(Ez a kétrészes írás egy válasz a Facebookon, az Atléták II. csoportban megjelent szövegre. A posztom, azaz a reakció első része itt.)

ÉRTÉKVESZTÉS

Ahogy az első részben írtam, versenyekről ismerem (felületesen) Deli Gergőt, a poszt szerzőjét. Nincs olyan élményem, hogy valaha is lenézőn viselkedett volna. A szövege viszont (a pozitívumok ellenére) úgy sikerült, és ez lett publikus, ez alapján formálnak véleményt az olvasók. Mielőtt írtam volna reakciót, írtam neki egy üzenetet, hogy biztos-e abban, amit leírt, nem akarja módosítani? Nem olvasta. 

A szövegében Deli valami ambivalens állapotban egyszerre ismeri el az ultrafutást, de hajítja is le két fokkal a lépcsőn. Végig azt szeretné kihozni, hogy bár az ultrafutás alávalóbb, mégis hol az igazság, hisz ennek ellenére ő és a társai - akik igazi futók - a páriák. Őket nem kezelik a helyükön, míg az ultrások vagy sportoló civilek túlértékelt mihasznák. Hasznosabb lett volna, ha a szerző dialógusban, alternatíva felkínálásában gondolkozik elvárások, puffogás és sebnyalogatás helyett. De mivel - futó szaknyelven szólva - sokakat megkínált egy tempóváltással, illik visszakínálni. 

Deli címadó kérdésére (Miről beszélek, amikor értékvesztésről beszélek?) két válasz is van.

1) Ha ez a kurrens és uralkodó nézete a hosszútávfutók közösségének, akkor ők vesztenek rajta. Nem kevés értéket. Elvesztik a közönséggel való kapcsolatot, a szimpátiát, és a némileg kirekesztő álláspont miatt elvesztenek futókat is.

2) A szerző értékVESZTÉSről beszél, de inkább ő van szereptéVESZTÉSben, aránytéVESZTÉSben. Az írás a saját közösségét kielégíti, a nagy futóközösségre nézve viszont bántó és káros.

Értékvesztés?! Milyen mozit néz a szerző? Nem látja a fától az erdőt, nem látja a távlatot.

A futás egyre népszerűbb, de tévedés ne essék: nem a hosszútávfutó elit miatt. Hanem a civilek miatt, akik megosztották példájukat, akik meséltek, akik felbujtották az ismerősöket, akik bevállaltak merészebb távokat, akiknek szerencsés esetben a média felületet biztosított, hogy történetük sokakhoz eljusson. Ez egy öngerjesztő folymat lett, és már magától alakul az egész. Többek között az ultrafutók eredményei, történetei, világlátása fogta meg az embereket.

Az elmúlt évtizedben nagyon sok ember kezdett el - egészségmegőrzés, ambíciók miatt - újra vagy a semmiből futni. És kezd el ma is futni mások példája, saját indíttatása, filmek, blogok, személyes bátorítás alapján. Sokkal többen mint a “legendás” ötvenes években, a “még voltak igazi futók”-címkéjű hetvenes években, és a hasonlóan ezüstkornak gondolt nyolcvanas-kilencvenes években. Egyébként ehhez - el kell ismerni - a kor sajátosságai is táptalajt szolgáltatnak: egyszerűen nem ciki vagy fura ma futni, hanem szinte muszáj.

Ez a tény, maga a futás népszerűsége, egyenjogúsága és hozzáférhetősége mindenkinek mi, ha nem értéknövekedés?  Faszér’ nem örül ennek a szerző?! Ő inkább sajnáltatja magát és a hazai szinten rémesen szűk elitet, hogy velük nem foglalkoznak. Bezzeg az ultrát túlértékelik. Az benne van a tévébe’. Meg a rádióba’. Meg az ójságba’.

Annyira kurva gazdagok az ultrafutók, hogy fizetnek ezért? Fenéket. Egyszerűen ez érdekli a szerkesztőket, újságírókat, és a közönséget.

Mondják azt inkább a felkért ultrás interjúalanyok, akik megjöttek valami távoli helyről ahol valami izgalmas versenyen álltak helyt, vagy akik szuper időt értek egy extrémtávon, vagy egy extrém távot értek el adott hosszú idő alatt, és mindez a közönségnek lenyűgöző... szóval mondják azt hogy, ááá bocsi, nem beszélnék szeretett sportágamról és magamról, istenőrizz, hogy esetleg embereket motiváljak a példámmal, viszont baszott jó alternatívát kínálok fel: figyi, inkább csináljatok kis színest a Vasas-pályán épp folyó ötezer méteres OB-ról. Hmm, csettint a szerkesztő, ez már döfi, mennyivel színesebb, izgalmasabb, klasszikusabb, mélyebb és minőségibb világ. Hahaha.

AZ ULTRAFUTÁS A HOSSZÚTÁVFUTÓ SZERINT

Amikor Deli komolyan ráfordul az ultra kérdéskörére (már az elejétől pedzegeti), akkor ott kibukik, hogy nemcsak tényszerűtlenül és tudatlanul, hanem tapasztalatot nélkülözve ír. Mindenhol igaz, így az ultrában is, hogy az egyik (tapasztalat) szüli a másikat (tudás), és vice verza. Olyan, mint nagymamám sajnos, aki egész életében a hazáján kívül csak Pozsonyban, Münchenben és a mariazell-i zarándoklaton járt, de többet vélt tudni a világról, hiszen a tévé ablak a világra ugye. 

Deli a következőket tartja az ultrafutásról:

1) Nincs valódi küzdelem, nincs mezőny és nincs szenvedés »» Gyere, várunk, próbáld ki. Nem kell hányni, szarni, vízhólyaggal bíbelődni, csak kipróbálni.

2) “Maximálisan igaz az a megfogalmazás, hogy az ultra nem más, mint hosszú ideig tartó komfortzónában történő futás.” »» Így pacekba’ bemondva. Nos ez egy maximálisan téves állítás. Honnan veszi, hogy komfortzónában futnak a résztvevők? Komfortérzet rengetet-féle lehet. Egy futónak van külön komfortérzete különböző távokra. Tök más a saját komfortérzetem maraton közben, mint 215 kilométeren úgy 164 kilométer lefutása után-közben. Delinek úgy tűnik csak a megszakadás, a beledöglés a mérce. Ilyen kritériumrendszerrel nem tudok mit kezdeni. Annyira sarkos és leegyszerűsítő, hogy szájbarágós választ igényel.

Igen, az ultrafutás gyakran vánszorgás, de nagyon nem komfortos. El kell fogadni, hogy néha (sokszor) sétál az ember. Az ultrás elit mindent fut, kivéve az emelkedőt. Ultrában a sebesség fontos, de nem elsődleges tényező. A táv hossza a döntő, és az ahhoz mért sebesség, erő, energiabeosztás, fejjáték, fájdalomtűrés. Krízis és anyagcseremenedzsment - záróizom-kihívás. Ugye, pont mint a maratonon.

Azt írja Deli, hogy maga is futott edzésként ultrákat. Ez így elég lekezelő. Úgy tűnik, ő maratont reggelizik, ebédre lecsúszik egy könnyű ötezer méter, uzsonnaként egy ultraedzés. Tisztára Schirilla. Milyen ultrát futott Deli? 50 kilit? A DUV-n nincs nyoma, hisz “csak” edzést futott. Nem a kivagyiság, hanem a hatásfok miatt kérdezem. Értem, hogy a “klasszikus” atlétikára hivatozva neki az 50 és akörüli távok már ultrák, de azért az ultra világában úgy 24 óra után, 200 km felett kezdődik a - folytatva Deli paradigmáját - “klasszikus” ultra. De lehet, hogy egy százmérföldes is megfektetné Delit.

Egyszer próbálna ki Deli úgy istenigazából egy nappalról éjszakára átnyúló versenyt, és nyöszörögve vonná vissza a fenti kijelentését. De ő “igazi” hosszútávfutó, akinek a komfortzóna akár már 4:15-ös kilis tempónál jelentkezik. Csak azt felejti el, hogy ezt a komfortos, aerob tempócskát hoznia kéne 24 órán túl. “Nem a mellény nagy, hanem a melled kicsi.” - mondaná a haverom.

3) Úgy kéne kezelni az ultrafutást, mint hobbi, rekreációs sport vagy kalandvágyó emberek extrémsportja  »» Másoknak ugyanennyire extrémsport a 3:20-as kilikkel futott félmaraton.

4) “Legyen elsődleges fontosságú a mezőny erőssége, a sportesemény erőssége, már csak azért is, mert akármennyire is két véglet, de mégis egyazon mozgásforma holdudvarához tartozik Baji Balázs és egy kocogó anyuka is, ezért van létjogosultsága az összehasonlítás igényének.”  »» Összemos szezont a fazonnal Deli.

Egyrészt az atlétika égisze alá tartozó szakágat, de mégis külön távokat, ülön univerzumokat akar összevetni, mintha mondjuk az evezőlapátos sportokban helye lenne, hogy egyes szakágakat (evezés) megbélyegezzünk, másokat (kajak-kenu) magasba emeljünk. Vagy táv alapján rangsoroljuk. Vívják ki ők a rangjukat! Másfelől adott években bitang erős egy Spartathlon vagy akár egy 24h VB mezőnye. Korábbi győztesek, csúcstartók, 6-12h-ról “áthallgatók”, nagy versenyek győztesei jelennek meg a rajtvonalnál. Milyen kritériumokat szeretne Deli bevezetni még?

5) “A foghíjas mezőny miatt aránytalanul lassabb iramokkal érnek el látszatra nagy eredményeket” »» Továbbra is kérdés, hogy mire alapozza Deli a foghíjas mezőnyt? És mi a baja azzal, ha nagy eredményeket érnek el a saját szakágukon belül? Jó hogy nem mondja azt, hogyha valaki maratoni vébét nyer kenyaiak és etiópok nélküli mezőnyben, az egy nímand? És mi az hogy aránytalanul lassú? Elvárás, hogy mindenki Deli maratoni átlagát (3:40-es km) hozza bármilyen távon? És mi az hogy látszatra nagy eredmény? Kamu vébécímeket osztogatnak az Ecserin?

6) “Sokakat ráterel a nagyon helytelen útra, az egyre nagyobb távok hajkurászásának nem is olyan rögös útjára.” »» Bocsika, de ez a futóevolúció, az ember és gondolkodásmódja, ambíciója változik. A spirttávú triatlonos feljebbe megy mindig egyegy kategóriával, a tízezres maratonozni kezd, és később sokan ultrázni, aminek nincs vége

7) “A legnagyobb kihívást ebben a műfajban… az, hogy kibírjuk e anélkül a versenytávot, hogy leessen a fél talpunk, ki lesz az, aki kevesebbszer szarja,  vagy hányja össze magát a verseny alatt.” »» Ezek már tényleg annyira rosszindulatú, téves és a tájékozatlanság hiányáról ordító böfögések, hogy bár értem, de nem értékelem a mondandót.

8) “Az ultra esetleges betagozódását a klasszikus atlétikába én nem tartom jó irányvonalnak, mert egészen egyszerűen nem tesz hozzá a hosszútávfutáshoz olyan plusz specifikumot”.  »»  

A) már betagozódott, sero venientibus ossa, későn jövőknek csont jut  

B) a specifikum kérdésére a holland gyorskorcsolyázók legendás edzőjének, Jillert Anema szavaival tudok válaszolni. “We have found somethingthat makes the suit very fast. It's the man in the suit."

Az ultra hozzátett sok, az atlétikában eddig ismeretelen emberi faktort, ami csak kiélezett helyzetekben, hosszúra nyúlt határterhelésben mutatkozik meg. Hozzátette az emberarcú futást, hogy civilként, több állásban, vidékiként, gyereknevelés és háztartásvitel mellett lehet nemzetközi sikert vagy magunknak örömet szerezni.

9) “Küzdeni tudni, meg fejben erősnek lenni, az eredetileg a hajrára vonatkozott.” »» Kérném Delit, jelölje meg, hogy ki mikor hol írta, mondta. A hipotézise alapjaiban változtathatja meg a sportfilozófiát- és történetet.

SZERESSETEK!
Deli bármennyire is próbál objektív maradni, balanszírozni a kiáltványban, de gyakran hibáztat, pestiesen fikáz másokat. Mi a célja? Konkrét megoldásokkal, kérésekkel, megragadható javaslatokkal nem szolgál, csak egy igényt fogalmaz meg. Az meg vagy kirúgja magát vagy nem, mint a mosott ruha a szárítókötélen. 

Sérelemnek állít be olyan dolgokat, amik organikusan alakulnak, s így nem szabályozhatók. Szeressetek már, tiszteljetek jobban! Ahogy tekintélyt, úgy megbecsülést sem lehet kérni. Az vagy jön, vagy nem. Ha nem, akkor el kell gondolkozni, miért nem. Ha lehet változtatni, lépni kell. Ha nem, elfogadni, és rábízni az időre, ami mindent helyre tesz idővel. Egy dolgot lehet tenni, ha sok pénze van valakinek: publicitást vásárolhat. Ez kétélű dolog, mert erőltetetten, nyomulva figyelmet igényelni nem mindig szerencsés.

Deli írása, amellett hogy a saját holdudvarnak kielégülésként, a feszültség kisütéseként szolgál, nem hatékony. A kívánalmai és célja kontraproduktív. Saját kételyeiért és feszültségéért egy másik, amúgy még páriább csoportot tesz felelőssé, támad rá. Egy szóban össze lehetne foglalni a választ Delinek, és a kardozásnak nem lenne értelme: tömegsport.

A tízezres, ötezres stb. versenyszámokat jellemzően pénzzel honorálják. Az ultrában itthon (a sajnálatos UB-prémiumot leszámítva) nincs pénz. Külföldön sem annyira jellemző. Még.

Miből gondolja Deli, hogy az ő heti, alapozástól vagy versenyidőszaktól függő edzésadagja, a 120-250 kilométere nemcsak matematikailag több mint egy ultrás (legyen az hobbista kocafutó, vagy komolyan készülő elit extra hosszútávfutó) heti adagja? Igenis vannak heti 150-200 kilit futó ultrások is, és ezt ő pontosan tudja. Ennek ellenére szerinte, aki ultrázik, az arcon köpi “az alázatot és a tökéletességre való törekvést.” Ebből a mondatból minden süt, csak alázat nem. Amúgy pedig sok sikert a tökéletességre törekvéshez, az ezt hajkurászó Babitsot érdemes olvasni ehhez. Aki sajnáltatni szeretné magát, az pedig olvassa a szegény kis trombitás szimbolista klapec nyöszörgéseit Karinthy-tól. És amúgy is: Fulladjon meg Ady Endre / Lehetőleg máma még.

ELFÁRADNA FEJBEN

Szép dolog a sebesség, én is szeretek gyorsan futni. Szép dolog az iram is, és igen, ahogy írta Deli, “az iram öl, nem a táv”, ezt Kolonics edzője is mondta Koló halála után. Megérte? Tehát akkor az "igazi" hosszútávfutás kicsit olyan mint a lovagkori nemeseszmény? Dögölni bele, az a szép?! (Demagóg példa, de ultrán nagyságrendekkel kevesebben halnak meg,mint maratoni távon. Nyilván véletlenül.)

Egy különbség biztos van köztünk. Én oda tudok menni a háromezer méterre, és agyvérzéses tempóban is lefutom 10 perc alatt, ami topatléta-szinten egy szardarab szar, de azért magyar szinten még mindig elmegy szódával és napszemüvegen át nézve.

Viszont Deli - állítom - képtelen lenne végigfutni egy 200+ kilis távot, annak ellenére, hogy mekkorák a heti betevői. Mert nemcsak hogy nincs kész rá, de fejben sem tart ott. Ennek ellenére osztja az ultratávosokat. Azt írja, ha ráfeküdne, király lehetne. Egyrészt, lássuk meg, jöjjön, várjuk. És tapasztaljon. Másrészt ez a “király lehetnék” pontosan leírja, hogy mit tart Deli a futás felől. Királynak lenni, dicsőségre törni, dominálni. Nem mondták még neki, hogy a futásban az is menő, aki nincs a dobogón?

Amikor azt írom végigfutni, akkor nem arra gondolok, hogy végig futni, nem arra, hogy néha belesétálni. Arra gondolok, hogy Deli feladná az ultratávot, mint a pinty, már ha a pinty fel szokta adni. Szándékosan nem versenyt írok, mert írása alapján úgy tűnik, a Deli-féle futóknak minden verseny, csak az az igazi, amikor versengünk.

Remélem, idővel rájön, hogy nem(csak) ez a lényeg.
És azért adná fel, mert elfáradna fejben. Ismét Szűcs Csabát idézem, kicsit dodonai a megfogalmazása: “'A hosszútávfutást tehát nagyon sokáig ki lehet tolni. Nagyon becsülöm, tisztelem az ultrafutókat, de az egy más sport, mint a maratonfutás. Tehát ha egy maratonista kicst is készül, szerintem bárkit nagyon megverhet abban a mezőnyben. Viszont tény: az ultrásnak kell egay mentális érettség, türelem, önismeret, hogy nem akar rögtön az elején jól futni. Mondom ezt úgy, hogy még nem futottam ultrát, és kíváncsi lennék, mit tudok abban.”'

Egyébként Deli már most elfáradt, mert a sok kísérlete ellenére sem tudja megérteni az írásában, hogy vannak más (hosszabb) távokban és más (lassabb) iramokban utazó futók.

Akik még annál kevesebb érdemért ácsingózva végzik a dolgukat, mint Deliék.

Akik sokkal több pénzt és időt áldoznak, hogy szívathassák magukat.

Akik nem kérnek figyelmet, nem kérnek megbecsülést, hisz egyszerűen megkapják az emberektől, mert ilyen az emberi természet: elismeréssel adózik az olyan dolgoknak, amiket ő nem tud elképzelni magának, ami tényleg kívül esik a realitásán.

Tehetne Deli próbát, hogy kipróbálja magad, de a csacsavacsa lábakat hazavágná egy 200 pluszossal, így utána odalenne az “igazi” hosszútávfutós idény. Jé, lehet, hogy az ultra mégsem egy lesajnálandó sport?

A VALÓSÁG ÖTVEN ÁRNYALATA

Azt írja Deli: “mintha a maratonnál hosszabb távok futása bizonyos különleges képességeket igényelne.” Iigen, és ez nincs meg neki, és egy csomó más szájhős hosszútávfutónak. Még meglehet, de jelenleg csak kritizálni tudja azt, ami ismeretlen és (alaptalanul) félelemmel tölt el. Sokan fosnak elmenni 42 kilométer felett futni. Sokan rettegnek attól, hogy mi lesz, ha végig kell futni egy nappalt, egy éjszakát, egy nappalt megint. Sokan össze sem tudják rakni fejben és testben, hogy amíg a maratonra 3 óra kellett, itt lehet, hogy 8-12x annyit a pályán kell tölteni.

Azt is írja: “(mintha az ultrát) az „uncsinak” is nevezhető klasszikus hosszútávfutástól alapjaiban eltérő, super-hightech módszereket alkalmazó és igénylő űrsportágként kellene kezelni, ezáltal pedig mindenki számára kívánatossá tenni.“ Nem kellenek high-tech módszerek, ez ellen én is mindig szót emelek. Nem kell edző sem. Nem kell űrsportágnak, ufónak tekinteni. Csak egy hosszabb hosszútávfutásnak. És ki az ultrafutó? Aki annak érzi magát. Nincsen kritérium.

Szerintem visszatetsző, hogy futóbolti eladóként ilyeneket ír Deli, mégha (sok hosszútávfutó összesített) magánvéleményét is fogalmazza meg. Orrcsipesszel, kesztyűben adja el a cipőket az ultrásoknak? Vagy felhúzott szemöldökkel szolgálja ki őket? Nincs jó üzenete pont ezért sem az írásának.

El lehetne intézni azzal, hogy Deli még fiatal és majd beleérik. De esetleg érdemes lenne megkérdeznie a munkaadóját, a Spuri vezetőjét, Szűcs Csabát, hogy mire készül mostanában. Meglepődne. Vagy ott van példaként Muhari Gábor. Nem merném azt mondani, ahogy Deli állítja, hogy az őfajta futó “levezet” a hosszútávos évek után. Futott egy tízezres hazai rekordot, majd utána egy hatórás világrekordot, s nagyon szépen megtalálta a helyét az ultrasportban. Lehet utánacsinálni.

ENNYIT TUDNAK

És hol van a sokat hivatkozott sportérték mostanában? A szintben. Egyfelől a szintemelkedésben. A terepesek szóhasználatában azt jelenti, milyen nehéz volt az edzés (Mennyi volt a sportértéke? 720 válaszolják, azaz 720 méter.) Komolyra fordítva: a sportérték a szint- avagy a színvonalcsökkenésben is megtalálható. Elég a hosszútávfutók háza táján körbenézni.

Pirruszi győzelmek. Csekély nemzetközi áttörés, átlagos futók - már ha a nemzetközi mércével nézzük. Nekik probléma. De egy hobbista, amatőr futó szempontjából semmi probléma nincs. Edz, akár a hosszútávfutók. Eljár versenyekre (a puding próbája), akárcsak a hosszútávfutók. Mindenki méricskél: mit tudunk, ki volt jobb, milyen vagyok tavalyhoz képest, hogy ment ez a futás, milyen lesz a következő, de leginkább (talán, remélem): élvezik a hobbijukat. Csak a hosszútávfutók túl rá vannak pörögve az “eredményesség” meg a “siker” illékony, relatív fogalmára.

Deli szemmel láthatóan sikeres akar lenni, de mivel nem az, ezért keresi a hibást. Vagy - lehet, hogy lemaradtam valamiről - ha sikeres, akkor mi a baja? Hogy hozzá képest mások nem úgy azok? Vagy hogy neki sokkal jobban annak kéne lennie?

De a futás váltógazdaságában mindig jönnek újak, tűnnek el a régi-újak.

A hosszútávfutók jelenidejű aranykora - ami a 3-5-10-21-42 kilométeren egy kérészéletűen rövid időszak - rajtuk múlik. Mindig is rajtuk múlt. A genetikán (nem lehet mindenki olyan, mint a kenyaiakat is verő norvég Moen), módszereken, ráéréseken, anyagi lehetőségeken múlik, nem kéne összeesküvés-elméleteket gyártani, nem kéne másokat szekálni (pont az ultrásokat, akik aztán egész életükben futhatnak jókat, szemben a hosszútávosokkal), mert a hosszútávfutók nem érzik jól magukat, nincsenek a helyükön.

Amúgy pont a helyükön vannak. Ennyit tudnak. Jelenleg. De drukkol nekiik minden futó, hogy jussanak többre.

Kurvára nyomasztja őket a középszerűség. (Ezt a szót Deli használja.) Kint kevés ez a tudás, itthon meg nem éri el az ingerküszöböt. És az ő nagy tragédiájuk, hogy ott vannak az afrikaiak és a közel-keletiek. Definitíve jobb adottságú futók. Én is szeretek kosarazni, de ha egy amerikai középiskolába kerülök, elfogadom, hogy mindig lesznek nálam alapból jobbak, magasabbak, ügyesebbek, de ettől még boldogan kosarazom. Csak nem kérem a reflektorfényt a kevésre.

Amúgy az ultrában fordítva van, ott én még nem láttam fekete futót. És nem tudnám megmondani, hogy bármelyik embertípusnak jobbak-e az adottságai. Tehát egyenlők az esélyek. Ebben a kistérségben, amit Magyarországnak hívnak, a hosszútávosok ászok kétségkívül, de Nickelsdorfban már csak közepesek, a világ pódiumain pedig a szó szoros értelmében: a futottak még. Értem, hogy ezt nehéz lenyelni futónak és edzőnek, klubelnöknek egyaránt, de minek az öncsalás?

És ezzel nincs baj, mert futottak mégnek lenni világszinten is tök fasza dolog. Csak csacsiság azt várni, hogy a közönség vagy a sajtó is így gondolja. Egy menedzsernek, aki szó szerint atlétákat futtat, az istállójában hány magyar srác van?! A hosszútávfutó élsport nagyságrendekkel több pénzből alig ér el valamit, mint a mikroszkóppal sem látható dotációjú ultrasport, ami viszont élvonalba tartozik. Már ha valakit is érdekel, hogy állunk a versengésben. Engem marhára nem, viszont érv. De csak for the record.

Őszintén csodálkozom, hogy amikor ebbe a sportba vágnak emberek, amikor betagozódnak évek alatt, akkor ezt nem ismerik fel.

DÍJFUTÓK, KISKAKASOK

Mert nem az van, hogy ez most egy hét szűk esztendő, és aztán majd bőség jön: a magyar hosszútávfutás sok évtizede azon a helyen van, amit ér. Ez van, ezt kell szeretni, lehet várni a messiást. Közben díjfutóként el lehet menni az összes hazai település versenyeire, megnyerni mindet, kidekorálni a szobát kupákkal és Intersport-utalványokkal, és közben azt érezni, hogy “bakker, hát marha jó vagyok, tessék engem piedesztálra emelni.”

Amikor Deli arról beszél, hogy az ultrában nincs mezőny, és ott könnyű kitűnni, akkor gondoljon a hosszútávfutásra is. A poszt első részében leírtam, hogy néz ki egy maratoni OB mezőnye. 40 induló sok vagy kevés? Az menő hosszútávosok, de még a közepesek is Magyarországon bármikor nyerhetnek versenyt, mert nincs erős mezőny. Rengeteg közepes vagy lassabb futó van, ez a törzsgárda, de gyors nem sok. Meg lehet nézni kik, milyen klubok fungálnak rajtlistától eredménylistáig a versenyeken. Így lesznek állócsillagok, a díjfutók, akik meglátták ezt a rést. Nem nevezném piacinak, mert nincs benne sok javadalom, néha egy tévé vagy egy azonnal a máltai szeretetszolgálatnak továbbadandó béna sporttáska.

De tök érthető. A győzelem folyamatos önbecsülést tart fenn, a vagyok „Valaki” érzetet erősíti. A versenyszellem belénk van kódolva, fontos és méltányolandó emberi hajtóerő, nem becsülöm le. A díjfutók minden hétvégén feltűnnek valahol. Akár délelőtt és délután is. Minden bánatos szir-szaron elindulnak. Életelemük a versengés, és a helyezés. Állandóan formában vannak, legalábbis ha gondosan választják ki a versenyt, akkor a dobogóra mindig jók. A repertoárba minden belefér, univerzálisan gyorsak 5-10-21-42 kilométeren is.

Kis pénzek, kis futások, és egyesek ettől önelégülten: kis kakasok. A futásoknak helyi értéke van, abszolút értéke nincs.

Mindenki érzi, hogy a magyar hosszútávfutás nagyon is helyiérdekű. Deli hivatkozik mindig a mérhetőségre, hát tessék: számok, időeredmények is ezt bizonyítják. Én leszarom a sikerességet, leszarom a szponzorációt, teljesen más dologért futok én, de ha Deliéknek a mérhetőség fontos, az eredmény, akkor azok világosan megmutatják, hol tartanak. Akkor meg?

Ennek ellenére: senki nem vonta kétségbe, hogy ők a leggyorsabbak, a legtöbbet gyorsan edzők, a legkeményebb “agyhalált” elszenvedők, az aerob tempózás, a laktáton szenvedés, és a véghajrá királyai.

Ebből mégis ez jön ki.

LÁTHATATLAN KÉZ IGAZGAT?

Bennem, de szerintem minden futóban abszolút tisztelet van a gyorsak, a nyertesek iránt, ennyi a közös a profi-félprofi-amatőr szemléletben. A nagy tömegek, a hobbifutók elismerik azt, aki gyorsabb, többet bír, nagyobb távokat, nehezebb versenyeket teljesíteni (lásd ultrások), de örökös ajnározást felesleges várni. Egy vállrándítás az egész, mert őt nem igazán érdekli a félprofi-profi világ EZEN a szinten.

Tessék jobban dolgozni, színesebbé, izgalmasabbá, átélhetőbbé, emberközelibbé tenni a hosszútávfutást!

Ehhez a teljesítményhez, szakághoz jelenleg ennyi jár, ennyi jut. És ezt nem láthatatlan kezek, konspirátorok, pénz vagy a média szürke eminenciásai döntik el. Nem is az ultrasport ravasz, ügyesen számítgató Richelieu bíborosai, akik a megfelelő piaci rést keresgélik.

Hanem a közönség, a felhasználók, a sors- és sporttársak. A nagyon amatőrök. Azok a tömegek, akikre ironikus mosollyal tekintenek a “komoly” hosszútávfutók. Ezek a tömegek a ténylegesen hozzáadott értéket fontosnak tartják. Ezért voksolnak az ultrára, és nem rátok. Passz.

Őszintén: egy hosszútávfutó nagyobb médialefedettséggel boldogabban edzene? Bárki egy kemény edzés közben arra gondol, hogy “na ezt a résztáv most azért megy ilyen flottul, mert ma is megjelent rólam egy cikk?” Nem lehet, hogy sokkal inkább presszionálná ez elvárás? Aki feljebb teszi a lécet, akivel foglalkoznak, akiktől elvárnak, az mindig nyomás alat dolgozik, és az nem jó.

A magyar hosszútávfutás “szép lassan meg fog érni a pusztulásra” - írja Deli. Remélem, nem. De nem azért van háttérben, mert direkt valakik ellehetetlenítik, elhomályosítják egy kreált, pumpolt népszerűséggel.

Hanem azért, mert az, aminek írja Deli: középszerű. Sporadikus. Zsákban fut, amíg a világ öles léptekkel száguld el mellettük. Helyi érdekű. És nem baj, ha a “komolyan vehető” része eltűnik, virágozzék minden virág, főleg az amatőr sport. Mindenre pozitív kihatással van, és többet profitál belőle egy társadalom, mint a “komolyan vehetőkből”.

Egy olyan korban élünk, amiben a sharing & caring, a megosztás és szabad tervezés kultúrája uralkodik, ami arra van kihegyezve, hogy a dolgok szinte mindenkinek hozzáférhetők és elérhetők legyenek, hogy ne legyenek kizárhatók az emberek tevékenységekből, ne csak szűk elitek élvezhessenek privilégiumnak mondott dolgokat. Egy olyan korban élünk, ahol bár folyamatos a versengés, egyre nagyobb jelentőséget kap valaminek az elérése, elvégézése, teljesítése. Úgy érzem, ebben a korban csak ironikusan értelmezhető az élmezőny vagy a versenysport fogalma. Leginkább a showbiznisz szempontjából fogható meg, kevéssé a sport szempontjából.

UTCAHOSSZAL VERI

Az ultrasport semmit nem tett azért, hogy népszerű legyen, semmit nem tett azért, hogy figyelmet vívjon ki. Azért alakult így, mert voltak, akik elmentek versenyezni, futkorászni, és azt elmesélték, aztán többen mentek, másokat is érdekelt, terjedt a szájhagyomány, ezzel párhuzamosan a külvilág érdeklődése. Bár engem totálisan hidegen hagy a magyar válogatott mint fogalom, de azért legutóbb elég szép eredménnyel zártak a magyar versenyzők 24h vébén külön is (9. és 10. hely), öszetettben is (4.)

Az ultrások rendre hozták a elmúlt évtizedben, sőt azelőtt is a kiemelkedő eredményeket, amikre felfigyelt a közönség. Már az is kiemelkedő volt, hogy egyáltalán célba értek. Ez egy ilyen sportág. Tök felesleges ezért kárhoztatni az űzőit.

De konkrétabban és a jelenre vonatkoztatva: Baji Balázs kivételével az atlétikában az ultrások hozták nemzetközi helyezéseket. Ez tény. És ebben nagy része van Lőrincz Olivérnek, vagy a magánzó, egyedül készülő ultrafutóknak. Utcahosszal verik a hazai versenyzők “klasszikus” atlétikai futóeredményeit. Persze annak, aki nem hajlandó mégcsak a beemelni az ultrasportot oda, annak nehéz ezt elfogadnia, látnia.

A legjobb bizonyíték arra, hogy az ultrasport nem véletlenül van előtérben, mint a 3-5-10-21-42 ezer méterek pont az, hogy NEM olimpiai sportág. Logikusan ugye arra figyelnek az emberek, amiben a hazánkfiai vitézkedhetnek a szent tehénként kezelt olimpián.

Mivel magyarázza Deli, hogy egy olyan sport, amiben nincs pénz, nincs olimpiai szereplés, nincs több tízezres tömeg, sokkal népszerűbb tud lenni, mint ami az előbbi paraméterekkel rendelkezik?!

Eljön az idő, amikor az ultrázás olyan közönséges dolog lesz, mint, hogy az ember lemegy egy jógaórára. Ahogy elnézem az ultra körüli divatot, pár évtized alatt egy megszokott, bevett tevékenység lesz, és az emberiség talál majd más "nagyobbat, durvábbat, extrémebbet". Lehet, hogy a tízezer méter idejének farigcsálását.

MIÉRT NEM ANNYIRA NÉPSZERŰ A HOSSZÚTÁVFUTÁS?

Van egy magnetikus felhajtóereje az ultrának, ami a hosszútávosoknak nincs. Tévedés ne essék, nem a magyar atléták miatt futnak az emberek maratonokat! És nem gondolom, hogy Radcliffe, Keitany, Kipchoge, Haile vagy Bekele miatt. Ezen is el kéne gondolkozniuk, mielőtt másokat tesznek meg bűnbaknak.

De naivitás azt hinni, hogy azért nem népszerű (Magyarországon) a tízezer méter és társai, mert gonosz erők, láthatatlan kezek veszik el róla a figyelmet, pénzt, paripát, fegyvert.

Azért nem népszerű, mert nincs igazi azonosulási pont. Ezt Deli is elismeri.

Azért nem népszerű, mert a civil futó nem akar úgy futni, ahogy a Deli-féle hosszútávosok. Nem akarnak beleszakadni, nem akarnak utazni a bolyban, várni az alkalmat, majd beleváltogatni a tempóba. A civil futó nem akarja elsajátítani a kelléktárukat. Nem is nagyon tudja. Ő csak futni szeretne, lehetőleg kötelmek nélkül, persze azért gondoskodik róla, hogy maradjon elég (kütyü hátán kütyü).

Azért nem népszerű, mert láthatatlan. Tyúk-tojás probléma, hogy azért láthatatlan, mert nem adnak hírt róla, vagy azért ne adnak hírt, mert láthatatlan, nincs miről hírt adni.

Azért nem népszerű, mert behatárolt életkorig lehet eredményesen űzni. Eredményes alatt nem azt értem, amit én szoktam érteni alatta (= magadnak felelj meg, bármit csinálj), hanem a mindent csak sikerekben, helyezésben mérő, ebbe a nézetbe görcsösen belefeszült atlétikai álláspontot. Csak az ér valamit, csak az valaki, aki eredményt ér el. Lehet így is nézni, de akkor vészesen kevés ember fér ebbe a kategóriába, a likviditás óriási.

MIÉRT SZERETIK AZ ULTRÁT AZ EMBEREK?

Nyomják lefelé a hosszútávfutókat és persze Krahácsot. Marhaság. Önfelmentés.

Ahogy nem nyomja senki felfelé sem az ultrafutást.

Elmondom, miért tisztelik, szeretik az ultrafutókat, miért népszerű az ultra, és ezen keresztül miért érdekesek és keresettek az ultrafutók (már akinek kell és van) edzői. Nagyon egyszerű és kézenfekvő. Két dolog.

1. Azonosulás

Sok civil futó szeretné kicsit magát is belelátni ezekbe a teljesítményekbe. Átélni a külső és a belső (önismereti) kalandokat, érzéseket, megrázkódtatásokat, furcsaságokat, ami ezzel az ultra szakággal jár. Átélni, hogy ő is lehet akár bajnok háromgyerekes anyukaként. Hogy vidéki rendelőasszisztensként is világrekorder és győztes lehet. Hogy nem szégyen szabóbéláknak lenni.

Olyan dolgok ezek, amiket a klasszikus hosszútávfutás nem ad. Az más dolgokat, de nem olyat és nem annyit, mint egy ultra, nem olyan intenzíven és hosszúra nyújtva (ezt szintén tapasztalatból mondom, pl. intenzív lelki munka, kalandok, stb. rengetetg írtam erről a blogon). A hosszútávfutás, ahogy Deliék űzik, identifikációra kevésbé csábít. És furcsamód pont azért, mert a hosszútávosok atlétábbak, mint az ultrafutók. Ahol van sovány és kövér (eufemizáltan: fedett), inas és puhos, idős és fiatal, lassabb és gyorsabb, gazdag és szegény, satöbbi.

A hosszútávosoknál a külső szem csak “gebe, girnyó” (idézet egy ismerőstől) húszas-harmincas embereket lát, többnyire férfiakat. Lehet mondani, hogy ez ingerszegénység, hogy ennyi éri el őket a (nyilván irányított) médián keresztül, de ez nem igaz. Sokkal több városmaraton, utcai verseny van, ahol veletek találkoznak. És hogy A sport kultúrtörténete c. könyvet idézzem: "A maratoni futás nagy üzlet lett, mára a városi maratonok jelentősége jóval túlszárnyalja az olimpiáékat."

A városmaraton minden hétvégén van valahol, míg az ultra távol van, kevés hazai verseny van, sokkal kisebb a lefedettsége. Mégis ez varázsol, és nem a hosszútávosok. A futók a szó eredeti értelmében sportolnak és figyelnek a többiekre, csodálják a nagyratörőket: az ófrancia desport jelentése "szórakoztatva lenni".

Az is jelentős különbség - és az élet számos területére lefordítható -, hogy az ultrások nem gyorsabban, magasabban / magasabbra, erősebben akarnak többre jutni, mint jellemzően a hosszútávfutók, hanem beljebb, tovább, hosszabban. És ez szimpatikusabb emberibb vonás, mint a gyorsan és erősen és magasra. Az ultrás hajlandó kételyeket megfogalmazni magával kapcsolatban, a hosszútávos bizonyosságot keres a számokban, helyezésben, időben és távban. Lehet, hogy általánosítás, örömmel beszélgetek róla.

1. Emberközeliség

Sok futó azért érzi magához közel az ultrát és az ultrafutókat, mert a társadalom minden spektrumából, nemre, korra, foglalkozásra, vagyon helyzetre nézve tökéletesen indifferens módon vonultat fel szereplőket. Ezek az emberek nem példaképek, de példák. Szerények és alázatosak, nem csinálnak nagy ügyet, műsort a több száz kilométerből, nem verik a habot. Úgy érzi a sok futó, hogy elérhető, amit ezek az ultrások csinálnak. És sokan emiatt bele is vágnak és el is érik. Az ember a kihívást keresi ősidőktől fogva. Kihívásra vágyik, nagyra tör. Kell neki a távolság, mint üveggolyó.

A szerző megszólít az írásban, persze a szélárnyékban bújkálva edződött, ezért néven nem nevez. “Szeretném megkérdezni, hogy az a kultikussá hypeolt verseny, amely közben valamelyik résztvevő  versenyző élőben posztol Facebookra képet magáról telefonon vagy ahol egy másik versenyben lévő illető telefonnal és kamerával felszerelkezve butáskodik online streamelve magát, az mennyire lehet komolyan vehető?” Itt a válasz a kérdésre.

Ötből ötször zsinórban célba értem. Tudom, mit beszélek. Deli nullaszor. Amit ír, az feltételezés, vagy inkáb direkt ekézés. Mivel lehet itt vitatkozni?

Készült egy ultrás film, ami elég sok embernek adott motivációt - amit a hosszútávosok csak keveseknek adnak, ha egyáltalán. Ez a film elég sok embert terelt a futás felé - a hosszútávosok inkább elijesztik őket, egyrészt a Deli-féle írásokkal, másrészt mert a hobbista futóknak a hosszútávfutás ezen a szinten (sebességen) űzése az űrsport, nem az ultra. Pont fordítva van, ahogy Deli állítja.

A Facebook-bejelentkezésem a Spartathlonról is ehhez kapcsolódott. Igen, nem volt sportértéke Deli szóhasználatában. Hozzáadott emberi értéke volt. Azért jelentkeztem be többször élőben a Spartathlonról, hogy megmutassam ennek a futástípusnak a különböző stációit. Hogy emberközelibb legyen. Hogy láthatóvá váljon, ez egy nyitott sport, jöhet és próbálkozhat bárki. Deli is. Hogy megmutassam, nem kell görcsösködni, keményen tolni. Hogy nem vérkomoly dolog a futás. Kell a játékosság a futáshoz, és kell a jókedv vagy éppen a rosszkedv megmutatása! Kell az önirónia. Ezek a hosszútávosoknál - nekem úgy tűnik - szemmel láthatóan hiányoznak. Ezt tükrözik a jónép felé.

Pedig kell a derű! Nem kell feltétlenül belesérülni a szarrá futott edzésnapokba, vállt vállnak vetve eszementül tolni, izzadságosan belefeszülni, acélhangulatban győzelemre törni.

Naná, hogy mindez sokkal motiválóbb, szimpatikusabb és emberibb, mint amit a pár száz (tucat?) hosszútávfutó csinál. Egyébként ezt Deli is könnyűszerrel megcsinálhatja: megteheti, hogy közvetít magáról vagy a sportjáról, ez self-media, magának keletkezteti az ember. Igaz, hogy kellenek hozzá követők, akiket lassan lehet szerezni.

MIT ADTAK NEKÜNK A RÓMAIAK ULTRAFUTÓK?

És itt jön be egy fontos faktor. A give to get. Mi van letéve az asztalra?

Közösséget gyűjteni, elismerést aratni, figyelmet generálni nem lehet, és nem elég csak eredményekkel. Adni kell, hogy kapj. Annyi mindent lehet még kezdeni a futással. Jótékonykodni (pl. elmenni futni alapítványokkal, kísérni hátrányos helyzetűeket), jelen lenni ötletekkel, kezdeményezésekkel. Akár versenyt szervezni. Akár írni róla, akár beszélni, akár heti podcastokat csinálni, például előadni, járni az országot, és nemcsak a versenyek miatt.

Azaz a futáson kívül is letenni valami(ke)t.

Például feltűnt-e hogy futás kapcsán jellemzően csak ultrások (és néha kezdő futók) írnak rendszeresen blogot, rögzítik benyomásaikat? (Tudom, inkább ne tegyék, törjön le a kezük.) Egyéniekről beszélek, nem blogmagazinokról. Tökre örülnék, ha olvashatnék heti-havi szinten hosszútávos atléták által vezetett blogokat, fajsúlyos és érdekes témákat körüljáró írásokat.

Szóval mindezek alapján kérdezem, a hosszútávfutók mivel járulnak hozzá a futás nagy világához a saját edzéseiken és versenyindulásukon kívül? Mit osztanak meg, milyen (nem csak önmagáról szóló) dolgot tudnak felmutatni, ami alapján szponzorációt, médiafigyelmet, közönségszeretet kérnek? Vagy csak alanyi jogon követelnek figyelmet? Hajrá.

GYŐZELEM (V)AGYHALÁL

Az egyszerű futó felméri, hogy sosem lesz olyan gyors, olyan áramvonalas, olyan szikár, olyan inas mint a hosszútávosok. Lehet, hogy ez hízelgő, de inkább végiggondolandó, hogy ez azt jelenti, hogy a futók elidegenedtek a hosszútávosok világától? És ezért sem érzik magukénak.

Ezért nem éri el a magyar (fél)profi hosszútávfutás sok sportújságíró és facebookra rágyógyult ember ingerküszöbét. Ezért nem a hosszútávosokot lájkolják (mintha ez valami mérce lenne), hanem az ultrásokat. Jelenleg nem teremtenek izgalmas mitológiát vagy közeget. Tökéletesen hiányzik a reperotárjukból a derű, a játékosság, az esendőség. Ami látható: kemény edzés, kemény versenyfutás (szigorúan aerob agyhalál), görcsös sikerakarás, eredménycentrikusság, menekülés a biológiai kor testi tünetei elől.

Az egész Deli-írásból sugárzik, hogy csak a versengés mozgatja a célokat, és mindig győzelemre kell törni. Hadd idézzem a Szűcs Csabával készített interjúmat ismét. Aki nem tudja, 2:12-es idejével Csaba még mindig a hazai maratoni csúcstartó, 1992 óta. Ez Csabának hízelgő, a magukat komolyan vevő Magyar Atlétéknak ciki! 26 év alatt meg sem közelítették. A legjobb eredmény is három percre, azaz 1 km-re van tőle. A média és az ultrások miatt, nyilván.

“Egy jó versenyen célba érni hátborzongató dolog. Tömeg van, felvezető motorosok, érzed, hogy te vagy a hős és körülötted forog a világ, és te is tudod, hogy magadhoz képest nagyot alkottál. Otthagytad a nyomod, példát mutattál.”

A civil futó is ezt keresi többek között. Épp ezért a teljesítés neki sokkal fontosabb, mint a győzelem, vagy versengés.

PÓDIUM-BULÉMIA

A civil futónak az evolúciója természetszerűleg vezet a hosszabb, s így az ultratávok felé. A legtöbb futó (örüljünk, hogy futnak!) nem jár atlétikapályára, nincs edzője, nem ismeri az edzéselméletet. Kimegy, örül, hogy jé, ma ment 3 kili, hétvégén majd 4, fél év múlva félmaraton, egy év múlva maraton. És így tovább. Neki a cél és az igazodás a távokon keresztül történik meg. Nem a tízezer méteren akar “helybenjárni”. Olyat kíván Deli, mintha a grundon szombat délelőttönként összejövő apukáknak nem sörmeccset kéne játszaniuk, hanem a szabadrúgás-kombinációkat gyakorolni orrvérzésig.

Mi Deli szerint a magyarázat arra, hogy a Spartathlon idején több százezer ember követi a futókat? A hosszútávosok mit tudtok felmutatni? Jihlavai vagy karlsruhe-i viadalt? Érdektelen, mert tizenkettő egy tucat. Vergődés a szürkezónában. Váltót az UltraBalatonon? Aminek a nevében benne van az eredeti célkitűzés: egyéniben, ultratávon végigmenni. Csakis ezen a jogon és okon lehetnek ott, és állhatnak dobogóra évről évre. Nekik ez számít, az ultrásoknak más.

Minden futó éremfetisiszta, de mindenhol vannak olyanok (legyen az erre rágörcsölt ultrás vagy hosszútávos), akik pódium-bulémiában szenvednek, és nyeréskényszer miatt szarrá edzik magukat, többnyire megtehetik, se kutyája, se macskája, ez az egy boldogsága. Baromira ráér, semmi kötelezettsége a kiszámítható munkáján kívül. Hajrá neki is, ha ez boldogítja. De a másikon még fogást is keresni, csak hogy így jussunk előrébb nem sportszerű.

BECSÜLET ÉS TISZTESSÉG MINT ÉRV

Nem lehet elmenni amellett sem, hogy a hosszútávosoknál mindig előkerül a mellcsapkodós “becsülettel meg tisztességgel” való felkészülés. Olyan, mintha más aljasul és tisztességtelenül készülne fel. Gondolják, mások nem így tesznek? A két véglet közt - futó munkagépek és az "alig-alig készülők" - közt hatalmas a terület. Ott vannak a az energiájukból és ráérésükből korrekten gazdálkodók, az intuitíve készülők, a lelkes elfoglaltak, azebészünet helyett futók, a munka előtt penzumletudók, satöbbi. A hosszútávokhoz is ugyanúgy odaállnak túlzott önértékeléssel rendelkező, fickóskodó, aluledzett emberek. Vagy rutinra építő, épp csak karbantartott egykori szélvészek. Odaállnak, koppanak vagy nem, és? Mit fáj a bárkinek? Bemocskolta a sportágat? Ugyan már.

Mindenki a maga mércéje szerint készül. Az, hogy a hosszútávosok szerint máshol van ez a mérce, az egyéni szocprobléma. Persze, az ő nézőpontjukból a tízezer félmaratonistából vagy háromezer maratonistából Budapesten 99% felkészületlenül áll oda. És ugyanezt alkalmazzák az ultrásokra, amihez aztán végképp nem értenek. Nem értik sem a viszonyrendszerét, sem az etikáját.

Egyébként abban tökéletesen igaza van Delinek, hogy sokan mernek nagyot álmodni. Ide nekem az ultrát is két (fél)maraton után! Aztán mégsem megy, és tényleg kiállnak 80 kilinél, mert nem bírnak megbírkózni azzal, hogy még hátravan 140. Vagy fáj. Vagy kellemetlen. Vagy nem látja értelmét.

A KÖNNYED FELADÁSTÓL A REKORDIG

Nem mellesleg a könnyed feladás kiskátéját is (a Deli által "klasszikus atlétikának" nevezett) modern versenysportnak  “köszönheti” az ultrasport. Ott lett mindennapos, hogy egy szimpla versenyző, egy esélyes, vagy egy sztár egyszerűen kiáll. Vagy mert valami sajog, vagy mert nem úgy megy, ahogy tervezte, vagy bármi. De semmi bajuk nincs a feladással. Nem gyűrik magukat, lesz még verseny jövő héten is. Ez az ultrát komolyan vevők közt inkább ciki, valakinek no go. De sok belépőszintű ultrás vagy könnyűszívvel futó szívesen alkalmazza a feladást, amire mindig lehet magyarázatot találni. Legnehezebben persze magunk előtt.

Nagyon nagy öngól azt gondolni, hogy az igazi készülés letéteményesei a hosszútávfutók lennének. Deli szavaival élve, rengeteg futó, készüljön öt kilire, vagy ultrára, legyen szakágának topfutója vagy záróbusz előtt kocogója “edz, lesérül, nehezen fejlődik, vívja a kis csatáit, elszántan csinálja, küzd, állhatatosan kitart egy cél mellett és az adott számában próbál javulni.”

Vivicittán féltávon én is voltam 1-10-ben. Maratonon Deli legjobbja és az enyém közt 18 perc van. Sok? Kevés? Deli profi? Ha igen, akkor ez a különbség kurva kevés. Ha amatőr, akkor meg érdemes ebbe megfeszülni? Deli kevesli, hogy valaki (például néha én) heti 40-50 kiliből mer futni bármit. Mégis hol a határvonal? 99 heti km az még kevés, 101 már elfogadható?

A hosszútávosoknál a győzelem, a siker mellett további mérce: a rekorddöntés intézménye. Saját, országos, mindegy, csak dőljön. De ha a sportosság ismérve a rekordok (azaz az örökkévalóság) hajszolása, akkor a sportok művelőinek majd 100 százalékáról elmondhatnánk, hogy semmilyen sportot nem űznek. Akkor most mi van?

A GAZ MÉDIA ÉS AZ EMLÉKEZET

A média felhajtóerejéről még annyit, hogy minden kor kitermeli a maga példaképeit. Kell hozzá egy nagyratörő alany és egy médiagépezet, ami erre felfigyel és kitunkolja, legendát gyárt. Profitál belőle mindkét oldal, de az atlétának azért mégiscsak szarrabb, mert neki meg kell felelnie, nyeréskényszerben van. De balgaság azt gondolni, hogy fontosak a rekordok, fontosak az eredmények vagy a mérhetőség. A nagy egészet nézve indifferens.

Az a fontos, hogy maga a sport hogyan háramlik fentről le, elittől talpasig, generációról generációra. Hogy űzik, csinálják, fejlesztik, kiaknázzák, megújítják, belakják a sportot az adott sport embereit. Fantasztikus Usain Bolttól, hogy megcsinálta a tripla duplát (3 olimpián át nyerte a 100 és 200 méteres síkfutást), de az még fantasztikusabb, hogy sokakat inspirált. Hiába szerepel előkelő helyen a Spiriev-táblázatban, ha kikopik a kollektív tudatból.

Rhodoszi Leonidasz négy egymást követő ókori olimpián (i.e. 164-152) nyerte meg a  sztadion (200m), a kettős sztadion (400m) és a dolichos futást (1500 vagy 4500m a források eltérőek). Négyszeres tripla (triasztész). És csak azért emlékszünk rá, mert fennmaradt pár feljegyzés róla. Amúgy tökéletesen érdektelen. De persze Deli mondhatja, nem volt mezőny már akkor sem a játékokon, és lehet, hogy igaza van. Meg a startgép is csak egy zsinórrendszer volt. Meg a lengő pöcsök levettek az áramvonalas futásból. De ami érdekes és fontos: hogy Rhodoszi Leonidasz futott, és hozzáírt egy sort a futás a nagy történetéhez. (Teszem hozzá: Nero császár volt hatszoros győztes is egyszerre, elcsalt-megfélemlített olümpiai játékok alatt.)

ZÁRSZÓ - NYUSZIKA ÉS A FŰNYÍRÓJA
Miről szól ez a borzasztó kiábrándító sárdobálás a felek közt? Érvényesülés? Elismerés? Pénz? Edzésmódszer? Szakágak rangsorolása? Lehet, hogy sosem érti meg egymást a két (sok) oldal. Ha mégis, ahhoz az kéne, hogy a profisták elfogadják, hogy az atlétikában, de más sportokban sincs primátusa semminek. Nincs olyan, hogy alávalóbb meg felsőrendűbb. A lényeg, hogy művelik, akár magas szinten, akár hobbi szinten, tehát a vertikális nézőpontból (a lenéző-pontból) engedni kell, mert tarthatatlan.

A horizontális nézőpontban pedig, amikor különböző sportok, sportágak, szakágak sikerességét próbáljuk meghatározni és utat vágni abban, hogy vajon mi mivel ekvivalens, mi mihez képest nagyobb vagy kisebb dolog, ott talán a platóni igazságosság, mértékletesség, bátorság és bölcsesség négyesfogatának kéne működnie az emberekben. Fairség, merészség, vállalkozókedv, kölcsönös elismerés, belátás, tolerancia. Azaz: a mérhetőség, az eredményesség viszonyrendszerét úgy kéne kialakítani, hogy nem a másik kárára, lenyomására, leminősítésére használjuk, hanem a saját közegünknek lesz egy igazodási és inspirálódási pontja adott esetben egy vébé hatodik hely, vagy egy egyéni csúcs, vagy akár egy derék helytállás valamelyik versenyen.

De ehhez konszenzus kell. Deli írása vagy bármilyen orákulum-szerű nyilatkozat csak a biztosítékot veri ki. Hiába van tele a szöveg jogos meglátásokkal, amiket sokan magukénak éreznek (én is), ha a féligazságok vagy akár a teljes tévedések miatt nem előremutató, hanem törésvonalképző és arrogáns. Meglátásai hasznosak lehetnének, ha nem úgy tenné fel őket, hogy a célja a győzelem, a lehajrázás, a diadalmaskodás lenne. Dehát miért tenne máshogy, a cikkből kiviláglik, hogy neki és közösségének tán ez az egyetlen értékmérő. Ez adja a sportértéket. (Tisztelet a kivételnek, és a másként gondolkodóknak.)

Attól tartok, ha valaki még sokat hangoztatja ezt a sportérték-mantrát, könnyen úgy jár, mint a nyuszika és a fűnyirója. Úgyhogy itt be is fejezem, a tévedés jogát fenntartom, és elismerem, ha érvekkel rámutat valaki.

Hajrá futók! Fel a pályára, aszfaltra, ösvényre, csak ne a barikádokra. Tartsátok szárazon a puskaport.