Behúztam az 50km-es Országos Bajnokság 2. helyét szeptember elején, majd rá egy hétre 48. lettem kb. 10000 egyéni indulóból a Wizzair Félmaratonon, ez egyben egyéni legjobb időm féltávon. Versenybeszámolók jönnek sok hangulatos videóval, amit pár nap múlva követ a résztávozásról írt hosszabb gondolatsor, hisz ebben a két versenyen is nagy szerepe volt: hozzásegített, hogy 77 percen át, vagy akár 3 és fél órán keresztül gyorsan fussak, minden távhoz egy megfelelő tempót belőve.

A Pakson rendezett OB érdekes tapasztalat volt. Fura egy táv az 50km: nem maraton, nem ultra, egy homályzóna. Gyorsan kell futni nagyon, de nem nagyon nagyon, viszont hosszan, de nem hosszú hosszan. :-)

Operatőr: Nagy Bálint

A 2. helyet szereztem meg: Zsigmond Előd, egy gyorslábú (2:38-as maratonos, de ultrát először futó) sporttárs ért be előttem. 10 km-ig bírtam vele a tempót, de aztán lemaradok, arra építve, hogy majd 42-nél kifingik a 4 perces tempótól. Ez nem történt meg, viszont görcsölni kezdett a lába, de én is kifingtam 38 körül, nagyon szánalmas utolsó 8-10 km-t produkáltam, nem is tudom, mikor borultam meg ennyire gyalázatosan.

Rohadt fárasztó volt 40-től az egész, egyszeriben kijött az idényvégi ólmosság és fáradékonyság. Remek futóidő volt, de nehéz pálya (49 kör a park körül, viacoloron, sok éles derékszögű balkanyar, le-föl a járdákról). Az izót iceteának nézem, így egyáltalán nem ittam izót. A tempóugrálások döbbenetesek, de ezt a pálya egyenetlenségének, a folyamatosa lelassulás-kigyorsításnak is „köszönhetem”. A magasságemelkedést 20 km-nél nem is értem. Az első verseny volt, ahol le is köröztek, legalább 2-3x ment el mellettem Zsigmond.

Frissítésem: 16km: Nutrixxion zselé, 21km só+amino, 26km Vitatigris, 32km só+aminotabletta, 35km magnézium ampulla, 40km Vitatigris.

Átlag: 4:28 p/km, 3500 kalória.

A díjakat Kovács Antal és Kozmann György olimpikonok adták át, utóbbi a paksi polgármesterjelöltként is virított. Az, hogy hat férfi indul el az OB-n szerintem is gáz. De aki ott van, abból lesz dobogós. A mezőnynek nem kell védekeznie az idők miatt, aki ott volt, az ott akart lenni, hacsak nem volt sérült, vagy hullafáradt egy másik versenytől. Az, hogy későn lett kiírva az előre tervező futóknak vágott alá, de a verseny rangját méltatlanul aláássa a kislétszámú mezőny. De a viszont, hogy amatőröknek, ráadásul ilyen időkkel (3:21, 3:41, 3:47) dobogóra lehet állni a tömegsport szélesedesését és a futás demokratizálódását mutatja nekem. Szerintem macerás OB-t rendezni, ezért az a szervező, aki hajlandó bevállalni, bezsuppolja egy létező versenybe (Atomfutás). A MASZ-tól sem volt ott senki. Nem tudom, kinek lesz ciki kimagyarázni a létszámot: a szervezőknek, futóknak vagy a MASZ-nak.

De nekem fontos volt egy ilyen bajnokság, még ha rohadt fáradt vagyok is már a sok hosszú gyors versenytől. Le is igazoltam pont ezért a Honvédba, lett kék könyvem, ami semmit nem változott 1990 óta, amikor még a Fradiban kapuskodtam. Mondjuk a modor sem: emailben ennyit kaptam, miután közöltem, hogy ezüstüt nyertem. „Sajnos Tatár István szakosztály igazgató nem járul hozzá, hogy az 5.500.-Ft-os nevezési díjat kifizessük.” Egy gratulációnak örültem volna, ha már majd az évvégi elszámolásukban az állami dotációnál pluszt jelent minden helyezés. Ennyi.

Egy hét elröppent, átmozgattam az OB utáni napon (vasárnap), úsztam egy jót + lazító szaunáztam, melegvízben áztam hétfőn, majd legközelebb pénteken futkorásztam egy kicsit. Így jött el a szomorú vidám vasárnap.

A félmaraton 1:17:54-es ideje nekem is kellemes meglepetés volt, lévén baromira fáradt vagyok már a hosszú, mégis gyors iramú versenyek miatt, az OB után nem is volt sok időm felépülni, de úgy tűnik a szuperkompenzáció működött. A siker titka lehet: legalább 25 percen át elég alaposan bemelegítettem, aztán 7 km-nél betoltam egy zselét, ami ki- és fenntartott a végéig (eddig ilyet nem csináltam ilyen röpke távon, de bevált). Nem volt nagy szél, kellően hűvös volt, illetve hogy egyáltalán nem volt rajtam semmi teher, elvárás.

Annyira örömmel futottam, hogy 18 km-nél, a Westend utáni kanyarban beértem Erdélyi Zsófiát (a londoni olimpián volt magyar maratonfutónk), aki el volt már fáradva, nézegetett hátra. Mondtam, bár nem vagyok híve, de álljon be mögém szélárnyékba és nyomjuk meg a végét. Tekertem rendesen, a Hősök terénél kioldalaztam, hogy innen már övé a pálya. A végén a riportban meg is köszönte az alkalmi segítséget.

Büszke vagyok, hogy egy picit én is húzhattam a magyar bajnoknőt segítettem s ez még a Telesportban is benne volt, muhaha. Egy kis kérdezz-felelek velem a végén:

És ráadásnak egy marha vidám interjú faék egyszerűségű válaszokkal a kenyai női győztestől:

Innentől kezdve csak jólesőn pihenek, mentálisan készülök Athénba, örülök, hogy már nem kell lélekszakadva futnom, csak kimérve és céltudatosan kocorásznom Spárta felé.

(Filmforrás: Ustream, hosszabitas.hu)