Nem szeretem körbenyalatni magam, amúgyis visszatetsző szokás lett futókörökben az egymás vállának napi szintű csapkodása. Radar alatt működöm a futásaimmal - nem nyilatkozom csipcsupcsupa felületeknek, akit érdekel, nézze meg a DUV-n az utóbbi idők első-második helyeit rangos vagy még szerencsére nem túltolt versenyeken.
Akárcsak 2021-ben, '22-ben is szépen gyűjtögetem a 2. és az 1. helyeket (abszolútok, férfi helyezések ahogy tetszik). A 222-es Ultra Ardèche (UA) is beillett a sormintába.
Ha valamit kirakok ide a futásaimról, azt a vélt érdekesség-faktor miatt teszem, vagy célom a felbujtás, az élmény promotálása. Ez a kis riportázs is azért készült, mert az UA nagyon szép verseny, és megérdemli a figyelmet, menjetek 2023-ban! Lejjebb megtaláljátok a 2022-es verseny videóját is.
Pont őrzi a kisközösségek kedvességét, figyelmességét, szeretetét, mégis professzionálisan szervezett. Nem megalomán, nem duzzasztott, nincs gyerekbetegsége vagy vízfejűsége, nem irreális a nevezési díja. Nincsenek betétszámok, váltók se. A verseny végén álló taps szólt hosszan a szervezőknek, tényleg pöpecül összerakták.
A csupaszív főszervező, maga is ultrás Laurent Brueyre 3 éve kapacitál, hogy menjek, ebből kettő elsodort a Covid, idén pedig lemondtam a betegség-család-munka triász okán, de mikor nyílt egy kis ablak két munka közt, aminek közbeeső megállója Franciaország tudott lenni, így igent mondtam Laurent-nak, és milyen jól tettem.
Érdekel ez az adás, a jövőbeliek az eddigi nagyinterjúk, vagy a másik három tematikus futópodcastom? Akkor szállj be a finanszírozásba, patronáld a 10 éve fennálló blog és a podcast nyilvános működését, továbbá férj hozzá exkluzív tartalmakhoz is, amik a a futás vonzáskörzetében levő, izgalmas és értékes alakokról, témákról készülnek.
Keresd őket a Spotify, iTunes, Google Podcasts, Mixcloud, Anchor streaming platformokon.
Az Ultr’Ardèche célja, hogy sok futónak megmutassa a viszonylag mostohán hagyott francia régiót, ami majdnem Provence, de eggyel arrébb, majdnem Alpok, de az odébb van, majdnem Loire-völgye a kastélyokkal, csak ez felső-Loire. Nincs valódi, igényes turizmus, mert a hegyek kicsik a síelésre, tenger meg odébb van.
Viszont bringatúrára, gasztóra, futásra, alkalmas (Lyon és Marseille közt félúton). Persze, ha kinyitunk egy "100 ajánlott európai bringatúra" könyvet, akkor iszonyú wow-tájak jelennek meg, csak ott nem rendeznek ilyen léptékben, ilyen színvonalon ultraversenyt. Ez kicsit alpesi, kicsit fennsík és kicsit őserdős hangulatú.
Ez 222.6 km, 5000+ szinttel.
Mint majd' minden európai versenynek a referenciapontja a Spartathlon - ahhoz határozza meg magát, annak akar kvalifikációs versenyen, előszobája, szolgálóleánya lenni.
Egyre inkább azt gondolom, hogy ez baromi téves szervezői felfogás. A Spartathlon évek óta szerep- és aránytévesztésben van, akik járnak - akár csak Görögországba ultrázni - tudhatják, hogy vannak szebb, jobb, keményebb profilú, barátságosabb közegű versenyek, jobb facilitásokkal -- vagy épp opcionálisan választható elemekkel, s így költséghatékonyabbak.
20-nál is több 200 feletti táv és évtized ultrázás után mondom: az Ultr’Ardèche nagyon nehéz verseny azok közül, amiken voltam, akár egy leg- is odaférne.
Közel 70-en rajtoltak el, 29-en értek be, tehát 40%-os a teljesítési arány.
Nem nagyon hosszú (nem 246 vagy 285), nem terepverseny, de összességében (időjárás, szintek, vonalvezetés) minden adott az Ómagyar Mária-siralomhoz:
Keserűen kínzatol, vas szegekkel veretel.
- Sok a szint és az is többnyire kellemetlen, de futható meredek vagy lejtő. Én 5000+ szintet mértem, a szervezők 4600-at. Ami egyenesnek tűnik, az is ferdécske valamerre.
- Egyenes szakasza nincs, még a fennsíkok is hullámoznak. Van három romantikusan setét biciklis alagút a hegyek alatt, és a számos viadukt, híd a folyók, hegyi ömlenyek felett.
- Útbaejt számos kisvárost, hegytetőt, völgyet, erdőt. Ezek távol vannak egymástól, köztes pontra CP-t berakni nem lehet a jelenlegi önkéntes szám mellett.
- Épp ezért csak 22 CP van, 6 helyre lehet cuccot küldetni. Ettől lesz igazán nehéz: 10 km-enként átlagban van CP, hol a helyi művházban, kocsmában, hol egy kedves önkéntes lakókocsijából terítve. De a verseny 2/3-ától inkább 12-13 kilométerre. Az elég vacak érzés (á la Olympian Race).
- A júniusi nappali 33 fokot a sok erdei út enyhíti: rengeteg árnyékos rész van, hatalmas tűlevelűek és bükkösök borulnak a futók felé
- Idén a verseny 26. órájában heveny jégeső zúdult a futókra
- A tápolás remek és puritán egyben: izo és gél nincs. Kóla, víz (mentes és savas), narancslé. Dinnye! Jég nincs, kis falatkák vannak bagettből és sajtkrémből, nem túl maró chips, gumicukor, és egyéb nyamnyamok. Ja és alkoholos sör mindig van!
Utóbbiból 10-et (tizet) megittam a verseny alatt, főleg 9 és és 20 óra között, elképesztően jólesett és kalóriadús volt, fejre nem álltam tőle, de nyilván az esti álmosságomat fokozta. Kronenbourg, Leffe, Heineken és helyi búzasörök, amikbe még citromot is csavartak előzékenyen.
- Kötelező 1 liternyi palacknak nálad lennie (nálam egy 2.5 decis softflask volt, és egy félliteres műanyag, amit menet közben martam fel)
- Fejlámpa és piros villogó + láthatósági mellény kell, bár nagyon alsórendű utakon futunk, de mivel szűkek, és élesek a kanyarok, az autók nem látnak meg messziről.
Utolsó pillanatban érkeztem, az utóbbi időkben sajnos/szerencsére rengeteg munkám volt, beteg is voltam (tüdőnyavalya), versenyeket hagytam el (UB, Dolichos), a kisgyerekeim is betegek voltak.
Délelőtt még előadást tartottam az EOn közép- és felsővezetőinek, a reggeli időpont ellenére nagyon érdeklődő és aktív közönség volt. Aztán a péntek délutáni Bp-Lyon járattal nekiindultam, ami kényelmes is lett volna, hogy elérjem a TGV-csatlakozást, de késett 55 percet. 19:36-kor engedtek ki a gépből, a vonatom 19:42-kor indult a reptéri megállóból. Sosem jártam a lyoni reptéren, így a 13 kilós futárzsákkal mindent egy lapra feltéve rohantam, hogy kikeveredjek az utasfolyosóról, majd a terminálból, és hogy megtaláljam a még arrébb levő peront.
Bódis Tamásra gondoltam, akinek ez kiképzési feladat - messze ez volt a legneccesebb része az UA-nak. 3:45-ös tempóban, egzaltáltan last minute elértem a vonatot, semmi nem állhatta utamat, köszönöm Schengen!
Este kilencre már a tésztapartin voltam, gyors zaba, bor és sör (a célban is, és a záróvacsorán is a franciás természetességgel adták a baguette és a sajt mellé), a vonaton összerakott 6 CP-csomag leadva, mindenkivel ölelkezve, 22:30 alvás a polgármester csodaszép kerttel körülvett haciendáján nemzetközi társaságban (ír, román, lengyel, magyar).
Persze a zseb nélküli gatyámat tettem be a nagy rohanásban, de szerencsére egy free belt még nálam volt, ami életmentőnek bizonyult minden kényelmetlensége ellenére.
A rajtközpont:
És a verseny hajnalának reggelije:
Így regisztrálták a CP-ken a futókat:
Pár szó róla, mert ez tényleg csak felszopás, gyertek el megtapasztalni.
- A legnagyobb probléma most is, mint mindig, a kóválygós álmosság. Ahogy öregszem, ez egyre hamarabb jön elő. Most már éjféltől szarul voltam, a futás ilyenkor segít, de számos futhatatlan-kellemetlen emelkedő töri meg a lejtőn kialakuló lendületet.
Nem tudom, mit kéne ezzel csinálni, kávé vagy koffeines gél nem segít. Emiatt van bennem komoly szorongás egy verseny előtt, nem a távtól, nem a fájdalomtól, hanem hogy ez az érzés kezelhetetlen lesz, és ez zavar. Emiatt nem tudok aludni előtte, tehát még álmossabban rajtolok el. Két kihagyott éjszaka közé ékelt 200+km futás eléggé legyak.
- Az álmosság oda vezet, hogy a kimutatás szerint 22 órányi aktív futás mellé 4 óra gyorsgyaloglás társul és 75 percnyi tétlenség (ülés, anyagcsere-pitstop, fekvés). Ez az arány riasztó, ha a végkalkulációt nézem, még akkor is, ha tudom: egy ultraversenyen számolni kell azzal, hogy nem végigfutsz.
Négyszer kellett lefeküdnöm, kétszer egy CP-n a hideg padlóra, jól esett. Érdekes éjszaka is kellemes fülledtség volt, nem fagytam ki a megállással, igaz, az ilyenkor szokásos "láz", a begyulladt test hője is fűtött. Kétszer pedig egy útszéli kőkerítésnek, a lábam az aszfaltra lógott, csak reméltem, hogy nem hajtanak át rajta.
Egy ilyen felkelés - ez már könnyen megy, nem merevedek le, a fejem is kitisztul kicsit a restarttól - után továbbfutva pár száz méterre megpillantom Maráz Zsuzsit, aki egy kilométertáblának vetette hátát, ott gubbaszt félholtként, égő fejlámpával az ardéche-i éjszakában. "Héló, hát ezt csak én engedhetem meg magamnak, akinek itt loholnak az üldözői, az lépjen oda!"
- Merthogy a férfi futók messze voltak, legalább 90 percre, viszont a tapasztalt Julia Fatton lopta a távolságot, és óránként 5-10 percet hozott Zsuzsin. Ez úgy derült ki, hogy 110 km környékén beértem a versenyben vezető Zsuzsit egy szerpentines emelkedőn a szőlőtőkék között. Akkor nagyon el volt kenődve, nem láttam még ilyennek. Fájt a hasa, vánszorgott, nyirmogott. (A versenyről készített riportja itt!) Nekem éppen akkor jól ment, szívem szerint ott hagyom, de mivel nekem tényleg nem volt sürgős, semmilyen kvalifikációs időre nem hajtottam, a helyezés sem izgatott, mentem vele, pátyolgattam, terelgettem. Futás-séta-futás.
Ilyenkor nagy előny a pályaismeret, tudo, hogy mi mi után következik, mire számíts. Itt azt se tudtam, mi merre hány méter, mentem előre a sötétben, mint a bányaló. Ugyanakkor az új verseny, a friss és bejáratlan pálya mindig nagyobb élményt, kalandot és felfedezést kínál.
Na ez ment 50 km-en át, páratlan páros az éjszakában. Volt, hogy kihagytunk egy CP-t direkt, tehát 25 km-t frissítés nélkül futottunk, mert kezdtünk összerázódni, és neki fontos volt, hogy Fattont maga mögött tartsa, aki nyilván bemegy a pontra. Zsuzsi párja, Attila, próbálta mérni a köztes időket, de bonyolult volt, hogy közben Zsuzsit is frissítenie kellett.
175 km környékére meg ebben a "több mint testőr"-szerepben én fáradtam el, vagy amúgyis elfáradtam volna, csak később, máshol, közelebb a célhoz.
- Az útjelzésekre ügyelni kell. Éjjel ugyan számos ledes karácsonyfafüzéres nyíl mutatja az irányt a fákra szegezve, de mivel full környezetbarát a verseny, ezért minimális lebomló festéket fújnak a földre (felkiáltójeles nyíl) a nem egyértelmű kereszteződésekben. A fákra illetve az útjelző táblák hátuljára piros fluoreszkáló mini nyilat raknak. Ez annyira pici, hogy tényleg rá kell állítani a szemedet, különben keresheted az irányt.
A szabályzatban benne van, hogyha bármit eldobsz, kizárnak. Ennyire zöldek. Poharat adnak a CP-n, de semmit nem vihetsz el, ami műanyag vagy eldobós.
- Vélhetően azért ment jól még 120 után is, mert az órámon most csak a pulzust néztem, gondoltam, kipróbálom egyszer, nem is futottam el az elejét, amint az aerob tartomány közepén túlbillent, visszavettem 160 ütés alá, akár sétára kapcsolva is. Heten voltak előttem 70km-ig, ebben egy 12 perces toalett is volt, onnan mindenkit bedaráltam, a legtöbben fel is adták. Legalábbis nem azok álltak mellettem a dobogón, akiket megelőztem.
- Laurent (akivel itt ölelkezem) mindig előttünk járt a kocsijával, rakta fel az éjszakai jelzéseket, várt a CP-ken. Kérdem tőle: figyi, te már végigfutottad a versenyed versenykörülmények között? Pironkodva jegyzi meg, hogy nem, pedig ez a 4. rendezés. Ránéz Zsuzsira, aki annyit mond angolul: nagyon nehéz. Laurent, mint egy kisfiú, lehajtja fejét: Sajnálom.
Ő Laurent - amúgy SP finisher, és ez volt a motivációja a versenyre. Nem mellesleg régi motoros ultrás, három Trans Gaule-t is behúzott.
- Nem, nem igaz, h a franciák nem akarnak megszólalni más nyelven. Értik az angolt, a metakommunikációt is, az UA önkéntesei alig várják, hogy segítsenek, váratlan helyeken és napszakban szurkolnak.
- Nagyon relax verseny. Nincs dudálás, nincs kerepelés, nincs tömeg hejehujázás. Csend van, természet, teljes izoláció, madárfütty, aszfalton sütkérező viperák, musli(n)ca felhők az izzadt fejed körül. Akit ez zavar, ne jöjjön.
- A végén elhalmoznak mindennel: eleve a rajtcsomagban nyaksál, bor, kézműves dropbag címkék. Aztán a célbaérőknek duplabor, gránittáblából készült oklevél, helyi svejcisapka (barett), dínom-dánom.
- Zsuzsi kis 500 méteres eltévedéssel 26:43-mal finiselt, én épp félórával később értem be.
Na most az utóbbi félévben, december óta (mert addig keményen toltam, de két versenyem is elmaradt a covid miatt, és leálltam) heti átlag 70 km-t futottam. Mindennap kimentem szinte, de egy óránál többet nem futottam. Azt is atlétikapályán. Az edzéseket élveztem, de ennyire volt kedvem, időm. Nem domboztam, hosszút sem futottam. Őszintén szólva, semmi nem vonzott versenyezni, hacsak a szokás nem.
Ezzel szemben Zsuzsi rengeteget - ahogy elmondta. Na most ha ennyi csak a különbség, akkor örülök, hogy nem tettem bele többet. (Ez nem jelenti, hogy Zsuzsi munkája felesleges - sőt, inkább alapértelmezett és süvegelendő. Én ennyit tudtam.)
Egyébként 27 óra alatt kétszer el lehet olvasni a Kindle-m szerint az új Nádas-kötetet, szóval már csak ezért is kell csínján bánni a hosszúfutásokkal.
Amiknek az értelméről, eleve az ultrázás fontosságáról, hasznáról, a hozzá kötődő worklife-balance átalakításról nem vagyok meggyőzve, meggyőződve, pedig régóta benne vagyok.
A találkozások, új impulzusok fontosak, és az Ultr’Ardèche-en megkaptam. Persze Gilles Pallaruello is futott rajta.
Elég annyi, hogy Laurent minden futónak a saját nyelvén kézzel irt üdvözlőlapot rakott a rajtcsomagjába. Van mit tanulni tőle, tőlük itthon.
Uhlala.
