futó gondolatok

nem azé, aki fut

nem azé, aki fut

IZZÓSZTÁR #65 Keresztury Tibor 🖇 Emő 1.

2024. április 30. - SimonyiBalázs

keresztury_1_fekvo.jpg

Futás ötven felett. Élet és irodalom. Férj és feleség. Psziché, szerelem és halál. Szenvedély, betegség, szenvedélybetegség. Abbahagyás és sóvárgás. A tegnapelőtti Magyarország. A Keresztury-hárompercesek. 

Felületesen szemlélve ennek az adásnak kevés köze van a futáshoz. Néhány félmaraton, maraton, egy kicsi UB, ironwomankedés – mi az manapság, amikor az ultra az új maraton, és amikor egy edzés vagy verseny meg sem történt, ha nincs kirakva a közösségi médiában.

Én ezt leszarom, és gyanítom mostani beszélgetőtársaim is, akik személyes története számos olyan motívumot tartalmaz, ami erősen kapcsolódik a futáshoz.

Hosszútávban gondolkodás, napi aprómunka. A lélek vetületei. Önpusztítás, radikális váltás, menekülés és kapaszkodás egy tevékenységbe, fájó elválás, újabb és örök sóvárgás.

A két részes, 3 órás adás teljes hosszában csak a Patreonon elérhető. Előzetes:

Become a member!

 Futókörökben Emőt, irodalmi közegben nyilván Tibort ismerik jobban.

883265_613487762002056_1631981015_o_1.jpeg

Tibor a '80-as években kezdett szerkesztőként az Alföld c. irodalmi lapban: akkor még jóval nagyobb súlya volt az irodalomnak, voltak szép számban irodalmi lapok (az Alföld mellett a másik jelentős a Jelenkor volt), a példányszámok és az érdeklődés, sőt az irodalom hatóereje is sokkal nagyobb volt.

314183360_1299747510781709_332039041997374517_n.jpeg

Rengeteg interjút készített, s most én kérdezem őt – korábban már volt egy körünk 2011-ben éve, amikor még évtizeden át irodalmi felolvasóesteket is csináltam.

kex_januar_keresztury.jpg

Külön szerencse, hogy sok szerzővel tudtam beszélgetni, akiket kedvelek, tisztelek, ráadásul olyanokkal is, akik futók, mint Nádas Péter vagy épp Keresztury Tibor. Hát igen,

a művészet nemcsak szakma, hanem kegyelem is.

- mondta Esterházy Péter.

Tiborral nemcsak a futás kapcsán van közös halmazmetszésünk, hanem mert kollégák voltunk két évtizede a Magyar Narancs szerkesztőségében: én a fotórovatban külsőztem, ő kéthetente írt egyoldalas helyzetjelentéseket, élménybeszámolókat a keleti végekről, Miskolc és Debrecen környékéről.

Páratlan szövegek ezek - szatirikus, szolidáris, reménytől és kilátástalanságtól feszülő hangnemben. Számos kötetbe belefoglalta ezeket az írásokat, amiket - nem győzöm hangsúlyozni – nemcsak érdemes elolvasni (nem kell félni a kortárs irodalomtól), de - ahogy Rákay Kálmán fogalmazott a filmje kapcsán - hazafias kötelesség is.

img_4595x.jpg

Tibor a sűrű kilencvenes (s kétezres) években egyszerre csinált mindent: rovatvezető volt az Alföldnél, írta a Narancs cikkeit, a kinyiffantott Népszabadság hétvégi mellékletének kritikusa volt, a Hajdú-Bihari Napló kulturális tárcaírója. 

A rendszerváltás körüli éveik kemények voltak: két év alatt három gyerek született, a nagyszülők meghaltak, és mindezzel fiatalon kellett szembe nézni.

Telt, múlt az idő. Telik, de nem múlik, ugye.

424925_365914240096448_2057474775_n.jpeg

unnamed-28_5.jpg

A lányuk filozófiát tanult, most doktorált, könyveken dolgozik – ez családi vonás. Az egyik fiuk öt nyelven beszél, az EU Szabadalmi Hivatalában dolgozik napjaink talán legkurrensebb, legbizonytalababb témáján: a mesterséges inteligenciának az őre.

A másik fiuk a Teqball felvirágoztatásában működött közre, Ronaldinhóval dekázgat bemutató meccseken, és most ő lesz a németországi futball EB gelsenkircheni helyszínének teljeskörű intézője.

309309679_1272441703512290_7400542915207982814_n.jpeg

De vissza a kétezres évekbe!

A peremvidék megfigyelője a centrumba került: mint már ismert, Pulitzer-díjas irodalomtörténész-kritikus, aki egyben a mai napig is meglevő, Litera c. online irodalmi portált alapította, 2005-ben pályázott, és a magyar kultúrpolitika egy ma már valószerűtlenül normális állapotában el is nyerte a stuttgarti magyar intézet vezetői posztját.

Azon idők voltak ezek, amikor koncepcióval, értelemmel, ötletekkel és integritással rendelkező, motivált emberek, és nem káderek kerültek fontos szellemi pozíciókra az államigazgatás kafkai világában.

Orsós László Jakab New Yorkba, Krasztev Péter Pozsonyba, Derdák András Párizsba kerülve terjesztette és nem erjesztette a magyar kultúrát.

stuttgart_proba_07.jpeg

Tibort is átvilágították, minden preferenciájára rákérdeztek, minden necces pontot az életében terítékre hoztak (amit a köztársasági elnöknél nem sikerült annyira), de végül csak kiképezték diplomatának. 800 fős esteket csinált egy közepes német városban német közönségnek a magyar kultúrára támaszkodva.

Ez is egy kapcsolódási pont, én épp akkor voltam Stuttgartban fotóművészeti ösztöndíjjal, el-ellátogattam az intézetbe. A Neckar-völgye, Stuttgart jó hely, menjetek! Egy korábbi másik futós interjúalanyom, Bagossy Laci is ott él most, mint a stuttgarti színház főrendezője.

Ezt a bevezetőt is le kell zárni valamikor, hogy fejest ugorjunk a nem rövid beszélgetésbe – nagy szavak jönnek – halálról, "élet és irodalomról", cigarettáról, szeszről és szexről, mindenféle függésről és időszakos absztinenciáról.

Röhögni az alkoholizmuson hálás es kegyetlen téma.

- mondta egyszer Tibor. Ő már két évtizede nem iszik, de dohányzik. Emő két évtizede nem dohányzik, de néha megiszik egy pohár bort vagy sört.

Ebben a hevenyészett, 3 órás podcastban szó lesz továbbá dopaminpusztulásról, motivációvesztésről, depresszióról, méltóságról.

És persze futásról. Hogy néz ki két ötvenésen belekezdő ember futófejlődéstörténete?

Tibor és Emő, jó tíz éve sétálni, futni kezdett lelki, egészségügyi okok miatt.

Tibor a kevés futó írók sorát gyarapítja: Nádas Péter, Tompa AndreaParti Nagy Lajos illik még ide. Nyolc félmaraton után abba kellett hagynia.

Az elsők egyikét az 1500. címen írta meg - ritka szórakoztató kislátószögű mű, futóknak és olvasóknak egyaránt (néha ez egybeesik!) Az adásban felolvasom. Ahogy a Futók kézikönyvéhez írt hasonlóan mókás és maró "ajánlót", vagy az egyik kedvencemet, a Tájékoztatás című novellát, amiben az író - akkor még nem tudatosan sportként véve - fut.

2018 novemberében futott utoljára – erről a csodálatos egyben fájdalmas napról is mesél, akárcsak a rajta lassan elhatalmasodó Parkinson-kór változatáról. Ez - állítja - olyan nehéz volt, mint alkoholistaként megírnia a Petri György monográfiát.

92978760_683227275767072_381927071988842496_n.jpeg

Emő a mai napig tolja, ironman, UB-párban, piros85, maratonok. Pazar!

Emő pszichológusként dolgozik sokadik évtizede, tud rólam pár dolgot.

Tibor tíz éve a Művészetek Palotája eseményszámba menő irodalmi estjeinek, a Literáriumnak szerkesztője – addig marad, amíg nem szólnak bele a munkájába.

Tavaly jelent meg a sokáig írt Hűlt helyem c. regénye, amit testamentumának szánt.

Bár most is dolgozik valamin, az életművét lezártnak érzi, leginkább az őt sújtó, fokozatosan elhatalmasodó betegség miatt.

A közönyön és apátián túllépve nyíltan beszélünk minderről, amit csak néha szakít félbe Vackor, a menhelyről hozott retriever.

Az adásokban időnként egy-egy részletet olvasok fel kedvenc vagy épp passzoló Keresztury-szövegekből. De itt most azt közlöm le, amin egyszer könnyesre röhögtem magam, annyira találó.

KERESZTURY TIBOR:

Televízió

Egy nehéz szívû könnyûzenész

Balázs Fecó a magyar rockzene történetének legszomorúbb embere. Léte, mûködése szögesen ellentmond annak, hogy azt a mûfajt, amiben maga is évtizedek óta utazik - vagyis amibe jobb híján besoroltatik -, a szórakoztatóipar részének tekintsük problémátlanul. Mert hát mi is abban a szórakoztató, hogy valaki vagy harminc éve megállás nélkül nyafog és nyavalyog? Kívül-belül ismerem az életmûvet: egy felszabadult, vidám effektje nincsen, esküszöm. A legnagyobb örömforrás ebben a zenei világban, hogy eltelt egy nap megint, de ez is úgy van elõadva, akkora megkönnyebbüléssel, hogy pontosan értjük: nem kétséges, rosszabbul is alakulhatott volna a dolog. Egy felhõ árnyékolta házban ülünk, a nõ elment, a mama meghalt, remény nuku, egyedül vagyunk. Maximum csak fohászkodhatunk.

      Nem mondok újat, ha bevallom, erre a szólamra alkatilag roppant mód fogékony vagyok, kvázi - hogy úgy mondjam - érzékenyebb húrokat penget bennem Fecó zongorája, mint teszem azt Flipper Öcsi vagy bármelyik újkeletû selyeminges playback-vitéz felturbózott, vidám tátogása: egyáltalán mindaz, amit ma széles rétegekhez szóló könnyûzeneként ismerünk. Egyszer egy olvasó a Magyar Narancs legbánatosabb szerzõjének nevezett, aki - tette hozzá, mert gonosz volt, noha szeretett - kiválóan megél abból, hogy szomorú; nos, ez utóbbit határozottan cáfolom, s azonnali jelleggel Balázs Fecóra vonatkoztatom, aki a mûfaji különbségekbõl adódóan nálam százszor jobban tudja, sajnos, a placcra kitett lelkét bruttósítani. Kiváló médiakapcsolatokkal rendelkezik: az elmúlt években minimum négy koncertjét közvetítette a Magyar Televízió 1-es csatornája, amivel abszolút csúcstartó a még üzemelõ, meghízott õsapák között.

Rémlik, ráadásul van (vagy volt) valami rendszeresen jelentkezõ beszélgetõmûsora is, de ez szempontunkból teljesen indifferens - hadd csinálja, ha jó neki s ha megveszik. Az ötvenedik születésnapja alkalmából múlt pénteken mûsorra tûzött unplugged koncertjének közepénél a szobába toppanó, mostanában egyre jobbakat mondó feleségem viszont egy túltáplált óvodást vélt a képernyõn látni, homlokra tolt napszemüvegben, és amikor csúnyán néztem, ezt is megfejelte, s nem habozott hõsömet egy zsák krumplihoz hasonlítani, amire én azonnal elkezdtem gyûjteni jelen cikkhez az érveket. Mert azért az mégis túlzás volna, hogy egy zongora elé tett krumpliszsák tegyen rám ilyen mély, a tévés koncertek révén idõrõl idõre felpiszkált benyomást.

      Kezdjük ott, hogy nem változik, nem alkalmazkodik. E tekintetben abszolút a régi idõk embere, egy itt maradt múmia, a múltkor felmagasztalt - s hála istennek a képernyõn ragadt, így idõ elõtt, tévedésbõl elsiratott - Columbo rokona. Nem gondolnám, persze, hogy a változatlanságban rejlõ következetesség minden körülmények között követendõ érték volna - láttunk már karón morális alapon álló, befeszült, repetitív monomániást -, ám annak, ahogy ez az ember az uralkodó trendnek, zenei divatnak, a korigénynek kezdettõl ellenáll, hajlamos vagyok feltétlen értéket tulajdonítani. Egyszerûen azért, mert ez itt az egyéniség, az önálló arc jele. Noha jómagam zenei téren is klinikai eset vagyok, semminemû kiforrott, szilárd ízlésem nincsen - éppúgy remekül megfért bennem annak idején a P. Mobil és a Korál, miként most a Tankcsapda és Vig Mihály -, Fecó eleven hatását jobb híján - mi mással? - saját példámmal igazolom.

Ahogy ez a többiekkel szembe menõ zenekar - mert hát dehogy is voltak õk fekete bárányok, dehogy volt a teljes félreértésbõl, politikai szándékból velük egy kalap alá vett együttesekhez (a Beatricéhez például) zeneileg, szövegileg bármifajta közük - annak idején telibe trafálta azt a kamaszkori, alaktalan szomorúságot bennem, aminek csak jóval késõbb lett disztímia, depresszió a neve, akként képes nálam most is pusztán avval egyidejû szimpátiát és szorongást kelteni, hogy ma éppúgy másról beszél, hasonlóképp idegen test abban az egészben, amit a tinglitangli giccstõl az ügyeletes, napi sztárokon át az "alternatív"-okig en bloc könnyûzeneként ismerünk. Része ennek - naná, tiszta õsz vagyok - némi nosztalgia, nyilván, de a dolog mégsem ilyen egyszerû: a halál kívánja vissza ugyanis azt az állapotot, amelyik a Korálnak odabent hosszú idõn át megágyazott.

A kitörölhetetlenül a fejbe kódolt megannyi dallamív, a vigasztalhatatlan melankóliával indázó, reményt nem ismerõ szövegek sora így egyfelõl személyes emlékeztetõként mûködik, másrészt pedig kellõ korundor talaján erõtlen - és megengedem: nevetséges, végsõ soron az óvodáskori tehetetlen dacra, a tinédzseres generális világfájdalomra hajazó -, ámde teljesen megalapozott és tartalmas kritikai érvénnyel bír a jelenleg oly kívánatos, nem pöcsölõ, célirányos habitusok, kíméletlen nyomulások, a szorongókat bekapáló, gyõztes magatartási stratégiák, a belsõ tágulással nem rendelkezõ, szimpla lelkialkatok fényes sikerének, eredményes uralmának idején. 

      Nézzük hát, mit állít, mit csinál ez az örök vesztes, mit akar ez a Balázs Fecó voltaképp? Semmit. Semmit nem állít azon túl, hogy baj van, s az égvilágon semmit, semmit sem akar - épp ezzel opponál. Számról számra körülír egy állapotot, élethelyzetet, melyben neki, legnagyobb bánatára, a passzív elszenvedõ szerepe jutott. Konstatál, megállapít: nézd, lassan itt az éjszaka; elmúlt a nap, ahogy mindig szokott, de én szerencsére még életben vagyok, noha te mégsem maradtál velem, így nem tudom, most hogy legyen, veled osztottam meg mindenem, te hagytad elveszítenem, én ártatlan vagyok.

Számba veszi, hogy akkor most mi van, lereagálja fájdalmas helyzetét: meder nélküli folyó vagyok nélküled; ez rossz, de hát én már megváltozni nem tudok, így aztán marad a szégyen: most csak azt szégyellem, hogy, noha igyekeztem, így is kevés voltam neked. Mi lesz veled, kérdezi magától, ha koncert után egyedül hagy a zajos tömeg, pláne így, hogy sebzett vagy, és nem is tudod, hol a helyed, ráadásul már a dolgot megbeszélni sem lehet, hisz szavaim fáradt nyilak, földre hulltak az útjukon, amit nem mondhattam el, már többé nem tudom.

Összegez: ez a csönd éve volt (mi másé), lassan elfogy, mint a hold (szerencsére, bár a következõ is az lesz, sajnos). Itt-ott kivételes módon - neki legyen mondva - halványan reménykedik: a kísértetek éjszakája nincs még közel (de elõbb-utóbb, nem kétséges, eljön, itt lesz egészen biztosan). Örökösen máshoz fordul, segítségért folyamodik, rimánkodik: bújj hozzám, ne hagyj el, ha én mennék, ne engedj el; ne sírj értem, mama (még élek, de minek), kergesd el a felhõt a házamról (én nem tudom), vigasztalj meg, ha nem is hiszed, hogy szebb lesz a holnap, mondd, hogy lehet (bár én akkor sem hiszem el), anyám, anyám ébredj, és vigyél magaddal, kérlek, vigyél magaddal (rossz egyedül ugyanis).

Tudja, hosszú tél jön megint (mi más is jöhetne, majd tavasz, nem?), ne kérd, kéri, hogy mindig erõs legyek (mintha az erõ legkisebb jele esetében bármikor is mutatkozna), így aztán az a kívánsága, maradjon így minden, legyen függöny mögött a világ, s a maga részérõl szétteszi a kezét beletörõdve, tehetetlenül: ami félig van kész, az ma félig marad, engedd, hogy a dolgok most nélkülünk változzanak. És végül, a létszemléleti alapvetés, a jövõirányú kibontakozás útja; gyakorlatilag az egyetlen eset, amikor a számok fõhõse mégiscsak lábra kap, s tõle merõben szokatlan módon cselekvésbe fog (de az is milyen): indulhatunk, itt már tudjuk, milyen, rád bízom, merre, csak ne ez a bolygó legyen.

      Nagyjából így zajlik a koncert, errõl szólnak a szövegekkel adekvát, hiteles zenei világú lemezek. Az egész cucc annyira sötét, annyira reménytelen, annyira egy tömbbõl faragott, olyan szenvedélyesen kilátástalan, hogy az már csak jó lehet: nézzük, hallgatjuk ezt a pofát, ahogyan ott erõlködik, gördülnek le az izzadságcseppek a homlokán - szánjuk elõbb, szedd már össze magad, bászm, mi ez a cseppfolyós halmazállapot! Aztán persze cinikusan kinevetjük, hû, de ciki, amit itten elõvezetsz, 2001-ben, édesapám, de közben valamiképp megmûködnek a közhelyek észrevétlenül, s csak megkaparja, khm, khm, a torkot a dolog. Érteni kezdjük, ez az ember mitõl szomorú, s onnantól neki szurkolunk.

Folytatjuk.

buntetokor_tablo_fb_fejlec_uj_2024.jpg

Érdekel ez az adás, a jövőbeliek az eddigi nagyinterjúk, vagy a másik három tematikus futópodcastom?

Akkor szállj be a finanszírozásba, patronáld a 12 éve fennálló blog és a podcast nyilvános működését, továbbá férj hozzá exkluzív tartalmakhoz is, amik a a futás vonzáskörzetében levő, izgalmas és értékes alakokról, témákról készülnek.

Keresd őket a Spotify, iTunes, Google Podcasts, Mixcloud, Anchor streaming platformokon.

4_podcast_kep.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://nemaze.blog.hu/api/trackback/id/tr2518392489

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása