Üzengetések és kihívások extrém lábon kihordott teljesítményekkel az előző évezredben. 

• amatőrök és profik "osztályharca"

• szerelmes férfi harcosok és nők a sportban

• egy elveszett japán maratonista

• és egy fantaszta all-round-sportsman, egy igazi "bajnok-mester" a Délvidékről, aki nemcsak villamost épített, de meggyőződése szerint minden atlétikai rekordot ő tartott az érában.

Honnan jön a mozgás iránti vágyunk, és miért akarjuk újra és újra túllépni a saját határainkat?

Become a member!

A teljes podcastot és további extra tartalmakat keresd a Patreonon. Előzetes: 

A tájgyaloglástól és tájfutástól indulunk, majd eljutunk az atlétika, a torna és a testnevelés 19–20. századi intézményesüléséig. Megnézzük, hogyan vált a mozgásból rendszer, a rendszerből verseny, a versenyből pedig identitás.

Szóba kerül, hogy a nagy teljesítmények nemcsak lineárisan születtek: vannak korszakos ugrások, váratlan gyorsulások, és olyan pillanatok, amikor az emberi test és akarat új szintre lép.

Eljutunk el az amatőr–profi ellentét máig húzódó dilemmájához: valóban létezett-e „tiszta” amatőrizmus, vagy mindig is ott volt a státusz, a pénz és a presztízs?

Ránézünk a régi olimpikonokra is: ma sok eredményük mosolyt csalna az arcunkra, de csak akkor, ha elfelejtjük a kor technológiai, társadalmi és tudományos kereteit. Mert a teljesítmény mindig kontextusfüggő.

És közben felrajzolódik egy másik ív is: a sokoldalú sportolók világa, ahol még nem specializáció, hanem komplex emberi teljesítmény volt a tét.

Hogyan lehetett egyszerre vívóbajnok, kerékpárbajnok, sportpálya- és sportkör-alapító, sőt infrastruktúra-építő, villamospálya építtető, előolimpiákat rendező Vermes Lajos egy olyan korban, amikor maga a „sport” fogalma is még alakulóban volt? És miért kellett neki rekordokat hamisítani?

Vermes Lajossal kapcsolatban hallgassátok meg ezt a Töri Tabu adásomat!

Szó esik a sport örök motorjáról: a kihívásról, a kivagyiságról, az egymásnak feszülésről. És arról is, hogy mindebből hogyan próbálták hosszú ideig kizárni a nőket, miközben jelenlétük már a kezdetektől formálta a sportot, csak épp ellentmondásos megítélés mellett.

Az epizód átnyúlik a jelenbe is: mi hajt valakit, hogy 28 éve gyalogolja át a világot, mint Karl Bushby, hogy hazajusson Angliába?

De visszanyúlunk az ókorhoz is: mit gondolt Platón a testnevelésről, és hogyan kapcsolódik ez a híres thébai Szent Bandához, ahol a fizikai kiválóság és az emberi kapcsolatok sajátos egységet alkottak a harc terén.

Platón a Lakoma c. művében beszéltetésével már utal a thébai Szent Bandára.

És ha csak valamilyen módon kitalálnák, hogy egy állam vagy egy hadsereg szerelmesekből és kedveseikből álljon, ők lennének saját városuk legjobb kormányzói, akik tartózkodnának minden becsületsértéstől, és becsületben követnék egymást; és amikor egymás oldalán harcolnak, bár csak egy maroknyit, de legyőzik a világot.

Mert melyik szerető ne választaná inkább azt, hogy az egész emberiség lássa, mintsem a kedvesét, amikor elhagyja a posztját, vagy eldobja a karját? Inkább kész lenne ezer halált meghalni, mint ezt elviselni. Vagy ki hagyná el kedvesét, vagy cserbenhagyná őt a veszély órájában?

Meg sem tudnám mondani, mi nagyobb áldás egy serdülőnek, mint ha minél előbb derék szeretőre lel, s a szeretőnek, ha kedvesére talál. Mert akik szépen szeretnének élni, azokat kell hogy vezesse valami az életben, s ezt nem plántálja beléjük sem rokonság, sem tekintély, sem gazdagság, sem semmi más, csak a szerelem.

Mi ez a valami?

Ilyesmikre gondolok, mint a gyalázattól való írtózat és a szépség utáni vágy. Mert ezek híján sem állam, sem egyén nem vihet véghez nagy és szép műveket.

Állítom ugyanis, ha a szerelmest rajtakapják, hogy valami undokságot tesz, vagy gyávaságból megtorlatlanul eltűr - nem gyötri annyira, ha az apja látta, vagy a cimborája, vagy bárki más, mint ha a kedvese látta. És ugyanezt tapasztaljuk a szeretett fiúcska részéről is: főleg a szeretője előtt röstelli magát, ha valami rútságon érik.

Ha megvalósíthatnánk, hogy egy állam vagy sereg csupa szeretőkből állna, el se képzelhetnénk tökéletesebb önkormányzatot, vagy minden undokságtól tartózkodást és egymással vetélkedést. És az ilyenek a harcban, akármily kevesen is legyenek, kereken kimondva mindenkin győzedelmeskednek.

Mert ha egy szerelmes férfi netán megfutamodnék a sorból, és eldobná a fegyverét - ennek legyen tanúja bárki más, csak ne a kedvese, mert ezt nem szenvedhetné el, inkább a halál!

Nem akad olyan gyáva fickó, kibe még Erósz se plántálna bátorságot, hogy a veszélyben ne hagyja cserben a kedvesét, de mentse meg! - és így Erósz révén versenyre kél a gyáva a természettől legbajnokabbal is.

Amiről Homérosz beszél, hogy isten nagy elszánást lehel egyes hősökbe, ugyanezt a szerelmeseknél Erósz műveli. Egyedül a szerelmesek képesek meghalni egymásért, s nemcsak a férfiak, de még a nők is. 

Később Platón a Phaidroszban a "szerelmesek seregének" nevezi őket.

Platón szerint a szerelem (Erósz) a legnagyobb erkölcsi és politikai nevelő erő: ha egy állam vagy hadsereg szerelmesekből és kedveseikből állna, az lenne a legtökéletesebb közösség. A szerelmi kötelék szégyenérzetet és becsületvágyat ébreszt, ezért a szeretők és szeretettek egymás előtt nem mernek gyáván vagy méltatlanul viselkedni.

A szerelmes harcos inkább vállalná a halált, mint hogy kedvese szeme láttára eldobja fegyverét vagy elhagyja a helyét. Így Erósz még a természeténél fogva gyávát is bátorrá teszi, és a legkisebb, de szerelmi kötelékkel összetartott sereg is legyőzheti a nagyobb erőket.

Platón ezt a közösséget „szerelmesek seregének” nevezi: olyan erkölcsi és katonai ideálként, ahol a szerelem egyszerre forrása a bátorságnak, az önfegyelemnek és a közjó szolgálatának.

Na most fogják "lefóliáztatni" ezt a blogbejegyzést!

Erős, gondolatébresztő keret az epizódhoz a thébai Szent Banda története. Ez egy olyan modell, ahol a teljesítmény alapja nemcsak fizikai felkészültség, hanem érzelmi kötődés.

A thébai Szent Banda pontos alapítási éve nem ismert, de a történeti konszenzus szerint i. e. 378–375 körül hozta létre Gorgidas, közvetlenül Théba felszabadítása után a spártai uralom alól.

Ez a IV. században létrehozott elit egység 300 kiválasztott harcosból állt, 150 férfi szerelmespárból. Az alapgondolat radikális volt: a szerelem mint fegyelem. A harcos nemcsak a városért, hanem a mellette álló emberért küzd, és nem engedheti meg magának a gyávaságot annak tekintete előtt. 

Az egymás iránti érzelmi kötelék logikája egyszerű és radikális: a szerető előtt nem lehet gyávának lenni.

Platón ezt „isteni ihletésűnek” nevezte, és a csapat valóban legendává vált.

Az antik források ezt nemhogy nem tartották problémásnak, hanem éppen ellenkezőleg: erényként írták le. Platón a szerelmet „isteni ihletésűnek” nevezte, és a csapat szentsége innen nyeri a nevét is.

A legplasztikusabban azonban Hérodotosz ír erről a működésről. Leírása szerint:

„a szerelmesek közötti barátság által összetartott banda felbonthatatlan és nem bontható fel, mivel a szerelmesek szégyellik a gyávát játszani szeretőik előtt, a szeretettek pedig szeretőik előtt, és mindketten szilárdan állnak a veszélyben, hogy megvédjék egymást.”

Majd egy még erősebb példával él:

„egy ember, akit ellensége meg akart ölni, arra kérte őt, hogy a mellén keresztül döfjön, hogy kedvese ne lássa őt hátsebbel – mert az szégyen lenne.”

Ez a gondolkodás teljesen más megvilágításba helyezi a teljesítményt: nem pusztán edzés, nem pusztán rendszer, hanem egy mély, személyes viszony, amely fegyelmet, bátorságot és végső soron önfelülmúlást hoz létre.

A Szent Banda történelmileg is bizonyított: döntő szerepet játszott a leuctrai csatában (Kr. e. 371), ahol megtörték a spártai fölényt.

Végül Khairóneiánál (Kr. e. 338) pusztultak el, amikor II. Philipposz serege legyőzte a görögöket. A hagyomány szerint mind a háromszázan együtt estek el, egymás mellett, egymást védve. Itt egy oroszlán-emlékművet emeltek a harcosoknak.

A győztes király állítólag megrendülten szemlélte őket, és kijelentette:

vesszenek el azok, akik azt hiszik, hogy ezek az emberek gyalázatot tettek vagy szenvedtek.

Ez a történet éles tükröt tart a modern sport elé. Mert miközben ma rendszerekről, edzésmennyiségről, professzionalizmusról beszélünk, az alapvető kérdés ugyanaz marad: mi hajtja az embert a határai fölé?

A modern sport nem stadionokban született, hanem fülledt, zajos csarnokokban, ahol a levegő állt, a közönség morajlott, és a pályán emberek köröztek napokon keresztül. A 19. századi hatnapos futó- és gyaloglóversenyeken a teljesítmény nem egy robbanásszerű pillanat volt, hanem egy elnyújtott, kimerülésig feszített jelenlét.

A szabály szinte nevetségesen egyszerű: „go as you please”, azaz "menj, ahogy tudsz". Fuss, gyalogolj, támolyogj, csak ne állj meg. És ebben a szabadságban vált láthatóvá valami egészen nyers: a test lassú szétesése. A nézők nemcsak figyeltek, hanem beköltöztek a versenybe. Ettek, ittak, fogadtak, aludtak, majd újra felébredtek, miközben ugyanazok az emberek még mindig ott voltak a pályán. A sport itt nem tiszta teljesítmény volt, hanem élő, sokszor zavarba ejtő emberkísérlet.

Ez a világ már mindent tudott, amit ma a sportról gondolunk. Csak még nem volt megszelídítve. Nemzetközi mezőny, pénzdíjak, médiafigyelem, karakterek. A sportoló nemcsak versenyzett, hanem szerepelt: történetet épített, nevet csinált, jelen volt.

És ebben a térben jelentek meg a nők is. Hosszú szoknyában, fűzőben, korlátozott mozgástérrel. Mégis ugyanabban az időben, ugyanabban a kimerülésben.

Volt, aki „tisztességes” példaképként vált elfogadottá, volt, aki provokált és üzletet csinált a jelenlétéből, és volt, aki egyszerűen tömegeket vonzott. Nemcsak kilométereket tettek meg, hanem egy addig zárt teret nyitottak ki: láthatóvá tették, hogy a női test nemcsak dísz vagy korlát, hanem teljesítményre képes.

Aztán valamikor a század végén a sportvilág mintha megijedt volna saját tükörképétől. Túl sok volt a zaj, a pénz, a káosz, a bizonytalanság. A pedestrianism ellenforradalma jött. Ekkor lép be a képbe a rend. A YMCA (Young Muscular Christianity Association) erkölcsi projektet csinál a sportból: a test a jellem szolgálatába kerül.

Az Amateur Athletic Club meghúzza a társadalmi határt: az amatőr nem egyszerűen az, aki nem kap pénzt, hanem az „úriember”. Később az Amateur Athletic Association pedig rendszert épít: szabályokat, távokat, rekordokat. Itt születik meg az a gondolat, hogy a teljesítmény nemcsak egy pillanat, hanem összehasonlítható a múlttal és a jövővel.

A sport történetté válik.

Csakhogy ennek ára van. Ahogy a sport civilizálódik, úgy szűkül is. Azok, akik először tették látványossá - a profik, a munkások, a nők -, lassan kiszorulnak belőle. A korai, nyitott térből hierarchikus rendszer lesz. És ez a feszültség azóta sem tűnt el.

A sport egyszerre maradt látvány és erkölcsi projekt, piac és szabályrendszer, nyers határkeresés és precíz mérés. Talán épp ezért olyan nehéz egyetlen mondattal leírni, és persze megfejteni a jelentését: szórakozás, elragadás, testgyakorlás, verseny?