Mit is értünk az alatt, hogy "lassú az NB1", vagy az "NB1 nem készít fel a nemzetközi szintre"?

Elsősorban a felgyorsulás és a lassítás területén vagyunk gyengék, Ezt nyilván gyakorolják edzésen, de más sportos is ismerünk, ahol a fordítók bójakerülése (lassítás, kigyorsítás) szintén tananyag. Ez pedig a triatlon. 

Nem minden a fizikai felkészültség, legalább ennyire ott kell lenni fejben is, mert aki gyorsabban reagál, esetleg előre tudja, mi következik, az másodperceket, métereket spórolhat meg. 

A játékosok egy felnőtt mérkőzésen átlagosan 10-12 km közötti távot tesznek, szinte a világ minden pályáján - még a női mérkőzéseken is. 90-95 perces mérkőzéseket nézve ez egy gyorsabb tempójú gyaloglás átlagsebességének (kb. 7 km/h) felel meg. Ezt csak azért vetítjük előre, mert az nem lehet meglepetés, hogy a játékosok a mérkőzésen főleg kocognak, vagy sétálnak. Már csak azért is, mert a 95 perc játékidőből nagyjából 50-60 perc a tiszta játékidő.

Adatok alapjai:

- sprint

- nagy sebességű futás

- futás, azaz a 4-5,5 m/s sebességű (14,4-19,8 km/h) futást jele

- kocogás: 2-4 m/s sebességű (7,2-14,4 km/h) mozgás

Mi jellemzi a magyar csapatokat (6 csapat, 12 mérkőzése alapján)? A kapusok teljesítményét nem számítva:

• sprintben megtett távolságok átlaga: 80-120 méter közötti

• nagy sebességű futások átlaga: 750-850 méter közötti

• futás: 1700-1950 méter közötti

A futással megtett távolság ez alapján 2,75 km körüli értéket mutat. 

Ezzel szemben a Premiere Leauge:

• sprintben megtett távolság átlagosan: 240 méter (36 másodperc)

• nagy sebességű futások átlaga: 904 méter (1 perc 36 másodperc)

• futásmennyiség: 2490 méter

Lassú a magyar játékos? Az állóképességet illetően a legtöbb általunk ismert forrás és edzésadatok alapján nem. A sebességkülönbség itt nem a probléma, hanem a tünet megítélésünk szerint. A csapongó játék (a sikeres átadások átlagos száma egy támadásban kevesebb, mint 2 az NB1-ben), a rossz labdakezelés miatt például könnyen lehet, hogy a játékosok kézilabdásan oda-vissza mozognak alacsony sebesség mellett. 

Az egy mérkőzésen megtett távolság tekintetében 12 kilométer jónak mondható, amit a magyar játékosok is tudnak. a nagy intenzitású futásban (19-25 km/h-s sebesség, ami egy jó tempójú futásnak felel meg) már elmaradás mutatkozik, a sprintek (25 km/h-s sebesség fölött, ami a csövön kifér) számában viszont fényévekre járunk az elittől.

És akkor ne is menjünk bele, hogy a jónak mondható 300 méter sprint is lehet 10-15 darab 20-30 méteres vágta, vagy 50-100 darab 3-6 méteres kirobbanás. Az előbbi szinte csak egy kontrára játszó csapat támadója esetében képzelhető el, utóbbi viszont sokkal közelebb áll a labdarúgás általános képéhez: passz utáni elindulás, minél hamarabbi felgyorsulás, 5-6 méter a sprintzónában, majd úgyszintén gyors megállás.

A FOCI ÉS ÉN - egy hullámzó viszony

Szeretem a focit, ajátékot, de a körítés taszít. A sztori: engem hatévesen elvisz az immár 51 éve a brazil nagykövetség titkáraként dolgozó keresztanyám a magyar-brazilra (3:0, 1986 március 16.), amiről később kiderül, hogy egy, időben már rég kihunyt, hanyatló csillag utolsó, szép felvillanása volt. Már ott szembesülök a futballmeccsek – vidéke válogatja – kellemetlen járulékos elemeivel: az otromba szurkolással, a hideg és kényelmetlen ülésekkel, és azzal a ténnyel, hogy a meccs a fogyasztás (evés, ivás) apropója.

Másfelől szeretek a lelátón oldalra fordulva végigtekinteni a sörtől üveges szemű, pályát bámuló nézők gépies szotyolázásán; imádom a zacskóból szájhoz emelés karmunkájának szabálytalan ritmikáját, csodásan hullámzó látványát. 1986-ban a vébén a magyarok nagy zakója után (0:6-os vereség a szovjetektől) után automatikusan a németknek kezdtem el szurkolni hatévesen, már akkor éreztem a magyar focit canossa-járását.

Naiv gyerekként próbálkozom a futballal elméletben és gyakorlatban: VHS-re rögzítem és megtanuljom az 1990-es vébé összes német meccsének a közvetítését (ezt és a rakkolós német csapatokért érzett, mai napig tartó szolidaritását barátai csak perverziónak nevezik), és a grundon iskola után és a nyári szünetben bármikor megtalálható vagyok.

Pallérozódásomhoz hozzátartozik, hogy nagyfiúk egyszer kirúgják a pályáról a Tabán lejtőire afriss Adidas-bőrlabdámat, és sosem találom meg. Az egyik nagyfiú megadja a nevét és telefonszámát, hogy majd kifizeti a kárt, én, az ártatlan gyerek gépiesen felírom, amit cinikusan diktál: Giorgio Armani, 06 90...  

A pálya, ami a grund a suli után, és ahol a Fradi kihelyzett edzései vannak amúgy 1991. augusztusában arra is szolgált, hogy II. János Pál pápa helikoptere leszálljon Ferihegyről, majd a Hősök terére szállítsa a pontifex maximust. Aznap zárva volt a pálya, elég bosszúsak voltak a gyerekek.

Majd kapus leszek (ó mondd, miért?) a zöld-fehéreknél, holott a FTC-hátvéd Telek Manci 3-as mezét őrzöm otthon. Nem mellesleg ez az a korszak, amikor focimezen cigarettamárkákat (West, Symphonia) hirdettek. A nyolcvanas évek fordulóján még földes pályán játszottunk, a szülők simán cigiztek a pálya szélén, ha feldühödtek, begyalogoltak a bírót számonkérni.

Ezen a képen kölcsönmezben (lila!! mint Fradi serdülő!!!) a Népliget salakos/földes pályáján.

Az évek során, mint mondtam, a kapu gyorsabban nőtt, mint ahogy én fejlődtem. Emiatt egy napon kirúgnak, kidobják a ballasztot a léghajóból, remélve, hogy innentől a Fradi serdülő XI-es csapata szárnyalni fog. De addigra már kiábrándult vagyok némileg: az ifimeccsek légköre, az edzők stílusa, a játékostársak nyelvezete, a káromkodó, acsarkodó, önmagukat gyerekükben megvalósító szülők, a megkergetett nyugdíjas bíró, a direkt sérülésokozás mint taktikai elem - mindezek passzivitásra csábítanak, nézőnek a lelátóra.

Hosszú hajnali sorbanállás után jegyet szerzek az egykori presztízséből élő, azt felélő Fradi egyik "sampinyonligás" meccsére. A hisztéria miatt biztonságból a mellemre ragasztom jegyet, szerencsére bejutok, aztán még a vargazolis KEK-korszak meccseire is (Newcastle, stb). Sőt még ott szurkolok az olimpiai válogatottnak az atlantai kijutásért: havas pálya, piros labda, Dombi Tibi folyamatos tizenegyesei. Vicces, hogy a felnőtt válogatott pont akkor volt a valaha legalacsonyabbra rangsorolva a FIFA-nál: 1996. júliusában, 87. hely. A mostani műsorban szereplők jó részéért rajongtam, miatttuk néztem a meccseket.

Az a korosztály, amelyik akkor járt a mi meccseinkre, ma már nem meccsre járó - mondta valamelyikük egy interjúban. Én már nem járok meccsre, és a magyar focit, úgyismint NB1 vagy válogatott messze kerülöm. Sikerrel kimutatkoztak nekem az elmúlt évtizedekben, köszönhetően a szakmai és a szurkolói színvolanak, kultúrának. De ezek az én traumáim, és örömmel elfogadom, hogy mások, sokan rajonganak a nemzeti fociért.

Több évtizeden át néztem a nemzeti tizenegy vergődését, a sok szinten (mentalitás, hozzáállás, emberanyag) ócska, romlott hazai focit, tisztelet a kivételnek. Mindez végképp eltántorít a meccslátogatástól. 

Sokáig stadionközelbe sem megyek, csak ha koncertre. Idővel a stadion már nekem a koncerthelyszínt jelenti. Tarka fociemlékeiből élek, és a kétévenkénti nagy tornákon bámulom a világ jobbik felét. Egyszer a kölni Ludwig Múzeumban végignézem újra Harun Farocki művészeti installációját (Deep Play), francia-olasz vébédöntő ipari kameraképeiből összeállított 130 percét, és úgy érzem, megértetek valamit a futball lényegét.

Néha elkap a vágy, mindig lemaradok a Vb, Eb jegyekről. Persze egy ideig még teremfocizgatok, de a sokkal fontosabbá váló futás miatt féltem a lábamat, legfeljebb a gyerekekkel passzolgatok a téren. 

Már nem is tudom klbuszinten, hogy kik hol mit játszanak, de talán nem is érdemes tudni, más érdekel. A segédfogalmaim (politikusok elnökölte csapatok, udvari focipáholyok, értelmetlen pénzszórós stadionépítések kisvárosokban, tragikomikus, bár kétségkívül manapság javuló nemzetközi szereplések) pont elegendők arra, hogy az NB1-et töröljem a szótáramból. A világversenyeket megnézem még, de meccsre elvből nem megyek, a feketepólós, vonulgató B-közép kifejezetten taszító, elidegenít - a futásnak totál más az etikája, világa. Erről is fog szólni ez a beszélgetés.