futó gondolatok

nem azé, aki fut

Hotto hotto! - avagy a 250 km-es japán repríz

Sakura Michi 2019

2020. szeptember 14. - őze bálint

Belekezdek az elmúlt másfél év történéseinek - versenyek, edzések, stb - leírásába, mielőtt nyomtalanul tűnne el. Időrendben jöjjön akkor a Sakura Michi Nature Run 250 km-ének repríze 2018 után.

Az előző Restancia-részek tartalmából: Cipők // “Keresztedzés”.

A Karantén-részekből: (F)utópia // Szervezni vagy nem szervezni

Pocsékul indult a 2019 - minden értelemben. Sőt pocsékul ért véget 2018. Kora tavaszra felépültem egy hathetes Achilles-gyulladásból, semmit nem vártam, mint azt, ami eddig is volt: versenyekre járkálás, készülgetés, hol jobb, hol közepes eredmények, minden ugyanúgy. A szokásos terhelésélettani felmérésen ötévvel ezelőtti formát produkáltam, és ez nem hízelgő volt, hanem pont hogy gyenge mutatók jöttek ki.

Sem fejben, sem testben nem voltam penge. A szakmai és privát létben masszív földrengések, csalódások, syntax error. Időkérés, hegyibeszéd, frissítés, és a második félidőre - tehát 2019 nyarától - már egy másik csapat jött ki az öltözőből, de ez egy másik történet, majd később.  

A téli lesérülés miatt lesétáltam egy kínai maratoni meghívást, az egyik legmediterránabb városban, Xiamenben. (A kínai futásokról itt írtam, benne arról az 50-esről, amit a hírhedt Vuhanban futottam. Elvileg a piacáról  indult a koronavírus.) Tavassztól a szokásos verseny-disznósajt volt tervezve, mindent-bele-alapon rövidek és hosszúk. És nagypofájúan még odaraktam: “a japán Cseresznyefutásra, a Sakura Michire úgy készülök, ahogy bármelyik ultrára: sehogy.”

img_1736.jpg

A versenyről 2018-ban már írtam részletesen... 

...sok-sok képpel és sztorival: olvassátok el itt, minden ugyanaz volt, a poloskagyűjtő doboztól egészen házi termálfürdőig.

A 2019-es verseny útvonala és térképe itt található, köszönettel Sidló Csabának.

kepernyofoto_2020-09-14_19_19_31.png

2020-ban, ahogy a dominódőléses sorminta diktálta, elmaradt a Sakura - mint a tokiói olimpia, foci EB, Spartathlon. Ha lett volna ez a 250 kilométeres verseny, ami Közép-Japánt átszelve Nagoyától Kanazawáig tart déli tengerparttól északi tengerpartig, akkor az azon való részvétel még nehezebb lett volna egy külföldinek. 

És hogy még sok adás és blogposzt jöhessen, támogassátok a blogot & podcastot bármilyen szabadon választott összeggel kezdve havi 1 eurótól itt: https://www.patreon.com/nemaze 

Nyolc éve kvázi közszolgálatként, lelkesedésből nélkül csinálom a blogot, másfél éve low-budgetban a podcastot. Nyilvánvaló, hogy az erre ráfordított energiákat fedezni kell. Nem szeretném fizetőssé vagy rekláokkal telipiszkolttá tenni. Ezért kérem, hogy patronáljátok a Nem Azét. Köszönöm!

kepernyofoto_2020-07-06_23_54_25.png

De mielőtt a pandémia megfektette volna a Sakurát, a sokat emlegetett házigazda és versenyalapító, Hiroshi Ogo bácsi is visszavonult. 26 éve ő alapította a versenyt a Spartathlonról visszajövet inspirálódva, ott az első japánt (kanadai-japánt), Timothy Nishimurát kísérte kétszer 1986 környékén,  itt Ogo bal szélen, középen Yiannis Kouros és jobbján Nishimura.nishimura_1_1.png

Ogo sanról dióhéjban: a '90-es évekig szociológiát tanított a tokiói egyetemen, de túl sok volt az öngyilkos diák (!) a campuson. A klasszikus japán elvárások, szigorok, munkaetika, eszement mennyiségű elvégzendő és megtanulandó dolog sokakat felőröl. A halálra dolgozásra még szavuk is van: karosi.

Szóval Ogo bácsinak ez sok volt, visszavonult vidékre, Vett egy darab földet Közép-Japánban, és az ács szenvedélyének hódolva maga épített fel mindent (több nagy vendégház, műhely, fedett terasz, stb.).

img_1619.jpg

img_1677.jpg

img_1611.jpg

Az öngyilkosság bár szomorú divat, nem éri meg Japánban. (Sosem értettem azt a cinikus szókapcsolatot, hogyy sikeres öngyilkosság. Értem, hogy sikerült, de sikernek nem nevezném, legfeljebb végigvittnek.) Aki a vonat alá ugrik, annak a családjával kifizettethetik a kárt. Ezért is vált tradicióvá, hogy inkább a Fuji hegy lábánál lévő erdőkbe mennek felvágni az ereiket vagy felalkasztani magukat azok, akik nem akarnak tovább élni. 

A Sakura szervezőtársai nem nézték jó szemmel, hogy Ogo kvázi kivételezik a külföldiekkel. Kihagyták a szabálymódosítási egyeztetésből Ogót. S mivel gyáltalán nem ért egyet a módosításokkal, ezért kilépett a Sakurából. Mintha valakinek a gyerekéről kéne lemondani méltatlanság miatt.

img_1625.jpg

img_1629.jpg

img_1622.jpgA 2020-as jelentkezési procedúra szigorúbb és bonyolultabb lett a nem-japánoknak. Csak a japánul tudók regisztrálhatnak, mindent japánul kell kitölteni, információt is úgy adnak. Megszűnik a verseny előtti négy nap “zsilipelés” Ogo bácsi haciendáján. 

img_1564.jpg

Meg lehet érteni a szervezőket is: döntésüket a japán etikából kell levezetni. Azért nem akarnak a külföldieknek kedvezni, mert azonos feltételeket akarnak a japán versenyzőkkel.

Ezért nincs innentől kezdve angol nyelvű jelentkezés.

Ezért nincs az 50.000 jen (kb. 110.000 Forint) nevezési díjba foglalt négynapos vidéki szállás - ami  mindenkinek 50.000, csakhogy a japán futókat nem hívják a tanyára.

Ezért nincs külföldieknek külön versenyértekezlet, a külföldiek sleppjét szállító kísérőautó, tolmács, külön rájuk figyelő gondviselő. Eleve a Sakurán kísérni sem lehet, önálló móka. Itt aztán hatványozottan lehet találkozniaz ázsiai futótípussal: csoszogva kocog és a kezében lóbálja a zseblámpát, fejlámpát nem húz.

img_1545.jpg

Japán szempontból minden kedvezmény, ami nem jár a japánoknak. “Treat foreign runners as japanese runners.” Ez lett az új Sakura-policy.

A limitidőt is 36 óráról 35-re metszették. Ami kemény egy 250 kilis verseny esetében. Úgy, hogy a Spartathlonnak nem is jelezték, pedig náluk még a 36 órából számolják a kvalifikációt. Azért éjszaka jól esik, ha ismerősre akadok, itt  a 11x Spartathlon, és 9x Sakura teljesítő Takako Furuyama nénivel szelfiztem, ő visz egy pontot a folyón átívelő hídon egész éjszaka, tavaly is ölelkeztünk. A hölgy ős-ultrás, 67 éves, elég impozáns a DUV-listája.

img_1685.jpg

Eddig Ogo jóvoltából a 25 kiválasztott külföldi négy napot tölthetett el Közép Japánban egy vidéki tanyán, klasszikus faházak, Ogo épített mindent kézzel. Rá lehet csodálkozni kutyafuttában a japán kultúrára, tájakra, ízvilágra, össze lehet ismerkedni, lehet kirándulni, fürdőzni, a helyi városkában hagyományörző rizsboros ünnepségen részt venni. És eleve kiheverni a 9 óra mínuszt. Képek befáradt magyarokról:

(Sakura) Kicsi Michi énekel, ezt mindenkinek látni kell. 

Minden különleges, furcsa, kedves, bizsergető, mindenen, amit lát a messziről jött európai, el tud hosszan gondolkodni. A félreértés is legitim értés - írja valahol Esterházy Péter. Japánban járva állandó élmény, hogy az ember semmit sem ért vagy mindent ért, de pont fordítva gondolja. Lásd lent a hosszú keretest a Japán tapasztalatokból, nem-értésekből, rácsodálkozásokból.

img_1682.jpg

Ez egy nagyon szép verseny, szívem egyik csücske / pitvara / kamrája. Ha pont az április közepi versenyidőben érkezik a tavasz, akkor a virágzó pink cseresznyefákat a leggyönyörűbb pompájukban látni az útvonalon. 

cherry_blossom_dates_japan_2019.pngA klímaváltozás miatt évről évre korábban jön a tavasz, érdemes lenne 2-3 héttel korábbra rakniuk a versenyt. Ha pedig telihold van, akkor éjjel is csodálhatók. Innentől örökké ez a japán kaland jut majd az eszembe a virágzó cseresznyefákról. Mostanában korábban jön és melegebb a tavasz, de így is volt sok olyan rész, ahol elképesztő cseresznyevirágzatú lombösszeborulások voltak.

Meg a valami furcsa keserédes melankólia. A hangulat, az időjárás, a környezet, a japán futók, a napszakok, a levegő, a történések - tényleg nehéz megfognom és megfogalmaznom - de ezt a kombót leginkább ezzel az érzéssel tudnám leírni. Bágyadt félmosolyú letörtség. Mindenki fáradt, könnyebbült és szomorkás volt a végén, mint egy Cseh Tamás koncert után. Mindkét évben ezt éreztem ott, verseny előtt, alatt és után.

Most is a travel light volt a jelszó, egy futárzsákba minden belefért. 2018-ban a fukuokai reptéren bemondták a nevem, oda kellett mennem egy biztonsági pulthoz, ahol kikérdeztek, miért nincs feladandó poggyászom. Nem hitték el, hogy egy tengerentúli csak egy hátizsákkal utazik Japánba és el onnan. 

Az első Sakura után úgy éreztem, visszamennék, hisz elsőre olyan különleges volt, pláne úgy, hogy utána elhúztam Okinawa szigetére pár napra, amit a japán Hawaii-nak is neveznek, és ahol egészen máshogy néznek ki az emberek (barna bőr, a japánba vegyülő polinéz és latin-amerikai vonások), és ahol a hetvenes évekig még jobboldali közlekedés volt. 

Na de vissza a Sakurához. Van ennek a versenynek valami gyomorremegtető - egyszerre félelmetes és egyszerre megkapó, egyszerre nyomasztó és megnyugtató - aurája. A messzeség, az egészen más kultúra, a csendesség, rendezettség, a tisztaság és letisztultság miatt.

img_1692.jpg

Nehezen tudtam sajnos átélni, lévén komoly magánéleti problémákat vittem magammal a 2019-es versenyre, és egy relatíve közepes formát (elutazás délelőttjén 1:20-as félmaraton a Vivicittán). Sok volt a stressz az élet más területein is, de a dac dolgozott.

img_1615.jpg

Nem tudtam annyira átadni magam a négynapos átlényegülésnek, versenyre hangolódásnak, kellett kicsit csapatfőnökösködni (Ogo bá mindennel engem talált meg), agyalni a problémákon és még pörögni is a csapattal. Más volt mint 2018-ban, amikor az onsenban (japán fürdőben) vagy a lábfűtéses tatamin üldögélve a Nádas-kötetet (Világló részletek) olvasgattam zöld teát szürcsölgetve.

2019-ben megduplázódott a kalandvágyó magyarok száma, remek csapat jött össze, azóta is összejárunk. Maráz Zsuzsi, Büki Tivadar, Roskovics Miki és bűbájos felesége, Mariann - impulzív napok voltak, eltaxiztunk a környéken ide-oda, helyi skanzen, serfőzde, dumálások, közös éneklés akár egyszál gitárral, akár a többi külföldivel. Egyik este a mulatság odáig fajult, hogy a Tavaszi szélbe ojtott mulatóssal felbujtottuk a népeket, és minden nemzet előállt valami saját produkcióval, a franciák énekeltek, a koreaiak Gangnam Style-ban táncoltak, a svácji tehőnbőgés-szerűen énekelt stb.) Emitt a délutáni próba:

kepernyofoto_2020-09-14_20_04_32.png

Filléres Casio órám, amit még a robbantásos Boston Maraton előtt szerváltam New Yorkban, egy japán hegyi vízesésben fürdőzésben fényt kapott (pontosabban túl sok vizet), de a helyi városkában egy utcasarkon pont találtam egy másik Casio órát - jó előjelek. Ez a versenyen is megismétlődött: 180 km környékén egy kis faluba érve egy faház küszöbét kertitörpekutya őrizte napszemüvegben. Megtetszett és elcseréltem vele az én futós napszemüvegemet. Csodálkozhatott a gazdája.

Egy a sok alagút közül:

img_1693.jpg

Ogo haciendája előtt és a verseny után 2-2 napot töltöttünk kapszulahotelban. Nemcsak izgalmasnak tűnt, de egy ésszerű, pénztárca megoldásnak is. A külföldiek fotózzák, a japán üzletemberek pedig olcsó szállásként használják. Kompaktul berendezett emberi kabin fekvésre.

img_1493.jpg

Számos kabin sorakozik sorban, mint “szállodai szobák”. Éjfél körül megáll a közlekedés. Ha lemarad valaki a vonatról, akkor ezekben a (degradáló szóhasználattal) kripta-szerű ágyakban vagy esetleg manga kávézókban pihenhet. Japánban szinte elképzelhetetlen, hogy egy barátnál alszanak, mert egy 4-5 fős család lakik 40 négyzetméteren, illetve a vendégaltatás nem a kultúrájuk része. 

img_1494.jpg

Különböző méretű dormitóriumok vannak, kisebbek, intimebbek vagy épp 50 kapszulásak, de utóbbi sem zavaró: csend, tisztaság, és félhomály honol. Lehet pihenni és még a legolcsóbb kapszula (amiben csak feküdni vagy felülni lehet, és három van egymáson) is kényelmes, van benne széf, mini tévé, akasztók, papucs, fürdőkellékek. Nem zavaró, hogy egy létrán mennek le-fel a vendégek. Surranás van, mert a cipőt le kell venni. A drágább kapszulák vagy szélesebbek, vagy magasabbak. 

A fürdő közös: de ne valami ótvar zuhanyzót képzeljetek el. Mintha egy nívós japán onsen (fürdőkomplexum) lenne a hotel aljában: forró, még forróbb és hideg vizes medencék, ejtőzők sorakoznak, és a klasszikus, egymás mellé rakott műanyagszékek, amin ülve tusol, tisztálkodik, kannával locsolja magát hajat mos, körmöt vág, borotválkozik a japán.

A beretvapenge, tusfürdő, fogkefe, fogkrém, stb kosarakba rakva várja korlátlanul a vendéget. A tisztaságról és tisztálkodásról már múltkor is ódákat zengtem, különösen a fűthető kávájú és kézmosóval, bidével kombinált vécékről. Kedvenc hírem 2018-ból:

japan_szellem_takaritas.png

A hotelban egyszerű reggeli is van, de teljesen kielégítő. Emlékezetes volt, hogy miközben japán croissant ettünk teával, a tévében a Notre Dame leégését mutatták.

A kapszulából pedig a nindzsa-filmekből is ismert tatamis, rizspapíros, elhúzható ajtajú, fa-szoba.

img_1543.jpg

Ahol nem kevés poloska lakik. Ez az ő díszdobozuk:

img_1599.jpg

A versenyről sok újat nem tudok elmondani. Sem fókuszált nem voltam, sem eredményéhes. Mindegy volt, mi történik, amíg szintidőn belül történik. Szar idegállapotban utaztam ki, így minden jobb volt, ami a gondokat feledtette, vagy más impulzusokkal töltött el. Az időeredmény sem volt érdekes. Ahogy Norvégiában mondta egyszer lakonikusan távolsági buszvezető (arra a kérdésre, hogy mikor érünk oda):

too early to say.

Egyébként bár a pálya hosszabb a Spartathlonnál, és az első fele szinte emelkedő, és a második felében is vannak “Érdi-tetők”, gyorsabban lehet rajta végigfutni.

A rajt előtti pillanatoknak ide kívánkozik egy galéria:

Tivadar egy legendával, a svájci favágóval, Christophe Fattonnal.

img_1656.jpg

Hasonló legendák, akik hazajárnak Magyarorszrágra:

img_1650.jpg

Micsoda dresszek!

img_1652.jpg

img_1651.jpg

Ázsiában alap a maszk: óv, ápol és eltakar. 2019-ben is az volt, 2000-ben is, nemcsak a koronás időkben.

img_1655.jpg

Ez itt a rajt első hulláma a hatból:

img_1657.jpg

Magyarok: férfiak és asszonyok.

img_1643.jpg

És ha már magyarok: kedveskedő hazai felirat 160 km-nél egy frissítőponton: 

img_1686.jpg

Íme az útvonal szintjei:

kepernyofoto_2018-03-11_10_26_12_1.png

Most sztoikusan, szinte nézőként élveztem, a pálya 10%-t adó hosszú alagutakat, a fagyos völgyeket, az első 130 kilométer folyamatos emelkedését, a kizökkentő közlekedési lámpákat az első 40 kilométeren.

img_1760_1.jpg

Amíg letudjuk Nagoya elővárosait Gifuig, addig állandóan gyalogátkelőhelyeken vagy vasút kereszteződéseken futunk át, aho kötelező megállni. Persze nincs race marshall, aki kiszórna, nem szól rád a japán futó, mert udvarias és elnéző, de ciki nem megállni. Otthagy a futó a várakozással 20-30 percet is akár. Jóváírás nincs. Lásd itt a zebrázást:

Az elején kicsit jobban odaléptem, 100 km-ig együtt futottam Zsuzsival, addigra ő is ‘betanulta” a japán frissítőpontokat és a személyzettel való kommunikációt, ráérzett arra, hogy nincs festett jelölés vagy szalag, hanem kartonpapír tacepaók vannak időnként a villanypóznákra rakva irányjelző gyanánt. Egy vécézés miatt Zsuzsi lelépett, utána már csak a célban, pontosabban a fürdőben találkoztunk. 

img_1675.jpg

Zsuzsi második lett, pedig azt hitte első, de a szakaszos rajtoltatás miatt nem tudta, hogy egy gyorslábú japán lány előtte van. Az első hullámban indul 15 futó, a leglassabbak a nevezési idők alapján. Hárompercenként indul egy hullám, a hatodikban a leggyorsabbak. Tehát Zsuzsi 18 perccel “hátrányban” futott, és tudtán kívül ez az időkülönbség nőtt. Itt elmeséli a kalandjait az akkori DigiSport-riporternek, most már új Index-vezérnek.

img_1668.jpg

img_1674.jpg

img_1679.jpg

Vélhetően ez egy trükk volt (még csak azt sem mondom, hogy sportszerűtlen), hogy az esélyes külföldi elől elrejtsék a japán lányt. Lehet, hogy tényleg lassú idővel nevezett. S mivel ezen a versenyen nincs kísérő, és nincs infó sem, hogy hol áll a futó, így a külföldi pályaismeret nélkül, légüres térben halad, s esetleg a depók kockás papírjairól informálódik, hogy amikor a rajtszámát az ékrezési idővel felírják, megnézi, hogy hányan vannak előtte még a papíron. Roskovics Miki ezt csinálta, és egyre jött fel, ez motiválta is, végül a harmadik helyre futott fel 25:48-cal.

Különösen nagy szó ez úgy, hogy Miki tucatszor megállt dohányozni (ez is a passziója a futás mellett, nekem nem összeegyeztethetlen a sporttal, lásd itt), mi is a verseny elején többször találkoztunk vele úgy, hogy egy buszmegálló vagy fabódé vagy facsoport mögül odaköszönt nekünk, továbbfutóknak, kezében a cigivel.

Tivadar futókája vagy a motivációja (vagy ez egy és ugyanaz?) elfogyott menet közben, és nem túl nagy kedvvel lehozta a meccset tutira 30 órán éppen belül. Szép ez, de jobbat akart.

Kellemes idő volt, nappal 20-25 fok, időnként perzselő nap, éjjel szolíd hűvösség. Szerencsére most nem tévedtem el. Semmi kiugró gondra nem emlékszem, csak robotoltam, és a gondjaimba süppedtem, járt az agyam mindenen, csak nem a versenyen. Néha kizökkentett egy depó változatos, japán étterembe illő kínálata. Mármint nekünk ez különleges, ott gondolom tucatkaják voltak az asztalon a nigiritől a szusiig, a tisztított epertől a mizo levesig. Depógasztótúra:

1) 

2)

3) és ez már az utolsó előtti pont

img_1697.jpg

Ó és a bánásmód: bizonyos pontokon a kajás rész előtt 50 méterre bácsi-néni vár, és forróvízbe áztatott törülközőt nyújt át. Az ultrás általában szájból mosdik mint a kiskanász, de itt a meleg törülköző jólesik.”Hotto, hotto” - ez a japánosított angol kifejezés arra, hogy meleg dolgot adnak.

Ogo bácsit egyáltalán nem érdekli, hogy valaki beér vagy sem a versenyen, totál közönyös. Sőt: előszeretettel válogatott ki a jelentkezők közül gyakori kiesőket vagy lassú ultrásokat mondván, nekik inkább kell a sikerélmény, és a beválogatásukkal szeretné nekik megadni az esélyt.

img_1684.jpg

Jellemző, hogy annyira érdekelt, hogy mi lesz, hogy 4 (négy) zselét vittem magammal a futásra, plusz az előre leadott lámpát, hosszúujjút, láthatósági mellényt. Miki 10 pár cipőt használt a versenyen, így szokta meg. Íme Miki és Zsuzsi - a szokásos japán precizítással már a másnapi ceremóniára összekészített - depókban hagyott csomagjai közti különbség.

img_1722.jpg

A vége 32h 14m lett nekem, kétórával jobb a tavalyinál. Nem vágott földhöz. Teljesen neutrális verseny volt. Fárasztó volt, de nem fájt. Szépen lassan eltelt. Mintha egy extrém edzés lett volna. Azért érzi ezt az embert, mert nincs élbaérési katarzis. A cél egy molinó a kanazawai cseresznyefás parkban - érzetre akár még futna tovább az ember.

img_1702.jpg

A célbaérés után testzsibbasztó közfürdő, majd este vacsorácska:

img_1716.jpg

Másnap reggel rituális cseresznyafa-ültetés (minden versenyévben egyet, és minden fán a célbaérők rajtszáma és aláírása):

img_1761.jpg

img_1723.jpg

img_1724.jpg

És a záróceremónia a 0.6 literes Asahi-sörrel:

img_1764.jpg

Íme a győztesek a cseresznye-koszorúval:

img_1727.jpg

img_1728.jpg

Most nem volt idő elmenni sehova, Nagojában sétáltunk egy napot Tokió metropolisza helyett.

img_1627.jpg

A leülepedés után cezúrahúzás. Az elmúlt 4-5 évem telített, felőrlő, küzdelmes volt. A futás sok téren égette az életemet, sokat követelt, foglalkozni kellett vele minden formában. Elhatároztam, hogy okosabban csinálom innentől. Lejjebb csavarom a lángot, de az a kisebb láng erősebb lesz: tudatosabban készülök kevesebb versenyre, és jobban óvom az időmet.

img_1512.jpg

Az Ultra karszalagot is levágtam: volt ebben némi ritualitás, teatralitás önagam előtt, de megkönnyebbülés is. Nem megtagadás, hanem továbblépés úgy, hogy a jó dolgokat megőrzöm és melegen tartom belőle. Sokan félreértették a döntésem, felületesen (PISA teszt, szövegértés, magyarok!) olvasva a posztomat azt vették ki belőle, hogy abbahagytam a futást.

Erről szó sem volt. Következett másfélhónap pihenés, vagy mondhatni ön-elhagyás, az életcserepek ragasztgatása, nagy levegővétel és újrakezdés. De ez már a következő poszt tartalma. (Innen folytatom majd a 2019-2020-as idény további történéseivel, új edzésekkel, megváltozott hozzáállással, karantén-időtöltéssel, a Corfu Mountain Traillel, a félmaratoni fejlődéstörténettel, kisiklásokkal és finomhangolásokkal, Korinthosz.hu-val, az izraeli Spartanion 100 km-rel, az egyéni BSzM-mel, és persze a Spartathlon 5. hellyel.)  

img_1676.jpg

A végére hagytam pár rácsodálkozást Japánra, ahova 2010 után tértem vissza ismét. Némileg offtopic ez a rész, szubjektív, sztereotíp, de gyakran a felületes ítélkezés a legpontosabb.

Pár szubjektív, nyilván felületes gondolat Japánról még a végére. Ezeket figyeltem meg, láttam - közel sem teljes. Közhely, hogy a futás sok helyre elvisz, de én tényleg a futás miatt tudtam eljutni háromszor is Japánba. Először a 2010-es tokiói maratonra, ahol még Gebreselassie nyert. És ahol, emlékszem, először láttam olyat futóversenyen, hogy a depó után pár száz méteren konténerek álltak, hogy oda dobd a műanyag poharat.

  • Valami nyelvészeti könyvben olvastam - ellenpéldát nem találtam -, hogy  a “japán” az egyetlen olyan magyar szó, amely egyszerre használatos az országra, jelöli a nyelvet, és jelzőként (melléknév) is bevethető: japán (nyelv), japán építészet, japán (ember). Ugyanez más ilyen típusú szóval nem működik.
  • Elképesztő konzumálás folyik, viszont egyáltalán nem elszálltak az árak, az éttermek - megkockáztatom - gyakran olcsóbbak, mint itthon.
  • Az utcai automaták mennyisége lehengerlő, minden kapható, ami meleg azt pirossal, ami hideg, azt kékkel jelzik.
  • A vastag mangaképregényt mély átéléssel olvassák. Egyáltalán: sokan olvasnak járműveken, nemcsak a telefont basztatják. 
  • Love Hotelek. Vagyis a személyzet nélküli, teljesen automatizált kéjbarlang, ahol néhány órára vagy egész éjszakára is lehet szobát venni, . Kifejezetten szexuális céllal. Már a bejárat is olyan, mint egy kólaautomata: a fotókínálat alapján kérhetsz rózsaszín vagy tigrismintás szobát. Sok helyen eleve autóval lehet csak bejutni, hogy ne lássák a ki-be járó embereket. A lakás garázsából kis lépcső vezet a hálóba. A rendszer garantálja az intimitást. Hangszigetelt falak, labirintus-szerű folyosók, ahol tutira nem jöhet szembe senki. Amikor 2018-ban Dél-Koreában voltam egy filmfesztiválon, amit egy ragyogó kis síparadicsomban rendeztek meg. A külföldi vendégeket ott is - elegendő szálláshely híján - egy hétig ilyen Love Hotelekben szállásolták el, ahol a szobában alapfelszereltség volt az óvszer, a gumilepedő, a tévében a pornócsatorna és a fürdőben a színváltós lámpa. Ez volt a bejárat:img_6956.jpg
  • A japánok abnormitásáról hosszan lehetne írni: van “iskolás lány bugyiautomata”, ahonnan férfiak vehetnek (elvileg vagy tényleg, ezt nem tudom) olyan bugyit, amit loliták hordtak. Vagy vegyük, ahogy a güzü-munka miatti stresszt levezetik: a pillanatok alatt való lerészegedés (ha jól tudom, hiányzik valami alkohol lebontó enzimük az ázsiaiaknak), vagy pénzért összetörhető porcelánboltokba járnak dühöngeni.
  • Nincs aszfalt-patchwork. Agyonszabdalt utak Japánban nincsenek, minden baromira precízen, odafigyelve, anyagot nem kilopva van lebetonozva. A természet tiszteletben tartva. Szemetelés kizárt.img_1597.jpg
  • Utcán a földre festett tiltásokkal szabályozzák, honnét meddig nem lehet dohányozni, viszont a pachinko-termekben mindenhol lehet. Ez pachinko a japán flipper vagy nem is tudom mi: rengeteg apró fémgolyót öntenek egy gépbe, hogy még többet kapjanak vissza valami sajátos játékszisztéma alapján. Amúgy Japánban tilos a szerencsejáték, egyedül ez a pachinko engedélyezett. Vagyis hivatalosan ez sem szerencsejáték, mert a nyertes csak egy műanyag lapocskát kap. Igaz, ezt később pénzre válthatja. Ez olyan, mint a flipper, csak itt sok száz golyót vesz a delikvens nyitáskor, és zárásig lökdösi. Amíg nálunk csak 1-2 flipper áll egy kocsmában (vagy már tán azok sincsenek), itt vagy 200 sorakozik a boltban, és már nyitás előtt tolonganak az ajtónál a népek. Aki itt dolgozik, veszélyességi pótlékot kap a zajártalom miatt. Döbbenetes a csilingelő hangzavar, dübörgő zene és a cigifüst elegye. Decibelmérgezés, földi pokol, japán Guantanamo. 
  • Japánban nem szokás panaszkodni. 
  • Öntudat: a metróban az útbaigazító ember, a nyilvános vécékben a kagylót vagy épp  a mozgólépcső fogóját takarító nénik alázattal és öntudattal végzik a munkájukat. Az arcukra van írva, ha ők nem lennének, a társadalom felborulna. De vannak untouchable munkakörök (véres, koszos, alantas) - ezeket többnyire nem japánok végzik, hanem másodrendűnek tartott ázsiai vendégmunkások.
  • Nem csalnak, nincs lopásérzékelő kapu, nem mennek át a piroson. Ha Tokióban, a világ egyik legforgalmasabb metróján felejted a mobilod, és csak otthon veszed észre, biztos lehetsz benne, hogy leadták a talált tárgyak osztályán. Ha mégis eltűnt, akkor egy turista, és nem egy helyi nyúlta le. Azért nem lopnak és csalnak, mert ha kiderül, a legmegbélyegzőbb, legnyomasztóbb dolog jut osztályrészül, ami csak Japánban elképzelhető: a szégyen.
  • Utcanévtábla alig van.
  • Cukiság-kultúra. Rózsaszín-kultusz. Retró cuccok (de nem retrózásból, hanem mert így maradtak) és modernek váltakozása. img_1735.jpg
  • Easy to forgive, easy to forget -  japán szállóige. (Könnyű megbocsátani, könnyű feledni.)
  • Vállalati ebédlőben mindent megesznek a tányérról, különben amikor visszaviszik a gyűjtőbe, újra ki kell fizetni. Nincs maradék! Takarékos nemzet.
  • Mint az arab országokban, itt is kétféle wc-t találni: guggolós pottyantós és a western style üldögélős.
  • Hasonlóan vannak “ladies only” vagonok (mint Iránban vagy Dubai-ban).
  • Mindent becsomagolnak, ajándékot is úgy szabad adni, és a csomagolást még jobban megnézik, mint a tartalmat. Ezek ételfestékkel kézzel festett kekszek, amik természetesen eleve csomagban voltak.sakura_keksz.jpg
  • Emeletesre épített, műfüves, szabadtéri, ütés gyakorló golfpályák.
  • Imádják a fülre ültethető mikrofont mint a Madonna-koncerten. Sofőrök, eligazítóemberek, árusok - mind így harsogják túl egymást.
  • Tisztaság, tisztaság, tisztaság. Fertőtlenítés-kultusz. Elrendezés-kultusz. Tisztaság-kultusz.
  • A minimalista, letisztult, vagy csak úgy csendes és egyszerű, kifinomult japán ízlés és dizájn egyszerűen nyugtatóan hat, és nemesíti az ember lelkét, hogy ilyen költői legyek.
  • Manapság ez elfogadott dolog az egész világon, de egy évvel ezelőttig különcségnek is láthatta a nem-ázsiai. Az alap, hogy Japánban (Koreában, és Kína egyes helyein is) ha betegek, maszkot viselnek az emberek, nehogy másokat megfertőzzenek. Ellentétben a közhiedelemmel, hogy nehogy elkapjanak valamit. De van még egy oka: a maszkra külön iparág épült: anyagban, formában, színben, stílusban ezerféle van. img_1777.jpg
  • A plasztik ételreplikák Mekkája Japán. 
  • Lolita-iskolások (copf, térdzokni, miniszoknya).
  • Reggel 8-kor tömött kettes sorokban hömpölygő emberek, iskolások 2 percig, majd eltűnnek. Majd újra és újra ötperecenként, ahogy a metró kiköpi őket.
  • Helytakarékos megoldások benzinkútra: a plafonról lógnak le a tankolócsövek, nincsenek kocsiállások, nincs böhöm számlálóautomata.
  • Menetiránynak áthajtható, elforgatható ülések a vonatokon, ha a vonat épp másik irányba indul.
  • Városi metró: emberek 90%-a fekete-fehér ruhában. (vesd össze Magyarország télen: fekete varjúembersereg.) Egyszerű elegancia ez a színválaszték, modern nindzsa-sztiló.kepernyofoto_2020-09-14_19_42_53.png
  • Bumszli emlékbélyegzők mindenhol.
  • Teljesen automatizált világ sok helyen (éttermi pénzbedobás, gombnyomás, majd egy automata kilöki a kaját a konyhából; szusibárnál mozgójárda + minivonat, ami a különrendelést hozza; a pénztáros nem számol, a gép ad vissza).
  • Építkezési megoldások: bármennyire is modern és lelketlen acél-üveg kinézetű Japán, azért a természettel való tiszteletteljes, organikus kontaktra nagyon figyelnek.
  • Türelemmel állnak sorba bárhol (vesd össze Kínával, na az ott borzalmas).
  • Nincs koldulás - a hajléktalan szépen elrendezett cuccokkal, tisztán üldögél az utcán.
  • Annak ellenére, hogy remek íróik, nagy könyv- és íráskultúrájuk van, a felületes turista azt látja, hogy elektronikusan hallgat, néz és olvas a japán mindent.
  • A járműveken vagy alszanak vagy mobiloznak.
  • Gépiesített viselkedés: sietnek, meghajolnak, sebesen esznek.
  • Nyilvános helyen nem láttam csókolózó párt.
  • Ezt csak hallottam egy japántól: mivel a kövérek nem kontrollálják magukat (hisz akkor nem lennének kövérek), ezért hiányzik belőlük a fegyelem és az önuralom, kiközösítik őket gyakran, és például főnökök sem lehetnek.
  • A tetoválásomat gyakran bámulták meg a fürdőben, elvileg az ott jakuza-kiváltság.
  • Minden tiszteletem az ázsiai (koreai, japán, kínai) gyerekeké, akik 4-5 évesen a nyelvüket már anyanyelvi szinten beszélik, és akkor paff, meg kell tanulniuk a képírást. Tehát nem egyszerűen hangjelölő betűket kell bebiflázni és kis túlzással hangzás alapján leírni, megfeleltetni egymásnak, hanem roppant bonyolult piktogramok sokaságát és azok kombinációit.
  • Mindennek az esztétikája: szépség, csendesség, miniatűrség, csinosság, egyszerűség. Mint ez az evőpálcikatartó-készlet:
    kepernyofoto_2020-09-14_19_43_06.png

Folyt. köv.

A bejegyzés trackback címe:

https://nemaze.blog.hu/api/trackback/id/tr8816196568

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.