Bár a helyzet Peking óta javul, személykezelési, etikai, pszichológiai, jogi szempontokból van még mit tanulnia a magyar trénereknek. Akárcsak a szülőknek és sportolóknak is. Legalábbis ez volt a végkicsengése az edzői hivatásról rendezett konferenciának. Valentin-napkor házhoz mentek a pofonért a szakemberek.

EGYÉVNYI MUNKÁVAL

„A stadion egyszercsak elcsendesült. A gólra tartó Garrincha látta, hogy a Fluminense játékosának, Pinheirónak begörcsölt a lába a 16-oson belül, s a Botafogo csatára ahelyett, hogy lecsapott volna a labdára, és simán gólt lőtt volna, kigurította a labdát az alapvonalon túlra. Mindezt az 1960. március 27-ei riói vérrangadón! A stadion őrjöngött a „foci Picassójának” nemes tette láttán.” Ezzel a példázattal is szerették volna a kívánt mederben tartani az adott magasztos témát az „Edzői hivatás etikája” című konferencia szervezői, de az előadások végén a megjelent szakemberek leforrázva távoztak. Pedig szépen indult: a Magyar Sport Házában egybegyűlteket – köztük Kiss László úszóedzőt, Szántó Imre Öcsi bácsi ökölvívó-edzőt, és Angyal Zoltán korábbi kajak-kenu szövetségi kapitányt – Molnár Zoltán, a Magyar Edzők Társaságának (MET) elnöki expozéja után, Dr. Kamuti Jenő, a Nemzetközi Fair Play Bizottság elnöke köszöntötte. Rögtön megemlékezett arról a Szocsiban zajló sífutó-döntőről, ahol a tört lécű orosznak a kanadai csapatból valaki beadott egy új lécet. A Bizottság éberen figyeli az ilyen gesztusokat, bár előfordulnak gikszerek, és a díjak fényében sajnálatosan más sütkérezik: emlékezetes volt az a novemberi hír, hogy a fair-play díjban részesített („a klub sportolóit mindig a tisztesség és a becsület jellemezte”) MTK nevében a díjat Deutsch Tamás elnök vette át.

A fair playhez kapcsolódva Dr. Cserháti László, a MET Etikai Bizottságának vezetője ékesszóló előadásával magasra tette a lécet még az entellektüel beállítottságúak előtt is, sűrűn idézett klasszikusokat. Seneca, japán tanítások, Széchényi Ferenc mellett Platónra, korának legkiválóbb diszkoszvetőjére („A gyermekektől függ a jövő, a helyes magatartás fontosabb, mint az elemi ismeretek.”), és Ciceróra („Akkora ereje van a becsületességnek, hogy még az ellenségben is szeretjük.”) támaszkodva vezette fel az edzői etikai kódex szükségességét. Rámutatott, hogy egykor nagy edzők (pl. Kaposi Gyula, Luka-házaspár) emelték a magyar sportot az élvonalba, akik hivatásnak, nem pedig megélhetésnek tekintették a trénerkedést, s akiknek a tevékenységében a morál is fontos szerepet játszott. Emberismeret, türelem, rögtönzés, ötletesség, megfigyelőképesség, elkötelezettség, alkalmazkodóképesség, humorérzék – summázata szerint ezek a tulajdonságok az elhivatott edző sajátjai. „A tehetség születik, az edző elrontja, néha nem sikerül, abból lesz a bajnok.” – idézett egy szakembert Cserháti, aki szerint fontos lenne szakítani a begyöpösödött, saját elképzeléseit követő, mindenható edző még mindig közkeletű nézetével. Idevágón Náczi bácsit, azaz Iglói Mihályt, Iharosék kőkemény, de eredményes edzőjét citálta, aki szerint „a gazella sem emel súlyt, mégis elég gyorsan fut”. Ugyanő mondta tanítványának, hogy „vagy azt csinálod amit én mondok vagy elmész.” A gyakorlati szemlélettágításhoz az elméleti miheztartás is hozzátartozik, ezért készítette el egyévnyi munkával Cserháti az ún. Etikai Kódexet (fejezetei: edző személyével és tevékenységével kapcsolatos általános etikai normák, edzés, edző és sportolója, edző és szülők, edző és a pályatársak, kollegák), hogy iránymutatóként és belső normaként szolgáljon olyan esetekben például, ha az edző problémás tanítvánnyal foglalkozik, ha klub- és edzőváltás történik, vagy éppen droggal, alkohollal, zaklatással kerül kapcsolatba.

HÁROMLÁBÚ SZÉK

            Széles Sándor, többek közt a Gyurta-fivérek edzője következett volna, de balesete miatt Gyurta Gergely beszélt a négyéves kora óta tartó úszópályafutásáról. „Az edzőim a második családom, napi 5-6 órát vagyok velük, szerencsém volt, sosem tartottak terror alatt, mindig bíztunk egymásban, a tisztelet és humor átsegített a holtpontokon” – mondta az ifjabbik Gyurta a Széles-gárdáról, akivel „a poklok bugyraiba és a fellegekbe is repültünk.” Az EB-győztes édesanyja, Gyurta Tamásné a szülők oldaláról árnyalta a képet: „Lehet, hogy a nagy versenyzők teszik a nagy edzőt, de nálunk a sportpszichológusnak is fontos szerepe volt a sikerekben, ő adta a mentális felkészítés éveken át, az edzők pedig a fizikai terhelést.” Gyurta-mama a siker háromlábú székét emlegette: edző, versenyző, család. Állítása szerint soha nem volt konfliktusuk az edzőkkel, mert „az edző azért edző, a szülő pedig azért szülő, hogy tudja mi a feladata, mit követelhet.”

Dr. Fazekas Attila Erik az edzői munka jogi és etikai buktatóiról szólva elmondta, hogy az új BTK büntetőtényállásaiba – a közbizalom elleni bűncselekmények közé – bekerült a doppingvétség és a fogadási csalás. A sportállamtitkárság jogi osztályának helyettes vezetője némi sajnálkozással közölte, hogy jogszabályban, s így a sporttörvényben sosem szabályoznak erkölcsi szabályokat, de „a szelleme áthatja”. Nyelvi és értelmezésbeli különbséget tett a fair play, azaz a tiszta játék elvének érvényesülése (ahol egyenlők a feltételek, nincsenek meg nem engedett eszközök, pl. dopping), és a tisztességes játék között. Jelezte, hogy sokáig az előbbi kategóriába sorolták a bundázást, holott az azt a sportszerűséget sérti meg, amire a szabályszerűség, majd a jogszerűség épül. Fazekas jelezte, hogy a sportjog kiemelt jogintézményei (mint például a sportolói érdekvédelem, sportszakembervédelem, sportfegyelmi jelentősége) mellett az EU-ban az elmúlt időkben kiemelt figyelmet élvez a bundázás és dopping elleni harc, a fiatal generációk etikai/erkölcsi képzése, a fiatal sportolók fokozott védelme, és a nézőtéri erőszak felszámolása. Jogi szempontból szerinte a sport speciális terület, hisz ott egyfelől önkéntes szabálykövetés dívik, másfelől jogi szabálykikényszerítés is lehetséges. Egy etikai kódex valahol a kettőt hidalhatja át szerinte, de nem biztos hogy túlzásokba kell esni, mint egyes, agyonetiketezett klasszikus (tenisz, golf) sportágak esetében: utóbbi etikai kódexében magatartási, udvariassági, öltözködési szabályok is bennefoglaltaknak (pl. az ismeretlenek üdvözlik egymást a pályán). A jogász a szülők felelősségét is felvetette: nemcsak etikai, de jogi vétség is, ha egy figyelmetlen szülő szteriodtartalmú szirupot ad az U17-es válogatott kislányának hurut ellen, akit így kénytelenek 2 évre eltiltani. Egy érdekes statisztikát is közölt az 5 látványsportágat és 16 más, olimpiai sportágat vizsgálva: 72%-uknak nincs nyilvántartási/igazolási szabályzata, és 77%-uknál nincs etikai szabályzat a szövetségben. Igaz, ezeket a Sporttörvény nem nevesíti a kötelezően megalkotandó szabályok között. Ahol van, ott gyakran a fegyelmi szabályzattal egyben jelenik meg, és vagy egyből büntetik az etikai vétség elkövetőjét, vagy a szabályok megsértése automatikusan nem jár semmilyen anyagi/szakmai/egzisztenciális szankcióval.

A KIVÁLÓSÁG KÖLCSÖNÖS KERESÉSE

Dr. Vermes Katalin némi etikatörténeti áttekintés után csupa párhuzamot fogalmazott meg: ezek egyetlen, sajnos utópikus eredővé álltak össze, amit ha ténylegesen magukévá tennének a sporttal foglalkozók, akkor megszűnhetnének a frusztrációk, etikátlan viselkedések, feszültségek. „A sport a kiválóság kölcsönös keresése, avagy sportverseny alapértéke nem a győzelem, hanem az értékes ellenfél által megjelenített kihívás meghaladása” - idézte Robert Smith MQE-elméletét a TF Társadalomtudományi Tanszékének egyetemi docense, aki szerint a tézis mindenkire és minden élethelyzetre alkalmazható, csak azt kell megvizsgálni, hogy gyarapodtunk vagy csökkentünk e kiválóság szempontjából? Vermes azt a tapasztalatát is megosztotta, hogy a válogatott sportolók rendre ötösre vizsgáznak sportfilozófiából, merthogy átérzik, és magukra vonatkoztatva átélik a nagy kérdéseket. Önérték a sport vagy eszköz? Az ellenfél cél vagy eszköz? Az erő vagy erény fontosabb a sportban? A docens szerint e kettő játékának egyesülése, hisz akkor a sportszerűség (az erőhasználatról lemondás) és sportosság (teljes erővel küzdés) paralell érvényesül. Ez a modern szemlélet szerinte az antik-keresztény értékintegrációban született meg, a kettő értékeit ötvözte a sport. Idevágón jegyezte meg Vermes, hogy a fair play a modern demokrácia ideáltipikus modellje, ahol a szabad versengés maximalizálása összekapcsolódik az esélyegyenlőség maximalizásával.

Dr. Cserháti (balra) és Dr. Vermes (jobbra)

Fentiekből kitetszik, hogy az Etikai Kódex követése azért lenne lényeges, mert „a sport értékvilágának őrei”, azaz az edzők és testnevelők kialalakulatlan, de fogékony személyiségekkel foglalkoznak. A Kódex a társadalom számára is üzen, és a sporteredmények visszaható jellegűek (egészség, példamutatás, sőt nemzetépítés). A Cserháti-féle ideális edző fáklyavivő és pedagógus egyben, hisz többet van gyakran a sportolóval, mint a szülei. Az edző fejleszt, támogat, irányít, bírál és segít, önvizsgálatra tanít, értéket sugároz, és „kincse vagyon, a kezébe kapja a legdrágább zálogot”, a nevelhető embert. Pont emiatt „az edző kötelessége saját harmonikus életét, egészségét gondozni, fejleszteni”, s ebben csak egyet érthetünk vele: nincs rosszabb a pocakos tábornoknál, és a hiteltelen, rossz kinézetű, modortalan, káros szokásoknak hódoló „edző bánál”. Mindezen szép gondolatok után furcsán hangzott az a kijelentés, hogy a MET Etikai Kódexe a sportot szolgája, alkalmazza, fórumot ad, ám „állásfoglalásait, tapasztalatait bizalmasan kezeli”. Valószínűleg a bizalmaskodáshoz, elkendőzéshez, és a jólétben intrikához, necces esetekben összezáráshoz szokott edzőknél – tisztelet a kivételeknek – pont ezért verte ki a biztosítékot Lénárt Ágota sportpszichológusnak, majd Dr. Gyurkó Szilvia, az UNICEF Magyar Bizottság gyerekjogi igazgatójának húszperce. Ők ugyanis súlyos tényekkel szembesítették a trénereket (erről lásd a VS korábbi cikkét).

MÉLYÜTÉS

Lénárt szerint, aki számos élversenyző szellemi fókuszáltságát is segíti, szokás az etikai dolgokat a háttérbe szorítani, és csak az edzői gyakorlati munkával, az eredményességgel foglalkozni. A TF Pszichológiai Tanszék vezetője mindenütt előforduló példákat hoz, amiket az edzőknek tudnia kéne kezelni, vagy nem elkövetni: kivételezés, csapaton belüli kiközösítés, ordenáré és bántó habitus, kollegiális fúrások és pletykák, szervezeti hibák. Mesélt olyan esetről, ahol az amúgy szeretett és remek teljesítményeket felmutató edző azzal akarta a sportolóit fegyelemre és küzdésre szoktatni, hogy csak feleannyi szekrényt rakott az öltözőbe. Klasszikus eset, amikor edző és játékos flörtöl, de az is ismerős, amikor úgy küldi a pályára a fiait, hogy „törjék el az ellenfél lábát." A legbornírtabb történet egy olyan edzőről szólt, aki szexuálisan zaklatta a tanítványait: azért nem rúgták ki, mert kapóra jött a kollégáknak, hisz ha „kigyilkolja” a női szakágat, a fiúknak több jut az olimpián.

Dr. Lénárt

A sportpszichológus belátja, hogy kedvezőtlen stílussal, „direktebb módszerekkel” is el lehet nagy eredményeket érni, ahogy azt is elismeri, hogy az alulfizetett, leterhelt edzőknek megvan a maguk baja, és nincs rá érkezésük a pszichológiát is az edzői kvalitásaik szintjén kezelniük. De az élet erre előbb-utóbb rákényszeríti őket, vagy azért mert (a kontraszelekció miatt is) sokan vágynak az állására, vagy mert ő maga inproduktív. "Értsd meg, nekem abban a szituban nem volt más választásom" – hangzik el gyakran az edzők szájából a körülmények hatalmára való hivatkozás, pedig lett volna alternatíva, csak nem tudott róla. Ezért is lenne fontos Lénárt szerint a lépték- és szemléletváltás, ehhez csak egy út az Etikai Kódex, aminek a célja a fejlesztés, és nem a pellengérreállítás. Ha megvan az edzőkben a motiváció, a belső kényszer, hogy megtartsa az állását, akkor a személyiségkezeléssel is muszáj foglalkoznia.

KIESŐK

„Nem kell pofont, adni csak mert őt is így kezelték anno” – ezt már a módszerek felett elsikló szülőkről mondja Lénárt. Nemcsak az az attitűd jellegzetes, amikor egy szülő mindenáron önmagát akarja megvalósítani a gyerekében, beleszól az edző dolgába, kritizálja a gyerekét, súlyos önkép torzulásokat előidézve benne, de az a hozzállás is gyakori, s itt nem Gyurtáék példájára utalt, amikor egy szülő becsukja a szemét: nem kommentálja az edzői munkát, és elnézi, ha permanensen fenyítik a gyermekét, hisz „ha attól lesz bajnok, akkor hadd csinálja.” Az így kialakított közegben tipikus reakció a gyerek részéről a ne szólj szám-működésmód, így nem kell magyarázkodnia (Mi volt az edzésen/suliban? Semmi.)

Egy borzasztó adatot is felmutat Lénárt: az EU-ban 86% a dropoutok, azaz a sportot otthagyó, abból kieső gyerekek aránya. Ez legtöbbször rossz kommunikáció miatt történik: a gyereknek romlik a tanulmányi átlaga, leterhelt az edzésen, szólni nem mer otthon, ahogy a suliban vagy az edzőnek sem, aki a rosszabb teljesítmény miatt még jobban hajszolja az optimálisnál, túledzi, és kiégeti a gyereket. Ám ahelyett, hogy az érintettek átszerveznék a gyerek életét, inkább abbahagyja/abbahagyatják vele a sportot. A 86% mindenre kihat: az emberek későbbi kardiovaszkuláris állapotára, a népgazdasági milliárdokra (rossz állóképességű, betegeskedő munkavállalók), és tovább gyilkoljuk a sport szeretetét a kiesőkben.

Képzésben és oktatásban, azaz problémamegoldó és konfliktuskezelő tréningekben, és persze az Etikai Kódex bevezetésében látná Lénárt a változás kulcsát, így „kevesebb durvaság, érzelmi bántalmazás, etikai vétség fordulhatna elő”. A sportpszichológus rámutat, hogy az edzőknek olyan korban kell helytállniuk, ahol torzult társadalmi minták az uralkodók (agresszió, alpári hangnem, machóképző élvezeti szerek), s ezek már a sportba is beszivárogtak, így akár kognitív disszonanciát, meghasonlást is eredményezhet, ha egy edző jószándékból, a nemes etika szellemében vezeti edzéseit: „Szomorú, de az edző válik hiteltelenné és nevetségessé, ha normákra való hivatkozással próbálja kezelni a problémákat.”

POFON, BOT, SEGGREPACSI

A beolvasás az éles kontrasztokat felvillanó, unicefes Gyurkó részéről folytatódott. Egyrészt egy felnőttet idézett akit a sport „segített a tanulásban, rendszerhez szoktatott, egészséges élethez juttatott, és az élet része lett a mozgás”, másrészt egy nem reprezentatív, de informatív felmérés (886 fő, többségük 18-26 éves) sokkoló adataival állt elő. 63%-uk pozitívnak értékelte a sportolás légkörét, 75%-uk tapasztalt érzelmi (verbális) bántalmazást, több mint 70%-uk élt meg fizikai erőszakot (pofon, bot, törölköző, slusszkulcs, stb.), 31%-uk szexuális zaklatás áldozata volt (ideértendők olyan agresszív interakciók is, amik a nemiséget tekintve megalázók, pl. fenyítésképpen ciciszorítás, seggrepacsi), 15%-uk beavatáson esett át. Átfedések vannak a halmazok, főleg a szexuális és fizikai, illetve az érzelmi és fizikai bántalmazás között. A bántalmazó toplista így fest: 1. csapattárs, 2. edző, 3. szülő általi bántalmazás. A bűncselekménynek számító esetek egyikében sem indult eljárás.

A kutatásvezető szerint a felmérésből egy paradoxon is kiderül, amivel az edzőknek, szülőknek, sporttársaknak – segítő szakértőkkel karöltve – kellene kezdeni valamit: hogy lehet az, hogy átlag 10-ből 7 sportolót bántalmaztak, de 10-ből 6 embernek mégis pozitív élményt jelent(ett) a sport? És ugyan a pekingi és londoni olimpia közt jóértelemben kötelező továbbképzéseken vettek részt az edzők, történtek is szignifikáns változások a visszajelzések szerint, és az újdonsült edzők – a megélhetési versenynek, és a szaporodó különóraigényeknek köszönhetően – már sokkal „gyerekbaráttabbak” és „sportolóközpontúbbak”, de a megalázó kommunikáció, a fenyítés még mindig a repertoár része egyesknél. 2005. január elseje óta zéró tolerancia van érvényben a gyerekekkel szembeni bármilyen területen megnyilvánuló erőszakkal kapcsolatban: ez a törvény – a sportéletet tekintve – Gyurkó szerint nem az edzők ellen irányul, hanem az a cél, hogy pozitív nevelési és motivációs technikák terjedjenek el, és „isten őrizz, hogy odajussunk, hogy az edző egy esés miatti plezúr okán azon kezdjen parázni, hogy a szülők majd fizikai erőszakkal vádolják.” A szülőknek is illene tisztába lenni lehet/nem lehet-dolgokkal, pont ezért készített az UNICEF – az edzők viselkedési tízparancsolatához hasonlóan – egy szülői tacepaót.

TELJESÍTMÉNYELVÁRÁS, MEGFELELÉSI KÉNYSZER

Lénárt ajánlásokat is tesz: a pillanat hevében mondott, igazságtalan verbális alázás helyett (pl. Fakezű szerencsétlen!) célravezetőbb a Goethe-i gondolat: „Lásd azt benne, ami lehetne!” Mítosz, hogy meg kell halnia, rosszul kell éreznie magát egy sportolónak az edzésen: fájni fájhat, de a követeléseknek humánusnak kell lenniük, ez adhatja az etikai alapokat. Ugyanakkor nem szabad a kettős kötésbe (double bind) esni sem edzőnek, sem sportolónak: „Menj, és csináld amit én mondtam. Ha a versenyző nem nyer, akkor az edző: miért nem láttad meg, hogy mást kell csinálni?! De ha mást csinál, az edző azt mondja: nem azt csináltad, amivel odaküldtelek.” Ebből a pszichojátszmából jól kijönni nem lehet. Lénárt legvégül egy külföldi példa meghonosítását szorgalmazta: a fiatal amerikai sportolók alkotmányához hasonlót készíteni itthon is.

A levegőért kapkodó edzőket, akiket már csak az akaszthatta volna ki végleg, ha az önigazolás lélektanáról szóló Aronson-könyvet osztották volna ki közöttük, Szántó Imre hozzászólása billentette vissza. Öcsi bácsi szerint a szülők és kortársak is felelősek a problémákban, míg az edzők folyamatos teljesítményelvárásban, megfelelési kényszerben szenvednek, szoronganak, és mindig más embertől függenek (versenyző, felettes, bírók). Megjegyezte, hogy az edzőkkel kapcsolatban vagy mindig csak az adott pillanatot értékelik, vagy a kilengéseket látják, nem az adott felkészülési rendszert. „Hol vannak a teremből a főállású titkárok, vezetők, hol vannak busásan honorált állami edzők?!” - vetette fel teljes joggal a szakági, szövetségi vezetők, kiemelt trénerek távollétét, akik teljesítménykényszerbe hajszolnak más edzőket, viszont azokat már nem motiválják sem pénzzel, sem jó szóval. Másfelől megjegyezte, hogy egy Etikai Kódex esetében külön részt kéne szentelni a meccseket, rendezvényeket befolyásoló tényezőről, nevezetesen a játékvezető szerepéről, felelősségéről.

A teljesen lesújtott Vad Dezső felindult hozzászólása zárta le a konferenciát, aki sportújságíróként, teniszezőként, és a MOB-elnök Schmitt Pál sajtófőnökeként igazi all-round ember a sport területén: szerinte az UNICEF felmérése becsmérlő általánosításokat tartalmaz, teljes mértékben félrevezeti a közvéleményt, degradáló és dehonesztáló az edzőkre nézve. “Meg kell kérdezni Verrasztót, Hargitayt vagy Darnyit, hogy mitől lettek sikeresek. Kaptak a papuccsal Széchytől, az használt!”

Hát, itt tartunk most.

---

(Az eredeti cikkem itt jelent meg.)