Kis nosztalgia egy héttel ezelőttről. Ezen a munkaállomásom merengtem egy darabig a Magyar Narancs akkreditáltjaként (cikk hamarosan!), de leginkább lementem a stadionba közelre valamelyik szabad ülőhelyre.
Talán kiderült már másfél évtized alatt, hogy rajongok az atlétikáért, még ha magam csak fingfűrészelek is.
Leginkább a futószámokért, nyilván. A budapesti atlétikai vébét is csodás időszakként éltem meg 2023-ban (képgaléria 1 és 2 és 3), ahogy a mostani Atlétikai Világdöntőt is. Kivételes alkalmak.
És igen, jó drágák, biztos volt bennük sok mutyi is, meg ez biznisz, meg PR, stb stb, de ez a poszt most az örömé, nem az ürömé.
Tök jó például, hogy a kotyogós kávéfőzőre hasonlító trófeát lehetett nyerni. Szinte bajnoknak érzem magam minden reggel a tűzhelynél.
Egyszer a piszoárnál összesodort az élet Usain Bolttal. Aki végig elég unott és keresztül néző volt mindenkivel. Teheti. (Teheti?) Duplantis is. Noah Lyles olyan kiskakas-rocksztárként járkált, mint egykor Liam Gallagher.
Íme a divatcsászár Lyles YSL-szettben. Elton John sírva könyörög a tervezőért. Kozsó tetűhintája ismét divat.
De ami talán ennél is érdekesebb: a legtöbb atléta elképesztően emberközeli volt.
Kicsit olyanok, mint a színészek, akik estéről estére produkálják magukat: nagy hőfokon égnek, edzenek, próbálnak, sebezhetők, sérülékenyek, hiúk, és fontos nekik a szeretet.
Szinte mind olimpiai vagy világbajnoki érmesek, győztesek, közben meg nagyon is érzik, hogy valaki ott áll a korlát mögött, tapsol nekik és izgul értük.
Josh Kerr:
Femke Bol:
Az ausztrál Olyslagers, aki mindig egy kis füzetbe jegyzetel, a magasugró döntő után megállt a gyerekek előtt, és legalább tíz percen át válaszolt a kérdéseikre, tanácsokat adott.
Katzbergtől, a kalapácsvetőtől a hiperaktív Tamberin át egészen a sprinter Tebogóig mindenkinek volt egy jó szava vagy gesztusa. Megálltak, aláírtak, reagáltak, örültek az elismerésnek.
És szerintem ez az egésznek az egyik legfontosabb része.
Atlétikát kedvelő gyerekeknek, fiatal sportolóknak ez eszméletlen üzemanyag a következő évekre. Mert amíg 8-12 évesen sokan vannak a klubokban, heti edzéseken, kamaszkortól hussss... eltűnnek. Alig marad olyan, aki erre feltenné a tinédzser éveinek jelentős részét.
Ilyenkor viszont ott áll előtted valaki, akit addig csak képernyőn láttál, és kiderül róla, hogy hús-vér ember. Megáll. Beszél hozzád. Válaszol. Kezet ad. Vagy öklöt. Leírja a gyerek nevét, ha lebetűzik neki, személyes üzenetet ír.
Alison Dos Santos:
Emmanouil Karalis:
A fotókról ezért nagyrészt levágtam magam, mert itt ezek a csodalények a lényegek.
Dos Santos az életben iszonyú magas. Gyerekként csúfolták, mert csecsemőkorában leforrázták, és hiányzik a haja nagy része. Valahányszor láttam, rendkívül kedves volt újságíróval, szurkolóval, gyerekkel. Mielőtt megint világraszóló eredményt futott 400 gáton, a startgépből még kiintegetett valakinek, aki bekiabált neki.
Az 1500 méter bajnoka, egyik hősöm, Josh Kerr mindenkivel öklözött. A kézfogástól fél, nagyon vigyáz az immunrendszerére. Még a legendás napszemüvegét is levette.
A szintén 1500-5000 méteren utazó Cole Hocker, másik hősöm is, akárhányszor látom, mindig annyira alázatos és emberközeli. Ráadásul ránézésre nem mondanám, hogy futó, mégis rettegnek a hajráitól. És van egy olyan fotóm tőle rólunk, aminek ő a szerzői jogtulaja.
Bringázom a BAH-csomópontnál, ki fut át előttem a TF-pályáról? Nuguse. Egy héttel később világbajnoki ezüstérmes lett egy mérföldön. A Novotelben lakott, megállítottam. Állandóan vigyorog, olyan, mint egy jazzmuzsikus. Ő köszönte meg, hogy leszólítottam, aztán a stadionban én köszöntem meg neki a szép futást.
Ott van az örök másodhegedűs szerepébe szoruló, jó helyen, rossz időben versenyző rúdugró Karalis. A 400-ról 800-ra váltó Bol - micsoda hajrát tolt itt Budapesten még a vébén 2023-ban a 4x400-on, az utolsó nap utolsó versenyszámában. A 400 új fenoménja, Kebinatshipi.
Megtiszteltetés ezekkel az atlétákkal találkozni, öröm látni a teljesítményüket. Az arénában valami emberfeletti gladiátoroknak tűnnek, aztán egyszer csak rájövök, hogy a felük feleannyi idős, mint én.
Tentoglou, a távolugró görög, akit a nap soha nem ér.
Fun fact: a hozzám hasonlóan Achilles-problémákkal küzdő - csak ennyiben hasonlít - Ingebrigtsen lábáról kiderült, hogy lúdtalpas, a cipőjéről meg az, hogy a sarkán lyukas. Na, én is pont ilyen sztilót kerestem hosszútávra, és találtam egy futószandált, amiben a sarkamat nem nyomja semmi.
És még így is hozta itt Budapesten az 5000 első helyét, rá egy hétre pedig a vébé második helyét.
Ezek itt Jakob Ingebrigtsen lúdtalpgyanús lábai, a lukas sarkú cipője és a Bialetti-kávégőző trófe
Hogy van-e értelme a világdöntőnek, lesz-e hagyománya, furák-e a rövidített, felgyorsított szabályai, arról lehet vitatkozni. Mindenesetre három tömény, parádés nap egy olyan helyen, ahol én hétköznap a felső karéjon futni szoktam.
És ha ez évente egy-két alkalommal megelevenedik, akkor minden kibaszott 635 méteres körön van mire emlékeznem.
