Tudtátok, hogy hogyan hangzik a futó haiku? Hogy miért jó a termőtalaj a bogyiszlói paprikaföldeken? Hogy lényegesen megemelkedett az ultraelitben az esztéták száma? Hogy mi az hogy futó-levonulás? Hogy feltűnő gatyában könnyebben levadásznak egy versenyen? Hogy az ókori görögök mit tartottak a győzelemről? Hogy milyen jólesik ket karéj bundáskenyér es 4 deci bor 6-7 óra futás után? Elárulom: kurvajól.
Az intenzív tavaszi-nyári periódus (911 versenykilométer) zárszámadásának ez a magyar versenyekről szóló 2. része. Korinthosz és Suhanj!6 lesz benne bőven.
- A hasznos bevezetőt, összefoglalót, versenylistát, egyéb óbégatásokat ITT találjátok.
- A 2018-as magyar versenyekről szóló első posztomat ITT, benne Békéscsaba-Arad, duatlon és maraton.
- Nemsokára jön a külföldi futások (SakuraMichi 250km, Aethlios 180km) beszámolója.
Folytatom a tldr-típusú posztok sorát. Ott hagytam abba, hogy június elejétől július közepéig leálltam. De jó is volt semmittenni! Pontosabban utaztam, dolgoztam, közben szordínósan futogattam, nyújtottam. Írtam erről egy önigazoló haikut. A címe: A nem futás is futás.
A csend is zaj.
A szünet is zene.
A pihenés is edzés.
Július közepétől pedig erősen visszatértem a pályaedzésekhez, hogy formába lendüljek. Ezt a bal achillesem sínylette meg, de még időben elejét vettem a sínylésnek, sérülésnek. Pedig edzeni sem kell, tudhatjuk régóta, hogy:
A következő etap a Korinthosz babatávja lett, mivel már semmi kedvem nem volt a nagytávot, a 160 kilit futni - 100mérföldes premier ide vagy oda. De a sok ismerős közt lenni, nagyon is volt kedvem. Így aztán jut is, marad is.
Közben volt szerencsém összefutni
- sok kedves emberrel - amolyan keménymaggal - Tóth Attiláék vidéki kúriájában egy ultrás hétvégén
- és egy olyan futóval, aki arra panaszkodott, hogy depressziós a futásai, eredményei, az ezzel összefüggő mentális-testi-lelki hullámzásai miatt. Ez elgondolkodtatott. Ha én egykoron a futással gyógyítottam azt, akkor ha újra az lennék, hogyan-mivel tudnám gyógyítani ismét?
Augusztus 11. Korinthosz 80 (vagy 81km?), 6:43.56 »» abszolút 1. hely
Egy visszalépés: a “klasszikus” útvonal visszaállt az eredeti Baja-Szekszárd itinerre (vagy ez olyan lesz, min a Comrades, hogy évente váltakozik majd a rajt?). Nekem szerencsére, sokkal jobban szeretek ebbe az irányba futni.
Egy (nem is kicsi) szintlépés: Öcsiék behúztak egy újabb klasszikust, a 100 mérföldet is bevezették, és emellé maga a verseny is bővült, túllépett a “csak verseny”-kategórián, valódi futóesemény és rendezvény lett. Segítettem nekik a külföldi elitfutók meghívásában, sokan visszaigazolták, de többen visszamondták utolsó pillanatban sérülés vagy más verseny miatt, pedig pazar nevek voltak a rajtlistán (Radzikowski, Bonfiglio, stb.) Daniel Orálek így is eljött, igaz a gyomrát megfeküdte a nap és a 2/3-nál offolt. De Daniel nagy kaliber, itt írtam róla.
2014-ben (beszámoló itt) az első rendezésen én voltam a leggyorsabb. Akkor Lubics Szilvi előtt 6:28-cal győztem. Igaz, nem volt benne a szekszárdi Csomolungma-mászás a végén, de megélhetési extrémként ezt is legyűrtem, hisz meghódítottam már pár borvidék kétszáz méteresét!
(Filmtörténeti érdekesség, hogy 2014-ben az első Korinthosz után mentem oda Szabó "Wojtek" Bélához, hogy mit szólna, ha elkezdenénk forgatni vele, róla. Vonakodott, de aztán a szelíd rámenősség legyűrte. Béla 2014-es fotója:
Hát így kezdődött az ULTRA fejlesztése. Végül itt is tettük le a pontot, a sztori keretes. Szívmelengető volt, hogy eljött Szekszárdra az összes filmbeli karakter, és részt vett valamilyen formában. Köszönjük a nevükben is a meghívást a szervezőknek! Annett bringán kísérte Herbertet, aki kiszállt 120 körül, Angel gatyája is kisúrolta a gazdáját, így lelassult és kiszállt szintén 120 körül, Gilles és Axel beért, Béla pedig önkéntes pontőr volt Baján).
Ami engem illet: 2015 és 2016 két ínséges év volt. Az elejét mindig elfutottam, sőt 2015-ben még a legendássá vált balfaszkodás, a bajai eltévedés is bejátszott. Történt, hogy egy depó után balra tartottunk (én, Veress Béla, Szabó doki), 5 km-t mentünk a Petőfi-szigettel tökéletesen ellentétes irányba, ahonnan a szervezők egyik gyöngye, Öcsike mentett ki autóval; így lettem egyszer tökutolsó a Korinthoszon (ahogy a legelső UltraBalatonomon is), viszont állítólag azóta hívják Simonyi-kanyarnak a bajai futónszlengben azt az Y-elágazást!
És persze állandóan ostromolt a hasmenés. Idevág: Paula Radcliffe a jelenlegi női maratoni világrekordtartó, aki 15 éve volt a zenitjén, 2004-es életrajzi könyve (Paula - My story so far) amúgy dögunalmas, de az athéni olimpia maratonjának leírása drámai. Mindenki őt várta első helyre, és aznap valami stressz és vírus egyben összeomlasztotta a gyomrát, és Paula beleszart a nadrágjába 10 km után, és ezzel 36 km-ig elfutott, ahol egyszerűen a lábaiból kiment minden erő.
A hasmenés "végzett" Herberttel is idén, itt Annett noszogatja a bringáról.
Eddig mindegyik versenyen Korinthoszon - immodium ide vagy oda - MINDIG Bogyiszlónál tört rám a hasmars. Mi van ott, valami fekália-Bermuda-háromszög? Vagy odafele, vagy visszafele, de Bogyiszlón mindig foglyul ejtett. Igaz, a paprika termőtalajának felturbózásához legalább hozzájárultam!
Tényleg, milyen volt a tegnapi paprikás lecsótok?
2017-ben kihagytam a Korinthoszt a Berlin-kerülő százmérföldes miatt, idén pedig ismét babatávra mentem, nem pedig a testesebb százmérföldre. Mint az eddig leírtakból kiderült: faszomnak se volt kedve újra hosszút futni ilyen tavaszi szezon után. Úgyhogy jöjjön a jólismert 80 km (vagy 81?), ami nekem fekszik.
A táv nekem sem túl rövid, hogy nagyon erős tempót kelljen futni csúcsmaxon és -pulzuson, sem túl hosszú, hisz én köztudomásúan és pofátlanul nem futok hosszúkat, a versenyek az edzések, így nincs heti szintű rutinnal a lábamban a 3-6 órányi alacsony intenzitású futás. Bezzeg a Pallaruelo-családnak, azok mit összefutnak, ha ezt a rengeteg betonsúrlódást energiává lehetne alakitani, mint a villamosfékezéskor a visszatáplálásnál... Pár kép róluk:
A versenyt megelőző két hónapban sok melóm volt (forgatások, külföld), de az atlétika alázatos szolgájaként igyekeztem rendszeres és főleg erő-állóképességi edzéseket végezni, emellett hetente a szokásos törzsizom-edzések, nyújtások, saját testsúlyos erősítés, alkalmanként masszázs, henger és triggerlabda. Mm, de fincsi a piriformis izommal való küzdelem. (Én, akit a ‘40-es évek bizonyítványaiban a “Testnevelés és testgyakorlás - kevésbé buzgó és kevésbé ügyes”-értékléssel illettek volna gyerekkoromban, ma már itt tartok, hogy piriformis.)
Aztán heti 3-4 erős hosszú résztáv a pályán, közte regeneráló futásokkal, hosszú országúti kerékpározással. A felkészülés végére a bal achillesem már nem szerette a Korinthoszt, így jegeléssel, hosszú bemelegítésekkel kellett jobb belátásra térítenem. Ma már enyhült, de a veszély ott lebeg.
Achillest szakítani igen nagy balgaság, de persze foglalkozási ártalom, tervezett elévülés. Az achilles szakadását még hallani is lehet: paaannng! Állítólag nem fáj, csak egyszerűen lóg a bokádtól lefelé a lábfejed és nem tudsz parancsot adni neki, hogy működjön. Gyakorlatilag onnantól sosem lesz egészséges a futó, így ezt mindenképp el akartam kerülni. Ahogy a tavalyi, még intenzívebb résztávokos edzések miatt bekövetkezet augusztusi részleges vádli-izomszakadást.
A lényeg: ennek a 80 kilis futásnak teljesen máshogy akartam nekiállni. 10 év után kipróbálni szokatlant, újszerűt. Hübriszt követtem el. Tudatos normaszegés. Borivás vízprédikálással. Én vétkem, én igen nagy vétkem.
Már a BAB-on csináltam ilyesmit nyomokban. Így fülhallgatót (!) és pulzusmérőt (!!) ragadtam. Utobbit egy eBay-en rendelt régi triatlonos Garmin-órához küldték grátisz, amit csak azért rendeltem meg, mert évtized óta azt a típust használom pályaedzésre, és a szipiszupi új órák egyszerűen nem tudnak teljesen alap funkciókat (nem fejtem ki, pályaedzeshez, körméréshez használhatatlanok), viszont nem vagyok
- sem social media reklámposzt-gyáros
- sem kérészéletű, a cuccoktól paradicsommadárrá dekorált futó,
nincs szükségem arra, hogy beálljak egy vákumba, azaz egy előnytelen, kihasználós szponzorációra, csakhogy legyen egy topmodell órám, csukám, vagy bármilyen szir-szarom.
Elég kőkorszaki a pánt, még az az egybeöntött műanyagos, mellsúrolós, de a célnak megfelel. Aprólékosan belőttem azt az ütést, amin gyorsan-hosszan, amin nagyon gyorsan-röviden és amin lassan-hosszan tudok futni, majd kalkulálgattam, latolgattam. Volt időm a körözések alatt. Ezeket délben, kánikulában csináltam direkt a terhelés miatt is, illetve mert szeretek napozni. Vanitatum vanitas! (Ne napozzatok pulzusmérőben, hacsak nem tigrisnek akartok öltözni a strand jelmezbálján.)
A versenyt - leszámítva a pulzusmérőt, zselét és playlistet - puritánul, minimalistán akartam megcsinálni.
Igaz, a 160-on elsőbálozóként induló Axel Pallaruelót (Gilles középső fiát, lenti kép) nem lehetett felülmúlni, hisz ő sapka nélkül, focista gatyában, óra és bárminemű cucc nélkül indult el, mintha egy laza tízesre menne ki, és beért.
Az anyuka, Francoise kurvára örül persze, hogy így már három embert kell a versenyeken kísérnie.
Technikai rész: a free beltbe pár zselé került, két Kinder-tojás doboz (a fehérben só, a sárgában Mg és BCAA). Kinder helyett analóg filmes dobozka is megteszi. A zselét minden páros csekkponton toltam be, minden páratlan depónál só és amino, időnként magnézium, a végén egyre gyakrabban, mert görcsöltem, mint a magyar válogatott ha 1:0-ra vezet. Egy reflektív csík kanyarintottam a boka köré (előírás volt), egy fejlámpa, és egy csősál, amivel a jeget csavartam a nyakamra. Egy régi Brooks, narancs kisgatya, felül semmi, hadd hűtsön a menetszél. (Triatlonon már kizártak volna.)
Mondhatnám én is mint Vozár Attila az előző posztban, hogy "éreztem, hogy megy." Ati a flow-ra érti, én a testi-mentális komplexitásra. Azt tudtam, hogy nagyon jó formában vagyok, erős vagyok. Az ok-okozat felcserélhető. Jó formában voltam valóban, és ez öntött el magabiztossággal, vagy eleve pozitív voltam, és ettől azt hittem, hogy jó formában vagyok, a hiányosságokat pedig a lelkesedéssel pótoltam.
És azt is tudtam, hogy a Baja-Szekszárd egyszer már ugye elég jól ment nekem. Nem izgultam, de már vártam, hogy akkor mikor mehet élesben a dolog. Az úgynevezett arousal-szintem pont ideális volt.
Semmilyen elvárásom nem volt, sem időcélom vagy helyezési vágyam. Csak suhanni akartam. Paula írja, hogy "I had just concentrated on running as fast as I could without setting specific barriers. By setting barriers you also set potential limits in your mind, something I always try to avoid doing." (Google Translator segít). Épp ezért semmilyen teher nem volt rajtam.
A Korinthosz előtt csak az achillesemért aggódtam csak, ami koppon volt. Korán Bajára értem, a 3. helyezettől találkoztam minden százmérföldessel, a fordító csekkpontján zavarogtam, beálltam segíteni a százmérföldes futókat,
etetni, itatni, basztatni, bíztatni
Értőknek előkép: Fatilla (Ülni, állni, ölni, halni). “Kibicnek semmi sem drága”-magatartás, de aztán éjfélkor nekem is el kellett indulnom, szóval szolidaritásommal egyben magamat is sirattam. Az fura volt, de nem meglepő, hogy mindenki a hőségre panaszkodott. Mégis mit lehet várni augusztus közepén?
Az időjárási körülmények, ahogy a táv, a terepviszony is a vállalás része. A leírásokban előforduló “pokoli meleg” kifejezést is finomítanám, hisz minden viszonylagos. Ennek a versenynek többek közt az a bája, egyik kihívása, hogy meleg van, és ebben kell hosszút futni. Tök jó, mégjobban kimozdulunk a komfortzónából. Ha ehhez meg jeget is adnak, akkor aztán szerintem nem is érdemes a melegre hivatkozni.
Télen meg hideg van, akkor azzal kezdődnek a regék. Ha egy verseny esős, akkor a víz és a sár a baj. (Egy komoly dolgot hallottam a Korinthoszon, elsőkézből mesélték nekem a szenvedő alanyok, szóval a női menszesz verseny közbeni, zuhatagszerű megérkezésének paráját - ezen nem akarnék élcelődni, Paula-féle probléma.)
A bioritmus-gyilkos éjjeli rajtnak köszönhetően viszonylag hűvös volt, és nem láttam a végtelen gátat, nem volt mihez mérve elkedvetlenedni.
A szem hozzászokott a sötéthez, így lekapcsoltam a fejlámpát mint a Spartathlonon, és csak mentem előre a betoncsíkon. Néztem a csillagokat, figyeltem a messzi villámlásokat, énekelgettem a ‘90-es évek rock-playlistemre.
Zenei analógia: szeretek ultrázni, de rühellem a “zenét” és ivadékait, amit technónak és stb.-nek neveznek. Illetve mai füllel a technót nem is rühellem annyira, az egy szelíd kis tacskó a tucc-tucc szintetikus kutyaházában.
Gyerekkorom óta zenélek, számos formációban játszottam, billentyűs, ütős, vonós, húros hangszerekkel mind volt dolgom, tanultam rövidebb-hosszabb (12 év) ideig ezeken, igaz a szolfézsórákat ellógtam és a kerületi könyvtárban ücsörögtem helyettük, de még így is eléggé hatásosan tudok érvelni a gépzene ellen (amit persze emberek csinálnak egy modern hangszeren, nevezzük számítógépnek. De azért, amikor már sok-sok éve a Chemical Brothers volt a Sziget zárónapi headlinere, és konkrétan két laptop volt kitéve egy asztalra a színpad közepére, bevonult két férfiú, és bütykölte, azóta az érvrendszerem csak erősödött!)
Viszont végsősoron sok különbség nincs ultra és tucc-tucc között: mindkettő így-úgy tudatmódosítással működik (vagy azt okoz), repetitív, monoton lüktetésű, vizet és eszet vesztel közben, keményen fogyasztasz közben (minden értelemben), alkalmi ismerősöket szerzel, éjszakán át nyúlik, amikor vége, hulla vagy.
Ráálltam a 4:40-es tempómra és senki nem tudott ebből kizökkenteni, max az egyperces depózások. (Még ez is sok, bringás kísérővel megspóroltam volna 20 x 1 percet, de ezt az újabb hübriszt avagy elhajlást már nem akartam elkövetni.)
Maratonnál (Keselyűsi csárda) sétáltam egy percet, hogy nyugodtan lemenjen a tápanyag. Nem nagy szám, de nem is rossz: 3:22-es maraton, 4 órás 50 kilométer, és fáradtság, törődöttség sehol. Összességében a verseny végére sem fáradtam el úgy, ahogy szoktam a lassú toporgós ultrákon. Hé, lehet, hogy alapból gyorsabban kéne futnom a versenyeket, csak már hanyatló ultrafutók ópiumát (=kényelem) szívom?
Sűrűn köszöngettünk a sporttársakkal, akik szembe jöttek, vagy előttem toporogtak a 160-as távon. Mindenkinek kitartást kívántam, mint a legtöbb exfeleség.
A versenyzők közt és a pontokon ismerősök hada, barátok, üzlettársak, de majd a záróbulin dumálunk, húztam tovább. Jó, azért volt pár másodpercem egy-egy puszira vagy ölelésre (váll-laphoz érjen a váll-lap).
60 km-től rendszeresen sajgott a vádlim, amit só- és Mg-tabletták bekapásával, testem pedellus tónusban elkövetett fenyegetésével és túlfizetett babysitter tónusú becézgetésével sikerült elodázni negyedórákra. Vándorfájdalmak keletkeztek, a térdek Etelközéből a combok Levédiájába poroszkáltak a görcsök, onnan a vádliba és vissza.
A Bogyiszlóra rákanyarodó úton a hasfogó ellenére - óramű pontossággal - éles bélgörcsöm támadt, gatya le, és jött az orkán, pedig kifejezetten figyeltem, hogy alig egyek valamit az előző 12 órában. Nem érdekelt, inkább gubbasztok 5 percet, leadok az előnyből (mondjuk sehol senki), de mindent kiadok, ne legyen ez gond. 50 perc múlva értek csak be a szarás miatt sikeresen felzárkózó “üldözők”.
Úgy történt, hogy iddogálok vala pirkadat fele egy depóban, ahova alig találtam oda, mert a bogyiszlói jelzések nem voltak elég hülyebalázs-biztosak (egyetlen negatívum a versenyt illetően, jövőre táblázzatok!), mikor Maráz Zsuzsi és egy szikár szemüveges alak fényvisszaverő mellényben odaértek.
Előszőr John Malkovichra gyanakodtam, de az nem lehet, hisz nyilván ő Majosházi Futónapokon vesz részt. A célig nem tudtam, kivel ropom az élen a kállai kettőst. Mint kiderült, Rácz Robi volt, aki tavaly harmadik volt a Korinthoszon (jövőre a trendek alapján első lesz!), és a Spartathlonon is rendesen odapakolt 2017-ben egy 30:50-et.
Szóval az iddogáláskor poharam elhajítám, és usgyi (vagy uzsgyi?). Most kell őket egy magabiztos tempóval leszakítani, erőt mutatni, nem egyezünk ki döntetlenben, lovagom. Elhúztam a bogyiszlói csíkomat, és még a fejlámpám is lekapcsoltam (Jurek trükkje, hogy ne tudják, merre jár a versenyen). Állítólag Robi megkérdezte Zsuzsit, hogy lát-e engem a délibábos tolnai tájon, mert ő nem lát. Zsuzsi aszongya:
“A narancs gatyáját.”
Ennyit a gondosan kigondolt mimikrimről.
20-22 kilivel a cél előtt kezdődött a verseny. Végre verseny volt, rég éreztem ilyet. Ezért megérte. Tőlem függetlenül ezzel nyitott a célban Robi is, hogy de jó, hogy ez így alakult. Ismét Paula (illetve a szellemírója): ”When you are in shape and you have the chance, you seize it." Szóval, nem haboztam odalépni. De Robi sem fékezett habzással ment, illetve jött rám.
Ez volt az a szakasz, amikor nincs beton, hanem a füves, szikes gáton a döngölt keréknyomban próbálja tartani a tempót az ember, aki futó. (Nem minden ember futó, de minden futó ember.) Ha a hajlataim alá kent lanolintól nem voltam elég kehes és habos, akkor attól tutira, hogy a távolság lassan, de biztosan csökkent.
Azt tudtam, ha kihúzom a betonig, ott oda tudok lépni. Ha valaki felér rám a betonos résznél, akkor úgy megfuttatom, hogy a belét felköhögi. De meg is érdemli akkor, hogy nyerjen. Imbolyogtam a keréknyomban, nem találtam a tempót. Ez persze mnem igaz, mert nyomtam ezerrel, de nem volt az igazi. Olyan volt nekem az ösvény a gáton, mint a szárazföld a tengerre termett Störr kapitánynak (ő is kitartotta a feleségét). Lépkedni lehet, de más a talajfogás érzete.
Ha jött egy betonhíd, egy kis mellékút, akkor odaléptem, a távolság 20 méterrel nőt, aztán megint csökkent. A görcsök miatt meg kellett állnom nyújtani fél percre. Kábé 12 kilivel a vége előtt ért oda Robi, de nem tudott elhaladni. Később azt mondta, hogy
jobb egy magabiztos elhúzás,
mint egy fáradt felérés,
és ő most csak utóbbira erre volt képes. Így nem demoralizált. Ő az egyik, én a másik keréknyomban futottam, mint az 1989-es Dave Scott-Mark Allen ironwaron. Apropó, ellenfelem, Robi két héttel kobban Nagyatádon ironmanezett, vélhetően fáradtabb volt mint én. Egyszer be is bújt szélárnyékba, mondtam, hogy na ne már.
Erről jut eszembe, nem szeretem sem az ellenfél, sem a nyertes kifejezést.
Az ellenfélről: Robi inkább vetélytárs volt: társ a vetélkedésben. Egyszer ő kínált meg, egyszer én kínáltam vissza egy tempóváltással - nyilván komfortzónán belül. Figyeltük, a másik hogy lélegzik, milyen az állapota, reakciója. Minden pontra elsőnek érkeztem végig a célig. A playlist utolsó dala (ABC-sorrendben) Hobo Tortája volt:
Verem, verem, verem,
majd beleszakadok.
A vége felé 1 perc volt köztünk, illetve a fej-fej mellett (Michelle Pfeiffer mellett) ügetéskor 10 másodperc, mert szinte egyszerre értünk az utolsó előtti előtti pontra.
Na akkor kezdődött a megváltó beton. Kihúztam idáig, így örömömet rögtön egy 4:15-ös sprintbe fordítottam. Robi jött egy darabig, de egyszercsak eltűnt. Mint mondta, rájött a szarás. Na de kérem, ilyen kiélezett helyzetben, csak elcipeljük a célig, nem? Vagy feladjuk az Operettszínház egyik jeles bonvivánjának díszdobozban, ahogy a szakmai legendárium tartja. (Most látom, hogy ebben a posztban, mint oly sok ultrás beszélgetésben is, az anyagcsere milyen gyakran előkerül. Tiszta óvoda.)
Kár, mert jött az utolsó pont és aztán a szekszárdi Kilimanjaro, ami perdöntő lehetett volna. Így felcammogtam, aztán a hosszú lejtőn lesiettem a célba. (Gondolkodtam közben, hogy nem ciki ez a győzelem, mert a Korinthosz »reklámarca« voltam a hangulatkeltő videókban, ez a bogyiszlói bakiparádé, ez a gemenci, ez meg a bajai:
Futok a célkapu felé, kép emitt, meglátom Öcsike meglehetősen gecifáradt ábrázatát, megtorpanok, nem megyek még át, inkább megforgatlak én, Márkus István, ahogy Füst Milán mondaná.
- Van két első helyed? Kupád vagy mittomén. Olyan szépen jöttünk együtt a végén..
- Balázska, ne basszál ki velem. Nincs. Gyere.
És odalép a csippantóval. A megforgatás nem sikerült, de a "verem" igen.
A hivatalos idő 6:43:56, 4:57-es átlag. (Múltkor írtam, hogy 20-25 éve mennyire más volt a szcéna mind szemléletben, mind dotációt tekintve. Vozár és Bogár edzésen futott olyat, hogy 60 km 3:40-es tempóban, 100 km 4:00-ban.
Máshonnan viszonyítva. Itt meg lehet nézni 1984-től kezdődően a Budapest Maratonokat. Az első években kb. 1000 ember indult, de az első 50-be nem lehetett bekerülni 2:45-ön kívüli idővel. Három évtizedre rá tízszer annyi induló, populáris verseny, a futás az egyik vezető hobbi, és az időeredmények pocsékak, 2:20-2.30 körüli idővel nyerni lehet.Úgyhogy kezeljük helyén ezt a 4.57-es átlagomat.)
"It was one of those good days when the buzz of breaking away and the possibility of winning obliterated every other sensation." - mondja Paula, én meg a winninget győzelemre fordítom.
A győzelemről: A győztes valamit a saját teljesítménye által elér elsőként. A nyertes pedig a szerencsére hagyatkozva győz, nem tesz (sokat) érte. Nem szómágia, inkább jelentésárnyalat-tan. (Lásd: a választásoknak mindig vannak győztesei, de az igazi "győztesek" a választások nyertesei...)
Ezzel szemben nézzük, mit gondoltak a régi görögök (in Kertész István: Botrányok az ókorban): “Az antikvitás manipulálatlan, a természethez közzel álló és ezért őszinte férfiúi semmi kincsért nem mondtak volna le önként az elsőségről. A görög férfi semmit sem becsült annyira, mint az első helyet. A politikában ez veszélyes dolog volt, de a sportbeli és más versengésekben bárki vágyott célja lehetett. Ezt fejezte ki az is, hogy a sportversenyeken nem mértek általában eredményeket, nem tartottak nyilván csúcsokat. (Technikailg sem álltak rendelkezésre eszközök az idő mérésére, és nem volt egységes mértékrendszer.) Sokkal inkább azért nem tartották nyilván az eredményeket, mert az első helyezés volt a fontos.
Csak a győzelemnek volt értéke, a teljesítményt az fémjelezte, hogy senki más nem tudta felülmúlni.
Igazából viszont lényegtelen, hogy győztem vagy sem, fontosabbnak tartottam, hogy ez a futóesemény sok embert megmozgatott, pozitív löketet adott az életünkhöz, világszínvonalú volt a szervezés, és persze remek volt a hangulat, vidám, szolidáris és teljesítményalapú. Egy kedves montázst iderakok azért a női győztessel. A két kép között néhány évet illetve számos hasonlóságot és különbséget rejtettem el!
(2018-ban Zsuzsival, 2014-ben Szilvivel.)
Hétkor nyit a piac, nosza zuhanyzás után veszek kápiát (a jól végzett munka zöldsége), juhsajtot, paradicsomot, almát, a lángosonál egy fokhagymásat és egy 2:3-as bort, amit a bevételre hajtó pultos valamiért 4.8:0.2-es arányúnak ért, így félliter rozéba csöppentett szódácskával bicegek le a célkapuhoz tapsolni a befutóknak.
Kurva jólesett a lángos, utána a duplakávé, meg minden. Az élet apró örömei. Kerek és boldog reggel volt. Délutáni csicsi Hidason Szitó Ervinéknél (klasszik rántott hús uborkasalátával!), este a díjátadó, és a nagy találkozások, ölelések, moderált zabálás, ULTRA-szereplők csúcstalálkozója. Összességében:
Nem vagyok elfogult a Korinthosszal, pedig lehetnék. Pont a haveromnak mondanám meg őszintén, ha szar vagy jó, amit csinál. Részrehajló sem, hisz nekem is futnom, teljesítenem kellett, mint mindenkinek.
A Korinthoszon - szigorú nyugati nívópálcával mérve is - nagyon erős a körítés, a depókínálat, a versenyzőkezelés, a versenykozpont hasznalhatósaga, az önkéntes depószemélyzet figyelmessége, a lebonyolítás, a záróceremónia eleganciája (minden teljesítőt szinapdra hivnak, svédasztal piával) a célbaéréssel elnyerhető fétistárgyak (névre szóló célszalag, érem, diploma) hada. Az elit pedig szerintem pár éven belül nagyon rá fog kapni.
Ami véleményes volt, több 80 kilis futó visszajelzése alapján (a 160-asokét nem tudom):
- a Bogyiszló utáni jelölés (én eltévedős vagyok)
- névre szóló célszalag csak a limitidőn belülieknek jar (pl. 80 km-en ez 9h 30m, amúgy 11h), ez bosszanto lehet olyanoknak, akik erre vagytak
- a 160 és 80 kilisek nevezési díja ugyanannyi. A 80-ason ez érzékeny ugrás az előző évekhez képest. A szervező szándéka talán, hogy a nagyob táv felé kanalizálják a futókat, illetve hogy minden táv futójának ugyanazt a körítést adják. Attól hogy egy táv dupla, nem feltétlenül dupla a nevezési díja, vagy a fele távnak nem feltétlenül fele.
Emlékszem a Badwater pizzapartijára, vagy az UB-k színtelen-szagtalan, lezavart díjátadásaira - a Korinthosz messze körözi le őket. De emlékszem a bazi nagy görög versenyekre is, és azokkal simán pariban van, sőt! A Korinthosz.hu már most fontos hazai és regionális verseny, sőt még évekig, évtizedekig az lehet, mivel júliusban és augusztusban szinte semmilyen rangos versenyt nem rendeznek az UTMB-n és a Berlini Fal Futáson kívül Európában, így nyárra ez jelentős erőpróba és tesztverseny a maga 80 és 40 kilométeres távjaival, valamint az idén bevezetett, unikális 160 kilivel (100 mérföld).
Még akkor is, ha a Korinthosz csak a Spartathlon harmadát avagy kétharmadát modellezi. Hisz a kettő tempója, menedzselése teljesen más. A Spartathlon első 81 kilométere, a prológ arra jó, hogy bemelegedj, felmérd, mire lehetsz képest, és ironikusan elfogadd, hogy még kétszer annyi van hátra. A saját teljesítményemet illetően nagy következtetést nem vonnék le a versenyből, mert a Korinthoszon nem a spártai poroszkálós tempóban futottam, és amíg a Baja–Szekszárd út teljesen sík, a Spartathloné fájdalmasan hullámzik.
Nagyon lelkiismeretes volt a verseny beharangozása mozgóképi szinten, majd további felvezetése a social médiában, a kétnyelvű honlap informatív, a nevezési felület egyszerű. A záróvideó abszolút minőségi. Nyilván a belinkelt felszopó videók is azok voltak, csak az idegesítő macskapólós gyerek sokaknak nem hiányzott.
Hasonlóan lelkiismeretes és korrekt a verseny utánkövetése, pár napon belül az összes fotó elérhető volt ingyen, és kérdőíves felmérést is végeztek a Korinthosz résztvevőivel (közel harmada válaszolt), amit pár nap múlva meg is osztottak (itt). Megintcsak: nívó! Lehetne tanulni belőle.
Nem minden a pénzen (profiton, bevételen) múlik - sőt a legtöbb dolog, ami fontos, egyáltalán nem. De azon tutira, hogy a szervező maga látott-e már olyan típusú versenyt, amit szervez. Tud-e válaszolni arra, hogy miért szervez egyáltalán versenyt, van-e más motivációja vagy víziója a profiton kivül. Van-e nemzetközi kitekintése vagy egyéb összehasonlítási alapja, van-e ízlése, tud-e a futók fejével es elvárásaival gondolkodni, és nem árt az sem, ha vett már részt futóként ilyen versenyen.
Két szóval: terep- es tárgyismeret.
Sajnos kevés szervező tudja a fentiek közül mindegyik kritériumot kipipálni. Egy kezemen megszámolható. A Korinthosz mindet. Nem megsértődni kell, hanem fejleszteni. A futók tesznek szívességet, hogy elmennek, nem a szervezők, hogy szerveznek. A futók lábbal szavaznak es futnak. (Hadd emlékezzek egy jellemző sztorira: egyszer egy ultraverseny-szervező megkérdezte tőlem, hogy hany váltó indul a Spartathlonon es mennyit fizetnek érte a csapatok. No komment.)
A számomra legérdekesebb kérdés ez volt:
Szerintetek?
Augusztus 26. Suhanj!6 » Hatórás verseny, 67 km, férfi 4., abszolút 6. Hely
Ide ezekkel a képekkel vezetnek át: a Gulyás-család közel egy évtizede ad példát a futóversenyeken (is), hogyan lehet teljes értekű es hasznos életet élni. Andriska (az én egykori ultrabalatonos inspirációforrásom a nehéz pillanatokban) a Korinthoszon csippantos pontőr volt a tűző napon (ennyit a melegről ismét). Ilyen, ha két Andriska, Lőw es Gulyás találkozik:
Suhanj!6-on pedig egy maratoni távot lenyomtak.
A suhanjos negyednap a Korinthosz után egy újabb bioritmus-gyilkos verseny volt. (Eredmények). Ó, azok az éjféli rajtok. Mondjuk annyira nem megerőltetők, mintha előtte már 17 órája futnál, de azért fel rázni magad. Ráadásul körözős és időalapú, ahol nem tudod sürgetni az időt. Telik, múlik, csordogál. Az ultrafutók Jaffarjának és Silbadjának megy ez jól, az Idő Urainak.
Azt szoktam mondani az ultrázásokra, hogy
"előtte jó, utána jó,
közben pedig meg kell oldani,
hátha jó lesz”.
Ez különösen érvényes az időalapú versenyekre. Nekem ott az tetszik a legjobban, amikor megszólal a végeduda. Az addig körözgetők (akik a végén persze nekidurálják magukat és négyperces kilométereket futnak, hátha kétszáz méterrel többet könyvelhetnek el a végén), egyszerűen azonnal megállnak. Abban a szent pillanatban abbahagyják a tevékenységüket, mint péntek kettőkor az önkormányzati dolgozók, vagy az építkezésen a körbetartozás miatt ki nem fizetett melósok, és nemes egyszerűséggel, szempillantás alatt vert seregként levonulnak a pályáról.
Ez a levonulás a kocsmai verekedések lecsengésére emlékeztet. Szétverték egymást, szétverettük magunkat, levezettük az agressziót, kicsit kiengedtük a szeszpárát, most némi spiccel és hendikeppel, de azért méltósággal, egymást támogatva
vonuljunk el a picsába.
Meghívtak figyelmességből a suhanjosok, én voltam a matchmaker, mert az ULTRA DVD-ből sok szép adomány érkezett nekik is. Végülis nagyon ritkán megyek körözős versenyre, és mint egy utolsó terhelés Spartathlon előtt még jól is jön. Úgysem futok innentől az athéni rajtig egy métert sem. A nyomasztó és megtsztelő 1-es rajtszámot kaptam, a rajtlistán pedig 1990-es születést írtak be, és valóban letagadhatok 10 évet. Vanitatum vanitas ismét!
Eddig kétszer futottam itt, a legelső évben (2012) majd rá egy évre. Azért mentem vissza 2013-ban, mert nem hittem el, hogy azért futok ilyen szarul, mert a csípőm és a térdem nem bírja a bójakerülgetést. De idén - ellenpróba! - öt évvel később bebizonyosodott, hogy nem bírja. Itt egy panoráma az első Suhanj! 6-ról.
Pedig a tendencia javulást ígér: 2012: 59.695, 2013: 62.000, és most 2018-ban 67.000 kilométert futottam. Azért pont annyi, mert a számozott jelelőgolyómat a dudára leraktam, de ahogy láttam a többiek valami poharat is raktak föléje (miért?), így nekem kereken 67-et mértek, a tört kört már nem számolták. Ha igen, kibaszott precíz voltam.
Verseny végén jön a tipikus kérdés azoktól, akikkel addig a sötétben kerülgettük egymást:
Mennyit futottál?
Jellemző, hogy időalapú versenyen távra, távalapún időre kérdeznek rá. Mintha mentegtőzni kéne. Ma ennyit tudtam, ez van.
Szerintem senki nem szereti a bóják éles kerülgetését. Egy kör 2 km, benne két bója, tehát 67 kilin ez kb. 67 kerülés. Kicsit törődött lettem ettől a ténytől, de mit átkozzam magam, erre számítottam memoriterből.
Azért az idegeségem előjött, amikor a fordítókban rendszeresen arra kértek, először kedvesen, utána meg utasítva, hogy kapcsoljam be a fejlámpámat, én meg mondtam, hogy kurva jól látni (ami igaz is volt, semmi szülkség fejlámpára), még közvilágítás is van, és aki bekapcsolt lámpával fut, az a másiknak a szemébe világít, bár kétségkívül fotogén látványt nyújtanak. De azért bekapcsoltam morogva. Még a végén kifogy itt az elem a Spartathlonra.
72 km-t akartam futni (egy nyugis ötperces átlag), de annyira sajgott a bal térdem már 3 óra után, hogy körönként meg kellett állnom guggolni, hogy kicsit visszarendeződjön, töltődjön. Az első 3 órában 37, a másodikban 30 kilit futottam, elég beszédes. 5:22-es átlag összességében. Lehet, hogy egy picivel lassabb kezdés okosabb lett volna, de Csécsei Zolival elbeszélgettük az elejét együtt galoppozva, ökörmód rohantunk. A térd meg így is, úgy is sajgott volna.
Aki elindult a versenyen, jól begyakorolhatta a folyamatos zuhanyban futást, fél háromtól a lefújásig esett az eső, bár senki nem panaszkodott, kifejezetten hűsítő volt az amúgyis is balzsamos 14 fokosra hűlt augusztusi éjszakaban. De azért az Ady-féle soha meg nem elégedés boogie-ja azért bennem van, egyszer kéne itt egy jót futni.
Észrevétel:
az ultra élmezőnyben jelentősen megnövekedett az esztéták száma!
És mégcsak nem is szemüvegesek. Lassan már nemcsak tészta-partit kéne tartani, hanem esztéta-partit is. Bocs!
Előbb-utóbb listázni fognak minket, így leírom a neveket segítségképpen Big Brothernek: a férfi győztes Bartók Imre költő, filozófus, esztéta lett, a női második Vágó “Drakulady” Bogi, szintén egykori esztétika-filozófia szakos (és a tavalyi alkalmi spártai szobatársam), valamint jómagam, mint férfi 4. helyezett.
Mindenki nyugodjon meg, nem búcsuzom bundáskenyeres kép nélkül. Ez és meleg menzai cukros tea várja a 6 óra után levonulókat.
A slussszpoén a végére maradt: a női győztesnek, Fűrész Editnek gratuláltam, amikor feltűnt a pasija (barátja?). Bazmeg, ez a Dió! A Dió, geci!! Hát az éjszaka nem meghallgattam a Tűz van, babám! zseniális Kimnowak-nyitóalbumot 1993-ból!?
És ott a szigetmonostori töltésen leborultam a magyar alternatív rock leginvenciózusabb billentyűse elé, aki gyerek/kamasz/felnőttkorom két kedvenc zenekarában, a Kimnowakban és a Kispálban is meghatározó alak volt (volt, hisz nincsenek már ezek a bandák sajna). Dióssy D. Ákos előtt hajlongtam, szartam én a térdemre, de egyben kíméletlenül bevillant minden a régmúlt daliás időkből:
az oxigénhiányos klubkoncertek, makrokord gatyák és tarisznyák, performanszok, gondtalanság, egy literes valódi üveges kólázás, hosszú hazagyaloglások mert nincs éjszakai busz, lassúzós öngyújtózások, tátrai tibusz szóhasználatával élve “veretes” gitársoundok, eszeveszett pribilgyuris és kispálandrásos -szólók, szoval
az egész kibaszott melankolikus ‘90-es évek.
Na ilyenek is történnek egy ultrafutáson.
Fotók: Abai Róbert / Suhanj!6, Korinthosz, saját