Belefutottam egy gordiuszi csomóba, ami tanulságos lehet futóknak, erkölcsfilozófiai fejtegetésnek sem utolsó, ráadásul ez a poszt épp a tisztánlátást is szolgálja, így pont annak ellenkezője, mint amiről szól. Ez pedig a Barkley Marathons. A mission impossible.

Maraton, ami 5x32 km, ha valaki végigtolná, szóval már itt van egy kis diszkrepancia, de ez lényegtelen.

Egy dekád óta gondolkodom, hogy érdekes lenne egyszer részt venni rajta. Hogy érdemes-e, kiderül.

Az utóbbi években tettem is lépéseket mindezért. De nem jutottam egyről a kettőre, sőt igazából másfélre sem. Ez az esettanulmány érdekes problémákra világít rá, okuljon belőle mindenki, aki könnyelmű húrpengetésbe kezdene.

Leszögezem, nem a "savanyú a szőlő" íratja ezt velem, mert továbbra is próbálok részt venni rajta, de már a jelentkezés sem megy. Erről szól ez az esszé, konkrét eseményfotók nélkül, mert hát mit tudok berakni a semmiről illusztrációként? Dante poklánál így szól a figyelmeztetés:

"Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel."

De itt be se lehet lépni.

Spoiler az elején: a Barkley egy háziverseny. Egy rendkívül endogén környezet (azaz belső keletkezésű -- a külső behatás, beszivárgás minimális). Exluzív, de nekem úgy tűnik, nem annyira a presztízs és különlegesség értelmében, hanem szó szerint a kizáró jellege miatt. A Canossám végén az a filozófiai paradoxon rémlett fel, hogy ez egy olyan valódi futóesemény, gyakorlatban verseny, ami elméletileg felszámolta magát.

Létezhetetlen és mégis létezik.

Mottó:

"A futás senkin nem változtat. Aki jó ember, az a futásban is olyan, aki meg nem, az meg olyan."

(Lőrincz Olivér mondja a 2022-es podcast beszélgetésünkben)

Menjünk kronologikusan. Ha az ember szeretne résztvenni egy versenyen, megnézi, hol, hogyan lehet benevezni. Meg hát mi is ez a verseny.

A Barkley, akárcsak a forradalmak, megeszi a gyermekeit, ezt hirdeti is („The Race That Eats Its Young”), ezzel a címmel még film is készült -- sőt számos film, könyv íródott már a versenyről. A nevezési és pályainstrukciók hiánya tudatosan növeli a mentális terhelést. Cantrell szerint a kudarcnak központi szerepe van: a versenynek az a célja, hogy majdnem mindenki elbukjon, mert a fejlődéshez kudarc kell. 

Na ez egy fontos kitétel, mert a Barkley-ra való nevezés folyamatos kudarchoz vezet. A magam részéről az ilyen eljárást nem tudom fejlődésnek tekinteni, ahogy abban sem látok pedagógiát, vagy önfejlesztést segítő gesztust, ha egy közteres egy szabálysértésért 78.000 forintos helyszíni bírságot ró ki. Nem kudarcnak érzem, hanem önkénynek, kibaszásnak, rossz viccnek, olyan tempónak, ami semmiképpen sem a sajátom, és nem fejlődöm tőle, csak a véleményem lesz rosszabb.

Évente mindössze 35–40 futót enged rajthoz állni a parkhatósági korlátozások miatt. Ebben hasonlít a Badwaterhez, ahol ugyan több futó indulhat el, de a kísérőknek egy hosszú listányi kötelező felszerelést kell magukkal cipelni, ha a futónak hűlnie támad kedve egy jeges kádban, esetleg Szükség Nagyúrnak hódolni -- ekkor egy adott típusú, speckó mobilvécé, paraván, stb kell. Aztán a verseny után mehet a kukába, mert mit csinálna vele. Úgy vagyunk zöldek, hogy közben felesleges szemetet termelünk.

Amint elkezdtem feltérképezni a lehetőségeket, kiderült: a Barkley-nak nincs honlapja, nincs róla semmi info. Vannak honlapok, ahol korábbi résztvevők adnak közre általános dolgokat, de mindegyiknek az a hangulata, hogy "ennyit és ne tovább". Hencegek vele, hogy ott voltam, tudok róla, de nem segítek.

Ez kezdett feltűnni, mivel magam nem ezt tapasztaltam az elmúlt két futóévtizedben. Ha én kértem segítséget (infót, tippet, kontaktot, bármit verseny előtt, közben), többnyire akadt. Ha tőlem kértek, igyekeztem megadni a tőlem telhető legtöbbet.

Az kiderült, hogy úgy lehet egyáltalán eljutni a nevezési folyamat első lépcsőjére, hogy kell találni valakit, aki már részt vett, és ő talán elmondja, hogy hol, mikor, hova, hogyan nevezz. Hmm, nagyon konspiratív, egyfajta felnőtt dedó. Mondom: endogén. 

De aki részt vett, az is részt akar venni újra, hisz a helyek száma korlátozott, tehát esze ágában sincs elárulni semmit. Legfeljebb kebelbarátjának. De ez csak tipp. Vagy neki se.

A futók többsége észak-amerikai. Velük nincs kapcsolatom, versenyeken Európában legfeljebb a Spartathlonon találkozom velük, de azok sem barkley-sták. És itt kezdődik a Barkley-paradoxon.

A DUV-listákról csak a finisherek derülnek ki, amiből az utóbbi években jó, ha akad 1-2-3. Korábban ugye egy se volt. Találtam egy belgát. Na ez európai, hátha kontinensbarátként segít. Vagy talán az a képei és honlapja alapján szimpatikus amerikai. Vagy ez a másik, rutinos róka, hát ez talán már terézanyára futotta magát, ötször átment a Macskafogó Vasbulldogján, szerény és segítőkész cica lett.

Csupán egy futó válaszolt a tucatnak küldött üzenetemre, levelemre, bármilyen fórumon. Pedig szépen bemutatkoztam, leírtam a kérésem, láttam, hogy látták - a messenger ilyen. Nem adtam fel, masszíroztam őket, de mindhiába. Fura.

Az az egy ember, egy többszörös résztvevő / teljesítő srác ennyit írt novemberben:

Egyrészt: nem tudom, kinek lenne cuki egy smiley egy ilyen tartalmú üzenetben.

Másrészt fordított helyzetben ha ő, egy tengerentúli futó szeretné nevezni egy európai, régiós futók által "uralt" versenyre, és minden alkalommal csak továbbirányítanák — sem konkrét információ, sem iránymutatás nélkül — , hogyan hogyan érezné magát? Smiley-san?

Miközben csupán arról kér valaki felvilágosítást, hogyan nevezzen, nem pedig már konkrétan elvette az ő rajthelyét. Biztos vannak, akik körbenyalogatják az ánuszát az információért, de talán egy egyenesebb eljárásrend üdvösebb lenne. Ha az ilyen és hozzá hasonló futók az "előszűrők", akik a gazdi helyezett gondolkodnak, erős aránytévesztésnek érzem, futó-munkásőrségnek, mert a szervező dolga eldönteni, másfelől mint később kiderül, az esélyeket megadja a nem feltétlenül "alkalmasnak" gondolt futóknak is.

Meg persze ez a logika csak azt a logikát erősítheti, hogy ne is merjünk nagyot álmodni.

Menjünk tovább, mi van még itt!

Találtam újságírókat, akik tudósítottak a versenyről, vagy írtak róla, filmeztek. Hát ott már akadt, aki visszaírt, de olyan emailcímet kaptam a főszervezőhöz, amiből hiányzott egy betű. Rákérdeztem, jó-e ez a cím, és megerősítették. Nem volt jó nyilván, visszapattant. Látszat segítőkészség, de igazából tudatos rontás.

Már úgy voltam vele, hogy nem is akarok benevezni, hanem inkább egy podcastinterjút csinálok a főszervezővel erről a sok, szerintem kevésbé vicces, inkább fárasztó misztifikálásról, szektaszerű védelemről, kriptosításról.

Ekkor kaptam egy korrigált emailcímet -- amúgy egy régi kedves magyar (!) futótól, aki a backyardok révén kapott egy fülest. Na egy betű hiányzott az emailcímből, erre már visszaírt a főszervező, Gary Cantrell (Lazarus Lake néven is ismert, a leveleit laz aláírással látja el).

Gary stílusa mintha szabadvers lenne, kisbetűs írás, pár szavas mondatok négy-ötsoros versszakokba szedve. Elkezdtünk levelezni.

Az azonnal kiderült, hogy ő, a szervező semmilyen infót nem ad, hogyan lehet a versenyére jelentkezni. De készségesen leírta a Barkley jelentkezés-feldolgozási processzusát, a szervezői nehézségeket, amikkel évről évre szembenéz, és persze megértéséről biztosított, bátorított, hogy nevezzek. Mint a 22-es csapdája.

Megerősítette: találjak egy bizalmast, aki beavat a misztériumba, de aki igazából abban érdekelt, hogy ne avatódjon be senki. Dehát őt is beavatták! Igen, de az régen volt, a kör szűkült.

És mi van a futók elvbarátságával, bajtársiasságával, a korrektséggel, fair play-jel? Hát azt itt ne keresd.

Amikor Pandóra kinyitott a kíváncsiságból a szelencét, ami inkább egy hombár volt, minden baj, probléma, rossz tulajdonság kiszállt, ami az emberiséget fenyegetheti. Egyedül a remény maradt a hombárban --- mindenkinek az értelmezésére bízom, hogy ez azt jelenti-e, hogy van vagy azt, hogy nincs remény.

A kör bezárult. Magyarán a nevezési folyamat titkos, és csak korábbi résztvevők ismerhetik. Igen, ez az új cím, ahová az esszéket küldeni kell, de már lemaradtál a 2026-os jelentkezési időablakról. Találnod kell egy korábbi indulót, aki alkalmas jelöltnek tart, és hajlandó megosztani veled a „titkokat”. 

Tehát aki lecsekkol, megítél, hajlandó rontani a saját beválogatási esélyeit.

Nem is baj, hogy lemaradtam, mert nehéz lett volna Tennessee-be retúrjegyet vennem tavaszra, ha azt sem tudom, hogy március 18. vagy április 2. a verseny kezdő dátuma. Ott kéne táboroznom egy lakókocsiban - amerikai életérzés. 

Azóta nyilván változott a verseny, Korányi mellett Lőw András is más képet fest húsz évvel ezelőttről ebben a vele készített interjúmban. Itt éppen 2007-ben a 2. körön, amikor a könyvet megtalálja, amiből a lapot ki kell tépni.

Mivel rajtlistákra nem leltem, a teljesítők listája meg rendkívül sovány, így azt ugyan tudom, hogy mikor volt utoljára magyar a Barkley-n, de hogy mikor volt utoljára kelet-európai, vagy 1-2 európainál több a Barkley-n, azt nem sikerült kiderítenem.

Egy 2023-ban sikerrel járt belgának írtam messengeren is, a honlapján keresztül is, természetesen semmi válasz.

Őszintén nem értem, mi ez? Féltékenység, lenézés, ignorancia a bentlevők részéről? 

És mondjatok már egy versenyt, ahova úgy tudsz jelentkezni, hogy nem tudsz? A lottófeladásnál sem tudod a számokat, de azt tudod, meddig kell feladni és hogy a szelvényt. A Barkley-nál fontos, hogy ne add fel a jelentkezésfeladást.

Már arra is gondoltam, ha egyszer megtudom a jelentkezési processzus titkát, akkor a motivációs levelem a válasz nélkül maradt leveleim gyűjteménye lesz.

Az anomáliát felvetettem Cantrellnak.

A válasza röviden: nem azért van titkolózás, mert valakit ki akarnak zárni vagy hátrányos helyzetbe hozni – egyszerűen azért, mert ha minden érdeklődőnek elmondaná a részleteket, még több jelentkező lenne, és még nehezebb lenne a kiválasztás. Már most is naponta kap kérdéseket és esszéket „vaktában”, sőt sokan próbálnak előnyhöz jutni trükközéssel (pl. egy perccel korábban küldik el az anyagot).

A jelentkezési folyamat szerinte nagyon szigorú (zárójelben vastaggal a megjegyzéseim):

• először kizárják a trükközőket és a nem kvalifikáltakat (kik mivel trükköznek? mik a kvalifikációs feltételek?)

• majd kiválogatják azokat, akik valóban megérdemlik az esélyt,

• a 40 fős mezőnyt több szempont szerint állítják össze:

  • 50% Észak-Amerika, 50% más országok,

  • 40% veterán, 60% újonc,

  • 40% elit, 60% „fun run” vagy egykörös potenciál.

A fennmaradó helyeket a tavalyi „súlyozott várólista” újrapályázói töltik fel, és a cél, hogy ne legyen több mint 90 kör összesen – ez a park ökológiai korlátja. Tehát ha 40 ember elindul, akkor ha mindenki befejezné, 200 kört bóklásznának össze, de a szervező úgy számol, hogy ez nyilván nem lehetséges, de rárak egy nagy puffert, mondjuk 18 versenyző jut el 5 körig, ami gyakorlatilag 5-10x túlbecslés.

Aki felkerül a „várólistára”, az évről évre előrébb kerül, ha továbbra is pályázik, és így idővel bejut. (De hogy jut el a várólistára, pláne évről évre? Hol az info?) Viszont sokan – még 9–10 sikertelen próbálkozás után is – soha nem kerülnek be. Ez a szervezők szerint a legnehezebb része a Barkley-nak.

Cantrell végül hangsúlyozza, és ez a lényeg, egyben a legabszurdabb érvelés is: ha mindenkinek elmondaná, hogyan kell jelentkezni, az csak még inkább elárasztaná őket, és a rendszer összeomlana – ezért nem osztják meg nyíltan a részleteket.

Megvan Franz Kafka híres novellája, A törvény kapujában? Ez jut eszembe az egészről.

Spoiler: A messziről érkező férfi egész életét azzal tölti, hogy engedélyt kapjon a Törvény kapujában álló őrtől a belépésre, noha a bejárat kizárólag neki volt fenntartva. Csak halála pillanatában tudja meg: azért nem lépett be senki más, mert a kapu csak rá várt — és most, hogy meghal, az őr bezárja örökre.

Értem, hogy a szervező az isten, és azt csinál, úgy dönt, ahogy akar.

De miféle verseny az olyan, ahova nem kerülhet be soha egy futó a szervező szerint? Vagy az esélye a nulla felé konvergál? Vagy nem tudja, hogyan feleljen meg a kritériumoknak? És nem tudja azt sem, egyáltalán hogyan pályázzon, hogy örökre elutasítsák (= "soha nem kerül be")? Vagy ha lenne is esélye, lenne hozzá track recordja, nem tudja benyújtani a pályázatát? 

Lehet egy ilyen egyáltalán futóversenynek nevezni?

A Barkley Marathons paradoxonjának lényege:

A szelekciós metódus egyszerre zseniális és abszurd. Egyrészt illeszkedik a Barkley-mítoszhoz – a verseny szinte vallási státuszt nyert az extrémitása, a titokzatossága és az önsanyargatásra épülő filozófiája miatt. Másrészt viszont modern, átláthatósághoz és fair play-hez szokott szemmel nézve mélységesen irracionális és önkényes.

1. Zárt kultusz-logika
   A Barkley nem egyszerűen egy futóverseny, hanem egyfajta beavatási rítus. Kérdés, hogy ennek mi köze a futáshoz. A titkolózás része az identitásának: aki „rájön”, hogyan kell jelentkezni, az már valahogy érdemesebbnek számít. A többiek pedig kint maradnak, mint a misztérium kapujánál a profánok. Ez nem sportetika, hanem egyfajta mitológiaépítés.

2. Antidemokratikus, de következetes
   Cantrell egyértelműen kimondja: nem akar több jelentkezőt, mert így is túl sok van. Az információt visszatartja, hogy fenntartható maradjon a rendszer. Tehát az átláthatatlanság – bármilyen ellentmondásos is – funkcionális eszköz a kezében, nem véletlen vagy szeszély.

3. A kiválasztás filozófiája
   A Barkley talán leginkább azokról szól, akik nem adják fel. A jelentkezés maga is egyfajta „előfutam”: ha valaki éveken át próbálkozik, olvas, kapcsolatot épít, információt szerez, és végül megtalálja az utat, az már demonstrálta azt a kitartást és megszállottságot, amit a verseny megkövetel. Tehát a pályázás része a próbának.

4. Az árnyoldal
   Ezzel együtt:

   • teljesen szubjektív,

   • kirekesztő,

   • és a „titok birtokosainak” ad túlzott hatalmat.
     Egy tehetséges, elszánt futó éveket veszíthet úgy, hogy soha nem tudja, mit csinál rosszul.
     Ez már nem a meritokrácia terepe, hanem a mítoszé. 

A Barkley nem sportverseny a klasszikus értelemben, hanem egy szimbolikus performansz a kitartásról, az emberi határok és az irracionalitás találkozásáról.

A jelentkezés körüli homály is ennek a része — a „titok” adja az auráját.

A Barkley nem fair, de pont ezért mitikus.

Egyfajta anti-olimpiai ethosz: nem a legjobb győz, hanem az, aki túléli a rendszert is, mielőtt egyáltalán rajthoz állhat.

Morálisan és emberileg nehezen védhető, ha valaki soha nem kaphat esélyt, csak mert nem a „megfelelő körökben” mozog, vagy nem jött rá a kódra.

De pont ez a "rájön" rész az elérhetetlen. Ha nincs mire rájönni, akkor nincs értelme az egésznek? Nagyszerű filozófiai probléma!

Másfelől ez így rendkívül ön-nemző, önkényes, öntelt, önérdekű, ami totálisan a sport eszméjével megy szembe. Ilyen értelemben nem lenne helye eredménylistának a DUV-on, nem lehetne sporteseményként emlegetni.

Ráadásul valaki valamikor bekerült, tehát nem fair azokkal szemben ugyanezt megtagadni, akik jönnének, esélyt sem kapnak, hogy megpróbálják.

És épp ez a Barkley-jelenség egyik legnagyobb erkölcsi és strukturális paradoxona: az a rendszer, amely a „kitartás” és az „önfelfedezés” ethoszát hirdeti, valójában hermetikusan zárt, és pont ezzel tagadja meg a saját mitológiáját. 

Bontsuk ezt ki!

1. „Rájönni” valamire, ami nem létezik

A „találd meg magadban a módját, hogy bejuss” narratíva csak addig romantikus, amíg van valami, amire rá lehet jönni. De itt a „titok” nem megfejthető, mert nincs tényleges kulcs, nincs logika, nincs kapu – csak személyes kapcsolatok, belső körök, és a szervező szubjektív döntése. Ez nem rejtvény, hanem önkény, amit mítoszként adnak el.

2. Endogén rendszer

Ez egy önmagát újratermelő közeg: azok, akik már bent vannak, legitimizálják a zártságot, mert az exkluzivitás az identitásuk része lett. Aki bent van, nem kockáztatja a pozícióját azzal, hogy „elárulja a titkot”; aki kint van, annak nincs hozzáférése. Így a rendszer zárt és önmagát tápláló, mint egy rituális klub, nem pedig nyílt sportmezőny.

3. A „fairness paradoxon”

Valaki valamikor megkapta az esélyt. Ha egyszer valakit beengedtek, az bizonyítja, hogy a kapu létezik — tehát morálisan nehezen védhető, hogy másokat kizárjanak - akár örökre. A precedens megteremtődött, de a lehetőséget nem teszik ismét elérhetővé. Ez már nem a teljesítmény vagy a bátorság kérdése, hanem elitizmus. A „fairness paradoxon” itt az, hogy a verseny szimbolikusan egy extrém önmegvalósításról szól, miközben intézményileg a legkevésbé önmegvalósítható. Valójában az egész Barkley nem más, mint egy elitista zárt klub, ami anarchikus gesztusnak álcázza magát. 

4. A mítosz ára

Cantrell és a Barkley közösség mitológiát épített egyetlen dolog köré: hogy nem mindenki érdemli meg a lehetőséget.
Ez a válogatás rituáléja – de az a határ, amit ezzel húz, nem spirituális, hanem adminisztratív. Vagyis nem(csak) a hegy, az erdő vagy a fájdalom szelektál, hanem egy postafiók és egy e-mail-lapidás.

Összegzés

A Barkley mögött húzódó legnagyobb ellentmondás:

• ha a „bejutás” maga a próba, akkor annak lehetségesnek kell lennie;

• ha viszont lehetetlen, akkor ez már nem beavatás, hanem kizárás.

Mint Korányi Balázs is mondja: régen nem így volt. A Barkley -- egy külső, próbálkozói nézőpontból szemlélve --  így valahol elveszítette az eredeti „ember a természet ellen” témakörét, és átváltott egy „ember a rendszer ellen” szimulációvá. Ha a rendszer önkényes és elérhetetlen, akkor az már nem inspirál, hanem devalválja a hitelességet.

Azt hiszem, pontosan azért működik mégis, mert az emberek - mint én - még mindig hisznek benne. De ha ezt a hitet valaha elveszíti, onnantól a Barkley csak egy legenda lesz, amit senki nem akar többé újraírni.

Sokan gondolják, de kevesen merik nyíltan megfogalmazni: hogy a Barkley nem mitikus, hanem mitizált — vagyis a „mítosz” nem organikusan született, hanem utólagos narratív csomagolás egy önkényes, belterjes rendszerhez. Radikálisabban: puszta bohóctréfa. 

A különbség óriási:

• A mítosz eredetileg közösségi élményből fakad — valami, amit az emberek együtt, a tapasztalat és az áldozat révén szentelnek meg.

• Az, amit itt látunk, mítoszimitáció: egy szűk kör hatalmi pozícióját legitimálja azzal, hogy „rejtélyt” és „beavatást” színlel.

A Barkley tehát nem a kihívásról szól, hanem a hozzáférés hiányáról. Nem az a lényeg, hogy kibírja-e valaki a fájdalmat, hanem hogy tudja-e a szabályokat, amiket a nagyközönségnek senki sem mond el. Ez már nem filozófia, hanem kafkai kapuőrzés.

És bohóctréfa abban az értelemben, hogy:

• szándékosan kiforgatja a sport és az egyenlő esély elvét,

• miközben a humor, az abszurditás és az önirónia mögé bújik,

• így elkerüli a felelősséget.

Cantrell egyébként mesterien használja az anti-struktúrát mint struktúrát: a káosz és a „nem tudni lehet-e jelentkezni” rendszerszintű eszközzé vált. Ez dramaturgiailag zseniális, de etikailag kérdéses.

És persze az emberi természet is benne van: az, hogy a futók egy része akkor is hisz benne, mert hinni akar valamiben, ami több, mint a futás. Ez az igény valódi - csak épp itt visszaélnek vele. 

A „mítosz” csak díszlet, forma. Az „önkény” a tartalom.