Kicsit elment a blog a triatlon irányába, sőt még jobban afelé tendál, elnézve a következő hetek leendő bejegyzéslistáit, de egy kicsit most igazítunk a balanszon, visszatérítjük a hajó orrát, és még egyéb közhelyek.

Na, az úgy volt, hogy egy nagyon fagyos december eleji délelőttön elmentünk kocogni pár órát a Buda környéki hegyekbe Lőw Andrissal, mutatott pár útvonalat, amíg bele nem zöldültünk, s mentünk a dolgunkra a városban. A táj, a hóval takart növényzet megejtően szép és békés volt, porhó, béke, csönd, harapnivaló levegő. S ezt az idillt beszélgetéssel töltöttük meg, a két egymás mellett klattyogó futász mintha egy polgári szalonban cserélt vona eszmét. A 218-as buszra vártunk Pilisborosjenő külsőn egy kocsmában, ahol a glikogénutánpótlást végeztünk (pohár sör, zsíros kenyér), amikor elmondta, hogy a Korányi Balázs egyszer újságíróként is (nemcsak futóként) végignyomta a Spartathlont, amiből egy csinos cikket kanyarított a Reutersnak, hogy lássák a kartársak, mit is csinál a kollégájuk, amikor szeptember végén elmegy Görögbe'.

Elolvastátok a fenti pontokat? Ugye, hogy ti is a 7 pont alapján éltek? :-)  Néha könyvtippekkel jövök elő, de most a fiatalabb korosztályt bombáznám meg. A VILÁG LEGŐRÜLTEBB MARATONJA. A fiam nagyon bírja ezt a könyvet, ahogy az összes Geronimo Stilton-füzetet (színes betűk, kiemelések, jópofa rajzok, gyerekleleket melenegető, kellően elszállt sztorik). Karácsonyra jó meglepetés lehet futómániás szülők gyerekének - bár nem biztos, hogy kapható még, de könyvtárban tuti van, onnan viszont ne lopd el!

Az 1. rész után a türelmes és hűséges visszatérőknek itt a 2. rész. Az eredeti interjú itt olvasható Ungarische Lokokomotiv címen.  Figyelem! A cikk készítése időpontjában Kropkó Péter még a Triatlon Szövetség alelnöke volt. Azóta ez november 17-én alaposan megváltozott. Ez különös pikantériát ad az erre vonatkozó bekezdéseknek.

Kropkó Péter, vasember

2. rész „Aki felkészült, az sosem beszél fájdalomról”

3800 méter úszás, 180 km kerékpározás, a végén maratoni futás – ennyit kell megtenni a hosszú távú – „ironman” – triatlon versenyeken. A 2005-ben visszavonult, most 49 éves vasember, a Magyar Triatlon Szövetség alelnöke 51 világversenyen teljesítette a távot, Japánban emlékművet állítottak a tiszteletére. Profik és hobbisták emberfeletti küzdelméről, flow-élményről és válságmenedzselésről, esendő alfahímekről és a szörföző kutyáról beszélgettünk. Személyes névjegy a cikk alján.

November elején jelent megy a Magyar Narancsban a régóta fontolgatott, csiszolgatott, készítgetett Kropkó-interjúm. A szerkesztő javaslatára magázók lettek az interjúkérdések, mert mégiscsak egy majd' 50 éves emberrel beszélgetünk. Aki ismeri Pétert, az tudja, mennyire közvetlen, barátságos személyiség, akivel - pláne a sporttársaknak - nem lehet magázódni. (Megjegyzem: egy picit méltatlan tördelés is jutott neki (alsó féloldalon kezdődik, másikon teljes oldalon öles reklám, majd egy kép nélküli, csonka harmadik oldal következik).

Ráadásul hamvas gyerekkorom óta ismerem,  csodálom pályáját, felesége a nővérem padtársa volt 8 évig, természetes a közvetlen tegeződés. Amikor idén Nagyatádon a sötét éjszaka leszálltáig végig szurkolta az ironman távú versenyt amatőrnek és profinak egyaránt, az számomra erőt adó és példaértékű volt. Nem felejtem el, amikor legyötörten vánszorogtam a futókörön - lábamban egy háromhónapon belüli erős versenyterhelés (maraton, ironman, fél ironman, UltraBalaton, Terep100, kitudja még mi minden) - egy számomra méltatlan futóteljesítményt leadva, Péter bekiáltott, látva az agóniámat: "Javulósra!" Nem azt mondta, hogy hopphopp, vagy hajrá, vagy valami idegesítő biztatás (basztatás), hanem pontosan átérezte, mi a szitu, és látta, hogy most itt nem PB-ről van szó, hanem egy önösszekaparásról. Nekem ez a mondata, egész tiszteletreméltó pályafutása és személyisége a mai napig sok erőt ad, ezzel a cikkel tartoztam neki. Ez a minimum. Igyekeztem nem elfogult lenni. De már csak a stílus miatt is érdemes elolvasni: a közel 4 órás beszélgetésből, amelyet a nappaliban, ebéd közben, autóban iskola-óvoda felé és úszódedzésen a parkolóban várakozva ejtettünk meg, ez a hosszúra szerkesztett szöveg adja vissza tán leginkább a hangulatot. Ahogy feka triatlonistával nem nagyon találkozni, ilyen jósvádájúval szintén ritkaság.

Versenybuziknak, öngyötrő megszállottaknak és álmodozóknak remek áttekintést biztosító cikket közölt a CNN a minap. (Pushed to the limit: The World's Toughest Endurance Challenges by Paul Gittings) Habár eléggé a hangzatos és extrém jellemzőkre fókuszál, tartalmaz tippeket jövőbeli nevezésekre, és akad néhány érdekes gondolat is.

"After swimming, cycling and running a total distance of 521 miles I had no facial hair growth for 10 days," he said. "I think it was my body's way of saying I am shutting down. I have known ultra endurance athletes to commit suicide within months of finishing sleep deprivation events." (Mark Kleanthous)

"Of all the body parts we train, none is more important than the mind.There is an obsession in triathlon with tracking how far and how fast we have gone in our latest session. People think that if their training log is in order, then so must be their preparation. But it's when the discomfort strikes that they realize a strong mind is the most powerful weapon of all."(Chrissie Wellington)

http://edition.cnn.com/2012/11/28/sport/toughest-endurance-challenges/index.html?hpt=hp_c4

Folytatjuk kalandozásainkat az Ironman klasszikus korszakának kulisszái között, annyira meg vagyunk ihletődve és hatva friss olvasmányélményeinktől.

Ezt az ABC-adást látva döntötte el 1982-ben Mark Allen, leendő hatszoros hawaii Ironman-bajnok és ikon, hogy triatlonozni kezd, és ezt látva szeretett bele az összeeső, csúszó-mászó, második helyre bevergődő Julie Mossba, későbbi feleségébe. Persze volt ennél látványosabb, durvább, sőt rémisztőbb jelenség is Ironmanen, rögtön duplikálva. Kézen közön terjed ugye egy rémületes netes videó (The Crawl), amin kikészült elit triatlonos hölgyek másznak be a hawaii célba.

A mentális felkészülést segítő személyes szakirodalom listája tovább bővül egy könyvvel. Remek, szatirikus sportnyelven van megírva az Iron War: Matt Fitzgerald könyve a sporttörténelem egyik legnagyobb párharcát, előtörténetét és utózöngéit eleveníti fel totálisan átélhető módon.

Hogyan jutott el oda Mark Allen, hogy a kisebbrendűségi érzését, lámpalázát, balszerencséjét legyőzve a legkeményebb versenyen, A VERSENYEN, a hawaii Ironmanen sokadik próbálkozásra meg tudja verni a hatszoros bajnokot, a Mant, Dave Scottot.

Miben különbözött Grip (Mark Allen) hozzállása az edzésekhez és versenyekhez Scottétól? Hogyan lehet, hogy a nizzai vébéken zsinórban négyszer is nyerve tudta maga mögé utasítani Scottot a '80-as években, míg az Ironmanen vagy túl korán hajrázott, vagy nem bírta a végét, vagy defektet kapott?

Micsoda őstehetsége van Scottnak a triatlonhoz, hogy mikor már kezdték leírni '89-ben, közvetlenül 9 héttel Hawaii előtt a japán Ironmanen minden idők (egyik) legnagyobb idejét úszta, bringázt és futotta külön-külön? 1989-ben!!!

Azóta eltelt 23 év, iszonyú sokat fejlődött technikailag a sportág, iszonyú rideg profik vették birtokba az iromaneket, és mai napig nem akadt új Scott vagy Allen. Dave Scott sosem viselt órát! Dave Scott sosem sétált, soha nem gyalogolt egyetlen percet sem a maratoni futáson! Ebben a könyvben nemcsak a triatlon vagy korai bölényeinek, Mark Allennek, Scott Tinley-nek, Dave Scottnak az apoteózisa van benne, hanem egy szociológiai eszmefuttatás is a triatlonisták úgynevezett "pain community"-járól, egy tökéletes analízis, hogy mi ennek a sportnak a lényege.

Csodálatos könyv, remek sztorik, faliszőttesre való mondatok. Időnként majd közlök egy-egy részletet.

Update: további posztjaim a könyvről: 1., 2. és 3.

Minden idők legjobb magyar triatlonistájának honlapjárólszívleljünk meg pár hasznos tanácsot a regenerációs ciklusokról.

Hamarosan közlöm a Magyar Narancs nyomtatott változatában megjelent november eleji cikkem "rendezői" változatát húzások nélkül. Sőt tán addigra már egy hegyi edzésen is túlleszek Péterrel, aki állandóan azzal citál, hogy "Balázskám, futhatsz te hegyet, de az ellépés az igazán fontos." Alig várom. De addig érjük be ennyi Kropkóval, amennyi a fenti linken van. Ja és idevágó kis színes: most találtam a futanet.hu honlapján a maratontörténeti cikkben az alábbit. (Nota bene: fontos a forrásmegjelölés, mert ők ugyanezt nem teszik meg a Spuriban megjelent, a netről leszedett fotómmal kapcsolatban).

1991. május 12. A versenytávok és az útvonal nem változtak az előző évihez képest. A maraton 1090 nevezőjéből 57-en képviseltették a szebbik nemet, és a 999 célba érkező között 53 volt a női versenyző. 22 országból 513 külföldi választotta a budapesti versenyt, ebből 289-en a klasszikus távot (köztük 20 hölgy). Legtöbben Olaszországból érkeztek, 127-en. A négy távon összesen 7884-en indultak, ami akkori nevezési rekord volt. Érdekességképpen: az élen két szovjet versenyző mögött, legjobb magyarként a sokszoros triatlonbajnok Kropkó Péter végzett. Győztesek: Anna Bidzilya (szovjet) 2:48:46; Vadim Sidorov (szovjet) 2:23:12

Moses Mosop technikájával, Gordon Pirie tanácsaival, és a magyar Joe teli talpas videóival indítjuk a hetet. Előbbi atlétánk, aki Bostonban nem hivatalos világcsúcson belül futott idén, egy sajátos technikát villnat meg Rotterdamban. Pirie pedig egy angol futólegenda, a Guinness Rekordok Könyve (1992) szerint ő a valaha is legtöbbet futott ember, 216 000 mérföldet (347 544 km) tett meg 1941 és 1981 között.

Schirilla György az újonnan épített kenderesi - a Horthy-kultusz origója - Sport-bisztróhoz fut Pestről. Persze ennél többről - és kevesebbről - szól a dolog...

Gazdag Gyula az egyik kedvenc magyar filmkészítőm. A határozat c. dokumentumfilmje maga a mestermunka képi és narratív tartalmát tekintve. Egy futóblogra pedig ezt az 1969-es, fintorszerű doksiját adekvát posztolnom. 

Remek olvasnivalót kínál a Mozgásvilág cikke terepfutóknak, vagy olyanoknak, akik sötétben szeretnének kilométereket gyűjteni. Persze máshol is olvasni érdekes teszteket, de itt egybe gyűjtötték a lehetőségek széles tárházát, hogy vitárrobisan fejezzem ki magam. Jómagam nemrég a Piros85-ön tévedtem el kétszer is a sötét beállta után, ezét majd 100 kilit futottam, pedig ketten voltunk 66 kilitől a végéig egy szingapúri fiúval. Dehát két lámpa sem láthat mindent, és két futó is tévedhet ugyanúgy, mindesetre, vagy a földet vagy a fára festett jelzéseket figyeled egy gyengébb fejlámpával. De ennek vége! Klikk ide a tesztekért, és válassz lámpát magadnak!

Igazán nem lehet panasz a HVG.hu-ra: Simon Andi sportrovat-vezető, akivel egykoron a Magyar Narancsnál csináltunk együtt pár sportolóinterjút (ő riportozott, én portréfotóztam, pl. Kolonics Györgyöt, Mocsai Lajost, Nagy Lászlót, stb.), most kegyes volt, és semmit nem húzott szerkesztett ki a 2012. október 28-án posztolt Lőw András-cikkemből.

Ahogy tette sajna  korábban - kompromisszumokkal - a Szűcs Csaba-interjúmból. Talán csak azért, mert úgy volt vele - ha már a címet is meghagyta -, hogy ezek az ultrások tényleg komplett hülyék, olvasgassák csak egymás szófosását.

Pár röpke szó arról, miért tartozom egy csapathoz. Suhanj!

1989-ben Hawaii-on, minden idők legnagyobb versenye volt. A két legenda, a majdani és az akkori legenda, Mark Allen és Dave Scott az Iron War során újraírta az emberi teljesítőképesség határait, az úszástól kezdve szinte a célig együtt haladtak, majd pár mérfölddel a vége előtt Allen robbantott.

Dave addigra már hatszor nyerte meg a nagy Hawaii-i Ironmant, a vébét - ő volt amúgy a harmadik nyertese Hawaii-nak 1980-ban, amikor a verseny még gyerekcipőben járt. Az 1989-es ütközet után  visszavonult, majd 1994-ben megint előjött, és 2. lett. Mindketten nyertek máshol is ironmaneket, de szinte csak és kizárólag Hawaii-ra koncentráltak. Mark Allen, aki átvette a stafétát Scott kezéből, és ő is hatszor, 1989-1993 közt zsinórban ötször, majd 1995-ben még egyszer nyert. 1989-ben mindketten a legjobb hawaii idejüket menték (Scott 8:10:13, Allen pedig 8:09:14). Ezt a versenyt a Tergat-Haile Sidney-i olimpiai csatával együtt lehet emlegetni, s mondanám még, hogy az Armstrong-Ullrich hegyi menőzés is ide tartozik, de... De tudjátok mit, ide tartozik. Végül is tán ugyannyi cuccot nyomtak magukba, így a verseny is egyenértékű volt  :-)) 

BARKLEY MARATHON – A legőrültebb tájékozódási ultrafutás

„James Earl Rayt, Martin Luther King merénylőjét, az Appalache-hegységbeli Brushy Mountain-börtönben őrizték, ahonnan meglépett 1977-ben. Hatalmas hajtóvadászat indult ellen, három nap után találták meg, nagyon közel a börtönhöz. Gary Cantrell versenyszervező gondolkodott rajta, hogy lehet ez, hisz Raynek érdeke lett volna minél távolabb menni. Csakhogy eltévedt. A térkép merő szürkeség a szintvonalaktól: lecsúszás gatyaféken, fel pedig négykézláb erdőben, sziklafalak közt, közel 1200 méter magasan. Szigorúan április elsején, bolondok napján rendezik a versenyt. 

Állítólag jön ki novemberben az állandó Nobel-esélyesnek tartott Haruki Murakami kis könyvecskéje a Geopen Kiadónál. Borítékolom, hogy tele lesz fordítói leiterjakabokkal és szakmaiatlan dolgokkal - bár ne lenne igazam -, lévén ez egy futó (szak)könyv, némi triatlonbeütéssel, és a mai kiadók nem épp a lektori teljesítményről híresek. Csak remélni merem, hogy egy minimum hobbista múfordító kezébe került az eredeti szöveg, amit egyébként Murakami angolul is megírt, bár saját bevallása szerint ő nem szereti a saját, burjánzó, többjelentésű japán szavait angolra átültetni. Futóberkekben már kézről kézre járt az angolul olvasók közt a What I talk about when I talk about running (Miről beszélek, amikor a futásról beszélek), ami egyfajta visszaemlékezés, de én inkább emlékkönyvnek nevezném. Saját fordításban közlök részleteket, fontos gondolatokat hetente. A címet egyébként az általam igen szeretett Raymond Carver amerikai novellistától kölcsönözte (a What we talk about when we talk about love c. kötete alapján).

Csodás videó: https://vimeo.com/2188162 

Bár szerintem egy kicsit feljebb van pozícionálva az ár/érték aránya az ASICS-cipőknek a kelleténél, azért remekül lehet bennük szaladgálni. Ha már Japán, én a Mizunót favorizálnám, amiről maga a Mizuno PR-főnöke ismerte el, hogy nem csinálnak nagy felhajtást sem a cipők reklámozásánál, sem a dizájnjával, aki tudja, hogy jó, az úgyis megveszi, és újra megveszi, mert megbízható és passzol a futásához. Murakami a Mizunót a futóvilág Subarujának nevezte, lévén a Subaru is szerényen a háttérbe húzódva villog az autók piacán. Na de vissza az ASICS-hez: a cégtörténetet (Japánban nem tú eredeti módon, de nagyon igényesen és lehengerlő vizualitással) origamihajtogatások sorában mutatja be a reklámfilm. Mondjuk a rövidítéssel nem értek egyet (Anima Sana in Corpore Sano, azaz ép testben ép lélek, de szokták ezt Mens Sana-val is idézni), mert akkor mi lenne a mozgáskorlátozotakkal és a Suhanj!j-al... :-)