Emlékeztek még a Lutra albumokra a 90-es évek elejéről? Ragasztgatós albumok voltak, fapadosabb kivitelben mint a mai gyerekbolondító matricásfüzetek. A neten találtam egy régi albumot (Sebesség!) és az jutott eszembe, ha felcserélünk egy betűt, lehet Ultra album is belőle.

Amibe aztán beragaszthatnánk jó pár figura arcképét, egy-egy jelenség szimbolikus rajzát, akik/amik az ultrasportban érdekesek, lényegesek. Biztos, hogy az első oldalra tenném a túledzés fenoménját. Kezembe került egy szuper cikk az overtraining syndrome-ról (OTS), benne olyan idézetekkel, mint "Azt hisszük, hogy minél keményebben edzünk, annál gyorsabban futunk, és elfeledjük a tényt, hogy ez teljességgel hülyeség. Hiszen minél keményebben edzünk, annál rosszabbul futunk. És végül, a hülyeség végső megnyilvánulásaként, gyenge szereplésünket  az edzetlenségre fogjuk."

Már írtam régebben egy interjút a téma szakértőjével a testedzésfüggőségről, abban főleg a mentális oldalával, magával az életvitel csőbe huzó spirálhatásával, az addikció tudatosításával foglalkoztunk. Aztán volt ez a múltkori Guardian-poszt, egy amatőr futó kálváriájának története. A versenyzők által elbeszélt szimptómák, benyomások, csalódások, problémák egymásra rímelnek. Törődöttség, krónikus, de azért az edzést még nem akadályozó betegségecskék, letargia, csökkenő teljesítmény a növekvő edzések dacára. Állandó magas pulzus, álmatlanság, étvágytalanság, libidócsökkenés, fura fájdalmak, amik a fáradtsághoz hasonlóak, de mégis más érzések, értékelhetetlen versenyzések, később csőd az edzésen, végül teljes kiégés. Felelőtlenség, meggondolatlanság, vágyaktól és ambícióktól hajtott telhetetlenség, magával mit kezdeni nem tudás - mindezek fűtőanyagai az OTS-nek.

Az OTS nemcsak a sporttudományban emlegetett időszakos "letörés", nemcsak a szuperkompenzáció hiányából fakadó dolog, és nem is csak azt jelenti, hogy lesérülsz, mert szar cipőt viseltél, vagy nem nyújtottál, vagy ráfutottál egy szalaghúzódásra. Nem, ez egy komplett problémahalmaz végső eredője, ami  az életmód-edzés-verseny-stressz kombójaként tesz taccsra egy sportolót. Amikor úgy érzed, képes vagy valamire, megfelelő az idő, a kor, a körülményrendszer, van rá kapacitásod, testi-lelki gazdagságod, de észrevétlenül túlmész egy határon, az OTS belép, s így magadat fosztod meg valami nagyon értékestől. Feléled, amit lassan kelllett volna csak elfogyasztanod.

Angolul kicsit is tudók is bátran kezdjenek bele az Outside Online-on június 12-én megjelent Running on empty című cikkbe. (Figyelem, nem tévesztendő össze Marshall Ulrich azonos című könyvével, amiben a saját ultramaratoni karrierjét dolgozza fel.) A cikk nemcsak körültekintően ír a jelenségről, nemcsak a Dr. Timothy Noakes The lore of running c. alapművére épít, hanem felidézi a régi szép időket is, amikor még bratyizás és a lélekszakadt futás jegyében teltek a versenyek, és fogalmuk sem volt a futóknak az OTS-ről. Amikor még a Tourt és Lance Armstrongot bámulták, és mindenki azt hitte, ilyen tisztán lehet ilyen nagy eredményeket elérni, hát nosza, mániákusan elkezdtek edzeni. A szerző egyben látleletét adja az ultrasport professzionalizálódásának (a család és munka melletti elitfutást felváltja a profi futólét), a szponzori / sportszergyártói csapatok belépésével járó kenyérharcnak, ami sok futót késztet a mai napig is őrületes felkészülésekre, amik nyílegyenesen vezetnek az OTS-hez.

Vannak mintázatok is, amik megfigyelhetők: stabil 1-2 éves csúcson levés, sok personal best és pályarekord jelentős eseményeken, címvédések, sorozatos versenyterhelések eredményesen viselve, amit egy nagyon gyors hanyatlás követ, és az alanyok gyakran vissza se térnek a futás világába."Stupid hard-running" - summázza az egyik egykori (2008-as), mára visszavonult futóüstökös, Kyle Skaggs, akiről Scott Jurek is ódákat zengett életrajzi könyvében. Amikor szembesülnek a futók azzal, hogy csak úgy kerülhetnek ki az OTS-ből, ha radikálisan életformát váltanak, akkor a sportolás centruma köré pakolt élet konfrontációba kerül az új élettel, amiben ugye minimum perifériára kell szorítani az edzést. "...Every runner I spoke with agreed that OTS had changed their relationship with running, sometimes significantly. They’d organized their lives around the sport, and when doctors told them time off is the only effective remedy, they were suddenly forced to confront life without it." A pihenésre ítélt élet identitásválságot okoz. Mekkora paradoxon ez - a gyógyulásban is démonokkal küzdeni. Az OTS leginkább egyirányú utca, nem nagyon van visszaút, de példul a salomonos menőnek, Anna Frostnak (egy évnyi OTS-kihagyás után) sikerült visszakapaszkodnia. Pityergős-szép videó róla és az OTS előtti-utáni életéről (A tippet gbkMnkiinak köszi):

Viszont Skaggs, vagy akár a nyolcvanas évek maratonista sztárja, Alberto Salazar a mai napig ha kimegy futni, rendellenes szívdobogása támad, keveset bír, rosszul alszik. És nyilvánvaló, hogy az életmódváltással nagyon hiányozik az egykori öröm és önérzet, amit az aktív sport nyújtott.

Eleve, az OTS egy nehezen megfogható, (utó)tapasztalati módon megfigyelhető dolog. Elméleti szinten lehet csak tárgyalni magabiztosan, a gyakorlatban már nehéz tanulmányozni. Ugyanis etikai szempontok miatt nem lehet tesztalanyokat több hónapon, éven át túledzettetni. Ezért az adatok csak elbeszéléseken alapulhatnak. "Though awareness of OTS has grown, understanding of the condition hasn’t caught up. For ethical reasons, researchers can’t force athletes into an overtrained state in order to study them, so most of the available data on OTS is anecdotal. There’s no consensus on its defining markers, and that makes it extremely tricky to diagnose." 

Ha szerencséje van a téma kevés kutatójának, akkor épp az ő laborjába esik be az orvosról orvosra kilincselő atléta, aki nem érti, mi baja lehet. Hisz a tünetek gyakran más betegségek kezdő tünetei is (pl. leukémia), így téves diagnózisadás is fennáll. Ráadásul egy ideig nem is tudja a sportoló, hogy baja van, így naná, hogy ráedz, nem megy jól, még ráedz, versenyzik, nem megy, még bevállal versenyt, hiszen ő ugye mennyit edzett, és akkor mennie kell a dolgonak, de már ekkor bőven túledzettséggel küszködik. Jön a verseny utáni depresszió, majd az újabb felkészüléssel járó stressz. 

Olvassátok el, nagyon izgi. Egy tanulságos idézet a végére:

"Most top runners oversee their own training, logging miles with other ultra stars, who often share the same dangerous mix of characteristics: a high tolerance for suffering, rejection of moderation, and the belief that the top performers are the ones who train the most. Inside this bubble, many runners are reluctant to complain or discuss their own struggles, making OTS, until very recently, a silent plague. And there’s no organized response to keep it from spreading. Ultrarunning doesn’t have a governing body to, say, dictate how often an athlete can race in a season. Sponsors, meanwhile, are only just beginning to learn how dangerous OTS can be."