Tudtátok, hogy Dante a pokol szenvedései között a futást is leírja, mint egy örök körtáncot, amiből nincs kiszállás? Hogy a 400 méteres pálya volt a kompromisszum a méter és a mérföld  között (negyed mérföld = 402 méter)? Hogy egy korai maratonista sós marhaúslevesbe áztatta a lábát, hogy a bőre ellenállóbb legyen? Hogy a hátrafelefutás közben 20%-kal több energiát égetsz el? Hogy az inkák futólépéses csomagküldő-szolgálatot működtettek, majd a 16. században Közép-Európában 40-50 fős gyalogos futárhálózatok működtek? Vagy hogy a New York Maraton első, 1976-os sajtótájékoztatójára egyetlen újságíró sem jött el?

Ilyen közbevetésekkel, szórakoztató részletekkel van tele az a két könyv is, amikről a következő hetekben írok. A közelmúltban jelentek meg suttyomban. Mindkettő vaskos sporttörténeti kiadvány, mindkettő kronologikusan halad, csak az egyik úgy "ánblokk" próbálja felgöngyölíteni a szálakat (A sport kultúrtörténete), míg a másik, amiről most írok, csak a futást vizsgálja. Nem kritika következik, inkább olvasónapló, kiemelve egy fontos fejezetet.

A futás világraszóló története (Thor Gotaas) korrekt, kicsit bulváros ismeretterjesztő munka, ami tálcán kínálja magát. Az ókori társadalmak viselt dolgaival, hidelemvilágával kezdi, vikingek, görögök, rómaiak, keleti népek futósztorijai váltják egymást könnyed fejezetekben. Remek fejezet a hírnökökről, küldöncökről (running footmen) szóló rész, amiből kiderül, hogy

- az ókorban a futároknak nemcsak rohadt sokat illett spurizni, de számolni is kellett a léptüket

- az Athén-Spárta-Athén táv nem volt nagy szám, "ez ebben a korban elvárható volt egy követtől", ezért meg sem említi a visszautat Herodotosz.

A másik fontos rész a XX. század edzőiről és orvosairól szól, akik feldezeték a különböző metódusokat (fartlek, intervall, stb.) Van a könyvben tarahumara indián, angol fogadási szenvedélytől fűtött gyaloglás- és futás, természetesen Jesse Owens és Hitler is előkerül.

Minket műkedvelőket talán a legjobban az a rész érdekelhet, amikor a közösségi futások, a városi joggingolások kialakulásáról ír Gotaas. Konkrétan még egy dátumot is megjelöl: 1963. február 3., a (Nike-cipőről ismerhető) Bill Bowerman hívott össze 25 embert kocogni. A poszt-indusztriális korban városmaratonok léteztek, a sovány atléták elfogadottak voltak, de hogy tömegesen, ilyen-olyan testalkatú, korú és nemű polgárok együtt fussanak, lassú tempóban, na az szokatlan volt. Másért és másképp edzettek. Hosszabban idézek innen:

"A futók gyakran használnak vallási kifejezéseket az élményeikkel kapcsolatban. Megmenekülésről és újjászületésről beszélnek, mintha vallási megváltásról lenne szó. A futás sokak számára a napi meditáció időszaka lett. A futók rituáléi is vallási szokásokra kezdtek emlékeztetni. Templom helyett parkokban gyülekeztek, együtt vágtak neki a hosszabb utaknak. A pap prédlikációja helyett inkább kocogó társukat hallgatták… A futók bizonyos diétákban és edzésprogramokban hittek, a guruk tanácsát követték, ás bálványként tiszelték példaképeiket. A sporttársaik közt leltek barátokra, megértésre, vigaszra, és a fontosabb versenyek előtt úgy tartottak pihenőt, mintha sabbatot ünnepelnének. Istenként tisztelték a fittséget, mely ellen tilos volt vétkezni. A meghatározott rutintól való eltérés javított vagy rontott ezen a fit állapoton.”

A hit leginkább az ember önmagába vetett hite volt (van és lesz). Az újdonsült futók alámerültek a lélek eleddig ismeretlen bugyraiba. Az endorfin és a fáradtság új pszichikai élményekbe sodorta őket (runners' high), a futás kipótolta az űrt, kapcsolódási pontot jelentett a civilizált ember és annak egykori ősi gyökrei között. A kocogás révén lehetőség nyílt arra, hogy az ember kézbe vegye a sorsát, szabályozza a testét (súlyát, fizikai állapotát) és lelkét. Voltak pszichológusok, akik terápiás leülés helyett futni mentek a páciensekkel. Persze mindezek a lelki vagy testi bajok, legyen az kompenzálás, midlife crisis, elhízás, menekülés, szóval mindezek, amik igényt szolgáltattak és elvezették amatőröket a futáshoz luxusproblémának tűnhettek egy szegény ázsiai vagy afrikai szemével.

A futót körbevevő környezet látva az átalakulásokat, különbözőképpen reagáltak. A futók körül minden mozgásba lendült. Motiváltak vagy elidegenítettek embereket. Sőt: "a nem futók szemszögéből nézve a kocogók egoista és beszűkült életmódot folytattak", pláne gondolhatták ezt akkoriban, amikor az autózás kultúrája volt uralkodó. Paradox módon "a városi futások és a kocogómozgalmak kiutat jelentettek a pályák zárt világából az autók aszfaltkemény territóriumába." A city maratonok egy jól koreografált hosszú ünnephez kezdtek hasonlítani: "az időhöz kötött, mdoern arénában a hosszú, kitartó szenvedést a vallási átszellemüléshez vagy az ipari társadalom munkamoráljához fogható előkészület és edzése előzte meg."

Futottak még sokan: például az öregedés sakkban tartásáért. "A futás az emberek önmegvalósítási vágyát és a fiatalság megtartására tett erőfeszítéseket elégítette ki." A saját igényeiket próbálták táplálni, és ezek az igények idővel és törvényszerűen redukálódtak. Formában maradtak, de mozgásuk kérlelhetetlenül lelassult. Mindig is érezték, hogy muszáj futniuk. A jó fizikai állapot nem érték, amit a bankba lehet tenni, és kedvtelésszerűen elővenni, így mindennap kell sportolni. Hitték, ha abbahagyják, akár el is bukhat az ember, mentális és érzelmi színvonala csökkenhet. A személyiség és az önkép miatt is muszáj edzeni. Az edzések és versenyek löketként műköntek. Kialakult  tehát a pozitív függőség, ami ma már egyébként ha túlzásba viszik, orvosilag hivatalosan is addikciónak minősül.

Mi is a pozitív függőség? "Önkéntes testedzés, könnyen végrehajtható, nem igényel túl sok mentális energiát. Egyedül is végezhető, az egyén értékét fokozza. A fejlődés érzetét kelti bennünk, és folytatásra ösztönöz. Az egyén kénytelen elfogadni magát, miközben fut, nem kritizálhatja magát, mert akkor nem válhatna függővé. Ha nem fogadja el önmagát, nagy valószínűséggel felhagy a futással...Ha nem megy el futni, úgy érzi, maga ellen vétkezik...Számos futó jobban érezte magát a többi embernél, többnek gondolták magukat, mert úgy érezték, jobb életet élnek. Nem egocentrikus létezés volt, hanem abban való hit, hogy a futás jobbá teszi a létezést....A futó számára felfoghatatlan, hogy miért képes valaki önként lemondani erről a gazdagságról."

A könyben végig hosszú fejezeteket szentel a szerző a nagy alakoknak: Nurmi, Zatopek, Kolehmainen és a finn sisu (akaraterő), a kenyai és etióp derékhad, Lydiard, Rono és a többiek karriertörténete, edzésmódszere, sikerei, mindennapjai elevenednek meg itt-ott fikciós vonalvezetéssel. Nekem egy kicsit könyökömönkijövős volt jópár rész, de tök jó, hogy megvan összefoglalva így egy kötetben egy csomó futósdolog. Fontos fejezet még a könyvben a nők emancipációja, a női atléták elfogadottsága a futóversenytörténelemben.

Ja és trail runnereknek mondom, hogy 1912-1924 közt még osztottak érmet 12 km-es terepfutásban. :-(

* * * 

Ami több figyelmet érdemel, mert komolyabb, nagyobb lélegzetű, de mégis gördülékeny, majdhogynem lebilincselő munka az Wolfgang Behringer históriája, A sport kultúrtörténete. Erről jövő héten.