Útikönyvbe oltott versenynapló (vagy fordítva), futós odüsszeia amerikai stílben, egy zarándoklat ismeretterjesztősen megírt jegyzőkönyve? A motivációs problémával küszködő Jurek találta ki magának 2014-ben, hogy valami nagyot tesz, ami ultraverseny is, meg nem is.

Az Ady-féle "Észak-fok, titok, idegenség" trióból az első megvan benne, a többit döntsétek el ti. Könyvkritika az eredeti, angol nyelvű kiadás után némi spoilerral.

Futós könyv tapasztalatom alapján (csak itt balra mellettem 3x1 méternyi polchelyet foglalnak el az ezzel kapcsolatos könyvek) háromféle van:

- szakirodalom

- beszámoló és / vagy életút

- metaforikus (de ez csak féllábbal van a futós könyv kategóriában, mert a futás és vonzáskörzete csak apropó vagy metafora, például a szabadságra és lázadásra A hosszútávfutó magányosságában, vagy az elidegenedésre és magányra, eltűnésre, mint Az atléta halálában). 

Amiről itt szó lesz az egy tisztességes kiadvány, nem tör írói bravúrokra, bár tehetné, hisz a szerzőisége és dramaturgiája érdekes húzással különböztetődik meg számos könyvtől és "könyvtől". Viszont elolvasod, tudomásul veszed, el teszel pár dolgot belőle, aztán fel a polcra. Bármennyire is tiszteletre méltó a szerző.

Sokan Kilian Jornet-ra, a felfutó Jim Walmsley-ra, Kipchogera, Boltra, Kúroszra, Hailéra asszociálnak, ha egy nagy férfi futóikont kell kapsából mondaniuk. De azért Scott Jureket is benyögnék, aki...

... az egyik legsikeresebb és legrespektáltabb hosszútávfutó (ultrafutó) a közelmúltból. Azért a közelmúltból, mert majd’ 20 év versenyzés után, 40 évesen realizálta, hogy sem gyorsabb, sem motiváltabb nem lesz a címvédésekhez. Track rekordja elképesztő, a világ legnehezebbnek tartott aszfaltos és terepes ultraversenyein diadalmaskodott többször, sok helyen zsinórban: 7 Western States,  3 Spartathlon, 2 Badwater, 1 Hardrock, 24h vébé ezüstérmes. 

Jurek nem először kerül “running midlife crisisba”: 2009-ben magánéleti és sportbeli okok miatt egy olyan burnoutba került, amiben kénytelen volt leszámolni illúzióival. Ebből született meg egy bestseller, a Futni Enni Élni (megjelent a Park Kiadónál a lektorálásommal, ami egyszerre futós biográfia és vegán receptek gyűjteménye. Ennek az alcíme az volt – nota bene – Hihetetlen utam az ultramaraton nagyságig. Az egyetlen dolog, amit szeretek magamban, az a szerénység – mondá Bástya elvtárs.

Az első Jurek-könyv kapcsán írtam a blogon két bejegyzést is: magáról a könyvről egy kritikát, aztán az élményeimet a lektorálás során, miben csúsztat Jurek, mibe nem lehet beleszólnia a lektornak, és egyéb nyalákságok. Ehhez képest a könyvborító hátlapján, a fülszövegen is Lubics Szilvi és az én ajánlásom olvasható.

A Parknál, szintén a gondozásomban jelent még meg az Iron War / Vasemberek, ez az izgalmas triatlonos könyv is az ironman kezdeteiről, a Scottok nemzedékéről és az epikus nagy küzdelmekről, további posztjaim róla 1., 2. és 3.)

A North könyvről is írtam lektori jelentést a Parknak, kíváncsi vagyok, kiadják-e. 

A könyv - leszámítva az elő- és utószót - 5 epizódra van felbontva: a déli államok mélye, Virginia, Mid-Atlantic, New England és Maine régiókra. Mindegyikhez egy térképet csatoltakaz útvonallal és a naponta teljesített szakaszokkal.

Azért írok többesszámot, mert a könyv kétszerzős. Egyfajta Janus-arcú kiadvány, amiben vélhetően a két szerző nem külön, hanem egymás írását olvasva és arra reflektálva rakta össze a könyvet, így pedig ez picit keresett, de kétségkívül izgalmas húzás.

Jurek felesége, Jenny a másik elbeszélő, aki ebből az aspektusból megmutatja, hogy a férje kísérőjeként ő mit éltát a mindennapokban vagya lakókocsiban, amíg férje naponta 50-80 kilométereket futott (akár egész nap), árnyalja a történetet, megmutatja a női oldalt is,az esendőséget és a családi problémákat. Mindez üdvös, és jót tesz a könyvnek, de az már zavaró, hogy gyakran eldöntethetlen, ki beszél: van, amikor több bekezdésig kell várni, hogy kiderüljön.

Az eredeti kiadásban anagyobb narratívszakaszokat egy madártoll-ikon választja el egymástól, de megesik, hogy az elválasztás nem új elbeszélőt jelent. A prológust Jenny írja, az epilógust Scott. Közte helyezkedik el a nagy kihívás.

Ennyiben a könyv szerkezete eléggé hasonlít a Free Solo / Mászókötél nélkül NatGeo-dokumentumfilmre, amit én speciel rühelltem, persze nem az ábrázolt teljesítmény miatt, hanem a megvalósítás, a tónus, a karakterek elmímeltsége miatt. Happy endre utaló faék egyszerűségű dramaturgia, ami az amerikai sportfilmek és -könyvek 99%-ának sajátossága. Persze használják, mert működik, a nem túl szofisztikált néző beszopja.

A nagy kihívást a motivációs problémával küszködő Jurek találta ki magának 2014-ben. 2013-ban indult utoljára ultraversenyen a DUV tanúsága szerint. Egy sivatagi kiránduláson beszélget a feleségével a jövőről, amikor arra jutnak, hogy talán a vertikális Amerika-átvágás lehet egy újabb trófea a győzelemhez szokott Jureknak.

Nem utolsósorban ugye ők is szponzorokból, előadásokból, coacholásból élnek, így mindig virítani kell valamit. Csapdahelyzet. A felesége szerint itt az idő atlétából futó-nagykövetté válni, azaz nem adott versenyeken indulni, hanem valami nagyba vágni.

Jurek viszont arra kíváncsi, vajon képes-e újra mélyre menni (“go to the edge“), összetörni magát egy értelmetlennek tűnő célért, ami nem verseny, de mégis csak az, pláne a kompetítv, mindent meg- és összemérő, feljegyző, összesítő Amerikában.

Így a soknapos (multi-day) kihívások mellett teszik le a garast, mint a karrier következő szakasza: egy többhetesre nyújtott futáson (really long stuff) talán egyszerűbb “nagyot alkotni”, sebesség- és időrekordot felállítani avagy dönteni az erdők-hegyek között. De ez a gondolat nem egyfajta Trans America kihívásba torkollik (amikor horizontálisan vágják át az országot), hanem vertikális futássá.

Ez lesz a mesterművem

- nyilatkozza egy riporternek a kísérlet előtt. Aki nem olvasni akar, hanem beszámolót hallgatni a vállalkozásról, annak itt egy podcast Jurekkal.  

Manapság több mint 1000 hivatalos nemzeti ösvény szeli át Amerikát (National Scenic Trails). A három nagy ebből Amerikát mind vertikálisan szeli át. A 3100 mérföldes Continental Divide Trail (CDT) szinte az USA közepén halad. A 2600 mérföldes Pacific Crest Trail (PCT) a Nyugati-parton. A 2189 mérföldes Appalachian Trail (AT) pedig a Keleti-parton.

A generációkkal ezelőtt mindössze kettő volt: AT és PCT. Az Amerika nyugati partján végigvezető Pacific Crest Trail az USA El Caminója a világ egyik legszebb túraútvonala, erről sok könyv született, nemrég az egyik bestsellert meg is filmesítették Reese Witherspoon főszereplésével (Vadon).

Jurek az Appalachian Trail mellett dönt, mert ez az egyik legrögösebb ösvény a világon. Cserébe a legjobban jelölt: mindenhol jól látható a fehér háromszög.

Az Appalache-hegység (és a közel 2200 mérföldes, azaz 3500 km körüli hosszúságú Appalache Ösvény) 14 államon kígyózik át: Georgia, Észak-Karolina, Tennessee, Virginia, Nyugat-Virginia, Maryland, Pennsylvania, New Jersey, New York, Connecticut, Massachusetts, Vermont, New Hampshire, és Maine.

Végigmegy mind a “töksötét Délen”, ahol fura hillbilly-k és redneckek szavaztak bőszen Trumpra, átvág a “felvilágosult, modern” New York körüli államokon, hogy a festői vadonban kössön ki a túrázó. Szakaszait szokták túrázni, de van, aki akár féléven át végigkirándulja a teljes szakaszt.

Az AT-t gyakran „Zöld Alagútnak” hívják, mert az út nagyrésze felett fák borulnak össze. Nagyon kedvelt fotós téma, stock fotók és képernyővédők ezrei készülnek itt. A kalandvágyó futók többnyire Északról Délre (southbound) haladva teszik meg a távot, jellemzően október tájékán.

A FKT-k (Fastest Known Time, a leggyorsabb ismert idők) is így születnek, de Jurek pont fordítva tervezi (northbound), mert úgy még nehezebbnek tűnik. Ráadásul akkor – romantikus elképzelés a természetbaráttól – a tavasz érkezésével párhuzamosan haladhat. GPS-en követhető volt a 2015 május 27-én kezdődő útja, turistaházakban vezette a logbookot, tehát futása transzparens volt. Erről minden itt.

De ez csak ritkán volt futás az “AT futópadján”, leginkább kocogás, nehéz séta, mászás, kínlódás. Egy “brutális és gyönyörű odüsszeia.” Vicces poszttraumás szindrómákat mutat ebben az interjúban (klikk a videó és a leírt szövegért), ami a próbatétel után készült. 

Kezdetben Jenny-vel úgy hiszik: ez egy "csak mi" út lesz, a házasságba új élet lehelése, vigasztalódás. A könyvben többször visszatérnek rá, hogy pár hónappal az AT-futás előtt vetélt el Jenny; ekkor látta a feleség először sírni Jureket, másodszor pedig a futás végefelé holtfáradtságában. Sem az anyja halálakor, a barátja öngyilkosságakor, az esküvőjükön nem sírt Jurek.

Jurekre minden államban másfajta nehéz terep várt rá: futhatatatlan sziklás részek, sár (Vermont), vagy éppen sötét, tömött, sűrű erdő. Más és más problémák adódtak a 46 napos futás során: alvásmegvonás, szakadó izmok, szél és szikla és eső, mászás és ereszkedés, vadállatok (medve, mérgeskígyó, pók, kullancs), a népszerűség átka, azaz a folyamatosan érkező, már-már zavaró rajongók, akiket a népemnek (my tribe), családjának nevez. És persze - ezzel kontrasztban - a valós családi konfliktusok.

Utóbbi külön érdekes, hisz Jenny egyszerre sofőr, lakókocsi-háztartásbeli, lelki gyóntatópap, asszonyka és futókísérő. A kezdeti elképzelés, hogy ez lesz az "ő közös útjuk" hamar szertefoszlik. Tartja Jurekban a lelket, de magában is kell (a vetélés után lassan gyógyul a méhe, nincs havivérzés, amikor meg van, akkor meg minden tiszta vér lesz körötte).

A Jurek körüli hype "elveszi" tőle a férjét, és eleve izolálódik a világtól. "We'd been living in a paralell universe, so close to the rest of the world, yet so removed". És: "Some stressors were avoidable, some people weren't." 

Csakhogy a totál idegenek segítsége, váratlan közbelépése nélkül nem tudtak volna végigvergődni a távon. Mert túl naivak és felkészületlenek voltak - vallja be Jurek, aki a legtöbb fotón a cliffbarnes szeletes cég fejpántjában nyomja. Hiába, a szponzorok fütyülnek.

Jenny inkább a pozitív hős a sztoriban, nem a hősszerepre igényt tartó Jurek. Eleve ritka, hogy valaki ekkora távon végigkísérje a futót. Ösvényt futni viszonylag egyszerű, követni kell a jelzéseket. De a kísérőnek állandóan kerülőket kell tennie a parkolókhoz, menedékházakhoz, beszereznie a cuccokat, meleg ételt főzni, kezelni a néha pszichopata gyilkosoknak kinéző rajongókat, jó időben találkozni a futóval stb.

A próbálkozók általában váltásokkal dolgoznak, helyi vezetőkkel, terepismerettel rendelkező, tempót diktáló futókkal. Eleve külön számítják a segítővel vagy anélkül futott AT-ösvényrekordokat! Pedig egyes déli államokban (pl. Virginia, itt húzódik végig az AT negyed része, és itt van a John Denver által a Country Roads dalban megénekelt Blue Ridge Mountains is) gyakran fél a helyiektől, a fura reakcióktól és arcoktól.

Néha drogárusnak nézik, mert a kocsinak nincs ablaka, és sötét színű. Jurek majdnem vásárol Jenny-nek egy fegyvert. De Jenny végigcsinálja. 

Ahogy Jurek is. Pedig többször messze kerül a csúcsdöntéstől. Ekkor csak arra koncentrál, hogy "jelen legyen" a természetben. 

Ez a folyamatos vívódás a dicsőséges napokra való emlékezés és a kihunyó tűz között kezdetben szórakoztató, de végül eléggé önismétlő a könyvben.

Jurek futása színuszgörbe, ami az írói próbálkozást is jelzi, hogy létrehozza a klasszikus suspense-t, az érzelmi és történeti hullámvasutat. Hol erőre kap, hol alig halad. Hol kedves vagy épp udvarias a sok vele futó rajongóval, hol egy zombivá válik és tapló lesz ("I couldn't censor myself.") Gondolatait az evés, alvás, haladás töltik ki.

Az egész kaland egyszerre olyan, mintha egy Idétlen időkigbe vagy Truman-showba ojtott Forrest Gump roadmovie-ját olvasnánk. Persze a könyv kétharmadánál ott a kiszámítható hollywood-i dramaturgia, a belengetett hős bukás.

A 36. napon Jurek kikészül, fel akarja adni, reménytelennek látja a rekordot, haza akar menni, már egy gyökeret sem képes átlépni.

A kísérői tovább rugdossák, pedig ő is kételkednek benne, és hát nagyon a határon táncol maga a teljesítés is Jurek elcsigázottsága miatt. És még hátravan a "100 mérföldes vadon". Vajon megcsinálja? Mi lesz hősünkkel?

Azért nagyon nem kell aggódni. Bár az AT utolsó, északra vezető szakasza ez, ahol nincs 160 kilométeres körzetben sem város, sem bolt, sem menedékház. itt mindent magának kell megoldania a kis truppnak, és folyamatosan menniük kell három napon át a csúcsidő elérése miatt.

Komoly logisztikát igényel dolog a kísérőknek is, mert a nemzeti parkban az autóval megközelíthető helyeknek szabott nyitási-zárási ideje van, és a kapuk automatikusan záródnak, így ott ragadhatnak, ráadásul kiszámíthatatlan a futó tempója a találkozó pontra.

A végén persze, amikor már minden mérföldért, sőt méterért ("fillérgyűjtés") meg kell küzdeni. Akad amikor már akár három napot egyhuzamban is legyalogol Jurek öszesen hét órányi alvással, sőt a végén 36 órája marad 101 kilométerre.

Na de ugye happy end lesz, nem meglepetésre. Pont Jenny születésnapján ér el a legészakibb részére az AT-nek 46 nap 8 óra 7 perc alatt. A rajongók szerint direkt a médiamarketing miatt centizte így ki: csak három óra 13 percet javít a fennálló csúcson.

Az igazi happy end ezután jön: szinte napra pontosan egy évre az AT-kísérlet megkezdése napján megszületik Ravenna Jurek, a lányuk.

Bemutat jópár ismert arcot, elődöt és fura figurát a szcénából, ezek közül legfeljebb a terepfutó megasztár, Karl "Speedgoat" Meltzer neve cseng ismerősen a magyar olvasóknak, de inkább futóknak (hisz ez nem feltétlen esik egybe még egy ilyen könyvnél sem).

Ezek a trenddiktáló vagy épp retrográd, hasznos vagy haszontalan, kedves vagy mogorva, idegeítő vagy kenyérre kenhető figurák ("Ultrarunning seems to be a harbor for outsiders of all kinds") napokon vagy akár heteken át segítik, kísérik vagy épp kísértik Jureket. ("They are here to support me, not to pamper or serve as a butler.")

Felbukkan a már idős, de nagyon tapasztalt és sok nehéz versenyt teljesítő Horty. Megjelenik a Jureket kritizáló kanapé-okoskodó Warren Doyle, aki rendszeresen trollkodik Jurek FB-oldalán. Sőt a Futni születtünkből is ismert barát, Luis “El Coyote” Escobar is beugrik a buliba, akárcsak a sziklamászó, veszélyt nem ismerő szabad vegyérték, Timmy O’Neill.

Zen-gondolkodással Don Makai üzletember és karatemester is segíti Jureket, tanácsokkal pedig a Danny Boyle által megfilmesített (127 óra) Ralsty. Emlkéezhetünk, hogy ő szorult be egy kanyonba, 127 órát töltött ott és úgy szabadult ki, hogy levágta a saját alkarját.

REZÜMÉ

A közel 300 oldalas sztori linerárisan fut, időnként némi múltba révedéssel, időben megakasztott ide-oda ugráló dramaturgiával. A két elbeszélő inkább dinamikát ad a könyvnek, mint probléma lenne.

Szakirodalom, hivatkozások nincsenek benne. 

Kiknek lehet érdekes a könyv? Magyarországon Jurek neve itthon ismert futókörökben, az előző könyve is sok futónál felbukkant, ráadásul a vegánok is egy célcsoport lehet. A terepfutás tábora még a "sima" futókénál is nagyobb mértékben növekszik. 

A mű összességében izgalmas lenne, ha nem lenne túlságosan amerikai: mind témáját, mind figuráit, mind írói megoldásait illetően. Kérdés, hogy egy magyar olvasó mennyit tud (akar tudni) az Appalache-ről, mennyire akar involválódni egy ilyen road trippingben, mennyire érdekli egy speciális terepfutó-kísérlet.

Ugyanakkor az a fajta kötélhúzás, ami a könyven végigvonul, tehát az öregedő futó jelene és fiatalkori "hippi" énje között, mindenképpen megérinti az olvasót, sőt azonosulásra csábít, de nem mondom, hogy hiánypótló. "My old self would smoke my current self almost anywhere in the world and under almost any conditions."

A könyvben kevesebb a jótanács ("Fat is the enemy of speed" - ezt mondjuk én úgy fogalmazom meg copírightosan, hogy a háj az ember életének minden területére rányomja a bélyegét.), kevesebb a listázás, az idézhető bölcsességek, a sorvezető mint a Futni, Enni, Élni műben. Ez inkább egy útikönyve oltott versenynapló (vagy fordítva), egy zarándoklat ismeretterjesztősen megírt jegyzőkönyve.

Jurek itt is levonja a konzekvenciát, amolyan cliffhangerként minden nyitva hagyva a könyvben: "I returned to normal, physically. But I wasn't sure about my intellectual and spiritual components. Could I ever be the same after such a pilgrimage into my deepest self?" A végét a szokásos futó-rágógumival zárja: valamiért csinálja, de a miértet mindenkinek magának kell megtalálnia. Valószínűleg azért csinálják, akik csinálják, mert még nem lelik.

Két fotóblokk van a könyvben (16 + 8 kép), ezekkel átélhetővé válik a kaland, bár a tájképeken is mindig szerepel Jurek, így kicsit öntetszelgő, de bocsánatos, hisz ő az egyik szerző és egyben főhöse.

Zavaró, hogy a könyvben egyáltalán nem tájékoztat, hogyan is áll a fennálló rekordhoz képest. A napot tudjuk, de az összidőtésa hátralevőt, a távolságokat nem. Így nincs viszonyításunk. Nehéz izgulni. Ráadásul a könyvben a 212. oldalon befűzött második nagy fotógyűjteményben látjuk Jureket ünnepelni, így oda a meglepetésfaktor. És hát az időszerűség avagy megkésettség is egy faktor.

A csúcsok azért vannak, hogy megdöntsék őket.

- tartja a mondás, és hát azóta Jurekét megdöntötték. A kísérőkkel, háttértámogatással (kaja, menedék, orvosi kezelés) futott AT esetében most, amikor ezt írom

- a nehezebbnek tartott déli irány új rekordját a már említett Karl Meltzer állította fel Jurekre egy évre (2016. 09.18., 45 nap 22 óra 38 perc),

- míg északi irányban Karel Sabbe 5 napot faragott Jurek rekordján! (2018. 08.29. 41 nap, 7 óra, 39 másodperc).

Csak érdekességként a kísérő nélküli (sem autó, sem ember) rekordok, önellátó túrázóként:

- észak felé 45 nap 12 óra 15 perc (Joe McConaughy, 2017. 08. 31.),

- dél felé 54 nap 7 óra 48 perc (Heather Anderson, 2015 09.24.)

Hogy szól az örökbecsű Kispál-refrén?

Akik élnek, azok délnek mennek. Akik haldokolnak, északnak.

Tetszett a poszt? 

Become a Patron!