A legendárium szerint ezt II. Rákóczi Ferenc mondta rodostói száműzetésében amolyan intelemként hű deákjának, Mikes Kelemennek. Pont ennyire egyszerű filozófia kell az UltraBalatonhoz: mind a felkészüléshez, mind a verseny egyéni teljesítéséhez. És persze sokaknak pont ennyire egyszerű a karosszékből télen rányomni az Enterre és benevezni egy ultrára. Holott fogalmuk sincs, mit vállalnak.

A poszt több, hosszabb, külön is olvasható részből áll: 1) versenybeszámoló, 2) gondolatok a verseny kapcsán sok kétellyel, kérdéssel, 3) egy összehasonlító Suunto / Garmin ultraterheléses órateszt geekeknek, és 4) szervezési észrevételek. A blog pedig kétéves születésnapját ünnepli, hiszen az egész a 2012-es UB-szívással indult. (A Suunto Ambit2s-ért köszönet Tettamanti Gábornak, AmerSports).

ELŐZMÉNYEK

Az UB már negyedik éve tolakszik a júniusi naptáramba. Futottam egykor a „klasszikus”, tihanyi rajt-célos, plusz emelkedővel nehezített versenyt:

- párosban 2011-ben (alig értünk be a lila tájfutó orkánruháját ezúttal mellőző Gusztos Péterrel, aki  a pihenőidőmben, éjjel mentazselével megbénított orvul)

- majd 2012-ben egyéniben megtapasztalhattam a záróbiciklist (2 óra 50 perccel a szintidő után, utolsónak vánszorogtam be azon botrányosan meleg versenyen. Azóta és a Spartathlon óta tudom: nincs meleg verseny, ez nem indok.)

Futottam az új vonalvezetésű, aligai versenyen:

- 2013-ban egyéniben 17. lettem óvatos futás-séta-evés kombinációval

- 2014-ben ismét egyéniben 10. lettem, és egy kezemen megszámolhatom, mennyit ültem vagy sétáltam. Szerintem egy 10. helynél már nincsenek véletlenek, így amit leírok, azt már csak tapasztalatból is hitelesen vállalom, de fenntartom, hogy mindezek "szerintem" vannak így.

KÉSZÜLTEM ÉN ELEGET

Különösen nem tréningeztem ultrára: az egész alapozás és tavaszi versenyzés a rövidebb távokról szólt, remekül mentek a versenyek. A jó öreg atlétikai közhelyből indultam ki: egy gyors közép- és hosszútávos ultrán is gyors és sokáig tudja tartani a rövdebb távoknál jóval alacsonyabb iramot. (Ez a mondás nem eufemisztikus formában úgy szól a topversenyzőkre vonatkoztatva: „Egy jól képzett maratonista hülyére ver egy ultrás mezőnyt.”). Tudtam, hogy a téli alapozáskor megfelelő erőállóképességet szereztem, majd a résztávos edzéseken gyorsaságot, a tavaszi 2:50-es maratoni idők mindezt visszaigazolták. Ultrán 2, fáradás esetén 3 perccel rosszabb ezreket kell futnom a 3:40-hez képest: így elég sokáig tudom tartani a 6 perc/km körüli (+/- 30mp) tempót.

Szóval nem futottam hosszúkat (összesen 3 db 50 km körüli menetem volt félév alatt, illetve 2 maraton), de ez nem recept! Már bezsongva vártam az UB rajtját. Erős, motivált és kíváncsi voltam.Ismét – mint mindig – kísérő nélkül vágtam neki, kit szívassak ugye egy napon át. A versenyközpontban leadtam a három előreküldendő csomagomat – kettőt azóta se láttam őket viszont, de legalább a szervezők lelkiismeretesen keresik, a harmadikat a berényi Tekergő büfé tulaja korrekten elrakta megőrzésre – erről később. 

Sziasztok, kedves csomagjaim...(fejlámpák, aláöltözet, kaják, kesztyű, karmelegítő, esőkabát, stb). 

Az angliai magyar ultrafutókat jó volt ismét itthon látni, jött Lubics Szilvi is, puszi a 2x UB- és Spartathlon-győztesnek, majd kézrázás a szintén 2x Spartathlon-győztes Ivan Cudinnal (a lenti képen Tóth Attila a győztesek szendvicsében). Mondtam Cudinnak, szerintem nyerni fog itt is – és csak mosolygott, aztán másnap pályacsúcsot futott. 

A rajt előtti éjjel remekül aludtam füldugóval és szemtakaróval, pedig a csodás Speak Easy filmesekkel voltam összezárva – ők, más projektek mellett, számos sporteseményvideót csináltak már velem és nélkülem is, köztük az idei UB-filmet is. Egyáltalán nem izgultam, nem aggódtam, tudtam, mit kell csinálni, mi vár rám, hogyan kezeljem a dolgokat. Reggel a mólón gimnasztikáztam, nyújtottam, reggeliztem kiflit-kefírt, fogat mostam, és éppencsak nem késtem le a rajtot.

A PROGNOSZTÁK PROGNOSZTÁJA

A felszerelésben kompromisszum kellett, nem akartam fázni, ez volt a kiindulási pont. Így - kísérő híján - hidegre és melegre is egyaránt kellett készülni, így hosszúnadrág, hosszúujjú és trikó (Esztike előző este feliratozta kis kezével), ezeket jól tudom variálni bármilyen idő legyen. Direkt nem vittem mp3-at, hátizsákot, mellényt: egy 0.5l palackot kaptam Csopakon, azt töltettem meg vízzel / izóval a pontokon, s bár utálok a kezemben cipelni bármit is, hasznosnak bizonyult. A hátsó zsebben aminosav- és sótabletták lapultak: 2-3 óránként vittem be 1-2 darabot mindegyikből, előbbit izomvédelemre (fehérjepótlás), utóbbit ionizálásra, elektrolitpótlásra.

A verseny előtti napokban otthon leadtam egy listát az első 12 helyezett sorrendjéről. A felét eltaláltam, köztük a két győztest. Valamint Laci haveromnak jeleztem: 24 órán belül érek célba és 1-10-be fogok kerülni. Semmi „szeretnék”, hanem ezt tudatosítottam magamban. Így is lett. A kajalista pedig így nézett ki, de ezekből csak egy TúróRudit, 3 zsemlét, a zacskózott töpörtyűket és az egyik energiaitalt fogyasztottam el, a többi túltervezés volt.

SZIGORÚ, NÉMA, KONCENTRÁLT

Miki haverom mesélte, hogy van Csolnokon egy ember, aki szerdánként nem beszél. Egyszerűen nem hajlandó megszólalni. Pedig dolgozik, családja van, de valahogy sikerül menedzselnie, hogy egy napot kussban eltölthessen. A csolnoki némát vettem alapul: a lehető legkevesebb energiát pazarolni el dumára, és arra, hogy mások fecsegését hallgassam. Úgyis mindenki pár óra múltán elnémul, mert kezd kikészülni. Kalotai Levi és Urbán Zsolti sem tudott nagyon szóra bírni, Kabócától és kísérőjétől szó szerint menekültem, igazi energiavámpírként folyamatosan kvaterkázni akartak. Se kedvem, se felesleges erőm nem volt erre, bocs. Szórakoztató momentum: Ispánki Zolitó lehetett futás közbeni pisiléstechnikát tanulni -  igazából sétálás közben kell vizelni, kvázi kijelölni az utat az utánunk futóknak.

Az iramot lépcsőzetesen lőttem be: a lényeg, hogy a „beszélgetős tempónál” maradjak. Azaz teljesen aerob tevékenységet végezzek (ez még a "conversation pace" alatti tempót és pulzust jelent), magyarán nincs oxigéndeficitem, minimális/nulla a savasodás, alacsony a pulzus, ég a zsír, de nagyon. Ügyeltem arra, hogy 155 körüli pulzusnál feljebb ne nagyon menjek, magyarán könnyed poroszkálás legyen a verseny. Az első 10 óra átlaga 159. A Balaton-felvidéken a megfutott emelkedőkön 166-175-re is felment, de éjszaka 128-132-re csökkent. Tökéletes. Az első 20 km-re 5:15 körüli km-eket engedtem, utána ameddig megy 5:30, aztán 6 és így tovább, de 8p/km-nél rosszabbat nem engedek még a végén sem. Holtpontokkal nem is számoltam, mert sérülésmentes voltam és erős mind fejben, mind testben. Különben is, a holtpont a szervezet hőháztartásának átmeneti zavara (keresd „A mozgás szervrendszerének élettana” fejezeteknél)  – nekem ez elég tudományos magyarázat, hogy ne is agyaljak rajta többet.

Elég jól sikerült tartanom a tervet, az átlag 6:40p/km lett a 212 km-re. (A táblázat véget ér 187.77 km-nél, mert lemerült a Garmin) Amit még kikötöttem: nem ülök, nem fetrengek, nem panaszkodom, nem veszekszem és nem diskurálok. Nem kávézom – csak vonná el a vizet. Nem masszíroztatok – értelme semmi verseny közben, csak az időt viszi. Minden ésszerű emelkedőt megfutok, a meredeket tempósan sétálom, minden lejtőt nagyon megfutok, hosszú, nyújtott lépésekkel, hogy kizökkenjen a láb az ugyanolyan lépéshosszok tízezreiből, és felfrissüljek. Komolyan öröm volt 4:15-kel rohangászni Badacsonynál vagy a fonyódi elterelésnél. A nagy lélek- és versenyzőveszejtő depókra is volt taktikám: a kis pontokon 30mp-t büfézek, nagy depókban (a melegétel miatt) 3-4 percet. Továbbá: csak a frissítőpontok után sétálok max 100 métert, amíg lemegy a kaja. Betartottam. Lőw Andris mondja mindig, hogy minek több időt tölteni a pályán, ha lehet kevesebbet is szenvedni. Haladni kell és kész. Ez egy érvényes állítás. 

Minden pont között kitaláltam, mit kell megcsinálnom a következő helyen: cipőfűző meghúzás, váltott frissítés (egyszer víz, másszor izo, ahol kóla, ott két pohárral is) izzadságlemosás, tablettabevétel, hosszúujjúfelkötés, stb. Programot teljesítettem, nem dumáltam, mentem. Totál agykontrollon voltam, mindent meg tudtam beszélni magammal, és fókuszáltan megoldani.

FEKVE ENNI

A nagy pontokon mindig ettem (kihűlt) melegételt, de mindig sietve: Füreden (43 km, 3h40m), Nemesgulácson (92 km), Keszthelyen (120 km, 11h16m alatt), Máriafürdő 2-n (140 km), és Bogláron (161 km), utána már csak morzsákat. Néha állva faltam, Keszthelyen leültem, mert a sört pohárba adták (Gulácson üvegben, és azzal el tudtam futni ujjbeakasztós technikával), Máriafürdőn lefeküdtem, a lábamat közben felraktam az asztalra, hogy a véráram változzon. Nagyon ügyeltem, de leettem magam: nem könnyű fekve, 146 km után sajtos-paradicsomos tésztát kulturáltan enni. Egyébként idáig tudtam tartani a 6p/km belüli átlagot.

A kisebb pontokon a múlthoz képest limitáltabb volt a kajafelhozatal. Nem is ment az idő tanácstalansággal. Úgyhogy a táv harmadától a kis pontokon már csak háztartási kekszet ettem mézzel jól meglocsolva, a többi kiábrándító volt. Nem is volt semmi gyomorproblémám, a kis rendetlenségeket kólával mindig lehetett orvosolni, hányásközelbe nem kerültem, kis kényszerítéssel 2-3 óránként pisiltem, szerencsére világossárgát. (Fenékpusztánál, ami joggal pályázhat a leglehangolóbb magyar település névre, a bozótosban szartam, majd kulturált körülmények, márványvécébe közt Máriafürdőn is.) Tehát hidratált voltam végig, amit kellett, azt pótoltam, a deficiteket megszüntettem.

ÉG A ZSÍR

Azt éreztem, hogy fogyok el testben (a fehérjékhez nyúlt a szervezet mint energiaforrás), érezhetően elkezdtem "bénulni", a mozgástartományom beszűkülni. Egy 200 feletti verseny, így az UB is konkrét kalóriairtás, a zsír fogy elsődlegesen közben és verseny után is utóhatásként, no meg persze hamar elég az összes, aktuálisan rendelkezésre álló szénhidrát is. Szőlőcukor szóba sem jöhetett, kész öngyilkosság lett volna – nem akartam nagyon kibaszni az inzulinszintemmel. Zsírban kevés voltam az egynapos kocogáshoz - nem tudtam mobilizálni a zsírt, hisz nem tudtam elegendő szénhidrátot sem bevinni. Három pontra is küldtem előre zsíros kenyeret és töpörtyűt, de csak este jutottam hozzájuk. Az izmaim kezdtek sajogni, a szervezet azokat kapta szét energianyerésre. A BCAA (aminosav) valamennyit segített, de nem volt ideális állapot. Ez csak a regenerációs időszakban vált igazán fájdalmas élménnyé. A mai napig fáj mindkét vádlim, és a verseny után szó szerint összementem testileg: izmaim napokig görcsösek-tónusosak voltak mint a kötött beton, és keresztmetszetük is csökkent.

Mit mondhatnék? Egysíkú, monoton, hosszú futás volt hullámvölgyek nélkül. Leginkább tanulócélt szolgált: felkészülést a Spartathlonra. Nem rázott meg a 3h 35m körüli maratoni idő Füredig, a Felvidék is jól esett, volt, hogy totál egyedül futottam szép nagy csendben. Gyorsan haladtam, napoztam, sóhajtoztam, lemezeket játszottam a fejemben, drukkoltam gondolatban Esztikének, aki Németországban futott félmaratont, sok megtévedt tempójú futót (rapidan kezdő, 60-70 körül elfáradót) daráltam be.

Többször összefutottam a pálya (ez jó, pálya!) szélén álló Földházi Emesével, aki Kalotai Levit kísérte. Kértem, hogy az Edericsre (101 km) küldött zacskómat szedje össze, és adja majd be szürkületkor, hisz az időmből kitűnt, hogy a 100 km-es időm bőven 10 óra alatt lesz (9:16 lett, bár be lehetett volna duplázni), és délután fél hatkor nem kell sem melegruha, sem lámpa még. Emese jött és megállt, zacskót átadtam neki, ő pedig leadta Berényben (132). Végülis jól kalkulált, sötétedett már akkor, azzal viszont nem számolt, hogy nincs nálam telefon. Így az erről szóló SMS-ét sem láthattam. A csomag a Tekergő büfében maradt. Végül Lesi Zoli barátnője, Betti Bori adott egy kölcsön fejlámpát Alsóbélatelepen éjszaka. Bedobtam egy Red Bullt az alvásdepriváció ellenszereként, nem is voltam álmos, és a fejem sem fájt.

Nemcsak a fejem nem fájt, a törzsem sem, pedig az kritikus ultrafutásnál. Az elmúlt félév sok úszása, gimnasztikája, a célzatos gyakorlatok megerősítették, nem éreztem, hogy „leszakadna a hátam”. A vállam és a karom persze fáradt volt, dehát a lábbal együtt mozognak folyamatosan. 

TELIK, DE NEM MÚLIK

Ezt írja Krasznahorkai Az ellenállás melankóliájában. Pont ezt éreztem. Pontosabban – hogy egy másik modern klasszikust idézzek „most múlik pontosan” (Quimby). Lépésről lépésre távolodtam, közeledtem, de mégis állni látszott az idő. Csöndes robotban teltek az órák, néha rám dudáltak, vagy rámköszöntek, jöttek ismeretlen ismerősök váltóban (pl. az Esztergomi Futóművek egyik szervezője, vagy egy Mosoly Alapítványos srác), akik pont már a csökkentett tempómnál egy picit gyorsabban futottak, és jó volt meghúzni 3-4 km-t velük. Fonyódnál néztem egy nagyot, hogy minek megyünk hegynek föl, eddig ez nem volt, nekem kimaradt az infó, hogy leomlott a löszfal és elterelés lesz. Meggyőződésem volt, hogy Mukiék (a szervezők) extra látványosság gyanánt variálták át a szakaszt, mert fentről pazar esti pislákolós panoráma nyílt a tóra, igaz végtelen szopatós, hosszú, kanyargós, sötét emelkedő volt, és vádligyilkos meredek lefelé.

Ahogy nappal a hőséghatáron mozgott a klíma, este kellemes hűvös volt, ilyet is ritkán mondok, mert utálok fázni: de mivel mozogtam (igaz idővel egyre lassúbb babatempóban vánszorogtam), a hőháztartás rendben volt. Arra is készültem, ha a fáradtságtól szédelegni kezdenék: futni fogok, mert nem szeretem az émelygő, kiszolgáltatott állapotot, amikor forog velem a világ – pont elég volt az a pár rossz részegség életemben, hogy alkohollal se kövessek el ilyet, és az ultrákon való lidérces kóválygást is kitanultam már. A megoldás: futni kell. Urbán Zsolti hol megjött a nyakamra nagy vidáman, hol lehagytam, de az eredménylistán nem látom, valami történt vele 160-170 körül.

Lóci haverom a rajt hajnalán feltette a nagy kérdést: mivel szórakoztatják magukat az ultrafutók? Nem tudtam válaszolni. Intelligens ember ugye nem unatkozik. De azért fekete lyuk agyilag az ultrafutás. Az órák valahogy elmennek, mégha futás közben érzetre rohadtul ólomlábakon mozognak. Én rögzítek, rendszerezek, polcokat töltök fel gondolatokkal, elemzem magam és a verseny közben tapasztalatokat. Jönnek emlékek is, aztán meg is elevenednek: találkozom Gulyás Andriskáékkal, ő volt a nagy motivátor 2012-ben.

LÁTOD? NEM LÁTOD? NA LÁTOD.

Két konfliktusom is 18-19 óra futás körül belül történt, valószínűleg idegileg ott értem egy mélypontra. Asszem Földvár/Szántód környékén volt egy nagy hejehujás váltópont, ahol leszarták az egyéniek frissítőasztalát: nem szó szerint, csak nem törődtek a ritkásan érkezőkkel. Ott volt egy kis verbáloktatás a pontőrrel. Pár km-rel arrébb meg a lellei fiatalok korzóztak, kísértetiesen hasonlóan kötöttek belém, mint tavaly Zamárdinál. „Fuss Forrest”, meg „Mit sántikálsz”, közben meg kocorásztak köröttem az ittas tinik. A hozzá hasonlókról írja Radnóti, hogy „Duzzasztja mellük sok kicsiny siker.” Na mindegy, vicsorítva (tényleg próbáltam nem konfliktusba kerülni)annyit mondtam, hogy „Szerintem hagyj békén, 19 órája futok.” „19 órája??! Hazudsz!” – mondta a srác, hát erre meg elröhögtem magam. Oké hazudok, bocs, csak 18h45m, aztán továbbálltam.

Onnan már vánszorgás, de becsületemre legyen mondva nem csábultam el, nem feküdtem el, nem sétáltam, kínlódtam becsülettel, próbáltam nem sarokra érkezni, nem nagyon csoszogni. 170-180 közt volt a legnehezebb, bár kezelhetőnek, de mégis beláthatatlan hosszúnak tűnt még a hátralevő maratoni táv, 5-6 óra futás az ablakban nem volt csábító. 183-nál a szántódi Suhanj!-pont, Lócival fröccsözés, az első igazi lerogyás, megzuhanás, de 5 perc után onnan is tovább álltam, mert fázni kezdtem. Siófoktól már könnyebb volt lelkileg, megvirradt, ismerősök húztak el, az útvonal is familiáris volt, mégha borzalmasan lehangoló a sínek mellett futni hosszan, aztán a világosi emelkedőig a villákkal és bozótossal szegélyezett allén. Kaptam a Suhanj-gidáktól TúróRudit és chipset (fő a változatosság), és még azt a bókot is (már ha ez bók), hogy lassan pilinckázva nem is futok csúnyán. Tehét gyorsan igen. Bár szerintem 200 km-nél úgy néztem ki, mint egy göthös, görnyedt medve, akinek egy csónakszerű cipőt raktak a mancsára, és korcsolyázó mozdulatokkal siklatta előre a lábait szökdelés helyett.

Időközben megjött a forgatócsoporttól Laci, és olyan cuki volt, hogy végig futott velem a célig 12 kilit, legalább diktálta a tempót. Itt már látszott, hogy sub 24h meglesz, viszont a tavat továbbra sem láttam. Közben Tóth Attila mellett húztunk el, egy sokszoros spártai hőst, kiváló ultrafutót hagytam magam mögött, szegény egy nagy adag zsepivel sétált illemhelyet keresve. A világosi emelkedőn a gondolatok is emelkedetté változtak. Az ömlengésemet inkább megvágtam: a videó sokkal inkább véleménynyilatkozat, mint ténynyilatkozat.

Itt végre volt kilátás. Azt hiszem az UB arról is nevezetes, hogy az idő ¾ részében egyáltalán nem látod azt, amit éppen körbefutsz.

Beértem, örültem, amatőr profiként hoztam le a meccset. Semmi para, magabiztos, helyenként élvezetes, máshol fegyelmezett futás. 10. hely, magyarok közt 6. Az összidő (23h 35m 50sec) sem mutat tragikus képet: volt ugye legalább 40 váltó és etetőpont, a mozgásidőm 22:25 perc lett, tehát max 70 percet ettem, álltam, csippantottam, vécéztem.

Összességében 8 váltót is legyőztem, pirruszi győzelem a javából! Még körbekínáltam a töpörtyűt, aztán próbáltam inni egy sört, de addigra már az izó által, de eleve a nyelések sokaságától kimart torkom nagyon fájdogált. Reggel f8-kor másra sem vágytam, csak egy zuhanyra, rendes kajára és alvásra. Pedig néztem volna még a befutó egyéniket, de nem volt erőm, kedvem maradni. F11-kor már Budapesten relaxáltam - sikertelenül. Hiába próbáltam lenyújtani, totál bemerevedtem, a teljes testem begyulladt, lázas lettem, rázott a hideg, de közben kipirultam és verejtékeztem. A klasszikus robotmozgásnál rosszabb volt a helyzet: nem tudtam egyedül felállni a kanapéról, a vécére is Eszter vitt ki.

Két éjszakán át sem tudtam egyhuzamban aludni a lüktető fájdalmaktól. Másfél hete volt a verseny, és bár futottam azóta 1-2 lazítót és 1 közepes intenzitású résztávot, a mai napig fáj a vádlim, tele vagyok (érthetően) mikrosérülésekkel, a jobb térdhajlítóm bevág, a sarokcsontom pulzál. A bokám tiszta horzsolás volt – oda raktam a gatya és a zokni közé 1-1 zselét, amik lassan irritáló módon kidörzsöltek mindent. Fura, de most nem vált le a talpam, egyáltalán nem hámlott le, vízhólyagom se volt (pedig Spártában viseltem utoljára a Hokát), az alsó lábszáram vízesedett be csak dagadtra, a vádlim napokig feszült volt és sárgadinnye nagyságú. A combom egyáltalán nem fáradt el, ha azon múlik, még mentem volna.

REZÜMÉ

Sajnálom, hogy semmi drámairól nem tudtam beszámolni a versenyről. Szerintem a regeneráció jobban meggyötört, mint maga a verseny: utóbbi elillant, a felépülés még mindig tart.

A magam szempontjából tökéletes versenyt mentem. A vállalást hiánytalanul teljesítettem: egy nap alatt körbefutottam a tavat, és remekül menedzseltem a futást. Konzisztens futás volt, egyben voltam végig. Megettem magam, izmaim kárára volt a verseny. A verseny a mentális és állóképességi fejlődésemet kitűnően szolgálta (vagy én szolgáltam azt). Nem hagytam, hogy negatív gondolat, vágyálom, pillanatnyi probléma elcsavarja a fejemet a feladat elvégzésétől. Mindezt kísérő nélkül. Csak javasolni tudom – sokkal nagyonn önmérsékletre, tervezésre, és spontán problémamegoldásra tanít, mint kísérővel istápoltatni magadat.

Bizonyítást nyert, hogy a gyors futás nem ellene van az ultrának, hanem hatványozottan segíti. Én a résztávra esküszöm, a gyors futás erőállóképességet is fejleszt, visszafele ez nem igaz. Azaz a csak lassan, ultrát futók többször hibáznak, beleragadnak egy tempóba, futóstílusba és mozgássorba, és így nem fejlődnek, sem a sebességük, sem az állóképességük, de ettől még le tudnak hozni egy „meccset” közép- vagy végmezőnyben.

ÉRDEKESSÉGEK, GONDOLATOK

Idevág az az érdekes megfigyelésem – nem statisztika –, hogy jópár futó, aki kísérővel indult el, egyszerűen nem ért célba, feladni kényszerült, vagy nagyon sokára ért csak be. Ki vagy mi mond ilyenkor csődöt? A kísérők betliznek? Vagy elkényelmesedik a futó?  Hogy lehet, hogy amikor elvileg egy csomó terhet levesz a kísérő a futó válláról, még jobban összeroskad attól, hogy neki „csak” futni kell? Mert szemmel láthatóan ez történik.

Miért menekülnek egyesek a kudarc elől? Meneküljön a kudarc előlem.

A másik megfigyelésem: sokan, akik idén már rajtszámmal rendelkeznek a Spartahlonon egyszerűen itt nem értek célba. Rekordlétszámú magyar küldöttség utazik Athénba, kíváncsi vagyok, mi lesz.

TOVÁBBI REFLEXIÓK A VERSENY KAPCSÁN

A futás nagy kérdéseiről majd egyszer írok egy posztot. Sok dolgot nem értek, tán nem is érdemes ezen tűnődni. Nem akarok általánosítani, akinek nem inge ne vegye magára. Például:

Miért nem futnak sokan a margitszigeti bejáróig? Vagy miért sétálnak már onnan hazáig/buszig/villamosig? Ott már szégyenlik magukat? Pláne miért sétálnak télen, amikor simán megfázhatnak.

Tudják-e a azok, akik csodás kompressziós kéz-láb cuccokal vannak felszerelkezve futnak, hogy miért, hogyan, mikor érdemes viselni ezeket, és mikor nem? Vagy általános csodaszernek, netán placebónak gondolják? Netán öltöztet, és divatosabbak ezekben? Netán egybentartja széteső testüket?

Miért futnak egyesek (sokan) olyan tempót egy edzésen, ami szemmel láthatólag nem fekszik nekik? Állj ki a rakparti útra 30 percre, legalább 3-4 ilyen futót látsz. Zenére vagy érzésre, de úgy nyomják, mintha elitben versenyeznének, aztán kifinganak 1-2 km után, légszomj, savasodás. Szép dolog a lelkesedés, de félre is vezet.

vagy

Miért óbégatnak egy ultrán a saját korlátaik nem ismerése miatti kiesők? (sok kivétel van, de mintha a nyirmogás felerősödött volna a mostani évben, főleg az UB kapcsán) Min csodálkoznak? Mit várnak, vártak amúgy? Hogy sétagalopp lesz? Hogy "gyere buci hamm bekaplak"? Hogy majd a bújkáló sérülés nem fog előjönni? Hogy a testi/lelki felkészületlenséget majd a szép remények pótolják? Vagy majd közben, úgy 120 km körül éjszaka megjön a kedv? Olyan könnyen nyomunk rá az Enterre otthonról, és fel sem mérjük, mire neveztünk, mi lesz, amikor oda kell állni a rajtvonalra.

Számos beszámolóból, FB-reakcióból nekem ez derül ki. Képesség és kihívás egyszerűen nincs összhangban. Oké, hogy van egy nagy szakadás a versenyek közt, és nem lehet gyakran rágyakorolni egy 150-200km-re, de azért el lehet menni T100-ra, Kazinczy 200 felére, 12/24 órás futásra, s akkor az már nagyjából ad egy képet, tapasztalatot a képességeinkről. Vagy fasza gyerekként odaállni „civilben” ismét, ahogy Balogh Ádi végigment a sikertelen UB-ja után az útvonalon.

Félreértés ne essék, tiszteletet parancsol mindenki, aki nekiáll lefutni egy ultrát. Már csak az elszántsága is. Nem ekézem, aki sérülés miatt adja fel. A „nem vak az, csak bátor”-hozzállás bosszant. A felkészületlenségből fakadó kálvária habosítása, a „nekem jár” típusú rossz megközelítés, az ész utólagos osztása, a a testi/lelki bajok (azaz a hiányosságok) világba kiáltása. Azt sokkal inkább becsülöm, és nagyon szorítok érte bármikor, akit az alázat, a tapasztalatszerzés mozgat, és ha el is fogy egy idő után az úton, mégis odaszánta magát a versenynek. Nem tudom szebben megfogalmazni, ezért iderántom Bagossy László színházrendező rövid FB-jelentését, ami számomra egy hosszú haiku az UB-ről:

sok futás
sok futás, kevés séta
sok futás, sok séta
kevés futás, sok séta
nagyon kevés futás, sok séta
sok séta, kevés ácsorgás, átkozódás
sok séta, sok ácsorgás, sok átkozódás
kevés séta, sok ácsorgás, belenyugvás
sok ácsorgás,
vége
132,5 km

Dagadt Köcsög nem akar állás foglalni az UB egyénik vs. váltók vitában. Szerintem nincs vita, a verseny nevében az szerepel ultra, tehát ez egy egyénikről szóló verseny, amit a váltóra nevezők, azaz a „futózarándoklatok” tartanak el, és nem mellesleg totál kisajátították maguknak az utóbbi években. 2007-ben még pár tucat váltó volt, az is kétnapos volt, érdekesség, hogy Lubics Szilvi párban indult Lelkes Gusztival akkortájt, 2. helyen értek be. Elfogadom a váltók nagy számát, egy engem fejlesztő, plusz megoldandó feladatnak tekintem verseny közben, hogy függetlenítsem magam a sok embertől és behatástól. A Spartathlon halála egyébként az lesz, ha egyszer beengedik oda a váltókat.

Az UB egyértelműen a váltók játszótere lett, de nem bánom, éljen a tömegsport, ha pár embert inspirál, még többeket pedig bevonz az a néhány, csapatért futott kilométer, tök jó. Családtag mondta, hogy tőlem hallott először erről az UB-ról 2 éve, most meg a 7végén tele lett Facebook fala ki**tt UB-posztok garmadájával. De mondjuk odáig nem kéne elmerészkedni, hogy előtte-utána fotók készülnek a heroikus váltóteljesítményről, 10-13 kilométereklől. Egyrészt öncsőbehúzás, hamis képet sugall, másrészt már volt ilyen sorozat Puyollal és más focistákkal

SUUNTO AMBIT 2s vs. GARMIN Forerunner 910XT 

Bal csuklómon a finn csoda, amit tesztelésre kaptam a hazai forgalmazótól, a jobbon a megszokott triatlonos óra. (A tavalyi Sparatathlonra egy hegymászós Garmint vittem, de nem jött be, hogy egyperces átlagokat közölt, hogy kibírja a 36 órát.) Mindkettő kiváló mutatójú, százsokezerbe kerülő, csúcscucc. Mindkettő majdnem végig bírta: a Suunto nem tudott több adatot rögzíteni 204 km-től, a Garmin pedig egyszerűen lemerült 188-nál. A Garminaddig 13899 kalóriafogyasztást mért, a Suunto 204-re 10 ezer körülit (tempó + kg alapú meghatározás, nem szívverésből számolva).

A Suunto 3 mp-kénti vételre (a www.movescount.com oldalon ez GOOD GPS ACCURACY-t jelent, és 24 órányi tuti ébrenlétet a setting szerint) volt beállítva, viszont a pulzusmérés 1 mp-re 10 mp helyett, így ugyan simán bírta a 24h-t, még másnap is bőven volt benne töltés, de úgy tűnik nem bír ennyi adatot feldolgozni. Egyszerűen betelt a memóriája. Mint utólag kiderült, releváns dolgokat (grafikonon megjeleníthetőt) is csak féltávig tudott rögzíteni, ott fullra ment. Az Ambit2s elegáns óra, tehát civilként is hordhatod vagy Operabálra, viszont a gombjait nem tudtam megkedvelni, sokszor akaratlanul az átnyúlás-átfogás mjiatt megnyomódott másik gomb is. A pulzusmérő kényelmes, nem dörzsöl, korrekt adatokat mér. A Garmin mellkaspántja (pedig már hozzászoktam) mindig kihorzsolta a mellem alatt. A Suunto órapántja viszont elég merev, levenni nehézkes. A kalóriát A Garminhoz képest ebben van barométer, előrejelzi a viharok, esők jöttét is, és így pontosabb a magasságmérés is (GPS+barométer működik együtt). A Suunto 2.6-2.3 km közt „tévedett” – mindig a táblák által jelzett km „mögött” volt.

A Garmin 3.3 km-rel mért kevesebbet. Ennél az óránál nem lehet beállítani, hogy hány mp-ként vételezzen műholdas adatot, csak azzal lehet variálni, hogy mp-kénti vagy intelligens mérés legyen (utóbbi beállítás akkor nem mér, amikor nem érzékel elmozdulást). A Garminnak – el kell ismerni – szegényesebb a felhasználói felülete online, a Suunto-nál lenyűgözőek a grafikonok. Mind a Suuntónál, mind a Garminnál egyes adatokat utólag lehetetlen módosítani, hiába jeleztem a központjuknak, nem tudnak segíteni rajta. Egyik óránál sem lehet utólag mesterségesen berajzolni a nem mért távot. Mindkét óra nagyon gyorsan 100%-ra töltődik (20-25 perc).

Multisport módban nem tudtam a Suunto-t tesztelni. Összességében az egyik kerek, a másik téglalap alakú óra, a Suunto kicsivel többet tud, de a nyomogatása bonyolultabb a Garminénál. Az egyértelmű, hogy a Suunto online kezelőfelülete sokkal jobb a Garminnál (de a két márkát egymásra is lehet hekkelni), de a Garminnak nagyobb a kijelzője, és jobban eloszthatók az adatmezők. A Suunto mellett szól, hogy azonnal GPS-jelet talál, a Garmin sokszor 1-2 percig is elkeresgél. Akit profibb teszt érdekel, katt ide: Suunto Ambit2s, és Garmin Forerunner.

A SZERVEZÉSRŐL:

Mik jutottak eszembe? Megírom: Hol vannak az időlimit mérők? Miért nem veszik komolyan a fejlámpát és a mellényt? Mit csinál a személyzet? Miért bontják szét a csomagomat? Miért kell 45 percet várni a rajtszámra? Aztán újabb 20-at a chipregre?

A nem túl hízelgő vélemények többségét kénytelen vagyok osztani (lásd Deák László Attila), pedig nem kispályások az UB új tulajdonosai. Nagy Petiék tavaly adták át a stafétát a Balatonmant és egyéb hasonló, nagy volumenű versenyeket szervező Mukiéknak. A listám nem lebaszás jellegű, hanem inkább egy jövőre átgondolandó visszajelzés.

- KÜLÖN RAJTOLTATÁS: Ez nagy pozitívum volt, a mezőny is kezelhetőbb lett, bár a pontok nyitvatartása nyilván nagy matekolást igényelt. A Balaton-felvidéken volt olyan szakasz, ahol se előttem, se utánam nem volt senki, tök csöndben futhattam, az nagyon jó volt. A váltók is csak lassan darálták be az egyénieket. Jól el volt szórva a sok induló, nem volt tarolás a pontokon.

- RAJTSZÁMÁTVÉTEL: Mivel amúgyis a rajthelyszínen kellett átvenni a dugókát, felesleges volt Pesten elmennem a rajtszámért, de pont arra jártam. Az én hülyeségem. 45 percet álltam sorba, agyam eldurrant: minden tag a sorban 3-4 űrlappal jött, amin a váltóknak kérte ki a pólót, rajtszámot stb. (Nota bene: Aligán meg szintén kígyózó sorok a dugóka átvételéért.) Nem hiszem, hogy nem lehet csinálni egy külön asztalt az egyéniknek. Szóváltás Muki feleségével: én így, ő úgy képzelte a rajtszám átvételt. A célban aztán elnézést kértem az ideges és indokolatlan hangütésért. 

- TÁVMÉRÉS: A táv hossza mindig kérdések tárgya. Az óráim is mást mutattak a táblákhoz képest. Fejes Laci szerint a teljes táv 5-6 kilométerrel rövidebb. Nem tudom, mennyi írható a pontatlan vagy „a ponttól pontig vonalakat húzkodó” GPS-ek számlájára, illetve a fonyódi hegymászás mennyivel dobta meg a teljes távot. Az itató- és váltópontok közül jó pár ad hoc módon kerül kihelyezésre, legalábbis össze-vissza vannak a táblákon a km-ek. Legjobb példa az edericsi golfpálya, ahol a 105.5 után egy másik pont jött 106 kilométeres kiírással kurvára elmérve. De számos ilyen összekavaró pontkihelyezés volt: vagy túl közel, vagy túl távol a jelzett kilométerekhez képest. Oké, a távot le kell futni, de nem mindegy, hogy közben milyen jelzéseket kapsz.

- IDŐMÉRÉS: A fentiekből következik, hogy picit zavaró volt, hogy hány kilométernél is tartunk, s ahhoz milyen időt rendeljek. Illetve akik a távolból követtek panaszkodtak, hogy dél óta egyáltalán nem frissült az  aktuális eredménylista.

- SZABÁLYZAT: Nincsenek ellenőrizve és betartatva az éjszakai futás kellékei. Nekem nem hiányzik, de akkor mondják ki, hogy mindenki saját felelősségére megy, ne keménykedjenek a kiírásban, hogy nem engedik tovább a futót. És akkor nem cipelem a lámpát, láthatósági mellényt. 1-2 sötét utcában illetve a fonyódi hegyen kellett a lámpa, a többi helyen jó a láthatóság. Ugyanez igaz a szintidők betartatására: 2011-ben rég kiestem a szintidfőből, de végigmentem, mert magamnak volt fontos. Bitliszbá a futoblogon jól mondja: „Ha egy versenyen hivatalosan kiírják, hogy itt és itt ennyi meg ennyi a szintidő, akkor szerintem ad 1. kötelességük mérni, ad 2. aki meg nem teljesíti, azt ki kell venni a versenyből.”

- KAJA: Fapadosabb volt egy gáláns Muki-féle versenyhez képest (pl. a BalatonMan ironmankedésen nagyságrendekkel nagyvonalúbb a catering). A meghirdetett melegételek (ha jól emlékszem 3-4 ponton volt) többsége ki volt hűlve. Legalábbis a 3 helyen, ahol ettem belőlük, kettő depóban hideg volt a tészta, pedig az élbolyban futottam. A kisebb pontokon „spártaibb” volt a menü az elmúlt évekhez képest. Az Erdinger sör és a pálcás jégkrém viszont kiapadhatatlanul hömpölygött a célban.

- FELFESTÉS: A szervezők nagyvonalúan azt írták, hogy ahol nem bicikliúton halad a verseny, ott jelzik. Nos erős hiányosságok voltak ezen a téren. Ismerem a pályát, de többször elbizonytalaodtam, fáradtan ez még hatványozottabb. A sárgával fújt nyilak és feliratok kicsik voltak és ritkásak. Volt több olyan 3-as kereszteződés, átjáró, leágazás, ahol nem volt jel, eldönthetetlen volt, merre kell futni. Volt pedig, ahol már nem lehetett komolyan venni a jelzést: senki nem futott arra, pl. a szántódi 500 méteres parti villasorra már nem fordult le senki, mindenki maradt a főúton.

- CSOMAGKEZELÉS: Nem értem, miért kezelik trehányan a csomagokat, és felháborít, hogy nincsenek őrizve a cuccok. Vagy nem tudják, hol vannak a leadott cuccok. Tökmindegy minek mondjuk: nincsenek meg. Arra volt kapacitás, hogy felnyissák a privát szatyrokat a verseny végén, a romlandó kaját kidobandó. Az összes cuccot pedig egybeöntötték egy konténerbe, amit az eredményhirdetéskor lehetett volna átvenni „aki kapja marja”-alapon vagy másnaptól a szervezők futóboltjában. Bocs, én vasárnap reggel f8-ra értem be, nem tudtam várni 16h-ig. Aztán amikor bementem a boltba a 3-ból 1 csomagnak a maradékát (1 zokni, 1 kesztyű) találtam meg, a többi cucc (személyes kötődésű és/vagy drága felszerelések, pl. 2 fejlámpa, aláöltözetek, karmelegítők, zselék, stb) eltűntek. Valahol biztos megvannak: vagy egy raktárban összegányolva, vagy egy kedves sporttárs vitte el. A szervezők keresik, utolsó infó, hogy még mindig nincsenek meg. Szerintem egy olyan versenyen, ahol van csomagleadás, azt meg is őrzik felelősen, vissza is juttatják épen, egészben. Megintcsak a Spartathlon a példa: ott a verseny másnapján egy helyi tornateremben rajtszám szerint katonás rendbe állítva, külön mindenkinek egy nagy zacskóba összeszedik a pontokan hagyott cuccait. És ott bármelyik pontra a 74-ből (!) küldethetsz cuccot. Itt 6 pontra küldhettél. És ha kísérő nélkül mész, akkor matekolsz, hova mit adj le: ebből a szempontból gáz volt, hogy a keszthelyi pontra nem lehetett cuccot küldeni. Nekem délután 5-kor (edericsi pont) nem kell a lámpa, de este 10-kor (Balatonfenyves) már késő.

- PONTOK ÉS PONTŐRÖK: Alig ismerős arc a depókban. Hol vannak a futótársak, akik ilyenkor vállalják, hogy szakértően segítenek? Félcsanyáékat láttam egy vasúti átjáróban. Ispi, Pók Janó futott, na de mások?! Volt pont, ahol kedvesen, de gyakorlatlanul dolgoztak, és volt sajnos, ahol semmi előzékenységet nem kapott az egyéni futó, aki már 17 órája trappol. A legtöbb helyen a méz nem volt felnyitva, és külön kérésre akarták csak lecsavarni a maci kupakját. Volt, ahol nem értették, miért velük töltetem meg a vizes palackomat – hát mert mondjuk, azalatt mosakodom, eszem. A legbunkóbb pont a 180 km környéki Debreceni Kilométerek volt: hatalmas buli, reflektorok, átfutókapu, dob meg basszus, a váltók muriznak, de az egyéniek asztalánál egyetlen segítő sem volt. Amikor hajnali négyre odaérve számon kértem a váltók asztalánál táncoló pontőrt, hogy faszér’ nem jön oda segíteni, tölteni vagy az asztal túlvégéről odaadni valamit, nézett mint borjú és megkérdezte: „mit kéne csinálnom?”. Rálegyintve otthagytam.

- A CÉLBAN: A célban nem volt semmi kaja, csak sör és jégkrém. Tusoló sem. Ez egybecseng a 6. helyezett véleményével is. Sem a megszokott keszthelyi ponton, sem a másik nagy depóban, Lellén nem láttam masszőrt, de még a célban sem, reggel f8-kor. Nekem nem hiányzott, semmi értelmét nem látom a beállt, tónusos izmok nyomogatásának egy ultrán, mert rossz reakciókat vált ki a szervezetből, és a megpihenés óriási időrabló tényező, elveszejtő hatással bír. De tudom, hogy van akinek testben-lélekben segít. UPDATE: egy kommentelő szerint "A célban azért volt masszázs. Volt, akivel órákat foglalkoztak!" Előbbit elhiszem, utóbbit nem.

Hát ennyi. Aki idáig eljutott, most már húzzon ki futni, ne a gép/iphone/tablet előtt üljön.

Update: a Facebook SZTK csoportjában pezseg a közbeszéd a posztról.

Az illusztrációkért köszönet: Józsa László, Edzésonline, Móricz-Nagy Diána, Hegedűs Katalin, Berta Ferenc, Homoki László, Szedenik Krisztina, FutoFoto, Betti Bori