Offtopic poszt - nem futós tartalom. "A félreértés is legitim értés" (Esterházy Péter). Naiv és idealista poszt, másfelől érzéketlen, cinikus és ostoba - lehet választani. Egy hónapja tört ki a háború (ukrán, orosz, orosz-ukrán, pre-3. világ). 

Fullasztóan sok tartalom születik az (orosz, ukrán orosz-ukrán) háború kapcsán. Ehhez egy új nézőpontot tennék. Ami igazából egy egybites kérdés, ahol a halál 0, az élet 1, és szerintem az 1 mindig több, mint a 0. Biztos nem píszi poszt, nem is képviseli a közkeletű nézeteket / álszentségeket.

Az idézetek Radnóti Miklós À la recherche... verséből vannak.

Utálom a militáns retorikát, eleve a fegyverkezést, harcászatot, hadászatot, erőszakot. Erre mindig emlékeztetem magam, mert bármennyire is szórakoztató mesevilág a görög-perzsa háborúkról olvasni, távoli absztrakció, fantáziameglódulás, mégiscsak vér folyt, hullahalmok, agresszió, fájdalom, traumatizáltság - függetlenül attól, hogy volt olyan közvélekedés, hogy csatában halni meg mekkora dicsőség, paradicsom, örökélet (paradoxon).

Nem hiszek a halállal tett áldozathozatalban. Nem hiszek a véren vett szabadság romantikus eszményében. 

Nem vagyok hazafi, mert világfi vagyok, otthonom a világ, anyanyelvemben és más nyelvekben, vegyes kultúrákban szeretek élni. A nyelvemért vagyok egyedül hajlandó "harcolni": írással, olvasással, beszéddel.

Nem gondolom, hogy van előrébb való vagy hátrébb taposandó kultúra.

Nem szeretem, ha lenéznek, azt sem, ha felnéznek rám. Azt szeretem, ha egyenesen néznek rám - mondja Balczó a Küldetésben, és ezt is osztom.

Nem vagyok jó alattvaló, és főnök sem voltam soha. Senki főnöke, vezére, elnöke nem vagyok és leszek, ahogy nem leszek senki saját halottja sem. 

Főleg nem egy háborúban. Not my monkeys, not my circus.

Főleg nem gondolom azt, hogy bárki az elkötelezettségét, meggyőződését bármi iránt a halállal (akár saját, akár másé) erősebb módon bizonyítaná, mint az élettel.

Épp ezért minden mártíriumot (Jézusétől a magát felgyútó saigoni Thích Quảng Đức szerzetesig) szomorúnak és megoldatlannak, adott esetben öncélúnak és feleslegesnek tartok, mint amikor egy zenekar lekeveri a dala végét, mert nem tudta, mit tegyen vele, hogy zárja le. A μαρτυρώ (mártiró) ige görögül egyébként azt jelenti tanúskodik.

Mielőtt belekezdek: mi van a coviddal? Nyomtalanul tűnt el a címlapokról. Már csak egy naponta frissített számsor jelzi a fejlécen - most épp 66 napi halott, amikor két fertőzött iránit találtak, leállt az ország 2020 márciusában. Ettől még veszélyhelyzet va érvényben, hogy a kormány cselekvőképes lehessen. Ok-okozat-cél-eszköz teljes felcserélése. De lehetne a fejlécen a stroke-osok száma vagy az autóbaleseteseké is. Covid háborúban nem fertőz? Mindegy is. Persze nem mindegy, de nem ez a téma. 

A téma: az ekekheiria ( = kéznyugvás, azaz a fegyveres kézé).

Az ókori olimpiai játékok (minden évben rendeztek egyet valamelyik városban a négy közül) alatt ez csak azokra az utakra vonatkozott, ahol a nézők mentek a játékok helyszíne felé. A fegyvernyugvás nemcsak a versenyek hónapja alatt volt érvényben, hanem az oda-visszaútra is, kb 1-2 hónap még előtte és utána. Miért? Mert a korabeli utazót nem védte semmiféle törvény: amint elhagyta városát, aminek törvényei védték, pária lett. Ezért is kell nagyra értékelni bármilyen korabeli utazót, aki fáradtságot, veszélyt, pénzt nem kímélve utagatta körbe a világot - pláne ha ezt meg is írta örökül nekünk.

Az ókori olümpiai játékok 1100 éves története alatt csupán 5 alkalommal sértették meg a fegyvernyugvást.

Ehhez képest:

- Grúzia 2008. augusztus 7-én, a pekingi nyári olimpia megnyitására időzítve, váratlan támadást intézett a Dél-Oszétiában állomásozó orosz békefenntartó erők ellen azzal céllal, hogy a Grúzia által magáénak vallott területet elfoglalja. (Wikipedia).

- 2022. február 24-én Oroszország lerohanta Ukrajnát, tanulva a korábbiakból, szépen megvárva a pekingi téli olimpia záróünnepségét.

Nálunk most épp hat ukrán menekült lakik (nagymama, két lánya, az egyik lány 3 gyerekkel). Nem túl kedvesek, nem is hálásak, és nem beszédesek. Traumatizáltak és ugyanannyira mennének még távolabb, mint amennyire vissza Kijevbe.

Csak az ő választásuk - a menekülés - legitim számomra. Bármi más - aki támad, aki hont véd, aki zsoldért szolgál, szóval aki öl és öleti magát - mélységesen érthetetlen számomra, és semmi pátoszt, nagyságot, tisztelnivalót nem találok benne.

Nem szégyen a futás. És nem is csak a hasznosságról van szó, hanem az élni akarás lényegéről. 

Mert Kossuth Lajos is megmondta:

Ha mégegyszer azt üzeni,

mindnyájunknak el kell menni...

- régen: harcolni

- ma: menekülni.

Kossuth hadra buzdított, persze ő sosem harcolt, csak más faszával verte a csalánt. Aztán menekült. (Nem mellesleg az emigrációba őt elkísérők közt volt Kosztolányi Ágoston, Dezső nagypapája.)

Bármelyik politikus, vezető (király, fejedelem, elnök, pápa és pópa, stb), aki hadat üzen vagy vezet, a szememben egy köztörvényes bűnöző. Még William Wallace szabadságharcos is (William, vallasz?). Meg Husz János. Cromwell. Garibaldi, Hitler. Van, aki történelem szemétdombjára kerül, van, aki megdicsőül. Mindez az aktuális történelemszemlélet és történetírás kérdése is. Többezer év alatt oly sokat fejlődtünk, de a gyilkolászást még mindig nem tudjuk modernebb, civilizáltabb nézeteltérés-megoldás menedzselésre cserélni. Kard által vész, ki kardot ragad. 

Ha a magyar pénzekre nézek, ilyen köztörvényes bűnözők néznek vissza töbségben. A komcsik alatt még volt Bartók, Ady, Petőfi - igaz utóbbi is hadba állt, kardot ragadott, dzsida által veszett el. Ma csak ezek az úgynevezett államférfiak vannak a pénzeken itthon, nő persze egy sem. Államférfiak - eszem megáll ettől a hajbókoló nyelvi formulától.

Nem, nem az eszem, hanem az idő áll meg. A Megáll az idő prológusában mondja azt az anya a két fiúnak, hogy

Na akkor itt fogunk élni.

Pedig mehetnének, lenne lehetőségük, mégis a nagyobbik rosszat választják. Ezt csak a film nézői üdvözlik. Nem jó döntést hoznak, de annyira azért mégsem rosszaz, mert békében (igaz, represszív békében) élnek. Élnek. 

Akik a háborút, a háborús időt és helyet választják (merész kijelentés, de talán a legtöbb embernek van választása, hogy még időben elhagyja a háború ütközőzónáit és meneküljön), azokaz életüket egy Mindent vagy semmit játékra teszik fel.

Csak pár abszurd sztori illetve megfogalmazás, amit kiírtam az elmúlt hetekből:

- Biden elnök: „szent kötelességünk, hogy védjük a NATO területét”. (Hogy lehet a passzív agresszió szentelt?)

- Emberek radiátort csapolnak, hogy vízhez jussanak Mariupolban.

- "és a halottak eltemetése is egyre égetőbb problémát jelent." (örkényi hír egy ukrán krematóriumról)

- Kétgyermekes, civilben informatikus sztármesterlövész érkezik többképes fotósorozatban a háborús zónába. Talán már kiiktatták, talán még ő gyilkol egy háztetőn csücsülve, videóban ecseteli szakmája szépségét. Hátborzongató.

- X város civiljei a katonákkal váll vetve hősiesen küzdenek. (Mi ez, birkózó meccs?)

- Mindeközben Magyarországon három wannabe (going to be) köztörvényes bűnöző képviselő is gombot nyomhat a köztársasági elnök választáson. Az nem probléma, hogy a Magyar Köztársaság mint elnevezés megszűnt, az államforma pedig kiüresedett, elvesztette köztársaság jellegét, mármint hogy vannak közügyek, közös nevezők, közös társaságok. Este edig egy nemzetközileg körözött bűnöző társaságában tartanak kormányinfót a benzinárakról. Nincs érv, nincs vita, mintha az éves társasházi közgyűlésemen vennék részt.

- mindennap elemzések, interjúk szakértőkkel és political animalekkel; ezekben wishful thinking keveredik nagyotmondással, sejtetéssel, fitymálással, jövőbe néző tutizással.

Sokszor mondtam el, írtam le, hogy korunk legnagyobb drogja a kényelem. Öl, butít és komfortba dönt.

It's only rock comf 'n' roll and I like it.

A homo comfortabilis a XXI. századi embertípus - jelenleg, hisz korunk gyorsan változik.

Márpedig a kényelmes ember a legkevésbé sem akar erőfeszítést vállalni, legfeljebb szervezett, biztonságos, multimediálisan dokumentálható keretek közt, wow-faktorral kísérve.

Ez lehet El Camino, tüntikézés, paraszthéz renoválás a Káli-medencében, kézműves pékség nyitás a Bartókon, stb. Vállalásk, vállalkozások, önmagunknak kreált "first world luxury problem".

Pont annyira érdekli az emberek nagy többségét a harc, mint a kamaszokat a Facebookozás vagy a westernfilmek. Régen fontos volt, vagy divat volt, vagy mindkettő, ma már más az érdekes. (Vagy nem is tudom, boomer vagyok.)

De főleg a kényelem.

Mákony és fogodzkodó mindig kellett, születtek konstrukciók, egyezmények, játékszabályok horizontális (földi) és vertikális (égi) térben.

Ezért lett jog, vallás, ország és annak határa, nemzet, pénz (egy darab papír, sőt: kripto, amit "bányásznak"), stb. Ilyen-olyan, de mégis elég vastag társadalmi konszenzus van róluk. Persze itt is érvényes: Not in my name.

Mit akarok kinyögni?

Csak amit Darwin óta tudunk - és ez a tudás nem kreálmány, nem konstrukció, hanem tény, pont mint az Old Spice (ami bizonyíték, nem ígéret).

Azaz: nem a legerősebb, nem a legintelligensebb, hanem a legadaptívabb egyed boldogul. Marad fenn. Nyer.

Éppen ezért az egyetlen értelmes válasznak fegyveres konfliktushelyzetben, kataklizmában az alkalmazkodást tartom, a menekülést, ha úgy tetszik. (Az "okos enged, szamár szenved" bármennyire is ide illene, minden elemében hamis és ízléstelen hasonlat lenne.)

éltek a holtak s otthon voltak a foglyok, az eltünt
drága barátok, verseket írtak a rég elesettek,
szívükön Ukrajna, Hispánia, Flandria földje.

Nem hiszek abban, hogy más életét kéne kioltanom, vagy az enyémet adnom. 

Zelenszkij pontosan fogalmazott: 

Oroszország óriási pénzeket fektetett be a halálba, miközben a világ az életbe invesztált. 

Csak azt felejti el, hogy - s most biztos felhördülés jön - ő is beleállt a konfliktusba, ugyanúgy lőnek, vért ontanak az ukrán katonák is, a két tábor zsoldosai. Nobel-békedíjra felterjeszteni (vannak ilyen próbálkozások) olyanokat, akik szintén halált aratnak mégha ez válaszreakció is? Nekem erős.

Világos, hogy ez valamiféle történelmi vagy patrióta kötelesség, fátum és/vagy kategorikus imperatívusz, de talán az élet és élni akarás egy jobb választás. Ezzel nem degradálni szeretném a szabadságukért, országukért harcolókat, de nem tudok semmilyen harcot nemesnek gondolni - pont ugyannyira rút, mint a valóban aljas és számító szándékból kivitelezett harc az eredő más, a végeredmény ugyanaz.

Azt sem értem, hogy egy háborúba miért pont a fiataloknak kell menni, miért nem nyuggereknek? (A romantikus harci életről szőtt álmok ifjúkori realizálása most nem ide tartozik).

Ez nem a Doom, nem a Medal of Honour ("Ihre Papieren, bitte!"). Nincs reload, restart, örökélet.

Zavarban vagyok. Ha azt mondom, a fiataloknak az élet játék, a halál játék, nyomok egy cancelt és meg sem történt - szóval a fiatalok könnyen megbolondíthatók, befolyásolhatók, akkor ez cinizmus. Miközben arra számítok, hogy odalépnek és kijavítják, amit már a nagyszüleink is elrontottak, a örnyezetvédeleben, oktatásban, emberi párbeszédben, felelősséggel, okosan szavaznak.

De mégiscsak egy hadseregben fiatalok vannak többségben. Mi indokolja ezt a lemming-taktikát? 

A legtöbb országban bizonyos korhatár felett nem lehet kényszersorozni (köszönjük a francia forradalomnak ezt a "vívmányt"), vagy egyáltalán nincs sorkötelezettség. ha van, akkor is van választás: börtön, közmunka, elszökés. Kiskatonák, hát előttetek az élet, miért kell fegyvert ragadni vagy kereszttűzbe kerülni?!

Vagy bedőltök a reklámszlogennak?

We take you a ride to die for your country!

Az élet primátusáról beszélek.

Szerintem az a bátor, legalábbis józan, belátó, aki megérti ezt. Nem pedig, aki feláldozza az életét. Az áldozata vagy beleállása - nevezzük bárhogy - nincs arányban, nincs köszönőviszonyban a céllal.

Nem a vétlen áldozatokról beszélek, akiket lebombáznak, kereszttűzbe kerülnek, rossz helyen vannak rossz időben. Hanem a tudatosokról, akik vállaják, hogy maradnak vagy beleállnak.

Nekem inkább tűnik bátornak, aki elfut, és nem beleáll.

Nem szégyen a futás, de hasznos. (Amúgy volt egy ilyen korai magyar futókönyv is.)

Hogy mennyire traumatizál egy háborúban elesett családtag, mekkora teher - annak könyvtárnyi irodalma van. Hirtelen csak Roger Waterst veszem elő, aki a teljes szóló életműben és a Pink Floyd-lemezek jelentős részében a kisbabaként a II. világháborúban elvesztett apját siratja, ennek a lelki nyomorait dolgozza fel albumról, albumra.

Nagy hangon papolnak hazaszeretetről és tökös kiállásról politikusok, költők, véleményvezérek, de nem ők mennek a frontra. Messziről nyomogatnak gombokat, irányítanak tízezreket, realitásérzékük, valós benyomásuk az itt és most helyzetről nincs. Ők is a kényelmes ember pozíciójában vannak, csak épp háborús üzemmódban.

Anyák hogyan engedhetik fehér zsebkendőt lobogtatva a gyereküket harctérre?

Aki könnyel földre szült, csókokkal bár, de ringbe is küld.  (LGT - Boksz)

Érdemes ennek a dalnak is a szövegét végigolvasni - katonadal 1910-es évekből. Ne sírj, anyám!

Papok hogyan áldhatnak meg ágyúkat? (Folytasd a sort a keresztesháborúktól...)

Hogy lehet, hogy egyszerre küld egy ország lőszert, kötszert és vallásos orákulumai pedig imát?

Van egy régi katonadal, épp aktuális (Lemberg = Lviv).

Lemberg mellett van egy kerek erdő,
közepében van egy gyásztemető,
abban nyugszik sok szép magyar baka,
eltemette gyászos Galícia.

Édesanyám ne keressen engem,
a többi közt úgyse talál engem,
a fejfámra nincs a nevem írva,
csak úgy fekszünk közösen egy sírban.

Épp ezért sosem értettem a katonákat. Nem a besorozattakat, hanem a foglalkozásszerűen katonáskodókat. (Bódis Tomi remélem egyszer elmagyarázza. És remélem az SZFE kancellárja, Szarka Gábor ezredes meg megy a frontra, végülis gépesített lövész tiszt.)

Egy katona akkor megy be, amikor küldik. A tűzoltó és a mentő is akkor megy be a helyzetbe, amikor onnan más megy ki, menekül, de ő menteni megy, a katona meg ölni. Védeni, támadni.

Különös kéjt éreztem 2004 novemberében, amikor a Petőfi-laktanyában - immár sajtófotósként - az utolsó sorkötelezett katonák utolsó napját fotózhattam végig. Addig 7 évet át próbált a sereg magához vonzani, amitől csak az egyetem mentett meg évről évre. Szimulálni, tüdőre kakaóport szippantani, psychót vagy "buzeránst" nem akartam alakítani a sorozáson.

Nem üdvözlöm a katonát, aki véd és szolgál. Nem, én nem szeretnék fizetni semmi ilyesmit az adómból, nem kérek senkit, hogy harcoljon értem. Pont arra kérem, egyáltalán ne harcoljon fegyverrel senkiért és semmiért. És nem, nem verem más faszával a csalánt, nem vagyok hipokrita, hogy szövegelek, amíg más harcol. Ne harcoljon.

Megelőzendő a hipotetikus vitát: ha nem védjük meg magunkat, akkkor majd jól megtámadnak és elfoglalnak. Oké. Akkor majd elmenekülünk. Ha nem tudunk, akkor megadom magam. Ha pedig a helyzet elviselhetetlen, ha már nem élet az élet, ha a mérleg végérvényesen átbillen, csakis akkor lehet elgondolkozni a "halj meg és vigyél magaddal még egy ember" taktikán. 

Ukrajnában volt és még a legtöbb helyen most is van lehetőség elmenekülni. Milliók élnek vele - helyesen.

Undorító, fojtogató, megrázó, ami Ukrajnában zajlik. Igazolhatatlan orosz agresszió. 

Teljesen elfogultan mondom: az orosz sportolók kizárásával egyetértek  (évtizedek óta erőszakos, sunyi módszerek uralják a sportéletüket), mégha a kizárás szelektív és nem normatív, és ahol van, ott fűnyíróelvszerű is, de azért mégsem egyenértékű ez a fűnyírás egy ridegszívű hadvezér kalkulát veszteségével, aminek ő az emberéleteket nevezi.

Egyszer voltam Moszkvában, szándéktalanul. 2004-ben az első mongol nagytripem előtt az ulánbátori gépet túlfoglalta az Aeroflot, és én Moszkvában rekedtem négy napra. A világ egyik legnyomasztóbb, leglelketlenebb városa, nehéz emberi örökséggel és reakciókkal.

Az oroszok kulturális páriának nyilvánítása értelmetlen: a zene, irodalom, film képviselői nem érdemlik ezt. Kevés film hasad bele lelkembe, de nemrég a Nyár c. orosz film odavágott. S innen egy lépés a nyolcvanas évek Kino zenekara (korának kispálosra vett Bonanza Banzája),

és még két lépés az évtizedek óta remek ska-punk-parasztrock Leningrad, akinek a klipjei is parádésak.

A sajnálaton (nem lesajánlás) kívül még sem tudok szimpatizálni a harcolókkal, honvédőkkel, támadóval, védővel, ellentámadóval, akárkivel. Dettó ez a véleményem '56-ról, '48-ról, Mohácsról, stb.

Egy szánalmas fegyverészeti világkiállításon vesznek részt. Nincs agancskapu, de az expón felvonul a kor minden újdonsága, élesben kipróbálható, tesztelhető. A termobárikus bomba, a hiperszonikus ágyú, a drónok drónja, a robotkatona.

Az emberiség mindig a legnagyobb kreativitást mutatta a másik ember legyilkolásában - a harcászattól kezdve a kivégzés-kultúráig. Semmit nem tanultunk, és semmit nem felejtettünk, mint a Bourbonok.

Ha nem egy expó lenne, akkor mivel magyarázható bármilyen ország évi költségvetésében a hadászati rubrika? Minek költ X milliárd eurót fegyerekre, járművekre, ruházatra, lőszerekre egy ország? Mert kurvára nincs bizalom. Mert bár évtizedek óta nem törtünk egymásra, de azért évrő, évre érdemes emelni a tétet.

És ha egyszer egy lefojtott kukta alól tudatosan vagy valami hecctől felhergelődve kicsap a gőz, akkor ezeket a modern fegyvercsodákat kényelmes parancsnoki fotelekből engedik útjára vezetők (= köztörvényes bűnözők), akik a háborús jogban védettséget élveznek, amíg valami sárgalapos dolgot nem csinálnak, netán pirosat érő tömeggyilkosságot. Az ő főnökeik pedig a valóságtól teljesen elszakadva, hosszú asztal mögül szemlélődnek. Nekik ez tényleg a Civilization játék, az emberélet és emberhalál, a háború által keltett testi-lelki nyomor absztrakció, járulékos költség, tervezett elévülés.

Eljátszom a gondolattal időnként: megkérdezném egy milliárdos oligarchától, hogy mondjon egy összeget, mi az elég? Mennyiért hagyja abba? Értem én, hogy nem / már nem / nemcsak a pénzért csinálja, ez már életforma, pásszió, kötelesség, küldetés. De azért mégis: mondjon egy összeget.

Országvezetőnek, népvezértnek, birodalmárnak: mekkora terület az elég? Hol a vége? Hát nem Nagy Sándor is az akció rádiusz túllépésébe bukott bele? Van egy kurva nagy országod, 17 millió négyzetkilométer és még egy magyarországnyi terüet. A világ legnagyobb területű országa. Európa és egyben Ázsia legnagyobb területű országa. Hát baszki pont nem mindegy, hogy kicsivel több vagy kevesebb? Hova tovább?

Egyébként aki arra kíváncsi, hogy mi lett volna, ha Magyarország sikerrel szerepel a II. világháború kötelező és szabadon választott kűrjeiben, akkor az olvassa el ezt az egészen zavarbaejtő regényt, az Egyenlítői Magyar Afrikát. Épp 30 éve jelent meg, 1991-ben. Miként nő fel egy magyar fiú Hungarovillben, az Atlanti óceán partján, a tikkasztó klímájú Egyenlítői Magyar Afrika politikai és kereskedelmi központjában, ami a Magyar Gyarmati Hadsereg legfontosabb bázisa is. Nem leszünk gyarmat - mi magunk csináljuk meg azt.

És a másik oldalról nézve:

tényleg az életed egyenlő azzal, hogy megvéded azt a bokrot, dombocskát, városrészt?

Tényleg büszkének kellene lennie a gyerekemnek, ha fejbelövetném magam? Mire büszke? Hogy apa megölette magát egy dombért (so called országért)? Hogy névtelenül, temetetlenül pusztul el valahol? Hogy a hírekben csak az "X egység megsemmisült" félmondat fedi? Mi az értelme? Van visszacsekkolása a meghaltnak, hogy igen, érdemes volt?

volt, ahová önként mentek, fegyverrel a kézben,
némán, mert tudták, az a harc, az az ő ügyük ott lenn,
s most a szabadság angyala őrzi nagy álmuk az éjben.

Nincs az a tájegység, kaja, város, nemzeti érzés, amiért ez megéri. A nyelvért pedig nem lehet meghalni. Beszéled, írod, olvasod, továbbadod gyerekeidnek, s ha kihal a nyelv, az pont azt jelenti, hogy az adaptívak (asszimilálódók) nyertek, vagy hogy nem basztál eleget.

De most tényleg, mégegyszer, a poszt-civilizált nyugati világban ki lenne bolond lelövetni magát valami területi entitás miatt? Mikor tudna erre büszke lenni? Vagy az utódai inkább büszkülnek, semmint hiányérzetük lenne? Nem értek egyet Klicskóval, aki szerint dicsőség meghalni a hazáért.

(Tudom: neveltetés, behatás, territórium, trikolór, fegyvermánia, kisebbségi érzés, sérelempolitika, alacsony önbecsülés és egyebek kérdése, hogy mire hajlandó az ember. A vallásért meg pláne mikre képesek. Mégis: hányan harcolnak valóban az iszlámért, és hányan menekülnek, keresnek békét? Nagyságrendekkel többen az utóbbiak.)

Az elkényelmesedett korban az embereket nem érdekli a harc, a háború. Inkább a belenyugvás, megúszás. Erre rá is játszanak sok helyen. A hazáért kiállni múló divat, pont mint a fiataloknál a facebookozás, vagy a westernfilmek nézése.

Hazádnak sem rendületlenül, sem rendülve, sem rendszertelenül ne légy híve, mert csak egy kreált fogalom, amiben lehet és kell hinni, de meghalni nem.

Harcolni, az életet egy az egyben felrakni tétként csak akkor lehet, ha a B opció a tuti halál. A beleállás legalább valamennyi %-nyi reményt ad. Kivégézésre kísért menetben nekiugrani a kísérőkatonának, mondjuk. Munka- és átnevelőtáborban nekiugrani az őrnek, hisz az elviselhetetlen, legnyomorultabb körülményeknél még ez jobb. Vagy ha hívő vagy: megváltás. De az nem járja, hogy "Itt vagyok, öljetek meg engem, csak a gyereket ne bántsátok". Oké, megölnek téged, és mi a biztosíték, hogy utána nem bántják a gyereket? Volt értelme?

Élni, lenni, alkotni, tenni, életet adni és fenntartani mindennél többet ér, amit hazának, istennek, uramnak, területnek, aranynak neveznek. 

Emlékszünk Berger arcára a Hair fináléjában. A behívóját elégető hippi, aki jópofa haveri kisegítés okán kerül a seregbe pár órára tervezve, egy riadó folytán a Vietnámba tartó alakulatban találja magát.

Miért nem mondja Berger, hogy nem ő Claude Bukowski? Tán mert elégette a behívóját, és valami retorzió várná? Annál nagyobb, hogy egy rizsföldön lépjen taposóaknára? Vagy mert kiáll a barátjáért? Vagy a hazájáért? Vagy mert ez a fátum, be kell teljesítenie sorsát, a hippi végre komolyodjon meg?

Nyeli el a szállítógép sötétje, the rest is silence.

Hamleti tévedés, ha a valós fizikai, erőszakkal párosuló, más életére törő harcot - akár védekező, akár támadó - az élet elé helyezzük, egyszersmind hivatkozunk arra, hogy az életért tesszük mindezt. Békeharc - ha emlékszünk a hatvanas évek propaganda oximoronjára.

Részemről: futni, és amikor már nem lehet futni pályán, aszfalton, erdőben, akkor futni máshova, újrakezdeni, de nem beleállni.

És azt hiszem a kényelmes ember, ez a hatalmas tömeg és annak tömegvonzása pont efelé megy. Nem kicsit orwelli, de a halálnál egy fokkal jobb. Én itt a tömeggel tartok, és a vizilovakkal vagyok.

Azzal a gondolattal is eljátszom időnként, főleg lefekvés előtt, hogy a halál valami ilyesmi. Villany leó, sötét. Tudatodnál vagy, ha alszol? Nem éppen. Egy fejlövés = villany leó. Írjam kérdőjellel? Nem tudom sem cáfolni, sem megerősíteni. Roló lehúz, feketeség, pont mint amikor álomba merülünk, black out. YOLO. 

A hazának, ennek a fogalmi konstrukciónak, lehet, hogy van becsülete, de nekem drágább a rongy életem, semmint, hogy egy srapnel szilánk tépje le a fejemet, vagy egy drónrakéta tépjen ketté a gyerekeimmel.  

(Ne feledjük, ez ma már aligha emberek, sokkal inkább gombok háborúja - javasolt gyerekkori olvasmány: Louis Pergaud - Gombháború). 

 A végére még iderakom a Radnóti utolsó hónapjait szigorúan dokumentumok alapján rögzítő könyv (szerk. Kőszegi Ábel) utolsó oldalát.

Írt, élt az utolsó villanásig.

Ülnek az asztalnál, megbújnak a nők mosolyában
és beleisznak majd a poharunkba, kik eltemetetlen,
távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak.