Mivel a Spartathlon Magyar Csapat kérte, hogy írjak bemutatkozást, egy kicsit átgondoltam azt a 10 évet (ebből egy elmaradt a Covid miatt), amit a Spartathlonon töltöttem, töltök. 

Két fiam (18, 7) és két lányom (2, ½) van. Eddig nyolcszor finiseltem zsinórban, ez lesz a kilencedik Spartathlonom. A spártai futóklub (Σπαρτιατες Δρομεις) tagja vagyok a Sashegyi Gepárdok mellett, így hazafutok. Idén már párszor voltam ott. Nemrég lettem 42 éves, három hete 420 km-t futottam (+ az eltévedések) az én kedves görög helyeim között a Thermopülai-Delphoi-Spárta útvonalon. Erről múltkor írtam.

Kísérőm sosincs (nekem erről mindig a majmok szőranyája vagy pótkerekes gyerekbicikli jut eszembe). A szervezett segítséget nem is tudom értelmezni a futás keretrendszerében.

Nekem egyedül többet ér, szebb. Erről is már sokat írtam. Értem, hogy élmény grupettóban futni, de ezt talán egy szervezett eseményen kívül kellene csinálni. Lásd emlegetett Lőw Andris kérdését 2019-ből. Kicsúszott a szintidőből, és látta párszor Kovács Ádámot a találkapontokon. A látottak alapján a verseny utáni hétfőn Ádámtól azt kérdezte:

Jól gondolom, hogy már szorítottad össze jobban is a fogadat, mint most a hétvégén?

Apropó Andris. Jó régi kép, és remélem nem haragszik, ha kirakom. Végülis official Spartathlon fotó a spártai fotóklubtól. Talán 2015, Athén külső, 7:43. Andris könnyít magán.

A kísérés kérdése nemcsak a bizonytalansággal függ össze, de a van-edződ?-kérdéssel is. Mielőtt valaki divatból, csoportnyomásból, vagy csak puszta fejlődési igénnyel edzőhöz fordul, célszerű lenne alaposan, sok-sok önmegpróbáltatáson át kutatni magát, levonni belőle tanulságokat, és újra és újra készülni, (ultra)futóeseményeken részt venni.

Az önismeret elég jó edző, ehhez már csak tanácsot érdemes kérni avatottaktól. Már a delphoi jósda hét feliratának egyike is ezt szorgalmazta (Ismerd meg önmagad!). Ebből a felszólításból táplálkozom tudatlanul-tudva, amióta futok. Egy másik pedig sommásan: Semmit se túlságosan! Tarts mértéket!

A nemzeti besorolásokat nem értem ezen a versenyen. Hogy van helye ennek egy olyan versenyen, ami egyszerre - persze illuzórikusan - származtatja magát a pánhellén eszmékből és a nemzetek feletti - újkori - olimpiai gondolatból? És mi az, hogy német, japán, magyar, argentín csapat?!

Magyarán amikor a futár Athénból Spártába szaladt segítséget kérni, akkor bár különböző poliszok seregei mentek vagy épp nem mentek harcolni Marathónhoz, de a lényeg a momentumnak (és mint kiderült: a történelem évezredeinek) szóló homogenitás volt: hogy most egy célért jöttünk össze egy közös seregbe, és mindegy, hogy te argoszi, thébai vagy attikai vagy.

Nem hajszolok csúcsokat, nem különösebben érdekel az idő, a helyezés vagy a hovatartozás, a futóeseményeken (magam nem hívom versenyeknek ezeket). Sokkal inkább figyelek oldalra,mint előre vagy hátra: a kaland, a táj és benne az ad hoc szituációk érdekelnek, magamra figyelek, és ha tudok, biztatok másokat akár a saját „eredményem” kárára (lásd, Ultr'Ardeche 222km, Maráz Zsuzsi).

Futok, ahogy tudok és ahogy kedvem van és majd kisül valami. Ezek a szabadság koncentrikus körei: mehetsz beljebb és kijjebb is. A futással foglalkozva lehetsz topversenyző is, vagy hobbista, vagy csak érdeklődő, megfigyelő, résztvevő. Rajtad áll.

Futni csak saját koordinátarendszerben, a magam elégedettségére jó, érdemes. Nem kifelé, nem közönségnek, nem közösségi platformoknak, szponzoroknak. Akkor jó, amikor önazonos. Amikor azt mondhatom: ez megérte. Senkivel és semmivel nem kell összevetni. Sok élményt kívánok mindenkinek! 

Become a Patron!

Amiről szólni szeretnék, az a Spartathlon színeváltozása, mind a szervezők, mind a résztvevők oldaláról. Senkit sem akarok elkedvetleníteni vagy bántani. Van egy görög mondás:

Ha az Akropoliszt viharban letakarnánk, akkor nem látszana milyen ilyenkor.

Szóval kellenek a viharok, nézetkülönbségek, eltérő vélemények, hogy megismerjünk különböző beállódásokat. Mindig vannak kivételek, amik itt jönnek általános, tapasztalaton alapuló megállapítások.

Azt hiszem, elég jól ismerem a versenyt és a hozzá kötődő személyeket. Évtized alatt bejártam Görögországot versenyeken át és versenyen kívül (most is onnan írok, egy szigetről), rengeteg helyet ismerek, évi sok alkalommal utazom oda, a Spartathlon pályáján éjszaka lámpát se kapcsolok, annyiszor voltam ott, nemcsak a versenyen.

Más versenyt, más mozit nézek már évek óta, mint jó pár induló.

Az ultrafutó szcéna 6-7 évente le/kicserélődik, a régiekből sokan lemorzsolódnak (sérülés, élethelyzet, más célok), új belépők jönnek. Az ilyen evolúció az amatőr ultrasportban természetes, és a Spartathlonra is igaz. Ahogy a korszellem változik, úgy változott a verseny és annak résztvevőserege.

Mára ez a verseny - és nem az útvonal vagy a köréje fonódott kultúrtörténelem - az elsekélyesedés felé gravitál. Egy drága bakancslistás presztízsverseny lett, egy kötelező szintlépés (milyen szint és mire kötelez?), kb. mint egykor az ironman ("az az igazi ember, aki vasember").

Mint a többi mágnesként vonzó zászlóshajó-verseny (UTMB, vagy a csapatoknak az UB), a SP szervezői is megengedhetik maguknak a szervezők, hogy a vaskos és inflációt egyáltalán nem követő, nem indokolt évenkénti nevezési díjemelés mellett megszüntessenek hagyományokat (pl. a spártai vasárnapi díszebéd – akkor miért kell hétfő estére rakni az éremátadást és az athéni vacsorát?!).

A lottózás, a listázás sem tartja távol a fuókat: mint a janicsárok, ha egyet levágsz, kettőlép a helyébe. További anomáliák: a nőknek miért lehet könnyített szinttel bekerülni, ha ugyanazt a pályát és időlimitet futják majd a versenyen? Miért nincs age group-kategóriákra átszámolva a bekerülési szint? Stb...

A SP-nál vannak keményebb, szebb vonalvezetésű, kellemesebb atmoszférájú, történelmileg / kulturálisan hasonló módon motivált, normális / reális árral szervezett események. Akár Görögországban, akár máshol. 

Bármekkora szerelem, mégis úgy tűnik, hogy ez egy "touch and go" verseny lett, ahol a külsőség többet számít, mint a bensőség. Megcsinálom, megkoronáztatom magam és megyek tovább. Ez a verseny régen tényleg jobb volt. De nem akarom elvenni a friss futók izgalmát, nekik jó lesz.

A "touch and go" jelleg miatt a verseny árfolyama mesterségesen felfutott, lottózás, várólista, elit-eredménnyel bekerülés. Kétszer drágább, mint bármilyen hasonló görög ultraverseny - miközben egy non-profit szervezet rendezi a helyi Soros Alapítvány (Stavros Niarchos Foundation) segítségével. A szervezők is felébredtek pár éve, lett SP app, saját nyomkövetés.

A 2010-es évek elején még volt abból a szellemiségből, ami a '80-90-es években formálta ezt a versenyt, és amiről Lőw Andris tud mesélni sokat. Nemrég kifejtette nekem, hogy az ultrafutás (még mindig) egy kvázi-amatőr sport, tehát a futás szeretet motivál. Azzal példálózott, hogy 1996-ban Kouros 48 órás versenyének 24 órás splitje 285 kilométer volt, amivel még most is az első 20-ban lenne az all-time időket nézve. Ugyanakkor az eredmények nagyot nőttek (Cudin pár éve még 24h EB-t. tudott nyerni 256 km-rel, amivel idén csak 21. lenne, sőt idén ketten is 300km felett futottak). Szóval a pénz nem jelent meg dominánsan, sokkal inkább az egyéni motivációk, a kiugrás / felmutatás fontossága. Amivel nincs baj, abszolút tiszteletreméltó. De ez melléktéma itt.

Andris sem lesz ott idén, állandó szobatársam, ahogy jó pár régi spartathlonista is el-elmarad már. Elfáradtak, megöregedtek, megváltozott az élethelyzetük, kilugozódtak, nem futnak, vagy más felé orientálódnak - sok oka van. Markus Thalmann, Ari Mustala, Seppo, Marios Fournaris - csakhogy néhányat említsek.

Ez a verseny kinőtte magát, és nem tud a hagyományok miatt bővülni, de visszatérni sem tud a gyökereihez. A kereteibe sem fér már.

Ha valaki az én „felelősségemet” firtatná – jogosan - ebben a verseny körül támadt hype-nak (régen volt 5-8 magyar induló, ma lenne 50 is, ha a nem lenne 25 fős kvóta), az ULTRA filmemmel nem a verseny reklámozása volt a cél, hanem emberi történetek megmutatása a kultúrtörténeti tájba helyezve. Ha más következtetést vontak le sokan, ahhoz nekem nincs közöm.

Itt találtok sok ingyen megtekinthető extrát, amit az ULTRA kapcsán készítettünk a stábbal. Portrék, útvonal film, és az alapító John Fodennal folytatott interjú.

A kevés visszajáró veterán ethosza, történetei és szellemisége nem hagyományozódik tovább a gyorsan cserélődő, heterogén mezőny miatt. Ez van, bár én pont ezért szeret(t)em ezt a versenyt, valamint a tájakhoz kötődő históriákért, ma is felkereshető régészeti lelőhelyekért. 

A pálya sem nem túl szép, sem nem túl nehéz, bár elég hosszú, néha lélekölő, és az elején vannak patent szintidők, de ehhez nevetségesen gyakoriak a frissítőpontok, pláne ha még kiszolgáló személyzet is halad a futóval.

Viszont óriási kulturális-történelmi vonzásköre van - és a résztvevők nagy többsége épp erre nem igazán fogékonyak, nem kíváncsiak.

Politikusnyelven fogalmazva: reményeimet fejezem ki, hogy ez változik.

Ezeket érzékelem: akkor sem kíváncsiak a futók – jöjjenek bárhonnan - a kulturális vagy természeti kincsekre, ha nem a kötöttpályás versenybusszal, hanem bérelt autóval utaznak.

A "nagy szám" a Korinthoszi-csatorna - amitől valóságosan sziget lett az átvágott Peloponnészoszi-félsziget - miközben csupán egy 140 éves mérnöki mutatvány, szemben 2500 éves műemlékekkel.

Egy kezemen meg tudom számolni - és az inkább egy fűrésztelepi munkáskéz -, hogy hányan mennek el ide-oda a verseny előtt vagy után, vagy kérnek tippet, hogy mit nézzenek meg, ha már itt vannak Athénban, Spártában, Nemea környékén, stb. Merthogy ez egy egyhetes banzáj, idő volna rá. Értem, hogy egyesek szabadsága korlátos, de ha már ennyit áldoznak rá pénzben, időben, miért nem nyújtják meg egy-két nappal?

Vagy csak bevillamosozni Athén belvárosába. Vagy mi van Glyfadában, Voulában a pályaszállásnál. Vagy Elefszinában, ami 20 kilométerre Athéntól, közvetlen a verseny útvonalán. Ez az ókori misztériumok csodás romokkal megtűzdelt helyszíne. Nem mellesleg 2023-ban Európa egyik Kulturális Fővárosa lesz Veszprém / Balaton és Temesvár mellett.

De még az ételek, a szokások, a természeti látnivalók sem igazán érdeklik a futókat, csak a kötelező turistakörök, meg amennyi a verseny napirendjébe belefér. Girosz, tzatziki, sör, kalimera.

Paradox az egész, mert mindenkit a történelmi ív (meg a verseny presztízse) és a hozzá kapcsolódó kulturális vonatkozások tüzelnek fel. A hivatkozások és fogadkozások szerint mindenki a futár útját szeretné bejárni, eljutni a Királyig (nem a csepeli temetőbe).

Mégis: a spártai főutca ajándékboltjában másnap tömegek tolonganak hűtőmágnesért.

Sorban állnak a Leónidász-szobornál egy emlékképért. Egyszer tanúja voltam, hogy egy olasz és egy brit futó konkrétan dulakodni kezdtek, hogy ki érkezett előbb a sorba (!) fotózkodni.

Elmennek a verseny utáni délelőtt a primitív "tradicionális" alsógatyás 1 mérföldes after-futásra a szobor mögötti atlétika pályára.

Viszont: az atlétika pálya mögötti az ókori Spárta romjaiért már nem tesznek két lépést.

Vagy nem autóznak el az 5 km-re levő, elképesztő kilátással bíró mystrasi fellegvárba és különböző vallások kultikus központjába, ami kiszolgálta a bizánci, az ottomán és a velencei érát is. Vagy a spárta környéki falvakba, vagy...

Látszik, hogy másért fontos sokaknak a SP. Keveseknek meg megint másért. Nincs ezzel baj, a reményeim továbbra is ki vannak fejezve.

Pál apostol (leánykori nevén Saul) épp a korinthosziakhoz írt egyik levelében mondja: „ők a hervadó koszorút akarják elnyerni a versenyben”.

Ami viszont rendkívül visszás, a következő. Akinek nem inge, ne vegye gatyára!

Mindezek mellé ma rémes online zaj, önmarketing, felszopás, beharangozás, egyszóval medializálás járul. A sok felkészülési és verseny közbeni mozzanat közvetítése. Meg a lecsengetése.

Tele az internet szeretetéhes és érvényesülni akaró attention junkie-val, akik figyelmet kérnek a közhelyesre, a személyes, alkalmi csacskaságaikra, a semmire. Ez ment Horatiusnak a nugákkal, de az egy más kávéház. Hol itt az alkotás, az egyedi, a szemléletformáló? Bármi új, lényeges, fontosak a közlése?!

Aztán ott a SP mint brand kiaknázása, abban sütkérezés, arra hivatkozás, turnézás.

Mintha nem magunknak csinálnánk.

Mintha az átélést lízingelni, sőt privatizálni kéne a közönségnek.

Mintha a teljesítmény leadása meg sem történne közlés nélkül.

Mintha úgy nem lenne érték, ha nincs előzetes-közbeni-utólagos hírverése. Ez amúgy nemcsak a SP-re jellemző, hanem bármilyen eseményre. A követőket, „szeretőket” etetni kell. Csak mondom, hogy a zenében a szünet (csend) is a zene teljes értékű része, nélküle nem is lenne semmi, csak hangtorlódás.

El tudom képzelni, hogy mindez az SP felhajtás mennyire idegesítő lehet a nagybetűs atlétáknak, de neki számos kreált problémájuk is van, amit magukban kéne megoldaniuk, nem az ultrásokon leverni.

A versenyre és a versenyprogram által írt menetrendre ráfeszülnek a résztvevők. Feszülnek - elég megnézni a rajtnál az arcokat, mosolyognak, de az pengemosoly - mintha kivégzőosztag előtt állnának. Hajnali 4-kor már az ajtókat csapkodják a hotelban, pedig hatkor indul a busz a rajthelyre. Nem alszanak előző éjjel. Semmire nem tudnak gondolni az előző napokban, csak erre.

Ez hogy lehet? Ennyire stresszelő, központi kérdés egy másfélnapos futókaland? 

Számos futó, akik elvileg sokat tréningeztek, sokat áldoztak a hobbijukra, amit szeretnek, elkötelezettek és boldogok, hogy itt lehetnek, mégis olyan arccal rajtolnak, mintha nem a kedvelt szórakozásukat űznék, hanem az életük múlna rajta.A nagy dobás. A menny vagy a gyehenna. Ráadásul többnyire sleppel vannak megtámogatva, tehát kipárnázva futhatnak.

És ott vannak még a "katasztrófaturisták", akik jófej szurkolásnak hiszik a dudálást, kocsiajtó-csapkodást, kereplést, zászlólengetést. Itt van már a dáridó.

2013 óta évente írtam valami hosszú személyeset a versenyről, ott meg lehet figyelni az én evolúciómat, hozzállás-változásomat is a gyűlölöm-szeretemtől kezdve a megbékélésen át a keményen megfutott versenyen keresztül egészen a rutinba süllyedésig. Mindegyikről írtam, visszaolvasható. Nem látom értelmét már továbbragozni posztokban.

És akkor miért megyek?

Én ahhoz a futóminoritáshoz, ahhoz a baráti maghoz és ahhoz a kultúrtörténeti szellemhez térek vissza évről évre nemcsak a SP-re, de más görög versenyekre és vidékekre, ami engem 2013-ban megérintett, és amiért filmet készítettem róla. Amiből a mindennapi futásaim táplálkoznak. A többi járulékos dolog, sallang. Értem őket, de nem értékelem.

Végül nem magamat, hanem a Spartathlont jellemzem három szóval: túllihegett, túlárazott, túlmutat önmagán.

Azaz ebből kiindulva menjetek más görög versenyekre, minden értelemben jobban megéri. A rock 'n roll az tényleg nem egy tánc, de a Spartathlon csak egy verseny.