A vízhordás nemes feladatnak tűnik a sportban, de hálátlan a vízhordó szempontjából. Jelenthet felvezető, szélárnyékoló, segítő csapattársat, aki hórukkfiguraként untermannkodik egy bringás körversenyen. Ám ismerkedjünk meg a vízhordás valóban altruista oldalával! Nők a pult mögött (s néhány férfi), akik feladták - mármint a vizet 20 mérföldnél a versenyzőknek. "Disszidens" magyarok beszámolója az április végi London Marathononon való önkénteskedésről némi rekordokkönyvés kitekintővel.
Ha már vízosztás: eszembe jut az az anekdota a magyar szinkron berkeiből, hogy a büféből berángattak egy arra járó színészt valami miniszerepre egy kalózos filmhez. Mondták neki, nagy káosz a hajón, csak mondja, hogy "Vizet, vizet!" Sokadjára sem sikerült a felvétel, a kópia is rosszul látszott a vásznon, a színész sem volt szakmája magaslatán. A rendező beszólt: "Basszameg, Lajoskám, nem szomjas! Ég a hajó!"
Jöjjön a londoni 42 km, amely világ egyik legsovinisztább rendezvénye, lévén a futókontingens alig 10%-át tartják fel a külföldi nevezők számára. Mindezt annak ellenére, hogy a Six Majors oszlopos tagja, és sokan szeretnék lefutni a kollekcióból. Szóval a 38000 induló szinte mind brit, te meg lottózhatsz évekig, hogy bekerülj. Nagyon bírom, hogy hótprofi rendezvény, a website-on pl. lehet csemegézni az elit felhozatalból: női és férfi mezek, kis színesek, adatok keltik a hangulatot a verseny előtt a honlapon. Amúgy szép verseny volt, persze afrikaiak között, mert Londonban nem vetették be a kirekesztő svéd receptet. A női és a férfi elsőség is copy-paste módon ugyanúgy és ugyanott dőlt el: elszökésekkel, ritmusváltásokkal 38 km táján. A férfiaknál konkrétan az volt, hogy bementek négyen egy alagútba, a motorról közveítés megszakadt (nem volt térerő, mindez egy olyan helyen, ahol az előző olimpiát rendezték!!!), s mikor kijöttek, már csak ketten voltak az élen.
A közvetítés nem csak képileg, de vernálisan is akadozott. A korrektül levezényelt Eurosport-adásban volt jó pár sok félrenézés, rossz következtetés, jóslás - egyiket sem korrigálták utólag. A vendég, Papp Krisztina is véleményes területre merészkedett, amikor kicsit siratta magát, amiért nagyon nehéz az edzés, hisz nincs mellette a férje. Hát vagyunk így egypáran, akik dolgozunk, hogy a munkában, nincs ott a párunk, hogy szupportáljon. Amúgy nagy gratula neki, ott lesz Rióban. Ellentétben az alanti hölggyel, aki nem akart kvalifikálni, csak levezetésként, amolyan goodbye-ként futott a tömegben tét nélkül. Mellesleg egy picivel jobb időt Pappnál (2:36).
Bizony, elbúcsúzott Paula Radcliffe. 2 óra 15 perces űridejét 2003-ból talán egy évtizeden belül. Ha megdöntik. Paulával 2012-ben együtt futottam - hahaha - a bécsi maratonon (Gebrével játszottak féltávos, hendikepes nyulazást sok pénzért), és kitörölhetetlenül megmaradt bennem az a kép, ahogy az athéni olimpián a járdán ücsörög összeomolva. A szuperesélyes, a világrekorder nagy tragédiája volt ez. Ó, az a vigasztalhatlan zokogás...VEsd össze Jane Saville-lel, akiről múltkor írtam. (Az athéni maraton a férfiaknál is durva dolgokat hozott, 3:40-nél tessék figyelni, utána a 3. helyre beért brazil Lima fair play díjat kapott, mert nem óvott.)
Na de át is adnám az ékezet nélküli szót az illetékeseknek, főleg Nagy Aninak (a piros pólós képen a baloldal szélén). Tavaly már olvastunk egy jó kis beszámolót arról, hogy milyen több napon át az UTMB-n segíteni Földházi Emesétől. Most jöjjön az Kulcsár Andris haverom és kompániájának a vízosztogató backstage-perspektívája. (Kulcsár Andris kimagasló egyéniség, a képen első sor közepén, aki ahelyett, hogy kosarazna vagy az eget meszelné, nem átall ultrázni, és ilyen hülyeségeket, mint a Milano-San Remo (280 km) vagy a Spartathlon vagy az UB futogatni. Andris tavaly Spárta határában - sípcsontgyulladása ellenére és focista létére (talán ez utóbbi miatt volt igazán megalázó) - lehagyott a Spartathlon utolsó 2 km-en, pedig együtt bandukoltunk a városba menet. Volt pofája 8 perces kilométerekkel elsprintelni.)
“Egy hirtelen otlettol vezerelve arra gondoltam, hogy milyen egyedulallo elmeny lenne a 2015-os London Marathonra onkenteskent bekerulni. Rovid keresgeles utan jutottam el James Adams ultrafutohoz, akinek a kulonlegessege nemcsak az volt szamomra, hogy a London Fire Brigade szineiben vizoszto onkenteseket toborzott, hanem az is, hogy Kulcsar Andrishoz hasonloan a 2013-ban rendezett Spartathlon induloi kozott o is ott volt.
Mondanom sem kell, hogy mennyire boldog voltam, amikor par emailvaltas utan kiderult az, hogy a vizoszto onkentesek egyike lehetek. Az oromomet az a hir csak tovabb fokozta, hogy a szervezok lehetove tettek, hogy a barataim szinten onkenteskent velem tartsanak. Andris, Kata, Noemi, Geza, Anett, Judit, Emi, Edina, Edit es Sarah - aki eppen amikor ezeket a sorokat kalimpalom indul el 514 km-es utjara Londonbol Dublinba a kerekparjat tekerve, hogy tarsaival adomanyokat gyujtson sclerosis multiplexben szenvedo beteg emberek szamara. Go Sarah Go! :-)
Eljott a vasarnap. Reggeli, gyors zuhany es nyakamba veszem a varost. Meg nincs 8 ora sem, de Putney hetvege ellenere mar nyuzsog. Barmerre nezek: maratonistak. Konnyu felismerni oket a vallukra akasztott rajtszammal ellatott piros szatyorrol es az arcukon levo izgatott mosolyrol. Irigykedve nezem oket, tavaly szeptemberi serulesem miatt Bristol half, Valencia es a mai London marathon nevezesem kerult a kukaba. Par percig eret engedek a “sajnaljuk Anit”-projektnek, majd arra gondolok, hogy onkentesnek lenni is legalabb annyira nagyszeru dolog, mint lefutni egy maratont vagy felmaratont. Meg elenken el bennem a mult heten Crawleyban megrendezett 6 es 12 oras ultraverseny, ahol Noemi baratnomnel nemcsak buszken szurkoltunk Kulcsar Andris es Lesi Zoli baratainknak ahhoz, hogy az atletikai palyan minel tobb 400 meteres kort lefussanak, hanem megkaptuk a bufes szerepet is. Es bufesnek lenni jo, minden futotol kapsz egy mosolyt, par kedves szot, egy erdekes sztorit es ezert neked csak annyit kell tenned cserebe, hogy idonkent feltoltod a kulacsukat vizzel. :-)
Amikor Poplar stationhoz erek, Andrisek es Judit mar ott var. A tobbiek kicsit kesnek, mint kiderult volt aki annyira izgatott volt, hogy egymas utan ketszer is rossz metrora szallt. Lassan befut mindenki. Megkeressuk a szervezoket. Kapunk egy piros polot, ami az LFB London Fire Brigade MARATHON SUPPORT TEAM felirattal van ellatva. Kezunkbe nyomnak meg sapkat, kesztyut es esokabatot. Az utobbit szerencsere nem kell magunkra olteni, mert igaz az egen sorakoznak a szurke felhok, de nem esik. Megkapjuk a leghosszabb es legutolso asztalt, amin mar keszenletben allnak a kiosztasra varo vizespalackok. Ezen az allomason rajtunk kivul meg korulbelul 150 onkentes es tuzolto segit.
Korbenezek, minden asztaltol vidam es kedves arc nez vissza ram, sokan kozuluk utemesen tancolnak a hangszorobol uvolto zenere. A szemkozti asztalnal kiszurok egy magas otven ev koruli ferfit, aki feher bottal es mar vizes palackkal a kezeben all. Dobok fele egy mosolyt, bar ugysem latja. Meg van fel orank a kezdesig, igy paran egy kozeli templom fele vesszuk az iranyt, ahol a szervezok bufet rendeztek be szamunkra minden foldi joval. Kave, tea, udito, peksutemeny, szendvics, gyumolcs es edesseg. Hamar visszaindulunk, mert a templomba beszurodo hangosbemondo azt harsogja, hogy a kerekesszekes futok mezonye barmelyik pillanatban az allomasunknal lehet.
Mikozben felsorakozunk az asztalunk elott es varjuk a paraatletikai VB kereteben indulo futokat, atsuhan az agyamon az a mondas, hogy minden maraton a harmincadik kilometer utan kezdodik el igazan. Ettol a gondolattol kihuzom magam es meg fontosabbnak erzem a szerepem a 32. Kilometer (20 merfold) tajekan vizes palackokkal a kezemben allva. A melazasbol az zokkent ki, hogy megpillantom az elso kerekesszekeseket, akik szelsebesen haladnak el mellettunk csodajarganyaikkal. Fiatal, izmos sracok, akik a handbike tekereset csak amiatt szakitjak meg egy pillanat erejeig, hogy odaintegessenek nekunk. Tapsolva, kiabalva biztatjuk oket.
Minden onkentest magaval ragad a szurkolas heve es a duborgo zene. Szep sorban erkezik a tobbi paraatleta is. Latasserult futok es olyanok, akiknek karja vagy fellaba hianyzik. Szivszorito, ugyanakkor oromteli elmeny szamomra a latvanyuk. Konnyes szemmel nezem az egyik versenyzot, mikozben elveszi a vizespalackot, majd fut tovabb es iszik, mindezt ugy teszi, hogy a felkarjain probalja egyensulyozni az uveget, mivel az alkarjai hianyoznak.
Eszembe jut nagyapam, akinek mindket labat levagtak, o attol a ponttol, hogy kerekesszekbe kenyszerult soha tobbet nem ment emberek koze, szegyenkent elte meg a mozgaskorlatozottsagat. Most mit latok? Mozgas- es latasserult embereket, akik mindenbizonnyal teljes eletet elnek, nem mondtak le az elet es a mozgas oromerol, mosolyogva es szepen futnak. Kulon elmenyt jelent szamomra az, hogy a paraatletak kozott van Ezusthegyi Kaboca neven ismert magyar latasserult sportolonk.
A paraatletakat koveti a elit futok mezonye. Noi, majd a ferfi futok. Nagyon keszultem arra, hogy eloben lathassam a futotechnikajukat es a futostilusukat. Nezem oket, ahogy szoros bolyban futva elsuhannak mellettunk, annyira konnyeden futnak, hogy az ember azt hinne, hogy ezt barki utanuk tudja csinalni. Aztan jon a pofara eses, hogy erre a tempora mi, halandok, meg par szaz meterre sem tudunk felgyorsulni. Azon gondolkozom, hogy vajon mennyit keszulhettek erre a napra, minden egyes metert elore megtervezve, kilometerek ezreit osszegyujtve a labakban, az izmokban es a fejben.
Az elit futok utan erkezik az amator futok hatalmas tomege. Ok azok a futok, akik nem egymassal versenyeznek, mindenki csak a tavot es sajat magat akarja legyozni. A vizespalackok fogynak az asztalunkrol, kozben a futok tomege csak hompolyog, igaz egyre lassabban. Sok "komolytalan" futot latok, olyan futokat akik jelmezben vagy felirattal ellatott tablakkal a kezukben futnak. Elnezve oket nem csodalkoznek, ha a rioi karneval szervezoi legkozelebb tanulmanyutra latogatnanak Londonba, annyira fergeteges hangulatot varazsolnak maguk kore a verseny alatt.”
Ani hangulatos beszámolóját megszakítva jöjjön pár “komolytalan” record, ami a London Maratonhoz kötődik. A tavalyi Guinness-könyvben lapozgattam a gyerekkel, és elképesztő mennyi baromság kötődik a londoni versenyhez, mennyi narcisztikus ember hajszolja a hírnevet értelmetlen ötletektől felajzva.
És ha még nem volt elég abszurditás a hosszú poszt végére: az megvan, hogy futópadot nyert a lábatlan nő?
Zárszó Anitól: "A verseny vege fele Noemi baratnommel bealltunk futni az utolso 10 kilometerre, ami nekem arra volt jo, hogy soha tobbet nem teszek ilyet egyetlen versenyen sem. Sprinteltuk le a mar korulbelul 5,5 oraja futo maratonistakat. A kozonseg ezt latva vegig nekunk kiabalt es szurkolt. Ugyhogy ha 6 kili utan nem fulel le minket egy biztonsagi or, akkor magunktol is kialltunk volna, mert ez nem a mi maratonunk volt..."
