(Angolul hangoskönyvben is megvan.)

John Tarrant élete harmada klasszikusan nyomorult családtörténet a brit munkásosztályból: gümőkórban meghalt fiatal anya, világháborús apa, nevelőintézeti hányattatások fivérével, későbbi legfőbb támogatójával, Victorral.  

A második harmad egy ellenállás hősies és fájdalmas sztorija: „lábon kihordott” nemes küzdelem a bürokráciával az érvényesülésért, szőnyeg alá söpört komoly futósikerek, a média és a közönség rajongása, végtelen ütésváltás a hivatalokkal.

A harmadik harmad pedig egy ballada: a futás által hajtott emigráció, időszakos családelhagyás, a történelem akaratlan befolyásolása, halálos betegség fiatalon.  

Tarrant a londoni Shepherd's Bush-ban született 1932-ben. A második világháború alatt, amikor édesapja aktív szolgálatban volt, édesanyja tuberkulózisban (gümőkór) meghalt.

John és öccse, Victor (1934) egy kenti gyermekotthonban nevelkedtek, amíg apját leszerelték a háború végén. 1947-ben apja újraházasodott, és a család Buxtonba költözött.

Tarrant 1950-ben a közép-angliai kisvárosban, Buxtonban lébecolva 18 évesen pofozózsáknak állt, akkoriban ez random pénzkeresetet jelentett. Pár bokszmeccsen összesen 17 fontot hozott össze az ütlegeléssel, ez mai reálértéken 330 000 forint lenne.

„Fiatal voltam, kellett a pénz.”  Még fotó is van róla, amin úgy néz ki (és még jó pár képen), mint a nővérem francia férje.

Nem nagyon élvezte a bokszot.

Az átmeneti, megélhetési ökölvívás kapcsán jött rá, hogy jó az állóképessége, más sportok felé is kacsintgatott. 

Az edzések során rájött, hogy tehetsége van a hosszú távú futáshoz. Megtalálta mint hobbit, majd mindez hamar egy mindent leuraló életvezetési modell lett Tarrant számára.

Mindent ennek rendelt alá – ilyet is ismerünk.  

Bár mozgása rettenetes volt, de mégis elnyűhetetlen és gyors futóvá érett.

Ennek megfelelően a következő évben felhagyott az ökölvívással, és a hosszútáfvutás felé fordult, abban a reményben, hogy részt vehet az 1960-as nyári olimpián Rómában .

Amikor 1952-ben le akart igazolni a helyi klubhoz, a Salford Harrierhez, a formanyomtatványon bevallotta, hogy már kapott sportért pénzt, azt a 17 fontot. Az akkori szigorú amatőr kódex miatt azonnal életre eltiltották a versenytől.

Ha csak simán elhallgatja, fényes és boldog karrier várt volna rá. De ő naiv és őszinte volt. Van úgy, hogy a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve.

Az AAA (Angol Atlétikai Szövetség) azonnal örökre eltiltotta az érvényben levő amatőr-szabály miatt, amit csak 1981-ben kezdtek fellazítani.

A kudarc ellenére folytatta az edzést, és bátyja, Victor segítségével elkezdett becsapni a "kapukat", avagy az atlétika urait, kapuőröket, szervezőket.

Átszakította azokat a kapukat és célszalagokat ("gatecrasher"), ahol hivatalosan megtagadták a belépést, és bizony gyakran múlta felül az adott verseny hivatalos bajnokait.

Ez a huzavona a szövivel bosszúszomjas, kuncsorgó létharccá változott Tarrant haláláig. Legfőbb ellenlábasa a szövetség vezetője, Jack Crump volt, aki következetesen vitte tovább az Oxbridge (Oxford, Cambridge) tradíciókat.

Amik a tiszta, pénzmentes, fair játékot képviselték, a purista amatőrizmust, ahol ha egy fillért is eflogadsz vagy bármilyen támogatást a sportért, profinak számítasz és kiátkoznak.

Persze az etoni diákocskák könnyen lehettek amatőrek, hisz gazdag szülők gyermekeként nem voltak rászorulva a fizetésre, a sportállásra.

És hogy hova fordult a világ? A 2008-as pekingi olimpián már aranyat nyert teniszben a profi Nadal. És még számos példát hozhatunk akár a kerékpározásból, akár a futballból. Ironikus módon akkor az egyetlen még tisztán amatőr-profi felosztásban létező sport már csak a boksz volt. 

Sőt Dwain Chamberst visszaengedték doppingügye után az atléták közé, de mondhatnánk még neveket. Miközben Tarrant-t halálra szopatták - szó szerint, mármint a "halálra", mert az egészsége ráment erre a huzavonára.

Az amatőr szellem, a fair play, az "örökrék" már a múltté. Ahogy az is, hogy az atlétikai fehére emberek játéktere.

Tarrant méltatlannak tartotta az egészet, és egy megveszekedett, engesztelhetetlen harcba kezdett. Minden héten levelekkel bombázta a hatóságokat, futóként pedig partizánakciókba kezdett.

Mivel mezőnyben akarta megméretni magát, így szellemfutóvá kellett válnia.

A rajt előttig ballonkabátban, kalapban álldigált, startjelre ledobta a kamuflázst, és futócuccban nekiiramodott az aszfalton – rajtszám nélkül. Egy fa mögötti gyors átöltözés: az inkognitóból a fényre lép Tarrant.

Nem tudták, később nem is akarták kiszedni a versenyből, tőle lett izgalmas és ismert bármi, amin elindult.

Igazi „partypooper” (troll) volt, vagy szellemfutó, ahogy a lapok nevezték. A szervezők meg nem voltak olyan gyorsak, hogy kilökjék a pályáról.

A mai világban próbálkoznak néhányan, de ezek legális poénok. Volt az a barom, aki a 15 perc hírnévért beállt a Boston Marathon elit zónájába és vezette a mezőnyt 3 kilométerig, amíg a 2:50-es tempótól fejre nem állt. A kislányának akart örömet szerezni, hogy közvetíti a tévé - mégis milyen arány- és szereptévesztésben van az ilyen? Ez a srác már sokkal jobbfej:

Emlékezhetünk az 1967-es Boston Marathon emblematikus fotójára,

ahol az egyik rendező megpróbálta kiszedni erőszakkal Kathrine Switzert, az első női maratonfutót, az eladdig csak a férfiak privilégiumának tartott versenyből.

Aztán egy gentleman-koszorú fogta közre és védte a maradék távon.

Az első női maratonista a feljegyzések szerint Stamatha Revithi volt, aki 1896 április 11-én 5 és félóra alatt lefutotta a maratoni távot, egy nappal a férfiverseny után. Tiltakozásból tette, mert nőket nem engedtek rajthoz állni az első újkori olimpián.)

Tarrant sosem lehetett válogatott, eredményeit – legyenek akár dobogós helyek - nem jegyezték fel, az újságok is csak akkor kezdtek róla írni, amikor invitálás nélkül jelent meg a versenyeken. Vonzotta is a közönséget, a szervezők, amennyire utálták, annyira hálásak voltak neki emiatt.

Persze sosem lehetett tudni, hol bukkan fel, hol csap le a mezőnyre. Itt egy versenyszervező próbálja kiinteni a mezőnyből a rajtszám nélküli Tarrant-t.

A fejesek kivételével az egész országot maga mellé állította: a közönség és a sportsajtó, sőt még a szakma is azt követelte éveken át, hogy engedjék Tarrant-t hivatalosan versenyezni, mert kora egyik legjobb hosszútávfutója volt.

A gerillafutót az élboly is megbecsülte: nemcsak hajtotta őket, hanem tisztelték benne a sportembert.

Még az amatőr atlétatanács (BAAB) egyik vezetője, a Tűzszekerekből is ismert olimpiai bajnok sprinter, a híresen konzervatív, az amatőr sport tisztaságáért küzdő Harold Abrahams is kampányolt mellette – sokáig hiába.  

Sikerei ellenére lekezelő hangnemű leveleket, együttérzésbe oltott lepattintásokat kapott a sportéletet uraló intézményektől.

Rajtszámot is csak 1958 után kapott. Akkor a brit futóvilág nyomására atyáskodó módon megengedték neki, hogy nemzeti bajnokságokon induljon, de nemzetközi mezőnyben nem. In Britain, but not for Britain.

Így nem juthatott ki olimpiára, holott ezért kezdett futni 1950-ben, és bizony többször megfutotta a nemzeti kvalifikációs szintet vagy az elvárt helyezést, de a szabálykönyvre mutogatva a kalapos urak be se nevezték.  

Mi sem bizonyítja jobban Tarrant képességét, tehetségét, minthogy számos versenyt nyert 10 és 42 km között, például a Liverpool maratont (2h 22m), majd az ultrafutásba is áthallgatott.

Főleg a 60-90 km versenyek álltak jól neki, igaz akkoriban nem is voltak 200-asok. Bal szélen Tarrant.

Milyen cipőkben futnak - ma 10 km után arra panaszkodnánk, hogy a beton kőkeményen veri a talpunkat. Tarrant 1960-ban, immár rehabilitálva, rajtszámmal.

Elsőként csinálta meg a nagy brit Grand Slamet, nem egyet pályarekorddal futott: a patinás London-Brighton, Isle of Man, Exeter-Plymouth, Liverpool-Blackpool.

Ez az egyetlen fennmaradt mozgókép Tarrant-ról, 58-as rajtszámmal vezeti a mezőnyt.

Akit a London-Brigthon története érdekel, itt tájékozódjon.

Megdöntötte a 100 (12:31:10) és a 40 mérföldes (4:03:28) világcsúcsot. Itt felesége, Edna gratulál neki.

Először, inkognitóban, majd később nyilvánosan „szabályt szegve”. 

Kérdés: szeghet-e szabályt egy eleve renegáttá átkozott gerillafutó? 

Négyszer állt rajthoz a legendás 90 kilométeres Comrades-en Dél-Afrikában, ahol egyik évben innen, a másikban onnan indul a mezőny.

Legjobb helyezése a 4. volt, de ha nyert is volna, eredménye akkor is elhallgatott lett volna.  

Az 1968-as a Comrades Marathon végesprintje – a sosemvolt 4. hely: 

Mivel ez külföldi futás volt, és előtte még New Yorkban is elvállalt egy invitálást, így a rajtszám-engedélyét visszavonták.

Ahogy a Holdnak is van sötét oldala, úgy Tarrantnak is volt.

Családját – sok lelkifurdalás és önszemrehányás ellenére - elhanyagolta: íme a hosszútávfutó feleségének és fiának magányossága!

A munka bevallottan nem érdekelte, semmihez nem értett, épp csak a létminimum fenntartásáért melózott a lehető legrövidebb munkaidőben, hogy mehessen edzeni. Ismerünk itthon is ilyet.

Akkor már évi 570 edzést csinált, havi 900 összkilométerrel.

Dolgozott vízvezeték-szerelő asszisztensként, kőfejtőként, patkányírtóként, sőt gondnokként a területi hadsereg herefordi bázisán is. Ott két társával a laktanyából kigyalogolva egy 24 órás, futással egybekötött rekord teljesítménytúrát is lenyomott.

Később el is hagyta a családot, hogy a dél-afrikai Durbanbe költözzön „permanens edzőtáborba”.

Tarrant épp a külvárosi futásai során szembesült a gyarmattartó fehérember VS őslakosok dilemmával.

Ráébredt az ottani apartheid körülményeire, és fehér emberként belépett az első „többfaji (multirace) csoportba. Egyfajta támogatásként, szolidaritásként ott versenyzett. Márcsak ezzel is bosszantotta a nagy fehér hivatalnokokat.

Elvállalta, hogy rajthoz áll 1970-ben az első 80 km-es Stanger-Durban ultrán, ami a legelső multirace verseny volt: azaz nemcsak fehérek indulhattak rajta, mint addig. Sőt ő volt az egyetlen fehér.

Megnyerte. Személyes bosszúvágya egy új dimenziót és lendületet adott az apartheid-ellenes mozgalmaknak.

Ugyanakkor hamarosan fény derült arra, hogy miért ment jó pár versenye kukába korábban is.

Gyanakodott frissítésre, dehidratáltságra, alulkészültségre, ám az ok ennél prózaibb volt: gyomorrák.

Legalább ghost writer nem kellett a ghost runnernek: az emlékiratai befejezése után hunyt el 1975-ben; a fotók alapján úgy nézett ki 42 évesen, mint a saját öregapja. 

A szöveget csak négy évvel később adta ki az Athletics Weekly. A sportújságok, akiknek kiajánlotta, és akik sok napilapot eladtak évtizeddel ezelőtt Tarrant szellemfutásával, visszautasították, mondván kevés benne a szex és a botrány. Nagyot fordult a világ 1958 és 1975 között.

Az eredeti kiadvány és Bill Jones életrajzának, oknyomozásának első kiadása.

Tarrant utolsó tiszteletkörei 1974-ben, pár hóappal a halála előtt a herefordi pályán.

2019-ben angliai lakóhelyén, Herefordban szobrot állítottak neki.

A magát a „dirty-pro”, azaz piszkos profi ironikus névvel illető Tarrant a megszállott, önző futó prototípusa. Egy kettős kötésű drámai (anti)hős: meg akart felelni magának, a futás miatt érzett bűntudata okán a családjának és az irreális, köldöknéző szabályoknak.

Amennyire a futást komolyan vette, minden másra komolytalanul, felelőtlenül tekintett, miközben azt mantrázta, hogy ha a futásban legalizálja magát, a sikerei megoldják a magánéletei gondjait is.

Szánnivalóan tragikus, fordulatos történet. Elégtétel? Sporttörténelem? Egy újabb Don Quijote-utánérzés? Sokféle olvasata lehet.

Mindenesetre nehezen felejthetők azok a képek, amin az élbolyoknak klottgatyában, trikóban, rajtszám nélkül diktál tempót. (A Szellemfutó egy doncasteri versenyen 1957-ben.)