Az első részben a pályaív rajzolódott ki, most bemegyünk a műhelybe. Németh Gyula edzői gondolkodása nemcsak rendszer, hanem tapasztalat, megfigyelés, jelenlét és egy makacs hit abban, hogy a fejlődés tanulható.

Ebben a részben arról beszélünk, mi van az eredmények mögött: hogyan dolgozik, hogyan figyel, és mit jelent számára valóban „felnevelni” egy sportolót. Szemlélet, technika, karakter, és az a határ, ahol a tehetség önmagában már kevés.

Szó lesz edzői praktikákról, utánpótlás-nevelésről, a „gyémántot gyémánttal” elvről, valamint arról, mi különbözteti meg azt, aki készül, attól, aki csak edzeget.

Előkerülnek történetek és törések, taktikai kérdések, Balczó és az ultra, és az is, mi hiányzik ma a magyar atlétikából.  

Become a member!

A teljes podcastot és további extra tartalmakat keresd a Patreonon. Előzetes: 

Az első részben végigvettük Németh Gyula pályáját: honnan indult, kik kerültek ki a keze alól, és milyen eredmények fűződnek a nevéhez. De ezek mögött van egy kevésbé látható réteg is.

Egy edzői gondolkodás, amelyről meglepően keveset beszél. Nincsenek látványos módszerei, nincs könnyen összefoglalható rendszere, inkább évtizedek alatt felépített tapasztalat, megfigyelés és következetesség.

Ahogy egy régi interjúban fogalmazott:

Híres László tanítványa voltam, sok mindent átvettem módszereiből, és emellett a nálunk fellelhető szakirodalmat is böngésztem. Megismerkedtem nagy edzők edzésmódszereivel, és mindezt vegyítve igyekeztem – tulajdonképpen közvetlen tapasztalat nélkül – kialakítani a sajátomat.

Ez a „saját” azonban nem egy zárt rendszer. Sokkal inkább egy attitűd.

Azt mondják rólam, én vagyok a mesélő bácsi. Rengeteget beszélgetek a gyerekekkel, ismerem a problémáikat, és azt igyekszem beléjük oltani, hogy higgyenek abban: az edzés hatására fejlődnek, és megvalósíthatják önmagukat.

Ez a szemlélet végigkíséri a munkáját. Nem feltétlenül a kész tehetségeket keresi, hanem azokat is, akik még nem tudják magukról, mire képesek. A munka nála nemcsak edzésből áll, hanem figyelemből és türelemből is.

Azt mondja: nem a legtehetségesebbek jutnak el a csúcsra.

Közben pedig ott vannak a feszültségek is, döntések, szakítások, határok. Annak a következményei, ha valaki nem elégedik meg a középszerrel.

Az első részből kiderült: a szekszárdi évek kezdetben azonban nemcsak eredményeket hoztak, hanem feszültségeket is. Különösen éles helyzet alakult ki Balogh Gyulával, egy kivételes tehetséggel, akiben sokan világklasszist láttak, de aki utált edzeni, s néha strandpapuccsal verte Németh Gyula.

A kapcsolatuk megromlása nemcsak egy edző–versenyző viszony törése volt, hanem egy mélyebb kérdést is felvetett: hogyan kell bánni a tehetséggel, hogyan kell noszogatni, hogy felismerje magában, és meddig terjed az edző felelőssége.

Balogh később sem szerette meg a futást, megfutotta a világ A-szintjét, majd levitte a szerelést Némethnek, és többet a futópálya felé sem nézett.

És talán ezek a történetek mutatják meg legjobban azt is, hogyan gondolkodik a saját munkájáról. Egy helyen úgy fogalmaz:

akár szerényebb körülmények között is el lehet jutni kiemelkedő eredményekig, ha a munka következetes.

Itt Németh Gyula egyik tanítványának, Szabó Benjáminnak (lásd lejjebb) edzésnaplója egy hónappal egy 3000 méteres OB előtt.

Ugyanakkor tisztában van azzal is, hogy a tehetség önmagában nem elég: pályák törnek meg, karrierek maradnak félbe, néha egészen prózai okokból.

Ebben a részben ezekről beszélgetünk: módszerről, praktikákról, kiválasztásról. Németh Gyula edzői gondolkodását próbáljuk közelebb hozni: hogyan dolgozik, hogyan figyel, és mit gondol arról, hogy végső soron mit jelent felnevelni egy sportolót. Mi az a sajátos filozófiához, ami mögötte áll?

Persze ma már nincsenek olyan edzések, mint amikor fiatalon a 4-es, 6-os villamost kergette a körúton. De a szemlélet, ami ebből következik, valahol mégis ugyanaz: egyszerű eszközök, nagy intenzitás, és egy nagyon pontos érzék arra, hol vannak a határok.

Azt mondja: az edzés végén a tanítványai közt az utolsó 100 méter sprint mindig egyfajta erőpróba avagy "faszméregetés". Nem is annyira a fizikai állapotról, mint inkább arról, ki mit tud még a végén előhívni magából.

Sokszor felmerült már ebben a műsorban, hogy mi a magyar atlétika hiánya, miért nem jönnek a nemzetközi eredmények. Hogy mi marad ki a rendszerből: a figyelem, az életmód, az apró részletek. Most erről egy olyan edző beszél, aki ezt évtizedeken át belülről látta.

Szó lesz arról is, mi a különbség aközött, hogy valaki valóban készül, vagy edzeget, mozog, lejön edzeni? Hogy miért a legfontosabb az erő, és miért nem elég a tehetség, ha nincs mögötte egy kemény, karakán, fejben stabil jelenlét.

Hogyan gondolkodik egy 3000 méteres versenyről: irammenés vagy kivárás? Milyen taktikák léteznek közép- és hosszútávfutásban? És miért van az, hogy egy 10 000 méteres döntőben, bizonyos körülmények között, szinte bárki nyerhet azok közül, akik oda eljutnak?

Beszélünk arról is, mit jelent nála a jelenlét az edzésben? És miért tartja problémának, hogy ma sokszor az edzők nem mennek együtt a sportolóikkal, nem kísérik őket, a gyerekek egyedül vannak a pályán.

Beszélünk arról a mondatról is, amit gyakran emleget: gyémántot csak gyémánttal lehet csiszolni. Hogy ez mit jelent valójában az edző–tanítvány viszonyban, és milyen közeg kell ahhoz, hogy valaki valóban fejlődni tudjon.

Végül pedig a kiválasztásról. Arról, hogyan kezdett újra dolgozni Kecskeméten, hatvan felett. Nem rendszert örökölt, hanem építeni kezdett:

az első és legfontosabb lépés az lesz, hogy a 120 ezres város összes iskoláját átfésüljük, és a rostán fennakadtakkal kezdünk dolgozni.

És hogy miért gondolja azt, hogy a legjobb fiatalokat egy helyre kell gyűjteni, négyéves ciklusokban, két-három edzővel: nem szétaprózva, hanem koncentráltan.

Az adásban mini interjút is hallhattok a kecskeméti pályára épp betoppanó új reménységgel, Németh Gyula tanítványával, Szabó Benjáminnal, aki pár hete a fedettpályás nyíregyházi OB-n 3000m-en 2. helyet szerzett.

 További szép sikereket!