Ki az a kortársunk, aki Egerszegi Krisztina mellett egy – még nem államosított – ötödikes tankönyvben az elszántság, a kitartás példájaként szerepel? Mit csinált Schmitt Pál Balczóval egy döntő asszó végén? Hogyan, mennyit és miért ennyire brutálisan edzett Münchenre az addigra már (csapatban) kétszeres olimpiai bajnok öttusázó? Mi a siker titka? És ki a legendás hekkpultos ember a Küldetésben? Lesznek válaszok, és nyitott zárójelek. Ha magánbeszélgetés, miért publikálom? Mert egy számomra meghatározó beszélgetés kivonatát, gyorsjegyzeteit szeretném megosztani. Minden szart „share”-elnek manapság, ritkán értékeset, vagy olyat, amiből érdemes tanulni, amit/akit lehet becsülni. Tartalma és súlya miatt nem érzem illetlennek közölni mindazt, amit emlékezetből vissza tudok idézni. Hosszú lesz.

Már-már megszokott dolog, hogy jó pár írás itt a blogon nem vagy csak áttételesen foglalkozik a futással. Alapvetően a futás, de főleg a sport kapcsán inkább a kitartásról és állhatatosságról, nagyságról és semmisségről, indíttatásról és alázatról, kudarcokról és győzelmekről, furcsa esetekről, módszerekről szeretek posztolni, legalábbis az írások hátterében mindig ezek az eszmények és fogalmak állnak. A futo.blog.hu nemrég közölt kétrészes, remek portrét Szekeres Ferencről (1.,  2. és 3. rész), aki szintén az olyan "elfeledett" legendás versenyzők közé tartozik, akiket érdemes közelebbről megismerni, tanulni tőlük, vagy csak gyönyörködni a teljesítményükben és az odavezető utakon. Nekem ilyen visszatérő témám, ikonom Balczó - aki ugyan nem annyira elfeledett legenda, de semmiképpen sincs előtérben. Ő nem tolja magát oda, az újabb generációk kis kivétellel nem is hallottak többszörös olimpiai bajnokunkról, akik meg ismerik, azok pedig Balczó politikai attitűdje miatt tartják véleményes, leírt figurának. Viszont talán ez az írás is rávilágít a fenti fennkölt témák valamelyikére, mutat pár új, nem ismert momentumot, szórakoztat és elgondolkodtat.

Személyes beszélgetésünkről nem készült hangfelvétel, pedig szerettem volna, de az intimitás sunyi meglopásának éreztem volna, és meg se kérdeztem, hogy lehet-e. Elfogult vagyok, de igyekszem nem kritikátlan és giccses lenni. Helyhiány miatt így is csak töredékét, zanzáját tudom leírni a beszélgetésnek. (Tavasszal pedig folytatom majd az egyik Balczó-könyv fajsúlyos mondatainak közlését. A másikat pedig olvasásra ajánlom: Dávid Sándor - Balczó.)

(A beszélgetés készült: 2013 december 5., Budakeszi)

Aki a tárgyra térne, gurítson lejjebb pár bekezdést a zöld vonalig.

Szerencse, ha az ember visszaigazolva látja a befektetett munkáját, elveit, s ezáltal megerősödik hitében, célkitűzéseiben. Kegyelmi állapot, ha ezt valaki olyantól kapja, akit tisztel, elismer, és – a héroszához mérhető minimálszintjén – példaképének tekint. December elején ebben volt részem, amikor három órán át beszélgethettem Balczó Andrással, faggathattam edzéselméleteiről, kérdezhettem fehér foltokról. Kevés ilyen meggyőződéses, intranzigens, magával következetesen szigorú, megszállott ember van, talán nem is találkoztam még ilyen komplexitással bíróval. Balczó ráadásul mindezektől nem szenved, nem rabja az elvszerűségeinek (legfeljebb a komplexusainak), sőt nagyon is boldog, beérkezett és… tiszta ember írnám, ha nem lehetne rögtön lábjegyzetelni Balczó ilyen-olyan véleményes politikai-ideológiai-vallási nézeteit. Pont emiatt Balczót én sportemberként, küldetéstudatos emberként szeretem és tisztelem, a járulékos eszméivel nem tudok közösséget vállalni. Dehát minden idolról kiderülnek árnyoldalak, ettől emberibbek, ettől lehet viselt dolgaikkal még jobban azonosulni (legalábbis amiért idolnak tartjuk), felnézni rájuk. Még Gandhi is elviselhetetlen férj volt. És ha van létjogosultsága annak a kifejezésnek, hogy tiszta kosz, akkor létezik gyarló példakép is.

Tudni kell, hogy Balczó nem igazán vehető rá interjúra (a blogon közölt 1984-es Friderikusszal készültet is visszavonta utólag), mert nem szereti, ha kérdésekkel szakítják félbe a gondolatmenetét. Ebben a politikusokra hasonlít, de amíg ők segget csinálnak a szájukból, addig Balczó bravúros és precíz mondatfűzéssel értékes, egészen mélyrehatoló gondolatokat közöl – mégis az egészet keresetlenség, őszinteség lengi be. Amolyan old-school beszélő: kerek, megfontolt, választékos. Ha nagy ritkán ad is interjút, és leginkább az ethoszának és nézeteinek megfelelő médiában (pl. legutóbb a decens keresztény Képmás magazinban a feleségével), azt ő „kipakolásnak” nevezi, és átlag 5-10 évente kerül sor a médiában ilyenre, legutóbb sajnos mindezt a sárkányfog-vetemény Echo tévében követte el (1. Rész, 2. Rész, az elsőben a 14. perctől, a másodikban szinte végig idegborzoló aktuál geopolitikai  eszmefuttatások is vannak), de ott adtak neki élőben 25 percet. Márpedig Balczó a nyilvánosság előtt élőt vállal csak, mert akkor nincs megvágva a beszédje, elferdítve, megrövidítve. A súlyozott, összegyűjtött, desztillált gondolatátadásban hisz. Balczó szerint „ritkán kell megszólalni, csak a fontosat, mert máskülönben „a mindig minden fontos” röhejes lesz, a fontos devalválódk, emiatt nem vehetők komolyan a tévéstúdiókban folyamatosan forgó szakértők, művészek, híres emberek, akárkik. Nem mindegy, hogy gyűjtőlencse leszel, vagy szórólencse.”

Ezért is tart szívesebben mai napig élménybeszámolókat, előadásokat, nyilvános konfessziókat: 2500 fölött jár a turnészáma negyven év után. Volt szerencsém pár hónapja hallani egy nyugdíjasklub-rendezvényen (!) a TF-en, és a bizarr körülmények ellenére is lenyűgöző, választékos, magával ragadó volt. Ezt idővel megosztom, készült róla felvétel. És nem utolsósorban egyszerűsége, alázata miatt minden sztorija, önreflexiója humoros volt, jobb mint egy stand-up. (A beszélgetésünk alatt is számos viccet sütött el, változó színvonalon, de mindig odaillő, aláhúzó módon.) És nem gondolom, hogy szépítene, púderolna vagy önnön szobrát polírozgatná – ez nem is férne össze elveivel. Szívből és lelkesen beszél, öltözékileg és lelkileg is elegánsan.  Soha nem készül, mindig a helyszínen, az első megszólalás előtt hagyja, hogy megrohanja valami gondolat, de van, hogy majdnem befürdik a last minute-os agyalásokkal. Ilyenkor azt mondja: „Istenem, köszönöm, hogy ismét kihúztál a csávából, de legközelebb ha lehet, hamarabb súgd meg, mit akarsz mondani rajtam keresztül.”

Nem kezdem el magyarázni, ki volt/van Balczó. Sajnos még a csajom is, aki csak két évvel fiatalabb nálam, tőlem hallott róla először. Háromszoros olimpiai bajnok öttusázó (triatlon oldszkúl változata, mondhatnák egyesek), kétszer csapatban (1964, 1968) és egyszer egyéniben (1972). Persze nyert olimpiai ezüstöket is, csakúgy. Meg tucatnyi országos bajnokságot. Egyet párbajtőrben is. Ja és 1963 és 1970 között nem tudták megverni vébén. Van pár plecsnije, amiket elfogadott (Budapest díszpolgárság, A Nemzet Sportolója), és sokat visszautasított (Prima Primissima, gyanítom ezt a Demján nagytőkés elleni antipátiája miatt). Utóbbi kapcsán elmeséli, hogy a sok pénzzel járó jelölés (és vélhetően a fődíj) elparentálása után egyszercsak telefont kapott, hogy egy számára ismeretlen, nemrég elhunyt ember tiszteletből ráhagyta vagyonának egy részét (lakás, képek). A Balczó-rajongótól így megörökölt összegből adott hozományt három lányának is, és a deus ex machinának érzi, hogy pont 9 hónappl a prímás hívás után érkezett a hagyatékot intéző ügyvéd telefonja.

Évtizedek óta nem tudják letaszítani a Sportcsillagok örökranglistájáról. A számomra etalonnak számító (sport)filmből, a Küldetésből kiderül, hogy olimpiai bajnokként nem ült bele a tutiba, nem adta be a derekát a rezsimnek, radikális és megingathatatlan maradt, ki is csesztek vele, már eleve a szókimondó film miatt is kegyvesztett lett. Például hat évig az öttusa lovardában rakodott, tette fel a rudakat, ahelyett hogy szövetségi kapitány lett volna. ("A felfedezett, de ki nem mondott igazság rohaszt belülről.") Aztán szakított a sporttal. 38 évesen apa lett, aztán még tizenegyszer. Saját kezűleg építette fel a budakeszi házát – ahol beszélgettünk –, minden bútort, ajtót, keretet ő faragott ki fából, beletanult az asztalosságba. Tavaly volt 75 éves, csípőjében már platina, nincs hosszú séta, sok mozgás: az a nyurga, csendes bajnok fiú nehézkes járású, de teljesen szintetizált gondolkodású öreggé szelídült.

És miért járja még mindig az országot, miért megy el bárhova, ahova hívják? Miért ül le velem, utcáról bekéredzkedett amatőrrel? Mert szeret és tud adni, és minden beszélgetés –  így mondta – tudatosítás is egyben: magával is tisztába kerül, pontosítja, formálja gondolatait. Saját magát akarja hallani, s letesztelni közben. Pont mint a kő, amely a vízmosásban folyton görög és csiszolódik évszázadok alatt. Én pedig tanultam tőle. Talán a régi görögök csinálták így. Meg Balczóval nem klasszikus adok-kapok párbeszéd folyt:  a mester beszélt, s amikor tudtam kérdéseket ékeltem közbe.

Csapongani fogok, mert annyi minden szóba került, és maradt a levegőben. Balczó nem fitogtatja műveltségét, könnyed eleganciával ágyaz bele a szövegkörnyezetbe Ady-, Áprily-, Reményik-versrészleteket, félmondatokat. Pedig fiatalon egyáltalán nem érdekelte a művészet: rossz tanuló volt  a vidéki középiskolában, épphogy átment az érettségin, nem gondolkodott másban, csak a sportban. Tehetséges úszó lévén fedeztették fel vele az öttusát. Az apja a rossz jegyek miatt le akarta tiltani a sportról, mire Balczó azt kérdezte tőle, hogy talán akkor jobban fogja érdekelni a tanulás, ha nem sportolhat? Maradt.

A BESZÉLGETÉS KIVONATA

1962 óta nem tartott maga mellett edzőt, mert „nem lett volna olyan, aki nagyobb terhelést ró rám, mint én magamra”. Ez döbbenetes. Talán Dave Scott, Mark Allen volt ilyen régen, de nem vagyok ebben biztos. Ma ez elképzelhetetlen az élsport, pláne az elit élsport szintjén. Csak olyan képes erre, aki hihetetlen őszinte önmagával, magas az önismerete, önértékelése, önreflexiója. Aki képes kívülről szemlélni magát, és újra "magába bújnia". Ahol a külső-belső motiváció, az operáns kondicionálás mindig fennmarad, ahol a célok között nincs diszkrepancia. Nem volt akkoriban a mezőny rosszabb emberanyagból, ezerrel kellett küzdeni a toplistáért.

Mi ez a terhelés? A filmből ismerjük a legendássá vált veseverő ólommellényt, vagy ólomlábsúlyt, de ezek már kínzóeszközök. Az öttusa döntők utolsó számában, a futáson 4000 métert kell terepen futni, de azért ne egy terepfutóversenyt képzeljünk, bár vannak a pályában szintek. Nos, erre a 4 km-re a felkészülés bizonyos hathetes ciklusaiban Balczó heti háromszor (H, Sz, P) napi 56 kilométert futott. Reggel 28, délután 28! Ennyit manapság - megkockáztatom - egy elit ultrás sem edz. És közte vívóiskola, úszás, lovaglás, lövészet, mikor mi. A Fenyőgyöngyétől vagy Hűvösvölgytől indulva cirkált a budai hegyekben. A 28 kilit átlag két óra alatt futotta, azaz 4:10-4:15-ös tempóátlaggal. Aztán csinált olyat, hogy mindezt a 28 km-t, csúcsmaxra futotta kedd-szombat-szerda ütemterv szerint. Mindezt a végén már sajgó vádlival: nagy fájdalmai voltak, és csak házilag készített, cipőbelsőbe applikált sarokemelővel tudta csökkenteni a kínokat.

Ő úgy nevezi ezt az egészet: „a fizikai számokba való befektetés”, aminek meg kell térülnie. Ettől és emiatt tud objektív lenni egy (nem pontozásos) sportág. Talán már le van maradva a kortárs edzéselméletben, de rosszallja, hogy „a mai atléták mindent futnak, csak azt nem, ami a távjuk. Juj csak azt ne kelljen, majd a versenyen – gondolják az edzők és a futók, és így nem kerül tesztelésre a tudás, a képesség.” A táplálkozástannal biztos le van maradva, elképesztő, hogy annak idején milyen szegényes és egyoldalú táplálkozással is fantasztikusan lehetett teljesíteni. Balczó például alig vitt be folyadékot, kicentizte, mert szerinte az izzadás hátráltatta. Hm. Vajas kenyér, tészta, ilyeneket evett. A magas sportoló a 71 kilót mindig tartotta, és „nem volt sok táplálékkiegészítő, az biztos.”

A "fizikai számokba vetett bizalommal" tudott ráverni 28 mp-t (!) a szovjet Onyiscsenkóra az 1972-es olimpia döntő számában, ahol a hendikep rendszer szerint a legjobb indult utolsónak. Balczó a 2. helyen állt a futás előtt, s az irgalmatlan futóedzések meghozták az eredményt. A módszere egyszerű és kíméletetlen volt: eltanácstalanítani az ellenfelet, akinek a pálya szélén álló segítői bemondták ugye, hol tart ő, mikor mennyivel ment el az ellenfél. A második ezer métert Balczó úgy nevezi: „leckefeladás. Ilyenkor gondoltam, hogy na cimbora gyere csak, ezzel a házi feladattal birkózz meg, neked is fájjon ne csak nekem.” A harmadik ezer „a lelkigyakorlat”. Itt már belső tusát vívnak a futók. De Balczó szándéka szerint az ellenfele ebbe a lelkigyakorlatba beleroppan, hiszen elveszti hitét a győzelemben, Balczó befogásában. És lőn. (A szovjet tehát 2. lett, és 1976-ban baromira akart nyerni szólóban is egy aranyat, de csalt a vívótőrével Montrealban, és az őt leleplező britek nyerték végül csapatban a címet. Csalások még itt.)

Előzmények: 1969-ben eldöntötte, hogy kell neki az olimpiai bajnoki cím egyéniben - utólag belátja, hogy ez hiúság volt. Keserves három év következett elmondása szerint. Borzalmas mennyiségű edzéssel, redukált élettel: a Margitszigeti sportkomplexumban lakott, és a sport mellett csak aludt, evett. Aztán mikor megnyerte csak pár napig volt eufóriája, még 1-2 hétig boldog volt, de ahogy teltek a napok, hetek az áhított érem megszerzése után, úgy lett jelentéktelenebb a tette. Rájött: attól, hogy mindennap megveregeti a vállát, hogy ő olimpiai bajnok, nem változik semmi, ő nem lesz több, más, és nem ez az önazonosság útja.  Elmeséli, hogy milyen karakterek voltak az évtizedes válogatott társak az adottságai alapján a nyerésre predesztinált, de mentálisan gyenge csapattárstól kezdve a tehetséges vagányon át („aki csak öttusázni akart, mert lehetett vele csajozni, de soha nem akart legjobb lenni”), egészen a lazán, különösebb kiugró képességekkel nem rendelkező Németh Ferencig, aki 1960-ban egyéni és csapat olimpiai bajnok lett. Németh példája alapján emlegeti Balczó, hogy „a siker nem szereti a nagyot akarókat”, és neki is el kellett engednie a görcsösségét. Ragyogó példa erre a Küldetésben elmesélt epizód Münchenből, amikor gyatra vívószériában volt, és elengedte a győzelmet, mondván, nem fog ő ezen görcsölni. És a tétnélküliség felszabadítólag hatott rá. Adyt idézi itt: „Szeretem a fáradt lemondást /
 Könnyetlen sírást és a békét / 
Bölcsek, poéták / betegek 
Menedékét.”

Az aprómunka, a szívósság, és a monotematikus céltudatosság volt a sikerre vezérlő kalauza. Miket csinált? Hogy jobb legyen a lövészetben fabrikált egy kiforduló bábut, akire tudott edzésen kívül is lőni. (Akkoriban 7 mp-ig volt egy öttusa döntőben elfordulva a céltábla-ember, majd 3 mp-e volt a versenyzőnek felemelni a pisztolyát a szembeforduló alakra, célozni, és lőni. Roppant rövid idő, feszült összpontosítás kell, és ennek a kihívásnak akart praktizálással megfelelni Balczó.) Ha hazament, egy kölcsönvasalót emelgetett 10 másodpercenként napi ötszáz alkalommal. A célratartást készítette elő ezzel: ki lehet próbálni egy kijelölt ponttal a szobában, amikor a vasaló hegye a célkereszt. Hosszú időn át kísérletezett a neki megfelelő markolattal mindenféle modellek próbálgatásával, és a biztos kezű, megrángás lövést is egy, a pisztoly kakasába tett radírral sajátította el. Volt, hogy melegítőben úszott az ellenállás nehezítése miatt, és kitalálta, hogy egy saját nyerget csináltat, ami a combjának egy bizonyos pontját tartja, szemben a hagyományos nyergekkel. Ha a lábszúrást akarta gyakorolni, akkor a Szerémi úti panellakás radiátorának alján megcélozta a gázcső derékszögű forrasztását, és azt szurkálta tusokkal – az alatta lakó szomszéd legnagyobb örömére.

De ha már a vívás: az egyik legproblémásabban azt viselte, hogy a vívásmeccsek alatt (öttusán minden versenyző egy asszót vív mindenkivel) csak az járt a fejében egy elvesztett asszó után, hogy ez a villanásnyi kihagyás, ez az eldobott pár pont milyen simán ment el, és a futáson az mi nehézség visszakaparni, teszem azt akkor már nem 3:30-as ezreket kell produkálnia, hanem 3:28-asokat, és így tovább, minden egyes vereségnél. Tehát a tudat volt nehéz: ami a vívásnál könnyen megy el, futásnál nehezen jön. Elmesélte azt is, hogy a '60-as évek elején teljesen bevett volt, hogy a lövészet előtti órában egy felest, negyedórával előtte egy kétcentes pálinkát/vodkát húztak le az élvonalbeli versenyzők. Az lógott ki a sorból, aki nem tette ezt. Balczó '64 után határozta el, hogy szakít ezzel a gyakorlattal, s megtanult kilences-tízes köröket - ugye milyen furán hangzik? - tisztán lőni. Ma már - legalábbis amíg a WADA nem csap le rájuk - egyes öttusázók, íjászok, sportlövők nyugtató hatású béta-blokkolókat használnak ugyanerre. Balczó szerint a naponkénti versenyek megterhelők voltak mentálisan (bár fizikálisan lehetett rákészülni egy-egy újabb tusára), és jobb hogy, ma már szinte egyszerre bonyolítják.

Természetesen (?) ő is „csempészett” országból ki és be dolgokat, ami nem illik a Balczó-képbe, de ez mondhatni megengedően akkoriban a megélhetés járulékos eleme volt, ezen ma már nevet, nála ez nem a "teve / tű foka" esete. Bár ez neki az 1968-as olimpiájába került, lásd a poszt végén. Hm hm. Egy svéd világversenyre például az ottani magas élvezeti cikk-rak miatt vodkát és cigit vitt a pisztolybőröndben, és majdnem lebukott a határőröknél. Mesélt egy jellemtörténetet is, ő csak úgy nevezte, hogy „bevezetés Schmitt Pálhoz.” (off: Háy János A mélygarázs c. könyvének 77. oldalának második felében egy halálpontos leírás található a Schmitt-féle emberekről, lásd szkennelt kép legalul.) A Tokaj Expressz elnevezésű versenyen a hatvanas években a menő vívó és sármőr Schmitt 50 összecsapásból 49-et megnyert. Vívókörökben hatalmas sikk, ha valaki veretlenül hoz le egy versenyt, és Schmitt erre a megsüvegelésre hajtott. Az utolsó asszót az élet szeszélye folytán Balczóval vívta, az „áthallgató öttusázóval”. Balczó 4:4-nél bevitt egy gyors találatot, elvéve ezzel Schmitt veretlenségét és az áhított sikert. Schmitt annyira dühös lett, hogy fegyverével indulatosan keresztbe vágott Balczón, kvázi megvesszőzte. Kicsit hasonlít arra a tockosra, amit az ellenfelét lehajrázó Gebre kapott az örökre eltiltott kenyaitól.

Balczó nem gondolkodik a múlton*, a „mi lett volna ha”-dolgokon: számára az olyan, mint a megkötött beton. Ezt is el tudta engedni. Mindehhez mély hite, vallásossága is kellett. Ezzel lehet közösséget vállalni, vagy szemöldököt felhúzni, de Balczó élete összeforrott ezzel a hitélettel. Szerinte nem lehet csak kicsit hinni, legyen hitünk forrása és célja akármi: „vagy hívő vagy, vagy nem, nincs félig szűz lányka.” Végső soron minden földi dolog relatív, szerinte „az igazi eredményhirdetés odaát lesz.”, az ítéletnapon.

Ja, majd elfelejtettem: a hekkpultos megmondóember, aki a 44 percben bukkan fel és húsz percig szerepel a Küldetésben, és gyakran átveszi a szót Balczótól, egy bizonyos Imre, akit Nyíregyházáról hozott fel a rendező Kósa Ferenc, hogy a nép hangját testesítse meg. A nép hangját mellesleg utószinkronizálták.

* vesd össze Kiss Noémi, egykori úszó, ma író gondolataival: „Néhány érem, kupa, több tíz oklevél, azt hiszem, a szüleimnél vannak a telken, a pincében, a babák mellé dobva. De igazából fogalmam sincs, hol, nem érdekel, nem akarom látni, nem voltam úszógyerek... A sportoló sportja egészen el van dugva a lélek alján. A tudatalatti legmélyebb bugyrában lógnak az aranyak, a csúcsok, a megúszások, az edzések, ott ül a hajnali óra csörgése; úszás iskola helyett, úszás család helyett, az úszás barátságok, zene, film, bármi helyett."

A csempészéshez adalékként idézet ebből az Index-cikkből:

Nemcsak az elmúlt pár évre jellemzőek a kihágások, a rendszerváltás előtt azonban teljesen más jellegű ügyeik voltak a bajnokoknak. Mivel a rendszeres csempészésről – hallgatólagosan – mindenki tudott, meglepetés volt, ha ilyen ügyekért mégis felelniük kellett. Az öttusázó olimpiai bajnok Balczó Andrást és Móna Istvánt letartóztatták az 1964-es tokiói olimpia előtt.

Pünkösti Árpád könyvében így tárta fel az ügyet 1997-ben. „Svájcból hazafelé Balczó és Móna 230 Cornavin órát vesz, darabját 130 schillingért, Romániában 450 lejért adják tovább. 100 lej 120 schilling. Török ebből az üzletből kimarad, mert összejött annyi pénze, hogy megvehette a Simcát. Az autónak is köszönheti, hogy ő az olimpiai bajnok Tokióban. 1963 őszén Balczót és Mónát letartóztatják Kolozsvárott. Két nap múlva átzsuppolják őket a határon, de az órák, a pénz és a kölcsön-Opel is ugrik. Itthon húzzák-nyúzzák az ügyet. Végül a két delikvenst eltiltják az olimpiai szerepléstől. Logikus: ha nem mehetnek külföldre, nem esnek bűnbe, hisz a versenyzés csempészés! Az álszent döntésről vicc is születik. Egy idős asszonyt elkapnak a határon tíz kiló szalámival. Kérdi a vámos: nem fél, mama, hogy lecsukják? Ugyan, gyerekem, legfeljebb nem öttusázok egy évig.”

Háy János - A mélygarázs (77. oldal)