Ideje letenni a pontot. Itt a cut off. Szép volt, jó volt, elég volt. Sok meglepetést, sikert hozott számomra ez a futóév, amiben több ad hoc, már-már improvizált, vagy "hát akkor nevezzünk be"-elem is volt. Bostoni maraton PB-je (2h 57m), UB 16. hely, Bp Terepkupa 3. hely, Spartathlon végigfutása. Voltak kihagyott versenyek is: lépcsőfutás, Mátrabérc, Balatonman. A triatlon sajna háttérbe szorult idén, ezért magamnak beírok egy kegyelemkettest. Becsúszott még két idény végi rohanás zárásképpen. Elsőre a birminghami félmaraton: ha már a gyerek ott tanul, akkor nézzük meg futva is a várost. Nagyon technikás, szintes pálya. Az eleje lejtős szakasz után hepe-hupák, hosszan alattomosan emelkedő, vagy kellemetlenül leívelő pályák vannak. Végigfuttatnak a belvároson (ott van a Selfridges még új, de már híres pöttyös, avagy "blobby" épülete) és kis lakónegyedeken: minden percben azt várod, hogy a rendezett téglaházacskákból előlép Szupernagyi vagy John Cleese.

Tökéletes időjárás, 15 fok, pici szél, pici nap. A frissítéssel nem vacakoltak a derék britonok: csak víz, azt is pohárban, 18-nál egy izós állomás (mi értelme ott?). 20 ezer ember futott - az egész város erre volt rápörögve, a verseny előtti napon az egyik nagytemplom előtt a fő-főpap egy futógépen futott hat órán át adományokat gyűjtve. A félmaratonon 3 rajt volt a különböző tempójú futóknak. 6 km-nél, pont egy elterelés előtt még láttam a fordítótól szembe-vissza futó élmezőnyt, akkor volt kb 12 perc előnyük. Egy Bekele is volt az elitben. Az utolsó 5 kilométer masszív emelkedő felfele. Gyilkos volt, de koncentráltan és kedvvel futottam, igaz a számomra brutális bostoni maratoni félidőm (1:21:49) nem volt veszélyben. Végig a University of Birmingham ifjú középtávfutó lányaival meccseltem, jó kis hajrát nyomtunk. 1:25:26 lett a vége, 196. lettem. A célbaérés után kiújult a sérülésem, a csipővel összefüggő IT-húzódás: úgy látszik eddig tartott az adrenalin. Alig bírtam elsántikálni a Villa Parkba a Tottenham elleni meccsre, ráadásul futni (!) kellett, nehogy elkéssünk, mert nem jártak a buszok a félmaratoni lezárások miatt.

Jelen maródi állapotomat tekintve, nulla gyorsítóedzéssel tavasz óta, néhány átmozgató futással a Sparatathlon óta, elégedett vagyok. Verseny- és állóképességi rutinom működött, de azért kihajtottam magam. A takarékos angolok nem csinálnak faksznit az éremátadásból. A célbaérés után azonnal levágják rólad a chipet, majd mehetsz az L-M-S feliratú bálákhoz, ahol pólóméret szerint kezedbe nyomnak egy célcsomagot (nylonhátizsákban a versenypóló, érem, pár szponzorkaja).

Aki gyorsan fut, nem kell várnia a masszőrsátornál, ahol vannak fiziológusok is, nemcsak gyúrók. Elsétálva a célzónától egy templom előtt futópadon "dolgozik" a helyi káplán (a fene tudja, hogy az anglikánoknál ez-e a neve?), épp adományokat gyűjt: hatórát kocog a padon, és az arrajárók penny-kkel díjazhatják teljesítményét. (Fotókat amúgy nem volt könnyű csinálni: kamerafrász van az angoloknál, főleg ha egy gyerek is véletlen bekerül a fényképezőgép elé.)

Rá egy hétre, immár Esztergomban a szokásos tavaszi-őszi 10 kilis verseny várt. Egyszer 2. lettem, tavaly ilyenkor 4., tavasszal első, most kíváncsi voltam, mire megyek. Néha gyengébb a mezőny, néha piszok erős. Gyengének és kiszipolyozottnak éreztem magam már az elrajtoláskor, az első 5 kilin fújtattam, hörögtem, próbáltam tartani a lépést a könnyűléptű, pazar keringésű, huszonéves fiatalokkal. A mezőnyt a tavasszal mögöttem 2. lett srác vezette, elhúzott, a vele futó nem bírta a tempót, és kiszállt 4 km körül. Éles harc kezdődött a 2. helyért. A fordítótól hárman mentünk együtt, beálltak a szélárnyékomba, majd az egyik srác riszkelt, és megindult. Hiába próbáltam lereagálni, nem tudtam felpörögni.

Arra volt erőm, hogy a teljesen rámtapadt másikat tartsam, néha felmérjem az erejét egy-egy ellépéssel. De jött velem, de csakis mögöttem. Szarul voltam, de arra gondoltam, ha egyszer is elémkerül, akkor lelkileg megtör, és lemaradok. Toltam, toltam, majd 1 km-rel a cél előtt, mint a Mark Allen fejében megszólaló hang, nekem is azt mondta valami, hogy "just go!". (Csak a hang hasonlít, a verseny és jómagam nem mérhető Allen ironmanjéhez). Nagyon megnyomtam a végét, majd kiszakadt a tüdőm, borzalmas volt. Mindig lehet tanulni stratégiából, versenyvégi taktikázásból, más fejével gondolkodni, ezt nagyon élvezem.

Visszanézve nem tűnik egy gyors tempónak, de ott nagyon fájt. És ha egy picivel előbb teszem meg ezt, akkor megcsípem a 2. srácot. A célba beájultam 37 perc valamennyivel (nincs még eredmény fenn), volt már ennél egy perccel is jobb időm. Öklendeztem is, kivoltam. Megint rádöbbentem, hogy nem kell ez nekem: az órám 190-es ÁTLAGpulzust mutatott. A célban Maráz Zsuzsi írta az eredményeket - ő az a nemrég berobbant futó, aki egyrészt a hazai 12 órás női országos csúcsot tartja, és aki másrészt idővel Lubics Szilvi vetélytársa lehet, ha feljebb lép a 6-10 órás versenyekről a 24 órás ultrákra.

Idén ennyi volt, futottam eddig 2700 kilit (ennek harmad verseny), bringáztam 1000 kilit. Nem sok, de növekvő tendenciát mutat. A P85-ön Dömösnél frissítem a terepes barátainkat hétvégén. És hogy mi lesz jövőre? Under construction. Az biztos: sokkal inkább versenyfüggő vagyok, mint testedzésfüggő. És az is, hogy dilemákkal küszködök, de ezt már a Spartathlon-írásban megfogalmaztam. Bagossy Laci írta nekem, és elgondolkoztatott: elég komplexen tudok futni, lehet, hogy csak pár ultrás van, aki megverne 10 kilin, és csak pár 10 kilis, aki megverne ultrában. Persze ez csak egy hízelgő hipotézis. Mivel széles a skálám, ezért nyilván mindig jól, eredményesen, magabiztosan tudok mindent teljesíteni. De így csakis középszerűen versenyezhetek. Kell-e specializálódni? Élvezetet kell-e keresnem vagy eredményt? Ki kellene-e használnom a gyorsaságom maratonokon vagy kisebb távokon, amíg még lehet (=amíg a szervezet fiatal, gyorsítható és flexibilis? Vagy azt csinálnom, amit inkább élvezek (ultra)? Mindenben van szar és pazar dolog. A rövid távok kitépik a belsőmet, de gyorsan lezajlik és élvezem a gyorsaságot. Az ultra meg egy nagy utazás, izgalmas, kalandos, és valahol a szenvedést is szeretem benne. Dilemmahelyzet. Itt tartok. Az erő velem van, akárcsak a bizonytalanság. Lecke feladva!