Idén már csak egy versenyre, a Spartathlonra készülök, arra is inkább fejben, mert testben megvolt egy ráhangolódás. a dögrováson kiszenvedett 81 km-es Korinthosz.hu. Amúgy uborkaszezon van, ahogy látom, a nagy sportszergyártó által szponzorált futo.blog.hu-n július eleje óta nincs friss poszt. Állítólag kedv és inspirációhiány miatt haldoklik, kár lenne érte. Megpróbálom kitölteni a vákumot. Készültök már a borsos árú fél-ironman megmérettetésre? Vagy a parasztvakító 20-ai tűzijátékokra? Vagy azokat a napokat várjátok, amikor a pekingi atlétikai vébé alatt (augusztus 22-30.) strigulázhattok, hogy a Eurosport-kommentátorok hányszor facsarják meg a magyar nyelvet, miközben a közhelyszótár legnagyobb frázisait sütik el? A vébé azért is érdekes lehet, mert a rajtlisták alapján kiderül, hogy kiket tiltottak el a doppingbotrány kapcsán.
Alapvetően már csak egy - nem szeretem ezt az elkoptatott szót - megmérettetés van hátra: a Spartathlon. Intő jel volt, hogy a görög verseny első harmadát szimbolizáló (és gyakran vízválasztónak tekinthető) 81 km-en mennyire elfáradtam a végére. Igaz fejben nem 246-ra készültem, hanem 81-re, amiből 92 lett, ráadásul nagyon sok szívásban volt részem. Továbbra is kísérő nélkül mentem, kézben egy ócska műanyag palack, derekamon minimál-övtáska, ezt könnyednek érzem cipelésileg, de versenytechnikailag sokszor hátránynak mások lehetőségeihez viszonyítva, de egyelőre nem kívánok ezen változtatni.
No akkor Korinthosz.hu (a remek fotókat Szaszának köszi!): címvédőként érkeztem (tavaly 6ó28p, 4:50 p/km átlag), de 1) ez semmire nem biztosíték, 2) a hektikus életem miatt, az edzések inkább szintentartó, mint fejlesztő edzések voltak. Sokrétű és eleve sok meló, bonyolult magánélet, utazások, utazások+meló, koncentrációhiány, felboruló edzéstervek - így nem lehet jó eredményt elérni, legfeljebb a szerencsében bízni, és persze a magabiztosságot is aláássa, hogy tudod, nem vagy formában. Tavaly sokkal több versenyt vállaltam, sokkal erősebb és gyorsabb formában voltam, de most ilyen időket élek. Ezt is jó megtapasztalni.
A 81/92 km is tapasztalati úton épül majd be: ismét élesben tudtam egy krízist végigélni és kezelni (hasmenés), valamint elfogadni egy félreértésből fakadó plusz 10 kilis pluszt. Márkus Öcsiék mindig lelkesen, a futókat maximálisan ismerve szervezik a versenyeiket, most is tényleg minden rólunk szólt, ellentétben más versenyekkel. A rendezvény már majdnem túllépett létszámilag a kis verseny kategóriáján, de a családiasság megmaradt.
Pihenten és töltekezve álltam rajthoz, kíváncsi voltam, hogy visszafele irányban (idén Szekszárdról kellett Bajára futni) milyen a pálya. Az eleje rögtön egy szőlőhegymászással indult, kicsit szerencsétlennek éreztem, mert sem erőltetni nem akartam, nehogy túl sok energia menjen el 3-4 kilométer alatti mászáson és a hegyről lerongyoláson, viszont ha nem nyomom, akkor hamar megnőhet a különbség az élen haladókkal szemben, akik bevállalták a zergézést lefelé.
Lubics Szilvi meg is kérdezte, hogy nem akarok-e gyorsabban menni, mondtam, majd csak az egyenes, belátható, végtelen töltésen kapcsolnék rá. Ott terveztem ráállni egy 4:40-es tempóra, ami lassúnak tűnhet, de tekintve, hogy 37, aszfalton 40 fok volt (remegett az aszfalt mint a Hungaroringen), ez tűnt az optimálisnak. A lenti videón látszik, hogy tavaly milyen hideg volt reggel, beburkolózva állnak a depóban.
Közbe szólt a toalett: 8 km-nél görcsberándult a hasam. Sióagárdon (10 km) nem tudtam tartani, egy nő a kertkapuban állva nézte a futókat, odakiáltottam, hogy bemehetnék-e vévécre. Beengedett, a nagy házban keresem a vécét, és amikor nyitnám az ajtót, a szomszéd szobából egy 90 éves néni mered rám tátott szájjal. Magyarázkodás helyett 10 perc alhasi lavina, az a fajta pánikfosás, amikor felállnál, törölnéd, és megint kell. Sosem vagy kész. Erről ennyit, nem részletezem, innentől kezdve ez volt. A néni még megkérdezte, hogy "Mit csinálok?", mondtam, futóverseny van és bejöttem könnyíteni, de nem tűntem meggyőzőnek a csatakos szettemben, inkább besurranó tolvaj lehettem. A nő kintről bekiabált, hogy hagyjam, süket az anyja.
A mezőny nyomába eredve elkezdtem ledolgozni a hátrányom. Ez egyébként nem tűnt irreálisnak, hisz ha a szlovák Matejnak ment a vébén, akkor nekem is. (Érdekesség: ő annyi idő alatt gyalogolta le az 50 km-t és lett aranyérmes, mint én tavaly az itthoni OB-n futottam és lettem ezüstérmes. Elképesztő ez a gyaloglótempó, mégha taszító dport is számomra. Le a kalappal!)Újra megelőztem azokat, kik előtt már voltam. Ezt 3x eljátszottam még a sporttársak csodálkozására. Az egyik meg is kérdezte, résztávozni jöttem-e, hogy mindig lelassítok és újra elhagyom. Mire összeszedtem magam, megint vészjelzés a szervezettől. 20 km-nél az autópálya híd alatt, a hídlábnak vetve a hátamat ismét 15 perc kényszerszünet. (A képen jól látszik az alhasi küzdelem, Szasza jó helyen állt jókor a fényképezőgéppel...) Trikót ledobtam, félmeztelenül tovább, gondoltam, aminek ki kellett jönnie, az már kijött. Biztos a reggeli energiaszelet kavarta meg az emésztést, meg a 10 km-nél bepakolt zselé. (Úgy terveztem, hogy minden 10. km-en egy előre leadott zselét betolok, és rengeteg folyadékkal frissítva megyek gyorsan végig.)
Főnixmadárként feltámadtam, és nagyon szépen feljöttem a 4-5. helyre, a szarások dacára 3:31-es maratonnal fordultam, ekkor 10-11 perces hátrányom volt az élen levőkhöz. Itt még volt sansz. Bár tényleg dögmeleg volt, állt a levegő, sugárzott a beton, mégis a gondolkodást nem igénylő, sík és jól futható töltésen össze tudtam szedni magam, és gyorsulni. (Eleve vékonytalpú versenycipőben jöttem.) Reménykedésem 45 km-ig tartott, ahol a lábaim meginogtak, egy bringás kísérőtől kértem zsebkendőt, hátamat egy trafóállomásnak vetve, az arra futóknak elég jó belátást biztosítva ismét könnyítettem. Az aljnövényzet - mint később láttam - csalán volt, így még éjszaka is sajgott a kicsípett fenekem. Remegő lábakkal álltam fel, tempóból kiesve, megtörve, faszom ki volt (szó szerint). Versenyszellemileg ez rettenetes volt: amikor jöttem volna fel, megint KO. 60 km-nél ugyanez, akkor egy árnyas fa alatt. Valaki mondta, hogyha ennyire sújt a balszerencse, álljak ki, ne kínozzam magam. De ők még biztos nem hallották a Piramist.
A versenyt elengedtem, nem voltam már partiban senkivel, legalább egyórás hátrányom volt az élbolyhoz képest a sok leállással, visszalassulással 60 km-nél. Keserűen mondtam a ponton, hogy tavaly ilyenkor értem célba. A Zsírosbödönök csapat egyik tagja felkínált egy Imodiumot. Ekkor hasított belém a felismerés: ökör vagyok, ezt felejtettem el a reggeli összekészüléskor. A Spartathlonon Lőw Andris mindig a rajt előtt a nyelvemre helyez egy hasfogó tablettát mintha a Hairben osztogatná az LSD-t (1:03), ott sosem volt gondom ilyennel.
Onnantól nem volt baj a hasammal, igaz zselét sem mertem már enni 45 km-től. Pár dolgot kaptam fel a depókban, főleg jeget és izót, és az energiamegvonást a combizmaimban éreztem meg, ahogy elkezdtek beállni. Iszonyú döcögösen ment el a maradék 21/31 km, lélektanilag rettenetes volt, hogy már beért az ember Bajára, ahol még a Petőfi- majd a Pandur-szigeten kellett futni még egy tizest. Csak a bajai barátoktól kapott fröccs vigasztalt, meg hogy már elkészült a pöpec gyaloghíd. Németh Zolika biztos szereti az edzésein, de inkább futottam volna még egy fordítót a töltésen.
Leginkább azért lett volna jó a töltés, mert ott nehéz eltévedni. Eddig csak terepversenyen tévedtem el (szinte mindig), most már országútin is. Az utolsó előtti pontra hárman érkeztünk: Dr. Szabó Zoltán, Veress Béla és én, midenki idei Spartathlon-induló. Kérdeztem a pontőrt, merre? Egy jelöletlen Y-elágazás volt, semmi sárga nyíl. Mondta, egyenesen. Nekünk az Y bal szára tűnt annak, arra indultunk...Súlyosbítva azt, ami amúgy is...
Tévedtünk, csak mi szoptuk be, mindenki más szépen jobbra indult a murvás ágon. 5.5 km után visszafordultunk, mert már rég kellett volna jönnie az utolsó depónak, meg aztán embert nem láttunk, lábnyomot sem, a bringás kísérők sem jöttek. Kurvára ki voltunk száradva, még vissza ugyanennyit talpalni-futni (ez a tévedés kb 1ó 20 percbe került). Béla aggódott, hogy nem kapja meg a szintidőn belüli teljesítésért járó oklevelet, meg szar eredmény lesz a neve mellett, én gondoltam, ennyi belefér. (A piros vakbél az eltévedés retúrja, a körszerű valami a jó út.)
A mi hülyeségünk is az eltévedés, nemcsak a hiányos (bár Németh Zoli szerint evidensnek tűnő, naná, ő helybeli) jelölésre lehet fogni. Úgyhogy Béla visszakocogott a közeli célba, neki megvolt a 81 km-re, Dokival pedig megtettük a maradék 8.4 km-t a "rendes úton". Éppenhogy beértem a hivatalos zárás előtt (10ó 11p), de nem panaszkodtam, sőt örültem, hogy düh nélkül végigmentem, körmöm nem bánta, és megint megnézhettem, milyen egy verseny mezőnyének végén araszolni. A 92 km, amit futottam végülis korinthoszi táv, csak az a klasszikus, régi Korinthoszt jelöli. (A 81. km a Spartathlonon Új-Korinthosznál, egy iparvárosnál van. A romok, és a piciny antik település 92 körül.) Annak is örültem, hogy a tavalyi célidőm megmaradt, attól 46 percre maradt el abszolút győztesként Szilvi. Ok, most kicsit melegebb volt.
A verseny újra megtanított arra, hogy türelem és adaptivitás kell, ha miattunk vagy önhibánkon kívül nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy terveztük. Le kell nyelni. Az is érdekes volt, hogy a hétköznapokhoz képest - ahol azt hinnénk, hogy pörgünk ezerrel - mennyi minden történik a futás alatti órákban, mennyi minden sűrűsödik össze. Egy vasárnap reggel a felkeléstől délig számítva lébecolunk, de a Korinthoszon ót óra alatt annyi mozgás, étrendeződés, esemény van a látszólagos monotonitás ellenére. Nekem nagyon tetszik a mozgalmasság és állandósság paradoxona, ami a futásban kódolva van.
Képek: Szász Norbert, Szaszafotó
A címet innen loptam.
