Új podcastsorozatomban a 24.hu-n közismert alkotókkal, ismert emberekkel (Sváby András, Kováts Adél, Majka, és még sokan mások), civilekkel, orvosokkal, hospice szakemberekkel beszélgetek. Na nem munkáról, életmódról, családról. Hanem másfélórákban az elengedésről, búcsúról, gyászról. Egyszóval: a halálról. Köszönet bizalmukért és nyíltságukért. Az első szóra mindenki igent mondott.
Offtopic, de mégis ontopic ez a poszt, mert az 5. adásban futók szerepelnek.
Sallai Zsuzsi és Szabó Gábor beszél legmélyebb érzéseiről, veszteségről, életvégről, szeretetről.
Zsuzsival az interjú szeptember 21-én készült, október 13-án elhunyt.
Emlékezhetünk, hogy korábban csináltam Zsuzsival egy könnyedebb hangvételű interjút a Laza Tízes 3. évadnak 1. adásába.
De ez most más.
A négygyermekes anya, restaurátor avat be minket az élet és halál peremén egyensúlyozásba.
Zsuzsát gyerekkora óta tucatszor hoztak vissza a halálból. Fiatalon szívbetegséggel harcolt, aztán jó pár éve egy daganatos betegséggel, miközben családjával együtt kilakoltatták őket családi házukból a svájci frankhiteles tartozásuk miatt.
Visszadobtak címmel írta meg betegségeinek sztoriját és felépülésének sikertörténetét. Amatőrként számos (ultra)futóversenyen ért célba országos bajnokságokon. Rendkívül büszke volt az éremgyűjteményére, versenyengedélyére.
Milyen belső küzdelmek zajlanak egy rákban haldoklóban? Miért nehéz áttörni a családi kommunikációs falakat? Hogyan lehet egyszerre még az életben benne lenni és a jövőt tervezni, és már a halálban benne lenni és a halált tervezni?
Hogyan lehet a közeledő véget megélni a teljes tisztánlátás és a teljes remény állapotában? Hogyan lehetfogódzkodni az ittlétbe, megragadni minden alkalmat és lehetőséget a gyógyulásra, de már elfogadni a saját halált?
Minden nap úgy kelek, hogy van még egy napom, minden nap úgy fekszem, hogy legyen még egy napom. Még egy kicsit élveztem volna ezt a kerek egész időszakot.
A második interjúban a fenti dolgokat a hozzátartozók oldaláról is láthatjuk. A sokunk által ismert, szemtelenül fiatal és fitt, 46 éves Szabó Gábor maratonista, edző meséli el az elmúlt gyászév tanulságait, édesanyja betegségét és utolsó napjait a Hospice Házban.
Miért zárkózunk be, ha a halállal bármilyen kapcsolatba kerülünk? Miért választjuk az elszeparálódást egy halálos diagnózis közlésekor?
Milyen, amikor egy kontrollmániás ember elveszti az autonómiáját és másra szorul rá? Kit sajnálunk inkább: magunkat vagy a haldoklót?
Milyen pálfordulást, traumát és szemléletváltást okozott édesanyja halála Gábornál? Hogyan értékelte át a múltat és a jövőt?
Mint amikor van az embernek egy dísztárgya otthon a szobában valahol eldugva, mert nem is foglalkozol vele. S akkor egyszer csak leporolod és kiteszed a szoba közepére. Folyamatosan nézed. Ez a halál.
A hospice intézményrendszere évtizedekkel ezelőtt azért jött létre, hogy a nem gyógyítható, daganatos betegek fájdalmát csillapítsa, a méltóságukat az utolsó pillanatig segítse megőrizni, és a hozzátartozóknak lelki támogatást nyújtson. Teszi mindez térítésmentesen, túlnyomórészt adományokból.
Ha megérintett az adás és segítenél akár támogatással, akár önkéntes munkával, akkor keresd a Magyar Hospice Alapítványt. www.hospicehaz.hu
