Iharos (eredeti nevén Izrael Sándor) az ötvenes évek világklasszis magyar pályatléta triójának tagja volt Rózsavölgyi István és Tábori László mellett. Pont 20 éve hunyt el. Ő az a magyar futó, akit legendaként kezeltek és kezelnek ma is - nem éppen érdemtelenül. Egy kvázi életrajzi könyv kapcsán írnék róla pár dolgot. Ha mozgóképről lenne szó, akkor a műfaját dokumentarista játékfilmnek hívnák, azaz olyan film, amely dokumentum alapú, szereplői talán magukhoz hasonló élethelyzetű embereket / sorsokat személyesítenek meg, keresetlenül, amatőrként játszanak, viszont a film történései többnyire fikción alapulnak, kitalált forgatókönyv alapján szövődnek. Na, ilyen könyv az Iharos Sándor futófenoménről szóló könyv (Marschall József – A szélparipa). Tények, anekdoták, visszaemlékezések és regényes fikciók vannak szépen összeszőve a könyvben. 

Egy idevágó remek cikk a nagy magyar futó éráról, és annak az amerikai futóéletre gyakorolt áldásos hatásairól a Runner's Worldből itt. És egy hazai összesítés a magyar rekorder atlétákról - hát nincs túl sok, de a fent említett nevek mind ott figyelnek.

Az '50-es években (tán egészen halványan a '90-es évek elejéig) még volt nimbusza, honorálása az atlétikának, még azt is mondanám, megérte atletizálni úgyis, hogy valamelyik külvárosi gyárborzalomba kellett járni a hajnali edzés után értelmetlen melósmunkát végezni a szocializmus építése címszó alatt. (A klasszikus nem-dolgozós sportállások csak későbbjöttek divatba. A könyv Iharos életét vázolja fel, sok tényszerűséget kiszínezve, párbeszédekkel dúsítva. Iharos már-már Henry Rono (interjú itt, cikk itt róla-vele) előképe: 12 világcsúcsot állított fel közép- és hosszútávon, ebből hetet 14 hónap leforgása alatt 1955-56-ban amikor 1500 métertől 10 000 méterig minden távon a világ legjobb eredményével rendelkezett. Iharos 1955-ben a világ legjobb sportolójának választatott (lásd a bélyeget). 1956-ban nem utazott el a melbournei olimpiára a forradalom kitörése miatt, 1960-ban pedig csalódást keltő helyeken végzett Rómában.

Jó kis olvasmány a Szélparipa, asszem már csak könyvtárból lehet megszerezni. Van benne szó Kovács Bütyökről, Rákosi Mátyás tatai edzőtábori látogatásáról, edzéstervről is, például:

- reggel: könnyű 3000m, 15 x 200m, lassú jog, sprint desszertnek, levezetés

- este: gyors vágták és lassú levezetések ritmusosan, 30 x 150m közben 50 méter jog

Nagy szerepet kap Iharosék kőkemény edzője, Iglói Mihály is (lásd a fenti képeken), alias Náczi bácsi, aki két évvel élte túl Iharost. Ilyeneket mondott edzőként (ezt egy konferencián jegyeztem le, ahol a kulturált edzői viselkedésről esett szó), hogy: „a gazella sem emel súlyt, mégis elég gyorsan fut”, meg hogy „vagy azt csinálod amit én mondok vagy elmész.”). Általános vélemény volt róla, hogy hülyére futtatta a sportolókat, a könnyű tempó igazából sprint volt, szinte mindent az intervallumos edzésre épített, az extrém mértékű terhelést és az unalmat csak kevesen tudták elviselni, de ez kellett a sikerhez. A sikert amúgy mi sem jellemzi jobban, minthogy Iharosék sikerkorszakában a Time Magazin „Öt Elvtárs"-nak nevezte a Náczi bácsi-féle futócsapatot. Vagy az, hogy diafilm is készült róluk.

Jöjjön pár idézet a könyvből:

A munkáról:

„A gyári munka a szabadságunk ellen elkövetett első komoly merényletek egyike az élettől.”

„Gyári dudaszó: ilyenkor mintha stratpisztoly adta volna meg a jelet, a melósok beröpültek a délutánba.”

„Nem is a helyemet kerestem, hanem a kijáratot.”

„A 472. számú népbutító és –bódító intézmény edzett torkú törzsgárdájának nélkülem kellett megváltania a világot”

Egy 1959-es Képes Sport címlap és beszámoló a tavaszi idényzárásról.

A futásról:

„Vadászott mindenki az eredményeinkre.”

„Futás közben könnyű belátni, hogy az élet alapvetően mégiscsak egy kellemes dolog.”

„A könnyedség nem jön azonnal, ahogy az életben semmit sem adnak ingyen. De ha nem hagyjuk, hogy elijesszen az első pár száz kilométer, és elég türelmesen szenvedünk ahhoz, hogy összerendeződjön a légzés, az izomzat, akkor felfedezhetjük a futás szépségeit is. Egy-két furcsa szervezet esetén ez a szenvedéses rész rendkívül rövid...Csak az igazán szerencséeknek adatik meg, akik valahol valamikor nagyon kiérdemelték, hogy ilyen eygszerű módon, csak azzal, hogy futnak, elérhessék a boldogságot...Pár lépés után átestem a nehezén, leráztam magamról a terhes gravitációt, elszakadtam a földtől, és élveztem a száguldást”

„Rövid ideig tartó, fájdalmas rész után jött a szabadsághormon.”

„A futás hobbi, hogy kikapcsolódjak a világból.”

„Mitől félek inkább: a tehetségtelenségtől? Vagy az iszonyatos mennyiségű munkától? Felváltva nyomasztott.

„Hajnalban, amikor még a rosszaság is alszik a világban, a legnemesebb energiákat szívhatjuk be... ilyenkor tehetünk szert a legszebb mozgásra.”

Náczi bácsiról:

„Rengeteg fiatalabb társán vette észre, hogy tehetségesebb, mint ő. És ha már belőlük sokkal többet hozhat ki, akkor miért pazarolná magára a tudását?

„Meg voltak győződve, hogy kiégeti a futóit.”

„Nem árult zsákbamacskát. Végighallgatni is fárasztó volt egy napra tervezett adagomat, de nincs mese, a jó eredményeknek ára van...Tervei voltak velem, s ez súlyos következményekkel járt a közérzetemre nézve.”

„Szadállat” (= szadista vadállat)

„Sűrűn rendelgette tőlünk a győzelmeket." 

Akiktől Náczi bácsi rendelgette, azok közül íme Rózsavölgyi és Tábori idősen.

Egyetlen ultrázásáról, amikor éjféltől reggel hatig köröztek a társaival a pályán fogadásból:

„Éjféltájt szörnyű élményben volt részem. Megjelent előttem egy nagy tányér madártej képe. Kegyelemdöfés volt, amikor az ízért is megéreztem a számban. Az éhség kérlelhetetlenül támadott, és össztüzet zúdított az érzékeimre. Hosszútávfutók sokat tudnának mesélni erről az élményről, ami tudományos szempontból nem is nagy dolog.A szervezetünk segítségért kiált, és jelzi, hogy minden elemészthető felemésztettünk.”

„A monotóniatűrő képesség: elszürkülő tudatunkban összefolyt az idő, az örökkévalóság végtelenül hosszú, vörös salakpályáján futottunk... Az erő persze előbb-utóbb úgyis elfogyott, és jött a szenvedés. A fájdalomtűrés volt az első, amit megtanultunk.

Versenyzésről:

„Tulajdonképpen meghaltam, és megdöbbenésemre ez nem is volt olyan rossz állapot.”

„Az olimpiai bajnokoknak különleges adottaságuk van a 4 évente egyszer adódó lehetőség kihasználására.

„Az embereknek nem árt néha belelolvasni az újságokba, hogy megtudja, miért is hibázott.”

„Ha feladásközeli állapotba kerültem, csak a vereség keserű ízének emlékét kellett felidéznem. Összekaptam magam, és a tettek salakjára léptem.”

„Két év kilátástalannak tűnő munkáját tettük elfogadhatóvá.” (egy győzelemmel)

„Egy katona éles helyzetben tanulhatja meg leginkább a mesterlövészetet, így aztán annyi versenyen indultunk, amennyit csak a lábunk bírt.”

„Elérkezett az idő, hogy leszakítsuk a gyümölcsöt.”

„Az atlétika féltékeny királynő. Visszakövetel magának.”

A futáson kívüli dolgokról, látásmódról:

„Váratlanul és drasztikus módon jelentkezett a magánélet, és tudatta velem, hogy a fiam és a feleségem is a világon van.”

„A feleségem ott ült mellettem, és hiányzott.”

„Igazság szerint, egy idő után, már zavartuk egymás életét.”

„Nem jó azoknak az embereknek, akik a látszatból indulnak ki. Sok csalódást elkerülnének az életben.”

„Vannak azok az emberek, akik a saját tévedéseikből sem tanulnak. Újra és újra rosszul ítélnek, és örökösen csalódniuk kell.”

„A sok fény halálos ellensége a beszélgetésnek.”

„Néha hallga
tnunk kell ahhoz, hogy okosnak tűnjünk.”

„Az a fajta ember volt, akit megnyugtatott a saját hangja. Minél tovább hallgatta magát, annál inkább megerősödött benne, hogy igaza van.”

Nemsokára majd a Szélparipa pandantjáról, Török Ferenc Pergamen c. könyvéről is írok, amiben Rózsavölgyi (pály)futásáról van szó.

Akit még érdekelne Iharos bővebb sztorija, annak ajánlom a szikárabb, tényszerűbb monográfiát Dr. Takács Ferenctől.