Egy nemrég megjelent könyv indított arra, hogy három részben foglalkozzak az etióp futókkal, futómódszerekkel, és egyik legfontosabb alakjával, Kenenisa Bekelével.

Itt az első posztban ismertetem a skót antropológus és 2.20-as maratonista, Michael Crawley remek munkáját (Out of thin air), ami az utóbbi évek legjobb futós olvasmányélménye volt. Sok idézettel és altémával mutatom be a könyv alapján az etióp futók "titkos" életét, életszemléletet.

A második részben a csodálatos Kenenisa Bekele (még nem lezárt) életművével bíbelődöm, legfontosabb versenyei felvillantásával. Mégpedig azért, mert nélküle (és Bikila és Gebre, meg Deriba Merga vagy éppen Tirunesh Dibaba nélkül) nem érkezne a mai napig olyan utánpótlás az etióp futóéletbe, ami a topatlétika krémje a kenyai futók mellett. A témáról sem lehetne beszélni.

A harmadik poszt lesz nektek a legkézzelfoghatóbb, hiszen muníciót kaptok az edzéstervezéshez, mert megfontolandó tréningmódszerek és tanácsok sorjáznak majd, amit beépíthettek okosan a saját futásaitokba.

Kurva szerencsések vagyunk, hogy olyan futókat láthatunk jelenidőben, közelmúltban a versenyeken, mint Gebrselassie, Kipchoge, Bekele, El Gouerrouj, Mo Farah, Bolt, Michael Johnson. (Ez most kicsit férfi központúra sikerült.) Vagy olyan - szintén zenész atlétákat - mint Messi, Ronaldo, Torghelle Sándor.

És szerencsések vagyunk, hogy végre valaki alámerült az etióp futóvilágban, és karnyújtásnyira hozza. Az Out of thin air (2020) autentikus munka, fizikailag és szellemileg is benne van a szerző rendesen, azokat a kérdéseket teszi fel, amiket ilyenkor feltennénk. Az egyik legjobb futós szakmai és infotainment könyv, amit valaha olvastam, ami ráadásul nagyon személyes és tapasztalatokon, terepmunkán alapul. Jelenleg csak külföldről rendelve kapható, én megírtam a lektori jelentésem egy nagy kiadónak, aki felkért, remélem, kinyomják! 

Ez egy hosszú poszt, ami látszólag könyvismertető, de szerintem kurva sok hasznos mondatot, tanácsot el tudtok vinni magatokkal. És csodaszép felvételeket linkeltem be, merthogy a poszt jelentős Kenenisa Bekele tartalommal is rendelkezik. 

Kevés etióp futót tudna mondani kapásból (vagy kapás nélkül) egy magyar kocogó, de kétóra akatti világcsúcsot mindenki ismeri, azt is, hogy Berlinben, Bostonban, Londonban Valenciában, Rotterdamban rendre csúcsok dőlnek. A fekete futókat tisztelet és egyfajta tudatlanság övezi. Egy kétrészes podcastomban bemutattam a B és C-kagetóriájú kenyai és etióp atlétazsoldosokat, akik KKEu-ban keresnek pénzt.

Az itt tárgyalt Out of thin air (nem összetévesztendő a hasonló című 2017-es izlandi krimivel) mondhatni, hogy hiánypótló. De végül is várható volt, hogy Adharanand Finn Running with the Kenyans könyve után közel tíz évvel az etióp futókról is megjelenik egy tereptanulmányból fakadó, személyességre és infotainmentre épülő sportkönyv.

Az Out of thin airből kiderül, hogy

- nem feltétlen a gyors-lassú izomrostok aránya a döntő, hanem az akarat izomrostoké.

- mennyire hamis a reggelente iskolába tucat kilométereket futó afrikai kisgyerek mítosza

- a GPS-es sportórákat nem a futásuk mérésére használják, hanem kalóriaszámlálásra és vicces csapatvetélkedésre: ki mennyire lassan tud futni?

- az etióp versenyeken a junior és senior besorolás nem életkorhoz kötött – hisz nem mindenki tudja, hogy pontosan mikor született -, hanem a képesség és tapasztalat függvénye.

- mi a transzcendens futás.

És ebben a könyvben olvastam a legjobb eufemizmust avagy angolos understatementet a kopaszságra: dramatically receding hairline, azaz drámai módon visszahúzódott hajvonal.  

A 220+ oldalas KÖNYV ÉS A 2:20-AS MARATONISTA SZERZŐ

Crawley és Finn is dolgoztak/dolgoznak a The Guardiannek, Finn azóta is ontja magából a futós könyveket, míg Crawley-nak ez az első. Finn ajánlót (avagy felmagasztalást - praise) is írt Crawley könyvébe, amúgy Haile Gebrselassie is. Rokon vonás, hogy mindketten futók: Finn juniorként mezei futásban vitézkedett, majd amikor összepakolta családját, és elment Itenbe, a kenyai fennsík futómekkájába, akkor a könyv írása alatt készült fel az első maratonjára, és le is futotta helyben.

Crawley profi futóként érkezet Afrika szarvába, a top skót félmaratonisták közt jegyezték, emellett a könyvet PhD-nek szánta az Edinburgh Egyetem antropológia szakán. (Azóta a Durham Egyetem segédprofesszora.) Crawley egyedül töltött el tucatnyi hónapot 2015-2019 közt Etiópiában, és a legjobb etióp futókkal volt pariban, velük edzett, aludt, haverkodott, miközben a jegyzettömbjébe szorgosan írt.

Az antropológus-futó tehát elit atléta közegbe csöppen Etiópiában, erről a világról keveset tudunk....

Ő a farenj (= foreigner, külföldi), tartózkodási helye főleg Addisz-Abeba és vonzáskörzete, s néha messzi utazásokat is tesz, ha egy edzőtábort akar például megismerni, például Bekojiba, ami a Town of Runners (Futók Városa).

A látószög izgalmas. Elsőkézből kapunk információt, a szerző kettős szerepe révén: antropológusként a résztvevő megfigyelésben hisz. Tehát szubjektív és objektív egyszerre. Tapasztal és elemez. A szerző módszere nagyon szimpatikus, hiteles és téma- és emberközeli.

Muszáj idelinkelnem két kedvenc könyvemet a sokból. Ha valaki mágikus realista riportot akar olvasni Etiópiáról és Iránról, akkor olvassa ezt. Amikor nekem a kezembe került 2008-ban, akkor az elolvasása utáni napon vettem egy jegyet Iránban és elmentem (hiba volt, hogy sajtóvízummal, de így is kalandos volt és felejthetetlen). Képek itt. Aztán Etiópiába is eljutottam pár évvel később, amikor Ugandában forgattam három hetet gyerekkatonákról, Viktória-tavi halászokról. Kapuscinski pedig azóta szívem csücske, modern Hérodotosz.

S ha már antropológiai megközelítés: Crawley, akárcsak a Lévi-Strauss a csodálatos Szomorú trópusokban, is buzgón jegyzetel, mohón figyel, miközben mindenben benne van, mindent csinál, kipróbál, átél, találkozókat szervez, beles a színfalak mögé, elsajátítja a helyiek szokását, átveszi az attitűdjüket, leírja pontosan az attribútumaikat.

És – nagyon fontos – megtanul kommunikálni velük a nyelvükön (ez jelen esetben a roppant bonyolut amhara).

Érdekes, hogy a futásról folyékonyan, másról mekegve tud beszélgetni, hiába, szakmai ártalom.

Ez a megközelítés nagy mélységet ad a munkának, miközben a könyv olvastatja magát, a szerző skótosan szellemes (angolosan humoros), tárgyilagos, önironikus, és kellően szórakoztató-tudományos.

Gyakran kerülnek be a szövegbe utalásszinten vagy idézetekkel kultúrtörténetben, filozófiában, sporttudományban, esztétikában (= általános műveltségben) utazó szerzők és műveik, amik árnyalják a tárgyalt témát.

A szerző tehát nem takargat semmit, bevonódik, és bevonja az olvasót is. Itt egy podcast vele:

A könyv szerkezete időben halad előre, ahogy a szerző is alámerül az etióp (futós) mindennapokban, de inkább tematikailag szerveződik: fejezetet kap

A könyv 14 fejezetből áll, tárgymutatóból és kevés aranyos skiccrajzból. 12 fejezet Etiópiában játszódik,  egy Európában városmaratonokon, az utolsó pedig Skóciában, mégpedig disszidens eritreai futókról (az etiópokkal sok évszázados nézeteltérést, háborút tápláló szomszédok).

Crawley karrierek elindulásának lett szemtanúja: sok olyan futóval edzett, akik megjőve egy versenyről hirtelen új atlétikai csillagok lettek, miközben a főváros, Addisz-Abeba külvárosában egy kunyhóba tért vissza a reptérről.

Közelebb került Finnél a helyi futókhoz, hisz valóban testközelben volt, pariban volt, tartotta a lépést és így minden rezdülést meg tudott figyelni, ami a top mezőnyben történik, amitől az etiópok – a kenyaiak, ugandaiak mellett – a legjobb közép- és hosszútávfutó nemzet – amióta felfedezték hogy a futással ki lehet emelkedni és meg is lehet élni.

A '60-as években az etióp Bikila mezítláb nyert- elsőként - egymás után két olimpiát maratoni távon (Róma, Tokió). 

Majd jött Mecser Lajos két nagy ellenfele, a kenyai Temu és Kemboi (Mexikóváros, 1968), megnyerték Kenyának az első olimpiai aranyakat...

A városmaratonok beindulása, a női atlétika térnyerése, s a '90-es évekre az afrikai dominancia elsöprő lett. Cserébe fantasztikus „kontinensen belül tartott” versenyeket, eredményeket és egyéniségeket hozott ez a tarolás, elég csak az 1:59-es maratoni rekordra gondolni a közelmúltból, vagy arra az amerikai viccre, hogy

milyen a modern rasszizmus? Amikor egy városmaratonon 30 ezer fehér kerget 15 feketét.

A könyv végére a szerző megfutja első maratonját (addig volt egy 66 perces félmaratonja), 2:20-ra, és azon morfondírozik maga is, amin az összes personal bestet elérő etióp futó: vajon elérjük-e valaha az „edge of condition”-t? Magam is ezen rágódom hat éve a 2:47-emmel.  

Crawley eredménylistája:

Az Out of thin air egy remekül kivitelezett könyv, ami egyszerre antropológiai (eset)tanulmány, futószakmai csemege és bőlére nyújtott Newsweek-riport. Magam is sokat tanultam és töltekeztem a könyvből.

A lépcsőfeljárómon a falamat eddig egy dupla életnagyságú etióp-kenyai nagy párharc díszítette (Haile Gebrselassie és Paul Tergat 10000 méteres csatája a sidney-i olimpián), de nem kizárt, hogy felfestek egy Kenenisa Bekele vs Eliud Kipchoge duellumot is. Aki többre kíváncsi, az vegyen egy nagy levegőt, és merüljön el az etióp futóvilágban - ígérem, hasznos lesz!

PÉNZ, SIKER CSILLOGÁS

A könyv fő üzenete Rilkét idézi: Változtasd meg élted! Ez a gyúanyaga az etióp ifjaknak, akik ki akarnak emelkedni, behúzni egy-két jó hazai helyezést (ami nehezebb, mint külföldön), aztán nemzetközileg is nyomot hagyni, szerződni az Adidasszal vagy Nike-val, fejlődni, nyerni városmaratonokat, vagy dobogón lenni, amiből már egzisztenciát teremt. Ház, feleség, csorda.

A szerző összefut Haile Gebreselassie iramfutójával is, aki elmeséli a mesterről, hogy meg kellett nyernie a sidney-i 10000 méteres olimpiai döntőt, mert csak akkor engedhette volna meg, hogy elvegye a menyasszonyát. Amikor a célban levette a cipőjét, csurom vér volt, de nem törődött vele a futás alatt, mert nyernie kellett.

A Föld egyik legszegényebb országáról van szó, ahol egy eurónak irtózatosan nagy vásárlóértéke van. Akkor gondolhatjuk, mit jelent nyerni mondjuk 5000 eurót a Prága Maratonon. Ez épp a Párizs Maraton díjazási táblája.

kad, aki eladja a tárgynyereményeit vagy szponzori cuccait (ez a szoci időket idézi, amikor a külföldről visszatértek orkánkabátot, bundabugyit, bakelitet, farmert csencseltek.) Egy önérzetes futó mondja:

I never sell the shoes, they are my factory, produce dollars.

És egy másik ígéretes futó, aki a 6000 dollárt érő győzelme ellenére az állami egyesület egyszerű kenyerét eszi, pedig ezt válaszolja, hogy miért nem csinál valamit a pénzével, hisz az már ott komoly összeg:

Money can wait, running can't.

A pénz ráér, most van most fejlődni. Na igen, de ezen a szinten másodperceken múlhat egy maratoni győzelem és a kasza sika léc.Az egyik sráccal YouTube-on nézi Crawley a győzelmét, amit egy másodperccel, egy erős hajrával nyer meg:

One second and lots of dollar!

– mondja hitetlenkedve a srác. A futásra való fókuszáltság, a minden más kizárása kruciális: Vagy tejet ad a tehén, vagy terhes lesz (= azaz két lovat egy seggel.) Egy dolog egy másikat szorít ki. El kell vesztened valamit, hogy megkapj egy másikat.

Szépen levezethető: két dolgot nem kaphatsz meg a futásban, egyet viszont igen, s utána a többit lépésenként. Egészséges vagyok a futástól, de pénzem nincs. Habár nincs lé, de van célom. Mégpedig, hogy holnap vagy holnapután elérek valamit a futásommal: akár pénzt, akár egészséget. Az isztambuli maratonon egy etióp edzőtársától sokkal jobb eredményre számíottak, de azt mondja:

Maybe if I had won all that money I would have bought a car and died in a car crash. God will know when I am ready to win big money.

Egy keretes a sokat emlegetett sztereotípiáról.

ETIÓP FUTÓSZCÉNA – MINDENÜTT NEHÉZ, DE OTTHON A LEGNEHEZEBB

Tizenévesként csatlakoznak egy klubhoz vagy róják az erdőt, hátha valaki egy futóegyesülethez invitálja őket. Ami egy fél-sportállás, viszik-hozzák őket edzésekre busszal, hisz a nagyvárosokban nem lehet edzeni, kapnak kantinkaját, esetleg szállást is.

Ha állami sportklub, mondjuk a Büntetésvégrehajtásé, Vízműveké vagy a Katonaságé, akkor még jobb – persze ne gondoljunk valami nagy dologra, a futók gyakran egy kis bungalóban laknak, hárman osztoznak egy ágyon, és másodállásokat vállalnak. Az erős intézményi támogatórendszer hatása meglátszik: 2000-ig, a sidney-i olimpiáig az összes olimpiai érmes etióp futó a hadsereg klubjaiból jött.

A legnagyobb versengés odahaza van. Ez a könyv legérdekesebb paradoxona. A nemzeti verseny rangosabb, mint egy külföldi. Amíg egy külföldi városmaraton mezőnyében van 3-3 etióp és kenyai, meg még pár afrikai országból érkezett futó, 1-2 erősebb európai, ázsiai és amerikai, akikkel meccselni kell, addig a két etióp hitbizomány versenyen, a januári 12 km (férfi) és 8 km (nők) mezei futós Jan Medán vagy a novemberi 40.000 résztvevős (!), fővárosi utcákon tartott Great Ethiopian Run versenyen legalább 50 etióp elitfutó próbál első lenni. Európában vagy Amerikában pont fordítva van: otthon nincs nagy konkurencia, de egy városmaratonon mindenki az.

A hazai versenyeket óriási presztízs ezeket megnyerni. De még egy szaros 3000 méteres válogatón is, amikkel klubokba lehet sportállásra felvételzni: ha az első háromba kerülsz, jöhetsz, a negyedik próbálkozzon jövőre. Egy sikeres edző elmondja, hogy azért hagyta abba a profi futást, mert rájött, hogy nem eléggé tehetséges: hogy csak 30 perces 10 ezret, és 14 perces 5 ezret tudni futni (magaslaton), ami itt kevés! Olyan helyről beszélünk, ahol egy futó az első nemzetközi versenyére (Marokkó) kijutva mindössze egy zselés papucsot kapott a menedzserétől, és abban futott 61 perces félmaratont!!

A Jan Medán elindul a könyv szerzője is – egyetlen fehérként. Hosszas kilincselés után kap engedélyt futni, de azzal a feltétellel, hogyha lekörözik vagy a limitidőn kívül esik, azonnal kiáll. A mezei futóversenyeken 1-3 km-es köröket kell teljesíteni, az össztáv 10-12 km körül szokott lenni. Hősiesen kitart, és végül még le is győz pár helyi futót, miközben a mezőny fele a kőkemény tempótól elhullik menet közben. Ők szimpatikusan belátják, hogy még nincsenek készek erre a versenyre és erre a tempóra.

A győztes 32 perccel nyeri a 12 km-es mezei futást (füves talaj, nagy dombok és lejtők).Érdekes, hogy az etióp versenyeken a junior és senior besorolás nem életkorhoz kötött – hisz nem mindenki tudja, hogy pontosan mikor született -, hanem a képesség és tapasztalat függvénye. Crawley 28 évesen is juniornak számít, hisz ahhoz, hogy senior legyen 10km-t 30 perc alatt kéne futnia, és neki 30:07 van, what a pity.

TALENTUMOKRA VÁLTOTT TALENT

Az etiópok szerint tehetség nem létezik: csak adaptációs képesség, idő, étrend és egyéb tényezők. A tehetség inkább az okosság és a ravaszság kombinációja, amely arra a képességre utal, hogy jól megtervezzék és irányítsák edzésüket.

Ők tényleg kőkemény fizikai munkának látják a futást, egyben természetes tevékenységnek. A Field of dreams fejezet pontos képet ad: az edzés = munka és élvezet egyszerre, de főleg versengésre tanít, aminek a végkimenetel a pénzszerzés. És ha már látja a célt, egy közelgő versenyt, ahol van esélye, akkor az hatalmas vitalitást, motivációt ad a futónak.

Éppen ezért az etiópoknál nagyságrendileg több vesztes van, mint nyertes. A világlátásuk a következő:

everyone is racing to win, we are not easily satisfied.

Azaz például egy PB után is azt gondolja, hogy lehetne még gyorsabban futni. Ez a kettősség (remény és elégedetlenség) nagyon mélyen emberi.

A könyv írása közben nagyot változott a futószcéna, a sub2h kísérletek beértek, és leginkább nem az atléták fejlődtek, hanem a cipőipar hozott ki új surranókat, jött a gyémántalakzatos szélárnyék futás, a lézerfénnyel jelzett rekordkijelölés, kábé mint az úszók cápadressz korszakában. Crawley írja: 2015-ben a világranglista 50. maratonfutó férfi 2.07.57, a 2019-es 2.06.22 iidővel rendelkezett.

Nőknél ugyanez: 2.23.30 és 2.25.42. A másfél-kétperces fejlődés mutatja, hogy a cipők szignifikáns nyomot hagytak a mezőnyön, bár nem olyan űrugrást kell elképzelni, ahogy a sportsajtó taglalja rendre. Crawley rossz véleménnyel van ezekről a világrekord kísérletekről (sub2, breaking2 és ineos1.59): fehér tudósok dominálta kísérleti terepnek látja, ahol a fekete embert másodlagosnak, eszköznek tekintik.

TÁMASZNAK HASZNOS LÉGÁRAM

Az afrikai futók sikerességét számos tanulmány vizsgálta, amiben a genetikai tényezők, a kiemelkedés és az élet determináltságának megváltoztatása iráni vágy, a szegénységből és a tájjelegű élelmiszerekből fakadó könnyű/kevés táplálkozás, s így az alacsony testsúly, a magaslaton élés (nagyobb oxigénfelvevő képesség alakul ki, amit tengerszintre menve még jobban ki tudnak használni) stb. mind szerepet játszik.

Utóbbi végig hangsúlyos szerepet kap a könyvben, innen a cím is: „kifogyni az amúgy is vékonyka levegőből”, tehát futni kifulladásig, és a vitálkapacitásra, valamint a pure speedre építeni az edzéseket.

A főváros 2355 méteren fekszik, onnan 10 kilométerre az Entoto-hegy már 2800-3300 méteres magaslatokat kínál. Amíg az európai futók 2-3 hetes edzőtáborokba utaznak az Alpokba a versenyszezon előtt, addig az etiópok alapból állandóan ilyen körülmények közt élnek.

Air is special here

– mondják az etiópok. És szerzőnk valóban, még hónapok akklimatizálódása után is fulladozik néha egy erős edzésen.

A levegőre visszatérve – egy érdekes rész a könyvből:

Runners describe the air in different parts of the forest as ‘nice’ or ‘special’ or ‘powerful. Our coach Meseret sees in this a misguided attempt to understand the science of altitude. ‘They think there is more oxygen the higher you go,’ he tells me, ‘and that you can get energy from the air itself.’ He shakes his head when he talks about this. ‘They don't understand that the energy comes from food. They think they get energy from the air and the trees, and that they don't have to eat. They think they are plants!'

A szerző nem győzi emlékeztetni magát, hogy a fullasztó magaslati edzések a sártól cuppogó, kanyargós erdei terepekkel kombinálva milyen hatással vannak a teljesítményre. Ha valaki ezután lemegy tengerszintre pályán vagy aszfaltra versenyezni, akkor szinte repülni fog.

A szerző erre példát is hoz: ha egy etióp futó 5000 méteren 13:30-at fut magaslaton (2500 méteren), akkor tengerszinten nyugodtan le lehet vonni 40 másodpercet, 12:50-re lehet számítani.

Az etiópoknál alapból mindeni az év minden napján magaslati edzőtáborban van. Náluk az a kiruccanás, ha felmegy 3100 méterre, a felhők közé sebességi edzésmunkát végezni, megnézni mennyire lassult be az akklimatizáció alatt, és ha helyesen edz, akkor még itt is fejlődik fokozatosan.

Sebesség és adaptáció együtt fejlődik. A szerzőt is futtatják rendesen. Jobbnál jobb edzőpartnerei vannak, akik kiruccannak néha a világba és dobogós helyeket szereznek. Futópartnereiről így ír Crawley:

He was listening carefully to my breathing, wanting to ensure that I was working hard, but not going over my limit.

NINCS TITOK

Mikor mond csődöt egy edző finomhangolása? Amikor nem lehet izolálni egyetlen változót, és csak azon dolgozni, azt javítani. Tán többet kéne aludni? Változtasson a már amúgy is agyonporciózott étrendjén? Képtelenség megmondani, és tán ez a titok is tovább sarkallja a futót.

Oxigénhiány, adaptáció, módszerek megismerése, edzéstervezés és attitűd – ezeket mind sorban ismeri meg Crawley. Társai ebben a teljesítmény és szorgalom előtt meghajló etióp elit futók, és legendás helyi edzők, többek közt Haile Gebrselassie vagy Kenenisa Bekele trénere.

Az etiópoknak jellegzetes arca és színe van, én mindig kiszúrom őket a mezőnyben az etiópot, amúgy ógörög szóból ered és égett vagy napsütött arcú embert jelent az Aithiopsz.

Nincsenek nagy titkok a sikerhez: szorgalom, türelem, magaslat, és mindezek felett a sebesség (raw pure speed) dönt. Ja és a sok cikk-cakkban végzett erdei dombfutás a számtalan ösvényen: ez a természetes, kevesébé leszel sérülékeny, nincs állandósult, ismétlődő feszülés az izmokban, mint mondjuk az aszfalton lenne egy stabil tempóra és kanyarok nélküli futásra ráállva.  

Ezek a cikkcakk futások felülnézetből útvonalak a földön lábnyomokkal, de egyben nyomok a levegőben is, a kilégzés miatt. Itt eljátszik a szerző az aspiration és inspiration (belégzést is jelent és ihletést) szavakkal: ezek a nyomok mind a törekvés” útjait jelzik, ahol van remény és ambíció elérni valami nagyot.

De hogy jutnak ki külföldre? Amennyire jó a helyi MASZ, azaz az EAF, hogy összefogja a futókat és generálja a futóélet sikerességét, a tehetséghalászatot, eljárásrendjük épp annyira idézi a szoci időket.

In fact, the EAF still retains control over who can and cannot run abroad, issuing release letters which athletes must have in order to obtain visas to compete abroad. They will not issue these if they feel racing would interfere with an athlete ’ s domestic schedule or with their national team duties. In many ways, as Meseret puts it, ‘The clubs do the development work, but they do not bear the fruits.'

A futórendszer felépülése háromszögként képzelhető el: cég-város-állam adja össze a lokális támogatást, és az egészet az EAF fogja össze. És a menedzserek adják a 3. pillért: intézik a vízumot, az utazást, a versenymeghívásokat, amiért 15%.-ot kapnak a nyereményből. 

FONTOS GONDOLATOK: 

Jöjjön néhány fontos idézet a könyvből (rakjátok be Google Translate-be)!

Etióp futók a társuk versenyét nézi a tévéközvetítésen. Minden 5 km-es splitnél számolják, hányan vannak az élmezőnyben. Mivel az első ötnek jár pénz, egyre nyugodtabbak, ahogy esnek ki a bolyból, és ahogy a nyulak is leköszönnek.

OK, the money is here.

A dombedzésről egy velős mondat.

Running up that hill it feels like you’re carrying a child on your back. It makes you strong.

Mi a teendő ha belezöldülünk a dombedzésbe?

The hilltop comes faster if you watch your feet rather than the summit.

A korrekt viselkedésről egy csapattársunk felé. Harag helyett tisztelet:

It ’s not his fault he’s stronger than me.

A sebességről, amit fokozatosan gyorsuló edzés végi sprintekkel is erősítenek. Csinálod vagy nem:

Use it or lose it.

Miért futotta Bikila Rómában és Tokióban cipő nélkül a maratont?

Not to prove anything to anyone, or to show that Africans needed nothing in order to win, but because he felt he would run better barefoot.

Ha már Bikilánál tartunk, az első közületi rádiókészüléket Bikila hozta be Addisz-Abebába. Egy versenyen nyerte, és azt hallgatta a környék. A szerző találkozik egy futótársa 90 éves nagypapájával, aki a mai napig edz. Ő annak idején az olimpiai maratoni válogatón megverte Bikilát 1 mérfölddel, de mivel lebetegedett Róma előtt, Bikilát vitték ki. Hogy kezdte gyerekként a futást?

I would go out as a boy and find animals to race against. There were many animals. There were antelope, porcupine, partridges, rabbits. From morning to night I caught them.

Ugyanez a bácsi mesél egy sztorit, mit mondott Bikila róla és az etióp státuszáról.

They asked him at the Olympics: ‘How many times were you a champion before?’ and he told them, „The champion was sick and they left him at home. I was never a champion before today."

Egyáltalán ki rakta fel Etiópát a futótérképre? Ki ébresztette rá az etiópokat, hogy van (szó szerint) keresnivalójuk a futás világában? A svéd Niskanen legenda Etiópiában. Nem mellesleg Iglói Mihály (Náczi bácsi), Iharos edzője is azt a módszert tanulmányozta, hogy Iharost, Rózsavölgyit, Táborit felfuttassa, és ebből a résztávos, iramjátékos futásból lettek nagyon az etiópok is.

Onni Niskanen was assigned the role of coaching Ethiopia’s top military runners in the late 1950s, because he was in Ethiopia to develop physical education in the Ethiopian public-school system. It just so happened that he arrived at a time when Scandinavia was at the cutting edge of distance running expertise and he was also a close friend of Gösta Olander, one of the designers of the fartlek training used by the world ’ s best middle-distance.

Aztán jött Bikila sikere, majd Gebre csillogása másfél évtizeden át, és ezzel párhuzamosan Kenenisa Bekele páratlan adottsága, képessége és szorgalma. Bekele karrierje hullámvölgyekkel és csúcsokkal teli, de tán elég annyit mondani, hogy 2004-ben a felesége az erdőben futott, amikor szívrohamot kapott és meghalt. Még aznap a gyászoló Bekele azt mondta magának:

Ha a futás meg tud ölni, hát akkor legyen.

És rögtön utána, féléven belül megdöntötte az 5000 és 10000 világcsúcsát. Innen folytatom, jó ég de libabőrös rész lesz! 

KÖZÖSSÉG – A CSAPAT EREJE

A közösség ereje meghatározó az etiópoknál. Pont ezért mindig ketten-hárman laknak egy szobában edzőtáborban, akár sérültek, akár egészségesek. Ha egyedül maradnak, ott van a probléma túl sokat gondolkodni – tartja egy edző. Ha futnak, akkor rendben van minden, ha nem tudnak futni, legalább legyenek együtt futókkal. Mert mindez ellazítja őket és a futást megnyugtató módon keretezi a napjaikat.

Ugyanakkor az edzők rámutatnak arra, hogy a szép időknek már vége, amikor a sárga-piros-zöld mezesek még valódi csapatként működtek, és nem pénzkereső egyéniségekként.

I don't really believe in talent. Ethiopia does not have a problem with finding athletes. We have a problem of creating unity.

Az integráció elérése miatt a csapatnak a nagy világversenyek előtt 3-4 hónapig együtt kéne készülni, és a végén kijelölni, kit segítsenek a csapattársak, ki a legerősebb, kinek van esélye a végső győzelmére, s így az országnak dicsőséget hozni. Ma a nemzeti mezekben mindenki a maga javát keresi a pályán.

Pedig szinte minden etióp, amíg profi nem lesz, csapatban edz mindennap. Nem lehet hozzászokni ahhoz, hogy leszakadsz a csoportról, bár a le(nem)maradás is az adaptációt segíti. Meg kell tanulni ugyanis követni az elől haladó ember lábát, a lábnyomban lépkedést.

Following & leading – mondja az edző. Ha a futó megszokja, hogy két méteres rést hagy edzésen, akkor meg fogja csinálni egy versenyen is, és ez nem jó, mert megnyílik a sor, szakad a boly, szélárnyék vége, a futó lemarad. Az etióp futók idejük nagy részét a ritmus és időzítés fejlesztésével töltik. Csukott szemmel azt hinnénk egyetlen futó lépked, miközben 12 pár láb ütődik finoman a talajhoz egyszerre. A „valaki lábának követése” nem csupán annyit jelent lépést tartani velük; szó szerint azt jelenti, hogy utánozzák a lépésüket, tökéletes ütemben.

Az etióp atléták egymáshoz való viszonya szintén egy nagy pardoxon: tudják, hogy muszáj együtműködniük a siker érdekében, de azt is tudják, hogy végülis egyéniben versenyeznek, ezért előnybe kell kerülniük másokkal szemben, ha tudnak.

Crawley itt idézi Jean-Jacques Rousseau szarvasvadászat-dilemmáját (stag hunt). Amikor nagy nyereményre vadásznak egy hajtáson, akkor minden vadásznak együtt kell működnie ahhoz, hogy a vadászat (és valaki, aki puskavégre kapja a bikát) sikeres lehessen. Ha egy mezei nyúl keresztezi az egyik vadász útját, akkor jön a választás. Vajon elindul egyedül a nyúl után, tönkretéve egy sikeres szarvasvadászat esélyét, pusztán a saját haszna miatt? Vagy figyelmen kívül hagyja a nyulat és ragaszkodik a csoporthoz?

Van egy fejezet, ami a közösségi edzéssel végzett egyéni fejlesztésről szól, címe: Kill eachother in training – amikor egy kötetlen edzés során ki tudja lefutni a másikat, azaz ki tudja tovább tartani a kezét a tűzbe. Nincs taktika csak nyomni amig lehet.

Előnye viszont kétségtelen: collaboration & competition egymást feszítik a jó irányba. Az is szimpatikus, hogy amikor a csapatból páran egy versenyre utaznak, akkor az utols közös edzésen kávéceremóniát tartanak, ahol mindenki elmondhatja félelelmeit és bizonytalanságait, amiben a többiek túllendítik pár jó szóval, meglátással.

Ebben a fejezetben Crawley leír egy nagyon érdekfeszítő esetet, az egyetlen összezördülést, amit az ott töltött négy éve alatt tapasztalt. Egy csütörtöki füves szabadedzésen tekergett a boly ide-oda.

Az egyik futó túl gyors volt, a másik ezt nehezményezte. Aztán mivel a bolyvezért cserélni kell, neki is kellett tempóznia, de lassan ment direkt, erre meg a másik bukott ki. Összevesztek a pacingen. Az edző nagyon leteremtette a két menőt: a hiper kompetitív maratoni szcénába nem férhet bele az önző viselkedés, mert az edzést teszi eredménytelenné.

Érdekeltté kell tenni a futókat egymás iránt. Legelső a csapatbizalom, utána az önbizalom, és csak utána a pacing. Magyarán: fűnyíróelv. Ez azt is jelenti, hogy akinek csapata van, az nem mehet akármikor edzeni. Ne járkáljanak külön utakon, ne fejlesszék túl magukat.

REZÜMÉ

A kb. 260 oldalas sztori linerárisan fut, időnként némi múltba révedéssel és jelenbe (közelmúltba) ugrással, azaz időnként jump in-out dramaturgiával él. Fotók, képek nincsenek. Szakirodalom, kulturális vagy filozfiai referenciák gyakran előfordulnak benne, de konstruktívan és visszafogottan, a megfelelő helyen és időben tálalva.  

Crawley szimpatikus, kíváncsi ember, nem fél hülyét csinálni magából, ha információt szeretne vagy megtapasztalni valamit. Sokszor az emberi történéseken van a fókusz, a futás csak másodlagos, de persze mindig visszakanyarodik. A személyesség süt a könyvből, az empirikus megközelítés miatt különösen érdekesek a történések.

A szerző nemcsak ironizál magán, nemcsak önreflexiókat olvasunk, hanem valóban aurát teremt: elsőkézből, testközelből mutatja meg a wannabe és a valóban elit atléták küszködéssel, abszurd momentumokkal teli életét, vágyait, csillogását és hullócsillagként való kiégésüket.

Vannak kimaradt témák, kérdések (pl. a dopping témaköre), és a női futókra sokkal kevesebb fény vetül (de hát nem is velük edzett), ettől még a mű izgalmas, hiánypótló, és feltétlenül kiadásra javasolható.Hiszen benfentesen mesél a világ egyik legkülönlegesebb és legfedezetlenebb sportkultúrájáról, amelynek lényege a maga hatalmas egyszerűsége.

Hiszem, hogy mindenképpen megérinti az olvasót, és annak ellenére, hogy nekünk ez a világ elérhetetlen (sajnos és szerencsére), mégis azonosulásra csábít. Jó belefeledkezni az ismeretlen vagy alig ismert topfutók életébe.

Crawley blogja a jelenlegi dolgairól itt (etióp futókat segít munkát találni futás mellett, vagy beilleszteni őket a társadalomba, ha küldöldre mennek).

Jó olvasást és edzést! Mindjárt folytatom.