Dave Scott = Chuck Norris?
Csak azért kérdezem, mert
- Dave Scott sosem viselt órát és
- Dave Scott sosem örült vagy integetett a célszalag átszakításáig és
- Dave Scott sosem sétált, soha nem gyalogolt egyetlen percet sem az ironman maratoni futásán?
Állítólag az emberek a rövid posztokat kedvelik, keresik, arra trenírozza őket a "modern, rohanó mobilvilág". A blog.hu eleve korlátozza a posztok hosszát, karakterszámát. 65000 a limit - hát ez nekem és a grafomán társaimnak agyrém. De akkor íme itt egy rövid poszt.
Szinte napra pontosan hat évvel ezelőtt (jóég, nem ma volt!) írtam itt a blogon az Iron War című triatlonos könyvről mint mentális felkészülést segítő szakirodalom. Sokat brusztoltam, hogy a könyv magyarul is olvasható legyen azoknak, akik angolul már csak sznobizmusból sem olvasnak... (emotikon)
...amíg a Park Kiadó be nem illesztette a nem hagyományos teljesítményt kívánó témákat feldolgozó sorozatába. Mondjuk csak ki azt, amire az átlagember, s így az átlagolvasó - gyakran tévesen, gyakran magasztosan - gondol ilyen esetben: extrémsportra, kvázi-őrültségekre, szuperhumán akciókra. A Veszélyes Övezet pecséttel ellátott könyvek között jelent már meg a Déli-sark átszeléséről, szaharai kalandokról vagy éppen hegymászásról szóló. És a kedvencem: Az Út a vadonba.
Aztán pár éve nyitottak a futás felé (annak is az ultra vonulata felé), így került a szemetek elé a Futni születtünk vagy az általam lektorált Futni, enni, élni Scott Jurektől (lásd itt a részletes beszámolót, itt meg az ajánlót). Felkészül: az épp expedíciózó Rakonczay Gábor? Vagy Jurek következő könyve, az Észak, ami az Appalache Trail lefutásáról és lelki tusájáról szól?
Most ismét szaklektorkodtam, de volt a könyvnek remek olvasószerkesztője, szöveggondozója és felelős szerkesztője is - csak mondom, hogy ez ma ritkaság. És hogy az igényességre való törekvést fokozzam: amit nem tudtam, megkérdeztem Lőrincz Olivértől. Merthát a TF-es triatlonedzői oklevelem is csak egy papír, nemhiába nem edzősködöm.
Matt Fitzgerald író alaposan körbejárta a témát és alanyait, plasztikusan mutatja be a triatlon szcénát. Sajnos amerikánus pátoszát, leg-leg-legbe hajló gondolatfutamait csak itt-ott lehetett tompítani, hisz tiszteletben tartjuk a szerzőt. Legalábbis, amíg meg nem hal, ugye; ne csodálkozzunk ezen, Shakespeare-t is kiforgatják, átírják, horribile dictu farmerban adják elő. És ez így van jól.
A borító hagy maga mögött kívánnivalót (emotikon), de a belbecs fontos, vagy mit szoktak mondani mentségül.
Akit érdekel a sporttörténelem egyik legnagyobb párharca, előtörténete és utózöngéje, az teljeskörűen, átélhető módon, tudományos háttérrel is fűszerezve kapja meg a Vasemberekből az ironman-viadalok (h)őskorát. Ahol kell, lábjegyzetek segítenek tisztán látni, hátul pedig bőséges szakirodalom várja a továbbolvasókat. Karácsonyra kötelezően ajánlott irodalom.
Hogyan jutott el oda Mark Allen, hogy a kisebbrendűségi érzését, lámpalázát, balszerencséjét legyőzve a legkeményebb versenyen, "A" versenyen ugye, a hawaii Ironmanen, a sportág csúcseseményén sokadik próbálkozásra meg tudja verni a hatszoros bajnokot, a Mant, Dave Scottot 1989-ben? Videó itt.
A könyv 390 oldalán műhelytitkok, edzésmódszerek, versenyleírások és -taktikák adják a kötőanyagot a két masszív élettörténethez.
Miben különbözött Grip (Mark Allen) hozzállása az edzésekhez és versenyekhez Scottétól? Hogyan lehet, hogy a nizzai vébéken zsinórban négyszer is maga mögé utasítatotta Scottot a '80-as években, míg az Ironmanen vagy túl korán hajrázott, vagy nem bírta a végét, vagy defektet kapott? Tessék itt továb olvasni a blogot.
Micsoda őstehetsége van Scottnak a triatlonhoz, hogy mikor már kezdték leírni '89-ben, közvetlenül 9 héttel Hawaii előtt a japán ironman viadalon minden idők egyik legnagyobb idejét úszta, bringázta és futotta külön-külön? 1989-ben!
Azóta eltelt majdnem 30 év, és bár Allen és Scott még mindig sármos, arcukon megannyi sportránc és semmi botox, mégis iszonyú sokat fejlődött technikailag a sportág, iszonyú rideg profik vették birtokba az iromaneket, és mai napig nem akadt új Scott vagy Allen. Persze ez így nem igaz, mert elképesztő teljesítményeket a mai napig leraknak a hawaii vébén (Lange, Frodeno, vagy a 17 éven belül 3x is győzni képes Van Lierde) korábban, de tán ilyen klasszikus párharc nem alakult ki azóta sem. Esetleg a Chris McCormack vs Craig Alexander rivalizálás lehet még ilyen.
A Vasemberek könyvben nemcsak a triatlon vagy korai bölényei (Mark Allen illetve a Scottok korszaka: Scott Tinley, Scott Molina és Dave Scott) szépre habosított apoteózisa van benne, hanem egy szociológiai eszmefuttatás is a triatlonisták úgynevezett "pain community"-járól, fájdalomközösségéről. Egy találó analízis, hogy mi ennek az összetett, külön-külön számonként is nehéz sportnak a lényege. Ne legyen "lukas" számod, légy mindenben jó, és van esélyed! Izgalmas könyv, remek sztorik, faliszőttesre való mondatok.
Jó ilyet mi is tudunk mondani itthonról: a triatlon a jó úszók futóversenye.
Elég rövid volt?
