Egy közeli ismerősöm mondta egyszer nekem, hogy számára a futás nem olyan dolog, amiben még nem ismerte ki magát és tovább keresgél, hanem már megtalálta, amiért csinálja, és újra meg újra kell neki. ("Running is not what I haven't found and I'm looking for. I found it and I need it again."). Amíg lesznek, utak, amik megfuthatok, hegyek, amik bejárhatók, akadályok, amik átugorhatók, ez biztos így is lesz. Erre az újra meg újra-hajtóerőre hoztam két példát. Fejezetek jönnek a "Ha én egyszer kinyitom a számat" és az "Én is elkezdtem egyszer" témakörből.

Két előadást, divatos szóval videós prezentációt rakok ki megküzdési-kíséreletekről, úgyhogy akinek verejték jelent meg a homlokán, hogy sokat kell olvasni, most megkönnyebbülhet. Egy amatőr és egy majdnem-profi sztorija következik, akiknél a futás családtag. Az amatőr egyre komolyabban foglalkozott a futásával, egyre több és nagyvolumenű terveket sző a mai napig. A majdnem-profi a nagy lendületű indulás után elfordult a hivatásszerű sportolástól. Két érdekes és még véget nem ért ív motivációkról, szembenézésekről, kalandokról. (Most látom, hogy a blog 5 éves fennállása alatt még sosem címkéztem a motiváció szót.) 

Az egyik prezit magam tartottam februárban a Vírus Klubban a saját futási szenvedélyemmel, tízévnyi fejlődésemmel kapcsolatban. Nem kevésbé célzatosan utánam Demetrovics Zsolt pszichológus beszélt a sportfüggőségekről. 

A másik ide posztolt TED-X-es előadásban Zsíros Mihály beszél a 15 évig tartó futókarrierjéről. Misi a Vivicittától kezdve a pesti maratonokig mindenféle gyorslábú távon vitézkedett, és főleg váltóban volt eredményes, nyert OB-kat, de a nagy álom, az olimpia, nem jött össze neki. Ma már sportmenedzser sportevangélista, bármit is jelentsen ez a patetikus kifejezés. Eredményei itt és itt.

Most ennyi, mert már többen rámszóltak, hogy hosszúak a posztok, a kortárs webolvasó képtelen befogadni ennyi és ilyen szöveget. Hát én kérek elnézést.