Tudtátok, hogy a sprint duatlon olyan, mint a modern szex? Hogy egyes helyeken mivel helyettesítik az izóitalt illetve a sót? Hogy valaki azért megyel egy versenyezni, hogy ne teljesítsen, hanem megússzon? Hogy mi az a Bérces-szendvics? És hogy mi a flow tökéletes futó megfogalmazása?

Az intenzív tavaszi-nyári periódus (911 leversenyzett kilométer) zárszámadásának ez a magyar versenyekről szóló 1. része mindenki okulására és épülésére, kronologikusan sorjázva. Lesz benne egy hosszú, de annál tanulságosabb Békéscsaba-Arad 200km beszámoló, terepfutás, duatlon és maraton.

• A hasznos bevezetőt, összefoglalót, versenylistát, egyebet ITT találjátok.
• Emitt a magyar versenyes posztnak a 2. fele Korinthosszal és Suhanj! 6 órással.
• Sőt nemsokára jön még a külföldi futások (SakuraMichi 250km, Aethlios 180km) beszámolója. (Csak kevés fér el egy posztban.)

Az év elejét a fogyási fogadás, a tél végét az atléta vs ultrafutó vita (ultimate death match avagy cicaharc) dominálta, meg is írtam a magam vértolulását 1. és 2. részben, de azért a felkészülés is csordogált. Pályaedzések például, csakhogy az atlétákat is igazoljam.

Aztán volt ugye a Zatopekezés (70x600m), mert mintha rebesgették volna már, hogy maraton előtt érdemes pár héttel korábban egy hasonló "csúcsterhelést" bevinni a szervezetbe. Gyomrost adni neki. Főleg fun futás volt, de kipróbálásra ajánlom.

Aztán úgy tűnt, Spárta idén kimarad, reménytelennek tűnt a várólistás helyem, s így belevetettem magam a futásokba, versenyhajszolásba, hisz nem volt mire vigyázni. Égjünk ki, hátha majd lelohad a bánatom. Az az érdekes, hogy akkor hajlamos megsérülni az ember, ha óvatosan készül nagy célokra. Ha meg mindenmindegy alapon hajszolja, akkor elbír sokat, és még erősödik is.

Március 18. Kis-Duna Maraton 3h 06m »» 2. hely

Örülök, hogy az első rendezés után nem adta fel a szervező, Mikola Bence, és most már évől évre megrendezi, egyre növekvő résztvevői létszámmal a ráckevei futamot. Nem tagadom, akartam egy erőset futni, az alapozás is erre predesztinált, de márciusban még havas-latyakos pálya volt, mérsékeltebb széllel mint 2016-ban. 30 km után elkészültem, két pisivel és két szarással pettyeztem a pályát. A Sziget-csúcs kimaradt valami építkezés miatt, pedig az elég tuti. Jobb eredményre számítottam, mint sokan a választásokon, de így alakult. Szép pálya, gondos szervezés, és a végén a menza is ütős. Írtam már róla itt. (Az első rendezést én győztem, a “gigantikus” pályacsúcsomat döntötték meg most, hüpp.)

Március 25. Vértes Terep Maraton (40.5 km) 4h 04m

Kedvenc terepeseményem (mintha olyan sok lenne), zsinórban harmadjára tértem vissza. Most sem versenyezni mentem, hanem gumicukrozni. Lankás, nem túl meredek terep, jól futható, de azért hiányzik ide is már egy terepfutó cipő, ami továbbra sincs, merthát minek, ha az ember nem fut terepen. (Ez egy Mohamed-Hegy probléma, várom a Hegyet, hogy jöjjön.) Szintén remek szervezés a Csanya-istállótól. Jó alkalom összefutni, beszélgetni, repetázni. 

És nem tévedtem el, viszont gyenge voltam, elcsábultam a depóterítéktől. Az időeredmény önmagáért beszél. De asszem még így is 1-10-ben voltam. A Szár településen levő játszótér pedig mindig egy csernobili rémálomra emlékeztet.

Április 8. Ajka Duatlon (5-20-2.5 km) 1:02:49

Tavaly volt egy nagyon jó hangulatú Ultra-vetítés Ajkán, és megígértem, hogy elmegyek valamelyik tavaszi versenyre. Kettőre is futotta, mert nemcsak izgalmas kihívásokat kínálnak az ajkai Tovafutók szervezte versenyek, hanem nagyon emberi léptékűek is. Olyannyira, hogy le is igazoltam Ajkára triatlonosként. (Már többet nyújtottak idáig, mint a pszeudo-futóklubom, a Budapesti Honvéd.) A szerkóm oldszkúl maradt, a bringás cipőm 8 éves, akárcsak a klipsz. A fogadtatás viszont kedves.

Amúgyis rég duatlozontam, és emlékeim szerint sokkal jobban szerettem a triatlonnál, mert az úszás lukas számom (úgy értem mint full amatőr), a két futás szendvicsébe ékelt bringa pedig túlélhető, bár sok babér nekem ott nem terem, viszont a futásokon előnyöket tudok szerezni, vagy ledolgozni hátrányokat. A depóbejárást Andréval, portugál bringás edzőpartneremmel végeztem, aki napközis tanárok türelmével mutogatta, hogy hol a be- és kijárat, mi a  beparkolás menete, cucclevétel sorrendje. Végülis holtig tanul az ember, még ha ebből van edzői diplomám - nem véletlen, hogy nem edzősködöm.

Voltam én anno budapesti Egyetemi Duatlon Bajnok, meg futottam a legjobb maratoni időt az első Balatonmanen Füreden. De ez a sprint távú duatlon iszonyú gyilkos volt, 15:26-os 5 km (már ha annyi volt, kiírás szerint annyi), magam is meglepődtem a 3:05-ös ezreken.

Majd a depóban bringa előtt és után is bennhagytam másfélpercet, ráadásul korai sisaklevételért még vissza is rendelt a versenybíró. 36 perces 20 km bringán, majd 8:16-os 2.5km futás a végére. Kurvára szedtem a levegőt, égett mindenem. 12. helyre jó voltam, a bringán rengeteget vertek rám.

Találkozásom a duatlonnal: gyors, intenzív, kielégítő, mint a modern nagyvárosi (tanyasi?) szex. Ugyanez nem mondható el az esti választási eredményekről.

(Itt jött a japán 250 km-es futás, erről a külföldi részben.)

Május 1. összetett verseny (két szám közt egy óra pihi):

- Ajka-Pápa-Ajka 60 km bringa 1h 46m

- Ajka Félmaraton 1:33:32 »» II. hely (age group), abszolútban 4.

Ismét Ajka, mondhatnám hazai pálya. (Mondom is.) A Bakony és vidéke kápráztató. Kedves emberek ismét. Meg kell becsülni.

Sajgó talpakkal érkeztem, de a bringán ez nem mérvadó, a félmaratonon pedig „csak” 10 kilométer után jött elő, annyit meg barátok közt is elviselünk. Pláne sporttársak közt. Még életemben nem vettem részt klasszikus biciklis versenyen, néztem is, hogy mennyire más a mezőny kisugárzása, hetero- és egyben homogenitása, ismét zöldfülűnek éreztem magam, ez felszabadító volt. A mezőnyt pár kilométer felvezetés után engedték el, de már addig is érezhetően mindenkiben dolgozott az adrenalin, megannyi telivér, akik a karámban várnak, hogy kinyíljon a kapu.

Kurva ritkán érzek flow-t, de volt pár perc, kilométer, amikor minden összeállt egy képpé, amikor csak úgy folyt a verseny és benne én is „zselészerűen lebegtem”. Egyszer megkérdeztem Vozit (Vozár Attila, a közelmúlt kiváló békéscsavai ultrafutója, számos Bécs-Budapest-győzelem, UB-k, EB-k, stb.), hogy mit élveztél ebben az egész iszonyú tempójú ultrafutásban (ne feledjük, Vozinak ez megélhetés is volt, tehát nyeréskényszerben futott).

Amikor éreztem, hogy megy.

A flow legtökéletesebb megfogalmazása. Emellé még a Bakony és környéke: lenyűgöző táj. (Ha valakit a Flow-elmélet érdekel, itt egy friss könyv, a hátoldalára én írtam az ajánlást (mint maratonfutó aposztrofáltak, khm) . Amúgy érdekes, mennyi bőrt lehúz Csíkszentmihályi a flowról. A 2000-s évek elején volt egy pár példányszámú könyve magyarul (Sport és flow), amit egy idő után nem lehetett kapni, és másoltuk egymásnak xeroxon szamizdatként. Ma antikváriumban súlyos tízezreket kérnek érte.

Vissza a bringára. Toltam, ahogy bírtam. Nem érdekelt a bolyozás, mentem a tempómat. Érdekes játék volt, kábé a 3-4. boly körül kavirnyáltam folyton, az egyenesekben és emelkedőkön sportnyelven szólva kompromisszummentesen hajtottam, akkor mindig elmentem előre, a lejtőkön pedig a kisgömböc megfogott, bedarált, körbezárt. Az volt a durva, hogy a bolyban a tempóm azonnal lecsökkent, kiszabadulni, kielőzni, körbebringázni mindig macerás volt. Ez a játék ment a végéig. Végülis ugyanúgy értem be, én és a boly, csak ők egy „lomha”, nem túl tevékeny állandó átlagot mentek, én meg hektikusat. Ha egyénekre húztuk volna szét a bolyt, totálisan más lenne a kép. A mezőnyt 6 km-től engedték el, így a valódi versenytávot, 54 km-t 01:35:26 alatt tekertem le (36.5 km/h), a lassú felvezetéssel az átlag 33.7 km/h.

A bolyozásról, szélárnyékról már írtam pár éve, megbékéltem vele, nekem aztán mindegy már, ki áll be mögém, és olyna is volt már, hogy beért egy boly, és nem tudtam belőle kiszabadulni, mert ugyanaz lett a tempónk. Nem éltem meg bolyozásként, ahhoz szándék kell, nekem ilyenem nincs, de mégis velük mentem sokáig. Szóval nekem ez az egész dolog fura: elnéztem a bolyt, bizton állítom, hogy nálam sokkal gyengébb képességű, felépítésű atléták / “atléták” / versenyzők / hobbisták voltak benne, mégis a végső eredményünk (teljesítményünk?) ugyanaz. Hogy lehet az, hogy valaki azért megyel egy versenyezni, hogy ne melózzon, ne magát méresse meg, hanem utazzon a bolyban (lásd a kalauzhalak és a cápa esetét)? Nem éli meg megúszásként?

Ittam egy alkoholmentes sört (virslit nem ettem, pedig május 1 volt), és kiadtam a mérgem. Napoztam és lapoztam tovább. A félmaratonon igyekeztem a tisztes helytállásra, mint Andorra ellen a magyar profik. A mozgástartományom szűkös volt, az erőm pedig Marshall-segélyre várt. Hosszú volt a 3 darab 7 kilis kör. Ugye milyen relatív minden?

Május 13. EU 14 év - 14 km családi futás (nem verseny)

Mit mondjak. Hullafáradtan 7:30-as tempóban futottam babakocsival (utolsó ilyen futásunk, mert kinőtt belőle a kicsi), aztán a nagyobbik gyerekkel két 7 kilis kört. Valószínűleg a szuperkompenzációm mélypontján voltam. Innen csak felfele vezetett az út.

(Itt jött a görög félig terep, félig aszfalt hegyifutás - az Aethlios 180 km-re. Erről a külföldi részben.)

Május 26. Tihanyi Félmaraton (igazából 22.4 km) 1:33:34 »» 2. hely (age group), abszolút 5.

Mindenmindegy alapon (és egy kedve meghívásnak eleget téve) rajtoltam el, bár a rajtot szinte lekéstem, mert egy órát álltunk a kenesei dugóban: a Balatonman középtávú versenyének bringaútvonalát a főúton vezették át. A talpamat körbeleukoplasztoztam (micsoda németes hosszúságú szó lett ez így!), kellett is, mert odaléptem rendesen, és a kétkörös verseny második felében már nagyon sajgott, még a zokni is alászorult. A tihanyi pálya szintjei, vonalvezetése nehéz, de nekem ideális: hosszan elnyúló, de nem nagyon meredek le és föl, lehet tolni, hullámozni, megkínálni és visszakínálni. Magam is meglepődtem, amikor a fogatlan gepárdok korcsoportjának 2. helyére kerültem, összesítésben 5. lettem.

Nagy pozitív élmény: találkoztam egy 10 éves sráccal, aki tavaly élete első 10K-ját futotta a szüleivel, idén pedig 10 évesen egyéniben teljesítette élete első félmaratonját, ami igazából 22,5km volt. Ő pedig a fent látható Horváth Csongor Bendegúz, a Seishin Dojo kis karatésa. Fiam, a korai drogozás súlyos következményekkel jár! Majd meglátod.

Mielőtt ráfordulok a két súlyos falatra, megemlítem örömteli találkozásaimat a régi futóidőkből. Nagy idők, nagy tanúi, sőt résztvevői. A közelmúlt kiváló ultrafutója (mai szemmel nézve elképesztő teljesítményeket lepakoló) Bérces Edittel futottam össze Zalaegerszegen (Szabó Béla társaságában). Nézzetek utána a Bérces-szendvicsnek! (Két, 24h versenyhétvége között egy 100 kilis. Mind világrekord vagy PB.)

Majd nem sokkal később felbukkant Garab Tomi. Óriási figura, nagy dumás és minden ultrahülyeségben részt vett, mint kísérő. Olyan sztorikat tud, olyan dolgokat látott, hogy leültettem és végigmondattam vele. Majd a hideg téli estékre felteszem hallgatni a szókimondó interjút

Június 2-3. Békéscsaba-Arad-Békéscsaba( BAB) Nemzetközi Szupermaraton, 200 km, 20h 41m

»» abszolút 2. hely (1. nap Békéscsaba-Arad 100 km - 2. hely, 2. nap Arad-Békéscsaba 100 km - 1. hely)

Ugye Zatopek mondta, hogy "ez itt a rajt, az ott a cél, a kettő között kell futni”, és ez a BAB-on duplán igaz. A BAB filléres, de ezt ellensúlyozandó rigorózus verseny egy egyéni futónak, akikből alig van már induló, pedig pont a zordsága miatt lehetne egy igazi fokmérő a hazai / KKEu futóéletben.

A pálya szerintem remek, mégha a monoton is, össze kell kapnia magát váltónak és egyéninek, a falvak hangulatosak,  és ha a közönség illetve kísérők is rákapnának újra, illetve a verseny jobban marketingelné magát,

abszolút lehetne alternatívája az UltraBalatonnak.

Kezeket fel, ki hallott már egyáltalán erről a majdnem negyedszázados versenyről?! 2002-ben Yiannis Kouros, a fenomén nyert itt. Az eredménylisták hanyagul vannak kezelve, a DUV-n is hiányos (női győztesek alig kerültek fel), méltatlan. Én töltögettem fel, amit tudtam.

Békéscsabán laknak rokonaim, tavaly volt ott egy remek ULTRA-közönségtalálkozó, még arra is vetemedtem, hogy a 2017-ben egy 12 órás OB-ra elmenjek körözgetni, tapasztalni. És habár nyúzott voltam mentálisan és testileg is, és a talpam sem javult, de a körülmények miatt kis-nagy túlzással közép-európai Badwaternek is becézett esemény mindig is érdekelt, így kíváncsian mentem. Mit veszthettem, ha nem megyek el erre a régi, kemény versenyre?

Semmit, amit idénre terveztem, már magam mögött hagytam, felszabadultan tudtam futni. (Akkor még nem sejtettem, hogy Spártában végülis lesz jelenésem szeptember végén.) Tehát a BAB tökéletesen stimmelt a kiégés-kísérletem stratégiájába.

Azaz csak tudtam volna felszabadultan futni, amíg a rajt előtt nem közölték, hogy 11 óra a szintidő mindkét napra, az pedig meredek. A kishitűség, a szintidő nyomasztása és a rutintalanság kombója, vagy ebből a háromból akárcsak kettő elem is, szerintem a kieséshez vezet egy ilyen típusú versenyen.

Tavalyig 12 óra volt, de mivel az évtizedek alatt átalakult bringaversennyé, pedig egykor rangos ultrafutó esemény volt, ma már pont fordítva van. 

Többezer bringás, pár tucat váltó, egyéniek alig. (Tudom: „nincs mezőny, így könnyű.”) A szervezők - talán érthetően - nem akarnak hosszú órákig fenntartani csekkpontokat futóknak, amiken a bringások amúgyis átszáguldanak. Sőt, még Mezőkovácsházán be is várja a bringás mezőny egymást, és egy újra rajttal lódulnak neki. Mutatom a kontrasztot a bringás és a futó rajt között, 10 perc időkülönbséggel.

Semmi sem írja le jobban a BAB-n a futás mostanra mostohává vált helyzetét, minthogy kedvesség van, só nincs a pontokon. (Ez itt a 2. nap 80 km-es pontja, ha jól emlékszem). 

Só kell? Sírjál. Vagy nyalogasd a hónaljadat. Isoitalként apenta (leírom mégegyszer: apenta) kerül a műanyagpoharakba. Persze lehet, hogy eleve apentának szánták, miért kérem számon az isoitalt. Van háztartási keksz, narancs, néha csoki, nagyobb ponton kóla és jég. Ridegtartás, de ez (is) benne a kihívás. 

Szóval sokadjára felvettem a zsebes lastexgyatát, az old school Brooks cipőt, a több helyen szakadt compresssportos hosszúujjút (mecénásom, Gyimóthy Tamás mindig ajánlgat egy újat, de ha kiszolgált Berlin100 mérföldest, Spartathlont, SakuraMichit, Aethliost, akkor még bőven bírja a BAB-ot is.). Toljuk.

Terepfutók mondják szeretett sportágukra gondolva, hogy

az a jó benne, hogy nincs két egyforma lépés.

Na és ha van?! Bocsi.

Én nagyon élveztem, hogy mivel kb 12 órát kibír a Garminom, azt vittem a Casio helyett, mellkaspánttal még double check, aztán ráálltam a 5:20-as tempómra és senki nem tudott ebből kizökkenteni 50 km-ig, max a depózások. Aztán bélroham, remegés, sétálgatás, nekilódulás, de már 6 percesekkel. 80-nál, a határ előtt le kellett feküdnöm egy kőkerítésre 5 percet. Restart. Miki haverom nem sokkal később utolért, immár a kísérőkocsiban ült. Elfogyott 70 km-re, és hiába futott, nem látta reálisnak, hogy beér szintidőre. 

A húzós szintidő (ugye minimum 6:36-os ezreken belül kell futni mindkét napon), a biciklisverseny miatti fapados depók nehezített helyzetét az oldotta meg, hogy mindig akadt alkalmi segítségem. Az ULTRA-vetítésen ajánlkozott egy srác (Balázs) és családja, hogyha egyszer járok erre futni, akkor kísérne. Az első 50 km-en ők bringáztak köröttem, segítettek, ahol tudtak. Utána Aradig egyedül futottam, és másnap is 60 km-ig, amikor Vilike, az unokatesóm ráért, és a végjáték legnehezebb szakaszain átlendített azzal, hogy a keróról (ez a békési szóhasználat a kerékpárra, a gombóc fagyit pedig gömbnek hívják) bíztatott, etetett. Eléggé hasonlítunk, nem? Indulhatna néha helyettem is. Mondjuk a második napon.

Ha nincsenek ezek a segítségek, akkor is végigmegyek, csak mostohábban. Így volt jó. Itt ismét egy ínycsiklandó pontot közelítünk meg:

Aki már végigautózott ezen a magyar-román szakaszon, tudja: teljesen sík, nyáron forró, fülledt és párás, hirtelen felhős és esős. Sebaj, mindezzel számolunk, nem pedig hivatkozunk rá, legfeljebb megemlítjük. 

Nyílegyenes betoncsík és a végtelen horizont, oldalt kukoricás és búzaföld, vagy még az se, a képekről kiderül. Gyorsított határátlépés (átfutás). Mindezt ellensúlyozza a résztvevők hihetetlen kedvessége, bajtársiassága. Nem is tudom, mikor és hol tapasztaltam ilyen pozitív hozzáállást. 

Eleve pazar volt látni azt a 87 éves bácsit, aki félkarral biciklizte le a távot, immár 21. alkalommal! Vagy azt a kölyökcsapatot, akik váltóban futottak, és volt köztük egy négyéves testvérpár is. Tök jó, hogy tapasztaltak ilyet is, egyáltalán nem baj, hogy erőt és élményt szereztek a tűző napon, forró aszfalton való mozgással. Sokkal hasznosabb, mint óbégatni, tutujgatni egy klímás szobában.

Rengeteg szeretetet, törődést, segítséget és bíztatást kaptam a szurkolóktól, váltós futóktól, mindig akadt alkalmi kísérő, segítő. Tényleg úgy indultam neki, hogy hát csak meg lehet oldani valahogy, lehet, hogy csak peremezés lesz a vége vagy rosszabb, örültem, hogy épp be tudtam illeszteni a dolgaim közé ezt a két napot a 200 km-rel. Ha kellett, jeget adtak, vagy bekeverték az isostarom, volt, hogy Bogár Jani párja, Ildikó adott be egy kólát. (Szegény kénytelen-kelletlen várakozott az út szélén, lerobbant a kocsi a 35 fokban.)

Szóval az egyedüllétben sem voltam elhagyatva: nem tudok elég hálás lenni. Tényleg nagyon rájuk van utalva a futó. Sok motivációm, mint írtam, amúgy sem volt, ráadásul 2 napja jöttem vissza Kolozsvárról, tehát megint Romániában találtam magam. Elég az hozzá, hogy beérek Aradra, a szecesszió egyik KKEu fellegvárába (csodaszép épületek és otromba Ceaucescu-parasztbarokk lakótelepek keverednek), na ott áll Vozár Ati a célban, gratulál, majd a második mondata ez:

Balázs bazmeg, csodállak, hát ezt a versenyt kísérő nélkül nem lehet megcsinálni.

Ezt még nekem is be kell látnom, aki soha nem visz magával senkit.

Este remek menza kaja a kantinban, 3-4 rántott hús, rizs, krumpli, savanyúság. A szállodai szobában kimostam a cuccaimat, kiraktam az ablakba száradni, másnap is ugyanazt vettem fel. Magad uram!

Nem nagyon száradt meg, hatalmas vihar csapott le Aradra. A viharos eső és a perzselő nap másnap az úton játszadozott velünk tovább. 

Azt azért realizáltam felkeléskor, hog egy ilyen természetű versenyre, valami speciális ultrás gyorsasái erő-állóképesség kell, mert 100 km-t kell tempósan futni első nap, majd a második nap is, és ez nem mérhető, mondjuk egy Balaton Szupermaraton napi 43-45 kilométerével. De a fáradt, beállt test hengerezés után hálás, és másnap a rajt után pár kilométerrel már kiold (ebben az agy is segít, ha tudod kezelni), és engedi, hogy újra tempósan gyötörjük. Már ha nem késed le a rajtot!

De lekéstem. Sétálgatunk Mikivel a főtéren, nézük a többezere bringást, ellövik a rajtot, bringások kirajzanak, én meg odasétálok a rajtkapuhoz melegíteni. Akkor szaladnak oda, hogy feladtam, nem indulok? De igen, csak gondoltam, ahogy előző nap történt, most is először elengedték a bringásokat és rá 10 percre a futókat. Nem, nem, Balázska. Most tömegrajt van. Na, rögtön 8 perc hátrány.

40 km környékén beértem Bogár Janit. (Fenti képen az első nap 40. kilométere). Jani mondta, hogy ő most félórát pihen, mert kész van. Akkor odaléptem, és csak suhantam át a rózsákkal csurig beültetett békési falvakon, amíg a hasam nem kényszerített alázatosabb mozgásra.

A rezümé: két nap 100-100 km, és a 11 órás limitidőből nem írják jóvá másnapra, amit megspórolsz az első nap. A realitás: az első nap az egyéni indulók mezőnyének 70%-a nem ért célba, a második nap végén is csak ketten(!) szintidőn belül. Összesen hárman fejeztük be a versenyt (Görgényi András a harmadik). Én még ilyet nem láttam, pedig voltam már pár helyen. Oké, a Himalája Hell Race-en még nem. :-)  Adatbúvároknak itt van minden hasznos, hátha le tudnak vonni belőle valami értelmes következtetést.

10 perces vereség 200 kilométeren, az viszonyítva kábé annyi mint, amivel Güttler Károly kapott ki a szöuli olimpián a 100 méteres mellúszásban. Egy körömhossz. Mégis hatalmas nyereség tapasztalatban, terhelésben, sportszerűségben. Az egyik legnehezebb, legstresszesebb futásom volt, a 21. BAB.

Elég idéznem egy 2016-os újságcikket a legendás Bogár Janival, hogy kiderüljön miért:

"Bogár Jani szinte egyedül futotta végig 20 óra 17 perc alatt, a hat nevezőből végül Janin kívül csak egy állt rajthoz, de sajnos féltávnál ő is kiszállt.  "Szerencsére sérülés nélkül tudtam teljesíteni a távot, nehéz volt, egyedül kellett megküzdenem a távval. 35 év alatt több mint 1200 versenyem volt, de ez az egyik legnehezebb volt. Nagyon örülök, hogy idén is be tudtam fejezni a versenyt "– emelte ki a fáradt győztes, akit százak ünnepeltek a főtéren."

Részemről a megtiszteltetés, hogy műkedvelő amatőrként gyerekkorom futóikonjától, a legendás Bogár Jánostól (1991-es Spartathlon győztes, 100 km és 24h csúcstartó, sokszoros Bécs-Budapest győztes, stb.) kaptam ki. Vagy ahogy ő mondta a célban:

Ezt nem én nyertem meg, hanem te vesztetted el, Balázs.

Jó lecke volt.

Janitól tanultam meg a levágott orrú sportcipők előnyét, és most egy régi futócipőmet kineveztem pótcsukának, Jani-sztílóban levágtam a verseny előtt az elejét, mert a japán és a görög 200-as versenyek után még mindig tropa volt a talpam, lábujjam. Mivel a verseny sík volt, arra ideális. Figyelem: a levágott cipő emelkedőn, lejtőn a levágott cipő végzetes, mert nem fogja semmi a lábfejet, túlcsúszik a lábfej a talprészen, kényelmetlen.

Végül nem használtam, mindkét napra elég volt a Brooks. Viszont a talpam ismét megsínylette, valószínűleg kevés volt megint a lanolin, amivel mindig végigkenem a teljes lábfejet, mielőtt a zoknit felvenném. Az eredmény ez lett, teszem a gyűjteménybe, ahol már számos felcímkézett köröm és lábbőr van elrakva egy évtizede. Futóperverzió.

Oké, ezt azért nem überelem még.

De vissza a versenyhez!

Az első napon a 2. helyen értem be Aradra (100 km, 10h 19m), másnapra összekapartam magam, és odaléptem. Ledolgoztam a 27 perces hátrányomat, és 40-70 km között még 8-10 percet hozzá is tettem.

Az utolsó etapon elfogytam és/vagy elkényelmesedtem, Jani pedig fokozta a tempót mögöttem, jött egyre közelebb. A 2. napot én húztam be elsőként (100 km, 10h 22m), de Jani végül összesítésben 10 perccel végzett az első helye, rutinja van, hetedjére győzött itt. Jani 20h 31m, én 20h 41m.

Egy vigaszom van: a koszorúm nagyobb! :-)  (Még sosem kaptam ilyen koszorút, a díjnyertes lovak nyakába szokták rakni, nem? Itthon azt mondták, mehetek vele temetésre.)

(Folytatjuk a 2. magyar versenyes poszttal.)

ui: közben rájöttem, hogy hosszabb egy ilyen posztot összeállítani, mint a versenyeket lefutni. A grafománia még nagyobb drog, mint a kényelem vagy a futás....