(A poszthoz szervesen kapcsolódó, azt jelentősen árnyaló első rész itt található.) 

DE VÉGÜL MEGLETT - SPARTATHLON 2017

Gyakran kérdezik, “hogy készülsz egy ilyen hatalmas versenyre”? Egyrészt nem gondolom sem hatalmasnak, sem versenynek (ez már a mentális készülés része, a legjobb mindent tagadni!), másrészt nem készülök. Pontosabban: fogalmam sincs, hogy kéne készüli a Spartathlonra, erre a szép hosszú futóeseményre, groteszk tündérmesére.

Sosem tudtam, sosem volt erre megoldóképletem az edzéstervben. Azt mindig láttam, hogy a sok heti kilométert lefutók többnyire gyorsabban végigmennek a pályán, de akár ki is esnek. Nem itt van a kulcs.

Vannak, akik a győzelemért mennek, vannak, akik a célbaéréséért (cél a cél), és az egymást metsző halmazba sokan beleesnek: szarrá edzik magukat, tartozzanak bármilyen kasztba, terveket kovácsolnak, pontos kimutatást vezetnek, méretes papírlapokra írják fel az állomások neveit, készülnek, mint elsőéves orvostanhallgató az anatómia vizsgára. Nekem erre sok kedvem, időm, de főleg habitusom nincs.

Fontosnak tartom, hogy a hobbijelleg domináljon, a szeriőzitás határain belül azért igyekszem nem túl komolyan venni a dolgot, és ami a legfontosabb - ha lehet egy tanácsom az egész ultrázás kapcsán -, hogy őrizzük meg az öniróniánkat.

A görcsös igazolási kényszer, megfelelni akarás tévút: a fogcsikorgatós céltudatosság pont a szépségét és az ízét veszi el ennek az alapvetően értelmetlen, de mégis nagyon hasznos futkorászásnak. Minden hasznossága később csapódik le, elcsúszással működnek a dolgok. A célban csak a végetérés öröme van, és a hype miatt gondolt "nagyot tettem" érzése.

Számomra a 2017-es spártai futás bármennyire is rizikómentesnek ígérkezett, egyáltalán nem volt az, sőt idegborzoló volt több esemény miatt. A bürokratikus szívatásról az előző részben írtam már. A verseny fizikai terhelése nem volt releváns, a lelki nagyon is.

Alapok

Szóval a “készülésem” egyik alapja az volt, hogy 2017 volt az eddigi legtöbb ultrakilométeres évem (735km versenyen, köztük az a szép, de tökéletesen érdemtelen 2. hely a 217 kilis delphoi versenyen, és az élvezetből, fotózgatással lekocogott 100 mérföldes berlini).

A másik alapot - óriási közhely - a rutin és az évek képezték.

A harmadik alap a félmaratoni edzéseim voltak, ami végül bár balul ütött ki (mindjárt részletezem), de meglehetősen erős formába hozott, és nem is volt baj az egyhónapos kényszerpihenő. Ahogy a triatlonosok mondanák: hosszú tapering szakasz, nagy rápihenés előzte meg a nagy versenyt. (Előzetesen 31-32 óra közé tippeltem magam, végül 34h 45m lett, ami pont az átlaga az eddigi összes időmnek.)

Azt tudtam, hogy egyszerre lesz ez a leginkább tét nélküli, egyben a legrizikósabb futásom is. Végig egy kettős terhet cipeltem végig: egy krónikus fizikait és egy közben felmerült akut lelki terhet.

Tét nélkülinek gondoltam, mert semmit nem kellett igazolnom atlétaként, ráadásul most már forgatási terhek sincsenek. Nincs mit veszítenem, hisz

csak láncainkat veszíthetjük,

küzdeni érdemes, és olykor-olykor nyerni is lehet, leginkább élményeket. (Érdekes, hogy a vb-bronzérmes Baji Balázs edzője is ezt tartja a legfontosabbnak, pedig kőkemény élsportról van szó. Olvassátok el ezt a szuper cikket.)

És rizikósnak, mert augusztus 28-án, egy hónappal a rajt előtt részleges izomszakadásom lett a jobb vádlimban.

Elpattant egy húr

s vádlimba vágott oly váratlanul.

Egész nyáron ezerrel készültem félmaratoni versenyekre, ki akartam futni a legjobbamat (mi a legjobb?). Ám a sok résztávos rekortánedzés valamelyik különösen kemény etapján egy gyorsan terjengő fájdalom figyelmeztetett, hogy túlhúztam.

Nem volt pattanó hang, reccsenés, egyszerűen mintha spiccel belémrúgtak volna, egy ideig kellemetlen volt, majd utána nem tudtam futva ráállni a jobb lábamra. Gyorsan fizetős magánultrahangra mentem (várhattam volna, mire a TB-mből időpontot kapok): nem túl mély, de elég széles szakadás.

Nem könnyelmű hűbelebalázskodás volt ez, évek óta erősen résztávozom atlétikapályán. Valószínűleg nem eleget nyújtottam a nyári edzések után, és/vagy nem volt elég hosszú a bemelegítés. Utólag fellapozva az edzésnaplót világos minden: elkezdett foszlani az izom, mint Marie-Antoinette kalácsa, nem figyeltem a jeleket. Többször leírtam megjegyzésként (aug. 22.-én 2x6000, aug.24.-én 10x900), hogy sajgó vádli, de azt hittem, csak a kemény edzés fájdalma. Korábban kezdődött és eddig bírta.

Nagy bajban voltam és kisgatyában

- hogy egy ‘90-es évekbeli klasszikust citáljak.

Tanulság: vissza kell olvasni az edzésnaplót és figyelni a jelekre, nem rutinból dolgozni. És főleg többet pihenni, keresztedzeni. Nem mint a Bikini-dalban, hogy tudniillik

csókolom, megszakadhatok?

Még mindig követ el szarvashibákat az ember. De csak az nem hibázik, aki nem dolgozik.

Amúgy bazmeg

Bosszantó volt, mert nagyon bennem volt egy jó eredmény, mind félmaratonra, mind Spartathlonra. És így volt nem kis aggódás, hogy összefor-e 4 hét alatt, ami átlag hat hétig tart, nem jön-e elő a görög utakon? Én futom le a Spartathlont, vagy ő fut le engem? Rendbe jön-e a láb, hogy megtapogathassam azt a másikat?

Mindezek után a nagyobbik gyerek, akit tavaly elvittem Spártába, hogy lássa, az apukája (nem) szórakozni jár a kocsmába, azt mondta vállát megvonva: úgyis megcsinálod. Ő mondjuk le se szarja az ultrákat, beépült az életébe, egyszer ránézett a nyomkövetésre, hogy megvan-e még a fater, vagy már örökölt, de nem gratulált, nem szokása, én meg nem igénylem a rajongást.

A végére azért összeállt a dolog - pestiesen szólva - mint a gecis bugyi. Na de addig! Majd megőrültem, hogy itt ez a hívogató-simogató későnyári futóidő, és nem tudok kinn szaladgálni. Ha valaki azt mondta a környezetemben, "megyek futni" - hm, gondoltam: Jó neked; és amúgy pedig: bazmeg.

Gyűlöltem a kocogókat, az egészségeseket.

Ölni tudtam volna egy vádliért, hétperces kocogásért. Testcserét, de most!

Kértem Gilles-t, hogy fogadkozzon a lourdes-i madonnához a jobb vádlimért. Szar, de mégis muszáj volt megfogadni a terapeuta (Moove sportfizioterápia) szigorú javallatát, hogy semmi futás. Szar volt, hogy amíg kint gyakran fasza forróság volt, amiben lehetett volna a görög időjárásra készülni (mint utólag kiderült, teljesen feleslegesen), nem tudtam menni. A lakásban (siralomház) csücsülve, jegelve, dunsztolva sirattam a remek formámat, viszlát Szőlöskör50, VárAHármas, Wizzair vagy Szigliget Fél. Jobb híján elmentem szurkolni.

De a sérülés amennyire hátrány, annyira előny is: egyfelől legális lustálkodás (és egyenes út a plusz kilók felé), másfelől tanítójellegű. Végletességünk és nádszál-jellegünk bizonyítéka. Rohasztott a lellkiismeretfurdalás. A kimaradt edzések felbecsülhetetlenek, minden másra ott a… Persze ez az egész egy faszság, csak akkor nem realizálja az ember. Nincs kihagyhatatlan edzés, sem verseny. 

Volt gyógytorna, akupunktúra-szerű ideg- és izomingerlés tűvel, dunsztolásos, SMR-hengerezés ezerrel, lábujjhegyre pipiskedés és visszareszkedés, sok úszás, bringázás, nyomelem-visszapótlás, később nyújtás. De főleg: kényszerpihenő, hogy a Spartathlonra beforrjon. Volt némi költsége, de ha tízévente ennyi, az simán kibírható. Közben ugyanazon a lábon a középső lábujj folyton zsibbadt, fájt, ha földet ért. Valami idegbecsípődés volt, így tehermentesíteni kellett körberagasztásos széthúzással. De akkor már a másik lábat is, hogy szimmetrikus legyen. A vádlin kinezioszalag - sosem viseltem ilyet. Idegen, fura érzés volt. Így nézett ki:

Először a Spartathlon előtt 10 nappal futottam 2000 métert, utána naponta egy kilométerrel többet. Miközben a futás nevű sporttal ismerkedtem újfent, pátosztól fűtve azt gondoltam ki, hogyha kell, a

taknyomon-véremen rángatom

magam a célba (újabb citátum, ezúttal a 2010-es évek szájhősétől.)

Csütörtöki tapasztalások

Athén újra. Idén ismét a legendás Hotel London a szállás. Az ebédlőben van egy kis brügge. De a jónépnek azért kiírják a miheztartás végett:

Az idő borús volt: a tengerben amúgysem lehetett fürdeni olajszennyezés miatt. Paff a nyárutónak.

A bedepózás rutinszerűen ment, megvártam az ebédet, elcsentem pár ehető cuccot, bezacskóztam, megnéztem a tavalyi checkpoint számokat,  kábé ugyanarra a 11 pontra küldtem valamit, leadtam tessék-lássék még pár dolgot, amiből a végén szinte minden visszakaptam.

Volt, aki kihajtogatható leporellókra készített haditervet, nekem ez a tavalyi sajtpapír volt a sorvezetőm. Karikával a meleg ételes pontok.

Zselét nem érdemes már leadni, amióta a nagyobb pontokon kinn van egy rakat az asztalon. Változó idők. Simán kihúzható a büféasztalról is a verseny. 

Ami fontos volt, azt szépen kiszámoltam, leadtam a megfelelő helyre: a lámpát 110 km-re, éjszakai ruhát 150 km-re. Ha még nem kell, ha előbb érek oda a tervezettnél, akkor sem kell sokat cipelnem magammal, mert előbb utóbb sötét lesz és hideg. Mindig küldök előre egy nagy zsákot, amibe reggel lerakom az éjjeli ruhát, mert felesleges cipleni, és így meglesz a célban a cucc. 

Más nem fontos, csak az hogy  rajtszámomra is felírjam a pontokat, mert hülyülök, és elfelejtem. És hiába szólnak rám a pontőrök, néha meg se hallom.

Még így is elbasztam a versenyközpontban egy órát ezzel a matekolós mutatvánnyal, pedig az előző évi súgómat is használtam. Mennyivel egyszerűbb Berlinben, ott csak 3 helyre lehet küldeni.

Futókommandó

Jó lenne bevezetni a futókommandó intézményét. Valaki mondjuk elhatározza, hogy maratont akar futni. Bejelenti a kommandónak. Az ürge becsülettel edz jó esetben, és a kommandó egyszercsak, teljesen váratlanul felkeresi. Egy súlyos kéz ereszkedik az atléta csontos vállára: “Most!” Ha menni kell, menni kell. Megszűnne a rettegés, ahogy egyre közelít a naptári nap, amikor önkéntes kereszthalált szeretne halni a futó egy versenyen. Na nem. A futókommandó megjelenhet bármikor, és emiatt tök felesleges lenne izgulni. Megszűnne a rajtláz, a versenystressz, és a váratlanságból erényt lehetne kovácsolni.

Ez az utópia most jól jött volna, hisz a rajt előtt nem tudtam aludnom. Vélhetően még mindig szorongok. Vélhetően - nagyon szépen fogalmaztam meg. Mit finomkodom: kurvára feszült ilyenkor az ember. Az először futók vagy eddig sikertelenül teljesítők a várható nehézségektől paráznak. Én sokáig kutattam, hogy miért nem tudok aludni nagyobb ultrák előtt (most már 4. alkalommal zsinórban, sem a 2016-os és 2017-es Spartathlon, sem az Euchidios 215km, sem a Berlin 100 mérföld előtt). Azt hittem azért, mert a tésztapartin teleeszem magam kalóriafeltöltés címszó alatt, és emiatt hánykolódom álmatlanul. De nem: egyszerűen a korai rajt miatt feszengek. Hogy nem fogok tudni felkelni, lekésem ,sötét és hideg van, és ráadásul hogy nem tudom magam kipihenni előtt. Őrület, de így van: nem tudom kialudni magam. A kora reggeli rajtok: parák! Pont annyira várom, mint a Mindhalálig zene tánckoreográfus főhőse. It's showtime, Fox!

Ugyanúgy

Azért a szokásos módon odakóvályogtam a rajtba. Egy tízes skálán, ha értékeltem volna a harckészültségi állapotomat: 3. Ugye, azt tudjuk, hogy az országé 9 körül van. Aranykor. Ugye, ti is érzitek?

Minden úgy ment, mint mindig.

Ugyanúgy Lőw Andrissal egy szobában, mint öt éve mindig minden versenyen.

Ugyanúgy nem vittem kísérőt, mint ahogy sosem (ez magyarul van?). Sokszor tértem már ki erre a témára, a szabályrendszer kapcsán is írtam róla, sarkallatosnak érzem. A futó nagykorú, nem kell neki kézenfogós kíséret. Szeretek magamrahagyottan melózni. Öngondoskodva. Számomra minden többet ér, ha egyedül érem el. De mindenki másképp csinálja. Sem edzőm, sem sleppem, sem űrkaja-menüsor, sem gyógyszerek és csodakészítmények. 

Nem tartom jó indoknak, amit sokszor emlegetnek: „azért viszek magammal kísérő(ke)t, hogy én csak a futásra tudjak koncentrálni.” Csereruha, kaja, motiválás: ezekre mind úgy tekintek, mint a futás velejárói, a versenyzés elidegeníthetetlen részei, nem pedig extra tartozékai, amit ki kéne szervezni másnak csakhogy gördülékenyen menjen a futás. Azt megértem, ha valakinek ez családösszetartó jó buli, és közösen élnek át felemelő dolgokat. De a külső beavatkozás végsősoron mégiscsak ott van a saját futásában. 

Nagyon kíváncsi lennék olyan versenyekre, ahol ezen "segédeszközök" nélkül kéne indulni. Lenne sok áll-leesés. Bizton állítom, hogy jópár futó (amatőr topatlétákat beleértve) még életében nem vett részt nagyobb versenyen tök egyedül, kipárnázatlanul, fedezék nélkül. Mankók nélkül. És ahol mankók vannak, ott önbizalomhiány van, bizonytalanság van, és ahol bizonytalanság van, ott talán félsz is van. Jelzésszinten vagy komolyan. Minden azért nem magyarázható a praktikummal. A kudarctól, a mások és önmagunk elvárásaitól, időtől, távtól, reputációtól. Félsz és futás - nem tudom, hogy fér össze. Mindenesetre létező jelenség. Pedig "akkor lehet nem félni, ha az ember le tud mondani a nyerésről, amire pedig annyira vágyik... Elvonja a figyelmet a lényegről.", mondta Balczó.

Nekem a futás mindenekelőtt azt tanította meg a sok, akkor lehetetlennek tűnő feladat során, a számos, gyötrődő, megalázó, fájó, nyomorgó helyzetben, hogy ne féljek semmitől, és legyen önbizalmam. Szorongok, frusztrálódom, de nem félek semmitől. "You cannot reach me now."  

Vissza Athénba és az ugyanúgyokhoz!

Andris ugyanúgy az esküvői öltönyében jött a zárópartira, mint mindig. (Komment a Editkétől, feleségétől: Zokni nélkül??! Nyugi, nem.)

Ugyanúgy Casio karóra és a kék-fehér sapka. Hajnalban „rituális” Immodium-bevétel. Utána egy utolsó találkozás Szükség Nagyúrral: a szokott trottyos fosás az Akropolisz parkjában a szokott helyen.

És ugyanúgy fotogén faltámasztás, szertartásos monologizálás a Heródes Atticus színháznál a szokott helyen. Divatot teremtett, már többen átvették hogy fogadkoznak, imádkoznak (?), ön-motiválnak a 246 kilométeres út előtt. Nem hiszem, hogy én voltam az első. Nem árt a legelején tisztáznod magaddal, miért is jöttél, mert erre kell emlékeztetned magad akkor is, amikor később a francba kívánod az egészet.

(a szerző / Marázs Zsuzsi / B-E. Hanka)

Az eltűnt meleg idő nyomában

Majd Lőw megszokott módon kiosztja a jeladókat, ahogy valaki találón megfogalmazta: “amíg másokkal vagy elfoglalva, nem izgulsz magad miatt.” Aztán a tradícionális csapatfotó, ölelkezés. Minden a szokásos volt: egyszerre meglepetés nélküli, de mégis szívmelengető, hogy minden ugyanaz, minden jó.

Végre nem vittem hátizsákot. A berlini százmérföldesen versenyen bevált a compressportos gumírozott futó-erényöv, belefért a lapra hajtott nylonkabát, telefon, mentő-zaba, egy hajlékony kulacs és egy... gumikesztyű is! Elkunyeráltam előző nap a kísérletvezető dokitól egyet, mikor megnéztem az időjárásjelentést. Éjszaka 3-4 fok, nappal 19, fáradtan az érzetre még 10 fokkal kevesebb.

A levegőben semmi pára, csilló könnyűség lebeg.

Ez ilyen év volt. Hűvös, páramentes, szélcsendes. Ideális, közel tökéletes, soha ilyen. Meg is látszott a célbaérkezési arányon, soha ilyen jó nem volt. Ha egy átlagos (forró, párás, stb) idő lett volna, sokan ott pityeregtek volna a leállósáv szélén a most célbaérők közül. Csak hogy tudjuk a helyi értéket.

Dokik: ismét volt önkéntes alapú kísérletezés, elég komoly szettet hoztak most az athéni egyetemről, volt EKG, ultrahang, véráramlás-mérő vagy mi a bánat, vérvétel (a célban is, majd a verseny után 2 nappal. Mivel elég sokan célba értek, remélem, ezzel arányosan sokan adták vérüket a tudományért.

Egy dolog azért radikálisan változott 2013-hoz képest. Öt év alatt sikerült redukálnom a leadandó pakkok, mentőkaják mennyiségét. Egyszerűen nem kell több. És még ebből is maradt.

Az eleje

Mi legyen a taktika? Lassan futni, peremezve a szintidőt, hogy elkerüljük a sérülést, vagy előre rohanni, időt spájzolni, és a végén leadni belőle, ha baj van. Utóbbit választottam, de azért nem rohantam. Mindennel képben voltam, de azért nem annyi volt, hogy “odamentem, oszt lefutottam”. Az ilyenre mondaná a vajdasági haverom: nem a mellényed nagy, hanem a melled kicsi. 

Elefsinánál, 21 km-nél a szokásos iskolai tombolás. Legalább volt idén egy szép félmaratoni befutóm.

Békésen, jámboran el voltam az út nagy részén.

Göröghon. Szirtek, régi rom,
ködöt pipáló bús orom.
A lég sürű, a föld kopár.
Nyáj, pásztorok, fenyő, gyopár.

Amíg ide jutottam a gondolkodásban, elröppent 75 km. Semmiről nem tudok beszámolni. Futottam otthonosan, de meggyőződés nélkül, biztattam másokat, eszegettem, iszogattam, fotóztam. 

Nézelődtem, rácsodálkozni mindig lehet. Például az excentrikus versenyzőkre, akik bulifutásnak veszik a dolgot, amíg úgy 100 km táján meg nem borulnak. Vagy egy totálisan érzelemmentesen, jégcsapként futó női versenyzőre. Vagy a görög-ortodox papra, aki a jellegzetes fekete ruhában futotta le a versenyt.

Vagy a lengyel futóra, aki végig egy kis keresztet szorongatott a bal tenyerében.

Vagy a vak ultrafutóra, aki kísérővel tolta végig, éjjel-nappal, köves hegyen és az egyenetlen leállósávban. Én ezt fantasztikus teljesítménynek tartom, mindkét fél részéről. Nem mellesleg micsoda belső kivetítése, belső látása/megélése lehet egy vak futónak ilyen távon. Ő nemcsak magával folytat küzdelmet, mint minden ultrás, de eközben a látóknak evidens vizuális fogódzókba sem kapaszkodhat. Elképesztő utazás. Én hősöm.

Krízis ott és itt

75 km-nél elhagyott a ravasz eposzi jelzőt kiérdemlő Lőw. Ő ilyenkor a versenyeken már bezöldül, krákog, szipog, majd feltámadó főnix üzemmódra áll át, de most a hideg időt észlelve (mit észlelve! suttyomban erre készülve!) évek óta nem látott tempóra kapcsolt, és leiskolázta a mezőnyt. Mint az És megint dühbe jövünk Jamon Serranója, aki lehet, hogy kiöregedett, lehet, hogy sörhasat eresztet, de azért elkeni a többiek száját. 

Szóval a ravaszdi öles csúsztatott léptekkel elsompolygott, én meg egy ostoroscsapást éreztem a jobb vádlimban. Nem szakadt el, de figyelmeztett, hogy ő is itt van. Volt rajtam egy placebó kompressziós szár, hogy érezzem, valami szorosan egyben tartja a dolgokat ott lenn. Nekem sosem használt, nem is ártott ez a cucc, kicsit szorított, de éjszakára is jó volt.

A jeges rémület után gyaloglásra váltottam, amúgyis jött a Korinthosz előtti nagy emelkedő. Megyek tovább, ultrán nincs feladás (meg amúgy sem), addig mész, amíg le nem veszik a rajtszámod. (Nagy szavak, még sosem volt szerencsém kipróbálni, Pontosabban: pont szerencsém volt eddig.) Az megvan, hogy azokat a halott spártai katonákat, akiket hazahoztak, és akiknek a hátán volt seb, nem temették el? Szégyen volt, ha hátulról szúrtak át valakit, hisz az biztos feladta a csatát, menekült, gyáva vagy figyelmetlen volt, mindenesetre hátat fordított az ellenfélnek.

Az augsburgi gyászmagyarok sem végezték jobban: miután hazatalpaltak, szégyen és kiközösítés jutott nekik, amiért nem haltak ők is hősi halált; elvesztették a családjukat, vagyonuk, koldulniuk kellett.

Még mindig 75-nél. Gyaloglok, kármentek, fohászkodom a sajgó vádlimhoz. Ekkor megszólalt a telefon: csajom hívott hogy a kisebbik gyerekkel az intenzív osztályon várnak CT-re. Egy hete lovacskázott a tesójával, lepotyogott a padlóra, és hat nap után púp nőtt a fején, a háziorvos gyorsan kórházba küldte. Jó, hogy nem befele nőtt és presszionálta az agyat, végzetes lett volna. A vádlim innentől nem érdekelt. “Amíg másokkal vagy elfoglalva, nem izgulsz magad miatt.”

Korinthosz előtt újabb telefon, koponyatörést állapítottak meg, egy hét bentlakás, megfigyelés. Nyilván megsújtott a hír, de értelme nem volt kiszállni. Azzal senkin nem segítek, az anyja úgyis ott van vele, nagy baj nincs, nyugi van. Ez is karakter- és lelkierő-függő, nyilván sokan lettek volna, akik egy bejelző, frissen hegedt vádlival és egy ilyen otthoni hírrel simán feladják. Pláne, hogy még hátravolt 160valahány kilométer. Készítettem egy "geci kemény búcsúképet" a csatorna felett, azt gondolván, na ez tényleg az utolsó futásod itt, kell a fasznak ennyi nyomasztás. (Kell!)

A táv harmadánál érthetően sem lelkileg, sem fizikálisan nem éreztem túl jól magam. Elegem volt az alsó lábszáramból, a kórházi hírekből, a kialvatlanságból, a szemetes környezetből, a görbe, toldozott-foltozott betonból, a munkaszerű futásból, a kopott motivációból. A "minden ugyanaz és ugyanúgy" nem mindig a komfortot adja, hanem a sivárságot.

A Homokóra találó sorai (mint kiderült utólag Záray-Vámosi szám) jártak a fejemben.

Aztán jött a kedvenc részem: az olajfaligetes, narancsültetvényes, minivároskás lapos rész, ami bevezet a nemeai völgybe, ami tényleg az antikvitást árasztja magából. De valahogy ettől sem let jobb kedvem. 

Aztán a tehetlenségi nyomaték miatt belecsúsztam egy mindenmindegy állapotba, nem volt sok kedvem futni, de nemfutni sem. A privát ügyeim miatti aggódásomat kontemplálással próbáltam jegelni. Próbáltam kizárni a gondolatokat, kvázi “agyatlanul” futni. Sokan csinálják. Ez a “megyünk bele a vakvilágba”-típusú futás. Bár rémegyszerű, de nem jó dolog. 

Agyatlanul

Itt teszek egy kitérőt. Nem szánom, nem is ostorozom azt, aki agyatlanul fut, bele lehet kerülni egy ilyen állapotba egy ultrán, amikor jobb kikapcsolni. De jópár futónak minden futás alapból ilyen - beszélgetésből, posztokból kiviláglik a sötét. Agyatlanul fut a hétköznapokon, és agyatlanul a versenyeken.

A hétköznapokban ezt jelenti: volt valamikor valami ok, amiért elkezdett futni, aztán ez oda redukálódott, hogy már nincs igazi indok, maga sem tudja, megszokta és csinálja. Teljesen rágyógyult és csak tolja. Ha van valami távlata, terve, az egy kicsit jobb helyzet. Ha nincs, akkor a változatos helyeken és sebességgel végzett futások, progresszív terhelés helyett leszegett fejjel gyűjti a junk mile-okat, és nem hozza a ráfordított energiával arányos fejlődést. Minőség helyett mennyiség, gondolatfutamok, teljességre törekvés híján.

A versenyen ugyanez, csak ő beleélésnek gondolja. A beleélés viszont többet feltételez annál, hogy csak szellemi töltekezés nélkül robotoljunk. Értetlenül állok előtte. Ez a sport szebb, több és méltóbb annál, hogy oktalan güzü módjára teperjünk. Ez a “jobb híján futok így” állapota. Együgyű hozzállás, hisz egy ügye van: a futás. Nincs mélysége, eszmeisége, másokra sugárzó ereje. Ahogy Balczó mondja: "a fizikai teljesítmény akkor kiemelkedő, ha szellemi összetevői is vannak." Viszont a futásból a kipipáláson, azaz az eredményen kívül, és esetleg az azzal való páváskodáson kívül semmi mást kihozni nem akaró szemlélet (szemlélet!, ajjaj, erős szó) a futás leglényegétől fosztja meg a gazdáját. Nem él az ajándékkal. Mindegy, az ő dolga. 

Agyasan

Ezt az agyatlankodást hamar meguntam. (Hogy tudtad megunni, ha agyatlan vagy? He? He?!) Visszaváltottam a saját üzemmódomba. Kontrollmániás vagyok, az ilyen típusnak pedig a futás sokat adhat (ellentétben a tandembiciklizéssel a hátsó ülésen), mert ott tényleg csak te vagy, meg a táv, meg az idő, és minden rajtad múlik. Nem függsz mástól, nem gúzsba kötve táncolsz. Az én futásom az önkormányzásról szól, a koncentrált beleélésről, tudatos önfeladásról. Hogy beleveszítsem magam a tevékenységbe, miközben, mint egy egyszerre átélésben és észnél levő színész, pontosan tudjam, honnan hova megyek, mit kell megfognom, mi a következő lépés, mit kell ennem-innom. Alkalmazkodom, de közben változatok is.

A közepe

Estefelé jött Török-Ilyés Laci, akivel elröppent pár óra; nagyképűnek hangzik, de bevallom, magam is meglepődöm, hogy hova a picsába tűnnek az órák. Konkrét időszakok esnek ki, mintha egy fekete lyuk szippantott volna be. Persze az ultránnis van olyan pillanat (pillanat, haha!), amikor ólomlábakon megy az idő, de megfoghatatlan, hogy abban a súlyosan monoton, terhelt állapotban ilyen blackoutok lehetnek.

Az út, az elsuhanó autók, a kabócák, a depók, a lépteim:

szétmálló hangerdő.

Aztán valahogy megcsendesült az este, tudtam a dolgom és tettem a dolgom, éreztem: a helyemen vagyok. A lábam sem jelzett többet, igaz nem is szaporáztam. Az első ultrákon mindig egzaltált állapotba kerültem az éj leszálltával, heves érzelemkitöréseim voltak, úgy éreztem, mintha Az ember tragédiájában lennék:

nincs a teremtésben nagyobb vesztes, csak én.

Az elmúlt két évben már lenyugodtam. Kicsit zsémbes, kicsit bohókás, leszegett fejjel, céltudatosan futó, befelé élő atléta lettem. Azt mondogattam, amit mindig. Olyan vagyok, mint a pereces ember, ugyanaz a szövegem.

• Egyszer úgyis vége lesz.
• Ne csináld a műsort.

A bizonytalankodó sporttársaknak, a feladásról sóhajtozóknak, lelki támaszra vágyóknak pedig tán azt mondtam: “Nem is feltétlenül az a fontos, hogy mit érzel közben, hanem hogy után: jót vagy rosszat.” Persze az ilyen hihetetlenül fennkölt gondolatok nem verseny közben kerülnek elő, inkább előtte a közös étkezéseknél.

Már este 11-től kurva álmos voltam, de halogattam az alvást. Majd Lyrkeiában. Majd a hegylábnál. Hamar továbbálltam mindig. Bemondtam az idei jelszót (triakosza echinda ochto, 368) és spuri. Az éberség fenntartásánban segített Efi, a főszervező Kostis felesége, aki előző nap megkérdezte, hogy kedveskedhet-e valamivel? Ő viszi ugyanis az 4-es (19.5 km) és a 35-ös pontot (nemeai gigadepó, 124 km). Mondtam, hogy egy sör és egy hideg tonik csodákat tehet. És ott volt, és adta. Csókolom a kezét, Efi drága! Ez a Spartathlon.

Egy nagy csapat magyar futó kerülgette egymást az éjszakában. Én a pontokon szinte meg sem álltam, viszont többet gyalogoltam, ők futottak, de hosszabban frissítettek.

Praktikus dolgokat is intéznem kellett, mert mostohára fordult az éjjel. Eső és hideg jött, a hegyen persze szél, én meg fázós vagyok. Öltözködtem. Előkerült a minden versenyen hűen szolgáló koszos, büdös, agyonhányt fehér hosszúujjú is. Egy dakota közmondás szerint

örülj, ha esik az eső, mert ha nem örülsz, akkor is esni fog.

Hát én nem örülök, csak annak, hogy legalább mindenkinek esik. No ez sem igaz, a mezőny széthúzódott a szintén széthúzódott felhők alatt.

Amikor lejöttem Sangas faluba a hegyről, minden hacukám rajtam volt. Az esőponcsó ellenére szét voltam ázva (“Milyen esőkabát az, ami átázik? Szar.”). Testi munkával nagy nehezen megszerzett hőmet secperc elszippantotta a természet. Ott figyel a gumikesztyű!

Nestaniban (170 km) tapodtat sem tovább, alvás végre. Blue kísérője volt olyan kedves és bebugyolált, majd előzékenyen a polárkabátját és a pamutkesztyűjét is odaadta, mert az orvosi kesztyű kevés volt. A rögtönzött, nem tervezett segítség fontos eleme az ultrázásnak: megmutatja a humánumot (aki adja) és a leleményességet (aki kapja/kéri), amik ennek a sportnak a természetszerű velejárói. 

Emberfeletti alattiság

Aludtam 25 percet, ezalatt megjöttek a magyarok, jót mulattak rajtam, majd elhúztak. Felkeltett a pontőr, hej Balázska, támadás!  

Kivert kutyaként elindulok.

De előtte - mert mindig van kifogás és híg fosás - a klotyóban híg fosászuhany (de jól néz ez ki leírva). Bentről hallom, amint Hanka angol-magyar keveréknyelven, hisztérikusan követel magának egy ülőkét most azonnal, de hiába rángatta az ajtókat, mind foglalt volt. Hehe, Szükség Nagyúrral nem lehet packázni!

Hiába, ilyenkor a futó oly hontalan, mint amilyen gyámoltalan a szükségét végző vadállat. Újra leírom a múltkori posztomból ezt a sommást megállapítást: Aki az ultrafutást emberfeletti tevékenységnek tartja, téved. Emberalatti. A méltóság, a humánum és a józan érzékelés időszakos elvesztésével jár. Ahogy az adó egyszercsak elveszti közpénz jellegét (mint tudjuk a politikusoktól), úgy a futó is gyakran elveszti ember jellegét. Tudja, hogy lejjebb már nem kerülhet s ez valami fenséget ad neki, valami nagy-nagy békét.

Ebből a magasztos állapotból a futó könnyen átcsúszik egy másikba, a focista-állapotba. Szimulál, időt húz, színészkedik, mutogat, panaszkodik. (Igaz, mi nem vagyunk megfizetve. Nem is baj, nem is baj.)

Az ilyen nézetek, hogy „emberfeletti” és a többi szuperlatívusz (a hősnek titulálás, rajongás és ajnározás kifejeződése, fantasztikum emlegetése) engem mindig megdöbbentenek. Ami nekem (nekünk) normalitás és a hobbi része, az másoknak felmagasztalt, leesett állal, időnként teljesen elrugaszkodottan szemlélt csodaakció.

Világos, hogy a sport önállóságra, kihíváskeresésre nevel, pontosabban mi neveljük magunkat erre a sport által, és ez valamiféle átlagonfelüliséget ad. Másokban ez tiszteletet vagy kisebbrendűségi érzést kelt, pedig ezek elérhetők, csak kell hozzá egy kis akaraterő, tehetség vagy szorgalom, és némi koncepció.

Mintha vége volna

A rózsaujjú Hajnal egy szép találkozással köszöntött. Virradatkor a cuki otthonkát viselő, német Marika Heinlein mellé értem.

Az alvás ellenére paff voltam. Tegea előtt, 190 km környékén egy magyar kísérőcsapattól kértem egy cigit, ez már bejött stimulánsként a reggeli tejeskávé mellett. Hálám nekik. Innentől egy kellemesen bódult, fűtött, gyulladt állapotban haladtam, csak nagysokára vettem le a rengeteg ruhát.

Az idő is kellemesebb lett, lekerült a gumikesztyű. Egy dunsztos-ráncos uszodai kezet láttam, mikor lehúztam. Kocorásztam, sepregettem, bandukoltam, csoszogtam. Nem lehet átadni, hogy milyen ilyenkor egy lépés. Ezt meg kell érezni. Le tudom írni, hogy fáj. De ez relatív, ráadásul a közlésértéke nulla.

A legrosszabb - ilyen még sosem történt - az volt, amikor a Tegea utáni hosszú emelkedőn kiszakadt a cipőn belül egy vérhólyag. Mint egy kínai kaja: csípős, savanyú, érzés volt. Egyre fájdalmasabb volt a szűk kialakítású Hoka Vanquish cipőben - ezek a Hokák, bár mindig jóindulattal fordultam feléjük a puha paták miatt, mégiscsak - igen kimondom, mégha a magyar Hoka-fanok a Prédikálszékről is hajítanak alá - ormótlan, fos cipők.

Parasztvakítások, de legalábbis kényszermegoldások. Négy párom volt eddig, pár száz kilométer után a varrások elszakadnak, a talpgumik leválnak, a csillapítás megkeményedik, és mindig rengeteg hólyagot csinálnak. 

Voltak fura tapasztalatok: 200 km után a pontokon egyfajta hurráoptimizmus uralkodott a versenyzők és a kísérőik körében: mintha vége lett volna a versenynek, mintha innen már gyerekjáték. Hát azért nem. Menni kellett meredeken felfelé, majd lefelé. Néha úgy éreztem magam, mint az Escher-képen baktató strázsák.

Hopp, belebotlok egy jobbkanyarban egy olajfoltba. Senki nem venné észre, de én pontosan tudom a jelentőségét. Itt robbant le a fő stábautó 2015-ben, amikor Béla privát Spartathlonját forgattuk. Az egymillás kárért elmormolok egy azbesztbasszameget (ebből is látszik, hogy érek és bölcsülök, pár éve még ordítottam volna), csinálok egy emlékképet.

Megfigyelések

A csigázás okán – mintha marha nagy fordulat lenne várható -, egy dramaturgiai húzással késleltetem a végkifejletet. Jöjjön pár érdekes megfigyelés és arc a 2017-es Spartathlonról. 

1) A hétfői díjátadón egészen döbbenetes módon sem a győztes litván Szorokin nem jelent meg, sem a harmadik helyezett görög. A munkahely nagy úr.

2) Emlékeztek Indiana Jones-ra, aki a Grált keresi a barlangban? “Aki el mer ugrani az oroszlán fejétől, bizonyítja érdemességét.” Bár magam úgy hiszem, hogy az ultrázás az ember lemmingszerű kiugrási kísérlete a mindennapok szürkeségéből, az ésszerű mérlegelésnek mindig van helye. Nem akarom orákulumként megítélni, hogy mi a jó döntés. Véleményem van róla, és azt sem megcáfolni, sem megerősíteni nem lehet, pont azért, mert vélemény.

Az biztos, hogy egy 200+ km-es ultra nem olyan, hogy 19-re lapot húzunk. Előzetesen két esetben érdemes hosszan mérlegelni: 1) Bizonytalanság, hezitálás. Készen érezzük-e magunkat egy ilyen eseményre leginkább lelkileg illetve fizikális tapasztalataink erre predesztinálnak-e? 2) Már meglevő sérülés.

Ha bevállalós, kíváncsi ember vagy, indulj neki. Ha mégis feladod, legalább legyen benned elegancia, mint Lusta Dickben („Több nótát nem tudok.” Szalutálás, szakadékba sodródás.) Ha óvatos, kudarckerülő, napold el. Ha végképp nem tudsz dönteni, dobj fel egy pénzt, nincs jobb ötletem. 

Hardcore ultrás nézetek szerint ha már valaki “elugrik”, és rosszul mérte fel a korlátait, akkor viszont nincs önkéntes feladás, addig kell menni, amíg le nem veszik a rajtszámot. Aki meg indokolatlanul adja fel (nem volt kedvem, fáradt voltam, felnagyított fájdalom, rémképek, stb.), az hagyja elúszni minden addigi edzését, idejét, energiáját, pénzét, kvázi képen köpi magát. De az élet nem mindig egyértelműen eldönthető kérdéseket dob fel. Pár példa. 

Gilles Pallaruellonak, az ULTRA egyik szereplőjének, 11x UB-finishernek, 15x Spartathlon-finishernek 2017-ben nem sikerült befejeznie a versenyt. Életében egyszer segített feleségének a háztartásban, megemelt egy mosógépet egy héttel a verseny előtt, megroppant a háta, porckorong-sérv, ennek ellenére elindult, mert bízott valami csodában. Lőw mondta erre, hogy ő azért már augusztusban nem megy át piroson, azaz figyelmesebben közlekedik a bringával, nehogy egy balesetben megsérüljön a Spartathlon előtt. Nemhogy mosógépet emelgetünk!

Ennek ellenére Gilles odaállt, futott kérdőjel-alakba görbülve, majd a hegylábnál a fájdalomtól zokogva feladta, levette a rajtszámot. (Spoiler: az ULTRA sztorija most megfordult, hiszen Gilles fia, Angel beért.) Butaságot csinált, hogy elindult? Volt vesztenivalója?

Sznopek Jóska kiutazott Athénba, az utolsó pillanatig mérlegelt, hogy egy zavaró, sajgó sérüléssel elinduljon-e, végül visszalépett. Ezt bármennyire is fájdalmas volt megtenni, bölcs dolog.

Karl Hubert, az eddigi legtöbbszörös zsinórbani teljesítő (19x), akivel Lőw fej-fej mellett halad minden évben, egy farizomszakadás ellenére elrajtolt. Nagyon le volt maradva, de ment, amíg egy pontról nem engedték tovább.  

3) Egy másik véleményes dolog. Van ez az obligát szoborra felmászás. Kábé olyan, mint a világversenyeken a fotós kedvéért produkált érembe harapás. Van a szobornak érzése? Nincs. (Hogy töke van-e, még erről a képről sem derül ki.) Tiszteletlenség-e a versenyzőnek felmászni a célban a szoborra? Nem tudom. Mint jelenség érdekes. Miről szól a szoborra ugrálás? Egy kis önfény, fitogtatós ünnepeltetés, némi kivagyiság. Kábé mint a végesprint - az egész versenyen nem volt olyan állapotban, hogy ugrálgasson, miért a végén csinálja? Valahogy nem fér ez össze az alázattal, de kétségkívül fotogén.

4) Arcok a 2017-es versenyről:

• Zbigniew Malinowski, lengyel futó a fenti, szoborramászó típus megtestesítője. 2004 óta jár vissza, eddig hibátlan. Tiszteletreméltó tizensok teljesítését gyök alá teszi a viselkedése. Nekem ő a Spartathlon pojácája Kopott vagány, aki fiatalosra próbálja magát hangolni. Mindenütt fux és smukk, kinezioszalag. 63 évesen is próbálja valahogy őrizni alfahímségét. Mindehhez valós időben próbál hőst faragni magából. A lengyel csapat hangadója, középpontja, észosztója. Mindig az első a táncparketten, mindig az első sorból rajtol, és amikor beér akkor a fotósok kedvéért pozőrködik: letérdel, villázik, felmászik a szoborra. Egyszerűen nem tud disztingválni.

• volt egy román nő, aki mint egy anyakönyvvezető, mind civilben, mind a versenyen a román színeket vállán-mellén átvetve viselte. A nevetségességét csak fokozta, hogy a célbaérés után napokon át a koszorúval a fején járkált.

• Ott volt az út szélén az ötszörös teljesítő, Hayato Kochi. Ez a nagyon szimpatikus japán most a komplett csapat kísérőjeként “vétette észre magát a pálya minden szegletében”. Aki emlékszik, 2015-ben írtam egy előttem csoszogó japánról, aki 208 kilométernél esett el az esős emelkedőn, amikor egy kóbor kutya agresszíven közeledett felé. Ő volt az. Betört a feje, kivették a versenyből. Csak mosolygott, hogy benne van a pakliban. Most afféle rangidős kísérőként szuperpozitívan biztatta, terelgette végig a japán csapatot. Mosolygós, tiszta arca sokáig elkísért.

• Még egy japánról, a kedvencemről szeretnék megemlékezni ebben a parádés galériában. Az ULTRÁban csak a robotikus "őrült japánként" emlegetődik Wakaki Kurumi, aki igazából egy menő kortárs művésznő. Installációk, festmények, body art kötődik a nevéhez. Ez is mutatja, milyen színes és nyitott az ultra világa. A Spartathlon weboldalon levő bemutatkozó képe többet mond minden szónál. 2009 óta ultrázik, rengeteg versenyen vett részt. A Spartathlont 2014-ben még feladta, utána zsinórban háromszor finiselt, évről-évre egyre extrémebb, kézzel varrott ruháiban. Legjobb ideje: 30h 55m. Idei videónk róla itt. A 2017-es év érdekessége volt, hogy addigi famulusa és kísérője, egy icipici japán hölgy is rlszt vett a versenyen és ő is finiselt.

• Megnőtt a “katasztrófaturisták” száma. Időről időre megjelentek addig még nem látott magyar szurkolók. (Tisztelet a kivételnek.) Ezzel nincs baj. Azzal igen, hogy van sajnos, aki az úton ordenáré módon szurkol: hujjog, kereplőzik, ordibál az elhúzó autóból kihajolva. Nem ide való. Nézik a vert sereget, mint egy spektákulumot. Mint a Via Appián a megfeszített rabszolgafelkelőket. Mint a ketrecbe zárt állatot, aki kínjában veri magát a rácshoz. Mindenáron és alapból bratyiznak, mintha évtizedes haverok lennénk. Van, aki a célegyenesben mindenáron egy zászlót akar a nyakadba keríteni, hiába kéred, hogy most húzzon el a kiajobbkodással, hagyja meg neked ezt a pár métert. 
• Hallottam egy jó sztorit Attilától, Maráz Zsuzsi partnerétől-kísérőjétől, hogy mi a különbség a második helyezett Zsuzsi és a versenyt nyerő lengyel lány frissítésében. Nem tudom olyan viccesen előadni, úgyhogy majd kérjétek meg őket.
• Öcsike legendás Krisztus-képe idén megaméretben is ott feszített a főutcán. A lenyomat és az élő legenda:

A vége

Aztán vége lett. Mondom, sokminden nem maradt meg. Röhögőgörcsöt kaptam a spártai lejtőn: egy kancsal, kopasz görög tekergőzött-dülöngélt lefelé hatalmasakat nyökörészve. Amikor melléértem megragadta a karomat, matolcsysan belenézett a szemembe, és azt motyogta: “It is torture.” (Ez kínzás.)

Fényképeztem a magam kedvére, futkorásztam, nem volt megrázó vagy felemelő. Jöttek kikészült versenyzők, és jöttek olyanok, akik már túráztatták magukat a célbaérésre: úgy hallották, meg kell hatódni. Jöttek spártai illetőségűek díszkísérettel.

Az utolsó 2 kilométer mindig szuper. Itt az utolsó csekkpont, ahol mindenki vidám. Itt sosincs dráma.  

Aztán beért Marika is.

Meg Eiolf is vagy tizenötödjére.

A főutcán végigtrappolni a halálos ágyadon is eszedbe jut majd, és mosolyra húzza majd a szád - már ha lesz halálos ágyad és lesz még eszed. Visszatérő gondolat: de jó, hogy mindjárt vége (ez kicsit kiábrándító), és de kár, hogy mindjárt vége. Valahányszor felidézem azt az érzést magamban, elfog a vágy, hogy újra induljak. 

Egyszerűen - a sok kényelmetlenséget és parát leszámítva - jó volt. És másnap még jobb volt. Azt hiszem ez már elég jó érzés, és nem is kevés.

Úgyhogy pont-pont-vesszőcske: vissza a startmezőre.

De hogy nektek is jó érzésetek legyen, íme az orvosi sátor szaftos tartalommal.

Hála:

• Gyimóthy Tamásnak a praktikus compressportos tesztcuccokért (zokni, varrásmentes póló, szár és övpánt)
• Sidló Csabának ismételten a csapatnak juttatott Movingobject-nyomkövetőkért
• Tapírnak a magyar részidők mindenre kiterjedő listájáért
• Tóth Atinak és társainak a lelkiismeretes és szakértő online közvetítésért
• bárkinek, aki úgy érzi, megilleti - tegye el rosszabb időkre

És akkor mégegyszer a legkedvesebb emlék 2017-ből for the record: (Zevgolatio 1., autogram kérő gyerekek)