Bár már beszéltem eleget a Murakamiról, amikor a futásról beszéltem októberben, még egyszer esjtsünk szót róla és az új regényéről. Itt egy érdekes beszélgetés a Klubrádió könyvklubjából (2013.01.14.), amolyan ízelítő, ajánló a kiadó részéről. Hallgasd meg! Ami a szememet megütötte már a borító legtetején: "Nem kötelező szenvedni". Ez csak a magyar kiadáson van, az eredeti angolon ilyen egyszerűen nem szerepel, mert nem akarnak pluszban közölni olyasmit, amiről a könyv nem is szól. Viszont itthon egyértelműen a célcsoport feloldozásáról van szó: Jól van, meg ne rándulj, kis kocogó olvasóm, kedves vásárlóm, megnyugodhatsz, sem az olvasásba, sem a futásba nem kell belehalnod, elég, ha ezt elolvasod, ha futtatod a szemed rajta, fel vagy mentve! Szerintem meg igenis lehet, sőt kell is szenvedni, habár semmi sem kötelező. De könyörgöm, egy kezdőnek, egy tohonya fogynivágyónak, egy haladó rekordratörőnek is ugyanúgy erőfeszítést kell tenni, csak utána kapja meg az endorfint, érmet, sikert, önbecsülést. Erőfeszíteni meg nem lehet szenvedés nélkül. Ezért adják fel sokan a futást, vagy el se kezdik. Az első kérdésem bárkihez, aki tanácsért fordul hozzám futás ügyben, vagy aki elmeséli, hogy hogyan fut - holott magam is hályogkovács vagyok, és magammal is kísérletezem -, hogy "Hajlandó vagy szenvedni?" Ez a kiindulási pont. Ebben nincs kompromisszum.
A képen Manfred Ewald, az NDK sporfejedelme, azaz a Német Torna- és Sportszövetség egykori elnöke. Róla később. Felvezetésképpen: talán nem véletlen, hogy az összetett sportok sokkal egészségesebbek (pl. triatlon), mert mozgás(tartomány)kiegészítő funkcióval bírnak, kvázi keresztedzésnek is betudhatók, és nem csak mindig ugyanazt a testi területet, pontot terhelik, forgácsolják szét. 
Az emberben már mocorog november tájékán, hogy mi is legyen jövőre, hogy épüljön fel az amatőr, mindenevő sportember 2013-as versenynaptára. Az alapozást is megnyitja a lelkiismeretes futó, sok gyorsítós, kicsontozós, erős terheléses edzéssel megy a 2h50m körüli idő felé, hatja a szíve a konkrét célja felé: Boston Marathon. Oda a nevezés amúgy elég ízes volt: csak egyetlen nap lehetett regisztrálni szeptemberben, és ugye volt egy előfeltételes verseny a korcsoportomnak: egy már megfutott, egy éven belüli, 3h05m alatti maratonnal lehetett regisztrálni, pontosabban várni, hogy a lottó a második körben is kedvezzen nekünk. De sikerült! Ahogy eddig mindenütt elsőre (New York, Tokió), ez alól kivétel london, ahova évek óta nem tudok bejutni. Reméljük egy izlandi vulkán hamuja most nem tesz be a tengererentúlra repülőknek, ami miatt 2011-ben pár magyar sporttársunk - avagy legény, ahogy Lőw Andris mondaná - a Vivicittán volt kénytelen vitézkedni a világ legklasszikusabb és leggyorsabb pályája helyett. Ugyanakkor április után (sőt előtt) is van élet, az amatőr sportember a futóévadot, és a triatlonos, sőt a terepezős szezont is "kénytelen" parallel nyomni. De nézzünk körül, mit kínálnak nekünk MOST? Ez inkább dumálós blogbejegyzés lesz, képpel nem lazítom.
Bár egy kívülállónak idiótán hangzik, számtalan ember van, aki arról álmodik, hogy egy szobor lábát csókolgatja. Folytatjuk a Spartathlonos szövegek közlését, nem utolsósorban önmotivációként és -rugdalásként. 
Kicsit elment a blog a triatlon irányába, sőt még jobban afelé tendál, elnézve a következő hetek leendő bejegyzéslistáit, de egy kicsit most igazítunk a balanszon, visszatérítjük a hajó orrát, és még egyéb közhelyek.
A mentális felkészülést segítő személyes szakirodalom listája tovább bővül egy könyvvel. Remek, szatirikus sportnyelven van megírva az Iron War: Matt Fitzgerald könyve a sporttörténelem egyik legnagyobb párharcát, előtörténetét és utózöngéit eleveníti fel totálisan átélhető módon.