futó gondolatok

nem azé, aki fut

nem azé, aki fut

A hetedik te magad légy! (Spartathlon-beszámoló)

ΣΠΑΡΤΑΘΛΟΝ 2020 (ja nem: 2019)

2020. szeptember 28. - őze bálint

48873999528_a28bbfcfce_o.jpg

Nyolc éve kísért a görög lidérc. Nem rémálmok ezek, hanem pavlovi reflexek. Inkább nyomasztó, mint kellemes, de kétségkívül van benne valami otthonosság. 

A száraz aljnövényzet és a mediterrán fenyvesek tűpárnázott ösvényének hangja, illata.  

A hívogató, hűs tengerhabok illata, látványa. (Direkt nem írtam le a kék szót: a görög nyelvben van vagy tízféle kifejezés a kékre, a kék tengerre.) 

De most leírom: a templomok éjszaka kéklő neonkeresztjei, mint az éjszaka irányítűiés távolságjelzői. 

A falvak ridegfehér gömblámpái, amiket magaslatról pillant meg az ember. 

A szélerőművek piros lámpái éjszaka, lusta körzésük nappal. 

Az eldobott szívószálas műanyagpohár öröklétre ítélt heverészése.  

Ismerős, ugye?

Ha Görögországban utazgatok, vagy bármerre, ahol a felsoroltak felbukkannak, megremeg a gyomrom. Mennyi keserves és mégis csodás, éjt nappallá tevő robot köt ezekhez az illatokhoz, látványokhoz, hangokhoz. Nemcsak a Spartathlonok miatt; ott van a kétszer futott Aethlios (Nemea-Olümpia), az emberpróbáló Euchidios (Delphoi-Plateia), a Corfu Mountain Trail. 

Hét éve minden szeptember véget ott töltök. Nemcsak a munkáimban (írás, film, stb.), nemcsak a futásban tett egyre motiváltabbá ez a verseny, és rajta keresztül a görög kultúra, táj, hanem a nyelvtanulásban is. A latin mellé kéne még egy hasznos nyelv, gondoltam tavaly októberben, most már alapfokon túl, középhaladón tanulom az újgörögöt.  

Mivel ki kellett böjtölni egy évet, ezért ultramaratoni hosszúságú lett a poszt. Írok a verseny 2020-as elmaradásának történetéről, a 2019-es versenyre való felkészülésről, a motivációk sokrétűségéről, a versenyélményekről és abszurd történetekről, utóhatásokról és életvezetési filozófiáról, és megmagyarázom a sikert (igen, azt is kell, nemcsak a kudarcot, és sírni is szabad a vesztesnek). A poszt nem valamiféle gyászmunka, hanem épphogy a vitalitásról szól.

Az elmúlt hat év bejegyzései itt a blogon: 2013, 2014, 2015, 2016, 2017 1. és 2.rész,  2018 1. és 2. rész.

És hogy még sok adás és blogposzt jöhessen, támogassátok a blogot & podcastot bármilyen szabadon választott összeggel kezdve havi 1 eurótól itt: https://www.patreon.com/nemaze 

Nyolc éve kvázi közszolgálatként, lelkesedésből nélkül csinálom a blogot, másfél éve low-budgetban a podcastot. Nyilvánvaló, hogy az erre ráfordított energiákat fedezni kell. Nem szeretném fizetőssé vagy rekláokkal telipiszkolttá tenni. Ezért kérem, hogy patronáljátok a Nem Azét. Köszönöm!

kepernyofoto_2020-07-06_23_54_25.png

Az adások sok platformon hallgathatók, klikk ide: iTunes, SpotifyMixcloud. Letöltés pedig itt: HearThis. Osszátok meg, értékeljétek, kövessétek a különböző felületeken az adásokat, hogy másoknak is feltűnjön és sokakhoz eljusson. 

Szóval mentem volna a nyolcadik évben is zsinórban, ha nem fújják le szeptember elején.

Tavaly október óta arra edzettem, hogy legalább egy órával jobbat fussak a tavalyi 26 óra 4 percnél (abszolút 5. hely). Kurva kemény téli alapozásom volt, tavaszi idény, satöbbi. Mindegy, egyéni szocprobléma, csak jó lett volna kifutni a formát. Megnéztem, és voltak évek, amikor ezzel a 26:04-gyel nyerni lehetett volna, és voltak, amikor bőven az első 12-13. helyre lett volna elég. Vagy mondok más: Bódis Tomi győztes ideje 2017-ben az 5. helyre lett volna elég. Szóval nagy következtetéseket ne vonjunk le.

Nem fogok sem sajnálkozni,...

...sem panaszkodni. Elmaradt a Spartathlon (SP), nem történt tragédia.

kepernyofoto_2020-09-27_20_59_08.pngPersze, hogy nagy csalódás és bosszantó. De a nevezés fixen átvihető volt 2021-re, pedig be is nyelhették volna.

Ráadásul a SP leginkább európaiaknak, ázsiaiknak szignifikáns verseny. Amerikában csak egy a tengerentúli tucatultrák közül - már ahogy ők látják, hiszen nekik az Államokban megvannak a saját versenyeik. Temérdek verseny van, amiről az amerikaiaknak fogalmuk sincs és semmibe nézik, és fordítva: amiről nekünk nincs fogalmunk. Ékes példa erre, hogy Amerikában az Év Ultrása választáskor milyen eredményeket vesznek figyelembe. 

Visszatérve: pár hegyi verseny kivételével a görögök szezonja teljes ultrás szezonja kuka: Pheidippides (oda-vissza Spartathlon) lefújva, Aethlios és Euchidios lefújva.

Az összes októberi, novemberi kisebb terep- vagy aszfalt ultra lefújva, és már tavasszal lefújták az először megrendezni kívánt Spárta-Thermopülai futást a II. görög-perzsa háború 2500 éves emlékére. 10 éve ott voltam az I. görög-perzsa háborúnak szentelt Athén Marathon 2500. évfordulóján. Tessék, a csodás kép szemüveggel, hajjal, combfix-szel a Márványstadionból.

A görögök erősek abban, hogy gazdag történelmük számos elemét újrajátszatják futókkal más formákban. A fent említett versenyek mind-mind újrajátszásai egy-egy legendának, legyen az alapja  egy csata, futár üzenet- vagy fáklyavivése, stadionok és városok kapcsolata.

kepernyofoto_2020-09-27_16_47_33.png

Mi másról szólnának a modern görög futóversenyek, mint a mimézisről (utánzás), ami a színházművészet alapfogalma, a görög drámák, sőt az azt megelőző Dionüszosz-kultusz rituáléinak része, amiben jelenségeket, történeteket utánoznak a játszók. (Az újgörögben a - fonetikusan írva - tragudo szó azt jelenti: énekelek, s a tragédia jelentése később vált azzá, ami ma; korábban az isteneknek énekelt játékos dolgokra utalt). 

Kis kultúrtörténeti kitérő: ismeritek a híres sírfeliratot:

Itt fekszünk, Vándor, vidd hírül a spártaiaknak

Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza. (Ponori Thewrewk Emil fordítása).

Kevesen tudják, de ezt az epigrammát József Attila is megírta disztichonban:

Arramenő mondd meg Spártának hogy pihenünk s az

Ős hagyományaiért hullt el a hősi sereg.

Ezt a históriát aknázza ki a Spartathlon is.

Évek óta gondolkodom, miért futnak A-ból B-be tárt karokkal egy szoborhoz, miért hullatnak könnyet meglett emberek, miért csókolgatják egy kőszobor lábát többször, mint egész évben a partnerüket. Mire ez a nagy nekidurálás? Nem tudok másra gondolni, minthogy egy egyszerű tárgyiasítás miatt. Kivetítik a Leónidász szoborra mindazt, amit szeretnének mögé képzelni. Fontos, hogy a célban van valami konkrét.

Vannak más, nagy versenyek, amikből ez a faktor, a tárgyiasult szexiség hiámnyzik. Mert nincs a célban semmi. A Sakura 250 km-re egy kanazawai parkban egy molinónál ér véget. Lehetne egy szimpla frissítőpont is. Az UB ugyanott: egy placcról, ahonnan elindulunk. Egy konkrét dolog magnetikus hatással tud bírni a futóra, pedig ha két lépést hátralép, belátja, hogy mégiscsak abszurd, hogy egy szobor ekkora hatást gyakorol rá.

Egy kis időutazás még: kivágtam pár cikket, ami a 30 évvel ezelőtti Spartathlonokról szólt a magyar sajtóban. 

MIÉRT MARADT EL A SPARTATHLON 2020-BAN? ÉS MI LETT VOLNA, HA MEGRENDEZIK? 

Március óta ment a cirkusz, hogy lesz-e verseny a Covid miatt, s ha igen, milyen módosított szabályokkal, kik vehetnek részt. Oké, lehetett volna trükközni (a mediterrán népek ebben különösen jók), hullámokban indítani, külön versenyzői beutazási és indulási engedélyeket kérni. 

A szervezők egyszerre sodródtak az árral és léptek határozottan a verseny megtartása felé rigorózus, túlvédő, akár abszurdnak is tűnő, de mégis érthető intézkedésekkel, amik a biztonságot és érintkezésmentességet tartották szem előtt (pl. várakozás a csekkpontoknál, ha két embernél több jön össze, nem nyúlhatsz az asztalhoz, rajt maszkban, nem nyúlhatsz a szoborhoz, nincs közös díszebéd és -vacsora és ceremónia).  

Akkor már látni lehetett, hogy a 2020-as futam steril és csonka lesz, ha lesz. Törölték a várólistát, hogy ha vissza is lépnek futók, akkor se töltsék be a helyeket, azaz kevesebb futó legyen a pályán. Az eredmények relatívek, nem reális versenyszituáció, nem mérvadó. De mégiscsak: verseny.

A tengerentúli versenyzők (japán, amerikai, koreai, orosz, sőt olasz és spanyol stb.) távolmaradtak volna a korlátozások, vízumproblémák és a járvány különböző ütemben történő hullámzása, valamint a sárga-vörös zónába sorolás miatt.  

Pedig szép mezőny lett volna: tavasszal már bejelentették, hogy a 24 órás EB és a 100 km VB is elmarad (a SP előtt lettek volna idióta módon 1-2 héttel), így számos nagy név feliratkozott a férfiakhoz (a női mezőnyt nem ismerem), akik már SP-dobogósként, 24 órás vagy más, nagy ultra versenyek dobogósaként már bizonyítottak. Penalba Lopez, Ishikawa Yoshihiko (2018-as győztes), Dan Lawson, Lantink, Radek Brunner (örök második), és Bódis Tomi. Micsoda line-up! Már csak az olaszok hiányoznak, de mintha a híres olasz ultra bajban lenne: se Cudin, se Bonfiglio (eltiltva), se Maggiola (szegény lábadozik), se Calcaterra (már kiöregedett).  

48849851262_5672d9d254_c.jpg

Sok hazai versenyző azért lépett vissza, mert nem tudta vállalni a hatósági feltételeket: a beutazáshoz PCR-teszt, majd a hazautazáshoz dupla PCR-teszt költségeit vagy a 14 napos karantént. A magyar csapat háromnegyede a távolmaradás mellett döntött, kb. 5-6 ember vállalta, hogy megpróbál kijutni és elrajtolni. Tehát a korábban nagy létszámú magyar csapat idén hiányos lett volna, ahogy a mezőny is.  

Hogy így mit értek volna az eredmények, kérdéses. Legfeljebb a célidőkből lehetett volna valamit kiókumlálni. Lehet, hogy megvalósult volna a régóta vágyott görög háziverseny. De ez már mind lényegtelen. 

Tudni kell, hogy az International Spartathlon Association (ISA) non-profit szervezet, nem lehet tartaléka, megmaradt bevétele. Ő valóban csak abban érdekelt, hogy a hagyományt és a szellemiséget továbbörökítve megrendezze a versenyt. Nem nyerészkedik, nem él a versenyszervezésből. Ennek ellenére mindent megtett, hogy legyen verseny. (A pénzt maradéktalanul visszautalják vagy a nevezés átvihető 2021-re, így a rajtlista eléggé tele van már most. Reméljük az ígéretes magyar csapat Lubics Szilvitől Bogár Janiig összeáll ismét.)

Végig úgy volt, hogy lesz verseny, a szervezők részletes válaszokat küldtek a magyar csapat tucatnyi kérdésére a visszalépés, nevezési díj és nevezés átvitele, időlimit-para, repülőjáratok témakörökben. (A görög légitársaság, az Aegean konkrétan nem repül szeptember-október között Athén-Budapestet, a Ryan és Wizz folyamatosan összevon, töröl, miközben reklámokkal bombáz a hírlevelekben, hogy MOST foglalj. Bazmeg, mi ez?!  

Egész évben forró drótban voltam a görögökkel, főleg Kostisszal, a külföldi futókért felelős, jólelkű, korrekt szervezővel.

img_5270.jpg

Elég sok időm, erőm ment el erre a magyar csapatnak való közvetítősdire, informális dolgok kihámozására, futópátyolgatásra. Hazai tanulság: sokan köszönik, de mindig vannak, akiknek semmi nem jó, de mástól várják a sült galambot.

A kegyelemdöfést a Görög Sport és Kultúra Minisztérium új rendelete adta meg, amiben szeptember 1-től 100 főben maximálták egy futóverseny létszámát a szervezőkkel, crew-val együtt, de ha kiemelten járványsújtotta területen megy át a verseny útvonala, akkor 50 főben. A lavinaeffektus ide is elért. 

Sok mindent lehet mondani a görögökről (lusta, kiskapuzó, mediterrán módra laza és hanyag), de komolyan vették, mert a turizmus a GPD közel 20 %-át adja.

Voltam Görögország több részén is huzamosabb ideig 2020 tavaszán és nyarán (nyilván mentem volna többször, voltak is jegyeim basszameg), láttam az erőfeszítést. Sokkal-sokkal fegyelmezettebbek, mint a magyarok. A rádió-tévé-plakátok folyamatosan a Menume szpitit, azaz a Maradjunk otthont harsogták. A közjárműveken a jegykezelő mellett kézfertőtlenítők voltak felszerelve, minden pincéren plexi, boltba csak fedett arccal mehettél be, volt maszkrendőrség (150 eurós büntivel), reptéren szúrópróbaszerű ellenőrzés. 

img_5298_1.jpg

Úgy látom, hogy

- az államok későn ébredő, de annál izmozóbb fontoskodása,

- az államközi parák, az életszerűtlen intézkedésekkel párosuló képmutatások (tisztifőorvos maszk nélkül puszilkodik amikor kitüntetetik az első hullámban tanúsított magas szintű munkájárét, de a második hullámban csak tátog az iménti kitüntetett, mint a partra vetett hal és arról hadovál, hogy mit kell csinálni menyasszonytánckor),

- a magas szintű példa-nem-mutatások a nyilvános rendezvényeken,

- a szivárogtatásokból és városi pletykákból való tudakozódás,

- a pánikgerjedés/gerjesztés,

- a túlreagálás-alulreagálás következetlensége,

- a hitkérdéssé silányítása a vírusproblémának

- a potenciálisan mindenkit betegnek tekintés és válaszreakvciója, a bezárkózás

- az információkkal való visszaélések (azaz, hogy nem közlik időben, viszont az információt tudók lépéselőnyben vannak, miközben mások a hátrány miatt komoly károkat szenvednek el)

mindezek dominóelvként döntenek be ismét mindent, mint tavasszal. (Lásd repülőtársaságok, hatósági megszorítások, melók, játék az emberek idejével, pénzével, terveivel, belerakott energiáival.) És nem vagyok optimistább a 3. hullámot illetően.

Jó lenne, ha önálló, önjáró felnőttnek tekintenék az embereket, akik el tudják dönteni, mit szeretnének, hogyan védekezni, kimenni vagy bennmaradni, kockáztatni vagy biztonságra játszani. (Erről írtam nemrég a blogon itt a (F)utópiában.)

Amúgy én az elmúlt félévben egyetlen futóról tudok, aki megkapta, tüneteket produkált, és rövid úton kiheverte a Covidot.

A Spartathlont nem tudta anno a kilencvenes években megfektetni a pénzügyi válság, megmentették a japán és német futók, ezért kapnak ők kiemelt mennyiségű rajtlista helyett. Nem tudta megfektetni az athéni olimpia őszre tolása és a rengeteg lezárás, korlátozás sem. Nem fektette meg a 2018-as tornádó. Egy víruspara fektette meg, aminek még Leónidasz csapata sem tudott volna ellenállni Thermopülaiban.

Tisztelet minden versenyszervezőnek, aki nem tud tervezni és szervezni. (Erről a blogon itt írtam nemrég. 

És részvét minden futónak, akiknek rengeteg pénze ragadt be, de főleg energiája, befeketett munkája. És főleg sajnálom, hogy idén nem tudunk gyűjteni a Magyar Hospice Alapítványnak.

Akkor majd 2021-ben lehet próbálkozni.

48869791043_fe8dd23b7e_k.jpg

 PSP 2020 - EGÓ, HAGYOMÁNY, CSEND? 

Volt egy kósza gondolat, ami máséval is összeszikrázott: lefutni gerillába. Hívott a szintén 7x finisher Andrei Nana, akivel egyszerre kezdtük 2013-ban a SP-sorozatunkat. Önellátásos szólóra terveztük. Hajlottam rá, izgalmasnak tűnt, hogy egy redukált SP-t csináljak, csak az úton vegyem meg városkákban a tápot, falvakban kérjek vizet meg ami kell, kábé olyan igénytelen teve-üzemmódban, mint ahogy a Black Hole-on elvárt, amit szintén lefújtunk tavasszal, de reménykedünk, hogy még idén, a zord őszi körülmények közt megrendezhetünk. Andrei végül nem tudott kijutni az USA-ból.

Továbblángolt bennem ez a gondolat, hisz nekem közelebb van Görögország, mint neki. Csak itthon kellett volna 2 teszt a hazautazáskor a szabad mozgáshoz, arra gondoltam, legfeljebb leülüm a karantént. De közben a görög hatóságoknak is kellett egy negatív teszt a beutazáshoz. A láng pragmatikusan lejjebb csavarodott.

A pro mellett a kontrák is dolgoztak: a verseny törlése sok futónál, nálam is, demotiváltságot, keserűséget hozott. Tavaly szemléletet váltottam: amíg még le tudok adni jó (ha nem a legjobb) teljesítményt, akkor azt tegyem meg. Vánszorogni, kényelmesen a közép/végmezőnyben öregen is tudok majd futni.  

Miért vesszen kárba egy év felkészülés, miért egy elcaminósított futásba toljam bele az energiámiat? Miért volt ez az évnyi odaszánás? Hisz még beletolhatom az UB-ba vagy végre egy erősen megfutott maratonba (Bp. Maraton)?

48861046887_16a94953bc_k.jpg

Meg arra, hogy a SP része a barátkozás, a közös alkalmak, az étkezések, a beszélgetések, a feszkók és megkönnyebbülések hangulata, mint valami éves egyetemi vizsgadrukk. A közösség maga, ahol a futás szinte járulékos elem. Ez mind hiányozna.

És leginkább: nem tudom eldönteni, hogy egy ilyen futás mennyire szól visszatetszőn a magamutogató egóról, mennyire bosszanthatja a közösség azon tagjait, akik nem lehetnek ott, és mennyire szól a verseny iránti szimpátiáról, tiszteletről, ami szép és nemes dolog emberi szempontból, de futó szempontból igazából földre hullajtott mag. 

Ezek közt ingadoztam, amikor a Ryanair törölte az athéni visszajáratomat, plusz bejöttek jelenlétet kívánó felkérések, amik miatt nem mehettem karanténba (aminek a szabályai állandóan változnak és teljesen zavarosak a kivételekkel együtt.). Végül elengedtem a privát Spartathlont (PSP) észérvek alapján. Pedig engem nem lehet azzal vádolni, hogy ne lennék elfogult ezzel a versennyel. Például gyerekkorom olvasmányélménye után itt előszőr, a 105. kilométer tájékán pillantottam meg olyan hegyet, mint a Kis Hercegben (amikor az óriáskígyó lenyeli az elefántot).

48869336172_28e5ff8f67_k.jpg

Egyébként a privátfutások intézménye már nem újkeletű, sőt mintha kezdene divattá, s így idővel elcsépeltté válni. (A karantén alatt bevezett privát UB amúgy nemcsak jó ajánlat volt a futóknak, de remek marketinghúzás is, holtidőben is csatornázta a figyelmet, mininális befektetésre nagy megtérülés.) 

Más futók is szervezkedtek PSP kapcsán. Végül négyen (2 brit, 1 ciprusi, 1 francia) indultak, nem siettek, szombat késő este értek be, bőven 36 órán túl, méghozzá négy saját kísérővel. Fun run. Életemben nem láttam még befutót spártai kivilágításban, ugyanis a história szerint a futár napnyugtakor ért a városba. (Kivéve a poszt záróképét 2020 augusztusából.)

A szervezők tudtával való kezdeményezés vélhetően a hagyomány továbbvitele miatt indult. Milyen hagyomány? Legfeljebb a versenyé, hisz maga Pheiddipides hiábavaló futása köszöni szépen, 2462 évig (egészen Fodenék 1982-es próbafutásáig) megvolt a hagyomány nélkül. 

Csakhogy a futókról menet közben közölt képek, hírek, a felhajtással és éremmel (!) kísért befutó mintha valami műsor része lett volna. Ami még furcsábbá teszi, hogy a futók megköszönték görög önkénteseknek, hogy kiszolgálták őket az útvonalon és a szervezőknek a segítséget. 

Fura. Vagy mondják, hogy aki tud, jöjjön a világ bármely pontjáról, hivatalosan nem verseny, hanem mindenki privát futása, lesznek privát CP-k, lesznek nem hivatalos ceremónia, kutyafasza, minden lesz.  

Vagy legyen csendes, nem reklámozott az útról magáról szóló privát futás. Vagy semmilyen. Az én okom a részvételre a poszt kezdetén leírt érzések, reflexek, ízek, zamatok, hangok, képek lettek volna. De elfogadtam, hogy nem dől össze a világ, ha ez kimarad, és voltam idén már Spártában.

48850936613_44f9bc41d8_k.jpg

És mint majd a lentiekből kiderül, a sok lassú robot után már jobban izgat, hogy mezőnyben, versenyszituban mi történne. Egy verseny nem arról szól, hogy megyünk a nyájjal bambán jobb híján, hanem hogy összeméred magad mással és a tegnapi önmagaddal.

A privát futást ugye, a verseny alapítója, Foden és társai már eljátszották. És volt még pár ember, akinek alapos oka volt (pl. Szabó Béla), és csendesen tette a dolgát. Az más kérdés, hogy utána tízezrek látták, de ez már a filmes dögkeselyűknek (rendező, producer, forgalmazó) köszönhető. Rá kellett volna írni az Ultra főcímére, amit régen a VICO-filmeknél, hogy tilos vetíteni iskolákban, börtönökben, klubokban, szállodákban, turistabuszokon és olajfúrótelepeken.

Béláról még egy szó: neki különösen ironikus a SP idei elmaradása. Ha jól számolom, hivatalosan most indult volna a versenyben kilencedjére úgy, hogy idén januárban futotta meg a lottózáshoz elégséges 180 km-t, eggyel sem többet. Kihúzták, bekerült, és most megint tolódik, ki tudja meddig.

Nem is lett volna igazi idén a verseny. A performansz-művészek fénylő csillaga, Wakaki Kurumi - tudjátok, a japán futólány, ai úgy fut mint egy robot, vinnyogva beszél, és aki minden évben valami extravagáns dolgot talál ki, vagy ruházatban, a harisnyájával vagy a hajával -  nem indult volna. Miért? Mert szégyelli magát. Ebben a podcastban (a UK Spartathlon Team csinálja) meginterjúvolták, hát hallgatni is művészet Wakaki igyekvő angolját. 

48845757776_f82e1c2d4b_c.jpg

Múltkor írtam Japánról, ahol a legsúlyosabb büntetés a szégyen. Nos Wakaki 2019-ben szó szerint utolsó pillanatban ért be (35:59), de úgy ki volt készülve, hogy a célegyenesbe már a szervezők vonszolták be, majd rádobták a chipszőnyegre. Videó itt

95107888_548771336059455_3390747461805932544_o.jpg

Azt gondoltam, ez kitalált show volt a részéről. De Wakaki azt mondja a podcastban, hogy mivel külső segítséget vett igénybe (hagyta, hogy segítsenek neki), ez szabályellenes, és emiatt ő levonja a konzekvenciákat. Példás. De azért hiányozni fog.

img_5359.jpg

43151001_1167752793378059_756226445268746240_n.jpg

MÁS UTAK

Hiányérzetem sincs. Voltam idén többször Görögországban, sőt mint írtam Spártában is augusztusban a "Mindennap egy görög hegycsúcs"-projektem okán; erről majd írok egy másik posztban ősszel. Például felfutottam a Taigetoszra:

img_9960.jpgEz a 10 nap görög trip, meg a júliusi, meg a februári mind kárpótol az elmaradt SP-ért. Spártában járva megnéztem, hogy már felvésték a 2019-es magyar győztesek nevét, aztán géllel szépen lefertőtlenítettem Leónidász lábát csókbiztosra. Ezt puszilgatta a négy bajtárs. (Érdekes lenne egy statisztika, hogy az ortodox templomokban hányan betegednek meg bármiben az egymás után ikont csókolgatók közül.)

Ahogy az izmoknak van fordított beidegződése, úgy az életben van, hogy ha valami megfeszül, a másik elernyed. Ha bezárul egy ajtó, kinyílik egy másik. Megyek hát az UB-ra (a szervező gáláns felajánlása volt last minute a hoppon maradt spartathlétáknak), nemcsak mert élőhalottnak nyilvánítanak hivatalosan (UB Heroes), hanem mert egy éve, pihenő nélkül célversenyként a Spartathlonra készültem, és bár tavasz óta a jó formám sérülésekbe, elrontott versenyekbe hanyatlott, mégiscsak ki kéne futni mindezt.

A fizioterapeutám persze óva int, látva-tapintva a krónikus gyulladt Achilleseimet, talpi bőnyéme. Mi a helyes ilyenkor: rápihenni és formát veszteni, vagy nyomatni és kockáztatni, és féléig gyógyultan rajthoz állni

De a meghátrálás és a mentegetőzés a gyengék luxusa, így öt év után újra egyéniben kocorászom körbe a Balatont. Nem lesz ingergazdag (a Balaton is csak látható csak 3 helyről az útvonalon), lévén idén már végig toltam a négynapos BSzM-t ugyanott, majd Bódis Tomit kísértem a privát UB-ján.

De legalább tesztelem, milyen is a bringáról szupportált futás. Kísérőm nem tudja, mire vállakozik, és én sem indultam még kísérővel sehol, de egyszer ki kell próbálni. Már sokat változtam: keveset nyirmogok és szitkozódom, csendben teszem a dolgom. A lenti képen a SP tiszteletbeli elnökének fia, a veterán Doukas osztja a jeget és az észt a csekkponton.

eb7a527f-e645-46cd-a331-4b63dd495ba0.jpg

Keretes lett tehát így a sztori: az elő UB-teljesítés (utolsó lettem 2012-ben) eredményével kerültem 2013-ban várólistára, majd a versenyre. 

Hogy nem maradjatok idén sem SP-beszámoló nélkül (már akit érdekel pont egy év távlatából) - ez már olyan, mint az Első Szolgák évértékelője - jöjjön a tavalyi esetleírás a szokásos kitekintésekkel, hátha másoknak is szolgálatot tesz, és a végén még erre a posztra is igaz lesz a Magyar Diafilmgyártó Vállalat szlogenje: Tanít, nevel, szórakoztat. Egyben ezt a hátralékomat is le tudom, mégpedig épp az elmaradt Spartathlon medal monday-jén! Micsoda időzítés, egy marketinges sem tudná jobban. 

72400460_515742349190160_686296659633635328_n.jpg

Persze pontosan tudom, hogy sokaknak az ultrafutás ánblokk, egy ultraverseny, maga a lassan hosszan futni pont annyira értelmetlen, mint a panírozott kenyér. 

Akit meg érdekel, annak a felének meg a Spartathlon jön ki a könyökén. De akkor írjon már valaki érzékletesen és rendszeresen 24 órás stb. versenyekről. Szívesen olvasnám.

Egyébként tudjátok, hol tart az ultrafutás 2020-ban, mind aktív futókban, mind népszerűségben, mind mindenféle kimutatásban? Ezt a cikket kurvára érdemes elovasni hozzá a nagy merítésű statisztikák miatt. 

Már leírtam a japán 250 km-es élményeket 2019 tavaszáról. Most a Spartathlon jön. A kettő közti és azután lukakat majd egy újabb posztban foltozom be. 

48874020833_f65644e77e_o.jpg

Ó gyerekek, én ezt a futást már szinte teljesen elfelejtettem. Nem olyan, mint a szeptember 11-ei vagy Antall József halálának vakuemléke, amiknél minden körülményre emlékszünk (hol, mikor hallottuk), nemcsak a hírre. Ezt most idézetekből, töredékekből rakom össze. Jó is hogy eltelt egy év, csomó minden beugrott fotókról. 

ELŐZMÉNYEK (2019)

Írok egy következő posztban majd bővebben a másfél évet átkötő edzésekről, versenyekről, formajavulásról és -hanyatlásról.

Dióhéjban: 2019 júniustól Potterral (Szabó “Gebre” Gábor, podcast vele itt: 1. és 2. rész) készülök. Régóta kerülgettük egymást, és végre találkozott kettőnk igénye. Részemről, hogy annyiszor kocorásztam már ultramezőny közepén és végén, miközben a (fél)maratoni időim, a pergő lábaim és a relatív jó tűrő/állóképőességem sokkal jobb, gyorsabb futásokra predesztinálnának ilyen távokon. Mondtam, inkább szeretnék keveset és gyorsan futni edzésként.

Potter pedig szerett volna hogy megmutatni (ez sikerült több embernél is), hogy atléta-felfogással több távon lehetünk sikeresek, erősek, akár egy ultrán is. Nemcsak egy SP-on lehet eséllyel indulni egy ilyen edzésmunkával, hanem akár tízezer méteren is.

Szóval immár másfél élve próbál meggyőzni az edzésterve helyességéről, imádkozik, hogy végezzem el a kiírt adagokat, türelemmel meghallgat, ha akadékoskodom, elismeri, ha elcseszett valamit a tervben vagy a versenytaktikával (ezt én is elismerem, de mindig jobb valakire mutogatni!). Készült velünk közös interjú a Tilos Rádióban, kétórás futáshoz ajánlom.

71687107_2502873549940577_1839734659827630080_n_1.jpg

Jelentős túlsúlyról (74kg-ról 69-re) fogytam formára pár hét alatt, ebben izomveszteség is van, lévén nem fekvőtámaszoztam, húzódzkodtam, hogy az se egye a zoxigént, ne legyen túlsúly. Minden bulin kikerültem a jointot, nehogy kapjak egy doppingellenőrzést - nem mintha bármit befolyásolna szeptember végén egy áprilisban elszívott cigi, de doppinglistás.

A 2019-es nyári edzések egyre javuló formát mutattak. Annyit mondok: az első csoportos Gepárd-edzésen visszafordultam az Irhás-árokból, annyira nem tudtam nemhogy hegyre, hanem sehogy futni. Mindez a Sakura Michi 250-t megelőző illetve azt követő crashek (munka, privát) miatt volt, és a teljes demotiváltság okán. 

Augusztusra már kezdtem a problémáimat felszámolni, és az edzések, főleg a pályaedzések elég jól mentek, a Korinthosz 80-ra magabiztosan mentem, elbasztam mind a tempót, mind a frissítést, és kiderült, hogy a forma még félkész. Csalódás volt, de az őszi félmaraton kárpótolt mindenért. Rég nem látott PB-t futottam (1:16:41, 3:38 perc / km átlag), a 35-39 korosztályban 4. lettem. Bár ha valamiért megérte idén 40 évesnek lenni az az, hogy a 2020-as rosszabb félmaratoni eredménnyel a 40-44 age groupban 3. lehet lenni (1:21:48). 

Pár hétre rá jött a Spartathlon, ahol 26 óra 4 perccel finiseltem (6:22-es átlag tempó). 

Nem fájt, csak ha nevettem. (Evett gélt és csak nevetgélt.) 

És így hogy elmaradt, legalább két évig 5. Maradtam.

Aztán amikor megláttam, hogy az októberi edzéstervemben is ugyanúgy 3:20-ra, 3:30-ra írt ezrek sorakoznak, csakúgy mint előtte, akkor már nem nevettem, csak fájt. De ezt vállaltam.

48848532006_cc772525fc_k.jpg

EDZÉSÁTLAGOK

Számszaki realistáknak jöjjön pár adat a felkészülésről. 2019. június elsejétől csináltam Potter edzéstervét. Ha a SP előtti pár nap taperinget (kiengedés, laza futások) nem számolom akkor 117 napból csak 17 nap telt el futás nélkül, 100 nap edzéssel. Sokszor voltam rohadt fáradt. 

Eleve alapélményem az elmúlt másfélévből: a fáradtság, kizsigereltség. Nem lennék profi futó. Ennyit vagy többet futni eleve egy párterápia a futással, ahol minden edzésen elgondolkozol: kell ez (ő) még nekem?

Áldozatot bőven hoztam: például a 10 napos július végi családi nyaralás alatt mindennap futottam, kétnaponta dupladzéseket.

A szerencse is segített: Norvégiában voltunk a veterán spartatléta, Eiolf vendégeként, az ő tengerparti házaiban (igen, gyári munkásként több házat is tudsz venni, építeni a fjordok között, ez ott az életszínvonal) laktunk.

eiolf.jpg

img_4327.jpg

Az ott töltött szűk két hét alatt a valaha volt norvég hőrekordok megdőltek, rendre 28-32 fok volt egy olyan helyen, ami 100 km-re van a sarkkörtől.

img_3895.jpg

És a napnyugta éjjel f2 fele volt, de akkor is csak rószaszínes-szürkés derengésbe fordult a midnight sun, fél négytől pedig már világos volt. Így reggel 5-7 közt lemehetett egy hosszabb, lassabb edzés, késő este pedig egy résztávos. Közte kirándulás. Itt este nyolc óra van:

img_3947.jpg

Itt meg hajnali 1 óra:

img_4024_1.jpg

1607 km-t futottam (átlag 16 km edzésenként). 137 óra 32 percet edzettem, 88 ezer kalória égett el, a magasságnövekedés nem jelentős (11.000 méter), de az átlagsebesség és a pulzus is jelez valamit: 11.7 km/h, illetve 145 ütés/perc. 

Nagyságrendekkel gyorsabb, mint az előtte levő évek ugyanennyi futott kilométeréhez rendelt sebesség. A verseny után egy kávézóban itt biztos feltolultak a fájó emlékek.

img_5385.jpg

Az is fontos, hogy a leghosszabb hetem 145 km volt (2 héttel a Spartathlon előtt, volt benne 30km-es meg egy 5 órás edzés is. Hajnalban kezdtem a Szigeten, képzelhettek, hogy untam basszameg.) Elvétve voltak 130 km környéki hetek, de általában megállt 100 körül. Tehát a jó szerepléshez nem alapértelmezett, hogy 200+ heteid legyenek - az már a finomhangolás része, de semmiképpen nem garancia. 

Sokan futnak ennyit, és vagy kiesnek, vagy lassan kocogják le a távot. Az elitnek a 200 km feletti hetek futása leginkább a gyorsasági állóképesség gyakorlásáról szól, a derékhadnak pedig, hogy ne legyen annyira bizonytalan magában.

Pottertől ideraknék egy fontos mondatot:

A legtöbb embernek sokkal rövidebb távokban kellene gondolkodni, mert nagyon sokan nem tudják sem mennyiségben, sem minőségben elvégezni az ehhez szükséges edzésmunkát. 

SE KÍSÉRŐ, SE ÓRA

Sokan kérdezték, hogy ezt így hogy? Nyolcórás javítás az eddigi legjobbadon? Kaptam kedves korholást. Hogy végre hoztam azt, amit reálisnak tartanak tőlem. Ironikus gratuláció is akadt, ez volt a legjobb: “Büszke lehetsz rá most is, és különösen akkor, amikor már nem leszel rá képes.

Van az a vicc, hogy az edző megkérdi maraton közben a futóját:

- Hogy vagy?

- Mester, remekül.

- Bazmeg, akkor te valamit nagyon nem csinálsz jól!

Hát én végig jól voltam, és elég jól csináltam. 

kepernyofoto_2020-09-25_16_30_56.png

Előre megmondtam Potternak: csináljunk csodát, de nem vagyok hajlandó 200+ kilis hetekre. Kiégnék, más dolgom is van, sajnálom erre az időt. Talán 140 km volt a legtöbb futott hét. Számszakilag is a felét futottam Csécsei Zoli  (podcast Zolival itt) vagy Bódis Tomi (podcast Tomival itt) edzésmennyiségének, de ez nem jelenti, hogy félig lennék jó.

A futott kilométerek, pláne a tempósan, de relatíven alacsony pulzussal futott edzések baromi jól megedzik az állóképességet, tempóképességet. Ezért is ilyen jók a srácok, meghát a profi szemléletük, életvitelük miatt.

Tomival amúgy edzegettünk párszor a nyáron közösen, résztávoztunk a pályán is (már akkor látszott a brutális sebessége), futottunk ötórás hétvégi hosszúkat a Szigeten. Csak az alázatom vitt előre, mert eszem ágában sincs öt órát edzeni. 

Viszont most először fordult elő, hogy

  • nem az elsőbálozók “csak teljesítsem valahogy” óvatos lassúságával
  • nem filmes csapatot koordinálva, kvázi dolgozva
  • nem családot istápolva, szervezve a nyaralást
  • nem sérülten
  • nem demotiváltan

álltam rajthoz. Erős voltam, éhes, magabiztos. A verseny előtt 5 nappal még 50 km-t futottam tempósan. Kiutaztam 4 nappal korábban, ebből hármat utazással töltöttem, gyönyörű helyeken kirándultam, futotttam átmozgatásokat. 

Akik évről évre visszajárnak, nem (mindig) eléggé motiváltak - én idén különösen az voltam, de inkább nyugodt, nem lehetett nem jó eredményt futni. És azt sem, hogy véletlenül jött ki a lépés. Össze lehet hasonlítani a 2018 és 2019 év részeredményeit.

img_5606y.jpg

img_5606x.jpg

Mindezt úgy, hogy féltávtól lemerült az órám. 

Mindezt kísérő nélkül. Így folytonos információm sem a helyezésről, az időelőnyökről és -hátrányokról. Sokat írtam már a kísérés mitológiájáról, röviden: a jó kísérő nyaggat (bíztat és rugdos) és gyors, higgadt értékeléssel, hírekkel támogat, valamint a tápolás terén is flexibilis. A kísérő hasznát a verseny “belső” felgyorsításában látom: kézbe ad, elintéz, megnéz, megmutat, segít. Időt nyersz, és így jobb teljesítményleadásban, akár jobb helyezésben reménykedhetsz. 

Népszerű futócikkek elcsépelt címe szokott lenni a “Hogyan fusd le egyedül a…”. Hét éven át ehhez szoktam hozzá. 2020-ban lett volna először, hog régi barátom, az Ultra producere, a magasfokú pályaismerettel rendelkező Lacika kísért volna. Jövőre! Ez volt a cliffhanger. A próba pedig az UB.

VERSENYELŐKÉSZÜLET

A verseny előtt 5 nappal érkeztem, ebből szokásosan hármat utazgattam mindenfelé.

Minimálcuccos versenyt akartam, alig akartam vinni valamit. Telefon kizárt - nem fogok fotózni, sem netezni, ráadásul pluszsúly. Emiatt sincsenek saját útvonal fotóim. Övet sem vittem, mert bár kedvelem, de hosszabb távon állandóan fantomvizelésiingerem (szép újmagyar szó! hol kell kötöjelezni?) van tőle, annyira szorítja az ágyékom.

Egy sokzsebes nadrág kellett, levadásztam egy Kalenji-tapadósat, befért egy kétdecis soft flask, 6-8 zselé és a jeladó.

A cipőt a Saucony Iso Ride 2-je, bevált az edzéseken, bevált a SP-n, beszereztem belőle még 4 párat egy évre előre - ebből 2 pár 43-as női cipő, pink és lila színben.

Egyszerűre vettem a matekot.

img_5232_1.jpg

Leadtam kábé minden 40-45. kilométerre 6 zselét, addigra elfogyott a régi kontingens, betöltöttem az újat, ennyire kellett csak megállnom. Voltak még GU-zseléim, amiket Lubics Szilvi badwateres kalandja alatt vásároltam Los Angelesben a magyar árhoz képest feléért. 2018-ban lejártak, de bíztam a vegyi kombinátok tartósítóerejében. 15 zselé így is megmaradt, tápoltam mással. A zselé csereszabatos például a sörrel.

A zselék mellé még éjszakára Red Bullt, ginseng fiolát, meg Litorsalt, ami egy román pezsgőtabletta; sókapszulának felel meg C-vitaminnal dúsítva (Litorsal). Kabátot, hosszuujjút, kesztyűt, zoknit mind küldtem előre, de rá se néztem arra a leadott pakkra,

A magabiztosságom már abban is megmutatkozott, hogy a lámpát 130 km-re küldtem. Tehát arra számítva, hogy 19:30-kor leszek ott, amikor már a napnyugta lilás derengése is megszűnik. Igaz, lámpa nekem csak a hegyről lefele kell, hogy ne vétsem el a lépést, mert az útvonalat úgy ismerem mint a tenyeremet, ráadásul rendre telihold van a SP-ken, de a szervezőket megnyugtatja, hogy megvan a felszerelésem.

És valóban, menetrendszerűen érkeztem a lámpáért. Ha vannak levert cölöpök, akkor azokhoz igazodni, azok eléréséért hajtani számos részsikert ad. 

Ilyen cölöp volt, hogy mikor akarok lejönni a hegyről, hol akarok lenni 24 óra alatt, hogy nem büfézem a pontokon, és hogy minden emelkedőt meg akarok futni. ott voltam, sőt előbb, és megfutottam (kivéve Kaparelli faluba vezető meredély és a hegycsúcsig tartó ösvény). 

CÖLÖPÖK - TERV ÉS VALÓSÁG

A terv ez volt: 

  • félóránként zselé
  • 2 óránként 1 sótabletta, 80 km után 1 BCAA óránként (bár ennek hatásában és értelmében Potterral együtt kételkedem, de placebónak jó)
  • ameddig lehet 5:30/km, majd a lassulást felügyelni
  • Maráz Zsuzsit nem megelőzni (= a cél sub 30h volt, és Zsuzsitól 27h körüli idő volt várható. Ergo, ha megelőzőm, elfutottam az elejét.) Zsuzsika volt tehát a aszfaltra vetített lézerfényem, mint Kipchogénak a rekordfutása alatt.

Más kiképzés, lelkibeszéd, kötelem nem volt. A Kropkó Peti könyvének a címe, hogy “Megtettem, mert elhittem.” Ez ide is igaz. Fel voltam készülve, tudtam, hogy mit bírok, képben voltam a pálya minden csínjával, a magánproblémáimat lerendeztem addigra, miért nyirmogtam volna, miért lettem volna mentálisan vagy fizikálisan instabil? Nyugalmat, várakozást és magabiztosságot ad mindez.

kerites.jpg

A versenyt nem hátráltatta az időjárás - sőt sietette. Évek óta nem volt igazán meleg, szeptember végi görög időjárás. Volt langyos, esős, felhős, szeles, sőt ciklonos (medikán) verseny, de kánikulai régen nem. Kíváncsi lennék egy olyan versenyre, ahol a futótudás mellett a hőtűrőképesség is döntő. 2019-ben sem volt így, a nappal 28-32, éjjel 14-17 fok baráti. Várok már egy klasszik perzselő Spartathlont. Talán jövőre. Itt Csécsei Zoli élvezi a kevés árnyékot és sok rajongást:

48849334801_59a2a86b18_k.jpg

Annyira lassú volt a tempó, hogy kínlódós vánszorgásnak éreztem. Idén vittem a régi Garminomat, mert a Casio elázott a Sakurán egy vízesésben, majd a kegyelemdöfést egy akváriumtisztítás adta meg neki. Egyedül futva kibaszott macera az óratöltés: kikalkulálni, hogy kábé hol fog kelleni, pontra leadni, nem elfelejteni, felvenni, köldökzsinórral futkorászni éjszaka, miközben fasztudja tölt-e.

Éjszaka felvettem a powerbankot, ráraktam a Garmint töltőzsinórra, a kijelző eltűnt, hiába nyomogattam, onnantól semmi adat. Pedig a robbantásos boston maratonit is kibírta. Ez a zsinóros baszakodás borzasztó. De legalább “érzésre” futhattam.

Viszont egyáltalán nem voltam fáradt. A tempó kényelmes, lassúdad döcögés volt. Ezen az órajelen elműködöm akármeddig - ezt éreztem.

Az útvonal egy teljesen tervezhető, minden ízében feltárt terepasztal volt nekem, pontosan tudtam, mikor hol lehet gyorsabban futni, vagy hol lesz emelkedő, amire készüljek lélekben és fussam meg. Kottából futottam.

Mindenhova szokatlanul hamar értem oda. Csak az elején nézegettem a CP-k tábláit, aztán többet nem néztem, mennyire vannak a depók egymástól, mik a zárási idők. Nyilvánvaló volt, hogy megy. Utólag nézve a részidőket, a táv egyharmadánál, Korinthosznál már 3 óra előnyöm volt akkor a zárásig, és ez csak nőtt. 

48851506303_7d0f21bd7a_k.jpg

JOBB BEBASZVA

Olyan sebesen mentem, olyan ritkás kezdettlenni a mezőny, hogy még nem voltak kinn az autogramkérő gyerekek Assosban (100 km). Megálltam szokásosan 113-nál Halkionban a kedvenc tavernámban sörözni és naplementét nézni feltett lábbal. Ezután jön egy masszív emelkedő, és jobb bebaszva nekiindulni. A néni szó-hang és fizetés nélkül adta az Alfát, ráadásul üveges sört, tiszta Marlboro Man, már csak a cigi hiányzott. Élveztem a pihenőt, addig le sem ültem.

Fura volt, hogy sehol senki. Egyszercsak beesik Joao, a portugál börtönpszichológus, aki 2013-ban nyert, és többször volt már dobogós. Sófoltjai kontinens-körvonalakként a ruháján, ő pedig magán kívül. 

Lerogy a frissítőasztalra, de már viszik is alá a széket, mert dől el. Lement a vércukra, pedig tényleg nem volt annyira meleg. Szóval sörözgetek, miközben az elitfutó Joao szájába cukroszacskóból öntögetik a glükózt. Hát itt valami nem stimmel. A további abszurd jeleneteket egy külön bekezdésben tárgyalom lejjebb.  

Nemeanál (féltáv, 124 km) a már kiesett Daniel Oralek, cseh klasszis közli, hogy az első 10-ben vagyok. Addig is, de onnantól folyamatosan előztem futókat. Ebből is látszik, hogy csak a legjobbaknak “érdemes” előre törni, egyébként egyszerűen nem “éri meg” túl korán elől lenni, mert ha jól tartalékolsz, úgyis jössz majd előre. Nem a negatív splitről beszélek, mert az legfeljebb egy maratoni távig értelmezhető.

Ultrán értelemszerűen lassul a legjobb futó is bármilyen táv második felére. Azt nehéz betartani fegyelmezetten egy ultraversenyen, hogy ne fussunk túl erősen, adrenalintól fűtőtten, ne sürgessük túl korán a távot, ne égessük magunkat, hanem tartalékoljunk és tartsunk lehetőleg egyenletes, vagy egyenletesen lassuló tempót.

A hegyhez vezető masszív szerpentin előtt, 158-nál beérem Zsuzsi és Gyöngyösi Janó duettjét, édesdeden rájuk kiabálok hátulról, hogy felrázzam őket. A primitív nótát éneklem, miszerint “Az éj soha nem érhet véget”. Akkor már 8. vagyok, a szerpentinen szó szerint ruganyosan felszaladok, lehagyok pár büféző férfit a hegyi emelkedő előtt, a hegytetőn megölelem kedvenc hegyimentő pontőrjeimet, aztán lefelé nekiiramodok, látom a vezető orosz csaj lámpáját, az pont elég, megfogom. 

Annyira jól érzem magam, hogy egy heccet is kigondolok. Mondom az orosz csajnak angolul: a magyar üldözője, a Zuzanna nagyon fáradt, ha most megnyomja, akkor még jobban lerázhatja. Megköszöni az orosz, és álltólag belehúzott.

Jól le is basztak érte Zsuzsiék, hogy mit hergeltem fel, mert csak az utolsó 10-20 km-en fogták meg az oroszt a cél előtt. Az elképzelés az volt, hogy a csaj már fáradt, és ha erre egy adrenalin lökettel még ráfut, akkor pikk-pakk kifingik. 

Van abban valami pikáns, hogy most a fentieket írom, hiszen hat évig zsinórban hátul vergődtem 33-35 órás teljesítés (és persze a hősi krónikák végett: élet-halál) között. 

LEHETETT VOLNA JOBB (VAN, AKINEK SEMMI SEM ELÉG)

Nagyon gyorsan felértem a hegytetőre, és baromi gyorsan lefutottam Sagkas faluba. Talán itt futottam a legjobban az egész versenyen. Az a 12 km Nestaniig állítom 5 p/km alatt volt. Éreztem, hogy megy.

Még valami fontos: szívfájdalom nélkül kihagytam pontokat. Este minden másodiknál álltam meg, ott is csak kólára vagy izóra. Bekiabáltam a számom és felmutattam, felírták, de nem ment el még 20 mp sem. 74 CP van, ha mindenhol 30 mp-t tölt el az ember, ami nagyon rövid idő, akkor otthagy a depókban 37 percet! 20 másodperc annyi, mintha lehajolnál bekötni a cipőfűződ, miközben a távolinak vélt futótársad már el is robogott melletted.

Az éjjel kevés álmossági rohammal telt, hiszen nem sétáltam, nem ültem, hanem futottam, rakkoltam. Pillanatra sem fáztam, az elmúlt évekkel ellentétben, ahol ha visszalapoztok a blogon hosszúujjúak szorításában, kabátokba, sálakba, nylonzsákokba vagyok bugyolálva. Tehát öltözködéssel sem kellett szaroznom. 

Az éberség nyilván köszönhető még a ginseng / Red Bull párosnak is. Toldi Petinek üzenem: nem hánytam, nem fostam a gélektől, ettem mellé ezt-azt “fojtásnak” a pontokon, viszont elég sokat fingtam. Halkionban a sörözés előtt megpróbáltam szarni, de cska az inger volt meg. A bugyuta húgyutak viszont működtek rendesen.

Nem voltam a mogorva vagy épp cinikus, unalomtól és fáradtságtól gyötört állapotban. Egyfajta fegyelmezett, de mégis laza “beszűkült tudatállapotban” voltam: a feladatra figyeltem, és mégis lezserül álltam a feladathoz. A terep- és versenyismeret sok előnyt ad. Fel tudtam fogni a Spartathlont egy 90 perces focimeccsként: belátható, felmérhető, elillanó. Ez az újrakeretezés nyerő volt.

A depókban időnként magam elé húztam a kockás füzeteket, amibe a rajtszámokat és beérkezési időket vezették. Innen láttam, hogy Nestani (172 kilométer után) már negyedik vagyok, Radek Brunner, a sokszoros 2-3. dobogós cseh srác van előttem 15 perccel. Negyedik??! Dehát kis luk vagyok én a furulyán. És mégis? Meg azt mondogattam magamban, hogy foghíjas a mezőny, nyilván sokan kihagyták, mert készülnek az októberi 24 órás vébére.

Hamar adaptálódtam a helyzethez, hogy most elég elől vagyok, és lehet (sőt kell) versenyezni. Ha előzetesen ezt a helyezést akartam volna megcsípni, vélhetően gyomorgörccsel, befeszülten mentem volna. Így könnyeden futottam a lehetőségekhez képest, és nem nagyon hatott rám nyomasztón a helyezés.

Innen mindegy volt, mi lesz, tudtam, hogy jól alakul és hogy minden kicsi legó összeállt. Persze a mézesmadzagot megnyaltam: nem lett volna rossz egy dobogó. Ha már dobogó: a két magyar férfi győztes laza 28 év távlatából: Bogár Jani és Bódis Tomi a Balaton Félmaratonon.

75418836_2817634611600331_6912501064046477312_o.jpg

Éjféltől a Tripoli fennsíkon futottunk, általában itt virradatkor szoktam lenni, reggel hat körül. Nem éreztem azt, hogy az előttem álló 30 km síkon és a rákövetkező 30 km emelkedőn közelebb tudnék kerülni a 3. helyen futó Radekhez Ha lefele lett volna, bizisten megnyomom. A hittel nem volt gond, de a realitással számolni kell, és ennyire már ismerem magam. Ennyi volt bennem. 

Persze egy ultrán mindenkivel történhet mindenféle rútság, de Radek atombiztosan megy végig a versenyeken, megborulásra nem lehetett apellálni. Közvetlen mögöttem volt Allistair, egy brit srác, kerülgettük egymást, neki sem volt kísérője, hol ő volt gyorsabb, hol én, hol neki volt visszaesése, hol nekem. Végül 15 percet rám vert.

TEAHAJNAL AVAGY KEGYELMI ÁLLAPOT

Volt egy csodás pillanat, igazi fényképszerűen beégő momentum. Ez a legélénkebb emlékem erről a versenyről. Tegea előtt lehettünk, talán 191 kilométernél. Befutok a pontra, szegény személyzet fagyoskodott, még semmi dolguk, eddig Tomi és Zoli zúgott el és Radek. Merthogy a bevállalós amerikai, aki az elején huzakodott egy japánnal, rég kizúgott, a japán pedig teljesen kikészülve, remegve üldögél egy kempingszéken hőfóliába burkolva. Na, kérek egy teát. Bejön Allistair, ő is teázik.

Angol teadélután, teahajnal. Összenevetünk: nem a japán rázkódásán gúnyolódva, de tudjuk, hogy így jár, aki elfutja, hisz lassan járj, tovább érsz, és kimondatlanul nélkül is tudjuk, hogy mi milyen szépen muzsikálunk tutujgatás híján is. Mindketten kérünk egy széket, másodjára a verseny alatt, leülök. Érezzük, hogy most egy kicsit el vagyunk fáradva és még az utolsó 55 kilométert végeérhetetlen emelkedőjét és combgyilkos lejtőjét meg kell nyomni. 

Elárulom, hogy előzetesen sub 30h volt a terv. 29 óra körüli eredményt láttunk reálisnak Potterral. Tomi futásán nem lepődött meg, rajtam igen. (Kösz az edzői bizalomról!) Éjjel némi aggódással kérdeztette a versenyre kilátogató Boros Ricsin keresztül, hogy jól vagyok-e, mert nem hitte el, amit lát. Sokan voltak ezzel így. Szegény, nem sokat aludt, pedig kellett volna neki, mert ő másnap a Berlin Maratonon tepert (2h28m). És ha már ez a köszönetrovat, akkor Sidló Csabinak is köszönjük a szokásos jeladókat, Gyimóthy Tominak a pókhálópólót. Ricsinek és párjának, Csillának is hálám a kocsiból adott infókért, és hogy amikor a lámpámból kifogyott a kraft, és a ponton nem volt tartalék (szokott pedig!), akkor elautóztak tucat kilométert elemért. 

Hogy biztosra menjek, párhuzamosan Temesi Atit, Maráz Zsuzsi párját is megkértem, hogy menjen el Elemér. Biztosra kell menni. Ati és Ricsi is autóztak tucat kilométert, amíg szereztek (az egyik AA, a másik AAA elemet, haha), és igazából nem is kellett, mert láttam a holdfényben, és az útvonal is fejben van, csak a szervezők megnyugtatása végett. De így jár az, aki megkérdezi, hogy segíthet-e valamit!

Amúgy egyáltalán nem szégyellem - Wakakival ellentétben -, hogy kértem, az ember legyen találékony, ha próbatétel éri. (Arról nem nyitok vitát, hogy ez ellentétes-e a szabálykönyvvel, és ha az, mennyire. Sosem csinálnék olyat, ami nyilvánvaló unfair előnybe kerülés a sporttársakkal szemben.)

Summázva: 25 óra valamennyi is lehetett volna, ha nem sörözöm. De lehet, hogy pont az kellett: megnyugvás, restart, Waikiki Beach, a naplemente D-vitaminja és energikus giccse az ültetvények felett. 

Mondjuk a potenciális özvegyemet és árváimat speciel roppantul nem érdekli, hogy 25 vagy 26 órával érek célba. (Minek ez a nagy felhajtás, kisfiam? Azt csak a nadrágon szabad.)

Még egy teoretikus kérdés: egy profi gyalogló hol végezne a SP-n? 1-10-ben? A magyar országos rekord 50 km-n 3 óra 55 perc (5 p/km átlagon belüli). És van az ultrafutás alaptétele, hogy el kell fogadnod, hogy bizony egy ultrán előfordul, hogy sétálsz. Pláne a mezőny hátsó felében.

48868479483_3ed30139ca_o.jpg

MI HAJTOTT?

A minőségi gyorsasági edzés mellett a direkt és indirekt inspirácókban kell keresni a kulcsot ehhez a sikeres versenyhez.

Sokszor leírtam: aki tud sokat, gyorsan futni, az tud nagyon sokat kellemes lassan. Aki tud gyors maratont, az tud majd tempós 100-at, vagy 24h-t, de fordítva nem működik. Van sok, kocogásba beragadt ember, aki álmából felkeltve is le tudna futni egy ultrát, de tempótlanul.

Én már nem pusztán teljesíteni akartam a SP-t, hanem sportértéket is hozzárendelni.

Volt pár elejtett, célzásmentes mondat vagy adat, amit én sikerrel tudtam beépíteni a tudatomban és pozitív energiákba fordítani. Ez nem utólagos magyarázkodás.

Persze könnyű úgy, hogy tudod, hogy most tényleg fel vagy készülve, és valószínűleg jó (jobb) eredményed lesz. Mindenesetre ezek a mondatok szöget ütöttek a fejembe, és bizony fel is paprikáztak. Ők nem tudják, hogy segített. Itt az idő coming-outra.

  • Zsuzsi a csütörtöki ebédnél mondja: “Jaj, azok az emelkedők Spárta felé 200-nál, sötét hajnalban, egyedül. Dehát Balázska, te ezt nem tudhatod, hisz mindig délután értél oda.”
  • Zsuzsi párja, Attila mondja csütörtök délután a tengerparton: “De szeretem a Zsuzsit kísérni, sehol senki, a depók olyan csöndesek, és minden olyan nyugodt.” 
  • Márkus Öcsi mesélte, hogy, amikor a 29 órás eredményét futotta, akkor még világosban ért 124 kilométerre (a rajt reggel 7-kor van épphogy világosban, este 7-kor pedig már erősen sötétedik).
  • Beleolvastam elutazás előtt John Foden versenyalapító SP-kézikönyvébe, amit nekem dedikált 2015-ben. Van egy kép, amin a későbbi győztes fut éjszaka. Ez van aláírva szimplán: “Valmir Nunes was working hard the night.” Mintha a siker kulcsa az (is) volna, hogy egyszerűen pont éjjel nem lehet lazsálni. Nyomni kell és sok előnyt lehet szerezni.  img_0286.jpg
  • Lőw Andriska, állandó szobatársam elalvás előtt: “Hej Balázska, az én legjobbam 27:47 volt. Oda kellett lépni rendesen.” 
  • Kalotai Levi masszírozott párszor a felkészülés alatt: “Nem voltam papírkutya, a lejtőket és az emelkedőket mindig megfutottam. 25:52 lett a legjobbam, 4. hely.”
  • Bódis Tomival egész nyáron a közös futások alatt - látva egymás formáját - mondogattuk, hogy ki milyen jót fog futni. Én rálegyintettem, ő meg elszerénykedte. Ez a pozitív és nem túlzó megerősítés- felingerelés, ami nem egyenlő azzal, hogy el is hisszük, de azzal igen, hogy elképzeljük (imaginárius technika) biztos segített.
  • A Bogár Janival készített podcastom is elgondolkodtatott. Egyszerűség, felkészülés, odaszánás. Ez egy jó kombináció.
  • Mondom magamnak: “A hetedik te magad légy”. Eddig kényeskedtem és kényelmeskedtem, futóturizmus volt és melózás, most a hetedik elrajtolásom végre legyen futás. 30h-ra jó vagyok, ezt hoznom kell.

Ezek mind hatottak rám. Kíváncsiság, felpiszkáltság, csakazértis - ezek fűtöttek. A már meglévő felkészültségem és önbizalmam mellé a verseny előtti este még pluszban felszívtam magam.

Meg konkrétumok, amit nemcsak ki lehet tűzni, de reális is az elérésük. Például hogy tudatosítom, hogy nem üldögélek vagy sétálgatok, mert tényleg sokat lehet nyerni a szintek megfutásával. De hogy 26 órára be tudok jönni, nem volt benne a pakliban. Pláne úgy, hogy az órám lemerült hajnalban, így onnantól csak a pontőrök óráiról tájékozódtam. Kidobtam egy ponton az órát. Még könnyebb lettem. Meglett, leadták a spártai gimi tornatermében, ahol mindig összegyűjtik a pontokon hagyott szarokat.

img_2934.jpg

Virradatkor, tehát kábé reggel 7 körül értem el a 227 km-es depót. Ez a siratófal végén van, onnan csak lefele megy már az út Spártába. Tehát a legjobb 24h futóeredményem 227, nem is rossz egy erősen hullámos pályán, önellátással. (Amúgy egy 24 órás versenyen a fix SP-kvalihoz az új szabályok szerint 225 km kell.)

Örültem, hogy a reggeli nap pászmái közt futhatok be, és nem kell még 9 órát grilleződnöm a napon. Most tudom csak értékelni igazán. Kimentem az utolsó két órára megnézni a beérkezőket, és bizony mondom néktek, nagyon jó döntöttem, hogy futottam!

Nem volt érzelmes befutó, inkább elégedett, s ilyen ritkán van. Emberek a célegyenesben alig, ilyenkor még alszanak vagy a teraszok kávégőzében fürdetik magukat. 

Nem izgat, ha leidegenszívűznek, de azt éreztem (és ezt érzem, amikor versenyen kívül vagyok Görögországban), hogy otthon vagyok, a helyemen vagyok, az illatok-zamatok-tájak familiárisak. Ugyanakkor nálam semmi könnyes vagy öntudatos mellékzöngét nem kap a számon, ha véletlenül azt a szót mondom ki, hogy Magyarország. (Erről is hosszan érveltem már itt.) 

Az otthonosság érzésétől, a “hazaérkezéstől” annyira befickósodtam, hogy egy erős sprinttel futottam végig a főutcát. Első ölelésem, mielőtt a szoborhoz értem volna Eiolfé, majd Kostisé.

Aztán egyszercsak azt éreztem, hogy nagyon elfáradtam ebben a tempós hajszában. De azt kell mondanom, inkább így fussak, mint lassabban. 

48874020833_f65644e77e_o.jpg

Melyik a nehezebb: 35 órát végigszopni, vagy 26 órát megtolni? 

Utóbbinál a rengeteg minőségi edzés a kemény, a verseny már nem nehéz, csak feszített, nem kiengedős, koncentrált odalépés. A feladás sérülés vagy túlhajszoltság, teljes kimerülés, elfutás miatt lehet.

Míg aki kicentizi, sétálva, kódorgó futással kacsázik be, az sokkal többet, jobban fárasztja magát az úton és napon levéssel, tehát ott a verseny a kemény, nem az arra való edzés. A feladás oka sokrétű lehet az önmanipulációtól a vízionált sérülésekig, az úton levés megkérdőjelezésétől a "küzdj vagy menekülj!" idegrendszeri parancs rossz választásáig.

De pragmatikusan a kevés edzés, hosszú verseny jobban megéri, már ha a sok edzéssel "elvesztegetett" időt nézzük. Veterán futók, családosok közül páran eljutnak ide, és így teljesítik a versenyt.    

Nekem volt hét tanulóévem az ultrában, amit a SP-ken kívül sok más versenyen töltöttem el. Nemhogy nem tagadom meg őket, hanem az organikus fejlődés részének tekintem, nem elvesztegetett időnek, vagy a test értelmetlen erodálásának. Elengedhetetlen komponensei voltak annak, hogy gondolatban, módszerben ide jussak el. És fizikumban is - volt ideje megszokni, adaptálódni a testemnek, az izmoknak emlékezni.  

Le kellett ülnöm a szobor tövéhez. Nem cseszegettek, hogy keljek fel, mert senki nem jött, nem úgy, mint a délutáni csúcsforgalomban, amikor egymást érik a futók Leónál. 

Mitagadás: ez egy bonyolult érzelmi pillanat volt. Azt hiszem, boldog voltam.

A végeredményben szerintem bennmaradt 60-90 perc, kísérővel és/vagy még erősebb futással és felkészüléssel ezt tutira mondanám. A 4-5-6. helyen kísérő nélküli futók jöttek be.

Aztán szokásos zuhany a klasszikus görög ibrikből, majd minden doki rám vetette magát, hisz dologtalanságukat valakivel orvosolni kellett. Előtte-utána kép:

img_2816_elotte_utana_1.jpg

Hamarosan - mint kisdedhez a háromkirályok - odajárultak a cél környékén lézengők.

Eiolf, a norvég veterán, aki már 15x teljesítette a versenyt, aki nemcsak függőséget cserélt függőségre, azaz abbahagyta a cigit sok év után és futni kezdett 25 éve, de érdekes módon a monotóniát megduplázta: egy gyárban dolgozik 40 éve, és mikor végez, elmegy hosszút futni. Mint említettem, nála nyaraltam, és az utolsó napon elhívott, hogy másszuk meg Mosjoenben a hegyet, aminek az a különlegessége, hogy egy nepáli bevándorló tucatév alatt 900 valahány lépcsőt telepített a hegyre. Felmentünk, lejöttünk, de Eiolf már akkor fájlalta a térdét. 6 héttel később úgy érkezett Athénba, hogy szar a helyzet. El fog indulni, és ha kell, nemesen kiesik. Így lett. A célban vár rám.

eiolf_2.jpg

Lőw Andrissal most is egy szobában húztuk ki a hetet. Bevallom, aggódtam érte. Nemcsak a valószínűség miatt (ő a statisztikus, de azt ő is tudja, hogy minden sorozat véget ér egyszer), hanem mert az utóbbi években szaporodtak a feladott versenyei. Hamar elfogyott a futókája (kedve), vagy elunta, vagy elfáradt. A Korinthosz 160-on így járt 2019-ben és 2020-ban is.

img_5264.jpg

Nem akarom helyette leírni, hogy mi történt, itt elmondja. 50 valahány km környékén vészesen közel került a limitidőhöz a rutinból futás, a szórakozottság, a fásultság, nem tudom, mi miatt. És innen nem tudott visszajönni. Vélhetően belavirozta magat abba a tartományba, ahol nem volt már hatasköre önmagán kívül  (feladta, nem tudta volna senki rábeszélni, hogy lépjen oda). 

48849603281_646936019d_k.jpg

Majd’ 20 éves sorozat ért itt véget. Ugye, mondanom sem kell, hogy a versenyből való kiszedése után már beállt Gabi (Gizi) mellé Korányi Balázst segíteni, aztán valami barbatrükkel engem már a célban várt, legalábbis így emlékszem.

De a legfontosabb: a méltóság és önuralom, amivel kezelte mindezt. Nézőpont kérdése, hogy minek vesszük a kiesését, pláne hogy, mit szépítsem, a verseny ikonja ő: benne volt a pakliban, arcvesztés, véletlen, a kevés készülés bosszúja, akármi. Andriska példát mutatott, hogy miként kell egy ilyet kezelni, hogyan kell róla beszélni nyíltan, hogyan kell másnak segíteni feldolgozni a kudarcot, hogy van más is az életben, ami nem futás, és ami fontos(abb). Nem volt könnyű neki, és az attitűdje kétségkívül imponáló volt.

Az a kérdés azért Andriskának is aktuális, amit ő szokott feltenni a kiesőknek:

Jól gondolom, hogy jobban is össze tudtad volna szorítani a fogadat?

Korrektségére jellemző ez a mondat, amit idén be is tartott volna (azt tervezte, jogy lemondja a 2020-as indulását.) “Úgy gondolom, hogy ha sikerül februárig többet futnom, mint amennyit tavaly ilyenkortól kezdve, és megfelelő állapotban tartom magam ahhoz, hogy befejezzem a versenyt, akkor elindulok. Más esetben viszont nem veszem el a lehetőséget a többi lelkes nevezőtől, hiszen az a 400 hely nagyon kevés, és oly sokan megérdemlik, hogy eljussanak Leónidasz szobrához."

img_5274.jpg

Voltak meglepő kiesések még. Andris kiesése mellett Tóth Attiláé fájt még mélyesen. Ati a legtöbbszörös UB-teljesítő (11x), 5x járt a SP-n, jó ember, akiből itthon egyre kevesebb van (ő is Angliában él). A kiesés indoka bagatell, és mégis egy év munkáját kukázza ki: egy bringás srác hajtott ki figyelmetlenül egy utcából régi Korinthosznál, átment Attila lábfején, amitől nem tudta folytatni. Idén az UB-ra sem tud jönni, lévén Angliában él. 

Márkus Öcsi is felbukkant a célban. Akkor már egy járdaszigeten ücsörögtem, várva a többi közelben cirkáló futót, Zsuzsit, Borbás Tibit.

img_2906.jpg

Öcsike kísérőként behozta az ultraversenyekbe a Forma1-es kerékcserék hangulatát. Az a gyorsaság, amivel cuccot cserél, amivel feladja a kaját, az a baráti érzéketlenség, amivel továbbtaszigál, az a robotzsarui szkennelés, amivel monitorozza, hogy hogy vagy. Ő a szupportálás Picassója, a kísérés kevéssé EU-konform művésze, a bársonyos noszogatás Stevie Wonder regiszterű hangszórója, aki futóként is jól ismeri egy ultraverseny anatómiáját. Láttam Öcsit testközelből kísérni: ezerrel koncentrál, haja a szemébe lóg, mint a pulikutyának, aki a Jézus-hasonmás versenyre készül, tiszta ideg, amikor a versenyző nem látja, minden mozdulatában a perfekció, a nyugalom mögé pakolt izgatottság, és a kibaszott gyorsaság van. Mondanám: ő a kísérők Diego Simeonéja. 

Ja és fair play. Itt például a már említett kikészült japán srácnak segít egy csekkponton, amikor még Tomival nyomta pariban.

img_5292_1.jpgÖcsi még maga sem tudta egy héttel Spárta előtt, hogy kísérőként segíti hozzá Tomit, hogy 28 év után újra magyar férfi bajnoka legyen a versenynek. De ehhez szerencsés találkozáshoz kellettem én is közvetítőként, hogy a kereslet és a kínálat egymásra találjon, mert Tomi el volt veszve, hogy kit kérjen meg. Azt hiszem megérte. A verseny előtt a hotel halljában olyan suskosolás ment, hogy mikor mit hova ki és hogyan, mintha puccskísérletre készülnének egy banánköztársaságban.

img_5261_1.jpg

Klasszikus mozdulatsor is született: Öcsike kisterpeszben vár, Tomi érkezik és behajol, Öcsi benyúl, matat, kivesz és berak. 

48870084401_aec339df70_k_2.jpg

Szóval jön Öcsike karikás szemekkel és megráz:

Balázska, ennek ki kellett jönnie, a te sebességeddel ki kellett jönnie.

Ez volt a záróakkord.

A Medal Monday, a kajálások, ceremóniák ugyanolyan voltak, mint mindig. Jók!

Más is mondta már, hogy az én sebességemmel a hosszú ultrákon nem itt kéne tartani - de eddig nem volt motivációm. Pontosabban: a 2019-es SP-ig nem tudtam magam meggyőzni, hogy az ultra szépsége mellett (útonlevés, kaland, hosszan magamba mélyedni, szép és fájdalmas dolgok átélése) még szaporán is kéne futnom.

Pusztán a dicsőségért? Nem érdekel. A lehető legjobb és legoptimálisabb teljesítmény leadása, a sok készülés beteljesítése annál inkább. És ezt egy verseny keretei között tudom megtenni, mezőnyben, egészséges stressz-szinttel. Ez is magyarázat arra, hogy miért álltam el a 2020-as privát Spartathlontól.

Volt már nekem a SP-n minden: kvázi kizárás, majdnem utolsóhely, orkán, munka (filmezések), sérüléssel futás és imádkozás, hogy ne szakadjon tovább a vádli, volt kiégett-unott futkorászás.

Azt gondolom, ez egy új periódus (beginning of a new friendship): az otthonosság érzetével egybekötött versenyzésé, és valószínűleg a következő periódus évek, évtized múlva már a leépülés, érdektelenség vagy öregedés periódusa lesz.

A következő öt év projektje szintén, hogy meggyőzem magam arról, érdemes elindulni egy 24 órás körözésen.

ALFA, MYTHOS, FIX

A célidővel bőven meglett a fix kvali két versenyévre a legadekvátabb helyről. 27 órán belüli eredmény kellett hozzá. Kezdődhetett volna 25-tel is az enyém, ha nem sörözök, de ki tudja: lehet, hogy pont azért ment ilyen jól utána.

A DUV-nak van az age graded performance-nak nevezett időeredménye, amit egy algortimussal az elért eredményedből kreál, mintha 23-25 év közti lennél. Ez nekem 25:30-ra jött ki, stimm!

Még valami fontosat a fix kvalifikációról. Már megírtam anno, hogy a 25%-os szigorítás (a regisztrációhoz, lottóhoz szükséges egy adott szint, ami lehet idő- vagy távolsági eredmény, és ha ennél az atléta 25%-kal jobbat tud felmutatni, automatikusan bekerül) inkább a mezőny színesítését szolgálta, mint bebetonozását, hisz egyre kevesebben tudnak 25%-kal jobb eredményeket produkálni az amúgy sem gáláns alapszintekhez képest.

De nem mindegy, hogy a fixet időalapú vagy távolság alapú versenyen akarod megszerezni. Egy külföldi futó levezette a SP szabályrendszeréből, hogy az időalapú versenyen könnyebb ilyen kvalifikációt szerezni, merthogy ott valóban 25%-kal kell jobbat produkálni, míg egy távolság alapú versenyen 33%-kal.

“I would note an effective asymmetry in the autoqualifier criteria. A 25% “better” performance in a fixed-time race means running 25% faster, but a 25% better performance in a fixed-distance race actually means running 33% faster! For example, to autoqualify at Spartathlon means running 27 hours. That’s 5.67 km/hr, compared to 4.25 km/hr. 5.67 / 4.25 = 1.33. So, with the bump from 20% to 25%, I think it becomes even more advantageous to use a fixed-time race (e.g. 24-hour) as an autoqualifier attempt.”

Erről ennyit, és akkor nem kezdek bele a “miért fogadnak el nőktől gyengébb kvalit, ha nekik is ugyanazt a pályát és szintidőt kell teljesíteniük a SP-n” tárgykört, ahogy a “kvalifikációnál miért nem súlyoznak, és veszik figyelembe a korcsoportokat” témát. (Valszeg ugyanazért, amivel az előbbit magyarázom.)

A verseny után Muhari Gábor készített egy hosszú interjút Potterral, elsősorban Bódis Tomi remek futásáról. Szó esett a felkészülésről, és róla, a sötét lóról is. Ez az ő nézőpontja, nagyjából fedi az enyémet.

M.G.: Ha már félmaratonnál tartunk, időközben Simonyi Balázs is csatlakozott a csapathoz, aki ezen az ominózus versenyen igen parádés 1:16.41-et repesztett. Mióta irányítod Balázs edzéseit?

Sz.G.: Fél éve dolgozunk együtt, de Balázst ismertem régebben is, mindig agitáltam, hogy jöjjön le hozzánk, legutoljára talán az Ultra című filmje premierjén. Nagyon megörültem neki, hogy végre elszánta magát a komoly edzésmunkára, már éppen ideje volt. 

M.G.: Mennyiben volt neki újdonság a módszer?

Sz.G.: Szerintem teljesen meg volt döbbenve. Spartathlonra készülni atlétika pályán, rövid résztávokkal… nem tűnik túl okos ötletnek. De persze volt pár hosszabb futása is, ahol szintén minden rendben ment. 

M.G.: Azt, hogy ez működött, a Spartathlon 5. helye azért bizonyította. Mennyire lehetett számítani arra, hogy ilyen mértékben (több, mint 7 óra) tud majd javítani az egyéni legjobbján?

Sz.G. Ez engem is meglepett, előre persze csak remélni tudtam, hogy minden rendben lesz. Főleg abban bíztam, hogy a teste emlékezni fog a régebbi teljesítésekre, csak most lényegesen jobb állapotban és megfelelő taktikával akár egészen elöl is végezhet. 

Csak egy megjegyzés: nem voltam megdöbbenve a résztávoktól. Sőt, direkt azért fordultam hozzá, mert nem akartam hosszú lassú edzéseket, hanem pályán akartam gyorsulni.

GALLA MIKLÓS INDAHAUZ

Abszurd epizódokban bővelkedett a verseny. A ”Joao-t cukorral etetik, mint a lovat” -esetet már említettem.

Ott kezdem, hogy 25 km-nél, ahol kiérünk a tengerpartra, láttam egy vitorlást. Arról az agyam a Borkai-botrányt jachtját dobta, onnan meg az Add ide a didit.

Az egész kibaszott verseny alatt ez a szám zakatolt az első helyen a fejemben! Hat héttel később egy örmény filmfesztiválra mentem: a reptéren beszálltam a jereváni taxishoz, akinek az autós rádióján a Didi-dal ment helyi változatban. Ez egy nemzetközi dallam, jó lenne tudni az eredetét, de például egy ilyen kalózos nóta is épült rá: 

Az agyamban szoros versenyben volt a didivel egy másik dallam is. Nem, nem csak az Emmanuelle (lásd 2018-ból).

A spártai szállásom címe a Hamaretou utcában volt. Tetőterasz, Taigetosz-kilátás egy ismerős néninél, csak verseny után 3 emeletet felmászni és lejönni elég kínos. Folyamatosan memorizáltam a címet a futás közben, hogy ne felejtsem el, hova kell mennem a célbaérés után. Felírtam a rajtszámra is.

img_5310.jpg

Ebből az lett, hogy az istennek sem tudtam kiverni a fejemből a ‘90-es évek egyik emblematikus reklámjának zenéjét, a Rozsdalovagokat, akiket Hammerite festékkel kezelnek. Már az őrületbe kergetett, hogy nem tudtam, mi a reklámdal utolsó sora, mert csak a magánhangzókban voltam félig biztos “Hammerite-tal sikerül majd…ú á/é í/é a o á” Aki kíváncsi a megfejtésre, annak mindjárt közlöm (Miki haverom meghallgatta tízszer és szerintem jól fejtette meg), de füleljetek ti is, és találgassatok:

  • úgy várom a komám?
  • hú de ép a pofám?
  • túlélni a rozsdát?
  • jújj innék egy kólát! (ezt már éjjel, befáradtan) 
  • és a többi ezer nem szalonképes változat, ami a fejemben cikázott.

Gecire idegesített, hogy nem tudom, mit énekelnek a lovagok.

És a megfejtés: “Hammerite-tal sikerül majd, újra szép a portád.” Ha a Hammer táplálékkiegészítő cég marketingese bevállalós lenne, új életet lehelne ebbe a reklámdalocskába.

Ennél a bugyuta nótánál már csak a kereplős-bratyizós-magyarzászlózós zavargózás volt idegesítőbb a Spartathlonon. Évről évre növekvő számban vannak kulturált, szemlélődő szurkolók, akik összekötik a görög nyaralásukat a verseny megtekintésével, a futók sajnálásával. De vannak olyan katasztrófaturista magyarok - a jószándékukat, drukkjukat nem vonom kétségbe, csak a kivitelezését - akik

  • úgy viselkednek, mintha kecskét is együtt basztatok volna (tegez, haverként kezel, minduntalan felbukkan, nem kopik le, sőt még ő szervez neked programot - mindezt úgy, hogy nem is ismered)
  • a verseny alatt azt hiszik magukról, hogy ők mindenki crew-ja 
  • ordítva kiabálja a hajrámagyarokat (szerinte szurkol, szerintem/ünk meg tahón hőzöng, és valami nemzetek közötti versengéssé fokozza le az ultrások mókáját, ahol sosem számított, ki honnan van, és speciel a görögök sem csinálnak belőle Fradi B-közepet)
  • zászlót feszítenek a kocsira, a célban a nyakadra akarják tekerni, kihajol a kocsi ablakon és kibaszott hangosan tülköl meg pörgettyűzik (na ez már Bódis Tominak is sok volt, és éjszaka odaordított nekik vérben forgó szemekkel, hogy Ne kerepelj!). Könyörgöm, ez (is) egy csendes verseny, magába forduló futókkal. 48870266087_1f2d6986e1_k_copy.jpg
  • mindezek mellett egyesek közülük megvalósítják a valódi futó-kapcsolatot, azaz családon kívül, versenyen, edzőtáborban találkoznak, ez egyben alibi is, hisz nemcsak a hobbi iránt éreznek vonzalmat. (Ismereünk pár ilyen pszeudo párt. A futás összehoz!)

A legszebb sztorit Temesi Ati szállította. Lázas tekintettel mesélte, hogy miféle trükkhöz folyamodott, ami szabályzatbarát, de mégiscsak szokatlan egy versenyen. Mivel csak adott pontokon lehet a kísért versenyzővel találkozni, így kitalálta, hogy Maráz Zsuzsit “láthatatlan” hangokkal motiválja.

Az útvonalon bebújt fák, sziklák, bokrok mögé, ahol a szervezők nem láthatják, és amikor Zsuzsi elhaladt, akkor 1-1 jó mondatot, hergelést suttogott vagy kiabált felé.

Mi csak “bokorbiztatásnak” neveztük el utólag. Nemcsak unortodox, de vicces is, és teljesen egy őrült ultraversenybe illő. Zsuzsinak kellett is, megszenvedett ezért a 2. győzelemért. Tavaly lenyilatkozta, hogy “holtpontok nélküli” volt a Spartathlonja, félt a cikk után, hogy nagyképűnek tartják, de valóban lehetséges ilyen, ez is kivételes egy futó életében.

48870131906_d3d28fb2c7_k_1.jpg

UTÓREZGÉS 

A 2019-es verseny hivatalos filmje úgynevezett felemelő pillanatokkal.

Köszönet illeti a magyar csapatot, akik első szóra vállalták, hogy a Hospice nárciszát viselik, adományt gyűjtenek futásukkal (közel 1 millió Forintot). 

2019_magyar_csapat_1.jpg

A dobogósoknak külön köszönet, hogy az általuk viselt pólót is szép elütési árral árverezték el a Hospice javára. Kezdődhetne egy vicc is úgy, hogy “az megvan, hogy a taxis, az építőipari munkás, az egészségügyi-dolgozó elmennek futni 246 kilométert?”

img_5314.jpg

Futásban 3 héttel a SP után elértem a SP előtti formámat, gyorsaságomat. Megjött a kedvem utána, mit nekem pihenés! Nemsokra rá Esztergomban egy 10km-es versenyt nyertem 35:59-cel (Zsuzsika adta át az érmet) Varga Józsi atléta, terepes előtt, jól meghajtott, de a kettőnk közti gumiszalag ugyanolyan feszes maradt végig; azaz ha gyorsított, én is, stb.

A szezont a Balaton Félmaratonnal fejeztem be, ahol csak egy perccel futottam rosszabbat (1:17:40) a WizzAir-nél. 2019 telén sem álltam le, sőt motiváltságom odáig ment, hogy dupla edzéseket csináltam. Undorító volt, de hatékony.

A 2020. január 9-ei izraeli 100 km-es versenyen 2. lettem 7 óra 56-tal, de nem volt okom elégedettségre. Hanyatlásom, sérüléseim, elbaszott versenyeim krónikája innen kezdődik, remélem az UB-val ez megszakad. Na de mielőtt belefeledkeznék, ezt majd egy másik posztban.

48874009988_521ce2bf2d_o.jpgVégül kis életvezetési negyedóra következik, ha bírjátok még, mert a futáson kívül is van élet, sőt.

A SP után lett egy új életmódom, október 1-től kivettem egy évet, és bár a jövő héten járna le, de igazából a határidő nyitott, nincs befejezési dátum. Majd megkérdezem a főnökömet, ha ráér, mert most éppen posztot ír a NemAzéra. 

Ennek neve külföldiül: gap year vagy sabbatical. Fejlett országokban hétévente szoktak elmenni fehérgallérosok, megelőzve a kiégést: töltődni, semmiségekben elaprózódni, véghezvinni régóta vágyott, munkán kívüli elképzeléseket, és a szeretteikkel törődni. Az élet vektorai engem is erre sarkalltak, miután az alapokat rendbe hoztam elég nagy privát erőfeszítések árán.

Semmi lelkiismeretfurdalásom sincs: megtehetem, korábbi munkálkodásommal meg tudtam teremteni a hátteret, nem szerencséből vagy hátszélből, hanem szívós munkából. Szellemileg és anyagilag is független vagyok. Nem azért élek, hogy dolgozzam, a lelkem nem illet meg semmilyen vállalatot. Élvezni, szemlélni és átélni - nekem ez fontos.

Gazdasági nézőpontból, a produktivitás szempontjából a sabbatical értelmetlen dolog, hisz nem keletkezik semmi. De hogy utána még sok dolog keletkezzen, a pihenés és az új impulzusok elengedhetetlenek. Nem tudom elhinni, amikor egy dolgozó ember elmegy egy hétre nyaralni, hazajön és azt mondja: teljesen kipihentem magam, feltöltődtem. És megy újabb félévet melózni szabadnap nélkül.  

Hogy pihenek-e? Igen. De közben keményen edzem: igen, összefér, mert én a szellemi leterheltséget pihenem ki. Csak azt a felkérést vállalom el, amit tényleg szeretnék. Csak abba kezdek bele, amihez kedvem telik és ami nem stresszel, nem teljesítménykényszert szül. Megvalósíthatom régi terveimet, elkezdhetek újakat kovácsolni. Olvashatok úgy, hogy nem érdekel, hogy a cikk mellé oda van írva az olvasási idő (!?). Tehetek rossz lóra. Csendben piszmogva csinálhatok érdektelen dolgokat. Bámulhatom a szoba sarkát. Hibázhatok. Mellékutakra mehetek. Lassulhatok. Az időérzékelés is változik attól, hogy nem kell keretbe-kordába tartani a tevékenységeket, munkaidőt: egyszerre hussanak el a napok és hetek, és telnek időtlenül, halálos lassan.

img_4210.jpg

A modern kor varázsszava lett a produktivitás, ugyanakkor komoly társadalmi probléma, amit nem nagyon lehet már szőnyeg alá söpörni. Kiégés, pszichológiai problémák, fizikai leépülés jár a nyomában, akárhogy is kozmetikázzuk, tömegesen. Mellesleg a futás még így-úgy segít túlélni a produktivitás hajszájával járó életmódot. 

Régen külső kényszerek vették rá az embereket, hogy teljesítsenek (máskülönben: börtön, diliház, éhenhalás, közönséges munkakerülő státusz). Manapság saját meggyőződésből teljesítenek. A teljesítmény az Isten.

Én bármire képes vagyok. És ezt meg kell mutatnom.

(Vigyázat: az emlegetett futás is gyakran erről szól.) 

Manapság már nemcsak a fizikai munkaerőt bocsátják áruba az emberek, hanem ezzel párhuzamosan - mert elvárják - a lelkesedésüket, kreativitásukat, empátiájukat. Hát mikre kérdeznek rá egy állásinterjún pluszban? Ez a kitettség betegségeket generál, jó esetben csak burnout-szindrómákat (jó kis olvasmány itt).

És ami igazán érdekes: a szervezet nem tud védekezni önmagunk kizsákmányolása ellen, mert ez belűlről jön, az immunrendszer tehetetlen. Ezt mi adtuk ki magunkból, belülről fakad. A töltekezéshez kell, hogy unatkozzál. Na ebben sosincs részem. Rengeteg nem-munka-dologgal foglalom el magam, a 24 óra is kevés ehhez a habzsoláshoz.

Lehet, hogy ez is visszaüt, hisz a kedveteléses elfoglaltságok is to do listeken vannak a fejemben, pont mint amikor dolgozom, csak akkor getting things done listeken. Azt gondolom, érzem, hogy a futás pont segít ezt rendben tartani. Akár dolgozom, akár épp a direkt nem dolgozós időszakomat töltöm.

Az idő az egyetlen nem megújuló energiaforrásom. Szeretem kontrollálni, mire megy el. Időt szánok, amit vagy akiket nagyon szeretek, amik örömet szereznek, fontosnak tartok. Sokat vagyok a gyerekekkel. Nyelvet tanulok, régieket porlom, zenélek a hangszereimen, próbálok szintet lépni Írok, olvasok, edzek, piszmogok szórakoztató semmiségek felett, utazom (most belföldön).  

Faramuci helyzet, mert hogy igazán jó legyél valamiben, hogy a középszernél többet nyújts, csak arra szabadna koncentrálni, mindent oda kéne passzírozni. De a teljes élethez nekem a széles merítés tartozik. Ezt a kettőt egyensúlyba hozni macerás. De nem lehetetlen. Csak abban az egydimenziós világban nincs work-life-balance, amelyik karrierre és családra bontja a dolgokat; valamelyik megsínyli, és a másik kárára lehet eredményt elérni.

71868083_654781541678502_4238100236783845376_n.jpg

Az én rendszeremben a karrier nem értelmezhető. Kisgyerekkorom óta dolgozom, mindig tudtam azt illetve azokat csinálni, amiket szeretek. És sokmindent szeretek. Mentem és megyek a vágyaim és a változó érdeklődésemnek megfelelő dolgok után. Nem félek váltani, vagy régi dolgot (amit tudok, próbáltam, kitanultam, elsajátítottam) újra elővenni.

Döbbenet élmény volt rájönni hogy a karrier gumifogalom, mert ha klasszikus karriert akarsz csinálni, szinte biztos, hogy elmegy melletted az idő és az élet, a pénzt meg nem eheted meg. (A karrierista számár az idő = pénz mondás sem működik, mert bár több pénze van, mégsem váltja meg vele az idejét, hanem tovább hajszolja a karriert, s járulékos elemét, a pénzt.)

Amibe belefogok, ezer irányba visz, ez mind “karrier”, mindben van “csúcs”, és újabb irányokat nyit meg. Nincs hova eljutni, nincs mit megszerezni, mert folyamatosan haladok több irányba, tanulok, adok és kapok. Nem egy irányba megyek, ami körül elsorvadnak dolgok, ahogy egy hatalmas fa árnyékában sem cseperedik hasonló méretű fa.

Az én életem minden területén a teljesítmény a motor, és az érdeklődés a fék. Egyik a másikat hajtja, és akadályozza is, hisz mindenre időt és elmélyedést szeretnék szánni. Akkor most ez jobb vagy a karrierizmus?

Baromi üres lenne az életem, ha csak a karrier lenne. Ahogy baromi üres lenne, ha csak a futásra tennék fel mindent, pedig egyre többektől látom, hogy aköré építik az életüket. Azt viszont tudom, hogy futás nélkül nem megy. Nem stresszelek sem vírus előtt, sem alatt - ezt már az új Garmin okosórám is megerősíti a pulzusadatok alapján.

Edzek, pihenek, töltődöm. Nagy boldogság mindez. Olyan vagyok, mint az egykori MDF: fontolva haladok. Festina lente - mondja a latin, azaz lassan siess. Jó vágányon vagyok. (részlet a Híres utolsó mondatok kiadványból)

Folyt. köv. a 2019-2020 idénnyel.  

Tetszett a poszt? Elég sok időbe, energiába telt megírni. Támogatnád, hogy még szülessenek ilyen írások? Legyél mecénás akár 1 euróért. Become a Patron!

img_9934_1.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://nemaze.blog.hu/api/trackback/id/tr1214416808

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

nagylori 2020.09.28. 18:05:48

AZT A K....@! 11 hónapja vártam erre a posztra. KÖSZÖNÖMKÖSZÖNÖMKÖSZÖNÖM! (Nem akartam az egyszeri bloggert a rózsával meg a Kisherceggel baszlatni.) Minden IS benne volt, amire kíváncsi voltam. Inspiráló, motiváló, hááát ez igen. Kalapemelés. Lehet nem is kéne többet írnod, megvan az opus magnum.

őze bálint 2020.09.29. 13:37:19

@nagylori: türelem, rózsatermés, az opus még messze van, de az igyekvés már a sarkon!

zatopekbacsi 2020.09.29. 19:38:17

Nagyszerű történet, eposszal kevert ponyvaregény. Szerettem, mert hosszú. Imádtam, mert élményt adó, lebilincselő, fordulatokban bővelkedő. Nem érhet véget, soha.

rrroka · http://hosszutav.blog.hu 2020.10.05. 14:47:51

@őze bálint: micsoda-micsoda? blackhole ŐSZZEL? kezdhetek futni?! mikor hol hogyan? RÉSZLETEKET kérünk Balázs!

rrroka · http://hosszutav.blog.hu 2020.10.05. 14:59:42

nem úgy tűnik, hogy a Gebre-féle edzés nagyobb arányban hoz sérüléseket, mint eredményeket..?

rrroka · http://hosszutav.blog.hu 2020.10.05. 16:19:43

UBn balatonfűzfő után mentem el mellettetek, eskü próbáltam olyan visszafogottan köszönni összesen egy "Sziasztokm hajrá!"-t, ahogy csak tőlem telt, mert tudom milyen zavaró tud lenni a zajongás a végén. ebből a szempontból jó, hogy 1-2-3 fős csapatok mentek csak együtt, megvolt a közös elnyűttség.

őze bálint 2020.10.05. 22:03:19

@rrroka: úgy tűnik.

BH nem lesz idén, nem adnak ki engedélyt.
Emlékszem, hogy elmentél, nem zavart, csak nyugtáztam a dolgot, de nem volt erőm köszönni.

JohnyMclaine 2020.10.12. 14:30:43

Azert erdekes hogy SP futók vagytok es nem magatoknak keveritek ki a 6%os szenhidrat italt szolocukor v maltodextrinbol hanem amator modon zseléztek..
Ja es a sör..
Az alkohol csokkenti a teljesitmenyt
Redbull.. Miert? Koffein van tablettaban is(anhydrous), szendhidrat pedig porban vagy szolocukor tabiban esetleg zab szelet..
Szerintem profi feissitessel javultal volna
Tudod a zsele csak ugraltatja a vércukrot

őze bálint 2020.10.12. 16:29:44

@JohnyMclaine:
- kinek mi jön be, nekem a sör és a fröccs nem csökkenti
- redbull legalább folyadék, nem csak tabletta + víz
- zselézik a legtöbb távfutó, kézenfekvő megodás a kevergetés helyett ha nincs stábod
- zabszeletet futás közben próbáltam már rágni, enni, macerás

ezek mind ízlés kérdései

a javulás pedig: hát nem tudom, 9 órányi javulás nem elég?

rrroka · http://hosszutav.blog.hu 2020.10.17. 08:31:51

ilyenkor volna érdekes tudni, hogy kitől jött a komment!
süti beállítások módosítása