Még élünk - mondaná Hobo (3. nagylemez). Elmaradtak a posztok, de ez még ippeg becsúszott augusztusra last minute - akár egy filléres zakintoszi buszos nyaralás - pedig annyi mindenről lehet és kell írnom. Akkor elkezdem zúdítani. Három B lesz a fókuszban a három külön posztban, teljesen random időrendben: Békéscsaba 12h OB, Berlini Fal 100 mérföldes, és a Badwater.

REPÜLŐS GIZI

Ott hagytam abba, hogy a jómúltkor üresjáratról írtam a 217 kilis görög ultra kapcsán. Elég sokszor éreztem magam páriaként, törődötten egy ultra közepén, elmerüve az irdatlan távban valahol. Valszeg erről is a Soros tehet. De azt a vinnyogó madáchi felkiáltást („Nincs a teremtésben vesztes, csak én”) már csak a Spartathlonon szeretném érezni valahol 21 óra futás után a sötét hajnalvárásban. A többi verseny lehetne kicsit vidámabb.

Olyan vagyok, mint a 93 éves kleptomán Repülős Gizi néni, aki nem bírja abbahagyni. Panaszkodom az üres, tartalmatlan hosszúfutásokról, mégis minduntalan csak visszatérek a síkra, betonra, tartánra. De valami változás azért kellett. Új impulzusokra volt szükségem, ehhez szabtam a versenyeket és edzéseket is. Ezt így oldottam meg:

1) Versenyhelyzet (téthelyzet? léthelyzet??) helyett látókörbővítésre, funrun-érzésre váltottam. A versenyzői szemlélet helyett a belenyugvó, a pályával és a többi futóval együttműködő szemléletre. (Erről részletesben lejjebb, az atlétikai vébé kapcsán.) Ígyhát kijelöltem sétagaloppnak a nyári ultrákat.

2) 5 héten át Olaszország egy eldugott részén írtam egy forgatókönyvet. Mindennap felfedzőfutásokra mentem városkák között, erdőségeken, mezőkön át. Mondhatjuk alapoztam napi 13-15 kilométerekkel. Heti 80-90 kili összejött.

3) Itthon folytattam a viszonylag öncélú ("egyszer majd futok egy még jobb (fél)maratont") pályaedzéseket. Pusztán azért, mert nagyon szeretem. Kompakt, pörgős, kemény, látszik a fejlődés, benne van a futás esszenciája. A nyári ultrák között szinte csak rekortánon voltam, közte rekreációs lassú futások. 10X1000, 4x 2000, 7x 1200 hatpercekre (azaz amennyi alatt lefutom, annyit tudok pihenni, de hatpercenként elindulok az újabb résztávra) 3x3000, 2x6000 méteres intervalok, futóiskola, erősítés. Sok izzadás, sok súrlódás, mint a képen látszik.

Elég jól sikerült formába lendülnöm, eltekintve, hogy tán a túledzés esete is fennforog: a jobb alsó lábszáram pár napja sajog, mintha egy elefántpuszit kaptam volna a vádlimba spiccel. Minden ellépés fáj. Remélem kiheverhető és nem részleges izomszakadás. Pihenek, aggódok, gyógyítom, holnap ultrahang. Még egy Kovács Kati koncerten is voltam, amitt a kerületi napokon pont a rekortános pályám közepén tartottak. Énekelt az Indián nyárról, én meg azt gondoltam, jó ég, de nehéz szeptember lesz ez egy rommá edzett vádlival.

REMÉNYVESZTETT BÁNYALÓ

Idén kihagytam a 81 kilis Korinthoszt (mindenki bánatára, de az ÁNTSZ örömére, hiszen így nem szartam-hánytam össze a természetvédelmi gátat), mentem helyette egy duplára, a 160 kilis (100 Meilen Berlin - Der Mauerweglauf) berlini falkerülős versenyre. Amúgy a Korinthosznak jövőre lesz egy ilyen távja is.

De még előtte gyorsan beneveztem a 12 órás OB-ra is. WTF?!

Meg akartam jobban "tanulni" és "érteni" a körpályás versenyeket. Igen, én, aki nem megyek körözős versenyre úgy éreztem, hogy nem írhatok vagy vélekdhetek valamiről, amíg több ilyenen részt nem vettem.  Nem hiszem el, hogy a körpályázás a futásnak a legalja (egy kedves futóismerősöm kategorikus megfogalmazása). Ő, aki számos ilyenen vett részt, arra érti, hogy az agyat teljesen ki kell kapcsolni, menni kell, mint a reményvesztett bányaló, mint a kedveszegett robot, mint a Paradicsomból kiűzetett emberpár.  

A körpályásversenyek kapácsn valahogy én is mindig azt éreztem, hogy a futásnak minden alapszépségét elveszítjük (valahonnan valahova tartás, tájak és útközben felmerülő kalandok), minden a seggünk alá van rakva, kiismerhető, kiszámítható, biztonságos, mondhatni kihívásmentes futás. Nem lehet kiesni, lesz eredményed.

Persze, lehet ezt nézni a másik oldalról: tiszta körülémények közt csak a futásra kell koncentrálni. Pontosan látod, mennyire vagy lemaradva, lehet taktikázni, hogy mennyit pihenjél, ha az ellenfél is depózik, a pit-stopban sok dolog eldől. Lehet folyamatos tempót diktálni, óraműszerűen működni. Azt is értem, hogy racionálisan a körpálya a legmérhetőbb versenytípus, és emiatt a leginkább objektívabb teljesítmény-mutató is.

Csak a lélek, na az aztán takaréklángon ég ilyenkor. De tán ez sem igaz: vannak erre való, ideillő lelkek, és vannak másra valók.

CSABAI KOLBÁSZ

Voltam párszor hatóráson, egyszer egy 12 óráson is hat órát futottam a sok csípőfájdító kanyar miatt, de most a békéscsabai pálya vonalvezetése nem tűnt bonyolultnak. Egy kolbász alakú, kb 1900 méteres pálya, aminek a hajlatában hamar népszerűvé vált a futók közt a jugoszláv fagyizó. (Leesett a cukrom, elment az energiám, elnyalok sétálva egy 3 gombócot. Pardon: Békésben "gömböt".) Bazmeg ennyi fagyival sétáló ultrást keveset lát az ember versenyen. Igazából két éles kanyar volt benne körönként - a pálya két végpontja. Rosszabbra számítottam, de végülis a nagy egyeneseken lehetett haladni. 

Rokoni látogatással kötöttem egybe a futkározást. Nem készültem specifikusan, egyszerűen csak kóbor ötletként beneveztem. Az edzéseim 60-70%-a ugyan körpályán, de rekortánon zajlik, és ezek résztávos, rövid edzések. Ahogy az Airplane-ben mondanák: „Nem ma fogok rászokni a körpályás versenyekre.”

A közelmúlt remek futója, Vozár Attila szervezte a versenyt, panasz nem lehetett. Bár július 22-ére tűzték ki, a sok fa szinte végig árnyékot adott. Azt kicsit meredeknek éreztem, hogy a 38 fokos kánikulában világcsúcs-kísérletet jelentenek be, de a marketingnek tán jót tett. (Amúgy a versenyen 33 fok volt.) A pálya sík, a sétálóutca burkolata is teljesen elviselhető volt. 

Hát nem eltaláltátok!?

Erről jut eszembe, milyen leleményesch magyarosch megoldást láttam ma pár utcával arrébb? Aszfaltozó munkásoknak gondot okozhatott egy kerékpár (Békésben: keró), hát kreatívan nem feljebb rakták?

12 ÓRÁS GYORSJEGYZETEK

Nem túl népes mezőny rajtol el 12 órán, de később jött jópár hatórázós (köztük Bogár Jani), maratonos meg félmaratonos. Reggel hatkor nem éreztem úgy, hogy az este hat közel lenne, de hamar elpergett az első hat óra, asszem 64 km-t futottam, beszélgettem azzal, aki mellémcsapódott, morfondíroztam, piánóban nyomtam a futást. Sem taktikám, sem elvárásom, sem meggyőződésem nem volt, mert nem versenyként fogtam fel, sőt egyáltalán nem fogtam fel, hogy mit csinálok, csak úgy ott voltam, átadtam magam a dolgoknak. Megfigyelőnek mentem, aki a saját bőrén tapasztal.

Elvittem pár zselét, Vili unokatesóm (aki nemrég maga is rákapott a futásra) néha kinézett a versenyhez, hozott egyszer tonikot, másszor egy sört és kiflit, én meg nézegettem, tanultam ezt a műfajt. Sok jófej segítővel is találkoztam, akik nemcsak a sajátjukat biztatták. Ez nem újdonság, de körről körre ez tényleg kedves gesztus volt. Amikor meleg lett, levettem a trikómat, de rám szóltak a fordítóban, hogy a MASZ szabályzata szerint nem lehet félmeztelenkedni. Eléggé életidegen szabály, mert például a pályát el lehetett hagyni, hogy kiugorjon a futó egy fagyira.

A frissítőpont visszafogott kínálatát ellensúlyozta a lelkes és vidám személyzet. (Ez a mondat mintha egy szocialista híradó hangulatjelentése lenne.) Sőt az útvonalon még 2 helyen volt vizes pont, ez nagyon baráti volt. Délben rámtört egy hasgörcs, üldögéltem a szaunaszerű ToiToiban, majd két nagy vizelés, ezzel el is ment 40 perc. Utána elérhetetlen messzinek tűnt a vége, de a mantrám az, hogy "egyszer úgyis vége lesz". Kétórányi holtpont és a meleg ebéd után visszajött a kedvem (gyök alatt kell érteni), és még gyorsítottam is. Még azt a szentségtörést is megtettem, hogy felvettem egy mp3 lejátszót, és meghallgattam 5 adásnyi, nagyon szórakoztató nyelvészeti műsort. (A fehérpólós képen jól látható mind az mp3-lejátszós megtévelyedésem, mind a kikényszerített pólócsere.)

Békéscsabán a végére mindenki megtanulta a boltok sorrendjét a főutcán. Férfi 7., abszolút 10. helyezés, de abszolúte lényegtelen. (Részeredmények itt.) Jelentem, kellemesen csalódtam, összehoztam 114 kilit a semmiből, ez persze a szakavatottaknak lószar, de edzésterhelésnek és körpályás versenybe agent provocateurként beépülve nekem tökéletes volt. Az életben nem futnék ennyit edzésként, de még a harmadát sem. Ezzel próbáltam leszerelni Molnár Tamást, az atlétikai szövi ultrafutó bizottsági tagját, aki rendszerint kapacitál, hogy induljak el a 100 kilis nemzetközi versenyeken. Hát nemcsak hogy jobbak, de ambíciózusabbak is vannak nálam, talán még nemzetibbek is. (De a felkérés mindig jólesik, csak kár belém.)

Nem ültem le (csak a vécén, de ott sem értem a karimához, végig seggizomkontrakcióban voltam), igyekeztem keveset sétálni, nem álltam egy helyben sokat. Minden idegeskedés nélkül viseltem ezt a 12 órát, valószínűleg az évek óta tartó érési folyamat egy újabb szép állomása volt, de persze ráébresztett, hogy öregszem is. Állítólag a negyvenes évek a legszebb férfikor. Türelmesebb vagyok, de továbbra sem lesz a körözés a naptáramban. Na ez egy 176 kilométeres hét volt. (Merthogy másnap még elmentem Szaszával egy félresikerült Balboát futni. Jó ötletnek tűnt, de aztán olyan lassú voltam, hogy ránk sötétedett, és a Libegő alatt le kelltt zergéznünk.)

A KOMP ÉS A TENGERJÁRÓ

Egy hasonlat jutott eszembe.

A körpálya, olyan mint egy kiismerhető, nyugalmas révhajó: van egy komp, ami minduntalan ide-oda jár a két part között, menetrendjét 6-12-24-48 órában szabják meg, tetszés szerint.

Az A-B verseny pedig olyan, mint egy folyami vagy tengerjáró: csak megy és megy, míg el nem éri úticélját, hol lassabban, ha árral és hullámokkal szemben, hol gyorsabban, ha hátszél vagy kedvező sodrás van.

Ehhez teszem még hozzá Mike Dobbies szavait: "Olyan ez, mint egy vízibiciklivel az óceánon: az elejénmég látod a partot, ahonnan indultál, a végén látod, ahova tartasz. A közepén semmit sem látsz, csak a nagy kékséget. Úgy érzed sehova nem tartasz, nem jutsz el. Frusztrált leszel, kételkedsz magadban, nem érted, mit keresel itt. De a va 3/4-énél már látod a végét. És akkor elkezded nyomni. Elég bizarr, nem? De ha érettebb, bölcsebb leszel, el tudod ezt viselni. Vagy nem."

ÚJRATERVEZÉS, REVIDEÁLÁS

Annyiban azért revideálom a korábbi, körpályás versenyekről alkotott radikális véleményemet, hogy egy ilyen monoton futáson is idővel megjön a türelem és igen, ez egy jó buli lesz akkor, ha a mindsettinged erre álltod. Na ez elég jó káposzta-kecske konklúzió.

De azt továbbra is tartom, hogy a körözős futás meglehetősen "agyatlan" futás. Nem arra gondolok, hogy hülyék indulnak el (de igazából az ultrások azok). Nem arra, hogy buták, intelligencia-defektesek. Nem.

Lehet matekolni ("agyalni") a köridőkön, a mi lesz-hogy lesz dolgokon, de alapvetően nagy kihívás elé nem állítja az embert, futógéppé teszi.

Lehet a körszámláló lánnyal összenézni a 20. körben, onnantól egyre sűrűbben, majd randira hívni a 45. ben. (Fikció.)

Aki ezt jól kezeli, sőt: aki ezt szereti, annak a körpálya remek esemény. Megtanít a nagy számokat ezelni: a hosszú órákat, a blokkosított napszakokat fejben elviselni. Mindig látsz megroppanást, igazi reccsenést, de mindig látod azt is, hogy felállnak belőle. Vagy csak azt, hogy az illető összepakolt, átöltözött és ott maradt tapsolni a körbenfutóknak. A 24-48 órás versenyeket mérhetetlenül egyhangúnak, demoralizálónak látom ennek fényében, és a résztvevőket a görög dráma hatásmechanizmusával szemlélem: részvéttel és borzongással. De kinek mi az ízlése.

A világcsúcs nem sikerült, de így is Muhari Gabi vitte el a nagy tévét. Az atlétikai vébét nézhette rajta HD-ban. Ha már vébé, akkor pár reakció - fenntartva, hogy kiváló, tiszteletreméltó sportolókról beszélek alant.

MINEK MENT ODA?

-           Valaki (európai) miért teljesít sokkal jobban fedettpályás vébén mint „rendes” (outdoor) vébén? A szél hiánya miatt? Vagy nincs akkor presztízse / pénzdíja és nem jönnek a fekete, arab elitfutók?

-           Mi ez a divat, hogy csak az egyik karon van vmi melegítő fásli (kompressziós szár?) Amerikai csapatnál főleg.

-           Kék rúzsos jamicai futónő: ez hogy megy vajon? Bemelegít, „besprinteli” magát, majd kimegy sminkelni a vécébe a rajt előtt?

-           Nem viszi, de nagyon nem viszi át a női rúdugró a lécet. Kurvára levágja, szinte alatta repül el. Kiszalad az edzőhöz. Mégis milyen tanácsot kap? Esetleg legközelebb ugord át?!

-           A rajtnál a férfisprinterek: mint a csődörök, komolyak, a nevetségességig patetikusak, megy a nagy színház, fogadkoznak, mutogatnak, elszántak. A nők illegetik magukat, puszit dobálnak, mint a az amszterdami kirakatléányok vagy szépségversenyesek, úgy pózolnak.

-           Rajt előtt sprinter betérdel a rajtgépbe, elhelyezkedik, kezét lerakja. Majd amikor az összes megadóan lehajtja fejét - alázatosan, mint a hóhér pallosa előtt a vérpadon –, akkor lövik el a startot. Van ebben valami nagyon rituális: megadni magunkat a távnak, elfogadni, hogy most jön az, amiért annyit edzettünk, most szakad ki a szív, a tüdő és a láb.

-           Bolt: rossz volt nézni a sprintszámok Jamón Serranóját ("a sport nagy és színes egyénisége"). Már persze abból a szempontból, hogy nála az alapelvárások elég magasak. Lehet, hogy elég lett volna csak a váltót vállalnia, de így a klasszikus "Minek ment oda" érzet marad a búcsúja után. Az pedig, hogy körbenyalta a győztes, és bizonyítottan többször is doppingoló, rakatszor eltltott Gatlint, az teljesen érthetetlen volt. Ez nem a nagy vesztesek eleganciája, hanem nettó szerecsenmosdatás. (Kis kanyar: érdemes megnézni dopping kapcásn a friss Icarus c. netflixes dokumentumfilmet.)

-        A tízezer méteres futás: szerintem ennél szebb atlétikai szám nem létezik. Nem véletlenül van a lakásomba felfestve a falra a sidney-i olimpiai döntő utolsó métere Tergat és Gebrselassie között.

A tízezer méteren a tempó pontosan megfelelő, hogy az ember a futásban, helyezkedésekben, tempóváltásos taktikákban, folytonos változásokban gyönyörködhessen, izgulhasson. Megfigyelhető minden. Nem annyira rapid, mint egy 1500, ahol huss, már vége is, és nem annyira lassan csordogáló, mint a maratoni. Eléggé hosszú is, van benne agónia, kecsesség, reakciók sokasága. És lehet, hogy már hamar eldől, de az is lehet, hogy az utolsó métereken. Lüktet, vibrál – tele van drámával.

-           A vége előtti pillanat... Az a pár tucat századmásodperc. Mondjuk 12. Vagy Gebréék esetében 9. Ez centiben kifejezve szó szerint egy orrhossz. (Egy etióp orr elég pici, tömpe.) A vége előtti pillanatról hosszú esszét lehetne írni. Ha sprinter vagy, ha hosszútávos, biztos átéled. A célegyenesben rendszerint a hajrá dönt, vagy egy mezőnymegrántás, amire nem tud reagálni a többi futó. Vagy egy korai kilépés, esetleg annak a megkontrázása. Nincs mindig rohadt gyors tempó, főleg a kivárásra alapozott taktika dívik, és a végesprint. Emlékszem, a tavalyi riói paralimpián jobb idő kellett az 1500-as aranyhoz mint az ép férfiak versenyén. A paralimpikonok odatették maguat, az épek taktikáztak.

A sprinternél az idő kitágul, szinte megmerevedik az eszement rohanás végén. A hosszútávosnál real time alatt éled át. Külső szemmel a legszebb: a pillanat, amikor  a versenyző megtudja, megérzi, hogy vesztett. Az a bizonyos kimerevített pillanat - amit aztán a célfotó tesz materiálissá. Apropó: a célfotókamerával készített magyar rövidfilm megvan?

Annak a realizálása, hogy alulmaradtál egy eszményi sűrített momentum. A kidülledő szem, az orrlik horkantása, a kétségbeesett mozdulat, hogy hátha a mellbedobás segít. Mindenki figyelmébe ajánlom a 2015-ös pekingi világbajnokságról Mo Farah 5 és 10 ezer méterét, a női 200-at, a női maratont - tökéletesen megfigyelhető a vesztesek lélektana. De az idei londonin is volt számos példa. Vagy a tavaszi mezei futó vébé öngyilkos taktikája?

Az amatőr futónak minden versenyen a vége előtti pillanat a legjobb. Még benne vagy, de már kiengedhetsz kicsit, még nem fáj, még nem hiányzik, még nem passzé. Még nem vagy üres.

Na de én itt mára kifogytam. Folytköv a Berlini Fal 100 mérföldessel. 

Ui: a posztnyári melegben se felejtsetek el frissíteni.