Már egyszer posztoltam külön-külön, csak elvesztek a sok kép között. Olyan szépek.

A tavalyi UB indította el ezt a blogot. Mindjárt egyévesek leszünk! A 2012-es kudarcos sikertörténet után idén egy rutinnal levezényelt, altesti mutatványban kiteljesedő verseny beszámolója vár rátok, a megfelelő drámai szerkezettel. Hosszú, s persze a végén a lényeg.  (fotó: Gusztos Péter)

Hosszú hallgatás után írok megint a blogra. Sokminden vette el az időt a bostoni beszámoló megírásától, de leginkább a saját bénultságom, kedvetlenségem. Annyi mindent elmondtam már ezzel kapcsolatban, de legtöbbször csak egy felszínes médiafaszkódás lett belőle a sok idióta vagy ötlettelen kérdésnek köszönhetően. Ha nem is "kénytelen voltam" megírni a Narancs blogjára az ezzel kapcsolatos érzéseimet, mégis olvassátok el, érdemes, sok kép és videó is van benne, de az biztos, hogy jólesett tisztáznom a dolgokat. Lesz szó a városról, versenyről, médiáról. Sok kép, sok videó.

Szombaton nekiduráltam magamn ismételten a Terep100-nak. Igazság szerint 104,6 km lett idén a pályaváltoztatások miatt. Nem is tudom volt-e, lesz-e valaha tisztán 100?! Tavaly nagyon jó élmény volt, szinte delíriumban futottam, sok poén volt, érdekes esemény, a végén nagy feltámadással, jó hangulatú futószubkultúra partival, 13h39m célidővel. Ezt akartam lejjebb szorítani. Ja és tornatermi evőemberként, depóasztal pusztítóként ismét megkísérelni leenni a nevezési díjat.

Azt csináltam , amit szeretek, amit tudok, amire készültem...  Az egész tragédiába fordult.

Irok majd részletes beszámolót, de addig is két kép

(Megjelent a Magyar Narancs 2013/05, január 31-ei számában. Most a közel dupla olyan hosszú interjú első részében a kezdetekről és a Spartathlonról beszélgetünk. A 2.-3. részben ultrás technikai dolgokról, kajálásról, jövőképről, futókról és személyes érzésekről, tapasztalatokról dumálunk.)

Hírhedt vagy arról, hogy kizárólag izotóniás italból, energiagélekből és sótablettákból csinálod meg a versenyeket. Miért mindez?

Sok bajom volt a gyomrommal mindig is, kísérletezgettem. A gyomrom a gyenge részem, a lábammal sosincs gond. Féltáv után – pláne melegben – mindig jön minden vissza. Minden oké, csak épp hányok. Úgyhogy a zselét bírom el. Úgy van összerakva, amire szükségem van. Tudom, hány gramm szénhidrát van benne, tudom, mennyi kell egy órában: annyi grammot viszek be, ahány kiló vagyok. Ami sót veszítek az izzadással, azt tablettával pótlom. Egy kis aminosav még, amit kapszulából beleszórok a vízbe, és magnézium két óránként.

(Megjelent a Magyar Narancs 2013/05, január 31-ei számában. Most a közel dupla olyan hosszú interjú első részében a kezdetekről és a Spartathlonról beszélgetünk. A 2.-3. részben ultrás technikai dolgokról, kajálásról, jövőképről, futókról és személyes érzésekről, tapasztalatokról dumálunk.)

Be tudod „gyakorolni” az ultratávot? 

Nem futok olyan hosszúkat, átlag 2 óra vagy 20 km naponta, maximum 4-5 óra, ez kb. 50 km-t jelent. A trénerem, Lőrincz Olivér mindig időben adja meg a távot, nem hosszban. 2012-ben ha háromszor futhattam edzésen 50 km felett. Célversenyen lehet tanulni, nincs olyan, hogy edző-verseny.

AZ ÉLET: 90pluszosok sprintversenye, ahol a belga bácsi végül lenyomja a finn bácsit.

AZ ÚT: Németh Csaba Mont Blanc-futása: "A terepfutás során is hasonlóak az érzések, mint a hegymászásnál, csak sokkal elnyújtottabban, miközben az kevésbé mélyre ható. Valószínűleg a vállalt és átélt nagyobb kockázat termeli ki a mászásnál tapasztalható nagyobb és intenzívebb élményanyagot. A terepfutók ezt a teljesített táv növelésével tudják kiváltani. Ez az egyik magyarázata az egyre hosszabb távok iránti vágy kialakulásának. Még többet még mélyebben szeretnénk átélni, tapasztalni. A táv nő, egyre csak nő, és lassan elérünk egy UTMB-hez, a maga 170 kilométerével és a hozzá tartozó nem csekély 9500 méternyi szintkülönbségével. Aztán ezt is teljesítjük, akár többször is, sőt még a dobogóra is kerülünk a több ezer induló közül. Átélünk, megtapasztalunk mindent, amit itt meg kell tanulnunk. És egyszer csak eljutunk oda, hogy innen tovább kell lépnünk. Tovább, mert a fejlődés örök. Tovább, de merre?"

AZ ELMÚLÁS: elhunyt Pietro Mennea. Elképesztő hajrái voltak.

(Megjelent a Magyar Narancs 2013/05, január 31-ei számában. Most a közel dupla olyan hosszú interjú első részében a kezdetekről és a Spartathlonról beszélgetünk. A 2.-3. részben ultrás technikai dolgokról, kajálásról, jövőképről, futókról és személyes érzésekről, tapasztalatokról dumálunk.)

Hahóton fogorvos, három gyerek édesanyja. 32 km-re fekvő nagykanizsai otthonából időnként kocogva jár munkába. Tíz éve fedezte fel magának a futás örömét. Ma már a hazai férfimezőnyt is rendszeresen megveri, külföldön pedig az utóbbi években a világelit magasan jegyzett ultrafutónőjévé avanzsált. 2011-ben első, tavaly 3. lett az egyik legkeményebb ultraversenyen, a 246 km-es Spartathlonon. 

Elpörgött a február, mindjárt elmegy a március is. A hátralékaimmal kezdem: a görgőzést elhanyagoltam, egyszerűen nem maradt rá idő, igaz, szinte filmet se néztem e két hónapban, márpedig csak úgy görgőzöm bent. Kevés hosszút futottam. Lehet, hogy ez még visszaüt.  Nem mindig tudtam tartani a meghatározott napokra iktatott két edzést (de. és du.). Most is fáradt vagyok: törődött, mind fizikálisan, mind mentálisan. belekóstoltam picit az életvitel és folalkozásszerűen sportoló ember életébe. Nehéz ez, sok kedvetlenséggel és monoton mechanizmussal is jár. Sok kínnal is. Bevallom, egyre szarabb szájízzel edzek. Ritkán van flowélményem, sokszor kötelességjellege van az egésznek, a cél bizonytalan. A pozitívumok: meglepően jó, sikerült a november óta tartó gyorsítási fázis. A 4:15-ös ezrek pihentető kocogássá szelidültek, 4:00-nál még tudok minimálprogramon beszélgetni. Hatékony aerobfejlődésen mentem keresztül. Rendszeres szombati "összegezőfutásaim", amik rendre 20-23 km-esek voltak, bennük egy 16-18 km-es versenytempós szakasz (3:45-3:50 körüli ezrekkel), mindig elégedettséggel töltöttek el, közben azért szívtam a fogam.

A szójáték nem önmagáért van: két esetet nézhetünk meg, ahol nemcsak a nagy hajrával győztes nyújt fanatsztikus teljesítményt, de a "futottak még"-résztvevők is hatalmas pszichodefektről tesznek tanúbizonyságot. Az elkényelmesedettség, a tutiban levés tipikus esetei, amikor már nem tudnak rámozdulni a saját önfeláldozó erejétől megtáltosodó futóra, aki a végén leelőzi őket. Egyszer a Piros 85-ön 53 km-nél mesélte egy fújtató sporttárs valahol a Pilisben, hogy kicsit elfutotta az elejét, mert egy másik futót "megkínált" egy hegyi vágtával, de az "visszakínálta", és ez kivett az erejéből hamar. Na itt is csodás visszakínálásokról lesz szó, de nem az elején, hanem a végén. 

Na, megint egy évforduló. Jó ég, a fényképen milyen hamvas vagyok, azóta az arcom sokkal szikárabb lett. Kabalából nem mondtam senkinek akkor. Közel 3 hónapja futottam mindösszesen, hisz 2007 karácsonyán indultam el először kocogni. Aztán tudatosabban és egyre elszántabban. Laci haverom biztatására beneveztem a barcelonai maratonra. That was a beginning of a beautiful friendship.

Ilyen hülye címet is régen adtam. Na mindegy. Érdekes szakcikket kaptam Bagossy sporttárstól. Az ún. "gerillakardió" azt ígéri, hogy heti háromszor 4 percben elvégzett 8x 20 másodperces brutál intervál sprintekkel és 10 mp-es pihenőkkel, 4-4 perces bemelegítéssel és levezetéssel összesen 12 perc alatt intenzív zsírégetést tudunk elérni. Valamint, hogy egyszerre lesznek jók aerob és anaerob képességeink, nincs vagy-vagy, hanem 2 in 1, és ez a csúcs fitnesserő egyik biztos jele. Sőt: megspórolhatjuk - ó a rohanó világ! - a hosszú, és unalmas alacsony intenzitású, pulzusjavító, zsírégető kocogásokat. Kicsit a teleshop vajákos asszonyaihoz hasonlítanak ezen ígéretek. De ne legyünk kételkedők!

Folytatjuk az Ironman-versenyek történetének fejezeteit, ha már most kedden volt 35 éve, hogy megrendezték. Akit ez a "swim-bike-run game", ez a triatlonos sporttársasjáték még alaposabban érdekel, az az 1989-es Hawaii-i versenyt összehasonlíthatja a 2010-essel. Ott is marha szoros volt a futás, de végül az ausztrál Chris McCormack leverte Andreas Raelertet. Amúgy Ausztrália dominanciája döbbenetes: az elmúlt hat évben csak erről a kontinens érkező sportoló nyert Hawaii-on.

Azért van abban valami jó, hogy a legelső hosszútávú triatlonverseny, a Hawaii-on megtartott, később Ironman néven elhíresülő esemény (happening? túlélőtúra? wannabe-macsó rendezvény?) győztesének, a képen látható megszállott testmester és taxisofőr, Gordon Haller idejénél másfél perccel job a legjobb saját vasember célidőm. Emlékcikk a kezdetekről itt. A legjobb rész: "Prior to racing, each received three sheets of paper listing a few rules and a course description. Hand-written on the last page was this exhortation: “Swim 2.4 miles! Bike 112 miles! Run 26.2 miles! Brag for the rest of your life!”
 

A 2012-es Budapest-félmaraton "ippeg" nyertese (9 másodperccel) és a Budapest-maraton meggyőzen stabil első helyezettje, az 5000m OB harmadikja  egy tavaly októberi kötetlen Tilos Rádió-adásban beszél a futásról, edzésről. Elég szórakoztató! Van benne szó tájfutásról, Gebréről, 11 edzéses hetekről, jólesően égő izmokról, ultraszapulásról. Klikk ide, hogy meghallgasd! Kolorlokál, utolsó 2 etap, 9 - 10ig (9:00, 9:30 és egy picit belecsúszik 10:00-ba is). Akit inkább egy filozofálgatós mozgókép érdekel, az Szasza futóblogos videóját csekkolja! Van benne naple- és felkelte is!

Folytatjuk az Iron War háttértörténetében való kalandozgatásunkat két kedvenc videóval! Nemrég érkezett a hír, hogy bizony Matt Fitzgerald - általam méltatott - könyve felkavarta Boulder triatlonos állóvizét, elnézést a képzavarért. A könyv életrajz, versenyrajz, korrajz, sok szó esik a hadviselés művészetéről sportban-üzletben-életben egyaránt, kudarcfeldolgozásról, kihíváskezelésről, szenvedésről, a futók és triatlonosok szubkultúrájáról, az állhatatosság és önkínzás művészetéről. 

A sztori epikusan, maga a párharc drámaian van megírva, eléggé beránt a könyv. Nem szakirodalom, hanem inkább szubjektív riport és elbeszélés. Mark Allen és Dave Scott 1989-es ironmanjét minden idők egyik legkiemelkedőbb és legmegrendítőbb sporteseményeként emlegetik.

8 és félórán át totál egymás mellett nyomták. A két főhős egyaránt perli a szerzőt a tények kicsavarásért, családi titkok, magánbeszélgetések kiteregetéséért. Erről itt olvashattok. Az Iron War alapvetően változtatta meg a triatlon világát: az addig is növekvő népszerűsége - amelyet többek között Julie Moss négykézlábas mászkálása alapozott meg -  ugrásszerűen megnőtt, a cégek kilincseltek, hogy támogathassák a hawaii vébét, amely egyszerre lett a sportolók, sportszergyártók, szponzorok Mekkája és kultikus sportesemény.

Egy olyan sportról beszélünk, ami addig viszonylag szubkultúra volt, amiben mai szemmel nézve béna bringákkal, primitív frissítéssel, nehézkes cuccokkal értek el azóta is nehezen felülműlható eredményeket, és amiben minden szerepvivő egyéniséget Scottnak hívtak :-)  (Scott Tinley - ő van a képen! - Scott Molina, Dave Scott... Mark Allen is előbb-utóbb tiszteletbeli Scott lett volna).