Miért annyira alulreprezentáltak a fekete futók a hobbiatléták között - erre keresi a választ a külföldi Runner's World 2011-es írása és egy rövid Guardian-cikk is, amik nemrég kerültek elém. Magyarországon nem annyira égető a probléma, de a fekete (színesbőrű, afroamerikai, stb) szó behelyettesíthető ország- vagy habitusspecifikus jelzőkkel, s máris kreáltunk egy problémát politikai inkorrektségből!

Jay Jennings "recreational distance athlete"-nak nevezi a hosszabb távokat életminőség-javítás miatt futó hobbistákat, amatőröket. Megfigyelte, hogy az 5 km-s versenyektől kezdve a maratonokig a fekete futók jönnek, látnak, győznek - de velük szinte csak az élbolyban találkozik, a mezőnyben, a vert seregben szinte alig. Vicc: a maratonok egyetlen értelme és funkciója manapság, hogy "20000 fehér üldözhessen fekete fickókat a város utcáin, mint a régi szép időkben..." - mondja egy amerikai standupos.

2011-ben a Running USA kérdőívet töltetett ki futóival: a 12 ezer válaszoló 90%-a fehér, 5%-a spanyol, 4%-a ázsiai, és csak 1.6 %-a volt fekete. Mindez azért is döbbenetes, mert az elmúlt évtizedben a hobbifutók száma 56%-kal nőtt, azaz a hype nem hozta el a fekete futók involválását a sportba. (Ha beütöm a google-ba, hogy black runner, baromi kevés képet dob ki, valóban.) Mi a szitu akkor?

Ikonok, példaképek mindig is voltak a feketék közt, de főleg sprinterek és ugrók (Owens, Lewis), és manapság hosszútávfutók (Keflezighi), de még ez sem hozta el az áttörést. Lakóparkokban, kertvárosokban megszokott látvány, hogy kocognak az emberek reggel vagy késő délután. A fekete városrészekben csak akkor futnak, ha kergetik őket, vagy menekülnek a rendőrök elől. Egyszerűen nem szokás, nem is látni futót - így a cikk. Sőt: "Azt csinálod, amit a szomszédaid is csinálnak" - mondja egy nyilatkozó rávilágítva, hogy mennyire fontos az igazodás a környezethez, a szokásokhoz és az emberek elvárásaihoz.

A BlackGirlsRUN!-csoport egyik alakítójának anyja döbbenetét fejezte ki, amikor dagi kislánya kimerészkedett kocogni. "A feketék nem futnak." - jelentette ki a saját anyja. Azt már a cikk szakértői teszik hozzá, hogy sok környék nem is alkalmas edzésre, ez pedig egy újabb visszatartó erőt jelent. A szegény negyedekben egyszerűen a köznépi kikapcsolódás nem lehet a futás, mert nincsenek meg a körülmények vagy veszélyes. És persze a kultúrának is szerepe van: a fekete gyerekek között erős a csoportnyomás, hogy baseballt, ami focit, kosárlabdát játssz, mert annak van kulturális beágyazottsága, minden másnak nincs becsülete.

Az is közkeletű nézet, hogy ugyan vannak (amerikai, nem afrikai) fekete futók, de azok csak gyorsan futnak, és nem messzire. "Ha egy táv hosszabb, mint 400 méter, akkor azt a fehér srácok csinálják" - így a summázat. Richard Cooper, aki a nyolcvanas években volt profi futó 3000 és 10000 méteres távokon, elmeséli, hogy a startvonalon rendre az egyetlen amerikai fekete volt, el is nevezték viccből Kenyai Coopnak. 10-15 évvel később sem változott a szcéna: szinte alig találni amerikai születésű, "kisebbségi" futót a hosszabb távokon. Sem a profik, sem az amatőrök között: 1996 előtt nem is volt afro-amerikai a Road Runners Club of America szervezetben. Pedig ott vannak olyan szervezetek a láthatáron, mint a National Black Marathoners Association.

Régen ilyen focimeccs is volt itthon - ma már ez valószínűleg kiverné a biztosítékot a PC Amerikában.

Mindez kognitív disszonanciához, xenofóbiához is vezet: azt a maroknyi amerikai feketét, aki hosszabb távokon indul, gyakran gúnyolják szőnyegporolónak (az afrikaiak gúnyneve) tévedésből, hiszen uralkodó az a nézet, miszerint aki fekete és fut, az tutira afrikai. Aktivisták szerint az sem tett jót az elfogadottságnak és a szemléletváltásnak, hogy pl. fekete szupercelebek maratont futottak. Oprah Winfrey vagy P. Diddy jött, futott, kiégett, leporolta a kezét, neki ez megvolt, esetleg gyűjtött valamit charity-ben, de soha vissza nem nézett utcai versenyre. A masszív médiafigyelem így időleges, csupán egy apró dologra fókuszál, így a lényeg és a cél rejtve marad.

A médiát is lehet hibáztatni: "ha végigpörgetsz egy futóújságot, nem látod magad" -mondja egy fekete futó. Elvétve találni csak fekete ruha- vagy cipőmodelleket, cikkeket fekete futókról, de alapvető cikkillusztrációkban is csak a fehér futókra számítanak. Pedig szakértők szerint kiaknázatlan területek vannak: akár aranybánya is lehetne egy feketéket megcélzó kampány, de a cégek lustaságból nem mennek utánuk. A NIKE legutóbb egyébként egy fekete sráccal is hirdette a fényvisszaverős éjszakai futócuccait.

 A cikk említ egy elsőre abszurd kifogást is, ami második meggondolásra nem is annyira elrugaszkodott. A fekete nők annyira kényesek a hajzatukra, annyira nehéz divatosan kiegyenesíteni az alapvetően erős, göndör hajzatot, hogy nincs kedvük egy edzéssel "kiizadni" a frizurát. Nincs idejük újra megcsinálni, ha munkába indulnak, és pénzük sincs fodrászhoz szaladgálni folyton. "The number1-challenge" - mondja egy fekete futólány, aki szerint sokan szívesen futnának, de nem tudják, hol kezdjék, kellenének a problémaspecifikus tanácsok. Ismerős.

A cikkíró 5 tanácsot is összegereblyéz a végére:

- csúcstalálkozó sportszergyártók, klubok, szervezetek, versenyszervezők részéről a témában, de elismeri ugyanakkor, hogy a legjobbak mindig az alulról jövő kezdeményezések

- a versenyszervezőknek a fekete közösséget érintő problémák megoldását kéne promotálni (futás jó a cukorbetegségre, elhízásra), és a verseny útvonalát gyakrabban kéne fekete negyedeken átvinni

- az edzőknek le kéne rombolnia a sztereotípiákat, és a feketéket mezeifutásra, hosszútávfutásra biztatni. Fura, hogy számos sprinter van, de hosszútávos menő alig.

- műkedvelő futóknak inspirálniuk és bátorítaniuk kéne a színesbőrű kollégákat, barátoka, elhívni közös futásokra, bevezetni őket a sportba

- legyen észnél a média