Mottó: "A versenyzőnek mindig igaza van. Akkor is, ha nincs. Akkor is, ha nem érted."
Redőny le. A kánikula fénypászmái csorognak be a réseken (legalábbis, ha a lakás jól van tájolva és rosszul szigetelve). Felrakni egy direkt nem portalanított, sercegő lemezt ((bakelitet amúgyis csak szigorúan körkörsen, CD-t sugárirányban tisztítunk). Legyen mondjuk a U2 1987-es Joshua Tree albuma: csapjunk a közepébe, a négyestől a hatos dalig (Bullet the blue sky, Running to stand still, Red Hill mining town). Fülelni, hátradőlni, kézben egy kávés-vodkás Kahlua-koktél, másikban American Spirit cigi (adalékanyagmentes, vegán cigi). A mélynyomó dübörög, egészen a tizes számig (Exit), ami már annyira okosrockos és feszkós, hogy nem is bírjuk.
Na ez a Badwater. Ráérős, merengős, fülledt, kontrasztos. Leginkább kontrasztos, mert a híre és a valóság, hol konvergál, hol totálisan eltér.
A Badwater egy kétéjszakás-kétnappalos teljesítménytúra. Vagy megfordítva: egy olyan futóverseny, ahol a gyaloglóképesség dönt. (Mint a triatlon, ami a jó úszók futóversenye.)
A Badwater olyan, amilyen lehetne a most totálisan túlzsúfolt UltraBalaton, ha csak egyéniek indulnának (100 fős limit.)
Wikipediáról idézek, hogy megadjam a kereteket: „Az útvonal az összefüggő 48 amerikai állam, vagyis az „alsó” 48 állam legmélyebb (Badwater: -85 m) és legmagasabb (Mt. Whitney: 4418 m) pontját köti össze. Az eredeti, 146 mérföldes (235 km) útvonal a Mt. Whitney csúcsáig tartott, de az Egyesült Államok Erdészeti Szolgálata 1990-ben engedélyhez kötötte a csúcsmászást, és a rendezők kénytelenek voltak 135 mérföldre rövidíteni a pályát. A táv és útvonal 1990 óta változatlan. Az eredeti útvonalon 5800 méter volt a kumulatív szintemelkedés, míg a jelenleg is használt útvonalon 4000 méter az összes emelkedő”.
Kísérőként mentem, leginkább filmezni - köszönöm Szilviék invitálását, nagyon izgalmas, unikális és tanulságos volt. (A filmről őket kell kérdezni majd.) Főleg amikor a cél felé megláttam egy ilyen táblát:
Sosem kísértem senkit, sőt egyszer írtam róla egy elég ambivalens értekezést, ezután sem fogom magam ajánlgatni, nyilván nem ez a skillem döntött. De érdekes volt megismerni ezt az oldalt is, látni egy csomó minden más fénytörésben, mindezt egy nem szokványos ultraversenyen.
Már 2014-ben szemeztem a versennyel, a hosszas jelentkezési procedúra után - ahol önfényezős motivációs levelet kellett írni, hol élünk?!, szerintem ez gáz, de a versenyszervező egy fokkal a jóisten fölött van, mint tudjuk, és ő tesz szívességet - kiválasztottak, de abban az évben valami radioaktív dolog miatt a Death Valley Nemzeti Park elterelte a versenyt az eredeti útvonalról, és egy kurta-furcsa hurkot kellett volna futni, ami nem Badwater. Visszaléptem. De posztoltam róla, belinkelve két korábbi dokumentumfilmet a versenyről.
Most végre láthatom ezt a hírhedt futamot. (A Scott Jurek-könyv magyar kiadásában a 151-163 oldalon található. Végülis jó, hogy amit korábban lektoráltam, végre élőben megnézhetem.)
Úgyhogy a bécsi Guns N Roses-koncertnél (ami ráadásul Not in this lifetime turné, 25 éve várok rá), a Badwater ultra most nagyobb vonzerővel bírt, biztos öregszem, vagy jobb szeretem a futást, hacsak egy hajszállal, mint a dirty rakenrollt. De a sors a versenyen mégiscsak megkínált egy dallal, valahol 125 km környékén.
A mi kis bandánkban Szilvi volt a szólista, mint Bono, mögötte pedig, akik alárakták a dolgokat (rajtam kívül)
1) Vajda Zoli, tavalyi Badwater-finisher, kiváló futó (középen)
2) Szilvi férje, Gyuri, aki futó és háziorvos, ezzel a sport medical team is ki volt pipálva (jobb szélen)
3) Sarkadi Zoli, Vajda Zoli unokatestvére (bal szélen)
Utóbbi Zoli jolly joker volt, lévén LA-ben lakik, mi is nála dekkoltunk, ráadásul klíma-és hűtőszerelő, így egy ismerős Mekiben le tudta előre fagyasztatni az irgalmatlan mennyiségű gallonos vizespalackokat. Tavalyról Vajda Zolinak maradtak cuccai (betonkeverőkád, amibe bele lehet feküdni jegesfürdőt venni, valamint koporsószerű hűtődobozok.)
Szilvi élmény- és versenybeszámolója itt található, én a magam belső-külső nézőpontját teszem hozzá. Ismerem ezt az állapotot az Ultrából, kívül lenni, de egyszersmind belül is: alakítasz, hozzáteszel, megfigyelsz és elemzel, miközben benne vagy sűrűjében. Éppen most és ott történik veled.
Szilvi úgy amatőr, hogy profi. Vagy úgy profi, hogy amatőr. Profin készül, de az ultrázás szerencsére még jóval inkább amatőr, önmagáért való sport, így egzisztenciát nem érdemes rá építeni, bár a szponzorok (esetleg a Magyarországon csak sporadikusan létező mecénás-hozzállás) kétségkívül segít. Szilvi melegben futott sokat kiegészítő felkészülésként, infraszaunában edzett, tesztelte a sivatagi ruházatot, emelkedős edzéseket nyomott, fejből metanulta a Badwater pályáját.
Elképesztően részletes térképpel érkezett Amerikába, bejelölve a kívánt (elvárt?) részidőket, az etapok sajátosságait, motivációs üzenetekkel felcímkézve (mikor mire fog gondolni a verseny alatt). Volt egy táblázat, amit Gyuri vezetett, hogy milyen órában, mérföldön mit eszik és iszik, az mennyi kalória, és egyéb megjegyzések rovat. Pontosan kimért mennyiségek vízzel higításra bezacskózva, tabletták, zselék, eü-készlet. A verseny előtt Gyuri Tom Cruise-ként keverte elő a koktélokat.
Volt betonkeverő láda is, ha jeges fürdőbe kéne feküdnie Szilvinek. (Erre még visszatérek.) Három böhöm nagy hűtőláda tele mindennel. Még jó, hogy folyamatosan haladtunk, különben a (mosó)medvék, pumák, kazuárok, keselyűk dézsmálták volna a készletet.
A verseny előtti nap végigmentünk az útvonalon, feljegyeztük, mi hol van, milyen facilitásokkal lehet számolni. Másfél éjszakát töltöttünk a nemzeti parkban, egy kisebb nappaliban öten: az ultrás nő és férfi simán alszik egy szobában, nincs belőle gond. A hasonló a hasonlónak örül, ugye.
Minden patentra volt tervezve. Még mobil elkerítősátrat is hozott Szilvi vész esetére. Sajnos/szerencsére nem installáltuk, de lett volna annak egy monty pythonos pikantériája, ha a kősivatag magányában egy hengersátorban ül rá Szilvi a mobilvécére. (Az jutott erről eszembe kelletlenül, hogy egyes elfekvőkben is paraván mögé rejtik az agonizálót.) Egyszóval minden volt, az autó csurig. Tetszett, hogy minden klappol, már csak futni kell, akinek kell. Hurrá, versenyzünk!
Amíg Szilvi rápihent a versenyre, elmentünk Vajda Zolival kanyont és kőfalakat nézni, amik - Balázs Fecótól tudjuk - leomlanak. A fő látványosság, az Antonioni / Pink Floyd filmből is közismert címadó Zabriskie Point volt.
A rajthelyszín nappal:
Szilvi a készülős, precízen tervező, és a tervet óramű pontossággal kivitelező futótípus, klasszikus versenyző. Kizárja a véletlent és a kalandot, kísérővel biztosítja be, hogy a felkészülés ne essen kárba. Nem is kellett neki szentbeszéd a rajt előtt, annyira tudott mindent, a térképet, a lejtő-emelkedő viszonylatokat, a frissítéseket, minden le volt fektetve előre. Ez nekem érdekes volt, mert én aztán leginkább szarok a tervezésbe (de nem a felkészülésbe!). Lesz, ami lesz! Se pulzusmérő, se plánum. Max annyi, hogy akkor most nyomom, vagy meglátjuk menet közben. A kalandot keresem, Szilvi pedig a rendszert.
Nem cserélnék vele, de csodálattal és tisztelettel nézem a Szilvi-féle típust: nekik legtöbbször bejön a számításuk, hacsak a természet és a test nem gondolja máshogy. A kalandvágyó krakéler futónak, mint én, hébe-hóba sikerül jó eredményt elérnie a random tervezéssel, de ezt a rengeteg matekolást, pakolást, körző-vonalzózást nem tudnám csinálni.
Vajda Zoli, aki mint mondtam, tavaly 31 órával – viszonylag médiacsendben, igazából agyonhallgatva - finiselt a Badwateren, többször tartott eligazítást, átvettünk minden szabályt, lehetséges buktatót, A-B-C forgatókönyveket a versenyre. Például: iramfutó lehet 76 km után, de csak a futó mögött futhat. (Milyen iramfutó az? Tolóember?) Kötelező tartozékok hosszú listája. Fényvisszaverős mellények, villogók elől-hátul, hány ember mehet át az úton segíteni a futóhoz, hány akkor, ha van mögötte iramfutó, melyik oldalon lehet a kocsiajtót nyitni. Hány mérföldet kell békaugrásszerűen előremenni, mérföldszámlálót lenullázni.
A lényeg: a teljes körű biztonság és a szervezői felelősség elhárítása, valamint, hogy a versenyző segge alá legyen rakva minden: egy szakajtónyi frissítés, kaja, jég, víz, kendők, spriccni, szék, napernyő, satöbbi, mert ők nem biztosítanak semmit. Ezeket sokszor bornírtságnak, dedónak éreztem, de a teljesen levédettségre törekedtek vélhetően, és a Death Valley Nemzeti Park és egyéb autoritások is megkötötték a szervezők kezét. Ő itt a főatyaúristen, Chris Kostman.
Megannyi betartandó szabály, kiemelve, hogy ha nem tartod be, kizárnak. Sosem ellenőrizték, de a seggünkbe rakták a zabszemet. Versenybíróval szinte nem is találkoztunk. A második délután szólt ránk udvariasan egy race official, hogy lassan sötétedik, vegyük fel a fejlámpákat.
Szilvi előre leszögezte, hogy ha elszáll a pulzus, akkor gyalogolni kell. Be is jelölte a szakaszokat, ahol gyalogolni fog. A gyaloglás, a tervezett megállás a futónál egy jó lehetőség amolyan mini-restartokra. Olyan, mint amikor pl. a Berlin100 mérföldesen a piros lámpánál meg kellett állnom, akkor az legális pihenő volt, jót tett, mint a hibrid autónál a visszatöltés, a fékezésből való energia visszatáplálása.
Nem itt. A verseny keresztül húzta Szilvi előzetes számításait.
A Szilvi-féle beszámoló, ismétlem, itt található, nem írok le mindent, ami már ott szerepel. Részletes eredmények: Results with All Time Splits. /// Results with Time Splits and Minutes Per Mile Data. /// Results Only (No Splits).
A Badwater2017 csapongó krónikája:
A rajt előtt egy órával még a motelban volt egy jó beszélgetésünk Szilvivel, ahol provokatívan megkérdeztem tőle, hogy most sportolni fog-e, úgy tekint-e rá? Megfogtam, hosszan gondolkozott. Azt mondta végül, hogy átakarja élni, meg szeretne tapasztalni egy utat. És nem, nem sportolni fog. Érdekes paradoxon.
Három hullámban rajtoltak a versenyzők, 90 perces csúsztatással, Szilvi az utolsó, elitbolyból. A rajt előtt összetalálkoztunk Valmir Nunes-zel. Élő legenda, nyert Badwatert, Spartathlont, most segítőként volt jelen. Csinált rólunk egy csapatképet, a szerzői jog az övé.
Felül a csapatkép, alul jobbra Valmir Nunes, balra Oswaldo Lopez, a Badwater egyik rezidens, sokat látott futója.
Összetalálkoztam Marco Bonfiglióval is, mögötte lettem második az idei 215 kilis Euchidioson. Marco tavaly Spartathlon 2. volt, Berlin100 mérföldön első, és lelövöm a poént: a Badwateren is bejött második helyre.
Itt volt a favorit, Pete Kostelnick, aki pályacsúcsot futott tavaly (már 2x nyerte meg a versenyt), és ugye volt ez az emlékezetes Amerika-átfutása.
Volt még pár elit versenyző, akikkel európai versenyen nem találkozunk, de Amerikában nagymenők. A belfasti 24h vb közelsége miatt kevés elitfutó jött el, Pete egyébként pont idetartozott (ő a 24h kudarcát próbálta volna most gyógyítani egy győzelemmel.) A mezőny foghíjasságát mutatja, hogy idén elég gyenge női eredménnyel nyertek, 8 és félórával rosszabbal (mi az hogy rossz?!) mint tavaly. Az átlag női győztes idő 28 óra körül van. A verseny után egy közös fotó Pete-tel, aki meglehetősen csalódott volt a számára nem jól sikerült Badwater után.
Bár napközben szerintem nem volt annyira durva forróság, mint amire számítottam, a furcsa az volt, hogy a nap hiányában sem csökkent a hőmérsklet a Death Valley-ben. Ez egy 7 percet tömörítő timelapse egy jégkockáról a kísérőautóra rakva:
Éjszaka kifejezetten fülledt, forró volt az idő (40 fok / 105 F), és nagyon szeles este volt, mintha csak egy észak-afrikai tengerparton álltam volna. Biztos, hogy félmeztelenül futnám az éjszakát. Szemcseppet kellett kérnem Gyuritól, nekem a szememre most több szükség volt a „videózás” miatt. Most legalább megtapasztalom, amit az ULTRA-stábom, milyen arra koncentrálni folyton, hogy ne maradj le valami eseményről egy versenyfilmezés során.
Szilvi nagyon ment az első 12 órában. A „nagyont” a körülményekhez képest értem, mert tud ő jobbat a cirka 117 km-nél 12 óra alatt, de itt sok emelkedő, szél és meleg volt. Elhúzott az első 3-4 férfi futó, jött Szilvi. Kapkodtam a fejem, mert alig mentünk előre a kocsival, alig tettük (bocs a T/1-ért, igazából én ebben nem vettem részt) a kis pincértálcára a frissítőket, alig pumpálta meg Zoli a spriccelőt, már jött is Szilvi.
Ugyanez nappal:
Nézegettük a kísérőautókat. Volt kis kombiautó is két kísérővel, meg batárnagy SUV-ok. Szerintem, ha engedné a szabályzat, jönnének kamionokkal is az amcsik.
Onnan csatlakozom a sztoriba, hogy jött másnap 11:45 és Panamint Springs. Féltávon is túl, már „csak” 100 kili van hátra. Ez a kevés csekkpontok egyike, messziről fehérlik a futónak, de borzasztó hosszú, egyenes és elnyújtottan emelkedős odáig az út. Már rég feljött a nap, beindult a grillezés. Az emelkedő előtt megálltunk frissíteni Szilvit, simán vezette a női mezőnyt, az abszoútban is szerintem első ötben volt. Idáig iszonyú pontosan futott Szilvi, minden szinte úgy történt, ahogy perc-mp-re ki lett számolva.
És hopp - az avatott sporttársi szem észreveszi ezt - Szilviben szemmel láthatóan egy pillanat alatt eltört valami, amikor realizálta, hogy még tök hosszú a Panamintig tartó emelkedő. Ebbe belejátszhat, hogy amikor az európai (kivéve a brexites britek) próbál familiáris lenni a mérföld-kilométer átváltással, akkor egy bemondott 5 mérföld kurva sok tud lenni gondolatban. Meg az is, hogy ha ő ugyanazt a munkát végzi 145-ös pulzuson itthon futva vagy a Halálvölgyben futva-gyalogolva, akkor a meleg miatt sokkal hamarabb kicsinálja magát. Ezt még a locsolgatás, pólóba dobott jég sem ellensúlyozza.
Panamintba egy törődött, rosszkedvű Szilvi érkezett, pedig a jelszó erre a szakaszra az "Ellazulok" volt. Azt reméltük, hogy a faházban kínált zuhany felfrissíti. Utólag úgy tűnik nekem, itt volt az első jelentős holtpont, amiből nem sikerült kilábalnia Szilvinek, csak időszakos fellángolások voltak, de ezekből csak egyre mélyebbre zuhant. Tehát mindig volt lejjebb, mint a holtpont.
Elvonult sírásra görbült szájjal zuhanyozni, de langyosban zuhanyzott, hideg helyett. Átöltözött a sivatagi hacukába – talán feleslegesen, mert a kompressziós cuccok, a légióssapka is eleget takartak. Menni kellett volna tovább. Elment itt félóra. Lehetett volna negyed is, és a másik negyed mondjuk egy gyors alvás, restart a klimatizált étterem padlóján. Nem okos akarok lenni, csak gombolyítom visszafele a fonalat. Elindult, de azzal a klasszikus futódaccal, amikor azt érzed, hogy minden összeesküdött ellened. (Ezt a képet csak a drámaiság fokozása végett tettem be.)
Valahogy itt leoldott a mindig szoros és olajozott lánc Szilvi fejében, és tudatalatt elkezdődött, később nyíltan is folytatódott a klasszikus ultrás időhúzás, az önsajnálat, a kényszerpályázás, a kibúvókeresés és a futó önnön nyomasztása, amibe ha a futó egy csepp „mindenmindegyet” kever, akkor lesz belőle igazi tehetetlenségi nyomaték. Még ezen a szinten is előfordul ez. Százszor átélt már ilyet és mégis ismeretlennek tűnt még Szilvinek is jó pár dolog: a saját reakciói, a verseny vonalvezetése, a holtpontok.
De! A versenyzőnek mindig igaza van. Akkor is, ha nincs. Akkor is, ha nem érted. Ez nem a kísérő versenye, hanem az atlétáé. Az ő ügye, te csak másodhegedűs, de leginkább technikus vagy. Minden döntés, minden lépés, minden elcseszettnek vagy haszontalannak tűnő aktus az övé, ettől lesz az ő versenye. Lehet „mit kellett volnázni”, de ettől a spiráltól szép ez a sport, ami vezethet felfelé, de lefelé is.
Nincs jogunk a versenyzőt megkerdőjelezni, még akkor sem ha hülyeséget csinál. Az ő logikája szent és sérthetetlen. Persze ebben a logikában az ok-okozat néha felcserélődik. Azért nehéz-e egy verseny, mert végiggyaloglod a táv felét, az idő 2/3-át, vagy azért gyalogolod végig, mert nehéz?! Na, az a kísérő aki ebben a szövevényben utat tud vágni, világítótorony tud lenni a versenyzőnek, az egy remek társ, hasznos kísérő.
Van versenyzői és kísérői felelősség, lehet ezt a gittet rágni, de végsősoron ez egy hobbi, egy jó játék, amibe nem érdemes belefeszülni. Nekem nagy élményt jelentett megfigyelni, ahogy Szilvi sokórás agónia után elengedi ezt a futás-dolgot, nem feszül tovább rá, és már csak a teljesítésre gondol, feladva az oly gondosan felépített versenytervet. Merthogy Panaminttól kezdve gyakorlatilag Szilvi végiggyalogolta a maradék 100 kilométert.
Élmény volt látni eleve Szilvi (Szilviék) tudatos elő- és felkészülését: igen, ő is görcsös volt időnként, tétova és matekoló, de ugyanannyira magabiztos is, hisz sokmindent alárendelve, alázattal készült. Élmény volt Panaminttól kezdve annak tanúja lenni, hogy a legnagyobbak is esendők, sebezhetők. Hogy nincs VanDamme-féle tökéletes katona. Hogy a nagy tapasztalattal, számtalan nagy győzelemmel bíró menők is követnek el a kísérőnek (külső, analizáló szemnek) teljesen értehetetlennek tűnő lépéseket. Lehet, hogy lehettünk volna keményebbek. Mondjuk mondhattuk volna, min Márkus Öcsi, hogy „fuss, baszod!”
Na de őszintén: te mit mondanál Lubics Szilvinek?
Mármint én úgy értem: mi újat? A tapasztalat és az atléta életút tekintélyt parancsoló. A „fuss baszod”, a kérlelés, a csendes józan beszéd – semmi nem használt.
Egy fél nap múlva már Gyuri, a férj is, Zoli, a Badwater-teljesítő, és én is, aki megjárt már pár ultrát is úgy éreztük: semmit nem tudunk mondani, ami ezt az ingát a másik irányba kilengeti. Fokozatosan láttuk azt egymás arcán, hogy ez így nem lesz jó, de nincs eszközünk. A kísérő feladata megállhat a puszta kísérésnél (kiszolgálás, segítés), a 2.0-ás változat a hajcsár vagy lelkizős szerepkör behozatalát igényli, a 3.0-ás pedig a pszichológusé. Az utóbbi szerepkör felveti azt a bonyolult témát, hogy a versenyző vagy a magam józan fejével gondolkodjak? Mennyire legyek szószerint célirányos? Mi fér bele? Mit és hogyan mondhatok? Mikor kell ráhagynom, és mikor felülírnom? Mi a legvégső, amit tehetek, hiszen helyette nem futhatok? Van remény újratervezésre?
Mondok egy esetet. Szilvi megkérte Gyurit, hogy mérje meg a testhőmérsékletét. 36.4 volt, semmi különös. Kint forróság, de belül jól működik a hőháztartás. Amikor Szilvi elment, Gyuri megjegyezte, hogy ez tipikus pótcselekvés volt: amikor a versenyző azt gondolja, azt szeretné gondolni, hogy valami baja van, pedig csak ultrafutást művel. Ezen az órák óta tartó mélyponton túl kéne lendülnie, enni és inni kéne rendesen (merthogy az nem akaródzott neki, egyre gyengült). Szilvi pont azt hajtogatta, amit egykor az élen futó, de egyszercsak megboruló, majd páriaként tengődő James Zarei a Spartathlonon a '90-es évek BBC-filmjében: "azon vagyok, hogy jól legyek." Elegáns brit mondat a How are you?-ra. Mégsem hányhatta őket objektíven, vagy küldhette el a picsába. És magának sem akarta bevallani, hogy szarul van. Ő is fáradt volt, Szilvi is fáradt volt. Az lett volna érdekes, ha nem az, hiszen vezette a női mezőnyt.
Emlékeztek a Jurek ikonikus jégkoporsós képére?
Már Panamint előtt is mondogatta, de utána állandóan ezt ismételgette Szilvi, hogy „iszonyú forró belül”. Hiba volt részünkről, hogy sem ott, sem később nem erőltettük, hogy feküdjön bele a betonkeverőbe és vegyen egy regeneráló, testet visszahűtő jegesfürdőt. Jég volt dögivel, és ki tudja, így a fokozatos hőkimerülés, hőpangás is megelőzhető lett volna.
Ráadásul még beszéltünk is róla, hogyha nem hat a koffein, a mental focus tabletta, is ki akar feküdni Szilvi, akkor ebbe fekhet nyugodtan, úgysem bírna 2 percnél többet, viszont felébreszti. A kísérő szerepe a Badwateren felértékelődik, nélkülük (minimum kettő kell) el sem rajtolhat egy versenyző. Az 1-2 mérföldenkénti találkozás persze segít, de ugyanúgy ki is zökkenti a gondolataiba elmerülni szerető futót.
Még az időjárás is a kezünkre játszott, mert bár a kezdő éjszaka utáni első nappal meleg volt, de déltől felhők jöttek, és így nem tűzött mindig a nap a kaptatókon. Amikor sütött, akkor sem volt forró. Kábé olyan volt a klíma, mint a békásmegyeri HÉV-en (amin nincs klíma). A második este már közel sem volt ilyen durva, akkor már kifelé tartottunk a nemzeti parkból és a hegyek felé igyekeztünk. Gyurinak volt egy Robotzsaruba illő modern hőmérője, amivel a 26 fokot mért. Kifejezetten kellemesen hűvös és szélmentes este volt. Mondanám, hogy ideális futóidő. Bocs.
Ha már meleg: hajlok Vajda Zoli definíciójára. Szerinte „az a forróság, amikor ég a füled teteje”. Próbáljátok ki. Olyanról beszél, ami már nem kánikulai nap, hanem perzselő, emésztó forróság, ami nem csökken, de rádtelepszik. Az idei versenyen ezzel én nem találkoztam. Biztos, hogy volt ott már 50+ fokos meleg és szarrá égető nap, de idén a Halálvölgyven leginkább "csak" párás meleg éjszaka, és száraz, szellős, kánikula napközben, kevés napsütéssel. Olyannak lehet elképzelni, mondjuk mint augusztus 3-án Pesten, amikor kimentem edzeni. Lefotóztam a kültéri órát. Mellette a rajt előtti nap versenyközpontos képe.
118 Fahrenheit = 47.8 fok.
Még egy fontos mondat Zolitól: "a hegyen nem kilométerek, hanem órák vannak." Mi hány órára van valamitől? Így kell kérdezni.
Ezért is csalóka egy előzetes számítgatás, amit ezen a remek weboldalon amúgy meg lehet tenni bármilyen nagyobb terepversenyre lebontva. Kár hogy nem előbb leltem rá. Egy rakat versenyt előre tudtok vele tervezni, jellemzően trailt. (TDG, Transvulcania, UTMB) A Badwaternek is van saját aloldala, lehet játszani a csúszkákkal, hogy mikor hol kéne lenni, mit kalkulál a program.
Szerintem minden versenyen eljön egy olyan pillanat, amikor a bajbakerült elitfutó két alaptípusa megmutatkozik.
Van az a típus, aki „siet, hogy feladja”. Ez az, aki elfutja az elejét, aztán kifingik, vagy amikor realizálja, hogy visszaesett, érdektelenné válik, kiszáll.
És van aki „vánszorog, hogy beérjen”. Úgy dönt, visszavesz, nem szégyen a gyaloglás, inkább hasznos, elfogadja a helyzetét.
Amikor ezt megértettem, és immár nem hitetlenkedtem Szilvi vánszorgásán, és nem bosszankodtam magamban, hogy „könyörgöm, ne szórakozd el”, na akkor vált érvényessé Szilvi egy mondata, amit a verseny előtt 3 nappal mondott. „Örülök, ha beérek.”
Szerénykedésnek tűnt akkor, pláne mikor olyan elszánt arccal állt be a rajtba és nyomta le az első 117 kilométert, aki kétséget sem hagy afelől, hogy az első helyért jött, teljes joggal. Aztán végül a mondása jött be Szilvinek.
Szilvi meggyőzhetetlen volt, ellenállt minden futásra invitáló kísérletnek. Nem szándékosan: nem tudott. Szerettem volna a lefeléket megfutni Szilvivel, Zoli a felfelékre jelentkezett be, Gyuri az egyenesekre, de, volt hogy félreértettük, hogy mit mond Szilvi, mert nekünk úgy tűnt, nem akar, aztán mégis kért valakit. Noszogatásból nem volt hiány, de mivel mögötte lehetett csak iramfutni, ez húzóerőnek nem volt jó, ő pedig nem tudott futni. Hitetlenkedve néztem a permanens jelenetsort: Szilvi beszél arról, hogy jó lenne futni, és nem fut. Hisztinek tűnt, de utólag elmondta, hogy konkrétan nem tudta megemelni futásra a lábát. De azt nem gondoltuk, hogy ez egy napig tart, egészen a célig. Panaminttől, 72.3 mérföldtől Szilvi stabilan kábé 3 mérföld/órával haladt (5 km/h). A 36 órás célidőből kb 23 óra gyaloglás volt.
Onnan tudtam, hogy senyved, hogy egy darabig volt ereje mondani, hogy mikor ne vegyem a kamerával, utána meg már nem. Szerettem volna lassítós képsort felvenni, de egy gyaloglást nem érdemes lassítani. És megkockáztatom: jobban megreccsent ebben a rengeteg gyaloglásban, mintha futott is volna. Rokkantkártya kellett volna a szélvédőre – viccelődtünk utána. Legszebb öröm a káröröm.
A kísérők is egyre csüggedtebbek, beletörődöttek és fáradtak voltak, érdekes volt rajtuk is látni a versenyző felől áradó hangulat mandinerjeit. Minimálalvásokkal nyomtuk, két megállás közt, és bizony ezek a megállások egyre hosszabbra nyúltak. Zoli is sokat sétált az emelkedőkön Szilvivel, de Gyurié a legnagyobb respect, közel 50 km-t gyalogolt Szilvivel különböző etapokban, konkrétan izomláza volt.
A második éjszakától reméltük a feltámadást. Aki azt meg tudja futni, tartja a mondás, aki a Halálvölgyből kivezető, egyenes szakaszát a Mount Whitney hegylábig futással abszolválja, az megnyeri a versenyt, de legalábbis órákat ver sokakra. Na itt kellett volna Szilvinek felrakni a Running to stand stillt, hogy ameddig és ahogy tud fusson. De ő már nem akart.
Mintha a fejébe vette volna, hogy lenyomja a Kinizsi100-at, az istennek sem lehetett rávenni, hogy fusson. Vajda Zoli megpróbálta nappal. Én megpróbáltam éjjel. Mondtam Szilvinek, hogy ott villog 1 kilométerre egy kísérőautó lámpája, odáig fussunk el, utána séta, és majd kijelölünk egy újabb pontot. Ő azt hitte fut, de igazából nekem az egy gyorsgyalogló jogging tempó volt. Teljesen „bezárt” a teste. Végtelenségnek tűnt, mire felért a Whitney-portálhoz. Főztünk kávét, levest ezalatt, nekem még egy 10 kilis felderítős futás is belefért.
Mivel a mezőny hullámokban való indítása miatt kissé kaotikus volt, hogy ki melyik helyen állt, jobbára számítgattunk, nézegettük, kik előzik vissza Szilvit. Nem volt rendes infó (igaz net is alig), hogy ki hol tart és hol szállt ki. Kábé mint a rulett, tegyék meg tétjeiket, aztán meglátjuk. Az első 12 órában Szilvi nyomott le mindenkit, a második nap délutánján meg sorban húzódtak fel rá.
Ide mászott fel Szilvi, és egyszercsakk hopp, ott volt a cél.
Egy dolog nem hagyott nyugodni, és ezt most sem tudom. Vajon gondolt-e Szilvi a győzelemre? Szerintem igen. Nyilván teljesíteni is akarta, de az ő szintjén, ilyen futómúlttal egy dobogó szinte alap elvárás, kategorikus imperatívusz saját részről. Mivel nagyon sokáig az első helyen állt, ezért tán egy hamis biztonságérzetbe is ringathatta magát, hogy még jó ez, jó lesz ez, elég lesz. Nem tudom, csak spekulálok. Én szoktam a lehetséges helyezésre gondolni, szerintem mindenki eljátszik a gondolattal. Amikor már hullafáradt az ember, persze könnyű rálegyinteni, akkor már a 2., vagy a 3. hely is oké. De ha ez egy egyszeri indításos futás lett volna, és tán Szilvi érzékeli, hogy befogták, vagy elhagyták, tán mégis tudta volna magát futásra motiválni. Az képtelenség, hogy egy 61 éves hölgy nyomja le az emelkedőn, de ez történt, így lett 4.
Azt hiszem, vissza fog még menni.
Tanulságok összegzése:
1) Amikor visszagondoltam a versenyre, hogy megírjam ezt a posztot, abban az időben akadt elém egy cikk Szilviről.
Futniszép: Gyuri sokat segít Neked a versenyek alatt?
Szilvi: igen, bár a körpályákon futó versenyek esetében nálunk nem működött, ha ő frissített, mert túl gyakran láttam, s akkor hajlamos voltam feleségként viselkedni, s elhagyni magam egy idő után a férjem mellett. Más versenyeken viszont, ahol bizonyos távoknál tudunk csak találkozni, ott nagyon sokat segít, hogy várhatom a találkozásainkat. Külön biztonságot ad, hogy nem csak férjként, de orvosként is vigyáz rám.
Valahogy ez lehetett az egészhez a kulcs. „Haragudtam rád, mert nem értettél meg” – mondta higgadtan a célbaérés után pár nappal később Szilvi Gyurinak. A versenyt elemezték ki. Ő is, és minden kísérő másként látta kívülről Szilvit verseny közben, mint ő maga. Igaza van: a futás szuverén dolog, soha egyetlen egy kiserő sem tudja azt pontosan, amit a futó érez. Lehet, hogy látja, de kívül van, sosincs olyan, hogy valamit a kiserő jobban tud. Mégha minden jel erre is mutat. Gondolkozzatok el, amikor titeket kísértek vagy ti kísértetek valakit. Voltak-e ilyen helyzetek?
2) Aki az ultrafutást emberfeletti tevékenységnek tartja, téved. Emberalatti. A méltóság, a humánum és a józan érzékelés időszakos elvesztésével jár. Ahogy az adó egyszercsak elveszti közpénz jellegét (mint tudjuk a politikusoktól), úgy a futó is gyakran elveszti ember jellegét. Szerencsém van, hogy egy ilyen nagy formátumú atlétán láthattam a teljes skála lefutását, mint Szilvi. Az ilyen nézetek, hogy „emberfeletti” és a többi szuperlatívusz (spártai hős kifejezés, rajongás és ajnározás kifejeződése, fantasztikum emlegetése) engem mindig megdöbbentek: ami nekem (nekünk) normalitás és a hobbi része, az másoknak felmagasztalt, leesett állal, időnként teljesen elrugaszkodottan szemlélt csodaakció. Mit is mondott a hülye tiszt, aki szájbarágta a katonáknak, hogy most bemutatja nekik a gyakorlatot, és ők ne csinálják? „Magamat vezénylem, magam hajtom végre.” Ennyi. Nincs itt semmi látnivaló.
Innentől jön a meanderezés, a kacskaringós benyomások felsorolása. Szubjektív címszavak a saját benyomásaimról.
- repülőút: Tizenegyórányi repülőn ülés után az utasok 90%-a inkább mozgólépcsőzik és mozgójárdázik a reptéren. Ez a kényelmeskedő, önsorsrontó, punnyadt-vánnyadt hozzáállás illeszkedik abba a trendbe, amit a tescós házhoszállítás, a selfie stick és a tévétávirányítón levő sleep gomb jelöl ki.
- szervezés: hülyebiztos, szájbarágó, okoskodó, túlmagyarázó, mindenre kiterjedő. Ezek a jelzők jutottak eszembe, amikor olvastam a gyakori Badwater-hírleveleket, riogató hangvételű szabályzatot. A részletes cucclista itt, érdemes végigpörgetni. Tipikus amerikai hozzáállás: minden legyen lefixálva, áthárítva, agyonbiztosítva, legyen inkább ezernyi teljesen felesleges/irreális előírás a száz hasznos közt, csakhogy a verseny megrendezhető legyen felelősséggel (és felelősségmentesen). Oké, ezek nagy részét a nemzeti park követeli meg. Például: hány és milyen márkájú szarózacskó legyen a kísérőknél. Milyen besorolású és márkájú láthatósági mellény fogadható csak el (50 dollár/darab).
A verseny nekem egy túlhype-olt eseménynek tűnt. Sok versenynek csak egy specifikus tulajdonsága van, itt az esemény egyetlen kézzelfogható és valódi kerete, jellegzetessége és apropója, létjogosultsága az, hogy a Halálvölgyben bizony leginkább kurva meleg van. Erre van építve a verseny. Semmi több. Nincs legenda, nincs misztikum, nincs nagy megfejtés, hogy miért. Hagyomány van, 40 éve rendezik meg. Ilyen hosszú egyenesek, és le-föl utak sokfelé találhatók, gyanítom hasonlóan kopár tájjal is akár. A versenyidő borzasztóan nagyvonalú (60 óra 217 km-re, tessék számolni), a hivatalos checkpointok száma csekély, az elérendő szintidők komolytalanok még a nagy meleggel számolva is.
Még egy kritika. Milyen verseny az, aminek a zárópartija akkor kezdődik, amikor még tart a verseny? Merthogy szerda este 7-kor kezdődött a pizzázós closing ceremony Lone Pine-ban, a versenyt pedig este 11-kor fújták le (az első, hétfő este nyolcas rajthullámhoz képest 60 órával később.)
- marketing: nem is lehetne, használni a Badwater nevet, Levédték. Tehát, egy futó egy róla szóló, kereskedelmi célű anyagban nem használhatja ezt a szót. Lehet körülírni.
- felsőfok: A Badwater úgy hirdeti magát, hogy „the world’s toughest”. Azaza legeslegkeményebb verseny. A leglegleg-típusú brandingelést kifejezetten károsnak és rossznak tartom, legyen szó bármilyen versenyről. A leglegleg Rózsa György asztala. Mindegyik verseny valamilyen szempontból nehéznek, akár leg-nek is nyilvánítható. Szintemelkedés, limitidők, versenyidő, pályaprofil, hőmérséklet, magasság, és ezek kombinációi. Mindenki mást mondana nehéznek. Mindegyik versenyen más és más a résztvevők száma (ugye, van olyan leglegleg, ahol hárman indulnak, és egy ér be), más és más a verseny nívója a körélmények és az indulók képességei miatt is. Ebből következően amennyire a Badwater sikerrel túltolja magát, annyira van túltolva az itthoni recepciója is.
Ugyanebből következik az is, hogy az ember bármit képes kitalálni, ráhúzni egy marketinget, kikiáltani legnek, máris hanyattesik mindenki. Ahogy már nem esünk hanyatt attól, ha valaki 23. lesz egy tízezer fős mezőnyben (pl. egy városmaraton, vagy akár a hazai Vivicitta), pedig arányaiban ez is nagy dolog. Vagy kis. Itt lépne be az a faktor, hogy a higgadt, edukált átlagemberekből álló publikum veszi a fáradtságot, és legalább számolgat (ha már utána nem néz), hogy az adott versenyt és versenyzőt hol kell elhelyezni a horizonton. Ehelyett az a tapasztalat, hogy legyen szó bármilyen versenyről, ami egy kicsit is extrém, vagy egy kicsit is hírhedt, vagy izgalmas hívószavakkal rendelkezik, ott a reflexszerű like-nyomás veszi át az uralmat, és sokszor a kritikátlan és reflektálatlan, urambocsá' tudatlan rajongás. (Ez a politikában vagy a celebvilágban tökéletesen megfigyelhető, érdekes, hogy már átszüremlett az amatőrsportba is.)
- versenyhelyzet: Aki a Badwatert komolyan tolja, aki rendesen megfutja és ahol kell, megsétálja, tehát annak az elit 10-15 embernek ez egy kemény verseny. Velük aztán tényleg bármi történhet, mert kihajtják magukat. Szilvi nyilván ebbe a kategóriába tartozik. A maradék műkedvelőnek egy hosszú szopkorászással járó vagány teljesítménytúra. Lehet, hogy nehéz ide bekerülni, érdekesnek és érdemesnek mutatni magad a pályázáskor, de az is biztos, hogy a résztvevők nagy részének ez egy teljesen biztonságos menetelés. Szó szerint. A pályában nincs extra szint, egy hosszú, 200+ ultrán azért szokott ennyi lenni.
- ár/érték arány: a Badwater irreálisan túlárazott sportesemény. Akit nem választanak ki/be a mutatói alapján, az mehet charity-ben (kb 8000 dollárt kell összegyűjteni jótékony célra). 1400 dollár a nevezési díj plusz a járulékos költségek: repülőjegy Kaliforniába, autóbérlés, kötelező cuccok, kísérők és saját szállás+étkezés. Egy amerikainak is húzós, de egy magyar átlagfutónak, értsd: a bérből-fizetésből élőnek, de akár még a NAV szürkezónájában mozgó ügyeskedőnek sem igazán elérhető. Vagy add el a kocsidat, spórolj mindenen, hogy egyszer kipengesd, amit igényel. Kábé a „Badwater experience”-t kell kifizetni. Tudok még ilyen drága versenyt: az izlandi Fire and Ice Ultra 250 kilométeréért 2300 fontot kérnek.
- teljesítési arány: szerintem ez a legbeszédesebb tény. Például találomra kiválasztva a 2010, 2011 és 2012 versenyeken résztvevő 243 futóból csak 26 nem finiselt (tehát 10% körüli kiesés volt.) A statisztika alapján én nem használnám a „world toughest” kifejezést. Vagy kurva kemény világban élünk, ahol már kurva kemény arcok teremnek. Vagy a szervezők válogatnak gondosan, hogy minél többen finsieljenek. 70-80 ember a 90-100 indulóból befejezi. A negyvenévnyi átlag teljesítési arány 80% feletti. Idén is 95/75. Hogy egy érzékletes példát hozzak, a Badwater időjárási körülményei extrémebbek a Spartathlonnál, de míg az előbbinél 80%~os finisher arany, az utóbbinál 50% alatti rendre, néha csak az egyharamad ér be. Utóbbinál szigorúbbak a szintidők, 10x annyi csekkpont van, szintben pedig ugyanazt tudja a két verseny.
Na most aki ezt a posztot a megszokott sietős felületes blogolvasói szokással olvassa, aszerint minden rossz a Badwateren. Közel sem. Egy insightot adtam.
- táj: minden várakozással ellentétben - nagyon szép, már annak, aki hajlandó a felületességen túllépni, és a sivárságban is esztétikumot találni. Mondanám, hogy kies táj - ez a szó (nagyon kevés ilyen van a magyar nyelvben) egyszerre jelent szépet és dúsat, valamint félreesőt (kieső), pusztát, egyszóval az ellenkezőjét, azaz a kietlent. Kies és kietlen egyszerre. Vannak itt brutális, kőkorszaki állapotban "megfagyott" sómezők, csodás kanyonok, gömbölyűre formált természeti képződmények, színes geológiai kavalkád. Van távlat, ahogy az út kanyarog, emelkedik vagy süllyed a horizonton. Van klasszikus filmes pampa. Van kojot és gyalogkakukk.
- útvonal: a helységnevek mintha egy fantasyből vagy meseregényből léptek volba elő. Megyek menetrendszerint: Badwater - poshadt víz. Furnace Creek - kemence patak. Stovepipe Wells - kályhacső kút. Darwin - Darwin. Lone Pine - magányos fenyő (hommage á Csontváry).
- klasszikus tévhit: elolvad el a cipőtalp. Hát nem. És nem azért mert gyorsan szeded a lábad, hanem mert bár az aszfalt 80-90 fokos, ezek az ipari plasztik gumitalpak simán bírják. Nem azért cserélnek cipőt a futók, mert evaporál a gumi, hanem mert a lejtőkre jobb egy puhább, csillapítottabb cipő. Én 999 forintos dekatlonos papucsban voltam, semmi baja nem lett az aszfalton. Tojást sem lehet mindig sütni az úton, bár kétségkívül dekoratív mutatvány instagramra.
- versenyzők: az látszik, hogy az elit mellett a sajátos pontrendszert alkalmazó szervezők igyekeznek csudabogárosítani, azaz PR-marketing szempontból is érdekessé tenni a versenyt. Volt jordániából érkezett Mohammed, volt egy végig nagy bohócsipkában futó fazon (a képe fent), és itt volt a mindig együtt futó a Jens-Beata svájci páros is. Volt 70 éves férfi és 61 éves női finisher. Ő lett a győztes: a srác Chennai hőségében készült fel.
- díjazás: nincs. Nem is kell, de a rajtcsomag is olyan vékony, mint egy kisvárosi maratonon. Póló, sapka, szórólap. Érmet nem kapsz a nyakadba, ha finiselsz, futás elől, az amerikánusok nem abban hisznek, hanem a vadnyugati övcsatban. A Hardrockon és a Western States-en is ilyet adnak. Biztos az a mondás: ide fel kell kötni a gatyát!
Redőny fel. Este lett. Lejárt a lemez.
"You've been running away, from what you don't understand" (U2 - Mysterious Ways)
Ui: A Badwater-film remélhetőleg hamarosan valamilyen nagyobb csatornán bemutatásra kerül.
Ui2: A végére iderakok egy képgalériát Lone Pine-ból. Tiszta Amerika: ahol piktogrammal rágják szádba, hogy mi a múzeum, ahol patkóval kell az utcai kukát felemelni, ésatöbbi.
Köszönet a fotókért: Lubics Gyuri, Vajda Zoli
