Sport klasszika-filológusok biztos tudják a tutit, melyik volt a legelső A-ból B-be tartó, modernkori ultraverseny. Bár lehet, hogy ultraversenyt eleve csak a szépreményű, de annál reménytelenebb berendezkedésű, felvilágosult időkben rendeztek.

100-150 év távlatára gondolok, nem Pheidippidész spártai futására. Hopp, éppen ma sorsolják ki az idei Spartathlon indulóit! Mindenki tűkön ül??

És nem is a tarahumara indiánok évszázados hagyományára gondolok - hopp még egy pillanatra álljunk meg!

Köztudottan nem szeretem a Futni születtünk bestsellert, de most találtam az antikváriumban egy magyarul is megjelent könyvet. Csakhogy lássátok, mit habosított fel az amerikai szerző. Az 1969-es opusz, ami a mexikói olimpiára íródott, hosszan értekezik (9-32. oldal) a tarahumara futókról, versenyekről, szokásokról. Miloslav Stingl etnográfus Az indián futó című könyvéről van szó. Ennyike.

Nézőpont kérdése, hogy mi a modern, nekem a múlt századforduló már erősen az. Na szóval, ráakadtam egy érdekes francia sztorira - írjátok meg, ha tudtok más régi ultraversenyről.

Visszatérve a poszt címére: van pár megmozdulása az egyesült királyságbeli ultrázóknak és teljesítménytúrázóknak a viktoriánus korból, de másra nem nagyon lelek. 1876-ban Mary Marshall a Pedestrianists távgyalogló versenyen az összes férfiversenyzőt maga mögött hagyta, de az nem futás volt, hanem egy hatnapos séta egy csarnokban.) Az ultrások kódexében, az önkéntes munkában szerkesztett (innen is látszik, nincs pénz, csak szenvedély az ultrában) DUV-on a legkorábbi akció 1874-ből való: egy New Yorkban rendezett hatnaposon futott 804 kilométert egyetlen egy úriember, az 1839-ben született Edward P. Weston. Innen is szívből gratulálunk, Eddie!

Emberünk rá egy évre nekibuzdult: elindult márciusban (693 km) és májusban is (322 km) egy hatnaposon, sőt félévre rá még egyen. Akkor Chicagóban próbálkozott, ahol az 1846-os Daniel O'Leary 810 kilivel megverte (Edwardnak 726 sikerült.) Az adatok Stefan Roodt 'King of Peds' könyvéből valók. 1876-ban már Edinburgh, Liverpool és London is beszállt az európai kontinensről, és San Francisco is felzárkózott. Weston és O'Leary ahol lehetett, rajthoz állt. Néha egyedül, néha harmadmagával futkorásztak.

Az 1879-es évben megjelennek az első ultrázó nők: Amy Howard és Sara Tobias öldöklő harcot vívnak a New York-i hatnaposon (632 és 627 km). Az 1891-es annyiban érdekes, hogy a szokásos Nagy Almában rendezett hatnaposon Hughes John 898 kilométert fut: összehasonlításképppen a 2015-ös balatonfüredi hatnapost Joe Fejes 975 km-rel nyerte meg, a második pedig 816 kilit futott össze. Az ultra ilyen keveset változott volna 124 év alatt?

Az 1892-es év után óriási adásszünet következik: a legközelebbi, DUV által dokumentált verseny 1928-ból való: a 3423 mérföldes, 83 etapos transzkontinentális Bunion Derby. Na de nézzük 1892-őt!

Nagy dolgok történtek Franciaországban ebben az évben az ultrafutást tekintve: megrendezték a Neuilly-i 24 órást (Victor Bagre nyerte 169 km-rel), de rendeztek egy 496 és egy 147 kilométeres futást is. Mindez annyiban volt világújdonság, hogy nem körözgetni kellett valahol, hanem A-ból B-be futni.

Még a DUV-on sincs nyoma ezeknek. Pedig nemcsak az ultrafutásba hoztak egy új versenyszámot a derék franciák, hanem úttörői voltak annak is, hogy nőket is engedtek próbálkozni. Ők úgy gondolták, hogy a szülésen, gyereknevelésen, ház körüli munkákon kívül egy futás is lehet kihívás, nemes feladat a nőknek. Futni születtek vagy szülni futottak? Mindjárt kiderül.

Pierre Giffard, a Petit Journal újságírója gondolt egyet és szervezett egy versenyt Párizs és Belfort között, aminek 840 (?!) résztvevője volt, mind férfiak, nőket nem engedett rajthoz állni. Ekkor még ugye újkori olimpia sem volt, rekreált maratoni futás sem.

2 hónapra rá, 1892 augusztusában a La Bretoise (breton nemzetiségűeket tömörítő) szervezet kiírt egy futóversenyt St. Brieuc és Brest között. (Utóbbi helyen jártam egy filmfesztivál miatt 2012-ben, kellemes, szeles város, bazi nagy modern katedrálissal.) A 147 kilis távra, ami Guingamp és Morlaix városokon is átvezetett, 269-en jelentkeztek, ilyen a bretagne-i vircsaft, köztük 3 nő is! Végül csak kettő indult el (Marie Cocagne Lamballe visszalépett).

Már eleve nagy viták folytak, hogy egyáltalán elindulhatnak-e. A szervezőbizottsági jegyzőkönyv is azt rögzítette, hogy "a városházán este nyolckor találkozik a bizottság, és egyéb ügyek között eldöntendő, hogy nők vajon részt vehetnek-e a versenyen." Aztán egyöntetűen kiálltak a nők mellett, és kijelentették, hogy a szabálykönyv 13-as pontja rájuk nem alkalmazandó. Győzött hát a szabadság-egyenlőség-testvériség százéves eszméje, és így ők lettek az első ultrázó nők Franciaországban, és az első A-B ultrafutó nők a világon. (26 év múlva, 1918-ban indult először francia nő maratonon, bizonyos Marie-Louise Ledru a Tour de Paris-n.) 

Az egyik hölgyeményt, Léonie Mayeurt végig kísérte férje, a 8-as rajtszámú Louis Maux. 27 óra 14 perc alatt be is értek, bár egy éjszakai bolyongásos eltévedés miatt kicsit megcsúsztak. Léonie 23 éves volt és foglalkozására nézve házaló, míg férje az "utazó" megnevezést írta a nevezési rubrikába. Micsoda páros! Gyaloglásban kifejezettenen profik voltak. Léonie napbarnított arcú, szöke, kicsiny teremtés volt, aki kék fürdődressz-szerűségben (technikai ruha?) tolta a versenyt. 90 km-nél Morlaixban (11h 20 m részidővel) már komoly bajai voltak a surranójával. Egy üvegszilánk is felsértette a lábát. Így is a 35. helyen finiselt. A szervezőltől másnap vonatjegyet kaptak, hogy hazatérjenek, mert arra már erejük/pénzük sem volt.

Madame Simonnak a 97. helyhez 37 óra 20 perc kellett (ez sétatempó szinte, nem mellesleg bottal teljesítette a távot, egy prehisztorikus nordic walkert tisztelhetünk benne). Sokat szitkozódott az úton, még egy panzióba i bevitték a második nap hajnalán, de végül összeszedte magát. Tojásárus anyja büszkén vitt neki új cipőt. A célban azt kiáltotta: "Sokáig éljen a Köztársaság!" Virtigli patrióta francia.

Végül 120-an értek célba, boldogan szorongatták kezükben a "gloire & diplôme"-t. Íme a legjobbak listája:

(A fordításhoz köszönet illeti meg nővéremet, aki egyszer a párizs maratont is lefutotta, mert a haverom, akié a rajtszám volt, a rajt előtt lebetegedett. Beufróból 4:30-as maratonista úgy, hogy utoljára 18 éve futott.)

Rég nem jelentkezett a futófilmes szakosztály, bocsika, de aki filmmel foglalkozik, az nem szívesen matat szabadidejében is filmekkel. Na de most rögtön két filmet is virítunk. Egyik sztori rémisztőbb, mint a másik. Mármint mindkettő rémisztően szürreális, a különbség annyi, hogy az egyik a valóságban is az volt (The robber), a másikat a film mint médium tette teljesen abszurddá. Utóbbi nem is film, hanem egy propaganda anyag és egy drámaira hangolt, félig hazugságból, félig valóságból építkező torzszülött, a végletekig kifuttatva. Jöjjenek a K-s fejezetek!

Gyerek volt fociedzésen, ahol a szimpatikus fiatal edző rendszeresen azt kiabálta a skacoknak: "Odalépsz, leatletizálod!" Örömömre szolgált, hogy az atlétaszemlélet megjelent a nem éppen sok futásról, de annál inkább a TAO-pénzek belepumpálásáról ismert látványsportunkban. 

Hát még ha tudnák, hogy Thomas Dold mikre képes. Mindjárt rá is térünk a 32 éves derék germánra, de előtte nézzünk picit körül a hátrafutást illetően! Az amerikai fociban alap, hogy a hátrafele futást oktatják, és az edzéseken, meccseken iszonyú sebességgel meg is csinálják a sprinteket. Szemmel tartani az ellenfelet, labdát, és közben futni hátra a támadóval. Francia ultrás barátom apukája 70 év feletti, 1974 óta hivatásos focibíró, és még ő is, minden héten 4x edz (futást, kerékpárt), és ezekbe 30 perc hétrafutást mindig beiktat atlétikapályán. Sporiként a hátrafutás nála is alap. Állítólag egyharmaddal több kalória ég el, mint sima kocogásnál.

Ma ér véget a vízöntő hava. Egy szép futásos dal kedvencünktől, Cseh Tamástól, akivel egyébként egy sokszoros maratonista színházrendező készített remek beszélgetőskönyvet Cseh halála előtt 2 évvel. Nem a Bagossy Laci, hanem a Bérczes László. A mellékelt dalban (megjelent 1987-ben az Utóiraton) van egy rész, amit mintha egy terepfutó írt volna, pedig "csak" Bereményi Géza követte el.

"Érdemes közel lenni a földhöz, nem elfelejteni, hogy te is része vagy annak. 

Ha lehajolsz, esetleg megszúr egy tövis, ha átmégy a patakon, vizes, iszapos leszel. 

Nem baj, élsz." 

A teljes dalszöveg így szól:

Kezem is van és lábam is van,
és úgy forgok, ahogy forogni kell,
fülem a hangra, szemem látásra,
és úgy hajlok, mint aki vízbe mer.
Vízből merítek, úgy, mint az okos asszonyok,
futásra születtem, futni, mint prémes állatok.

Havas tarlókon futni,
loholni, mint csak a róka tud,
akárki van nyomában,
a róka nem miatta fut.
Vörösrozsdájú prém lobogása,
horgas inakkal
végig a tarlón,
képek a szemben,
porzik tarlón a dér...
róka futása.

Havas tarlón, sanda futással,
ahogy a róka fut,
én olyan futásra születtem,
ahogy a róka tud,
vízből merítnék, úgy mint az okos asszonyok,
futásra születtem, futni, mint a prémes állatok.

Inaknak páros tánca,
inakban ezer év,
az írha ezer ránca,
havas tarló és szürke ég.
Vörösrozsdájú prém lobogása,
horgas inakkal,
végig a tarlón,
képek a szemben,
porzik tarlón a dér...
róka futása.

Kezem is van és lábam is van,
és úgy hajlok, mint aki vízbe mer,
inakból hálót hordok testemben,
és izmot, ha futni kell,
futásra születtem, s a tűzre vizet hozok,
forogni, mint a róka, futni, mint prémes állatok.

Az első részben a kezdetekről, az edzővé válás kacskaringós folyamatáról olvashattatok, a második részben már szakmázás is volt tömegsportról, távedzés-tervekről pulzusmérésről. A harmadik, befejező részben hősünk vall az elit ultrafutók karriertervezéséről, önnön versenyzői hajlamáról, a fekete futók jótékony távolmaradásáról az ultrasporttól, a a frissítőasztalokról, és bizony a hosszútávfutó sajátos lelkéről.

Háromrészre szedett folytatásos teleregényünk második része jön (Az első rész ITT.) Hősünk vall első találkozásáról a ma már retro kinézetű pulzusmérős órákkal, a szentírásnak minősített edzéstervről, a távedzés sajátosságairól - ami nemcsak edzőnek, de tanítványnak is távmunka. Lőrincz Olivér, aki egyszerre edző és versenyzőtárs is (ezt szimbolizálja remekbe photoshoppolt öltözéke), az ilyen-olyan okok miatt hátrányos helyzetű, elmaradott tömegsportról is lehúzza a keresztvizet.

Lőrincz Olivérrel - vagy ahogy többen ismerik: Olipapával - a "helló-szián" túl közelebbi kapcsolatba a 2013-as Spartathlonon kerültem: az egyik ponton volt olyan szíves és bekente lanolinnal az izzadságtól és a gatya csiszatolásától sebesre dörzsölt heréimet. Nincs is annál szebb, mint viszonozni egy szívességet. Bulvárzsurnaliszta fordulattal mondhatnám, hogy most én szorongattam meg a t*keit keresztkérdésekkel az ultra szürke emincenciásának (ismét egy bulvárzsurnál kifejezés), akinek mindig van egy mesterterv a birtokában (és ismét.)

De inkább jót beszélgettünk, aztán telefonon folytattuk, majd emailen. Így született meg ez a háromrészre szedett interjú, aminek a rövidített változata a Magyar Narancs karácsonyi dupla számában jelent meg. A karácsonyi narancsos kihagyásokat, hiátusokat most pótolom: itt folytatásokban jelenik meg, nagyobb témákra bontva a Lőrincz Olivér-interjú. Ismerkedjetek meg a szóbeszédből és a FB-tanácsadói oldaláról ismert Olivérrel, a sportteljesítményt új alapokra helyező pulzuskontrollos edzés sikeres hazai alkalmazójával.

Egy korábbi posztban visszatekintettem 2015-re, amiből kiderült, hogy az év 2/3-ában futottam (365-ből 232 napon), viszont tisztába tettem magam, hogy gyenge évet produkáltam. Van ilyen, nem gond, a gyenges/erős is relatív. A kiértékelés után most pedig arccal előre fordulunk a célzóna és a szervezői pénztár felé. Mivel már október óta levezetés, majd fokozatos, szikár alapozás folyik, itt az idő egy féléves bizonyítványra - az áltiban is most osztják. Ebben a posztban: mi történt eddig a szövegelés mellett az elmúlt 5 hónapban és mik a 2016-os tervek.

Iharos (eredeti nevén Izrael Sándor) az ötvenes évek világklasszis magyar pályatléta triójának tagja volt Rózsavölgyi István és Tábori László mellett. Pont 20 éve hunyt el. Ő az a magyar futó, akit legendaként kezeltek és kezelnek ma is - nem éppen érdemtelenül. Egy kvázi életrajzi könyv kapcsán írnék róla pár dolgot. Ha mozgóképről lenne szó, akkor a műfaját dokumentarista játékfilmnek hívnák, azaz olyan film, amely dokumentum alapú, szereplői talán magukhoz hasonló élethelyzetű embereket / sorsokat személyesítenek meg, keresetlenül, amatőrként játszanak, viszont a film történései többnyire fikción alapulnak, kitalált forgatókönyv alapján szövődnek. Na, ilyen könyv az Iharos Sándor futófenoménről szóló könyv (Marschall József – A szélparipa). Tények, anekdoták, visszaemlékezések és regényes fikciók vannak szépen összeszőve a könyvben. 

Egy idevágó remek cikk a nagy magyar futó éráról, és annak az amerikai futóéletre gyakorolt áldásos hatásairól a Runner's Worldből itt. És egy hazai összesítés a magyar rekorder atlétákról - hát nincs túl sok, de a fent említett nevek mind ott figyelnek.

Az '50-es években (tán egészen halványan a '90-es évek elejéig) még volt nimbusza, honorálása az atlétikának, még azt is mondanám, megérte atletizálni úgyis, hogy valamelyik külvárosi gyárborzalomba kellett járni a hajnali edzés után értelmetlen melósmunkát végezni a szocializmus építése címszó alatt. (A klasszikus nem-dolgozós sportállások csak későbbjöttek divatba. A könyv Iharos életét vázolja fel, sok tényszerűséget kiszínezve, párbeszédekkel dúsítva. Iharos már-már Henry Rono (interjú itt, cikk itt róla-vele) előképe: 12 világcsúcsot állított fel közép- és hosszútávon, ebből hetet 14 hónap leforgása alatt 1955-56-ban amikor 1500 métertől 10 000 méterig minden távon a világ legjobb eredményével rendelkezett. Iharos 1955-ben a világ legjobb sportolójának választatott (lásd a bélyeget). 1956-ban nem utazott el a melbournei olimpiára a forradalom kitörése miatt, 1960-ban pedig csalódást keltő helyeken végzett Rómában.

Jó kis olvasmány a Szélparipa, asszem már csak könyvtárból lehet megszerezni. Van benne szó Kovács Bütyökről, Rákosi Mátyás tatai edzőtábori látogatásáról, edzéstervről is, például:

- reggel: könnyű 3000m, 15 x 200m, lassú jog, sprint desszertnek, levezetés

- este: gyors vágták és lassú levezetések ritmusosan, 30 x 150m közben 50 méter jog

Nagy szerepet kap Iharosék kőkemény edzője, Iglói Mihály is (lásd a fenti képeken), alias Náczi bácsi, aki két évvel élte túl Iharost. Ilyeneket mondott edzőként (ezt egy konferencián jegyeztem le, ahol a kulturált edzői viselkedésről esett szó), hogy: „a gazella sem emel súlyt, mégis elég gyorsan fut”, meg hogy „vagy azt csinálod amit én mondok vagy elmész.”). Általános vélemény volt róla, hogy hülyére futtatta a sportolókat, a könnyű tempó igazából sprint volt, szinte mindent az intervallumos edzésre épített, az extrém mértékű terhelést és az unalmat csak kevesen tudták elviselni, de ez kellett a sikerhez. A sikert amúgy mi sem jellemzi jobban, minthogy Iharosék sikerkorszakában a Time Magazin „Öt Elvtárs"-nak nevezte a Náczi bácsi-féle futócsapatot. Vagy az, hogy diafilm is készült róluk.

Jöjjön pár idézet a könyvből:

A munkáról:

„A gyári munka a szabadságunk ellen elkövetett első komoly merényletek egyike az élettől.”

„Gyári dudaszó: ilyenkor mintha stratpisztoly adta volna meg a jelet, a melósok beröpültek a délutánba.”

„Nem is a helyemet kerestem, hanem a kijáratot.”

„A 472. számú népbutító és –bódító intézmény edzett torkú törzsgárdájának nélkülem kellett megváltania a világot”

Egy 1959-es Képes Sport címlap és beszámoló a tavaszi idényzárásról.

A futásról:

„Vadászott mindenki az eredményeinkre.”

„Futás közben könnyű belátni, hogy az élet alapvetően mégiscsak egy kellemes dolog.”

„A könnyedség nem jön azonnal, ahogy az életben semmit sem adnak ingyen. De ha nem hagyjuk, hogy elijesszen az első pár száz kilométer, és elég türelmesen szenvedünk ahhoz, hogy összerendeződjön a légzés, az izomzat, akkor felfedezhetjük a futás szépségeit is. Egy-két furcsa szervezet esetén ez a szenvedéses rész rendkívül rövid...Csak az igazán szerencséeknek adatik meg, akik valahol valamikor nagyon kiérdemelték, hogy ilyen eygszerű módon, csak azzal, hogy futnak, elérhessék a boldogságot...Pár lépés után átestem a nehezén, leráztam magamról a terhes gravitációt, elszakadtam a földtől, és élveztem a száguldást”

„Rövid ideig tartó, fájdalmas rész után jött a szabadsághormon.”

„A futás hobbi, hogy kikapcsolódjak a világból.”

„Mitől félek inkább: a tehetségtelenségtől? Vagy az iszonyatos mennyiségű munkától? Felváltva nyomasztott.

„Hajnalban, amikor még a rosszaság is alszik a világban, a legnemesebb energiákat szívhatjuk be... ilyenkor tehetünk szert a legszebb mozgásra.”

Náczi bácsiról:

„Rengeteg fiatalabb társán vette észre, hogy tehetségesebb, mint ő. És ha már belőlük sokkal többet hozhat ki, akkor miért pazarolná magára a tudását?

„Meg voltak győződve, hogy kiégeti a futóit.”

„Nem árult zsákbamacskát. Végighallgatni is fárasztó volt egy napra tervezett adagomat, de nincs mese, a jó eredményeknek ára van...Tervei voltak velem, s ez súlyos következményekkel járt a közérzetemre nézve.”

„Szadállat” (= szadista vadállat)

„Sűrűn rendelgette tőlünk a győzelmeket." 

Akiktől Náczi bácsi rendelgette, azok közül íme Rózsavölgyi és Tábori idősen.

Egyetlen ultrázásáról, amikor éjféltől reggel hatig köröztek a társaival a pályán fogadásból:

„Éjféltájt szörnyű élményben volt részem. Megjelent előttem egy nagy tányér madártej képe. Kegyelemdöfés volt, amikor az ízért is megéreztem a számban. Az éhség kérlelhetetlenül támadott, és össztüzet zúdított az érzékeimre. Hosszútávfutók sokat tudnának mesélni erről az élményről, ami tudományos szempontból nem is nagy dolog.A szervezetünk segítségért kiált, és jelzi, hogy minden elemészthető felemésztettünk.”

„A monotóniatűrő képesség: elszürkülő tudatunkban összefolyt az idő, az örökkévalóság végtelenül hosszú, vörös salakpályáján futottunk... Az erő persze előbb-utóbb úgyis elfogyott, és jött a szenvedés. A fájdalomtűrés volt az első, amit megtanultunk.

Versenyzésről:

„Tulajdonképpen meghaltam, és megdöbbenésemre ez nem is volt olyan rossz állapot.”

„Az olimpiai bajnokoknak különleges adottaságuk van a 4 évente egyszer adódó lehetőség kihasználására.

„Az embereknek nem árt néha belelolvasni az újságokba, hogy megtudja, miért is hibázott.”

„Ha feladásközeli állapotba kerültem, csak a vereség keserű ízének emlékét kellett felidéznem. Összekaptam magam, és a tettek salakjára léptem.”

„Két év kilátástalannak tűnő munkáját tettük elfogadhatóvá.” (egy győzelemmel)

„Egy katona éles helyzetben tanulhatja meg leginkább a mesterlövészetet, így aztán annyi versenyen indultunk, amennyit csak a lábunk bírt.”

„Elérkezett az idő, hogy leszakítsuk a gyümölcsöt.”

„Az atlétika féltékeny királynő. Visszakövetel magának.”

A futáson kívüli dolgokról, látásmódról:

„Váratlanul és drasztikus módon jelentkezett a magánélet, és tudatta velem, hogy a fiam és a feleségem is a világon van.”

„A feleségem ott ült mellettem, és hiányzott.”

„Igazság szerint, egy idő után, már zavartuk egymás életét.”

„Nem jó azoknak az embereknek, akik a látszatból indulnak ki. Sok csalódást elkerülnének az életben.”

„Vannak azok az emberek, akik a saját tévedéseikből sem tanulnak. Újra és újra rosszul ítélnek, és örökösen csalódniuk kell.”

„A sok fény halálos ellensége a beszélgetésnek.”

„Néha hallga
tnunk kell ahhoz, hogy okosnak tűnjünk.”

„Az a fajta ember volt, akit megnyugtatott a saját hangja. Minél tovább hallgatta magát, annál inkább megerősödött benne, hogy igaza van.”

Nemsokára majd a Szélparipa pandantjáról, Török Ferenc Pergamen c. könyvéről is írok, amiben Rózsavölgyi (pály)futásáról van szó.

Akit még érdekelne Iharos bővebb sztorija, annak ajánlom a szikárabb, tényszerűbb monográfiát Dr. Takács Ferenctől. 

Talán még akciós a Lidliben a haskerék és mindenféle kínzóeszköz, 1499-ért six packs-ed lehet! Persze tenni kell érte, de tán most ez a legjobb ár ezért a tutiságért. Miért ezzel kezdem az évadtervet? Mert nagyon sokat köszönhetek neki a tartás- és a teljesítményjavítás terén. Múltkor ígértem, hogy írok pár hatékony dolgot,  amiket tavalyról szerettem, beváltak. Remélem, ez segít, hiszen ugye alapoztak ezerrel, és nem pofátlanul nulla kilométerrel, memoriterből akartok rajthoz állni tavasszal. Ugye?

Itt az új év, a kígyó kibújik régi bőréből, levedli a múlt év hordalékait, lerakódott örömöt és bánatot, és tovább siklik... akár a Lábatlan-Karva maratonra, ha már kígyó. De akár önnön farkába is haraphat, ha úgy látja (szimatolja a nyelvével), nem sok minden történt vele, ha körbenjárást érez. A 2015-ös év 2014-hez képest kevés sikert tartogatott - bár nekem az is remeklés, hogy minden versenyt befejeztem, elkerült mindennemű sérülés, nem voltam beteg. Amúgy mily szép a mi nyelvünk, hogy azt mondjuk: elkaptam XY betegséget. Frászt, a betegség kap el téged - de tehetsz ellene. Ahogy a civilizációs betegségek is jórészt elkerülhetők - te döntöd el, hogyan élsz.

Egy kötetlen interjú jön Balatonfüredről a szinte már multiday-klasszisnak számító Joe Fejes ultrafutó kísérőjével, a Svejkre emlékeztető Mike Dobies-zal. Mike amúgy veterán terepultrás, kilenc Hardrockot teljesített. Az apropó: napra pontosan egy éve győzte le Janisz Kúrosz futólegendát Joe Fejes az Across the Years hatnapos versenyen, erről itt olvashattatok. Ritkán verik meg Kúroszt, de Fejesnek sikerült már párszor: 2012 szilveszterén a háromnapos (72 órás) futási rekordját döntötte meg a maga 503.5 kilométerével, aztán egy év múlva már a pályán is lenyomta a görög-ausztrál mestert a hatnaposon. Fejes legjobbjai amúgy: 48 órán 379.8 km-t, 24 órán 252 km-t, 12 órán pedig 131 km-t tud. 

Helló, mozgásban gazdag újévet kívánunk minden sporinak, idén ismét ugyanitt veletek! Szilveszterkor már csak a retró csatornán (M3) megy a Szeszélyes évszakok, a szomorú, szánalmas és értetlenséget szülő viccek kabaréja. De mostanában szinte mindennap ugyanezzel a műsorral találkozom az utcán vagy hírekben. Meg is fogadtam, hogy a 3F (fehér cukor, finomliszt, Facebook » nincs, már Zuckerberg is ezt akarja) radikális csökkentése mellett 2016-ban a hírek követését, news site-ok olvasását is eliminálom, mert egészségtelen, időrabló, rossz, addiktív dolgok. Ellenben fokozzuk a bringázást és futást. De mi van, ha ezt télen tesszük, ráadásul gyerekek társaságában? Na akkor húzódnak fel igazán a szemöldökök!

A Vajdaság meg visszavág. Update a szerb Lazar Rišarról, akiről a legutóbb ezt tudtuk meg: puszta véletlen folytán fedezte fel a sokszorosan hátrányos helyzetű kamasz,  hogy szeret és tud is futni. Az egész sztori meglehetősen groteszk és megható, mint egy skandináv film: nem volt cucca, sportcipője, nem tudta, hogy vehet a frissítőkből és illendőségből bevárta sporttársait a helyi versenyen. Aztán pár jótevőtől, politikustól és futótól akadt felszerelése, de az életkörülményei ugyanolyan rosszak voltak. A népszerűségének fényében sütkéreztek helyi potentátok, de a további segítség elmaradt.

Tudjátok mi az allosztérikus motorfehérje? Nem baj, a Maradj talponban ez a fődíjas kérdés. Én se tudtam, amíg utána nem néztem. Ez a kinezin, avagy a transzportfolyamatokért, információáramlásért is felelős fehérje terminus technicusa. És tudjátok mit csinál? Cipel magával egy adag boldogságot!  Bizony, viszi azt a nagy zöld fehérjealapú váladékot, azt a cuki endorfin lasztit - ami leginkább egy szivacs strandlabdára hasonlít) -, miközben egy mikrotubuluson lépked peckesen. Megy kitartóan a nagyagy hátsó fali kérgébe, hogy ott kurva nagy bulit csapjon! Idegsejt-parti indahauz!

Ha még a kocogó pályafutásod elején vagy, nagyon sok laszti jut el az agyba. Ha már hozzászoktál, akkor egyre ritkábban. Néha csak placebó-hatást érzel. Pedig a rózsaszín, tappancskákkal sétálgató miozinok készen állnak. Csak a toleranciaküszöb tolódott egyre magasabbra. Ez az ember igazi tragédiája. 

Szép karácsonyt, aki most ünnepli,  és nem szeptember végén. A lényeg: kapjatok sok endorfint! (Például egyetek csokit beigli helyett.)

Ui: holnap késő délután teszek egy kört a János-hegy lábánál XII és II. kerületben, megnézem, hogy a karácsonyfaárusok otthagyták-e tucatszámra az el nem adott fenyőiket, ahogy tavaly is tették.

Messzire jutok a végén a kezdőponttól, de szimbolikus ügyek sok elkalandozást igényelnek. A futás és a kerékpár ilyen ügyek a Nem azé-blogon. Szó lesz az akaratgyengeség egy sajátos formájáról, a szabadságfok kiterjesztéséről és annak megakadályozásáról, komplexusos és előítéletes városvezetésről, múltba forduló jövőképről. Felvetek pár szempontot a józan belátásra apellálva. Kicsit vészmadár-poszt, bocs.

Oké, ez egy négyéves sztori, de nem tudom, hallottatok-e róla. Nekem a szenttamási (Srbobran) barátok mesélték. Vajdaságban egykor nagy becsülete volt a sportnak és a sportolóknak, elég elmenni a határközeli Palicsra: nemcsak évente egy szép kis kominált ultraversenyt rendeznek ott, de emléktáblák és szobrok tanúsítják a századelő nagyszerű sportéletét.

A tó körül például biciklis versenypálya épült anno. Ma már ez a sportszeretet- és részvétel visszaesett, nyomokban tartalmaz valamit a régi fényből. Pár éve azt hitték, új csillag született Vojvodinában.

Szenzációszámba ment Lazar sztorija: a retardált, deklasszált tizenéves srác mindenkit lenyomott egy Zomborban rendezett félmaratoni versenyen. Mindezt utcai cipőben, véletlenül arra járva. Idézek a szerb "edzésonline"-ról (a Trcanje-ről) és a srbija blogról - elképesztő sztori, kitalálni nem lehet ilyet.

"Lazar egy 17 éves, mindössze két kisegítőosztályt végzett, mélyszegény, istenfélő, gyengeelméjű fiú. (Vagy legalábbis rettenetesen elhanyagolták az oktatását. A nevét csupán nyomtatott cirill betűkkel tudja leírni, és ezen az öt nyomtatott cirill betűn kívül állítólag a többi írásjelet nem is ismeri.) Utcai ruhában, szakadt cipőben, mintegy "véletlenül" futott le egy félmaratont. Ráadásul különösebb megerőltetés nélkül. Még egyetlen korty vizet sem ivott a közel harminc fokban (2011. május 22-e volt éppen), mert nem mert venni a versenyzőknek felkínált frissítőkből. 

Lazar Rišar egyenest a központi Szent György téren álló templomból, istentisztelet után "esett be" az össznépi rekreációs dzsemborira. Nem nagyon értette, hogy miről is van szó, de kért egy rajtszámot. Mint bárki másnak, neki is a pólójára tűztek egyet; a fiú ezután átszellemülten futni kezdett. Tiszta szívből, élvezettel. A két kilométeres amatőr távon toronymagasan az élre tört, majd elszégyellte könnyed sikerét és a Forrest Gump-i önfeledt nyargalászásból sétára váltva, bevárta a mezőnyt.

A tíz testvérével, szemétszállító-munkás édesapjával és munkanélküli nevelőanyjával egy temető melletti csőszházban nyomorgó srác, aki a Vöröskereszt népkonyháján étkezik (már amikor, mert gyakran sajnos éhezik), ezután "bocs, hogy élek" alapon, ha már ott volt, szakadt utcai cipőjében lefutotta a teljes, 21,1 kilométeres távot is.

A versenyre sokan hosszú hónapokon keresztül, sportorvosi felügyelet mellett, gondosan összeválogatott étrenddel, speciális sportfelszereléssel vágtak neki, és frissítők, illetve speciális táplálékkiegészítők is rendelkezésükre álltak.

Hogyan sikerülhet valakinek a semmiből, silány koszton tápláltan, szakadt cipőben, egy csepp víz nélkül (fél)maratonistává avanzsálnia? Lazar minderre enyhe beszédhibájával szerényen ennyit válaszolt: "Tiszta szívből futottam." Illetve: "Isten megsegített." 

Zombor polgármestere, Nemanja Delić gyorsan menő futócipő-adományozás közben sajtófotózkodhatott Lazarral...."Lazar Rišar, a 32-dik Zombori (Fél)maraton Erkölcsi Győztese" néven külön Facebook-csoport is alakult. (Legutolsó bejegyzés 2013. december 13. - eddig tartott a lelkesedés.)

A PRVA (volt FOX) televízió pedig a kereskedelmi tévék könnyzacskó-fakasztó modorában forgatott vele egy "hátrányos helyzetű/beteg gyerek" -típusú rövidke riportot, melynek címe: "Edzés nélkül".

A kisebbfajta csodaszámba menő sportteljesítmény Szerbiában, de még a szomszédos, nemrégi "ősellenség" Horvátországban is önzetlen adakozásra késztette a segítőkész civileket. Lazart és népes családját pénzzel is támogatták, a zombori polgármestertől pedig, ugye mint írtuk, megkapta élete első minőségi, vadiúj sportcipőjét...

...Az igazán jó arcoknak a futóatléták bizonyultak. Lazar immár a Zomborhoz közeli nyugat-bácskai kisváros, Kúla atlétáival edz és a szombati, idén harmadszor megrendezett júniusi kúlai Trka Prijateljstva 6 kilométeres utcai futóversenyen a megtisztelő, 1-es számú rajtszámot Lazar Rišar viselhette. Lazar a 228 versenyző közül 81-dikként ért célba. 27:08 perc alatt futotta le a távot, míg a győztes Stolić Saša időeredménye 18:32....

Lazarral sokan fényképezkedtek, volt olyan versenyző, aki a Facebook-oldalára kiírta, hogy megtiszteltetés volt számára a verseny második felét Lazar mellett lefutni." (Érdemes megnézni a cigiző sporttársat a kép bal szélén atlétában.)

Ma ilyen hangulatban vagyok, ehhez passzol ez a dal. Minden vallási, hitbeli sugalmazás nélkül amúgy. Ahogy a blog bibliai idézetből vett címéből sem az fontos, hogy "Nem azé, aki fut, nem is azé, aki akarja, hanem egyedü, a könyörületes Istené", csak a metafora. Amúgy ha már vallási vetület: azt tudtátok, hogy állítólag azért rendeznek hatnapos futásokat (pl. mint a balatonfüredi kempingben) mert a 7. Napon megpihent az isten/Isten is a teremtéskor? De meséltek egyszer nekem egy ateista versenyszervezőről, aki direkt hétnaposat tartott. De ez lehet, hogy csak fáma, hiszen ott az athéni hétnapos.

Néha úgy mennek a dolgok, mintha egy normális országban élnénk. (Na nem a magukat túlértékelő focistáink EB-re jutására gondolok, ami a stadionépítésesk, agyonfizetett játékosok további premizálását és a dzsudzsák szó dzs-vel kezdődő szótári szavává válását hozza magával.) Van olyan, hogy egy könyvet nemcsak kiadnak, hanem gondoznak is, kikérik hozzáértő és magyarul is tudó expertek tanácsát, hogy jobb legyen a végeredmény. Ritka, de most így történt, és örülök a lehetőségnek, hogy segíthettem, valamit hozzárakhattam a magyar változathoz. Forgassátok haszonnal. A címről elvakult bölcsészek (én) az egyik legszebb József Attila-versre asszociállhatnak (melynek második sorában a költő a saját öngyilkosságát is megjövendőlte 11 évvel halála előtt.), de alapvetően jobban hangzik mint az Egyél és fuss.

Lezártam a versenyévet, még kellett egy hosszú, hogy meglegyen az idénre tervezett 3500 km. A hétvégén végigkocorásztam a Piros85-öt, igaz csak gyalogos rajtszámot kaptam, mert betelt a futólétszám. Amúgy örök kérdés: miért 85, miért nem 87.61, amikor a szervezők szerint annyi a táv? Miért hagytuk hogy így legyen?! Mitől kerekebb egy ötös, mint egy hetes? és mi ez a hülye szervezői szokás, hogy a verseny nevében foglalt távhosszúságot elkamuzzák? lásd anno Terep100. Nem mintha számítana, csak az értelmét keresem.