Hagyományos egyben rendhagyó Spartathlon poszt, olyan ez, mint az évértékelő beszéd, immár a 12. Szakítva a korábbi évek tradíciójával, és teljesen felrúgva a "soha többé nem írok beszámolót" választási kampányhazugságomat, ezúttal három részes Spartathlon legendahabosítás következik.

Az első maga a beszámoló: gondolatfolyam, automatikus írás, ön- és versenyanalízis. Mindezt, hogy én is találjak benne további élvezeti értéket, Krasznahorkai László stílusában írtam meg, akinek látnoki módon megéreztem a Nobel-díját. Erről is szól a szöveg. Nyilvánvalóan, természeténél fogva hosszú, emberpróbáló. Bekezdésekre tagoltam, ami Krasznahorkaitól idegen, ennyi könnyítést tettem.

Ha továbbgörgetne az elkedvetlenedett olvasó, elkeserítem: a versenyről szóló alapos statisztika, illetve a képnézegetés, a Biblia Pauperum (Szegények Bibliája) a következő posztokban jön. Itt csupán néhány kép működik hullámtörőként a szövegtengerben. A következő részekben további teljesítők és segítők beszélnek az úti élményeikről

Árukapcsolás: már elérhető az Izzósztár új podcastja az idei Spartathlonról itt. Gonzo stílusban gyorsinterjúk a résztvevőkkel, szintén 3 részben. Ebben az adásban főszereplő: Μόροτσα Ανδρέα (Mórocza Andrea, a 2025-ös női győztes), Μαράζ Ζουζάννα (Maráz Zsuzsanna, Andi edzője, 2x SP győztes), Μπογκάρ Γιανός (Bogár János, 1991-es SP-győztes), Αττίλα Στρίφλερ (Strifler Attila, Andi kísérője). A teljes adást és további extra tartalmakat keresd a Patreonon. Előzetes: 

Mielőtt belekezdenénk, a kötelező irodalmat, a ráhangodást ne felejtsük ki:

Dodona, dodeka, dopamin 

1) Lassan sietni

Aki igazán hű akar lenni Hérodotosz történetírásához, az lassan siet, festina lente, ahogy a latin mondás int, s amit egy óragyártó is találékony szlogennak választott – egy karcolat az idő rozsdás számlapján –, mert minden mozgás mögött ott lapul a hezitálás, zavar, elszontyolodás, köd, „időelbaszás”, ahogy emberünk, az elbeszélő én mormogja, amelyben a lépés nem is haladás többé, hanem mintha egy helyben örvénylene; így aztán a futóember csak a lemenő nap utolsó pászmasimogatásaira ér Spártába, épp ahogy az ókori legenda mondja, „a futár napkeltekor indult, s másnap napnyugtára ért a városba”, nem pedig reggelre vagy délre, minek is sietné túl az írott tradíciót, mert kétséges vállalkozásokban, ahol a cél úgyis homályba vész, már mindegy, mikor érkezik az ember – ha megérkezik egyáltalán.

Become a member!

Mire föl szaporázni, kérdezi magától, ha a Spartathlon maga is azt hirdeti: Pheidippidész nyomában, árnyékfutás, modellezés, és aki elindul, az valójában csak visszatér. Ezzel persze emberünk magát mosdatja, ahogy a lélek is próbálja letörölni a port, amit a futás még mélyebbre dörzsöl: évek óta stagnáló-hanyatló formát fut a görög betonlankákon, oldalazik, mint egy unalmas részvény a tőzsde grafikonján, 33-34-35 órák vetülnek makulaként a talán túlságosan is hosszú eredménylistájára – a papír türelmes közönség. Nem foghatja arra, hogy a futás alatt fotózgat, évtized óta hű krónikása, legendagyártója és -fenntartója, hírvivője a versenynek, ami akár számokban is mérhető, hisz teszem azt, ha 10 magyar futó az ő hatására, és mondjuk 5 külföldi futó az ő filmje miatt választja versenynek évente a Spartathlont, akkor az 15 x 1250, azaz 18750 euro, hét és félmillió forint ebben az évben a szervezőknek, ami tekintélyes közvetett hozzájárulás. Évtizede ugyanaz a rend: a Spartathlon idején a Wizzair-magazin hónapot vált, oda még szeptemberben visz, vissza már októberben hoz — s ez az apró, adminisztratív időugrás is jelzi, hogy a verseny nem csupán országok, hanem hónapok, teljesítések között is átlépteti az embert.

Ilyen harminc-sok-órás eredményei a legelső években voltak, 2013 és 2016 között, aztán jött az elkerülhetetlen zenit, a hamis illúziók édes és dolgos korszaka, csúcsévek, gondolja magában, mintegy reménytelenül legyintve, s tamáskodva a szép középkor másodvirágzásáról, olyannyira kételkedve, hogy a kétértelműségéről, titokzatosságáról híres dodonai jósda sem tudna kiismerhetetlenebb választ adni arra kérdésre: mit csináljak? Nem gondol magára főnixmadárként, mert a hamu, amiből újjászületni kéne, már kihűlt; csak fogatlan, pettyetlen gepárdként engedné megfesteni magát egy barokk csendéleten – natura morta, holt természet – egy szikkadt narancs, egy berozsdásodott sarló mellett, a háttérben egy üreges, korhadt, de még sarjakat hozó olajfa.

Emberünk már lassan előveszi a koporsókatalógusokat, nézi a formát, a fát, a lakkozást, csak az árakat nem, mert úriember nem figyeli az étlap jobb oldalát, s vakarja a fejét, mi változott, hiszen most is rendesen, sőt rendszeresen naponta edz – változatos önfuttatások ezek, mint napi zsolozsmák egy málló falú, üres templom oldalfülkéjében –, csak a hosszú, sokórás tréningek, a dombok és a "téglaedzések" hiányoznak, ahová már nem jut el: nincs hozzá se ideje, se tüdeje, se kedve, s ezt olyan őszintén vállalja, hogy Anubisz és Thot is elismerően bólint, amikor szívét Maat, az igazság istennőjének strucctollával méri össze, s a mérleg serpenyőjében ott a sár, az izzadság, a por, s talán egy apró darabka fény is, ami még nem hunyt ki teljesen.

Nem csodálkozik tehát.

2) Kör, spirál, örvény

Van egy (kettő) alulműködő Achillese, egy vékony, de makacs szál, amely évek óta fájdul, s a fájdalom, mintha önálló életre kelt volna, vándorol, bolyong, mint egy eltévedt állat a test labirintusában, jobb bokából a balba, onnan vissza, mintha nem is húsban, hanem időben mozogna, s közben a lábszárak merevek, a boka kötött, az izmokban rozsdapor, az inakban fáradt olaj, és a mozdulat minden reggel nehezebb, kínosabb. Hiába vesz fel alig-grammnyi cipőket, könnyűléptű Hermésszel ellentétben lábain mintha ólmot viselne, beletapad az aszfaltba, mint az eső utáni keréknyomba a fuvarosszekér, zötyög bennük a nem múló gyulladás, Haglund-szindróma, sarokkinövés, húsba zárt ragasztó.

A tizennyolc év, ez a felnőtté vált amatőr sportmúlt a hordalék maga, az el nem távozott salakanyag, s minden ismétléssel egy kicsit jobban elhasználódik, de mégis folytatja, mert a mozgás már rég nem cél, hanem védekezés a mozdulatlanság ellen. Ha szakmailag kéne leírnia az edzésnaplójába, mint a grafomániás ausztrál magasugrónak minden egyes elrugaszkodása után, vagy megfogalmaznia egy szövetségi vizsgálóbizottság előtt, a jegyzőkönyvbe csak annyit mondana, hogy sajnálatos módon teljesítménye hatvan-hetven százaléka a lehetségesnek, mert ha be is melegszik az a boka, másnap reggelre beáll, megint lemerevedik, hajlíthatatlan és kérlelhetetlen, mint egy pisztollyal felszerelt NKVD-komisszár a sztálingrádi védvonal utolsó sorában, aki a sajátjaira lő.

A 18 évből 15 év ultrafutás, erről emberünknek mindig ugyanaz a mondat jut eszébe, a második világháború egyik hadseregparancsnokától, aki a csákvár környéki harcokra – ahol Polcz Alaine-t és társait hasukra fordítva erőszakolták meg a katonák, némelyiküknek a gerincét is eltörték – azt a rezignált, de tökéletes mondatot bírta kimondani: „a helyzet reménytelen, de nem kilátástalan.” Ez a mondat azóta is ott zakatol benne, minden lépésnél, minden kanyarban, amikor a sötét, kutyahideg ég alatt csak a saját lélegzete világlik, amikor még van annyira gyors, hogy belefusson saját köpésébe, s ez a sehova nem vezető, mégis feladás nélküli, kiszállás nélküli, néha üveghangon, néha szordínósan végigszaladt 15 év, benne zsinórban 12 spártai célbaérés, dodeka (δώδεκα), ahogy az újgörög mondja, és rajta kívül az első versenytől kezdve csupán Andrei Nanának, az Amerikába szakadt román ügyvédnek sikerült, és ő sem sietett.

Talán a kezdetektől fogva ez már nem egyenes vonalú, egyenletes mozgás, hanem spirál, a visszatérés örök illúziója, kör, spirál, örvény, mind ugyanaz az alakzat, csak más irányba forog, és az ember, ha belenéz Narkisszoszként, beleszeret, beleszédül, rabja marad. Ez, a kezdetektől fogva zsinórban egytucat finis csak két futónak sikerült eddig – mindkettő még mozdul, még hisz a lábakban, amiket a szív mozgat, ha már a tanult tehetlenség állapotába kerülnek –, de a nemrég elért tízezredik versenykilométer is inkább figyelmeztetés, mint dicsőség: megáll egy pillanatra, s azt kérdezi, ez mind mögötte van, vagy épp benne; s ha benne, mi maradt még előtte? Jut-e neki még üvegcipő, vagy aranycipő, vagy csak egy egyszerű kijárt tornacsuka, amiben még elmozog pár évtizedet?

Folyamatosan a jelenben él, nem a befejezett múltban, szemben a futótársakkal, akik feltűntek, évekig domináltak, aztán eltűntek, mintha a páraköd nyelte volna el őket ebben a kíméletlenül lüktető, kizsigerelően oszcilláló szcénában, ahol a verseny nem a célról, hanem a lassú eltűnésről szól. Elfogyott a futókedv, a „futóka”, jött sérüléssorozat, megváltozó élethelyzet, kiszeretés, amely úgy rogyasztja meg a térdeket, mint a nedvesség egy elhagyott vályogház alapjait. És lehet bármi oka, mondja emberünk, de szeme hiába keresi a horizonton vagy a rajtlistákon a régi neveket, Halamát, Mazurt, Csécseit, Tihort, Rudolfot, s itt csak férfiak jutnak eszébe, mert úgy véli, a nők kitartóbbak – már csak árnyékuk maradt, s a horizont is egyre közelebb húzódik, mintha a világ zsugorodna.

Egy mai és egy hét évvel ezelőtti eredménylistán nem sok átfedést találni, az idei spártai magyar csapatban Káldin és Bogáron kívül a rutinos visszatérők is 2020 után kezdtek, igen, barátom, hírmondók vannak már csak, messziről jöttek, akik azt mondanak, amit akarnak, merthát az ultrafutás felfalja gyermekeit, ahogy a közösségi médiában az emberek önmagukat fogyasztják, mint fény nélkül maradt lepkék a neon körül.

A Spartathlon egyben búcsú is, búcsú az évadtól, a fénytől, a test melegétől, egy nyugvó pont az idő spiráljában, mielőtt egy nagy, fáradt sóhajjal, de már kissé megkopott, beolajozandó hittel belekezdenénk egy újabb körbe, egy újabb évadba, „kegyelmi állapot” mondogatja magának emberünk, és búcsú ez a nyártól is, amely odalent, a Peloponnészoszon még izzik, miközben egy időzónával arrébb, itthon, már hideg hajnalok, borongós reggelek, korán sötétedő utak jelzik, hogy Budapestre tegnap beszökött az Ősz, mintha egy forró, fénytől átitatott szerető karjából kéne visszabújnia egy dementorcsókkal megérintett, hideg némber mellé, és mégis tudni, hogy nincs más hová menni, csak vissza, mindig vissza, oda, ahol az idő már nem melegít, csak pereg.

"Az idő minden, minden idő", ahogy egy névtelen síron olvasható a Farkasréti temetőben.

3) A lelkiség terrénuma

Emberünk tagadhatatlanul szereti ezt a sportot, amihez bilincselve él, mint egy rab a sziklához, s közben tudja, hogy a hajlott csőrű nagymadár, amely újra és újra visszatér, hogy kitépje máját, nem mitikus ragadozó, hanem az idegrendszer maga, amely minden nappal kicsit mélyebben tép bele a húsba. Évről évre ugyanaz az érzés: ha a test pihen, ha látszólag felépül egy sérülésből, ha mintha minden rendbe jönne, mégis ott a kísértés, az újrakezdés, a mozgás iránti vágy, az a hamis remény, hogy a rozoga mechanika még egyszer felpöröghet, hogy a csuklókban maradt egy utolsó fordulat.

Hiszen vannak remek ötven felettiek, gondolja, elég megnézni az idei győztest, Radek Brunnert Prágából, aki idén végre nyert, nem jutott a csehlaci-sorsra, nem lett örök második, harmadik a Spartathlonon, rá három hétre tizedik a 24 órás vébén, ahol arányosan rosszabb volt az eredménye sík laborkörülmények között, mint a dombos görög aszfalton – de ezzel együtt az is nyilvánvaló, hogy az idegek pihentetése, újrahuzalozása, az izom és ideg között megfeszülő szálak renoválása lassúbb folyamat, mint bármi más, sőt, maga az Időnek is ki van a fasza ennyi felduzzasztott önsajnálat hallatán. Pihentetésnek hívják a megoldást, vagy nemfutásnak, de emberünket a gondolata is elborzasztja, mert az álló test már nem ember, csak tárgy, egy rozsdás gép egy szanált, szétlopott üzem udvarán, ahová már a postás sem tér be a végrehajtó leveleivel.

És ez a gondolat emlékezteti a rút napokra, amelyek még eljöhetnek, mert minden futó tudja, hogy eljön az a hajnal, amikor már nem kel fel, nem köti be a cipőjét, csak ül a csöndben, s hallgatja, ahogy a házban a falak is szomorúságot lélegeznek. Rohadt nehéz újra éhesnek és élesnek, motiváltnak és fegyelmezettnek lenni – mondja magában –, nehéz visszatalálni a tűzhöz, ami már hamuvá lett, beletenni a sok edzést, újra és újra, mintha a testet szertartásosan fel kéne áldozni az ismétlés oltárán.

Tán ki kéne iktatni a fehér halálokat, a cukrot, a lisztet, lemondani a húsról, a kávéról, az esti borozásról, sőt, a bulikban elszívott cigikről is, vagy ezek egyszerre kombinálásáról, ahogy tette azt a torontói dupla Oasis-koncerten (erről a Recorder októberi print számában olvashat az arra érdemes), amire 25 évet várt, s a végén elégedetten csetintett, hogy akkor idén mégegyszer Oasis, de az már a versenyközpont szállodája volt – de mindezt a bűnlajstromot csak ügyvéd jelenlétében hajlandó vallomásba foglalni, mert tudja, a létezés ily módon csak egzisztálás lenne, steril volna, mint egy kihalt labor, ahol a tárgyak patyolattiszták, a víz desztillált, a levegő marsi. Hát ez volna az élet? – kérdi magától, s a válasz persze nincs, csak egy elhúzódó csönd, mint mikor a terepfutó éjszaka felszalad a Nagy-Hideg-hegy menedékházához a szálfák sorfala között, fel a szigorú erdőn át, ami regényírók tollára illik, vagy a Twin Peaksbe.

A futás, gondolja, amellett, hogy egy mentális tréning, egy önismereti kísérlet, valójában a lelkiség utolsó menedéke, a hely, ahol még meg lehet különböztetni a csöndet a zajtól, a belsőt a külsőtől, csakhogy ott a futóhüvely, a test, a futó Damoklész-kardja, az állandó fenyegetés, hogy egyetlen apró rezdülés, egy félrecsúszott mozdulat is végzetes lehet, s az idegrendszer kizsigereltsége, amit már rutinnal él meg, mint egy hivatásos hullademonstrátor egy egyetemi oktatóteremben, aki tudja, mit érez majd a versenyen, milyen lesz az éles vagy tompa fájdalom, a kellemetlen vagy elviselhetetlen érzés, amikor kétszázezer lépés után a talp bizsereg, a bőr ég, a hajlatok dörzsölődnek, a mozgás beszűkül, s a futás inkább kínos, mint katartikus.

Ezek a fájdalmak már előre fárasztják fejben, mint egy horgászt a méretes csuka puszta gondolata: tudja, hogy nehéz lesz kifogni, de mégis elindul a tó közepe felé. És persze a versenykilométerek is hamar szétcincálják az idegeit, mint a varjak a dögöt az út menti árokban, ugyanakkor az is igaz, hogyha valaki most feltenné neki a kérdést, felkészültél a Spartathlonra?, akkor álmából felkeltve is igent válaszolna, miközben megkocogtatja a homlokát, mintha ott lenne a kulcs, amely nyitja az összes ajtót, amely mögött mindig ugyanaz a futás várja.

4) A holtpont adminisztrációja, széthulló rend

És mégis, valahogy egyre bölcsebben, kedélyesebben, mondhatni derűsebben viseli mindezt a testbe zárt monotonitást, a járulékos elemeket, a szertartás részleteit, mintha az ismétlésben valami rend volna, valami maradék harmónia, s csak a futás maga válna egyre nyögvenyelősebbé, egyre nehezebben induló gépezetté, de még mindig beindul, hogy bizonyítsa: létezik.

A verseny közben, ha nem is menetrendszerűen, de behatárolhatóan, mindig megérkezik a fáradtság, az a lassan kúszó, alattomos erőtlenség. Emberünk a verseny harmadában, jellemzően négy-hat óra futás után, már érzi a heves pulzust, a torokban maró szomjúságot, az álmosító elnehezülést, a puffadást – ezek együtt, mint egy láthatatlan prés, úgy borulnak rá, s testét olyankor konténernek, hordónak érzi, amit épp csak alig tudnak végiggurítani egy hídavatáson a hídfők között, s a híd alatt sár, víz, romok, törmelék, és a szélben egy szétcincált zászló lobog, mintha madárszárny recsegne, de mindegy is, csak így jut egyről a hetvenötre, mármint csekkpontban, megvonja vállát, ez a tudott, kalkulálható holtpont, az elkerülhetetlen apály, amelyhez már hozzászokott, s habár elkerülni még sosem tudta, mégis minden alkalommal meglepi.

Ezután valami előre kiszabott protokoll lép működésbe, mintha valaki, egy távoli isten vagy egy hivatali adminisztrátor, újrarendezné a sorokat, és emberünk erőre kap, jobban megy, sőt, mintha jól menne a futás, legalábbis ezt hiszi, mert a hite mindig gyorsabb, mint a teste, s a test mindig csak ugyanolyan lassú, mint a valóság. De mindez placebo, mert a paraméterek, a rideg számok, a mindentmérő óra nem hazudik: nem lesz frissebb egy csekkponton, sosem lesz frissebb, nem lesz gyorsabb, az adatok mindent elárulnak, mint egy jegyzőkönyv a bukásról, amit a gép hűvösen, részvét nélkül állít ki. Emberünk futása itt már olyan, mint egy választások előtt kimerült, bukásra készülő minisztérium főosztály: a test egy régi hivatalban mozgó, gépies aktatáska; a mozdulat pedig egyszerre szertartás és önfelszámolás.

Aztán a verseny kétharmadánál, vagy legkésőbb háromnegyednél, újra megérkezik az ismerős kombináció: a beblokkolt lábak, a futásképtelenség, az előrefelé dőlő haladó test, amelyet már nem emberi akarat, hanem a gravitáció húz. Ezt csak ritka esetben tudja valódi futásra váltani, legfeljebb valami dopamin- vagy adrenalinlöket, egy pillanatnyi szikra segít – például a nyári, 246 kilométeres svéd versenyen - ahol többször aludt el futás közben, mint a versenyközpont matuzsáleme, a Spartathlon veterán hivatalnoka a rajtszámosztáson -, amikor a harmadik helyért menő küzdelemben, egy eltévedés után, hirtelen beléhasított a harag, s az vitte tovább, mint valami belső robbanás –, de az ilyen pillanatok ritkák, olyannyira, hogy szinte nem is léteznek.

Stimuláló, szorult helyzet alig akad, sőt egyáltalán nem kerül, mert a kiesést nem ismeri, ellenben önmagát igen, és éppen ez az ismeret a legkegyetlenebb, mert nincs B terve, nincs kiszállás, hiszen éppen azért van ott, hogy végigmenjen, mert a futás nem csak verseny, hanem egy teljesített szerződés: ő nyomta le az entert, ő edzett, ő fizetett ezért a pénzével, idejével, energiáival. A futás: adminisztráció a test fölött, a mozgás mint aktanyitás, a befejezés mint pecsét. Tudja pontosan, mikor mennyit kell futni, gyalogolni, mennyit kell elviselni, hogy a célba érés biztos legyen, mert a rutin már régen nem segít, hanem kényszerít.

Nem hangzik túl rizikósan. 

5) Az éj szertartása

Főleg mert idén szokatlanul fátyolfelhős, derengő ég alatt haladt a menetoszlop, balzsamos levegő simította körbe a szikár testeket, mintha a világ egy pillanatra elfeledte volna, milyen a könyörtelenség; nem a megszokott negyven fokos pörkölődés, hanem valami meteorológiai állomáson túli, tompa enyheség, amelyben az izzadás sem büntetés, hanem emlékeztető volt, hogy még élünk. Másnap aztán a nyirkos, hűvös levegő, az úgynevezett „futóidő” borította be a tájat — 246 kilométeren 246 célba érő, a szám, mint egy zárt áramkör, mint egy isteni adminisztráció pecsétje, jelezve, hogy minden rendben, vagy legalábbis elintézve. A statisztika, ha valaki egyszer strigulázná, megcsinálná, megmutathatná, hányan mentek kísérővel, hányan anélkül, hányan fejezték be, mint például emberünk, aki jó 14 órával a győztes után ért célba, „vérciki”, temeti kezét tenyerébe, de most nem érez szégyent, mert a szégyen is energia, és már nincs miből elvonni.

Nem kellett összeszorítani a fogát, nem késztette semmi sietségre — kivéve az első 81 kilométeren felállított szigorúbb szintidők vaslogikája —, tette a dolgát, tette a lábait egymás után, tette a jeget a csősálába, a kulacsába, tette a tudását a mozdulatokba, ahogy mindig, és miközben ez a mozdulat ismétlődött, a tudatban egy másik kép pergett: hány kéz, hány idegen ujj nyúlt bele előtte a közös jégzacskóba, hány futó tapogatta végig a saját testét, turkált a fenekében, hónaljában, bármilyen hajlatában, mielőtt a keze a jégbe ért, hány pontőr ment ki előtte vizelni, hány cseppnyi láthatatlan fertőzés úszik most a hűsítő kockák között, és hány ilyen mozdulat marad nyom nélkül a világban.

De már nem kellett jég. Elillant a délután, mint az álom, amikor felébred az ember, a nap elvágólag szűnt meg, mint ha lekapcsolták volna, megszűnt az izzadás, a magas pulzus, s nemhogy jegelni nem akart, de a torka is már sebes-savas, felfázott, készült az estére, az éj szertartására, amikor minden mozdulatnak más értelme lesz. És ha eljön Nüx, az éjszaka istennője, de még nincs itt a rózsásujjú Hajnal, akkor az émelyítő álmosság alapértelmezett, a dülöngélő, becsukott szemű, hidegrázós futás, a fogzománcot pattogtató energiaitalok ellenére is: a test kimerül, a világ belassul, s az ember megérti, hogy a sötétség is mozgás, és látja önmagát, mint romot, amit majd egy XXIII. századi Schliemann fog kiásni a rétegrendek közül.

Ahogy magától értetődő a versenyeket megelőző szorongás, a mindig visszatérő érzés, a „nemsokára ismét hányattatások közé lavírozom magam, tudom, mivel jár majd” bizonyossága, annyira szokásos az angol futballból ismert clean sheet — a kapott gól nélkül lehozott meccs: a hibátlanság terhe, a makulátlanul végigfutott pálya kísértése, amit évtizedek óta visel. Ezt a terhet macskagyökérrel, Helixszel, Frontinnal, Xanaxszal csillapítja, és falvédőre hímzi, hogy a verseny előtti éjszaka nyugtató, altató, a verseny éjszakáján pedig izgató szer kell – a sötétség kétféle ellenszere, az egyik lehúz, a másik felemel, s a kettő között ott az ember, mint egy elhagyott hídpillér a folyóban, amely már csak tart, de nem köt össze semmit.

És ekkor, valahol az éj közepén, mikor a világ már csak pára és füst, bevillan egy idézet a saját Futóskönyvéből, amelyben Nádas Péter elbeszéli ugyanezt, csak más szavakkal:

Viszont a másnap mindig csodálatos: éteri könnyű lelkiség a vasnehéz test ellenében, tehertelen, felszabadult nap.

6) A mondat, amely fut

A dolog úgy fest, hogy idővel, ami főleg egy hosszútávú versenyen telik, de nem múlik, gomolyog, visszahajlik önmagába, mint egy trehányul felrakott faltapéta, s néha megáll az idő, mintha levegőt venne, mert a futó nem halad, hanem fő, mint a marhahús egy leplombált kuktában, idő és táv vasabroncsos szorításában senyved, a test gőze alatt, amely már rég nem pára, hanem valami sűrűbb, megfoghatatlan anyag: a létezés nehéz szaga. Egyszerűen eltompul a versenykedv, megpihen a lélek is, s az ember rájön, hogy kivételes futónak kell lenni, aki képes fenntartani a belső tüzet, a mozdulatba zárt hitet, aki gyűri, gyúrja, gyömöszli önmagát a Szent Pál által emlegetett hervadó koszorúért, mint Radek (lent a képen), mint Maráz, mint Szorokin, mint Bódis, vagy a most harmadik helyen végzett Ishikawa, aki már kétszer nyert Badwatert, egyszer Spartathlont és huszonnégy órás világbajnokságot – ők mind nyugodtan tartanak a céljuk felé, csendben, rendületlenül, mert a tájfun szemében, a vihar közepében mindig szélcsend van.

Mert a sokat tapasztalt futónak, akinek bal csuklója ott, ahol az órát hordja, mindig fehér, mint egy rituális szalag, ezzel szemben az arca pedig cserzett, bronzbarna, futóráncokkal szabdalt, a homlokterében már nem a felfedezés izgalma, hanem a fájdalom lehetősége villan. Ekkor emberünknek van ideje gondolkodni mindezen, mi mást is tehetne; gondolatai lassú sétává alakulnak, s abban a séta-időben, amikor az elme elhagyja a testet, eszébe jut, hogy egy Nobel-díjas magyar író is így csinálta: sétálva, peripatetikus módon, ahogy a filozófusok, az örökösen gondolkodók járnak, miközben magukban szövik a mondatot, az apokaliptikus, körkörös, önmagába visszatekeredő mondatot, amely sosem zárul le, mert az nem is cél. 

Ez a mondat-folyás, ez a labirintusszerű, szinte lélegző szintaxis lenyűgözte emberünket még egyetemistaként, és mikor húsz évvel ezelőtt lediplomázott magyar szakon, levelet írt az írónak, hogy megköszönje a könyveit, s a válasz azonnal érkezett, egy ma már nevetségesen archaikus axelero.hu-s címről, amely mintha egy másik korból nyílt volna ide, s az író találkozót ajánlott az egyetemmel szemben, a Múzeum körút két antikváriuma közötti kávézóban, egy határhelyen, két világ, két idő között, ahol a szag még papír és nikotin, s az emberek szavai porból vannak.

Fehér lobogó hajával kontrasztban feketében jött a Kiskörútra, mert mindig abban jár, mint egy gyászpap, színpadmunkás, vagy mint a fényképező ember, aki tudja, hogy minden fény mögött ott lapul az árnyék; s miközben beszélgettek, emberünknek eszébe jutott egy másik író, aki szintén feketében jár mindig, egy kalapos, fényképész-író, akivel egyszer találkozott egy nyolcadik kerületi sarkon, ő maga a pirosnál várakozott biciklije nyergében, a másik író pedig lebbenő ballonkabátban a járdán, s ott, abban az átmeneti pillanatban, köszönetet mondott neki, amiért megírta A vége című könyvet, mert az is csodálatos irodalom, akárcsak a körúti író könyvei, amelyeket akkor dedikált, s a szignók között emberünk bevallotta neki, hogy a Háború és háború volt a kevés könyvek egyike, amin elsírta magát, és azóta mindig nagyra becsüli a katedrálist építőket, majd még egy órán keresztül beszélgetett vasútállomásokról, isten háta mögötti helyekről, mondatszerkesztésről, világpolgárlétről, hogy aztán az író menjen tovább a dolgára, menjen tovább ülni, mert az íráshoz elsősorban segg kell, emberünk is ment tovább, igaz, nem futni, mert azt csak egy évvel később kezdte, és a történet kígyója ott harap ennen farkába, hogy a Spartathlon záróceremóniájára pimaszul papucsban, és a Sátántangó feliratú pólójában ment, mintha profetikus megérezéssel tudta volna, hogy az a póló egy hét múlva mindenki számára érthetővé válik, még azoknak is, akik napi 1 percet olvasnak, mint az átlag magyar férfi a statisztikai hivatal friss adatai szerint; hiába, az olvasás régen menekülés volt a nehézségek elől, ma maga a nehézség.

7) A légypapír és a kocsma

Szóval emberünk gondolkodott, miközben a Nemea és Malandreni közti -- immár leaszfaltozott -- úton poroszkált sokadmagával, a futó amúgy is csak magán és a problémáin tud ilyenkor rágódni, ezt dobja az elme, polcokra rakni, mi fontos, mi nem, rendezni a sorokat, ez az egész lényege, pedig mesélhetne a 2025-ös versenyről is, igazán ráfordulhatna az idei Spartathlonra -- amiről igenis van mit szólnia, pedig korábban megfogadta, hogy nem tesz ilyet többé, nem beszél róla, nem írja le, nem szövi újra a mondatot, de ez pont annyira tarthatatlan, mint hogy nem nevez be többé, na igen, ez a légypapír, jól mondta Szabó Béla a gyenesdiási állomáson, ahova csak szökőévente érkezett a sárga-piros kávédarálónak is beillő szerelvény, és jól mondja ma is, az alsópáhoki műút sarkán, mielőtt a szebb napokat látott, már bezárt kocsma mellett – amelynek szlogenjét minden törzsvendég tudta, és a rímek, mint rozsdás láncszemek, összekötötték a mulatságot az elmúlással, „három pina, hat csöcs, hat ötven a nagyfröccs, három pina, hat cici, négy ötven a fél deci”, s mikor ezt felidézi, még a rekedtes nevetés hangját is hallani véli, talán Futaki az, vagy Schmidtné, netán Kráner, a poharak csörrenését, a cigarettafüst opálját, a padlón a sör habját, amint lassan beleszárad a kőbe – a Gizellamajor felé vezető útra fordulna, hogy megtegye ő is, mint mindig, a maga tízezer lépését.

8) Mozaikosra szakad

Rövidre kéne fogni, gondolja emberünk, de tudja, hogy nem fogja, mert nincs kínosabb annál, mint ha egy beszámoló hosszabb, mint maga a verseny, s talán maga a futás is csak a beszámoló egyik formája, egy testbe írt mondat, amely nem ér véget. Hiszen ha egyáltalán versenyzünk, és nem csak magunkat akarjuk újra megmérni, hol is állunk, akkor minek a verseny, ha a Spartathlonon mindenkit győztesnek hívnak, csak van az első győztes és van a háromszázkilencvenkilencedik, s mindkettő ugyanazon az aszfalton poroszkál, ugyanaz a szél csapja arcul, ugyanaz a sár tapad a cipőjükre. És ha már kínosságról van szó, emberünk azt is megfogadta, hamis környezetvédelmi indokokkal, hogy csak olyan versenyre utazik el, ahol a futás hosszabb ideig tart, mint az oda-visszaút autóval vagy repülővel – mert legalább legyen arányérzéke az őrületnek.

A verseny előtti napon már pihenni készült, otthon összerakta az előreküldendő poggyászkáit, de mivel minden évben változtatnak a szervezők, szűkül a csomagos ellenőrzőpontok száma, így újra kellett terveznie a szeretetpakkjait, kigondolni előre a jövőt, profetikusan meglátni, mikor mit szeretne, mire lehet szüksége, előkereste a korábbi évek pontlistáit, amiket akkurátusan a rajtszámára ír filctollal, hogy el ne felejtse, mint egy tanulandó memoritert, megnézte a 2013-as cuccainak fotóját, jót mosolygott, s míg ezen morfondírozgatott a versenyközpontban, megjelent egy japán, aki minden egyes szatyrára görögül odaírta: εκτιμω, azaz "értékelem" (a segítséget), s erre csodálatosan rímelt a verseny utáni üzenet, amit a csekkpontokon hagyott cuccokat összegyűjtő tornazsákra raktak: "köszönöm", minden versenyző saját nyelvén.

A szokásos történések az első órákban, a rajt után: ide-oda csapódások, röpke szövetségek, kedélyes diskurálások, mindenki fitt és friss, mintha a test még nem értené, mire vállalkozott, egy görög ismerőse 5 kilométernél a kezébe nyom egy jegeskávét, fredo cappuccino, a pohár dekorált, jó szerencsét kíván a felirat, de hát a szerencse reggel 5-kör kezdődik az edzésekkel, ahogy egy szorgalmas angol sporttárs mondta régen.

A mezőny mozaikosra szakad, pulzál, hol egyik, hol másik kerül előre, majd vissza, „te még előttem voltál, most mögöttem, leragadtam, gyorsabb voltam, kimentem vécére, lefeküdtem, ott sétáltam, most jól megy” — a mondatok is futnak. Boros Ricsi, a szokott mozdulattal, a térdét masszírozza, a tekintete már előre látja az estét; a rakkoló német brigád, Oliver Leu és Dietmar Goebel rendíthetetlenül megy előre, kettejüknek együtt 25 teljesítésük van, előbbi 51, utóbbi 60 éves; valaki más elanyátlanodva üldögél egy csekkpont székéhez ragasztva, a szeme üres, mint egy kidekorált törikönyvben; egy másik futó kilencvennél sétál, mert elfutotta az elejét — ez is milyen szó, „eleje”, merthát valaki kilencven kilométert két hónap alatt rak össze, más pár óra óra alatt, és az is, ez is: futóképesség.

És közben, hajnalban, mikor a pirkadat még csak félgőzzel gyújtja fel a dombok mögött a világot, meglepően kellemes, örömteli találkozások sorjáznak sport- és sorstársakkal, akikkel versenyhez nem illő, banális dolgokról lehet csevegni: ki hogy van, mivel telt az előző 24 órája, mi van az életében, és mindeközben a cipők monoton ritmusa veri a sosem kátyús görög aszfaltot, amelyet nem szánt szét a tél, mert itt nincs, nem sózzák az utakat, pedig lenne a tengerben elég, a só íze akkor marad az ember ajkán, mikor újra nyel egyet, s tudja, hogy még mindig fut.

Mindenesetre az idei Spartatlonon is a konzervatív kezdéssel, a legyűrt menetrendszerű holtpontokkal, az est leple alatti szaporázásokkal egész jól haladt, a harmincegy órás célidő gyanítható volt, de 175 kilométertől egyre kötöttebben mozgott, csoszogott, hát erről beszéltünk korábban, mintha a lábát a föld mágneses vonzása visszahúzná. Jött a menetrendszerű krach, majd kétszáztól már főleg sétált: amennyire felküzdötte magát a középmezőny elejére éjszakára, olyannyira csúszott vissza másnap délelőttre, ne szépítsük, elfogyott – de mivel reggel nyolc körül már a spártai műút jobbra ívelő kanyarját megpillantotta a Tripoli-fennsík szántóföldjei fölött, konstatálta, hogy a maradék negyvenhat kilométerre tíz-tizenegy órája maradt, így lassan sietett, mint aki tudja, hogy a vég mindig közeledik, de nem sürgeti.

9) "Önmagam, mint rom"

Ez jut eszébe: így látja ennenmagát, mint egy dekonstruált portrét. Nem volt adrenalin, nem volt hajtás, a nap sem sütött, a felhők tompán ültek a hegyek vállán, s az ember, aki máskor a fénytől menekül, most a hűvös levegőben békét érzett. Okosnak gondolta magát, hogy átvergődött a nehéz éjszakán, hisz komolyan vette az előrejelzést, a verseny előtt és alatt folyamatosan nézte a radarképet, mint egy modern sámán, aki a vihart nem elkerülni, hanem megidézni akarja.

Így amolyan időntúli szabaddobásként  a verseny előtti délután kért egy görög sporttársától egy futóhátizsákot, amit a 35-ös, a nemeai templom és borászati fémhordók közé csekkponton fel is vett a hátára, mint Atlasz a földgolyót, már tudta, hogy nem a súly számít, hanem az érzés, hogy van mit cipelni. Rég futott zsákkal – talán a Kéktúrán, de Spartathlonon tíz éve sem – és most valami különös, nyugodt örömöt érzett, ahogy a vállán feszült az anyag, mert volt benne minden, ami az emberi biztonság illúzióját kelti: lapra hajtott esőkabát, könnyű nylonmellény, póknyálból szőtt pilledzseki, kesztyű; s ő bizony nem fog sem elázni, sem kifagyni se éjjel, se hajnalban.

Milyen jól tette, gondolta, és megveregette önnön vállát, miközben körülötte futók tucatjai - még a kísérőkkel felszerelkezetttek is közül sokan - rottyra kerültek, eláztak, megdermedtek a heves eső és a szélátfúvások miatt. Ez nem a tokiói világbajnokság döntője, ahol 4x100 métert kell futni szögesben a zivatar közben.

És emberünk ezt is felírta magának, a futó 1x1, örök tanulsággal bíró tételeihez: ragaszd le a mellbimbód, kösd kettőre a cipőfűződ, mindent egyél meg, ha kell, a földről is, sose fuss visszafelé egy lépést sem, legyen nálad éjszakára kesztyű és csősál (az nappalra is jó), és egy nyomorult nejlonponchót, lapra hajtott esőkabátot  (kétszáz forint a kínaiban) mindig vinni kell, vagy leimádkozni egy nőről, mint a harisnyát egy buja éjszakán, ahogy Nagy Miki tette - a kép hamar ikonikussá vált, mert még egy kötött pulcsit is magára húzott, hiába, az ultrafutónál a cél szentesíti az eszközt -, mert nem súly, de melegít; nem látványos, de megvéd; s a dunsztjában célba érhetsz, ahogy egy zöld nyers uborka is ehetővé válik pár nap alatt a befőttesüvegben, s talán ez az egész, gondolja, nem más, mint a futás definíciója: egy lassú erjedés az időben.

10) Az élet régészete

A Spartathlonról, az erőltetett menet közben, három dolog fogalmazódott meg emberünkben — a sok száz másik mellett, amit az elmúlt tizenkét plusz egy, járványokkal átitatott, felbolydult év alatt már kiböfögött magából.

Először is, hogy a verseny — és vele együtt az ultrázás — nem más, mint a jó futók teljesítménytúrája, a nagyon jó futók versenye.

Aztán, hogy a Spartathlon — és az ultrázás maga — az önként vállalt, felesleges akadályok felállítása és azok megmászása; a maga nemében tökéletesen értelmetlen dolog, és talán éppen ezért szerethető, mert semmi haszna nincs, s mégis mindent magába sűrít, és talán épp ezért is szereti emberünk a futást, meg főleg azért, mert akkor érzi, hogy él.

Mert mi tagadás – és ez a harmadik – a Spartathlon, és vele az ultrafutás, valójában az élet ünnepe: egy rövid időre az ember, aki egyébként napjai nagy részében a túléléshez méri magát, itt megérzi a lét pazar, fénylő feleslegességét, a hiábavalóság gyönyörét, hiszen kegyelmi állapot, hogy egyáltalán odaér a futó a rajtvonalhoz, és el tud indulni, mert valamennyire egészséges, mert még él, s felelősségteljesen felkészült, és bár minden lépésével időben a saját pusztulása felé halad, s az ultraverseny maga is csak egy színpad, ahol rendezett és biztonságos körülmények között el lehet játszani az agóniát, mégiscsak él.

Emberünk virul, mozog, beszél, találkozik azokkal, akiket évente csupán egyszer lát, – de akkor nagyon megjegyez magának, és ezek a bevésések egyre mélyebbek és tompábbak, mint egy bicskával metszett faseb – önkéntesekkel, tavernásokkal, boltosokkal, kísérőkkel, akik minden évben kicsit többen vannak, gyakorolja a szent együgyűség szerepét, a rajtszámos vándorét, aki A-ból B-be képes eljutni, akár félvakon is, mint a Daniela Taietti idén 35 óra 47 perc alatt váltott kísérőkkel.

Kegyelmi állapot látni a tengert ötven kilométeren át bal kézre a régi autóútról, átlátni Szalamiszra, Aiginára, Methanára, Argolisz tartományra, látni a Peloponnészosz hegyvonulatait, a szőlőültetvényeket, a narancs- és olajligeteket, miközben az ember fut, és tudja, hogy éppen akkor több száz másik futó is ezt teszi, s mind együtt mozognak, mintha egyetlen élő szerv lennének, a világ ritmusára szinkronban, bekocogni Soulinariba, és a sokatlátott tavernában az öreg tulajoktól sört kérni istenfizessemeg alapon, felkapaszkodni a köves kecskeúton a Parthenio tetejére, ahol a görög vidék hideglelős fehér lámpabúrás falvait és a sárga higanylámpás autóútjait mind belátni lehet, és abban a fényben felismerni, hogy minden mozdulat, minden fény és árnyék ugyanannak a végtelen folyamatnak a része.

Átjutni 74 marasztaló csekkponton, ahol ha csak egy percet áll a futó, már másfél órát veszít a célidőből, látni a 221. kilométernél a Taigetosz láncait, és magát Spártát a völgyben, ahol még száznyolcvan éve már és még semmi nem volt, csak a por, a rom, a csend, és a 2500 éves kövek, amelyek már akkor is vártak valakire, aki elér hozzájuk, mert a görög szabadságharcos költő, Byron addigra már rég halott volt.

Viszont az élet mosolygós fenségét hirdette a zárás előtt 10 perccel beérkező, már a nevében is megejtő, Purity Jenninger (Erkölcsös Jenninger) kenyai futó, aki tradicionális szandálban, fejdíszben és törzsi viseletben rótta végig az utat, mert ő gyerekkora óta így szokta.

Lassan, szinte szégyenlős tempóban emberünk is célba vánszorgott, nem akart ő semmiféle végesprintet, minek hazudni az utolsó nyolcszáz méteren, ha addig sem úgy ment, ahogy a hősök szoktak, inkább hagyta, hogy a test és a szív diktáljon, s ennek köszönhetően volt ideje mindenkit meglapogatni, akit szeretett, ismert, aki számított, vagy aki csak egyetlen ölelésre vágyott, még a Parthenón étterem főpincére, emberünk régi barátja, Xristos is kikászmálódott, sőt biciklis kíséretet is kapott, ám a gyerekeknek a sétatempónál már erősen kellett egyensúlyozni és racsnizni, hogy a kerékpárok ne álljanak le teljesen, hanem valamiféle látszatmozgást őrizzenek, mert az álló mozdulat mindig kínosabb, mint a lassú haladás.

Az egyik kanyarban egyszer csak felbukkant a svéd Rune Larsson, az élő legenda, aki maga is kétszer, felesége pedig háromszor nyerte meg a versenyt még harminc évvel ezelőtt, s most ott állt, kissé meghajolva, mintha a múlt is rátámaszkodna, akárcsak azokra a régi futókra, akik elindulnak rendre, de azzal a tudattal, hogy nekik a negyedénél vége lesz a versenynek, mert nem bírják a tempót, s akiknél mér maga a rajthoz állás, és a tudat elfogadása is tiszteletreméltó (Eiolf, Gilles vagy a japán Kuroda, nem röhögni).

És ekkor, amikor már a testben minden feszültség kioldódott, szétáradt az adrenailin, aminek hamari elpárolgása tíz perc múlva gyors ájulásba tudja taszítani az immunrendszerét legyalult, vércukrát evaporáló futót, emberünk elégedetten konstatálta, hogy végre felépült az az addig csak csontváz-házként ismert épület, amely az elsősegély-sátor mellett árválkodott évtizedeken át, most már falai vannak, ablaka, ajtaja, mintha a világ addigi egyetlen be nem teljesült ígérete mégiscsak teljesült volna.

A Leónidász-szobor talapzatánál torlódás alakult ki, mindenki egyszerre akarta megérinteni a történelmet, de neki már volt regisztrált célideje, hisz pár éve az ő ötletére rakták a chipszőnyeget a lépcsőhöz és nem a szoborhoz, s emberünk leült a lépcsőre, és csak élvezte a pillanatot, a megállt időt, mint mikor a napkorong a domb mögé bukik: vége, gondolta, ez most a nyugvópont, holnaptól újraindul minden, már csak 364 nap, de addig is érintsük meg rituálisan a lábujjakat, amiken a felújítás óta eltelt három év alatt már nemes-zöldpenész, bronzpatina keletkezett a tapogatástól, öntsük magunkra a váza vizét, mint az ősi, kilencnapos elusziszi misztériumokon, s közben a pókszőtte pillepóló gyártójának létrehozva a legjobb reklámképet a feltáruló hajlatokkal, a bőrrel, a sóval és a porral, emberünk halkan, szinte észrevétlenül elmosolyodik, mert tudja: ennyi volt, de ennyi elég.

És ekkor, ott a látvány peremén, emberünknek eszébe jut az időszámításunk előtti VI. századból Nabonidus (Nabû-naʾid) babiloni király, akiről még Hérodotosz is írt Labünétosz néven, s aki maga is régész volt, szenvedélye volt a múlt kutatása, leletek feltárása, ő maga végzett ásatásokat, több templomot és ősi várost kutatott fel, a világ első régészeként tartják számon, gondoljuk csak el, egy olyan civilizáció királya, amely maga is régiség, s ő már akkor több ezer éves tárgyakat gyűjtött, miközben saját birodalmának falai is porladtak. A megtalált leletek pedig annál is régebbiek voltak, mint amennyire ma Babilónia régi számunkra — mert a múlt mindig mélyebb, mint hisszük, s a jelen mindig csak a következő réteg, amit majd valaki más fog kiásni, mi pedig megelégszünk korunk relikviáival, ahogy Gilad is, aki a remek izraeli Spartaniont szervezi egy tel-avivi parkban (2026. január 1-jén lesz 24h, 12h, 100 mérföld, 100 km és maraton is), és aki sikerrel alkudott egy 40 évvel ezelőtti, eredeti, hivatalos Spartathlon versenytrikóra: ilyet hordtak 1985-ben a futók, aminek a gyártója már rég felszámolódott, a textil még mindig tart.

És az ember, mikor ezt megérti, megérti azt is, miért nevezhető a futás az élet ünnepének: mert abban a mozgásban, abban a fájdalomban, abban a szelíd dacolásban, amellyel a test újra és újra megtalálja a határait, ott a bizonyíték, hogy még él. Mert örömmel fogadnak, s mert képes volt megcsinálni, de ne szédítsen meg minket a patina és a presztízs, ne felejtsük látni a fától az erdőt: vannak más versenyek is, mondja magában, s az élet is csak egy ezek közül.

Ez a válasz arra, miért megy évről évre, miért adja be magának évenként ezt az emlékeztető oltást, miért viseli el a szorongást, az ön-szemrehányást, az élet hátralékaival járó bűntudatot, ami minden hosszútávfutásban ott bujkál, mint a láz a test mélyén, miért hajtja meg fejét a tény előtt, hogy minden változik, a felszerelés, a mezőny, az érmek, az első győztes és a sokadik győztes medálja, de még az útvonal is, ahogy a görögök átépítenek körforgalmakat, leaszfaltoznak poros dózerutakat, minden folyik, semmi sem marad - pantha rhei ouden menei. S most mindenki felteheti a kérdést, a vádat, amit a kívülállók a futók ellen rendre megfogalmaznak: lehet-e függő valaki, ha valamit csak évente egyszer csinál?

11) Könnyen… nem voltak

Pár vakuemlék is felvillan emberünkben, ahogy a test már pihenni próbál, de az agy még kattog, mint egy régi diavetítő, amelyben megakadt a műanyagkeret: arcok, mozdulatok, mondatok ugrálnak elő, és az idő, ez a lassú, ragadós anyag, újra játszani kezdi a maga vetítését.

Először egy sporttárs képe jelenik meg, aki tavaly és idén is egészségügyi okból kényszerült idő előtt kiszállni – arca, amelyre könnyedséget erőltetett, s mégis, a szeme sarkában ott a szomorúság, az a leplezetlen, emberi törékenység, amelyet nem lehet sem edzéssel, sem öniróniával elfedni. Pedig senki nem tartja gyengének, sikertelennek vagy cikinek a feladást, gondolja emberünk, hiszen aki idáig eljutott, már túl van a győzelem fogalmán. És talán épp ezért, őszinte vigaszból, amikor megszólalt, nem közhelyet mondott, hanem saját kudarcát hozta elő: elmesélte neki, hogy őt bizony kétszer buktatták meg a vitorlásvizsgán.

A kép hirtelen kivilágosodik: tó, szél, víz, és egy Q-forduló a boomvitorlával, a vizsgabiztos kifejezéstelen háta, mert a kajütben beszélget az oktatóval, aki leadta az anyagot több hét alatt, ez elméleti rész, mint egy szigorlat, a gyakorlati pedig tiszta lutri, a vizsga drága, a felkészülés precíz, és mégis, a kvóta kedvéért, megbukik – és akkor ott, abban a pillanatban, a hajó és a remény is elsüllyed. Úgy elvették a kedvét, hogy azóta sem vitorlázik, mert az ember ilyenkor nem a kudarcot, hanem önmagát törli a világból, s ahogy mondja is: ezzel szemben te, bármikor, bárhol tudsz futni, nem kell hozzá vizsga, nem kell engedély, csak a lábad és az ég, és a gondolat, hogy elindulhatsz. Persze – teszi hozzá magában – ő is vitorlázhatna, ha nem kódolta volna ki fejéből a tudást, hogy felejtsen, s ha nem lenne illegális hajóvezetői engedély nélkül; a feledés tehát biztonságosabb, mint a víz: ebben a száraz, poros országban legalább nincsen hullám.

Egy másik kép: a női győztes, honfitárs, elkerekedett szemmel („Andi most tudta meg, hogy jöhet vissza futni”), mikor közli vele emberünk, hogy az első helyezetteket jövőre meghívják; s a tekintetében az a vegyes érzés látszik, amit csak az ismer, aki egyszer már kimondta, „soha többé”, de a két szó közé szünetet tesz, és nem tudni, a sohára, vagy a többre helyezi a hangsúlyt, s így megint futhat egyet, holott deklaráltan egyszer akart idejönni.

Majd megint két  másik arc, az egyik Farkas Zolié, aki a verseny alatt, tavaly után ismét mellé sodródott, órákra, ahogy a szél összefújja a resztlit, és idén már nem ablakkeretekről, présházakról és aranyfogakról mesélt, hanem valutaárfolyamokról, mintha a gazdaság és a test ugyanannak a törvénynek engedelmeskedne: ha túl sokat veszítesz, kifogysz, ha túl sokáig tartod, elértéktelenedsz. Aztán a verseny másnapja, a spártai gimnázium udvara, a csomagok sora, a fáradt testek, a mozdulatlanság, mintha a háború utáni nap volna, s Zoli ott áll Nagy Mikivel, mint akik az óvóhelyről két hét után hunyorogva léptek ki a napfényre, és cukorjeggyel várnak fejadagjaikra a szétbombázott városban.

Zoli a magányos futás életérzését egyetlen mondatban foglalta össze – és emberünk napokig ezen nevetett, mert a nevetés is túlélési forma –, mikor valaki megkérdezte tőle: „Hogyan vészelték át a versenyt a kísérőid?”, mire Zoli csak ennyit közölt: „Könnyen... nem voltak.” A mondat ott maradt a levegőben, mint egy lezáratlan ima, egy híd, ami nem vezet sehová, és emberünk tudta, hogy ebben a félmondatban ott van minden, amit a futásról, az életről, a magányról és a haladásról tudni lehet, ahogy abban a gesztusban is, hogy sokat nyűtt, kiluggatott cipőjét otthagyta a hotel teraszán, legalább addig nézze a napfelkeltét és a hullámzó Égei-tengert, amíg őt is, minket is a Nagy Takarítónő el nem visz egy fekete zsák mélyére.

Innen folytatjuk képekben, podcastban.