (lásd lenti kép), bízva abban hogy ketten nem hibázunk. Csak Speró fürgébb volt és meglépett. Így Csillebércen, 61 km-nél is "megettem" egy jelzést, ahol mint a mesében egy elágazás mindkét útjára ki volt rakva egy-egy szalag. Aztán a Kakukkhegyi állomás felé vezető ösvénynél, egy éles jobbra átnál nem volt jelzés, mert leszedték, így a KFKI-hoz lukadt ki az ember. Térképem elővenném, de a rajtnál a maratonit kaptam, így Gyurkó Petit bevártam, aki mögöttem volt, és a GPS-ével és térképével visszanavigáltunk az útra. Ő frissebb volt, ellépett, nekem már plusz 4 kili volt szintekkel idegeskedéssel a lábamban volt, meg voltam törve, hogy legalább 30 percnyi előnyöm olvadt el a semmire.
De még nagy nehezen visszavettem a 3. helyet a tetemes hátrányból, merthogy Csillebércen és a Normafánál még azzal is ment stopper, hogy kötözgettem vissza a töketlen turisták által letépett szalagokat, nehogy a kevésbé tapasztalt futótársak eltévedjenek: pl. a verseny azon közös szakaszán, ahol a piros jelzés lefelé Szépjuhásznéhoz, és onnan felfelé a sárga egy pillanatra metszi egymást. Börcsök András elmondta később, hogy az Adorjáni úti elegáns villanegyed lakói mindig letépik a fákról a piros-fehér szalagot, annak ellenére, hogy Bp Terepkupa 2014.07.26. felirat virít rajta. Miért? Félnek, hogy ez "tolvajjelzés", és ezzel indexálják a társaknak, hogy ezt a házat itt érdemes kirabolni. Őrület, nem? De mit csodálkozunk, ha a Normafa rendszeresen feltűnő jelensége a nyugdíjas baltás bácsi, aki fejszés jelzésgyilkos néven ismert a terepes körökben. Mint valami ortodox purista, kivágja a fákra festett turistajelzést, sőt néha jellegzetes jelzőköveket is tördel. Pépp Csabi, aki a Szépjuhászné duplaponton (kétszer érintettük ugye) volt pontőr, mesélte kulacstöltés közben, hogy amikor két éve megnyerte a versenyt, akkor nem hitt a szemének: egy kisfiú az anyukájával vagy két tucat szalagot begyűjtött, és midőn Csabi számonkérte őket, akkor azt mondták, hogy "dehát ez egy hónapja volt, nem?" Nem, elnézték a dátumot.
A legsúlyosabb megszopatás, amit szégyellek is, az 74-nél jött. Klasszik Balboa-útvonal, sokszor futottam, csukott szemmel is megy, Szépjuhászné-Hűvösvölgy sárga jelzésen. A kilátótól lefele rongyolok, amikor egy elágazásnál két szalag is mintegy egymás megerősítéseként lóg: de nem a sárga jelzésen, hanem a zöld patkón. Nem hiszek a szememnek, de jólnevelt versenyzőként, még ennyi baki után is, inkább a szalagokban bízom, biztos módosítottak a szervezők az útvonalon. Nos, le kellett volna szarnom, és mennem ahogy ismerem az utat. Bassza meg, a Nagyréten lyukadtam ki, futok vissza 1.5 kilométert a Hűvösvölgyi végállomásig az autóúton. Plusz 15 perc.
Onnantól már kétségbeesett küzdelem: erőltetetten, de gyengén menő hegymenet, gyilkos tempójú egyenesfutás, de még így is kevés voltam. HHH-n Reicher Norbi pontőrként várt, tavaly 4. lett mögöttem, de sajnos csak a vért hányós anyázást kapta tőlem, igaz pár méterre később összeszedtem magam, és egy násznép közt fényképezkedő házaspárnak sok boldogságot kívántam. Aztán jött a zergebaszóan meredek, csúszós-köves Virágos-nyereg, és minden kedvem elment. Végül 5. helyen végeztem, 10h 23m-as idővel. A 3. és 4. helyezetthez képest nyolc percen belül jöttem be, Speróhoz képest 22 perccel később, Hajduska meg egy remek 8:53-as idővel finiselt elsőként. Kényelmesen meg lett volna a 3. hely, ha nincsenek a lukra futások. Gyurkó Peti lett a 3., ő legutóbb az esztergomi 10 kilis aszfaltversenyen 5 percet kapott tőlem. Na mindegy, ez is benne van a versenyben, a "mi lett volna, ha" lényegtelen. Lenyújtottam, frissítettem, másnap egyáltalán nem fájt a lábam, csak a balt érdem kopogott, és a vádlim éjszaka sajgott, de mintha nem is futottam volna kemény hosszútávot rajta.
Tanulság: minden centiméternyi utat kiszalagozni, ami a terepverseny útvonalán fekszik, nem érdemes. Fújni sokkal inkább tűnik jobb ötletnek, azt nehezebb eltüntetni, átrakni nem lehet, és a futó amúgy is inkább a földet nézi, ahogy egyre fáradtabb. Nem mellesleg a T100 útvonalán miért nincs ilyen átszalagozás? Mert arra alig járnak turisták, vagy értelmesebbek, mint a Normafán urizáló alkalmi kirándulók (nem reprezentatív felmérés). A Budai-hegyek ostoba turistái pedig, akit illet, kapják be!
ui: Amúgy meg néha a futós-bringás versenyszervezők is okolhatók: lásd a FB Terepfutás fórumába feltett képeken. után gyakran
