Oké, ez egy négyéves sztori, de nem tudom, hallottatok-e róla. Nekem a szenttamási (Srbobran) barátok mesélték. Vajdaságban egykor nagy becsülete volt a sportnak és a sportolóknak, elég elmenni a határközeli Palicsra: nemcsak évente egy szép kis kominált ultraversenyt rendeznek ott, de emléktáblák és szobrok tanúsítják a századelő nagyszerű sportéletét.

A tó körül például biciklis versenypálya épült anno. Ma már ez a sportszeretet- és részvétel visszaesett, nyomokban tartalmaz valamit a régi fényből. Pár éve azt hitték, új csillag született Vojvodinában.

Szenzációszámba ment Lazar sztorija: a retardált, deklasszált tizenéves srác mindenkit lenyomott egy Zomborban rendezett félmaratoni versenyen. Mindezt utcai cipőben, véletlenül arra járva. Idézek a szerb "edzésonline"-ról (a Trcanje-ről) és a srbija blogról - elképesztő sztori, kitalálni nem lehet ilyet.

"Lazar egy 17 éves, mindössze két kisegítőosztályt végzett, mélyszegény, istenfélő, gyengeelméjű fiú. (Vagy legalábbis rettenetesen elhanyagolták az oktatását. A nevét csupán nyomtatott cirill betűkkel tudja leírni, és ezen az öt nyomtatott cirill betűn kívül állítólag a többi írásjelet nem is ismeri.) Utcai ruhában, szakadt cipőben, mintegy "véletlenül" futott le egy félmaratont. Ráadásul különösebb megerőltetés nélkül. Még egyetlen korty vizet sem ivott a közel harminc fokban (2011. május 22-e volt éppen), mert nem mert venni a versenyzőknek felkínált frissítőkből. 

Lazar Rišar egyenest a központi Szent György téren álló templomból, istentisztelet után "esett be" az össznépi rekreációs dzsemborira. Nem nagyon értette, hogy miről is van szó, de kért egy rajtszámot. Mint bárki másnak, neki is a pólójára tűztek egyet; a fiú ezután átszellemülten futni kezdett. Tiszta szívből, élvezettel. A két kilométeres amatőr távon toronymagasan az élre tört, majd elszégyellte könnyed sikerét és a Forrest Gump-i önfeledt nyargalászásból sétára váltva, bevárta a mezőnyt.

A tíz testvérével, szemétszállító-munkás édesapjával és munkanélküli nevelőanyjával egy temető melletti csőszházban nyomorgó srác, aki a Vöröskereszt népkonyháján étkezik (már amikor, mert gyakran sajnos éhezik), ezután "bocs, hogy élek" alapon, ha már ott volt, szakadt utcai cipőjében lefutotta a teljes, 21,1 kilométeres távot is.

A versenyre sokan hosszú hónapokon keresztül, sportorvosi felügyelet mellett, gondosan összeválogatott étrenddel, speciális sportfelszereléssel vágtak neki, és frissítők, illetve speciális táplálékkiegészítők is rendelkezésükre álltak.

Hogyan sikerülhet valakinek a semmiből, silány koszton tápláltan, szakadt cipőben, egy csepp víz nélkül (fél)maratonistává avanzsálnia? Lazar minderre enyhe beszédhibájával szerényen ennyit válaszolt: "Tiszta szívből futottam." Illetve: "Isten megsegített." 

Zombor polgármestere, Nemanja Delić gyorsan menő futócipő-adományozás közben sajtófotózkodhatott Lazarral...."Lazar Rišar, a 32-dik Zombori (Fél)maraton Erkölcsi Győztese" néven külön Facebook-csoport is alakult. (Legutolsó bejegyzés 2013. december 13. - eddig tartott a lelkesedés.)

A PRVA (volt FOX) televízió pedig a kereskedelmi tévék könnyzacskó-fakasztó modorában forgatott vele egy "hátrányos helyzetű/beteg gyerek" -típusú rövidke riportot, melynek címe: "Edzés nélkül".

A kisebbfajta csodaszámba menő sportteljesítmény Szerbiában, de még a szomszédos, nemrégi "ősellenség" Horvátországban is önzetlen adakozásra késztette a segítőkész civileket. Lazart és népes családját pénzzel is támogatták, a zombori polgármestertől pedig, ugye mint írtuk, megkapta élete első minőségi, vadiúj sportcipőjét...

...Az igazán jó arcoknak a futóatléták bizonyultak. Lazar immár a Zomborhoz közeli nyugat-bácskai kisváros, Kúla atlétáival edz és a szombati, idén harmadszor megrendezett júniusi kúlai Trka Prijateljstva 6 kilométeres utcai futóversenyen a megtisztelő, 1-es számú rajtszámot Lazar Rišar viselhette. Lazar a 228 versenyző közül 81-dikként ért célba. 27:08 perc alatt futotta le a távot, míg a győztes Stolić Saša időeredménye 18:32....

Lazarral sokan fényképezkedtek, volt olyan versenyző, aki a Facebook-oldalára kiírta, hogy megtiszteltetés volt számára a verseny második felét Lazar mellett lefutni." (Érdemes megnézni a cigiző sporttársat a kép bal szélén atlétában.)

Ma ilyen hangulatban vagyok, ehhez passzol ez a dal. Minden vallási, hitbeli sugalmazás nélkül amúgy. Ahogy a blog bibliai idézetből vett címéből sem az fontos, hogy "Nem azé, aki fut, nem is azé, aki akarja, hanem egyedü, a könyörületes Istené", csak a metafora. Amúgy ha már vallási vetület: azt tudtátok, hogy állítólag azért rendeznek hatnapos futásokat (pl. mint a balatonfüredi kempingben) mert a 7. Napon megpihent az isten/Isten is a teremtéskor? De meséltek egyszer nekem egy ateista versenyszervezőről, aki direkt hétnaposat tartott. De ez lehet, hogy csak fáma, hiszen ott az athéni hétnapos.

Néha úgy mennek a dolgok, mintha egy normális országban élnénk. (Na nem a magukat túlértékelő focistáink EB-re jutására gondolok, ami a stadionépítésesk, agyonfizetett játékosok további premizálását és a dzsudzsák szó dzs-vel kezdődő szótári szavává válását hozza magával.) Van olyan, hogy egy könyvet nemcsak kiadnak, hanem gondoznak is, kikérik hozzáértő és magyarul is tudó expertek tanácsát, hogy jobb legyen a végeredmény. Ritka, de most így történt, és örülök a lehetőségnek, hogy segíthettem, valamit hozzárakhattam a magyar változathoz. Forgassátok haszonnal. A címről elvakult bölcsészek (én) az egyik legszebb József Attila-versre asszociállhatnak (melynek második sorában a költő a saját öngyilkosságát is megjövendőlte 11 évvel halála előtt.), de alapvetően jobban hangzik mint az Egyél és fuss.

Lezártam a versenyévet, még kellett egy hosszú, hogy meglegyen az idénre tervezett 3500 km. A hétvégén végigkocorásztam a Piros85-öt, igaz csak gyalogos rajtszámot kaptam, mert betelt a futólétszám. Amúgy örök kérdés: miért 85, miért nem 87.61, amikor a szervezők szerint annyi a táv? Miért hagytuk hogy így legyen?! Mitől kerekebb egy ötös, mint egy hetes? és mi ez a hülye szervezői szokás, hogy a verseny nevében foglalt távhosszúságot elkamuzzák? lásd anno Terep100. Nem mintha számítana, csak az értelmét keresem.

Ez egy régi jó Soderbergh-film címe, de gondoltam, generálok pár kattintást a headline-nal. Akit még nem rettentett el a cím, jöjjön el most szerdán 20h-ra a Vírus Klubba a bűnös pesti belvárosba (AnKERT, 1061 Paulay Ede u. 33.) a hangzatos Teljesítményfilozófia / Sikerfüggés dupla-előadásra. (Facebookon itt). Először én osztom az eszet a futásról vizuállal körítve (Hobbi, kaland, szenvedély? Menekülés, függőség, sikerhajhászás?), majd Demetrovics Zsolt érkezik, aki az önjutalmazás csapdáiról beszél a testedzés-függőség kapcsán. Vele már a blogon is foglalkoztam, mindig érdekes meghallgatni, Zsolt új aspektusokat mutat meg, amúgy addiktológus, pszichológus, az ELTE Klinikai Pszichológia és Addiktológia Tanszék professzora. Belépő 500 Ft - nem tudom, kit gazdagítotok vele, minket biztos nem. Videó lesz, hazugság sanszos, szex nem biztos.

A pesti 42 km-en, ahol idén szokásosan szurkolóként voltam jelen, lőttem egy képet Károlyi Juciról és a super power masinájáról.

De ha már maraton, Nairobiban és Frankfurtban is fura dolgok történtek a hétvégén. Kenyában egy mókamiki bekamuzta a 2. helyet a pénzdíjra hajtva, és mikor számonkérték, a hólyagos talpát mutogatta. A frankfurti verseny weboldalára kattintva pedig elindul egy videó az eseményekről. Érdemes megnézni - nemtom meddig lesz fenn. 

A nagyravágyás az élet megrontója - mondják. Hülyeség. A megszépítője. Akit fűt az ambíció, az biztos, hogy új utakat talál, kalandokba keveredik, és akárhogy végződik is a történet (már ha végződik), gazdagabb, teljesebb és tapasztaltabb lesz. Még akkor is, ha rajtaveszt. Végtére is éltető elemünk ez. Nekem is: ha nem nevezek be tétován 2013 januárjában a Spartathlonra (fogalmam sem volt, mi vár rám, mi minden indul el innentől), ha nem okézok rá később (gyáván és kétségektől gyötörten) a várólistáról meghívásra 2013 májusában, és persze ha nem futom le egyszer, kétszer, majd idén harmadjára, akkor mindez, ami lentebb szóba kerül, nem kerülne szóba. 

Egy óra múlva lövik el athéni idő szerint a 246 kilis 36 órás szintidejű verseny rajtját. Spartathlon Magyar Csapat Facebook oldalán lehet követni a versenyzőket ezen a csodás GPS-térképen élőben, vagy az öreg szakikat tömörítő indexes Spartathlon-fórumban. Drukkoljatok! 

Középkorú, megfáradt, kissé túlsúlyos pár gyalogol a sínek mentén Kőbányán. Két 8-10 éves gyerek fickándozik mellettük.

Anya: "Kislányom, elég már, nem ugrálni jöttünk, hanem sportágat választani nektek."

Apa: "Igen, úgyhogy megnézzük a karatét és a kosárlabdát."

Kész passz kuss. Önmagukat a gyermekeikben megvalósítani vágyó, reményvesztett, de gyereküknek választási lehetőséget nem kínáló szülőkkel, bezombult vagy a gyerekeket felvillanyozni képtelen sportszakbarbárokkal bőven találkoztunk a Nagy Sportágválasztón, de ellenpélda is akadt. 

A doppingtéma - bármennyire is megosztó, visszataszító - néha hálás is lehet. (Az atlétikai vébén nem robbant nagy doppingbomba, utána annál nagyobbak.) Egy rövidet és két hosszúlépést javaslok így a hét közepén felhajtani, egyik szórakoztatóbb lesz, mint a másik. Egy olvasói levél és egy leleplező interjú a doppingdokival, Angel Herediával, aki méltán tarthat igényt a dobogó valamelyik fokára a bringás megfejtő emberek, Eufemio Fuentes (50 kerékpáros ügyfél, letartóztatva 2006) és Michele Ferrari (Armstrong orvosa) kuruzslók között. Nem mellesleg a napokban tették közzé azt az orvos/szakember listát, akikkel kapcsolatba kerülni egy sportolónak doppingvétségnek minősül. Angolul olvasók előnyben.

Ééés ismét kedvenc vesszőparipám következik. Apropó, a szó konkrét jelentése egy gyerekjáték, csak átvitt értelemben jelent rögeszmés ragaszkodást... Tehát a szélárnyék (előzmények itt és itt) - még mindig jobb, mintha az árnyékszékről írnék. Két esetet rántok elő: egy bringásat a múlt hónapból, egy futósat 23 évvel ezelőttről. 

Idén már csak egy versenyre, a Spartathlonra készülök, arra is inkább fejben, mert testben megvolt egy ráhangolódás. a dögrováson kiszenvedett 81 km-es Korinthosz.hu. Amúgy uborkaszezon van, ahogy látom, a nagy sportszergyártó által szponzorált futo.blog.hu-n július eleje óta nincs friss poszt. Állítólag kedv és inspirációhiány miatt haldoklik, kár lenne érte. Megpróbálom kitölteni a vákumot. Készültök már a borsos árú fél-ironman megmérettetésre? Vagy a parasztvakító 20-ai tűzijátékokra? Vagy azokat a napokat várjátok, amikor a pekingi atlétikai vébé alatt (augusztus 22-30.) strigulázhattok, hogy a Eurosport-kommentátorok hányszor facsarják meg a magyar nyelvet, miközben a közhelyszótár legnagyobb frázisait sütik el? A vébé azért is érdekes lehet, mert a rajtlisták alapján kiderül, hogy kiket tiltottak el a doppingbotrány kapcsán. 

Emlékeztek még a Lutra albumokra a 90-es évek elejéről? Ragasztgatós albumok voltak, fapadosabb kivitelben mint a mai gyerekbolondító matricásfüzetek. A neten találtam egy régi albumot (Sebesség!) és az jutott eszembe, ha felcserélünk egy betűt, lehet Ultra album is belőle.

Amibe aztán beragaszthatnánk jó pár figura arcképét, egy-egy jelenség szimbolikus rajzát, akik/amik az ultrasportban érdekesek, lényegesek. Biztos, hogy az első oldalra tenném a túledzés fenoménját. Kezembe került egy szuper cikk az overtraining syndrome-ról (OTS), benne olyan idézetekkel, mint "Azt hisszük, hogy minél keményebben edzünk, annál gyorsabban futunk, és elfeledjük a tényt, hogy ez teljességgel hülyeség. Hiszen minél keményebben edzünk, annál rosszabbul futunk. És végül, a hülyeség végső megnyilvánulásaként, gyenge szereplésünket  az edzetlenségre fogjuk."

Már írtam régebben egy interjút a téma szakértőjével a testedzésfüggőségről, abban főleg a mentális oldalával, magával az életvitel csőbe huzó spirálhatásával, az addikció tudatosításával foglalkoztunk. Aztán volt ez a múltkori Guardian-poszt, egy amatőr futó kálváriájának története. A versenyzők által elbeszélt szimptómák, benyomások, csalódások, problémák egymásra rímelnek. Törődöttség, krónikus, de azért az edzést még nem akadályozó betegségecskék, letargia, csökkenő teljesítmény a növekvő edzések dacára. Állandó magas pulzus, álmatlanság, étvágytalanság, libidócsökkenés, fura fájdalmak, amik a fáradtsághoz hasonlóak, de mégis más érzések, értékelhetetlen versenyzések, később csőd az edzésen, végül teljes kiégés. Felelőtlenség, meggondolatlanság, vágyaktól és ambícióktól hajtott telhetetlenség, magával mit kezdeni nem tudás - mindezek fűtőanyagai az OTS-nek.

Az OTS nemcsak a sporttudományban emlegetett időszakos "letörés", nemcsak a szuperkompenzáció hiányából fakadó dolog, és nem is csak azt jelenti, hogy lesérülsz, mert szar cipőt viseltél, vagy nem nyújtottál, vagy ráfutottál egy szalaghúzódásra. Nem, ez egy komplett problémahalmaz végső eredője, ami  az életmód-edzés-verseny-stressz kombójaként tesz taccsra egy sportolót. Amikor úgy érzed, képes vagy valamire, megfelelő az idő, a kor, a körülményrendszer, van rá kapacitásod, testi-lelki gazdagságod, de észrevétlenül túlmész egy határon, az OTS belép, s így magadat fosztod meg valami nagyon értékestől. Feléled, amit lassan kelllett volna csak elfogyasztanod.

Angolul kicsit is tudók is bátran kezdjenek bele az Outside Online-on június 12-én megjelent Running on empty című cikkbe. (Figyelem, nem tévesztendő össze Marshall Ulrich azonos című könyvével, amiben a saját ultramaratoni karrierjét dolgozza fel.) A cikk nemcsak körültekintően ír a jelenségről, nemcsak a Dr. Timothy Noakes The lore of running c. alapművére épít, hanem felidézi a régi szép időket is, amikor még bratyizás és a lélekszakadt futás jegyében teltek a versenyek, és fogalmuk sem volt a futóknak az OTS-ről. Amikor még a Tourt és Lance Armstrongot bámulták, és mindenki azt hitte, ilyen tisztán lehet ilyen nagy eredményeket elérni, hát nosza, mániákusan elkezdtek edzeni. A szerző egyben látleletét adja az ultrasport professzionalizálódásának (a család és munka melletti elitfutást felváltja a profi futólét), a szponzori / sportszergyártói csapatok belépésével járó kenyérharcnak, ami sok futót késztet a mai napig is őrületes felkészülésekre, amik nyílegyenesen vezetnek az OTS-hez.

Vannak mintázatok is, amik megfigyelhetők: stabil 1-2 éves csúcson levés, sok personal best és pályarekord jelentős eseményeken, címvédések, sorozatos versenyterhelések eredményesen viselve, amit egy nagyon gyors hanyatlás követ, és az alanyok gyakran vissza se térnek a futás világába."Stupid hard-running" - summázza az egyik egykori (2008-as), mára visszavonult futóüstökös, Kyle Skaggs, akiről Scott Jurek is ódákat zengett életrajzi könyvében. Amikor szembesülnek a futók azzal, hogy csak úgy kerülhetnek ki az OTS-ből, ha radikálisan életformát váltanak, akkor a sportolás centruma köré pakolt élet konfrontációba kerül az új élettel, amiben ugye minimum perifériára kell szorítani az edzést. "...Every runner I spoke with agreed that OTS had changed their relationship with running, sometimes significantly. They’d organized their lives around the sport, and when doctors told them time off is the only effective remedy, they were suddenly forced to confront life without it." A pihenésre ítélt élet identitásválságot okoz. Mekkora paradoxon ez - a gyógyulásban is démonokkal küzdeni. Az OTS leginkább egyirányú utca, nem nagyon van visszaút, de példul a salomonos menőnek, Anna Frostnak (egy évnyi OTS-kihagyás után) sikerült visszakapaszkodnia. Pityergős-szép videó róla és az OTS előtti-utáni életéről (A tippet gbkMnkiinak köszi):

Viszont Skaggs, vagy akár a nyolcvanas évek maratonista sztárja, Alberto Salazar a mai napig ha kimegy futni, rendellenes szívdobogása támad, keveset bír, rosszul alszik. És nyilvánvaló, hogy az életmódváltással nagyon hiányozik az egykori öröm és önérzet, amit az aktív sport nyújtott.

Eleve, az OTS egy nehezen megfogható, (utó)tapasztalati módon megfigyelhető dolog. Elméleti szinten lehet csak tárgyalni magabiztosan, a gyakorlatban már nehéz tanulmányozni. Ugyanis etikai szempontok miatt nem lehet tesztalanyokat több hónapon, éven át túledzettetni. Ezért az adatok csak elbeszéléseken alapulhatnak. "Though awareness of OTS has grown, understanding of the condition hasn’t caught up. For ethical reasons, researchers can’t force athletes into an overtrained state in order to study them, so most of the available data on OTS is anecdotal. There’s no consensus on its defining markers, and that makes it extremely tricky to diagnose." 

Ha szerencséje van a téma kevés kutatójának, akkor épp az ő laborjába esik be az orvosról orvosra kilincselő atléta, aki nem érti, mi baja lehet. Hisz a tünetek gyakran más betegségek kezdő tünetei is (pl. leukémia), így téves diagnózisadás is fennáll. Ráadásul egy ideig nem is tudja a sportoló, hogy baja van, így naná, hogy ráedz, nem megy jól, még ráedz, versenyzik, nem megy, még bevállal versenyt, hiszen ő ugye mennyit edzett, és akkor mennie kell a dolgonak, de már ekkor bőven túledzettséggel küszködik. Jön a verseny utáni depresszió, majd az újabb felkészüléssel járó stressz. 

Olvassátok el, nagyon izgi. Egy tanulságos idézet a végére:

"Most top runners oversee their own training, logging miles with other ultra stars, who often share the same dangerous mix of characteristics: a high tolerance for suffering, rejection of moderation, and the belief that the top performers are the ones who train the most. Inside this bubble, many runners are reluctant to complain or discuss their own struggles, making OTS, until very recently, a silent plague. And there’s no organized response to keep it from spreading. Ultrarunning doesn’t have a governing body to, say, dictate how often an athlete can race in a season. Sponsors, meanwhile, are only just beginning to learn how dangerous OTS can be."

Megvan a Tények és Tanúk sorozat? Gyerekszemmel a nyolcvanas években riasztónak tűnt a sorozat szigorú tipója, fekete borítója, zorall politikai/történelmi/életrajzi témái, képregényekhez képest minimálra szorított vizuális beltartama. Úristen, mennyi apró betű! Mennyi komolyság!! Ebben a sorozatban szembesültem a chilei puccsal (Pinochet vs. Allende), Kazinczy fogságnaplójával. És akkor a korpa közé keveredik egy sportkönyv - az olimpiai ezüst- és aranyérmes Székely Éva önéletírása, fejlődéstörténete, edzői naplója, betegségének rögzítése. 

Ismét eltelt egy negyedév, és rengeteg cikk (link) jelent meg (élesedett), és tűnt el a süllyesztőben. Van, ami nem is friss, csak most került a szemem elé, de valamiért érdekes lehet (futás, atlétika, sport vonatkozásában). A lefagyott szemgolyójú ultrás, futópályaépítési mizériák, a lábatlan nő és a futópad esete, Paula és Gebre búcsúja, futóversenyrendezési anomáliák.

A frissítőasztalok jellegzetessége egy A-ból B-be tartó hosszú versenyen, hogy pontosan utánozzák egy ember életívét (erejét, kinézetét). Kezdetben dús, mutatós, majd az idő múlásával jön a hanyatlás: a megkopás, szegényesebb felhozatal, leraboltság, kifosztottság, megviseltség. Ahogy halad a mezőny, úgy pusztítják az asztalokat, ahogy nyúlik a mezőny, úgy fáradnak el a depószemélyzet tagjai, ahogy fogy a kedv, úgy lesz a teríték egyre hiányosabb.

Henry Ronóról írtam múlt évben két posztot is: egy interjút és egy életút-bemutatást a könyve alapján. Időnként levelezünk - eléggé egyoldalúan, néha rám ír 1-1 ad hoc sort, főleg panaszkodás és reménykedés. Szomorú dolog random időközönként bekapcsolódni egy dicsfényét elvesztett sportember öregkori kapaszkodásába. Tegnap ennyit írt: "Help me out one month rent...Henry." Most épp  tanítványt keres, online edzés. Ha valakit érdekel, összehozom vele.

Biztos lehet tőle tanulni, elvégre 81 nap alatt 4 világrekordot futott 35 évvel ezelőtt 4 távon: 3000, 3000 akadály, 5000 és 10000 méter. Először tartott egy ember 4 rekordot egyszerre ilyen rövid idő alatt hosszútávfutásban. A rekordok közül kettő egy évtizeden át fennállt.

Dear B,

Az első rész után, amiben a balatoni ultrázás keletkezéskörülményeiről, a Bp-Moszkva futásról, Babuciról, a dunai jeges edzésekről volt szó, most további abszurd szemelvények következnek Schirilla mester életéből (forrás: Egy távfutó vallomásai). 

Az egyik hihetetlenebb, mint a másik. Úgy tűnik, ő mindent teljesen kifordítva, eltúlozva, abnormálisan akart csinálni. Aki kibírta mosoly vagy szörnyülködés nélkül a Sportpropaganda Kiadó könyvéből szedett részleteket, jelentkezzen!

13 éves kamaszként pelyvát hordott Pócsmegyeren. A munka végén elfutott a Dunához, tornacipősen átúszta a Dunát, hogy Leányfalun kössön ki nagyapja vityillójában. Oda-vissza, mindennap. Pedig az ötvenes években "az úton, köztereken futókat megmosolyogták."

1955-ben gimnazistaként Petri Lajos szobrász alkalmi munkása lesz, gipszet cipel, fát hoz a műterembe, ahol a saját tesitanára áll modellt. A bizarrságot ellensúlyozza, hogy "a Déli Pályaudvar mellett levő tüzép telepről sétáltam fel a Rózsadombra az 50kg-os súlyú zsákkal, volt olyan nap, mikor 10 fordulót is megcsináltam." Hihető?!

"Szeretek futni" - válaszolt az index kérdésére menet közben Andrej Radzikowski, aki végül a 2. helyen finiselt. Ha el is tekintünk attól, hogy ilyen állapotban csak vélemény-nyilatkozatot lehet tenni, semmint  ténynyilatkozatot, akkorsem ilyen egyszerű az egész. Szájbiggyesztős jegyzet a 4. UB-teljesítésről: minibeszámoló és kritika egy olyan versenyről, ahol két külön rendezvény zajlik egy időben, egy pályán.

A tavaszom eddig olyan, mint az NB1-es csapatokról szóló Nemzeti Sport cikkek: Erős kezdés után visszaesés. És újabb sportnyelvi fordulattal: De van fény az alagút végén. Barcelona és Pozsony maraton, 21, 11, 10 kilométerek egyre hanyatló formában, plusz egy kellemes élményű UTH50. Tippek, trükkök, tévedések a 2:47-es maratontól a full lefáradásig. Ja és egy csodaképlet az alapozás utáni versenyekről.