Azért van abban valami jó, hogy a legelső hosszútávú triatlonverseny, a Hawaii-on megtartott, később Ironman néven elhíresülő esemény (happening? túlélőtúra? wannabe-macsó rendezvény?) győztesének, a képen látható megszállott testmester és taxisofőr, Gordon Haller idejénél másfél perccel job a legjobb saját vasember célidőm. Emlékcikk a kezdetekről itt. A legjobb rész: "Prior to racing, each received three sheets of paper listing a few rules and a course description. Hand-written on the last page was this exhortation: “Swim 2.4 miles! Bike 112 miles! Run 26.2 miles! Brag for the rest of your life!”
 

A 2012-es Budapest-félmaraton "ippeg" nyertese (9 másodperccel) és a Budapest-maraton meggyőzen stabil első helyezettje, az 5000m OB harmadikja  egy tavaly októberi kötetlen Tilos Rádió-adásban beszél a futásról, edzésről. Elég szórakoztató! Van benne szó tájfutásról, Gebréről, 11 edzéses hetekről, jólesően égő izmokról, ultraszapulásról. Klikk ide, hogy meghallgasd! Kolorlokál, utolsó 2 etap, 9 - 10ig (9:00, 9:30 és egy picit belecsúszik 10:00-ba is). Akit inkább egy filozofálgatós mozgókép érdekel, az Szasza futóblogos videóját csekkolja! Van benne naple- és felkelte is!

Folytatjuk az Iron War háttértörténetében való kalandozgatásunkat két kedvenc videóval! Nemrég érkezett a hír, hogy bizony Matt Fitzgerald - általam méltatott - könyve felkavarta Boulder triatlonos állóvizét, elnézést a képzavarért. A könyv életrajz, versenyrajz, korrajz, sok szó esik a hadviselés művészetéről sportban-üzletben-életben egyaránt, kudarcfeldolgozásról, kihíváskezelésről, szenvedésről, a futók és triatlonosok szubkultúrájáról, az állhatatosság és önkínzás művészetéről. 

A sztori epikusan, maga a párharc drámaian van megírva, eléggé beránt a könyv. Nem szakirodalom, hanem inkább szubjektív riport és elbeszélés. Mark Allen és Dave Scott 1989-es ironmanjét minden idők egyik legkiemelkedőbb és legmegrendítőbb sporteseményeként emlegetik.

8 és félórán át totál egymás mellett nyomták. A két főhős egyaránt perli a szerzőt a tények kicsavarásért, családi titkok, magánbeszélgetések kiteregetéséért. Erről itt olvashattok. Az Iron War alapvetően változtatta meg a triatlon világát: az addig is növekvő népszerűsége - amelyet többek között Julie Moss négykézlábas mászkálása alapozott meg -  ugrásszerűen megnőtt, a cégek kilincseltek, hogy támogathassák a hawaii vébét, amely egyszerre lett a sportolók, sportszergyártók, szponzorok Mekkája és kultikus sportesemény.

Egy olyan sportról beszélünk, ami addig viszonylag szubkultúra volt, amiben mai szemmel nézve béna bringákkal, primitív frissítéssel, nehézkes cuccokkal értek el azóta is nehezen felülműlható eredményeket, és amiben minden szerepvivő egyéniséget Scottnak hívtak :-)  (Scott Tinley - ő van a képen! - Scott Molina, Dave Scott... Mark Allen is előbb-utóbb tiszteletbeli Scott lett volna). 

(Részlet egy Facebook-on kapott megosztásból). Csak a győzelem számít? Egészen biztos vagy ebben? 

Nagyon keveset beszélnek erről... December 2.–án egy baszk atléta Iván Fernández Anaya egy nemzetközi versenyen vett részt Navarre, Burlada városában. Második volt, lemaradva néhány méterrel Abel Mutai mögött aki bronzérmes volt a Londoni Olimpián a 3000 méteres akadályfutásban. Ahogy a célegyenesbe értek, meglátta a kenyai futót -a verseny egyértelmű győztesét- aki tévedésből megállt 10 méterrel a célvonal előtt, mert azt hitte, hogy áthaladt már felette. 

Fernández Anaya gyorsan felzárkózott, de ahelyett hogy kihasználta volna Mutai tévedését és elszáguldva mellette egy valószínűtlen győzelmet arasson, inkább mögötte maradt, és mutogatással elvezette a kenyait a célig és hagyta elsőként átlépni. 

Kis ugrás ez az embernek, de nagy ugrás a 2h48m maraton felé. Ott hagytam abba, hogy ismét beneveztem egyéniben az Ultrabalatonra szilveszter éjjelén, aztán újév reggelén már egy Rabbit Runnal nyitottam. És belépett a tervezett tudatosság avagy a tudatos tervezés a futóéletembe. Egy hónapja edzek az új edzéstervem alapján. A környezetem alig látott NEM lastexgatyában. Táblázat- és adatbuziknak kötelező olvasmány.

Visszajárok Orfűre versenyezni: 2010-ben ott kóstoltam bele a féltávú Ironmanbe, tavaly meg egy triatlon hétvégén nyomtam szombaton sprint, vasárnap féltávot. Csak képeslapstílusban tudok róla beszámolni: "Kedves Mindenki! Orfűn szép az idő, jó a kaja, gyönyörű a környezet, hangulatos a táj." Van egy közeli falu, ahol házisört főznek és remek termálfürdő van (Magyarhertelend), egy másikban denevérbarlang és megejtően bájos pici régi templom található (Abaliget). Lehet medvehagymát szedni és beszélgetni Béla bával, országos medvehagyma-szakértővel, ejtőzni a tóban, bujálkodni a búzamezőn, nézni a csatornában horgászókat (Kovácsszénája), és régi régi temetőben kószáni (Kishajmás). Amolyan mini Kárpát-medence ez, lángoktól ölelt kis ország - de ezen a ponton megállok, mielőtt az ízlésrendőrség vezetne el. A tavalyi versenyről nagyon hangulatos kisfilm készült (3:06-nál villantás!), mondhatnám kedvcsináló: akinek ezek után nincs érkezése Orfűn triatlonozni, az nagy szamár. 

A képen Manfred Ewald, az NDK sporfejedelme, azaz a Német Torna- és Sportszövetség egykori elnöke. Róla később. Felvezetésképpen: talán nem véletlen, hogy az összetett sportok sokkal egészségesebbek (pl. triatlon), mert mozgás(tartomány)kiegészítő funkcióval bírnak, kvázi keresztedzésnek is betudhatók, és nem csak mindig ugyanazt a testi területet, pontot terhelik, forgácsolják szét. Ez egy 2012-es nyári cikk az Origóról, de hüledezve olvasom. Megéri egy aranyéremért tönkretenni magunkat? Lehet. Lehet, hogy nem. És ha még hozzáképzelem, hogy egyesek ezt doppinggal spékelik meg, akkor az élsport Taigetosznak tűnik, az ára pedig nem éri meg, az ember meg nem éli meg. Pláne ha bokszol,  jégkorongozik, amerikai focizik vagy súlyt emel: ezen sportágak - az ütközések, impaktok, kicsavart, természetellenes, antiergonomikus mozdulatok és irdatlan igénybevétel miatt - teljesen eszement módon roncsolják a szervezetet, agyat.

Tavaly a tervezett 3000km 92%-a (2749 km) lett meg. Idén - a már a tavalyi hiánycélt sem teljesítők fennhéjázásával (ismerős jelenség?) - becsvágyón 4000 km-t tűztem ki. Egyelőre túlteljesítek: 160 km-nél járok alig két hét alatt. Alapvetően már év elején, sőt az azt megelőző napokban odatettem magam a nemes cél érdekében. Egy baráti hangulatú buli ultraterepfutásra invitált Lőw András, a 4. alkalommal "megrendezett" KKKKK-ra, azaz Kilenc Kevély-Kör Karácsony Környékén nevű versenyre. Családias hangulat egy pilisborosjenői házban - ami depóként is szolgált -, és reggel fél nyolctól nyomtuk a köröket a ház-Kevély-tető-ház útvonalon cirkulálva. A változatosság kedvéért meg lehetett tenni visszafele is. Természetesen - mint mindig - ezen a pofonegyszerű itineren is sikerült egyszer eltévednem egy kőbányába, cserébe - Speró szerint - lecsaltam kétszer egy kanyart. :-) 

MANTRA

No pain, no gain.

Effort is everything.

Just do it.

Run like a dog.

A képen Bagossy Lacival örülünk a március 15-ei PilisVörösVár futás előtt (fotó: Berta Feri). Van is miért. Itt a 2012-es rezümé. A vállalt 3000 km-ből 92%-ot (2749 km) teljesítettem.

191 futó edzés (közel minden 2. nap edzés)

+ 2000 km bringa, és elég kevés úszás (kb. 40-50km)

Távolság (edzés+verseny): 2720.26 km

Futott versenytáv: összesen 928,3 km (tehát a harmada!) / ebből terep: 415,2 km / ebből tria/duatlon futás: 141,1 km

Idő (edzés+verseny): 270:27:48 ó:p:m

Magasságnövekedés (csak verseny): 15654 méter szint

Átl. sebesség: 10.3 km/h

Átl.pulzus: 156 ütés/perc  (a labor által ajánlott: 155 ütés/perc, hiába a versenyek megnyomták)

Kalória: 206751 C (ez közel 69 kg "súlynak" felel meg, tehát elégettem a saját testsúlyomat, ez elég jelképes)

Az adatok megközelítőek, főleg a távolságot szokta elmérni az órám +/- 5%-kal, de amennyit a gyors vágtában elmér, ugyanannyit mér el a lassú mászásban, szóval valamennyire ki van egyenlítve.

2011-ben: 1961,3 km, 191:37:14 óra, 144112 kalória.

Ez volt az 5. évem a futás addiktív birodalmában. Szóval fejlődünk, suhanunk. Mindenkinek boldog, sérülésmentes, futóeredményekben gazdag célbaérkezős 2013-at kívánok.

Ne feledjétek, mindig csak egy lábbal álljatok a földön - mert akkor mozogtak. 

Az emberben már mocorog november tájékán, hogy mi is legyen jövőre, hogy épüljön fel az amatőr, mindenevő sportember 2013-as versenynaptára. Az alapozást is megnyitja a lelkiismeretes futó, sok gyorsítós, kicsontozós, erős terheléses edzéssel megy a 2h50m körüli idő felé, hatja a szíve a konkrét célja felé: Boston Marathon. Oda a nevezés amúgy elég ízes volt: csak egyetlen nap lehetett regisztrálni szeptemberben, és ugye volt egy előfeltételes verseny a korcsoportomnak: egy már megfutott, egy éven belüli, 3h05m alatti maratonnal lehetett regisztrálni, pontosabban várni, hogy a lottó a második körben is kedvezzen nekünk. De sikerült! Ahogy eddig mindenütt elsőre (New York, Tokió), ez alól kivétel london, ahova évek óta nem tudok bejutni. Reméljük egy izlandi vulkán hamuja most nem tesz be a tengererentúlra repülőknek, ami miatt 2011-ben pár magyar sporttársunk - avagy legény, ahogy Lőw Andris mondaná -  a Vivicittán volt kénytelen vitézkedni a világ legklasszikusabb és leggyorsabb pályája helyett. Ugyanakkor április után (sőt előtt) is van élet, az amatőr sportember a futóévadot, és a triatlonos, sőt a terepezős szezont is "kénytelen" parallel nyomni. De nézzünk körül, mit kínálnak nekünk MOST? Ez inkább dumálós blogbejegyzés lesz, képpel nem lazítom.

Bár egy kívülállónak idiótán hangzik, számtalan ember van, aki arról álmodik, hogy egy szobor lábát csókolgatja. Folytatjuk a Spartathlonos szövegek közlését, nem utolsósorban önmotivációként és -rugdalásként. Korányi Balázs remek Reuters-cikke után itt egy igazi karácsonyi csemege. A The Economist megörvendeztette a print és online verziókat olvasókat egy nagyon korrekt, szokásosan tartalmasra szerkesztett, sokrétű benyomást felvonultató írással az idei Spartathlonról. Klikkelj ide! És ki ne hagyd a videót a cikk közepén James Adams amatőr ultrással. Nyelvgyakorlásnak sem utolsó. Kellemes ünnepeket és olvasgatást!

Jubileum van. Napra pontosan 2007. december 24-én este 6 körül kezdtem el futni. Életemben, először, készakarva. Egy bő fekete pamut tréningruhában indultam el a Duna Pláza mellett fekvő kéróból egy környékbeli körre csak úgy, eljutottam az újpesti vasúti átkelőhelyhez, kavarogtam háztömbök körül, majd visszakerültem. Akkoriban volt egy olyan mp3 lejátszóm, amin volt lépésszámláló. (Sokáig ez a narancssrága vízhatlan, ütésálló cucc volt a legjobb futóhaverom, sokat versenyeztünk, edzettünk együtt). Kalkulációm alapján kb 5-6 km-t futhattam. Latyak volt, hideg, egy teremfocin szétrúgott adidasban mentem ki - jól esett. Mikor felvettek haverok még aznap este egy játékpartira igyekezve, már úgy tálaltam nekik a dolgot, hogy én bizony "futok ám". És azóta is. Hiába, a futás: no way back drug.

Kicsit elment a blog a triatlon irányába, sőt még jobban afelé tendál, elnézve a következő hetek leendő bejegyzéslistáit, de egy kicsit most igazítunk a balanszon, visszatérítjük a hajó orrát, és még egyéb közhelyek.

Na, az úgy volt, hogy egy nagyon fagyos december eleji délelőttön elmentünk kocogni pár órát a Buda környéki hegyekbe Lőw Andrissal, mutatott pár útvonalat, amíg bele nem zöldültünk, s mentünk a dolgunkra a városban. A táj, a hóval takart növényzet megejtően szép és békés volt, porhó, béke, csönd, harapnivaló levegő. S ezt az idillt beszélgetéssel töltöttük meg, a két egymás mellett klattyogó futász mintha egy polgári szalonban cserélt vona eszmét. A 218-as buszra vártunk Pilisborosjenő külsőn egy kocsmában, ahol a glikogénutánpótlást végeztünk (pohár sör, zsíros kenyér), amikor elmondta, hogy a Korányi Balázs egyszer újságíróként is (nemcsak futóként) végignyomta a Spartathlont, amiből egy csinos cikket kanyarított a Reutersnak, hogy lássák a kartársak, mit is csinál a kollégájuk, amikor szeptember végén elmegy Görögbe'.

Elolvastátok a fenti pontokat? Ugye, hogy ti is a 7 pont alapján éltek? :-)  Néha könyvtippekkel jövök elő, de most a fiatalabb korosztályt bombáznám meg. A VILÁG LEGŐRÜLTEBB MARATONJA. A fiam nagyon bírja ezt a könyvet, ahogy az összes Geronimo Stilton-füzetet (színes betűk, kiemelések, jópofa rajzok, gyerekleleket melenegető, kellően elszállt sztorik). Karácsonyra jó meglepetés lehet futómániás szülők gyerekének - bár nem biztos, hogy kapható még, de könyvtárban tuti van, onnan viszont ne lopd el!

Az 1. rész után a türelmes és hűséges visszatérőknek itt a 2. rész. Az eredeti interjú itt olvasható Ungarische Lokokomotiv címen.  Figyelem! A cikk készítése időpontjában Kropkó Péter még a Triatlon Szövetség alelnöke volt. Azóta ez november 17-én alaposan megváltozott. Ez különös pikantériát ad az erre vonatkozó bekezdéseknek.

Kropkó Péter, vasember

2. rész „Aki felkészült, az sosem beszél fájdalomról”

3800 méter úszás, 180 km kerékpározás, a végén maratoni futás – ennyit kell megtenni a hosszú távú – „ironman” – triatlon versenyeken. A 2005-ben visszavonult, most 49 éves vasember, a Magyar Triatlon Szövetség alelnöke 51 világversenyen teljesítette a távot, Japánban emlékművet állítottak a tiszteletére. Profik és hobbisták emberfeletti küzdelméről, flow-élményről és válságmenedzselésről, esendő alfahímekről és a szörföző kutyáról beszélgettünk. Személyes névjegy a cikk alján.

November elején jelent megy a Magyar Narancsban a régóta fontolgatott, csiszolgatott, készítgetett Kropkó-interjúm. A szerkesztő javaslatára magázók lettek az interjúkérdések, mert mégiscsak egy majd' 50 éves emberrel beszélgetünk. Aki ismeri Pétert, az tudja, mennyire közvetlen, barátságos személyiség, akivel - pláne a sporttársaknak - nem lehet magázódni. (Megjegyzem: egy picit méltatlan tördelés is jutott neki (alsó féloldalon kezdődik, másikon teljes oldalon öles reklám, majd egy kép nélküli, csonka harmadik oldal következik).

Ráadásul hamvas gyerekkorom óta ismerem,  csodálom pályáját, felesége a nővérem padtársa volt 8 évig, természetes a közvetlen tegeződés. Amikor idén Nagyatádon a sötét éjszaka leszálltáig végig szurkolta az ironman távú versenyt amatőrnek és profinak egyaránt, az számomra erőt adó és példaértékű volt. Nem felejtem el, amikor legyötörten vánszorogtam a futókörön - lábamban egy háromhónapon belüli erős versenyterhelés (maraton, ironman, fél ironman, UltraBalaton, Terep100, kitudja még mi minden) - egy számomra méltatlan futóteljesítményt leadva, Péter bekiáltott, látva az agóniámat: "Javulósra!" Nem azt mondta, hogy hopphopp, vagy hajrá, vagy valami idegesítő biztatás (basztatás), hanem pontosan átérezte, mi a szitu, és látta, hogy most itt nem PB-ről van szó, hanem egy önösszekaparásról. Nekem ez a mondata, egész tiszteletreméltó pályafutása és személyisége a mai napig sok erőt ad, ezzel a cikkel tartoztam neki. Ez a minimum. Igyekeztem nem elfogult lenni. De már csak a stílus miatt is érdemes elolvasni: a közel 4 órás beszélgetésből, amelyet a nappaliban, ebéd közben, autóban iskola-óvoda felé és úszódedzésen a parkolóban várakozva ejtettünk meg, ez a hosszúra szerkesztett szöveg adja vissza tán leginkább a hangulatot. Ahogy feka triatlonistával nem nagyon találkozni, ilyen jósvádájúval szintén ritkaság.

Versenybuziknak, öngyötrő megszállottaknak és álmodozóknak remek áttekintést biztosító cikket közölt a CNN a minap. (Pushed to the limit: The World's Toughest Endurance Challenges by Paul Gittings) Habár eléggé a hangzatos és extrém jellemzőkre fókuszál, tartalmaz tippeket jövőbeli nevezésekre, és akad néhány érdekes gondolat is.

"After swimming, cycling and running a total distance of 521 miles I had no facial hair growth for 10 days," he said. "I think it was my body's way of saying I am shutting down. I have known ultra endurance athletes to commit suicide within months of finishing sleep deprivation events." (Mark Kleanthous)

"Of all the body parts we train, none is more important than the mind.There is an obsession in triathlon with tracking how far and how fast we have gone in our latest session. People think that if their training log is in order, then so must be their preparation. But it's when the discomfort strikes that they realize a strong mind is the most powerful weapon of all."(Chrissie Wellington)

http://edition.cnn.com/2012/11/28/sport/toughest-endurance-challenges/index.html?hpt=hp_c4