Így lett a Spartathlon 1982-ben. Exkluzív kétrészes mozgóképes interjú az azóta már elhunyt John Fodennal, a Spartathlon első teljesítőjével (lepróbálójával) és későbbi alapítójával. 49 évesen állt neki, úttalan utakon, csillagokat követve, és nini: a mai Spartathlon-futók átlagéletkora 47 év.

Görgessetek le és élvezzétek 2x7 percben! 36 évvel később pedig a 35. versenyt itt követhetitek élőben péntek reggel hattól. http://movingobject.co/spn17/

Az ULTRA legbecsesebb, legszebb háttérvideója ez és a második rész (alant is belinkelve.) A film készítésének egyik legfontosabb momentuma volt a brit légierő egykori tisztjével, John Fodennal való találkozásunk. Nélküle nincs Spartathlon, nincs film. Pontosabban: minden miatta van.

Hosszú ideig kerestük, súlyos beteg volt már, nehezen akart összejönni a forgatás, de megérte. Nagyon emberi, felemelő találkozás volt: a jelen futója a múlt legendájával beszélt egy közös nevezőről. Egy idős ember halál előtti szembenézése az egykori kihívással, becsvággyal, önzéssel és mindezek hozadékával. A végső vágatba nem került be dramaturgiai okok miatt az exkluzív interjú, de most két részben megismerhetitek a Spartathlon alapítójának legendáját, a futásról kikristályosodott gondolatait.

Itt a folytatás az első rész után. a legendás katonatisztről, versenyalapítóról. Nélküle nincs Spartathlon, nincs film. Pontosabban: minden miatta van. John Foden beszél a társairól az útvonal nehézségeiről, a futó nőkről, azokról, akik elbuknak, és végül arról, hogy vajon önző dolog-e a futás?

"Akkor igen, ha azért csinálod, hogy felnézzenek rád."

A film készítésének egyik legfontosabb momentuma volt a brit légierő egykori tisztjével, John Fodennal való találkozásunk. Egy idős ember halál előtti szembenézése az egykori kihívással, ambíciókkal, egoizmussal és mindezek hozadékával. A végső vágatba nem került be dramaturgiai okok miatt az exkluzív interjú, de most két részben megismerhettétek a Spartathlon alapítójának legendáját.

Mottó: "A versenyzőnek mindig igaza van. Akkor is, ha nincs. Akkor is, ha nem érted." 

Redőny le. A kánikula fénypászmái csorognak be a réseken (legalábbis, ha a lakás jól van tájolva és rosszul szigetelve). Felrakni egy direkt nem portalanított, sercegő lemezt ((bakelitet amúgyis csak szigorúan körkörsen, CD-t sugárirányban tisztítunk). Legyen mondjuk a U2 1987-es Joshua Tree albuma: csapjunk a közepébe, a négyestől a hatos dalig (Bullet the blue sky, Running to stand still, Red Hill mining town). Fülelni, hátradőlni, kézben egy kávés-vodkás Kahlua-koktél, másikban American Spirit cigi (adalékanyagmentes, vegán cigi). A mélynyomó dübörög, egészen a tizes számig (Exit), ami már annyira okosrockos és feszkós, hogy nem is bírjuk.   

Na ez a Badwater. Ráérős, merengős, fülledt, kontrasztos. Leginkább kontrasztos, mert a híre és a valóság, hol konvergál, hol totálisan eltér.

A Badwater egy kétéjszakás-kétnappalos teljesítménytúra. Vagy megfordítva: egy olyan futóverseny, ahol a gyaloglóképesség dönt. (Mint a triatlon, ami a jó úszók futóversenye.)

A Badwater olyan, amilyen lehetne a most totálisan túlzsúfolt UltraBalaton, ha csak egyéniek indulnának (100 fős limit.)

Kísérőként mentem, leginkább filmezni - köszönöm Szilviék invitálását, nagyon izgalmas, unikális és tanulságos volt. (A filmről őket kell kérdezni majd.) Főleg amikor a cél felé megláttam egy ilyen táblát:

Sosem kísértem senkit, sőt egyszer írtam róla egy elég ambivalens értekezést, ezután sem fogom magam ajánlgatni, nyilván nem ez a skillem döntött. De érdekes volt megismerni ezt az oldalt is, látni egy csomó minden más fénytörésben, mindezt egy nem szokványos ultraversenyen.

Már 2014-ben szemeztem a versennyel, a hosszas jelentkezési procedúra után - ahol önfényezős motivációs levelet kellett írni, hol élünk?!, szerintem ez gáz, de a versenyszervező egy fokkal a jóisten fölött van, mint tudjuk, és ő tesz szívességet - kiválasztottak, de abban az évben valami radioaktív dolog miatt a Death Valley Nemzeti Park elterelte a versenyt az eredeti útvonalról, és egy kurta-furcsa hurkot kellett volna futni, ami nem Badwater. Visszaléptem. De posztoltam róla, belinkelve két korábbi dokumentumfilmet a versenyről.

Most végre láthatom ezt a hírhedt futamot. (A Scott Jurek-könyv magyar kiadásában a 151-163 oldalon található. Végülis jó, hogy amit korábban lektoráltam, végre élőben megnézhetem.)

Úgyhogy a bécsi Guns N Roses-koncertnél (ami ráadásul Not in this lifetime turné, 25 éve várok rá), a Badwater ultra most nagyobb vonzerővel bírt, biztos öregszem, vagy jobb szeretem a futást, hacsak egy hajszállal, mint a dirty rakenrollt. De a sors a versenyen mégiscsak megkínált egy dallal, valahol 125 km környékén.

A mi kis bandánkban Szilvi volt a szólista, mint Bono, mögötte pedig, akik alárakták a dolgokat (rajtam kívül)

1) Vajda Zoli, tavalyi Badwater-finisher, kiváló futó (középen)

2) Szilvi férje, Gyuri, aki futó és háziorvos, ezzel a sport medical team is ki volt pipálva (jobb szélen)

3) Sarkadi Zoli, Vajda Zoli unokatestvére (bal szélen)

Utóbbi Zoli jolly joker volt, lévén LA-ben lakik, mi is nála dekkoltunk, ráadásul klíma-és hűtőszerelő, így egy ismerős Mekiben le tudta előre fagyasztatni az irgalmatlan mennyiségű gallonos vizespalackokat. Tavalyról Vajda Zolinak maradtak cuccai (betonkeverőkád, amibe bele lehet feküdni jegesfürdőt venni, valamint koporsószerű hűtődobozok.)

Szilvi élmény- és versenybeszámolója itt található, én a magam belső-külső nézőpontját teszem hozzá. Ismerem ezt az állapotot az Ultrából, kívül lenni, de egyszersmind belül is: alakítasz, hozzáteszel, megfigyelsz és elemzel, miközben benne vagy sűrűjében. Éppen most és ott történik veled.

Szilvi úgy amatőr, hogy profi. Vagy úgy profi, hogy amatőr. Profin készül, de az ultrázás szerencsére még jóval inkább amatőr, önmagáért való sport, így egzisztenciát nem érdemes rá építeni, bár a szponzorok (esetleg a Magyarországon csak sporadikusan létező mecénás-hozzállás) kétségkívül segít. Szilvi melegben futott sokat kiegészítő felkészülésként, infraszaunában edzett, tesztelte a sivatagi ruházatot, emelkedős edzéseket nyomott, fejből metanulta a Badwater pályáját.

Elképesztően részletes térképpel érkezett Amerikába, bejelölve a kívánt (elvárt?) részidőket, az etapok sajátosságait, motivációs üzenetekkel felcímkézve (mikor mire fog gondolni a verseny alatt). Volt egy táblázat, amit Gyuri vezetett, hogy milyen órában, mérföldön mit eszik és iszik, az mennyi kalória, és egyéb megjegyzések rovat. Pontosan kimért mennyiségek vízzel higításra bezacskózva, tabletták, zselék, eü-készlet. A verseny előtt Gyuri Tom Cruise-ként keverte elő a koktélokat.

Volt betonkeverő láda is, ha jeges fürdőbe kéne feküdnie Szilvinek. (Erre még visszatérek.) Három böhöm nagy hűtőláda tele mindennel. Még jó, hogy folyamatosan haladtunk, különben a (mosó)medvék, pumák, kazuárok, keselyűk dézsmálták volna a készletet.

A verseny előtti nap végigmentünk az útvonalon, feljegyeztük, mi hol van, milyen facilitásokkal lehet számolni.  Másfél éjszakát töltöttünk a nemzeti parkban, egy kisebb nappaliban öten: az ultrás nő és férfi simán alszik egy szobában, nincs belőle gond. A hasonló a hasonlónak örül, ugye.

Minden patentra volt tervezve. Még mobil elkerítősátrat is hozott Szilvi vész esetére. Sajnos/szerencsére nem installáltuk, de lett volna annak egy monty pythonos pikantériája, ha a kősivatag magányában egy hengersátorban ül rá Szilvi a mobilvécére. (Az jutott erről eszembe kelletlenül, hogy egyes elfekvőkben is paraván mögé rejtik az agonizálót.) Egyszóval minden volt, az autó csurig. Tetszett, hogy minden klappol, már csak futni kell, akinek kell. Hurrá, versenyzünk! 

Amíg Szilvi rápihent a versenyre, elmentünk Vajda Zolival kanyont és kőfalakat nézni, amik - Balázs Fecótól tudjuk - leomlanak. A fő látványosság, az Antonioni / Pink Floyd filmből is közismert címadó Zabriskie Point volt.

A rajthelyszín nappal:

Szilvi a készülős, precízen tervező, és a tervet óramű pontossággal kivitelező futótípus, klasszikus versenyző. Kizárja a véletlent és a kalandot, kísérővel biztosítja be, hogy a felkészülés ne essen kárba. Nem is kellett neki szentbeszéd a rajt előtt, annyira tudott mindent, a térképet, a lejtő-emelkedő viszonylatokat, a frissítéseket, minden le volt fektetve előre. Ez nekem érdekes volt, mert én aztán leginkább szarok a tervezésbe (de nem a felkészülésbe!). Lesz, ami lesz! Se pulzusmérő, se plánum. Max annyi, hogy akkor most nyomom, vagy meglátjuk menet közben. A kalandot keresem, Szilvi pedig a rendszert.

Nem cserélnék vele, de csodálattal és tisztelettel nézem a Szilvi-féle típust: nekik legtöbbször bejön a számításuk, hacsak a természet és a test nem gondolja máshogy. A kalandvágyó krakéler futónak, mint én, hébe-hóba sikerül jó eredményt elérnie a random tervezéssel, de ezt a rengeteg matekolást, pakolást, körző-vonalzózást nem tudnám csinálni.

Vajda Zoli, aki mint mondtam, tavaly 31 órával – viszonylag médiacsendben, igazából agyonhallgatva - finiselt a Badwateren, többször tartott eligazítást, átvettünk minden szabályt, lehetséges buktatót, A-B-C forgatókönyveket a versenyre. Például: iramfutó lehet 76 km után, de csak a futó mögött futhat. (Milyen iramfutó az? Tolóember?) Kötelező tartozékok hosszú listája. Fényvisszaverős mellények, villogók elől-hátul, hány ember mehet át az úton segíteni a futóhoz, hány akkor, ha van mögötte iramfutó, melyik oldalon lehet a kocsiajtót nyitni. Hány mérföldet kell békaugrásszerűen előremenni, mérföldszámlálót lenullázni.

A lényeg: a teljes körű biztonság és a szervezői felelősség elhárítása, valamint, hogy a versenyző segge alá legyen rakva minden: egy szakajtónyi frissítés, kaja, jég, víz, kendők, spriccni, szék, napernyő, satöbbi, mert ők nem biztosítanak semmit. Ezeket sokszor bornírtságnak, dedónak éreztem, de a teljesen levédettségre törekedtek vélhetően, és a Death Valley Nemzeti Park és egyéb autoritások is megkötötték a szervezők kezét. Ő itt a főatyaúristen, Chris Kostman.

Megannyi betartandó szabály, kiemelve, hogy ha nem tartod be, kizárnak. Sosem ellenőrizték, de a seggünkbe rakták a zabszemet. Versenybíróval szinte nem is találkoztunk. A második délután szólt ránk udvariasan egy race official, hogy lassan sötétedik, vegyük fel a fejlámpákat.

Szilvi előre leszögezte, hogy ha elszáll a pulzus, akkor gyalogolni kell. Be is jelölte a szakaszokat, ahol gyalogolni fog. A gyaloglás, a tervezett megállás a futónál egy jó lehetőség amolyan mini-restartokra. Olyan, mint amikor pl. a Berlin100 mérföldesen a piros lámpánál meg kellett állnom, akkor az legális pihenő volt, jót tett, mint a hibrid autónál a visszatöltés, a fékezésből való energia visszatáplálása. 

Nem itt. A verseny keresztül húzta Szilvi előzetes számításait.

A Szilvi-féle beszámoló, ismétlem, itt található, nem írok le mindent, ami már ott szerepel. Részletes eredmények: Results with All Time Splits.  /// Results with Time Splits and Minutes Per Mile Data. /// Results Only (No Splits).

A Badwater2017 csapongó krónikája:

A rajt előtt egy órával még a motelban volt egy jó beszélgetésünk Szilvivel, ahol provokatívan megkérdeztem tőle, hogy most sportolni fog-e, úgy tekint-e rá? Megfogtam, hosszan gondolkozott. Azt mondta végül, hogy átakarja élni, meg szeretne tapasztalni egy utat. És nem, nem sportolni fog. Érdekes paradoxon.

Három hullámban rajtoltak a versenyzők, 90 perces csúsztatással, Szilvi az utolsó, elitbolyból. A rajt előtt összetalálkoztunk Valmir Nunes-zel. Élő legenda, nyert Badwatert, Spartathlont, most segítőként volt jelen. Csinált rólunk egy csapatképet, a szerzői jog az övé.

Felül a csapatkép, alul jobbra Valmir Nunes, balra Oswaldo Lopez, a Badwater egyik rezidens, sokat látott futója.

Összetalálkoztam Marco Bonfiglióval is, mögötte lettem második az idei 215 kilis Euchidioson. Marco tavaly Spartathlon 2. volt, Berlin100 mérföldön első, és lelövöm a poént: a Badwateren is bejött második helyre.

Itt volt a favorit, Pete Kostelnick, aki pályacsúcsot futott tavaly (már 2x nyerte meg a versenyt), és ugye volt ez az emlékezetes Amerika-átfutása.

Volt még pár elit versenyző, akikkel európai versenyen nem találkozunk, de Amerikában nagymenők. A belfasti 24h vb közelsége miatt kevés elitfutó jött el, Pete egyébként pont idetartozott (ő a 24h kudarcát próbálta volna most gyógyítani egy győzelemmel.) A mezőny foghíjasságát mutatja, hogy idén elég gyenge női eredménnyel nyertek, 8 és félórával rosszabbal (mi az hogy rossz?!) mint tavaly. Az átlag női győztes idő 28 óra körül van. A verseny után egy közös fotó Pete-tel, aki meglehetősen csalódott volt a számára nem jól sikerült Badwater után.

Bár napközben szerintem nem volt annyira durva forróság, mint amire számítottam, a furcsa az volt, hogy a nap hiányában sem csökkent a hőmérsklet a Death Valley-ben. Ez egy 7 percet tömörítő timelapse egy jégkockáról a kísérőautóra rakva: 

Éjszaka kifejezetten fülledt, forró volt az idő (40 fok / 105 F), és nagyon szeles este volt, mintha csak egy észak-afrikai tengerparton álltam volna. Biztos, hogy félmeztelenül futnám az éjszakát. Szemcseppet kellett kérnem Gyuritól, nekem a szememre most több szükség volt a „videózás” miatt. Most legalább megtapasztalom, amit az ULTRA-stábom, milyen arra koncentrálni folyton, hogy ne maradj le valami eseményről egy versenyfilmezés során. 

Szilvi nagyon ment az első 12 órában. A „nagyont” a körülményekhez képest értem, mert tud ő jobbat a cirka 117 km-nél 12 óra alatt, de itt sok emelkedő, szél és meleg volt. Elhúzott az első 3-4 férfi futó, jött Szilvi. Kapkodtam a fejem, mert alig mentünk előre a kocsival, alig tettük (bocs a T/1-ért, igazából én ebben nem vettem részt) a kis pincértálcára a frissítőket, alig pumpálta meg Zoli a spriccelőt, már jött is Szilvi.

Ugyanez nappal:

Nézegettük a kísérőautókat. Volt kis kombiautó is két kísérővel, meg batárnagy SUV-ok. Szerintem, ha engedné a szabályzat, jönnének kamionokkal is az amcsik.

Onnan csatlakozom a sztoriba, hogy jött másnap 11:45 és Panamint Springs. Féltávon is túl, már „csak” 100 kili van hátra. Ez a kevés csekkpontok egyike, messziről fehérlik a futónak, de borzasztó hosszú, egyenes és elnyújtottan emelkedős odáig az út. Már rég feljött a nap, beindult a grillezés. Az emelkedő előtt megálltunk frissíteni Szilvit, simán vezette a női mezőnyt, az abszoútban is szerintem első ötben volt. Idáig iszonyú pontosan futott Szilvi, minden szinte úgy történt, ahogy perc-mp-re ki lett számolva.

És hopp - az avatott sporttársi szem észreveszi ezt - Szilviben szemmel láthatóan egy pillanat alatt eltört valami, amikor realizálta, hogy még tök hosszú a Panamintig tartó emelkedő. Ebbe belejátszhat, hogy amikor az európai (kivéve a brexites britek) próbál familiáris lenni a mérföld-kilométer átváltással, akkor egy bemondott 5 mérföld kurva sok tud lenni gondolatban. Meg az is, hogy ha ő ugyanazt a munkát végzi 145-ös pulzuson itthon futva vagy a Halálvölgyben futva-gyalogolva, akkor a meleg miatt sokkal hamarabb kicsinálja magát. Ezt még a locsolgatás, pólóba dobott jég sem ellensúlyozza.

Panamintba egy törődött, rosszkedvű Szilvi érkezett, pedig a jelszó erre a szakaszra az "Ellazulok" volt. Azt reméltük, hogy a faházban kínált zuhany felfrissíti. Utólag úgy tűnik nekem, itt volt az első jelentős holtpont, amiből nem sikerült kilábalnia Szilvinek, csak időszakos fellángolások voltak, de ezekből csak egyre mélyebbre zuhant. Tehát mindig volt lejjebb, mint a holtpont.

Elvonult sírásra görbült szájjal zuhanyozni, de langyosban zuhanyzott, hideg helyett. Átöltözött a sivatagi hacukába – talán feleslegesen, mert a kompressziós cuccok, a légióssapka is eleget takartak. Menni kellett volna tovább. Elment itt félóra. Lehetett volna negyed is, és a másik negyed mondjuk egy gyors alvás, restart a klimatizált étterem padlóján. Nem okos akarok lenni, csak gombolyítom visszafele a fonalat. Elindult, de azzal a klasszikus futódaccal, amikor azt érzed, hogy minden összeesküdött ellened. (Ezt a képet csak a drámaiság fokozása végett tettem be.)

Valahogy itt leoldott a mindig szoros és olajozott lánc Szilvi fejében, és tudatalatt elkezdődött, később nyíltan is folytatódott a klasszikus ultrás időhúzás, az önsajnálat, a kényszerpályázás, a kibúvókeresés és a futó önnön nyomasztása, amibe ha a futó egy csepp „mindenmindegyet” kever, akkor lesz belőle igazi tehetetlenségi nyomaték. Még ezen a szinten is előfordul ez. Százszor átélt már ilyet és mégis ismeretlennek tűnt még Szilvinek is jó pár dolog: a saját reakciói, a verseny vonalvezetése, a holtpontok. 

De! A versenyzőnek mindig igaza van. Akkor is, ha nincs. Akkor is, ha nem érted. Ez nem a kísérő versenye, hanem az atlétáé. Az ő ügye, te csak másodhegedűs, de leginkább technikus vagy. Minden döntés, minden lépés, minden elcseszettnek vagy haszontalannak tűnő aktus az övé, ettől lesz az ő versenye. Lehet „mit kellett volnázni”, de ettől a spiráltól szép ez a sport, ami vezethet felfelé, de lefelé is.

Nincs jogunk a versenyzőt megkerdőjelezni, még akkor sem ha hülyeséget csinál. Az ő logikája szent és sérthetetlen. Persze ebben a logikában az ok-okozat néha felcserélődik. Azért nehéz-e egy verseny, mert végiggyaloglod a táv felét, az idő 2/3-át, vagy azért gyalogolod végig, mert nehéz?! Na, az a kísérő aki ebben a szövevényben utat tud vágni, világítótorony tud lenni a versenyzőnek, az egy remek társ, hasznos kísérő.

Van versenyzői és kísérői felelősség, lehet ezt a gittet rágni, de végsősoron ez egy hobbi, egy jó játék, amibe nem érdemes belefeszülni. Nekem nagy élményt jelentett megfigyelni, ahogy Szilvi sokórás agónia után elengedi ezt a futás-dolgot, nem feszül tovább rá, és már csak a teljesítésre gondol, feladva az oly gondosan felépített versenytervet. Merthogy Panaminttól kezdve gyakorlatilag Szilvi végiggyalogolta a maradék 100 kilométert.

Élmény volt látni eleve Szilvi (Szilviék) tudatos elő- és felkészülését: igen, ő is görcsös volt időnként, tétova és matekoló, de ugyanannyira magabiztos is, hisz sokmindent alárendelve, alázattal készült. Élmény volt Panaminttól kezdve annak tanúja lenni, hogy a legnagyobbak is esendők, sebezhetők. Hogy nincs VanDamme-féle tökéletes katona. Hogy a nagy tapasztalattal, számtalan nagy győzelemmel bíró menők is követnek el a kísérőnek (külső, analizáló szemnek) teljesen értehetetlennek tűnő lépéseket. Lehet, hogy lehettünk volna keményebbek. Mondjuk mondhattuk volna, min Márkus Öcsi, hogy „fuss, baszod!”

Na de őszintén: te mit mondanál Lubics Szilvinek?

Mármint én úgy értem: mi újat? A tapasztalat és az atléta életút tekintélyt parancsoló. A „fuss baszod”, a kérlelés, a csendes józan beszéd – semmi nem használt.

Egy fél nap múlva már Gyuri, a férj is, Zoli, a Badwater-teljesítő, és én is, aki megjárt már pár ultrát is úgy éreztük: semmit nem tudunk mondani, ami ezt az ingát a másik irányba kilengeti. Fokozatosan láttuk azt egymás arcán, hogy ez így nem lesz jó, de nincs eszközünk. A kísérő feladata megállhat a puszta kísérésnél (kiszolgálás, segítés), a 2.0-ás változat a hajcsár vagy lelkizős szerepkör behozatalát igényli, a 3.0-ás pedig a pszichológusé. Az utóbbi szerepkör felveti azt a bonyolult témát, hogy a versenyző vagy a magam józan fejével gondolkodjak? Mennyire legyek szószerint célirányos? Mi fér bele? Mit és hogyan mondhatok? Mikor kell ráhagynom, és mikor felülírnom? Mi a legvégső, amit tehetek, hiszen helyette nem futhatok? Van remény újratervezésre?

Mondok egy esetet. Szilvi megkérte Gyurit, hogy mérje meg a testhőmérsékletét. 36.4 volt, semmi különös. Kint forróság, de belül jól működik a hőháztartás. Amikor Szilvi elment, Gyuri megjegyezte, hogy ez tipikus pótcselekvés volt: amikor a versenyző azt gondolja, azt szeretné gondolni, hogy valami baja van, pedig csak ultrafutást művel. Ezen az órák óta tartó mélyponton túl kéne lendülnie, enni és inni kéne rendesen (merthogy az nem akaródzott neki, egyre gyengült). Szilvi pont azt hajtogatta, amit egykor az élen futó, de egyszercsak megboruló, majd páriaként tengődő James Zarei a Spartathlonon a '90-es évek BBC-filmjében: "azon vagyok, hogy jól legyek." Elegáns brit mondat a How are you?-ra. Mégsem hányhatta őket objektíven, vagy küldhette el a picsába. És magának sem akarta bevallani, hogy szarul van. Ő is fáradt volt, Szilvi is fáradt volt. Az lett volna érdekes, ha nem az, hiszen vezette a női mezőnyt.

Emlékeztek a Jurek ikonikus jégkoporsós képére? 

Már Panamint előtt is mondogatta, de utána állandóan ezt ismételgette Szilvi, hogy „iszonyú forró belül”. Hiba volt részünkről, hogy sem ott, sem később nem erőltettük, hogy feküdjön bele a betonkeverőbe és vegyen egy regeneráló, testet visszahűtő jegesfürdőt. Jég volt dögivel, és ki tudja, így a fokozatos hőkimerülés, hőpangás is megelőzhető lett volna.

Ráadásul még beszéltünk is róla, hogyha nem hat a koffein, a mental focus tabletta, is ki akar feküdni Szilvi, akkor ebbe fekhet nyugodtan, úgysem bírna 2 percnél többet, viszont felébreszti. A kísérő szerepe a Badwateren felértékelődik, nélkülük (minimum kettő kell) el sem rajtolhat egy versenyző. Az 1-2 mérföldenkénti találkozás persze segít, de ugyanúgy ki is zökkenti a gondolataiba elmerülni szerető futót.

Még az időjárás is a kezünkre játszott, mert bár a kezdő éjszaka utáni első nappal meleg volt, de déltől felhők jöttek, és így nem tűzött mindig a nap a kaptatókon. Amikor sütött, akkor sem volt forró. Kábé olyan volt a klíma, mint a békásmegyeri HÉV-en (amin nincs klíma). A második este már közel sem volt ilyen durva, akkor már kifelé tartottunk a nemzeti parkból és a hegyek felé igyekeztünk. Gyurinak volt egy Robotzsaruba illő modern hőmérője, amivel a 26 fokot mért. Kifejezetten kellemesen hűvös és szélmentes este volt. Mondanám, hogy ideális futóidő. Bocs.

Ha már meleg: hajlok Vajda Zoli definíciójára. Szerinte „az a forróság, amikor ég a füled teteje”. Próbáljátok ki.  Olyanról beszél, ami már nem kánikulai nap, hanem perzselő, emésztó forróság, ami nem csökken, de rádtelepszik. Az idei versenyen ezzel én nem találkoztam. Biztos, hogy volt ott már 50+ fokos meleg és szarrá égető nap, de idén a Halálvölgyven leginkább "csak" párás meleg éjszaka, és száraz, szellős, kánikula napközben, kevés napsütéssel. Olyannak lehet elképzelni, mondjuk mint augusztus 3-án Pesten, amikor kimentem edzeni. Lefotóztam a kültéri órát. Mellette a rajt előtti nap versenyközpontos képe.

118 Fahrenheit = 47.8 fok.

Még egy fontos mondat Zolitól: "a hegyen nem kilométerek, hanem órák vannak." Mi hány órára van valamitől? Így kell kérdezni.

Ezért is csalóka egy előzetes számítgatás, amit ezen a remek weboldalon amúgy meg lehet tenni bármilyen nagyobb terepversenyre lebontva. Kár hogy nem előbb leltem rá. Egy rakat versenyt előre tudtok vele tervezni, jellemzően trailt. (TDG, Transvulcania, UTMB) A Badwaternek is van saját aloldala, lehet játszani a csúszkákkal, hogy mikor hol kéne lenni, mit kalkulál a program.

Szerintem minden versenyen eljön egy olyan pillanat, amikor a bajbakerült elitfutó két alaptípusa megmutatkozik.

Van az a típus, aki „siet, hogy feladja”. Ez az, aki elfutja az elejét, aztán kifingik, vagy amikor realizálja, hogy visszaesett, érdektelenné válik, kiszáll.

És van aki „vánszorog, hogy beérjen”. Úgy dönt, visszavesz, nem szégyen a gyaloglás, inkább hasznos, elfogadja a helyzetét.

Amikor ezt megértettem, és immár nem hitetlenkedtem Szilvi vánszorgásán, és nem bosszankodtam magamban, hogy „könyörgöm, ne szórakozd el”, na akkor vált érvényessé Szilvi egy mondata, amit a verseny előtt 3 nappal mondott. „Örülök, ha beérek.”

Szerénykedésnek tűnt akkor, pláne mikor olyan elszánt arccal állt be a rajtba és nyomta le az első 117 kilométert, aki kétséget sem hagy afelől, hogy az első helyért jött, teljes joggal. Aztán végül a mondása jött be Szilvinek.

Szilvi meggyőzhetetlen volt, ellenállt minden futásra invitáló kísérletnek. Nem szándékosan: nem tudott. Szerettem volna a lefeléket megfutni Szilvivel, Zoli a felfelékre jelentkezett be, Gyuri az egyenesekre, de, volt hogy félreértettük, hogy mit mond Szilvi, mert nekünk úgy tűnt, nem akar, aztán mégis kért valakit. Noszogatásból nem volt hiány, de mivel mögötte lehetett csak iramfutni, ez húzóerőnek nem volt jó, ő pedig nem tudott futni. Hitetlenkedve néztem a permanens jelenetsort: Szilvi beszél arról, hogy jó lenne futni, és nem fut. Hisztinek tűnt, de utólag elmondta, hogy konkrétan nem tudta megemelni futásra a lábát. De azt nem gondoltuk, hogy ez egy napig tart, egészen a célig. Panaminttől, 72.3 mérföldtől Szilvi stabilan kábé 3 mérföld/órával haladt (5 km/h). A 36 órás célidőből kb 23 óra gyaloglás volt.

Onnan tudtam, hogy senyved, hogy egy darabig volt ereje mondani, hogy mikor ne vegyem a kamerával, utána meg már nem. Szerettem volna lassítós képsort felvenni, de egy gyaloglást nem érdemes lassítani. És megkockáztatom: jobban megreccsent ebben a rengeteg gyaloglásban, mintha futott is volna. Rokkantkártya kellett volna a szélvédőre – viccelődtünk utána. Legszebb öröm a káröröm.

A kísérők is egyre csüggedtebbek, beletörődöttek és fáradtak voltak, érdekes volt rajtuk is látni a versenyző felől áradó hangulat mandinerjeit. Minimálalvásokkal nyomtuk, két megállás közt, és bizony ezek a megállások egyre hosszabbra nyúltak. Zoli is sokat sétált az emelkedőkön Szilvivel, de Gyurié a legnagyobb respect, közel 50 km-t gyalogolt Szilvivel különböző etapokban, konkrétan izomláza volt.

A második éjszakától reméltük a feltámadást. Aki azt meg tudja futni, tartja a mondás, aki a Halálvölgyből kivezető, egyenes szakaszát a Mount Whitney hegylábig futással abszolválja, az megnyeri a versenyt, de legalábbis órákat ver sokakra. Na itt kellett volna Szilvinek felrakni a Running to stand stillt, hogy ameddig és ahogy tud fusson. De ő már nem akart.

Mintha a fejébe vette volna, hogy lenyomja a Kinizsi100-at, az istennek sem lehetett rávenni, hogy fusson. Vajda Zoli megpróbálta nappal. Én megpróbáltam éjjel. Mondtam Szilvinek, hogy ott villog 1 kilométerre egy kísérőautó lámpája, odáig fussunk el, utána séta, és majd kijelölünk egy újabb pontot. Ő azt hitte fut, de igazából nekem az egy gyorsgyalogló jogging tempó volt. Teljesen „bezárt” a teste. Végtelenségnek tűnt, mire felért a Whitney-portálhoz. Főztünk kávét, levest ezalatt, nekem még egy 10 kilis felderítős futás is belefért.

Mivel a mezőny hullámokban való indítása miatt kissé kaotikus volt, hogy ki melyik helyen állt, jobbára számítgattunk, nézegettük, kik előzik vissza Szilvit. Nem volt rendes infó (igaz net is alig), hogy ki hol tart és hol szállt ki. Kábé mint a rulett, tegyék meg tétjeiket, aztán meglátjuk. Az első 12 órában Szilvi nyomott le mindenkit, a második nap délutánján meg sorban húzódtak fel rá.

Ide mászott fel Szilvi, és egyszercsakk hopp, ott volt a cél. 

Egy dolog nem hagyott nyugodni, és ezt most sem tudom. Vajon gondolt-e Szilvi a győzelemre? Szerintem igen. Nyilván teljesíteni is akarta, de az ő szintjén, ilyen futómúlttal egy dobogó szinte alap elvárás, kategorikus imperatívusz saját részről. Mivel nagyon sokáig az első helyen állt, ezért tán egy hamis biztonságérzetbe is ringathatta magát, hogy még jó ez, jó lesz ez, elég lesz. Nem tudom, csak spekulálok. Én szoktam a lehetséges helyezésre gondolni, szerintem mindenki eljátszik a gondolattal. Amikor már hullafáradt az ember, persze könnyű rálegyinteni, akkor már a 2., vagy a 3. hely is oké. De ha ez egy egyszeri indításos futás lett volna, és tán Szilvi érzékeli, hogy befogták, vagy elhagyták, tán mégis tudta volna magát futásra motiválni. Az képtelenség, hogy egy 61 éves hölgy nyomja le az emelkedőn, de ez történt, így lett 4.

Azt hiszem, vissza fog még menni.

Tanulságok összegzése:

1) Amikor visszagondoltam a versenyre, hogy megírjam ezt a posztot, abban az időben akadt elém egy cikk Szilviről. 

Valahogy ez lehetett az egészhez a kulcs. „Haragudtam rád, mert nem értettél meg” – mondta higgadtan a célbaérés után pár nappal később Szilvi Gyurinak. A versenyt elemezték ki. Ő is, és minden kísérő másként látta kívülről Szilvit verseny közben, mint ő maga. Igaza van: a futás szuverén dolog, soha egyetlen egy kiserő sem tudja azt pontosan, amit a futó érez. Lehet, hogy látja, de kívül van, sosincs olyan, hogy valamit a kiserő jobban tud. Mégha minden jel erre is mutat. Gondolkozzatok el, amikor titeket kísértek vagy ti kísértetek valakit. Voltak-e ilyen helyzetek?

2) Aki az ultrafutást emberfeletti tevékenységnek tartja, téved. Emberalatti. A méltóság, a humánum és a józan érzékelés időszakos elvesztésével jár. Ahogy az adó egyszercsak elveszti közpénz jellegét (mint tudjuk a politikusoktól), úgy a futó is gyakran elveszti ember jellegét. Szerencsém van, hogy egy ilyen nagy formátumú atlétán láthattam a teljes skála lefutását, mint Szilvi. Az ilyen nézetek, hogy „emberfeletti” és a többi szuperlatívusz (spártai hős kifejezés, rajongás és ajnározás kifejeződése, fantasztikum emlegetése) engem mindig megdöbbentek: ami nekem (nekünk) normalitás és a hobbi része, az másoknak felmagasztalt, leesett állal, időnként teljesen elrugaszkodottan szemlélt csodaakció. Mit is mondott a hülye tiszt, aki szájbarágta a katonáknak, hogy most bemutatja nekik a gyakorlatot, és ők ne csinálják? „Magamat vezénylem, magam hajtom végre.” Ennyi. Nincs itt semmi látnivaló.

Innentől jön a meanderezés, a kacskaringós benyomások felsorolása. Szubjektív címszavak a saját benyomásaimról.

Redőny fel. Este lett. Lejárt a lemez.

"You've been running away, from what you don't understand" (U2 - Mysterious Ways)

Ui: A Badwater-film remélhetőleg hamarosan valamilyen nagyobb csatornán bemutatásra kerül. 

Ui2: A végére iderakok egy képgalériát Lone Pine-ból. Tiszta Amerika: ahol piktogrammal rágják szádba, hogy mi a múzeum, ahol patkóval kell az utcai kukát felemelni, ésatöbbi.

Köszönet a fotókért: Lubics Gyuri, Vajda Zoli

Talán a legjobb frissítésű (mit frissítés! svédasztal!!) ultraverseny.

Talán a legváltozatosabb futófelületet kínáló (ösvény, aszfalt) ultraverseny. 

Talán a legkevésbé szintes A-ból B-be tartó ultraverseny, ami igazából körpálya - tehát mindenki megtalálja a számítását.

A Berlin100 mérföldes verseny ezt hozta. 

Még élünk - mondaná Hobo (3. nagylemez). Elmaradtak a posztok, de ez még ippeg becsúszott augusztusra last minute - akár egy filléres zakintoszi buszos nyaralás - pedig annyi mindenről lehet és kell írnom. Akkor elkezdem zúdítani. Három B lesz a fókuszban a három külön posztban, teljesen random időrendben: Békéscsaba 12h OB, Berlini Fal 100 mérföldes, és a Badwater.

REPÜLŐS GIZI

Ott hagytam abba, hogy a jómúltkor üresjáratról írtam a 217 kilis görög ultra kapcsán. Elég sokszor éreztem magam páriaként, törődötten egy ultra közepén, elmerüve az irdatlan távban valahol. Valszeg erről is a Soros tehet. De azt a vinnyogó madáchi felkiáltást („Nincs a teremtésben vesztes, csak én”) már csak a Spartathlonon szeretném érezni valahol 21 óra futás után a sötét hajnalvárásban. A többi verseny lehetne kicsit vidámabb.

Olyan vagyok, mint a 93 éves kleptomán Repülős Gizi néni, aki nem bírja abbahagyni. Panaszkodom az üres, tartalmatlan hosszúfutásokról, mégis minduntalan csak visszatérek a síkra, betonra, tartánra. De valami változás azért kellett. Új impulzusokra volt szükségem, ehhez szabtam a versenyeket és edzéseket is. Ezt így oldottam meg:

1) Versenyhelyzet (téthelyzet? léthelyzet??) helyett látókörbővítésre, funrun-érzésre váltottam. A versenyzői szemlélet helyett a belenyugvó, a pályával és a többi futóval együttműködő szemléletre. (Erről részletesben lejjebb, az atlétikai vébé kapcsán.) Ígyhát kijelöltem sétagaloppnak a nyári ultrákat.

2) 5 héten át Olaszország egy eldugott részén írtam egy forgatókönyvet. Mindennap felfedzőfutásokra mentem városkák között, erdőségeken, mezőkön át. Mondhatjuk alapoztam napi 13-15 kilométerekkel. Heti 80-90 kili összejött.

3) Itthon folytattam a viszonylag öncélú ("egyszer majd futok egy még jobb (fél)maratont") pályaedzéseket. Pusztán azért, mert nagyon szeretem. Kompakt, pörgős, kemény, látszik a fejlődés, benne van a futás esszenciája. A nyári ultrák között szinte csak rekortánon voltam, közte rekreációs lassú futások. 10X1000, 4x 2000, 7x 1200 hatpercekre (azaz amennyi alatt lefutom, annyit tudok pihenni, de hatpercenként elindulok az újabb résztávra) 3x3000, 2x6000 méteres intervalok, futóiskola, erősítés. Sok izzadás, sok súrlódás, mint a képen látszik.

Elég jól sikerült formába lendülnöm, eltekintve, hogy tán a túledzés esete is fennforog: a jobb alsó lábszáram pár napja sajog, mintha egy elefántpuszit kaptam volna a vádlimba spiccel. Minden ellépés fáj. Remélem kiheverhető és nem részleges izomszakadás. Pihenek, aggódok, gyógyítom, holnap ultrahang. Még egy Kovács Kati koncerten is voltam, amitt a kerületi napokon pont a rekortános pályám közepén tartottak. Énekelt az Indián nyárról, én meg azt gondoltam, jó ég, de nehéz szeptember lesz ez egy rommá edzett vádlival.

REMÉNYVESZTETT BÁNYALÓ

Idén kihagytam a 81 kilis Korinthoszt (mindenki bánatára, de az ÁNTSZ örömére, hiszen így nem szartam-hánytam össze a természetvédelmi gátat), mentem helyette egy duplára, a 160 kilis (100 Meilen Berlin - Der Mauerweglauf) berlini falkerülős versenyre. Amúgy a Korinthosznak jövőre lesz egy ilyen távja is.

De még előtte gyorsan beneveztem a 12 órás OB-ra is. WTF?!

Meg akartam jobban "tanulni" és "érteni" a körpályás versenyeket. Igen, én, aki nem megyek körözős versenyre úgy éreztem, hogy nem írhatok vagy vélekdhetek valamiről, amíg több ilyenen részt nem vettem.  Nem hiszem el, hogy a körpályázás a futásnak a legalja (egy kedves futóismerősöm kategorikus megfogalmazása). Ő, aki számos ilyenen vett részt, arra érti, hogy az agyat teljesen ki kell kapcsolni, menni kell, mint a reményvesztett bányaló, mint a kedveszegett robot, mint a Paradicsomból kiűzetett emberpár.  

A körpályásversenyek kapácsn valahogy én is mindig azt éreztem, hogy a futásnak minden alapszépségét elveszítjük (valahonnan valahova tartás, tájak és útközben felmerülő kalandok), minden a seggünk alá van rakva, kiismerhető, kiszámítható, biztonságos, mondhatni kihívásmentes futás. Nem lehet kiesni, lesz eredményed.

Persze, lehet ezt nézni a másik oldalról: tiszta körülémények közt csak a futásra kell koncentrálni. Pontosan látod, mennyire vagy lemaradva, lehet taktikázni, hogy mennyit pihenjél, ha az ellenfél is depózik, a pit-stopban sok dolog eldől. Lehet folyamatos tempót diktálni, óraműszerűen működni. Azt is értem, hogy racionálisan a körpálya a legmérhetőbb versenytípus, és emiatt a leginkább objektívabb teljesítmény-mutató is.

Csak a lélek, na az aztán takaréklángon ég ilyenkor. De tán ez sem igaz: vannak erre való, ideillő lelkek, és vannak másra valók.

CSABAI KOLBÁSZ

Voltam párszor hatóráson, egyszer egy 12 óráson is hat órát futottam a sok csípőfájdító kanyar miatt, de most a békéscsabai pálya vonalvezetése nem tűnt bonyolultnak. Egy kolbász alakú, kb 1900 méteres pálya, aminek a hajlatában hamar népszerűvé vált a futók közt a jugoszláv fagyizó. (Leesett a cukrom, elment az energiám, elnyalok sétálva egy 3 gombócot. Pardon: Békésben "gömböt".) Bazmeg ennyi fagyival sétáló ultrást keveset lát az ember versenyen. Igazából két éles kanyar volt benne körönként - a pálya két végpontja. Rosszabbra számítottam, de végülis a nagy egyeneseken lehetett haladni. 

Rokoni látogatással kötöttem egybe a futkározást. Nem készültem specifikusan, egyszerűen csak kóbor ötletként beneveztem. Az edzéseim 60-70%-a ugyan körpályán, de rekortánon zajlik, és ezek résztávos, rövid edzések. Ahogy az Airplane-ben mondanák: „Nem ma fogok rászokni a körpályás versenyekre.”

A közelmúlt remek futója, Vozár Attila szervezte a versenyt, panasz nem lehetett. Bár július 22-ére tűzték ki, a sok fa szinte végig árnyékot adott. Azt kicsit meredeknek éreztem, hogy a 38 fokos kánikulában világcsúcs-kísérletet jelentenek be, de a marketingnek tán jót tett. (Amúgy a versenyen 33 fok volt.) A pálya sík, a sétálóutca burkolata is teljesen elviselhető volt. 

Hát nem eltaláltátok!?

Erről jut eszembe, milyen leleményesch magyarosch megoldást láttam ma pár utcával arrébb? Aszfaltozó munkásoknak gondot okozhatott egy kerékpár (Békésben: keró), hát kreatívan nem feljebb rakták?

12 ÓRÁS GYORSJEGYZETEK

Nem túl népes mezőny rajtol el 12 órán, de később jött jópár hatórázós (köztük Bogár Jani), maratonos meg félmaratonos. Reggel hatkor nem éreztem úgy, hogy az este hat közel lenne, de hamar elpergett az első hat óra, asszem 64 km-t futottam, beszélgettem azzal, aki mellémcsapódott, morfondíroztam, piánóban nyomtam a futást. Sem taktikám, sem elvárásom, sem meggyőződésem nem volt, mert nem versenyként fogtam fel, sőt egyáltalán nem fogtam fel, hogy mit csinálok, csak úgy ott voltam, átadtam magam a dolgoknak. Megfigyelőnek mentem, aki a saját bőrén tapasztal.

Elvittem pár zselét, Vili unokatesóm (aki nemrég maga is rákapott a futásra) néha kinézett a versenyhez, hozott egyszer tonikot, másszor egy sört és kiflit, én meg nézegettem, tanultam ezt a műfajt. Sok jófej segítővel is találkoztam, akik nemcsak a sajátjukat biztatták. Ez nem újdonság, de körről körre ez tényleg kedves gesztus volt. Amikor meleg lett, levettem a trikómat, de rám szóltak a fordítóban, hogy a MASZ szabályzata szerint nem lehet félmeztelenkedni. Eléggé életidegen szabály, mert például a pályát el lehetett hagyni, hogy kiugorjon a futó egy fagyira.

A frissítőpont visszafogott kínálatát ellensúlyozta a lelkes és vidám személyzet. (Ez a mondat mintha egy szocialista híradó hangulatjelentése lenne.) Sőt az útvonalon még 2 helyen volt vizes pont, ez nagyon baráti volt. Délben rámtört egy hasgörcs, üldögéltem a szaunaszerű ToiToiban, majd két nagy vizelés, ezzel el is ment 40 perc. Utána elérhetetlen messzinek tűnt a vége, de a mantrám az, hogy "egyszer úgyis vége lesz". Kétórányi holtpont és a meleg ebéd után visszajött a kedvem (gyök alatt kell érteni), és még gyorsítottam is. Még azt a szentségtörést is megtettem, hogy felvettem egy mp3 lejátszót, és meghallgattam 5 adásnyi, nagyon szórakoztató nyelvészeti műsort. (A fehérpólós képen jól látható mind az mp3-lejátszós megtévelyedésem, mind a kikényszerített pólócsere.)

Békéscsabán a végére mindenki megtanulta a boltok sorrendjét a főutcán. Férfi 7., abszolút 10. helyezés, de abszolúte lényegtelen. (Részeredmények itt.) Jelentem, kellemesen csalódtam, összehoztam 114 kilit a semmiből, ez persze a szakavatottaknak lószar, de edzésterhelésnek és körpályás versenybe agent provocateurként beépülve nekem tökéletes volt. Az életben nem futnék ennyit edzésként, de még a harmadát sem. Ezzel próbáltam leszerelni Molnár Tamást, az atlétikai szövi ultrafutó bizottsági tagját, aki rendszerint kapacitál, hogy induljak el a 100 kilis nemzetközi versenyeken. Hát nemcsak hogy jobbak, de ambíciózusabbak is vannak nálam, talán még nemzetibbek is. (De a felkérés mindig jólesik, csak kár belém.)

Nem ültem le (csak a vécén, de ott sem értem a karimához, végig seggizomkontrakcióban voltam), igyekeztem keveset sétálni, nem álltam egy helyben sokat. Minden idegeskedés nélkül viseltem ezt a 12 órát, valószínűleg az évek óta tartó érési folyamat egy újabb szép állomása volt, de persze ráébresztett, hogy öregszem is. Állítólag a negyvenes évek a legszebb férfikor. Türelmesebb vagyok, de továbbra sem lesz a körözés a naptáramban. Na ez egy 176 kilométeres hét volt. (Merthogy másnap még elmentem Szaszával egy félresikerült Balboát futni. Jó ötletnek tűnt, de aztán olyan lassú voltam, hogy ránk sötétedett, és a Libegő alatt le kelltt zergéznünk.)

A KOMP ÉS A TENGERJÁRÓ

Egy hasonlat jutott eszembe.

A körpálya, olyan mint egy kiismerhető, nyugalmas révhajó: van egy komp, ami minduntalan ide-oda jár a két part között, menetrendjét 6-12-24-48 órában szabják meg, tetszés szerint.

Az A-B verseny pedig olyan, mint egy folyami vagy tengerjáró: csak megy és megy, míg el nem éri úticélját, hol lassabban, ha árral és hullámokkal szemben, hol gyorsabban, ha hátszél vagy kedvező sodrás van.

Ehhez teszem még hozzá Mike Dobbies szavait: "Olyan ez, mint egy vízibiciklivel az óceánon: az elejénmég látod a partot, ahonnan indultál, a végén látod, ahova tartasz. A közepén semmit sem látsz, csak a nagy kékséget. Úgy érzed sehova nem tartasz, nem jutsz el. Frusztrált leszel, kételkedsz magadban, nem érted, mit keresel itt. De a va 3/4-énél már látod a végét. És akkor elkezded nyomni. Elég bizarr, nem? De ha érettebb, bölcsebb leszel, el tudod ezt viselni. Vagy nem."

ÚJRATERVEZÉS, REVIDEÁLÁS

Annyiban azért revideálom a korábbi, körpályás versenyekről alkotott radikális véleményemet, hogy egy ilyen monoton futáson is idővel megjön a türelem és igen, ez egy jó buli lesz akkor, ha a mindsettinged erre álltod. Na ez elég jó káposzta-kecske konklúzió.

De azt továbbra is tartom, hogy a körözős futás meglehetősen "agyatlan" futás. Nem arra gondolok, hogy hülyék indulnak el (de igazából az ultrások azok). Nem arra, hogy buták, intelligencia-defektesek. Nem.

Lehet matekolni ("agyalni") a köridőkön, a mi lesz-hogy lesz dolgokon, de alapvetően nagy kihívás elé nem állítja az embert, futógéppé teszi.

Lehet a körszámláló lánnyal összenézni a 20. körben, onnantól egyre sűrűbben, majd randira hívni a 45. ben. (Fikció.)

Aki ezt jól kezeli, sőt: aki ezt szereti, annak a körpálya remek esemény. Megtanít a nagy számokat ezelni: a hosszú órákat, a blokkosított napszakokat fejben elviselni. Mindig látsz megroppanást, igazi reccsenést, de mindig látod azt is, hogy felállnak belőle. Vagy csak azt, hogy az illető összepakolt, átöltözött és ott maradt tapsolni a körbenfutóknak. A 24-48 órás versenyeket mérhetetlenül egyhangúnak, demoralizálónak látom ennek fényében, és a résztvevőket a görög dráma hatásmechanizmusával szemlélem: részvéttel és borzongással. De kinek mi az ízlése.

A világcsúcs nem sikerült, de így is Muhari Gabi vitte el a nagy tévét. Az atlétikai vébét nézhette rajta HD-ban. Ha már vébé, akkor pár reakció - fenntartva, hogy kiváló, tiszteletreméltó sportolókról beszélek alant.

MINEK MENT ODA?

-           Valaki (európai) miért teljesít sokkal jobban fedettpályás vébén mint „rendes” (outdoor) vébén? A szél hiánya miatt? Vagy nincs akkor presztízse / pénzdíja és nem jönnek a fekete, arab elitfutók?

-           Mi ez a divat, hogy csak az egyik karon van vmi melegítő fásli (kompressziós szár?) Amerikai csapatnál főleg.

-           Kék rúzsos jamicai futónő: ez hogy megy vajon? Bemelegít, „besprinteli” magát, majd kimegy sminkelni a vécébe a rajt előtt?

-           Nem viszi, de nagyon nem viszi át a női rúdugró a lécet. Kurvára levágja, szinte alatta repül el. Kiszalad az edzőhöz. Mégis milyen tanácsot kap? Esetleg legközelebb ugord át?!

-           A rajtnál a férfisprinterek: mint a csődörök, komolyak, a nevetségességig patetikusak, megy a nagy színház, fogadkoznak, mutogatnak, elszántak. A nők illegetik magukat, puszit dobálnak, mint a az amszterdami kirakatléányok vagy szépségversenyesek, úgy pózolnak.

-           Rajt előtt sprinter betérdel a rajtgépbe, elhelyezkedik, kezét lerakja. Majd amikor az összes megadóan lehajtja fejét - alázatosan, mint a hóhér pallosa előtt a vérpadon –, akkor lövik el a startot. Van ebben valami nagyon rituális: megadni magunkat a távnak, elfogadni, hogy most jön az, amiért annyit edzettünk, most szakad ki a szív, a tüdő és a láb.

-           Bolt: rossz volt nézni a sprintszámok Jamón Serranóját ("a sport nagy és színes egyénisége"). Már persze abból a szempontból, hogy nála az alapelvárások elég magasak. Lehet, hogy elég lett volna csak a váltót vállalnia, de így a klasszikus "Minek ment oda" érzet marad a búcsúja után. Az pedig, hogy körbenyalta a győztes, és bizonyítottan többször is doppingoló, rakatszor eltltott Gatlint, az teljesen érthetetlen volt. Ez nem a nagy vesztesek eleganciája, hanem nettó szerecsenmosdatás. (Kis kanyar: érdemes megnézni dopping kapcásn a friss Icarus c. netflixes dokumentumfilmet.)

-        A tízezer méteres futás: szerintem ennél szebb atlétikai szám nem létezik. Nem véletlenül van a lakásomba felfestve a falra a sidney-i olimpiai döntő utolsó métere Tergat és Gebrselassie között.

A tízezer méteren a tempó pontosan megfelelő, hogy az ember a futásban, helyezkedésekben, tempóváltásos taktikákban, folytonos változásokban gyönyörködhessen, izgulhasson. Megfigyelhető minden. Nem annyira rapid, mint egy 1500, ahol huss, már vége is, és nem annyira lassan csordogáló, mint a maratoni. Eléggé hosszú is, van benne agónia, kecsesség, reakciók sokasága. És lehet, hogy már hamar eldől, de az is lehet, hogy az utolsó métereken. Lüktet, vibrál – tele van drámával.

-           A vége előtti pillanat... Az a pár tucat századmásodperc. Mondjuk 12. Vagy Gebréék esetében 9. Ez centiben kifejezve szó szerint egy orrhossz. (Egy etióp orr elég pici, tömpe.) A vége előtti pillanatról hosszú esszét lehetne írni. Ha sprinter vagy, ha hosszútávos, biztos átéled. A célegyenesben rendszerint a hajrá dönt, vagy egy mezőnymegrántás, amire nem tud reagálni a többi futó. Vagy egy korai kilépés, esetleg annak a megkontrázása. Nincs mindig rohadt gyors tempó, főleg a kivárásra alapozott taktika dívik, és a végesprint. Emlékszem, a tavalyi riói paralimpián jobb idő kellett az 1500-as aranyhoz mint az ép férfiak versenyén. A paralimpikonok odatették maguat, az épek taktikáztak.

A sprinternél az idő kitágul, szinte megmerevedik az eszement rohanás végén. A hosszútávosnál real time alatt éled át. Külső szemmel a legszebb: a pillanat, amikor  a versenyző megtudja, megérzi, hogy vesztett. Az a bizonyos kimerevített pillanat - amit aztán a célfotó tesz materiálissá. Apropó: a célfotókamerával készített magyar rövidfilm megvan?

Annak a realizálása, hogy alulmaradtál egy eszményi sűrített momentum. A kidülledő szem, az orrlik horkantása, a kétségbeesett mozdulat, hogy hátha a mellbedobás segít. Mindenki figyelmébe ajánlom a 2015-ös pekingi világbajnokságról Mo Farah 5 és 10 ezer méterét, a női 200-at, a női maratont - tökéletesen megfigyelhető a vesztesek lélektana. De az idei londonin is volt számos példa. Vagy a tavaszi mezei futó vébé öngyilkos taktikája?

Az amatőr futónak minden versenyen a vége előtti pillanat a legjobb. Még benne vagy, de már kiengedhetsz kicsit, még nem fáj, még nem hiányzik, még nem passzé. Még nem vagy üres.

Na de én itt mára kifogytam. Folytköv a Berlini Fal 100 mérföldessel. 

Ui: a posztnyári melegben se felejtsetek el frissíteni.

Kétségbeesett versenyfutást folytatok az idővel (nem, ez még nem a 12h-s OB beszámoló), egyszerűen teljesen kiestem a blogolásból, vagy más feladatok borítanak be, vagy külföld, vagy külföld+feladatok. De nem múlhat el hónap poszt nélkül, ebbe a burzsoá kényelembe már nem süllyedhetek. Szóval még augusztus előtt egy órával egy kis vizuális napló az én norvég futóbarátomról, Eiolf Eivindsenről. Fogok még róla írni hosszabban, most csak dióhéjban, hogy beleférjek a júliusba.

Először is két szép, kontrasztos kép. 

2017 április 4.

2015 április 29. (Combfixet elfelejtettem felvenni.)

Menjünk vissza az időben, ha már azzal kezdtem, hogy küzdök vele, most én is csavarok egyet rajta.

Az ULTRA készítésének négy éve alatt jópár szereplővel forgattunk. Volt, aki lemorzsolódott, és volt, akit nagyon szerettünk, de dramaturgiai és financiális okok miatt végül nem tudtunk a filmbe illeszteni. Eiolf is kimaradt a filmből, financiális és egyéb okok miatt. Kicsit benne van, péládul a célegyenesben, meg kenegeti a kidörzsölt lábát. Eiolf itt volt a díszbemutatón is, nem neheztelt, sőt. Végre több időt tölthetett azokkal az atlétákkal, akikkel évente csak pár napot találkozik Görögországban. Nem szakbarbárkodtunk, inkább barátkoztunk, felületesség helyett igazából ismerkedtünk. Először Athénban láttuk egymást évről évre, aztán megkörnyékeztem, expedíciós előforgatásra utaztam ki hozzá 2015-ben. Innen a filmanyag, saját karaktertrailere. Ezt kapta premierajándékként.

Eiolf 61 éves, Közép-Norvégiában él, már ha van ilyen fogalom. Oslótól 8 óra vonatozásra. A norvég államvasutak remek társaság, éjszakai járaton komplett ágyfelszerelést ad. Mosjoenről azt hallottam - nem megerősített pletyka - hogy itt a legmagasabb a norvég öngyilkosok aránya. Már ez is önmagában hihetetlen, mert oké, hogy sötét van jó pár hónapig, de van pia, magas az életszínvonal. A kedvencem ez az automata - minden van egy helyen, ami kellhet. (Snus = az a dohányoszacskó, amit az íny alá tesznek.)

Norvégiát mesebeli tájakkal asszociáljuk, míg Mosjoen egy hegykatlanban fekvő gyártelep. Hát ilyen is kell, ugye a híres norvég acélnak (és a kékpapagájnak) valahonnan jönnie kell. Eiolf amint tud, menekül a városból: itt mutatja éppen, hogy ezen a hágón átfut 40-50 kilit, és megérkezik az egyik tengerparti viskójához, ami még az apjáé volt, és évtized alatt kézzel újította fel.

Ott, a messzi norvégeken terem a viking legény. A nagyszívű, alázatos Eiolf 4 évtizede ugyanabban az alumíniumgyárban dolgozik, immár darukezelőként. Pedig szerintem simán indulhatna a Roger Waters-hasonmásversenyen is. A gyárban mindig finom meleg van, ami kell is, mert nyáron is +15 körül van a hőmérséklet odakint. Eiolf a gyárhoz és a korhelykedéshez is hűséges volt, amíg közel 20 éve nem váltott. A gyárat nem hagyta el, de addikciót addikcióra cserélt.

A gyár 60-70 éve, amikor Eiolf még csak rugdalózóban erősítette a vádliját.

1991-ben Eiolf radikálisan változtatott az életén: lerakta a cigit és az alkoholt, és futni kezdett. Az elmúlt 20 évben minden nap futva ment dolgozni és vissza haza (10-10km). Előtte persze egy kis bajuszvax hátráltatja az elindulást. Van súlymellénye is, mint Balczónak, elég komolyan tolja. Mondása: Never take a shortcut. Sose keress kibúvót, sose rövidíts.

Élete és tevékenységei egyszerre rímelnek egymásra és állnak kontrasztban: egysíkú, unalmas munkája mellé egy hasonlóan monoton tevékenységet talált, amely felszabadítja. A Spartathlonon már 13 alkalommal indult és csak egyszer esett ki (a hírös 2012-es melegben). Idén is jön.

Eiolf évek óta stabilan már csak a Spartathlonon indul. Versenystatisztikája a minden ultrafutó kötelező irodalmán, a DUV-on itt. Pedig futott már kétszer a 4200 kilométeres TransEuropát (Dél-Európától Észak Európáig, 64 etap, napi 60-80 km), és egyszer bejutott a 160 kilis trailkalandra, a Western Statesre - ha így járt, akkor már le is futotta 2005-ben - abban az évben is Scott Jurek nyerte meg.

Na ez a Western States-övcsat. Ezek az amerikánusok nem az éremben hisznek, hanem a vadnyugati övcsatban, ilyet adnak a Hardrockon vagy a Badwateren. Biztos az a mondás: ide fel kell kötni a gatyát!

Számára a Spartathlon (és maga a hosszútávfutás) a mennyország. Figyeljétek meg trailerben a Spartathlon-tetkót a mellkasán. Futva akar meghalni, mégis folyton tervezi a következő napot, hetet, következő tíz évet. Nagyon vágyik már nyugdíjba, hogy a fjordok közti szülői házában élhessen, barkácsolhasson. Például ennél a kis házánál (fehér keretben). Elvágyódás kimaxolása a blogolvasókban!

Szerinte 3 dolgot csinál a tőle telhető maximális színvonalon: darukezelés, futás, építkezés. Nem vitatom. Nyugdíjasként komp-jegykezelő vagy buszsofőr munkakörben szeretne dolgozni.

A gyárban a mesterrel.

Saját jakuzzi a Norvég-tenger (Északi-tenger? Atlanti óceán?) partján. Mert a fényűzésből nem elég. És mert a tenger kurva hideg. Ex oriente lux, ex occidente lex / luxus. Keletről a fény, nyugatról a törvény vagy a luxus? A akuzziban üldögélnek telente a feleségével, Annel, totális nyugalomban. Így mulat egy norvég gyári munkás egy olyan országban, ahol a benzinkúton ingyen van a kávé! 

Eiolf gyári munkásként több vidéki víkendházat is birtokol. Hiába, a norvégéletszínvonal és a hanyatló nyugat ópiuma. Az egyik háza közel van a Torghatten hegyhez. A hegy közepén van egy luk, a képen tűszúrásnyi, itt pózol Eiolf. Ez alatt történt a leghírhedtebb norvég légikatasztrófa 1988-ban. 

Szeretnék így megöregedni, ahogy Eiolf. Vagy legalábbis kinézni. (De nem fogok, mert én kopaszodom, ő meg nem.)

Aki túl sokat agyal egy ultra előtt, az vagy versenyezni akar, vagy túlélésre játszik.

Keresi a kapaszkodót, túlbiztosít, vészforgatókönyvet gyárt, hatszor átpakolja a felszerelést és a depós cuccait, vagy a végletekig mindent kidolgoz, és görcsösen tartja magát a mestertervhez. Mi a siker? - továbbra is kérdezem, várom a tippeket. Mi az, hogy eredményesség? Illékony dolgok.

Aki nem agyal egy ultra előtt, az pedig nem feltétlenül egy lemming, aki a mélybe veti magát.

Két dolgot figyeltem meg magamon az elmúlt másfél évben futás kapcsán.

1) Nem akarok sokat tudni a közelgő futásról. Nem akarok készülni (nem edzésre értem), tervezni, matekolni és versenyezni sem ultrán. Így látom csak biztosítottnak a kalandot, váratlanságot, izgalmat, meglepetést. Fellengzősség, nemtörődömség lenne? Inkább magabiztosság, önismeret és az ismerősen is ismeretlen keresése. A színház előtt sem készülök fel a darabból, a krimiben sem lapozom a végére. Ami jön, fogadd el, ami volt, engedd el. Nota bene: nekem ezért a magabiztosságért és hozzállásért sokat kellett tennem, nem csak egy allűr.

2) Azon kaptam magam, hogy a 100km és környéke már nem elég hosszú, illetve nem elég rövid. Pont az a táv, ami nem fekszik. Sem a gyorsaságomat, sem a szívóssáomat nem tudom elég jól kihasználni. Olyan mint az ironman: hosszú, de hopsz már vége is van, viszont nem elég sebes. A hétköznapokban rövid-hosszútávra készülök, a félmaraton csőmaxon futását épp elégséges kihívásnak tartom, és egy 2:40-es maratonról sem tettem le. A 200 körüli ultrák pedig a vén kecske sónyalós mutatványához tartoznak: egyre inkább szórakoztat, sőt időnként elképeszt, hogy miként veszi át idővel a rutin, a tapasztalat és a türelem a kontrollt. A futó is érik, csendesül, egzaltáltból elfogadóbbá válik.

Pont a fentiek érdekeltek, amikor május közepén kedvenc futóterepemre, Görögbe' látogattam ismét. Az elkövető mindig visszatér a tetthelyre. Nagyon furcsa futás volt ez: talán a legüresebb, ami eddig volt. Semmi építő gondolat nem jutott 27 óra alatt eszembe, viszont második lettem. De erről később.

Tavaly Öcsivel Olimpiába futottunk Nemeából a Peloponnészoszon, most egy másik, kétévente megrendezett versenyt néztünk ki (ultra váltógazdaság, avagy kétnyomásos gazdálkodás) egy hasonlóan kultikus helyen: a boiótiai Delfiben. Ez a verseny, de inkább nevezzük futóeseménynek, mert versenyezzen, aki be van sózva, Delfitől Plaetáig tartott, ott egy csinos fordító és vissza.

A babatávot (107.5 km) 150-en futották, köztük Szekeres Tibi is, akinek tar koponyáját könnyű messziről az enyémmel összetéveszteni, igazából le is csalhattuk volna így a futást. A 215 kilis teljes mocorgásra 40 valahányan jöttek össze, természetesen a Pallaruelo család, akikből Gilles és Francoise egy hétre rá az UltraBalatont is végigtolta. 

Két éve nem futok az UB-n, megvannak a tökéletes és egyébként sokkal nehezebb pareaméterekkel rendelkező májusi alternatívák ahhoz, hogy egy tavasz végi ultrát fussak, és hát az Euchidios HiperAthlos (a delfi verseny neve) is egy nagy kör, csak az ellipszis minimálisabb benne. A most megtett 27 órás finisidőm 4100 szinttel UB-ra lefordítva is elég hízelgő lenne.

Mivel nem vittem okosórát, így Tibi féltávos futásának dokumentumait használom. Ez a Platea-Delfi útvonal és szint.

A sztorija eléggé a Spartathlonéra rímel. Egy történelmi tény, némi legendárium, majd egy ember, aki felelevenített egy hagyományt. Ja és az útvonalon szintén van egy Kaparelli nevű falucska.

PÁLYAPROFIL

Az adatok előtt a verseny győztesének összefoglalója. A milánói Marco Bonfiglio nem kismiska, a mikrofonfrizurás, agyontetovált srác 2016-ban Spartathlon 2. volt, Pheidippidész-futáson (dupla Spartathlon) első 2015-ben, a Nemea-Olimpiát megnyerte tavaly, Nove Collit 3x nyert, a 160 kilis Berlini Fal futáson (oda megyek augusztusban) volt első és második is, most indul a Badwateren. Tud 3:32-t 50 km-en (jó, én 3:41-et), 100-on 7:03-at, és 6 óráson 87 kilit. Szóval adhatunk a szavaira.

Mivel most huzamosabb időt Olaszországban töltök fogatókönyvírással, megkértem a házigazdát, fordítsa le.

"Egy nagyon kemény pálya, a lejtők és emelkedők nagy kihívást jelentenek, durvább mint a Spartathlon. Baromi meleg és szeles útvonal. De Görögország és a versenyei fantasztikusak. Nagyon toltam, mert meg akartam dönteni Janisz Kúrosz legendás rekordját a teljes távon, és a féltáv pályacsúcsát is." - mindkettő sikerült neki.

- kb 4200m fel, és ugyanennyi le. A szint elég húzósnak tűnt kocsiból is, mert amikor Athénból kisbusszal vittek minket Delfibe, küzdött rendesen a járgány a szerpentineken.

- 24 csekkpont, a 25. a fordító Plateában, vissza is 24.

- minden második csekkpont water station. Ez azt jelenti, hogy lebasznak az út szélére egy raklapnyi feles vizet, szolgáld ki magad, visszafele is ott lesz. Erre akkor jöttünk rá, amikor a regisztrálás után le akartunk adni pár előreküldendős csomagot. Volt sok fekete zsák, rajta egy Delta vagy egy Phi, felette nyíl, de minden második szám hiányzott. Eleve a logika is bonyi volt, mert a "D fölé rajzolt nyíl" nem azt jelentette, hogy Delfibe vezető szakasz, hanem a Delfiből Platearea meneh hodu utu rea - mondaná a tihanyi apátság alapítólevele.

Tanakodtunk, hogy akkor mi a picsát csináljunk, hova mit dobjunk, mondjuk nem volt sokminden. Öcsi és Tibi sem volt a helyzet magaslatán, vagy mondhatjuk úgyis: nem voltunk vakok, csak bátrak.

Végül minden 5. pontra küldtem, azaz összesen 7 helyre, mert ezen állomásoknak voltak zsákjai, és ahol volt meleg étel jelezve, oda nem raktam. Ezt legalább meg tudtam jegyezni, de hülyebiztosan a rajtszámra is felírtam. Coach Oli szerint nem is kérdés, melyk típus lennék: a felelőtlen. 

Azt nagyon bírtam, hogy a helyszínen is lehetett nevezni kápéban, így nem kellett devizát utalni, bankköltséggel baszakodni. 180 euro, amiben buszos transzfer, két éjszaka szállás, 3 zabáltatás van benne plusz a verseny - budget! Meg eleve: minden lazán volt kezelve, a szervező házaspár biztosított mindenkit, hogy ne aggódjon senki, nyugi van, a race conference - ami a KGST-országok baráti összejövetelére emlékeztetett a sok kis zászlóval - is inkább görögös önfényezős felszólalásokkal volt tele, mint a pálya bemutatásával. Konkrétan nem mondtak semmit, csak hogy reggel 9-kor rajt. Emberi időpont.

ELŐZETES

A verseny honlapja görögös. Azaz kilométernyi legörgetendő rizsa, többnyire görögül, néha angolul, néhány jpg-ben felrakott zavaros útvonalleírás. (Az itiner, akit érdekel.) Pont az az érzet, hogy "valahogy majd csak lesz." Ebben maradtunk Öcsiékkel. Most legalább tudtuk, hogy lesz valami hegymenet, meg hogy aszfalt van végig, de a tavalyi Nemea-Olimpián konkrétan a pályán realizáltuk, hogy egy 180 kilis terepversenyre neveztünk. (Nyílhat a bicska, hogy micsoda hősködés és pofátlanság ez, de nekem semmi időm nem volt idén tavasszal ezzel foglalkozni. Megnéztem a várható időjárást, itthon összeraktam egy alapszettet, beraktam pár zselét, fejlámpát, láthatósági mellényt, azt hajrá. Ezt elégségesnek ítéltem, és több volt mint elégséges: profi! :-)) 

Athénban találka Kostisszal (Spartathlon ex-elnök), Leonidasz gyártásvezetőnkkel (az ő nagymamájának 25 éves Toyotájában kísérte Szabó Bélát a felesége az ULTRÁban). Alvás Gábor haveromnál, általános iskolai padtárs, jelenleg konzul, szép tetőterasz, panoráma mindenre. A verseny előtti előtti éjszaka igen hosszúra nyúlt, tekintettel a régi ismeretségre, és hát a verseny előtti sem volt rövid, konkrétan nem aludtam, de nem a piálás miat, hanem... Csak reggel jöttem rá, hogy ugyanazt a baromságot csináltam, mint a 2016-os Spartathlonon: a görög vendéglátás terüljterülj asztalkájáról alaposan bezabáltam, a pasta party így álmatlan forgolódássá változott, dolgozott a gyomor, én meg nem pihentem. 

Ingerültségemet a megható start feloldotta: ókori viseletbe öltözött gyerekek és egy "papnő" celebrált útnakindító szertartást. A versenyzők már a rajtban babérkoszorút kaptak, rituális fáklyagyújtás, olajöntögetés egy fűszerekkel teli hamvederre. A dudorodó pocakom mutatja, hogy nem volt teljes az emésztés.

CSAK AZ NEM HIBÁZIK, AKI NEM DOLGOZIK

A bezabálás csak az első hiba volt: veterán ambíciózus amatőrként a mai napig követek el marhaságokat, például néha elfeledem a csöcstapaszt. De azt tudatosan vállaltam be, a hibázás lehetőségével számolva, hogy élesben próbálok ki egy új zoknit. A Futóexpón vettem egy Injinji nevű ötujjast.

A borítóján: "10-ből 9 futó megússza véres vízhólyag nélkül". Na én voltam a statisztikai 1. Ugyanúgy lettek hólyagok, lehet, hogy nem annyi, mint szokott, de az hogy a lábujjak nem dörzsölődtek össze, még nem hozta el a Kánaánt.

A többi hibát az eltévedéstől vártam, de nagyon szépen jelölték a pazar tájakon, pofás kisvárosokon átvezető pályát, baszom nagy asztfaltra festett nyilak, a verseny neve is kiírva, meg D és P betűk, minden 10 kilométernél hatalmas számok, mint egy buszsávban. Értelmezése: ennyit már megtettél vagy ennyi van még hátra, ez nézőpont illetve irány kérdése, attól függ odafele mész, vagy már megfordultál. 

JÖTTEM, LÁTTAM

- a 40. kilométertől teljesen egyedül voltam. 175 kilométeren át nem láttam futót, csak a fordító után pár kilométerrel, akik szembejöttek és a legvégén, akik a babatávon futottak és beértek (ők éjfélkor indultak el, csak a fele tájat nem látták a sötét miatt. Bezzeg az odavisszások kétszer is, na nem mintha szívderítő lett volna mindig.)

- a ritkás csekkpontokon láttam emberi arcokat. Nem volt nagy hangulat, kivéve az első faluba kive, zényelt sulisok. Szurkolók semmi. A csekkpontosok tették a dolgukat, nem volt nagy felhozatal. A legnagyobb meglepetés, hogy jó mézes baklava is volt a pontokon. Ez a toszkán tálcás olivalajos kenyérhez hasonló futócsemege, elképesztően jólesik, és kalóriapótló.

- picit futottunk egy nagyobb úton, és rengeteget a hegyeken átvezető alsórendű úton. Autó is alig jött. Hihetetlen csend volt időnként, csak a szél és a fák susogtak, meg a cipőm klaffogott.

- egy praktikus tapadós gatyát választottam, nagyon praktikus feszes zsebei vannak, abba raktam 2-2 zselét. A hátizsákban csak összehajtott esőkabát, telefon, pótzokni (injinji-bizalmatlanság), 2 vizeskulacs, de alig használtam, mert a water stationről mindig vittem egy palackot. 120-ra előreküldtem a fejlámpát és a hosszúujjút + fényvisszaverős mellényt. Pulzuspánt meg kompressziós szár - kösz nem. Ehelyett a szokásos Casio óra, és a háttérben megbúvó, szálakat és GPS-jeleket mozgató, Sidló Csaba által adott GPS-jeladó. Ez a rendes srác, a a futók informatikus Soros Györgye. Egy csomó futásra, önszorgalomból végzett marhaságra csinál térképet, mér minden adatot, lehet a neten élőben figyelni. Az Euchidios HiperAthlost itt.

HÚSZ SZÁZALÉK

Két dolgot gondoltam ki a rajtnál: ha már itt vagyok, ezen a megejtően szép, historikus környezetben, akkor próbálok kedvtelésből futni. És azt is, hogy nyomom, ameddig bírom, tesztverseny. Ha 28:48-on belül visszaérek, akkor megvan a fix Spartathlon kvalifikáció (a szintidőnél 20%-jobb finisidő).

Az volt a cél, hogy mivel szeretem és bírom az emelkedőket (már ameddig bírom), a lejtőket használom öntanításra, hogy szokjam a sonka odaverődését. Sok időt lehet nyerni, ha egy verseny utolsó harmadában nem sétálunk a lejtőn, mégha rohadt szarul is esik egy darabig lefelé futni - konkrétan üvegszilánkokat érzek a combomban ilyenkor. De ezt már régóta tanulom, és most ez a tanulási rutin, tapasztalat visszaköszöntött. Nemcsak ebben: mindenben. Mondanám, hogy pozitívan, mert nagy gond nem volt, csak a szokásos éjszakai vergődés. De leginkább egy neutrális, semmilyen futás volt. Memoriteres futás. Amikor nincs kétséged, amikor az ismerős érzéseken kívül csak az idő nyúlik, amikor tudod, hogy simán végigmész, de a robotolás elfásít.

Lehet, hogy ezért is volt üres verseny. Nem volt meglepetés. A táj nem tehet erről: folyton fel, folyton le, kanyonok, völgyek, csúcsok, szerpentinek, városkák, hatalmas, átlátható, westernes táj. Kellemes meleg első nap, kurva meleg második nap. Hűvös éjszaka. De nem lehet mindig a tájat nézni.

Amikor 94-nél voltam, akkor jött szembe Marco. Ebből hamar kiderült, hogy a 2. helyen vagyok, és az is, hogy ez a srác gyalogkakukk. 27 km előnye volt már akkor velem szemben (ő akkor ért ugye 120-hoz). Mondtam, csináljunk egy képet, respect. Íme (verseny közben és az eredményhirdetésen)!

A fordítóhoz (107.5) 11:31-re értem, épp sötétedett. Elég jó időnek gondoltam, fújtam 10 percet, kértem egy nyakmasszázst, ettem egy kis rizst, és indultam vissza. Némileg reményvesztetten. Valaki bemondta a ponton, hogy a Spartathlon ennek a versenynek 32 órából számítja a 20%-ot. Azaz 25:36-ra kéne visszaérném. Nem tűnt reálisnak még jóerőben sem, hogy a visszaút 14 órán belül összejön. Lelombozódtam, de úgy voltam vele, majd kiderül. Egy kisvárosban, ahol egy kocsmában volt a pont, sört kértem, vittem egy 2 euróst, hogy kifizetem, de nem fogadták el. Én meg cserébe nem fogadtam el a felajánlott takarót és a széket.

Robotoltam tovább. Fújni kezdett egy erős szembeszél, lehűlt az idő. Amerre néztem, marha nagy szélerőművek lapátjai surrogtak. Közben jött a hír, hogy Öcsi 80-n környékén kiszállt, régóta bajlódik a combhajlítójával. Szegényt a hullabusz 12 (!) órán át hozta, ezt még javítani kell a szervezőknek. A busz araszolt, várt a pontokan, begyűjtötte a kiesőket, töfögött Delfi felé. A kampalai távolsági járat jutott eszembe, ami csak akkor indult, amikor tele lett.

FÜSTÖLGÉS & MENTÁLIS TATAROZÁS

Pontosan tudtam, mikor fogok fáradni, milyen lesz az éjszaka, milyen törődött a reggel, hogy kell váltogatni a sétát és futást a másnap emelkedőkön. Szinte mindent éreztem, a testemet úgy monitorozta az agyam hogy jelentést sem kellett küldenie, tudtam. Az István a királyban mondja (az akkor még) Vajk a fonotthajúnak: "Koppány vezér, ne hidd, hogy én nem szeretlek." - de azért a biztonság kedvéért felnégyellek nemsokára, teszi hozzá gondolatban, és később tettben is.

Tudtam, hogy mikor jön a négyelés, a formahanyatlás, kifogáskeresés, kurvaanyázás, mitkeresekénittezés. És amikor jött, paralell mosolyogtam is rajta. Hát én már megjöttem onnan, te kis nyafogás, te kis kiborulás, ahova te még csak most indulsz! Ha én kísérő lennék (ami nem leszek), akkor a picsogó futómnak ennyit vetnék oda: "Amit hallani akarsz, azt nem mondom, amit nem akarsz hallani, azt meg minek mondjam?"

Füstölögtem. Nem volt nagy anyázás, csak tudomásulvétel, beismerés, morcogás. Mindenütt közpénzből állított "Állítsuk meg Balázst" plakátokat láttam. Nagyon eltettem ezt az egész élménycsomagot, hogy legközelebb ne érjen váratlanul. Nekem kevésbé fizikai, sokkal inkább elmebeli újraépülésre, feldolgozásra van szükségem ultrák után. Újra kell akarnom, kívánnom, hogy ott legyek, és ebből az Euchidos Athlosból most egy hosszú lelki és mentális tatarozással tudok kijönni. Miért?

ÜRES ÜRES ÜRES

Mert furcsa volt átélnem, hogy arra emlékeztetem magam, hogy nem kéne itt lennem, hiszen mi újat nyújt, miért nem otthon vagyok, miért nem előremutató dolgokkal foglalkozom, minek azt gyűrni, ami a könyökömön jön ki, és mégis ez a keserű és ironikus tapasztalás azzal a konklúzióval zárult, hogy egyszer úgyis vége lesz (mantrám), és utólag értelmet, de legalábbis megokolást nyer az, ami most egy üresjáratnak tűnik. 

Nem kendőzöm el: unatkoztam. Oké, monoton, egysíkú robotolás az ultra, de nem szoktam unni. Most mégis. 7-8 óránként hívott a csajom, ezek jó cölöpök voltak az időkezelésben.

Amikor elkezdtem megmászni újra azt a nagyon elnyújtott emelkedőt az éjszaka közepén, rám tört az elemi fáradtsággal vegyes álmosság és persze a fázás. Kóvályogtam, kijött a kialvatlanság. A legtöbb futó tud és szeret éjszaka futni, nem álmos. Hát én paff vagyok ilyenkor. Két ponton is szó nélkül lefeküdtem a beton közepére, egyik ponton sem volt ágy, székre meg nem akartam. Nem volt para, nulla forgalom volt.

JIM JARMUSCH

Kávé, kávé, ezért könyörögtem. (Na nem mintha annyit segített volna a koffein, miután minden zselében volt.) Az egyik ponton volt kávé. Sőt, megláttam a pontőrnél egy cigit. Eleve szürreális helyzet volt, mert a pontőr csokornyakkendőben volt. (Nem haluztam.) Vidéki hipster. Nagyon megkívántam - a cigit, nem a pontőrt. Egy jolly joker stimulánst láttam abban a piros Marlboroban. Szeretek időnként hangulatból elszívni egyet-kettőt - úristen, összeomlott a világ minden blogolvasóban -, és most igazán vágytam rá. Kávé és cigaretta. Éberség, elvtársak! Baktattam a szerpentinen, fejlámpám fényében szó szerint és gondolatban is füstölögtem, kávét kortyoltam a Parnasszosz alatt - ennek azért volt hangulata. Reményi "Remo" Laci jutott eszembe, aki 2012-ben állt a napfelkeltében a balatonkenesei (akkor még más volt az UB pályája) ponton, és ugyanezt művelte. Reggeli rituálé.

130 környékén egy incidens végleg felébresztett. Egy nagy pásztorkutya állt az úton, a nyáj bégetett valahol, ő meg csak sompolygott és morgott. Ahogy közeledtem arrébb araszolt, de acsargott, ugatott, és jött, ugrált felém. Nem néztem rá, no szemkontaktus, de csak jött. Ha gyorsítottam, ő is gyorsított és közben mutatta, ki itt az alfahím. Követett 100 méteren át, aztán lemaradt. Lassan kijöttem a gödörből. Futottam szépen, elvárhatóan. A hideget felváltotta a fülledt meleg.

Ha már állatok: az úton láttam

- kígyót tekeregni (minő szerencse, hogy nem éjszaka léptem rá)

- egy római tál méretű teknőst a lejtő szikláin toporogni

- mindenféle lényt, ami a tájon él és nem fél az embertől (gyík, sün, borz, ragadozómadarak).

A Parnasszosz a költészet, a zene és a tanulás bölcsője. Mindegyik megvolt, a költészetet kivéve. Üres futás volt, mondom megint, nem jutott semmi eszembe, nem voltam konstruktív, pedig ilyenkor szoktak jönni nemzetmegváltó gondolatok. Szóval éppen ellentmondok a bevezetőben írtaknak, de ez nem a készüléssel, inkább a fásultsággal állt összefüggésben.

Zene viszont volt, 24 órán keresztül nem bírtam kiverni a fejemből a Blur The Universal c. dalát, ezt dobta a tudatalatti: "It really, really, really could happen // Yes, it really, really, really could happen." Ment a lemez körbe-körbe.

FUCKLYA

Az utolsó, 23 km-es emelkedőn, ami egy 8%-os 8 kilis lejtőbe torkollik Delfi előtt, kínlódtam. Dögmeleg, 4-5 kilométerenként a pontok, ami 30-36 perceket jelentett ideális esetben, a kezemre ragadt az izoital, megnőtt a forgalom, ismét a nagyobb úton futottunk. A végére baromira kiszáradtam, elrontottam a frissítést, futóktól kunyeráltam vizet. Csak arra tudtam már gondolni, hogy mindjárt fürdök, eszem, alszom, és meghallgatom azt a kurva Blurt.

A legdurvább realizáció az volt, amikor már csak 3-4 perc volt hátra. Az addig megtett időhöz képest egy tüsszentés, és ezt fura átélni. Mertha megfordítod, amikor elrajtolsz, futsz 800 métert és belegondolsz, hogy még egy napot futsz, az nyomasztó. De a célbaérés is pont emiatt.

A befutó pazar volt, fáklyát adtak a kezembe, 27 óra 10, kicsengettek, nincs fix kvali, van második hely. Marco már hat órája a célban volt. Tudom, hol a helyem, nem volt népes mezőny, de erről nem én tehetek. Jöjjön a befutó és fáklyás-érmes-babéros videó, ami olyan, mint amikor a kifogott méteres harcsával pózol a horgász. 

A részidők: (a nagy megzuhanás 156 és 187 közt éjszaka)

Tibi kb. 15 perccel utánam érkezett meg. Gyors regeneráció, a pingvinmozgás elkerülésére kultúrprogramoztunk, megnéztük a romokat. Az öröm is jött lassanként. Másodikként kaptam 1500 euró rajtpénzt és 3000 euró prémiumot, egy akkora kupát és fáklyát, hogy szét kellett csavarozni, hogy a kézipoggyászba beférjen. A díszebéden rengeteg kaja, sajna alkohol semmi.

Aki statisztikus lelkületű vagy futó-számmisztikus, annak itt van Sidló Csaba részletes kiértékelése a GPS-jeladóból. (Excel) A teljes lista: látható, hogy tapasztalt spartathlonisták is szépen elhúzzák 34-35 órán át, pedig ez csak 215 kili volt. És a fele nem fejezte be. Kövér László legnagyobb örömére csak egy hölgy finiselt, a többi otthon maradt - vélhetően szülni.

Szóval: korrekt frissítés, nehéz pálya. Csipes időmérés. Remek ár-értékarány. Kicsi, családias mezőny. Jövök vissza 2019-ben. Aki görög legendákat kíván újraélni futásban, annak szép élmény lesz. 

EPILÓGUS

Két héttel később a gyerekekkel Bretagne-ban nyaraltam a tesóméknál. Mondta, hogy a közelben maraton lesz a Mont St. Michelnél van a befutó (Franciaország 2. leglátogatottab turistahelye, az apály-dagály monostor). Semmi edzésem nem volt a 215 kilis fáklyásmenet óta, lomha és fásult voltam, de 33. kilométerig egy 2:50-es végidő nézett ki. Aztán kifingtam. 

1 kilométer alatt szőnyeg kihúz: nem kalapácsos ember, hanem konkrétan teljes lelassulás, shut down. Oké, a pontokon csak vizet adtak, még só sem volt, nemhogy izo, pedig profi szervezésű, 5000 futós esemény volt. Intenzív izzadás > elekrolit és kalória hiány > görcs > KO. 3:10-zel vergődtem be, ilyen utolsó 9 kilométerem sem volt még, tanulságos volt ez is.

Most ejtőzés, kocorászás, készülgetés (leginkább fejben) Berlin160-ra, aztámn a Spartathlonra. A Herodotus Tours visszavár!

Köszönet: Sidló Csaba, Szendi Gábor

"Tanácskozások folytak a városházán, hogy miként kellene fogadni a császárt, úgy, hogy meg legyen lepetve, a népnek is öröme legyen, és sok pénzbe se kerüljön, fölszólalt az egyik bátor magyar polgár: - Ezen plánumhoz képest, uraim, a legcélravezetőbb lenne, ha polgármester uram őkegyelmét fölakasztanák a váci-kapura, ahonnan őfelsége jönni fog; elérnénk mindent, mert őfelsége nagyon meg lenne lepetve, a nép roppant örülne neki, és nem is kerülne sok pénzbe." (Mikszáth Kálmán - A két koldusdiák)

Az oxigénmaszkos terhelésélettani felméréseim - bár a teszt a fulladásos akasztással egyenértékű a vége felé - évről évre meglepnek, sok pénzbe bizony nem kerülnek, és roppant örömet szereznek. (Akárcsak Mikszáth művei - örök kedvencek, csodálatos humorú és mély drámaisággal bíró írónk, méltatlanul elfelejtjük, a gimiben kinevelik belőlünk. A Noszty fiú, fekete város, de főleg a különös házasság - elképesztően izgalmas regények nyári tengerpartra!)

A legutóbbi, tavaszi idényről és felkészülésről szóló posztomhoz érkezett egy komment, amin elgondolkodtam, és beugrott pár idézet. 

Bárahogy nickname kérdezte: "Fasza edzések, kreatív, változatos, nem csoda, hogy élvezed (mondjuk sose értettem, hogy lehet unni a pályaedzéseket, csak elég gyorsan kell futni, és máris érdekes), de azt nem fogom, hogy lesz ebből 200+os ultra, nem kell ahhoz néhány sokórás futás? vagy ez is csak fejben dől el? ultrarutin?"

Nos. A kétezres évek elején a zeneiskolai szaxofontanárom (11 éven át szaxiztam) kedvenc mondása volt:

- Tűrni kell.

Ilyenkor Szabolcs bácsi megszívta az orrát, feljebb tolta a szemüvegét, még a gatyáját is megrántotta, mint aki megmondta a tutit. Végeztem, kész, passz,  ennyi. Uff. Marhára idegesített, mert főleg akkor mondta, amikor egy skála nem úgy gurult, ahogy kellett volna. Vagy amikor látta rajtam, hogy megy fel a pumpa, mert a gyors tempójú darabokat direkt rohadt lassan, de mégis taktra kellett játszani, és már megőrültem a csigalassúságú billentésektől. Mondhatta volna, hogy "nyugi", vagy mázoskodhatott volna. Ő azt az utat válaszotta, amit azok a szerzetesek, akik engesztelés és vezeklés gyanánt ciliciummal, durva szőrből való, szögekkel kivert  övvel ütik a hátukat. Jó, ő mondjuk áttételesen és nagyon képletesen az enyémet ütötte. A gyakorlás, a praktikum, az elsajátítás volt a vezérelve. Ha valamit meg elrontottam szimplán azt mondta: "Nem értem."

Mai fejjel teljesen megértem. A nagyobbik gyereknek szoktam mindig idézni, és őt is marhára idegesíti ez a tűrnikellezés, de majd megérti. Bármire használható, amiben fontos szerepet játszik az alázat, kitartás, céltudatosság, tűréshatár-kóstolgatás. A magyarok - sajnos - mindig is jók voltak a tűrnikellezésben, de nem feltétlenül az alázat, kitartás, céltudatosság miatt, hanem mert kedvetlenek, passzívak, gyakran megalkuvók (lásd az aktuális országállapotot). Nem általánosítok, kortünet ez már vagy sok generáció óta. Arra kondícionálódtak a kezdetektől fogva, hogy inkább tűrj, "maradj feleslegesnek, a titkokat ne lesd meg" mondaná József Attila. "A türelem egy szükséges határon túl az ember lelkéből kezd el fogyasztani." - ezt meg Balczó András mondta.

Még idéznék. Arra is szocializálódott a magyarok nagy többsége, amiről Bodor elvtárs beszél a Megáll az időben; Őze Lajos örökbecsű, keverttel átitatott mondataiban van ám spiritusz (azaz lélek): „Vigyázz Dinikém édes, nehogy megetessenek, ne ugrálj, ne feltűnősködj! Aki kérdez, az faggat, mert őt is faggatják. Tanulj, jegyezd meg a tananyagot, mondd vissza nekik! Ne ellenkezz, ne szólj soha feleslegesen! Nem beszélve a nőkről…” 

A "tűrni kell" nekem másról szól, mint a leszegett fejű konformizmusról. Ha a futásra fordítom át, akkor testről és lélekről, de leginkább a vibráló lélekről. Az állhatatos, minden akadálynak kibontott ingmellel nekirohanó, nyűhetetlen, kevély, akaratos lélekről. Nem magasztalom, kontraproduktív is tud lenni a lélek. Uralkodó, béklyóban tartó, kamikazéra kényszerítő is, vak.

Elcsakliztam Enyedi Ildikó filmcímét a posztcímnek. Az ULTRÁnak is jó cím lett volna, végülis az is testről és lélekről szól, és ugyanúgy egyfajta szerelmesfilm, csak épp a futáshoz/ról. (Vetítési dátumok és infók itt: https://www.facebook.com/pg/ultradocumentary/events)

Lőw Andris szokta idézgetni a test és lélek dialektikus vitáját Mrozektől. Kábé én is ezt válaszoltam a fenti kommentre: Tényleg nem edzem hosszúkat, nincs rá kedvem, sokkal nagyobb meglepi és izgalom így egy verseny. Nem tudom, mi KELL általánosan, mert ez egyénfüggő. Valószínűleg, ha hosszúkat (is) edzenék, akkor sokkal eredményesebb/gyorsabb lennék az ultrákon. Egyelőre ez nem célom. De nem zárok ki semmit. Az ultra lelkisport. Szív, lélek, fej - a test teszi a dolgát, talán túlságosan is kötelességtudóan. A lélek áll mindenekfelett. De előbb-utóbb a mű felzabálja az alkotóját.

Jöjjön akkor a mininovella. 

Słavomir Mrożek - Test és lélek

Azt mondják, "a lélek erős, de a test erőtlen". A test ocsmány, nehéz, földi, a lélek viszont szárnyaló, könnyű tiszta és egyáltalán kellemes. Panaszkodunk a testre, és sopánkodunk, hogy béklyóba veri lelkünket. Pedig szerencse, hogy béklyóba veri, csakis ez óv meg minket az egyetemes és végső katasztrófától.

A test igényei szerények, vagyis korlátozottak. A test pontosan tudja, mit akar, és azt kertelés nélkül követeli. Mi olyan borzasztó a test követeléseiben? Élni akar, jól működni, nem akarja, hogy fájjon. Amikor vágyai teljesültek, már nem gondol ki továbbiakat. A falánkság, a részegesség, a bujaság a lélek (a fantázia) bűnei a test ellen, a test rovására és tiltakozásai ellenére, egyáltalán nem megfordítva, noha éppen fordítva szokták gondolni. A test becsületes és tisztességes. Végső soron ő fizet ki minden számlát, nemcsak a sajátjait, hanem ő fizet lelkünk minden őrültségéért is.

A lélek nem ismer korlátokat. Kitalálhat bármit, és minden gondolatából vágy lesz. Elgondolni is rémes, mi történne, ha minden "gondolatot tetté formálnánk", amire a romantikusok rábeszélnek minket. Szerencsére ebben útjukat állja a test, innen ered a romantikusok különös gyűlölete a test iránt. Ha a lélek teljesen szabadon tetté formáthatná minden gondolatát, azon nyomban közösülne a világ minden nőjével (persze a testet használva fel erre), a vetélytársakat pedig száműzné az élők sorából. (A férfilélek. Sohasem fogom megismerni a női lelket, de feltételezem, hogy akkor is csúnya dolgok történnének, ha a női lelket szabadjára eresztenék.) Ez a feltételezett határeset mutatja a tendenciát. Biztos, hogy ha a képzelet ölni tudna, már rég gyilkos volnék. "Helyes" vagy "helytelen" ügyben.

Tiszta lélek? Igazságos lélek? Ne tréfáljunk. Sok minden játszódik le az emberek fejében, és nagy szerencse, hogy ez a sok minden csak úgy vélhat valóra, ha legyőzi az anyag ellenállását. Az ellenállás hatására vagy visszavonul, vagy útközben átalakul, és csak ritkán valósul meg eredeti, tiszta formájában. Adolf Hitler szemlátomást elkeseredett, amikor a tohonya élet ellenállt ragyogó ötleteinek. A nagy vezérek mindig sértődötten néznek a valóságra.

Nem állítom, hogy a fejünkben csak rossz dolgok játszódnak le. De Isten óvjon minket attól is, hogy a lélek nemes, altruista gondolatai automatikusan megvalósuljanak. Hogy pontosan és magától megvalósuljon minden világberendezési terv, amely valakinek a fejében megszületett, és az a valaki biztos benne, hogy csakis ez az egyetlen terv az, amelyre a világnak éppen szüksége van. És a Jóisten valóban megóv ettől minket, hiszen anyagot, időt és teret ad nekünk, amelyben mindennek le kell játszódnia. Éppen elég kért okoztak már az önhitt mániások, hát még akkor mi lenne, ha szabad kezük volna. A színházban a rendezők rémítgetnek az ötleteikkel, és vannak, akik az egész világot meg akarnák rendezni. Mániákus jótevők, nevelők, pedagógusok.

Például az a Jean–Jacques Rousseau… Máig mérgeznek bennünket a gondolataival. Érdekes lenne egyébként nyomon követni — ha már erről beszélünk — az összefüggést a lélek szárnyalása és a székrekedés között. Minél tisztább régiókba szárnyalt lelkével egy gondolkodó, művész vagy próféta, annál gyakrabban szenvedett — az életrajzírók tanúsága szerint — székrekedésben, kólikában és felfúvódásban. Az erre vonatkozó statisztika azt sugalmazza, hogy ez szabály. Azoknak az olvasóknak, akik észrevételemet vulgárisnak találják, elegánsabb szót ajánlok: constipation.

"Tiszta" lélek? "Piszkos" test? Szaglásunk azt parancsolja, hogy kerüljük a bűzt. Még a legelvetemültebbb bűnöző teste sem szeret dög közelében tartózkodni, de a "legtisztább" lélek is rezzenés nélkül közösködik lelkileg a legnagyobb disznósággal. Minél nagyobb disznóság, annál jobban vonzza a lelket. A lélek mindig szerette a nyilvános kivégzéseket, szeretett utcai balesetek köré csoportosulni, kéjgyilkosságokról olvasni. Azokban az időkben, amikor a háborúzás még kétkezi munka volt, csak a fizikai fáradtság, a kezek elzsibbadása vetett véget a mészárlásnak. A lélek tovább mészárolt volna.

Szépen kérem a lelket, gondolkodjon el ezen.

Słavomir Mrożek: Ciało i duch; in: Słavomir Mrożek: Małe listy; Wydawnictwo Literackie Kraków, 1982 [fordította: Murányi Beatrix in: Słavomir Mrożek: Levélkék; Európa Könyvkiadó Budapest, 1988]

És egy szép tavaszi napon bekopogtatott az ajtón - a sportforma. Sokan így képzelik az évadot: felkelnek hosszúra nyújtott, sok elodázással és kényelmeskedéssel töltött téli Csipkerózsika-álmukból, aztán nosza, jöjjenek az eredmények, a formába lendülés mondhatni formalitás. 

Magam tapasztalatból tudom, hogy habár októberben pihenek, és regeneráló futásokat végzek, és november elején szoktam elkezdeni alapozni, sőt évváltáskor már bőszen résztávozok, ennek ellenére január-február környékén még mindig nagyon messze vagyok a tavaszi erőnléttől, gyorsaságtól. Egyszerűen elcsúszással működik minden a szervezetben: a felkészülés (csúcsformába hozás), de még a súlyvesztés is (próbáld ki, hogy egy ultra után ráállsz a mérlegre: nem vagy kevesebb az elinduláshoz képest, csak pár nappal később). 

Lubics Szilvike január végi ultrafutótáborában (fenti kép) olyan gyenge voltam, mint a magyar diák a PISA-teszten. Oké, ultrát lehet futni memoriterből is, szobatársam, Lőw Andris ennek a nagy tudora. Szóval nem lepődtem meg, alázatosan edzegettem végig ezen a kurva hideg, latyakos télen. Mert az edzés sosem vész el, mindig betakarítod valamikor a termését. Lehetsz kőszobor, nem ér semmit, ha gyenge alapokon állsz, pláne ha az is gyenge, amivel rajta állsz. 

VERSENYEK

Mi volt eddig?

Kezdtem az erőfelmérőnek, de inkább krízismenedzsmentnek nevezett vízkeresztes gútai maraton mínusz 19-ben. Bár edzésre lelkiismeretesen mindig szorítottam időt, de aztán a sok külföldi tartózkodás (ami éjszakázással, hektikus időbeosztásokkal, leterheltséggel jár) és az itthoni sűrű szakmai időszak miatt el kellett engednem a célként kitűzőtt PB-döntős maratonkísérletet (2:47 alámenni), mert nem tudtam eljutni a versenyekre, mindig valami bejött azokra a dátumokra. így vigyázó szemeimet a Vivicitta félmaratonra vetettem. 

Előtte - teljesen unortodox módon - a pályaedzések monoton kellemességét terepversenyekkel cakkoztam. Egy  langyos február végi napon a szekszárdi dombokon "játszódó" 31 kilis Bodri Trailre kaptam meghívást Öcsitől. Csanyával, Lőwvel és Szaszával mentünk egy kocsiban. Utóbbiról eszembe jutott, hogy még boldogult ifjúkoromban egy Terep50 előtt ez a dialógus játszódott le köztünk:

- Te Szasza, mire kell figyelni a Terep50-en?


- Semmire. Futni kell oszt jóvan.

Akkor (2014, de jó év is volt) 4:44-gyel második lettem. Most is ezzel az idézettel indultam útnak a Bodri Trailnek.

Pazar verseny, szokásosan remek szervezés, eltévedésmentes, nem túl hullámos pálya (azaz nem kell zergézni lefelé, és sétálni felfelé). Még egy kitekert nyakú szarvast is elhelyeztek a pályára egy vályús ösvényen, amire a vegán Ispi azt mondta, hogy "csak alszik". Harmadik helyre értem be 2:39-cel, túlöltöztem. Valszeg azért csak ennyive, mert Csanya krémesekkel etetett a rajt előtt egy cukrászdában.

Imént nevezett úriember versenye volt második a sorban: a VértesTM idén is futhatónak bizonyult, nem nagyon szaporáztam, ettem a gumicukrot, vittem az összes kötelező szart, de csak nem akarták elkérni csekkolásra. A várgesztesi tónál azért volt némi tanakodás egy jelöletlen részen, de én a járt és a járatlan útnak is örülök, legfeljebb anyázok, meg szokás szeri odaszúrom Csányénak, hogy "jók a versenyeid, csak sok benne a terep". A hetedik helyen jöttem be 3:29-cel. Muszáj volt, mert a sofőröm fél egykor vissza akart indulni Pestre (9-kor volt a rajt).

Az eredmények nem adtak okot búslakodásra, a pályán is egyre jobban mentek a 3:40 körüli intervalok. Heti 6 edzést írtam ki magamnak, ebből hármat pályára. Az edzések után 40 perc erősítés (fekvőtámasz, húzódzkodás) és nyújtás. Pulzusmérőm 2 éve rossz, de pontosan tudom-érzem, milyen tartományban vagyok. (Aki felhúzza itt a szemöldökét, annak mondom, h ogya következő poszt a szokásos évi terhelésélettani laborvizsgálatról fog szólni.)

EDZÉSEK

Ilyeneket edzettem (a rekortán 300 méteres, tehát élesebb a kanyarív, és több kanyart kell tenni adott távon, mint egy 400-as pályán). Az edzés elején 2.5 km bemelegítés, utána 2.5 km levezetés. Ennyi az oda-vissza futás a lakástól a pályáig.

- 3 x 3000 m stabilra - lásd kép

- 6 x 900 (csőmax)

- 8 x 1200 (javulósra)

- piramis: 1000 -2000 - 3000 - 2000 - 1000 (a nagyobb táv 3:45 körül, a kisebb 3:30 körül)

- 4 x 1500 (eleve gyors tempóba résztávszerű belegyorsítás)

- "repülős" (egyenest keményen sprintben megfut, kanyarban pihenve kocog; 4-5 perc folyamatosan)

- 4 x 2000 (stabilra, de submax) - lásd kép

- Tabata-protokoll (20 másodperc sprint, 10 másodperc pihenés váltogatva kb 6-8x, ez cirka 3-4 perc). Agyhalál.

- 2 x 6000 méter, de munkapulzusra pihenéssel a két hatezres blokk közt, a blokkon belül viszont folyamatos futással (az első szám mindig sprint, a második kocogás: 100-800, 300-600, 500-400, 800-100, 500-400, 300-600, 100-800) » amint látszik ez egyben piramis is.

A pályaedzések közti napokon babakocsi-futásos rekreálódás, vagy kocogás a rakparton. Az ugye látszik, hogy ezek a résztávok hosszabbak, mint egy klasszikus résztáv, tehát hosszútávfutásra vannak dizájnolva, viszont

A) nem tempós ultratávfutásra lett kitalálva (persze lehet belőle építkezni, de inkább(fél)maratonra hasznosak)

B) megköveteli a kemény tempót és időnként az explozivitást, amit sokan nem társítanak a hosszú résztávos edzésekhez.

Ebben a rendszerben futottam tehát a január-márciust. Előtte két hónapot lassú futásokkal, dombmászásokkal töltöttem. A hónapok, beleértve a pár versenyt is: átlag 13 km / alkalom.

- november 24 edzés, 320 km

- december 27 edzés, 359 km

- január 25 edzés, 374 km

- február 27 edzés, 315 km

- március 27 edzés, 326 km

Az ULTRA premierje őrület volt. Apropó: gyertek vidéki és fővárosi mozis elővetítésekre. Nagyvászonra készült, de tévére vagy tabletra. Mindegyik helyen közönségtalálkozók és vetítések után közös futások. Részletek, városok, időpontok itt!

Szóval a premier hete alatt édes kötelezettségek, szereplők és vendégek navigálása, programok, sajtó, produceri háttérteendők, kevés alvás. És a hét végén Vivicitta. Apropó, az ULTRA premieren volt relikviakiállítás, volt spartathlonos frissítőasztal (Öcsiék faszán modelleztek egy depót), amit a verseny főszervezője is megcsodált. Csanya pedig bemutatta, hogyan is kell enni egy csekkponton. 

Volt remény még, hogy 1:15-tel kezdődik a végeredmény, aztán 1:16-ra fogyott le, míg az lett a vége, amit két héttel korábban is megéltem a győri terheléses vizsgálaton. Sem akkor a futópadon 15 %-os emelkedőn, sem itt a Vivicittán nem volt semmi fizikai bajom, nem égett a tüdőm, nem fájt semmim, nem volt negatív gondolatom, volt erőm és energiám. Oké levegőből deficites voltam, de ezt megszoktam, magas a szenvedési toleranciaszintem. Csak a végén nem tudtam úgy valóságban szedni a lábam, ahogy gondolatban szedtem. Nem volt fizikai rosszullét, csak nem pörgött a motor. Öregedés? Véghajrá gyakorlásának hiánya? Még több beleváltós pályaedzés kéne? 

Egy sráccal már 5 km óta noszogattuk, húztuk egymást, nagy lelkierőt adtunk egymásnak, amikor esett a tempónk. A végére is egymás támogatva jöttünk be, kéz a kézben. Bocs, csak illegál képeim vannak.

1:17:48, 18. hely 6900 futóból. Így is 10 másodpercet hoztam a legjobb félmaratoni időmön, de fixre veszem, hogy még célzatosabb edzéssel 1:14-re biztos le tudnék menni. Az csak egy nagyon picit gyorsabb átlagtempót igényelne, lehet, hogy szélmentes időt, és mondjuk kevesebb felüljárót és kanyart. Nem panaszkodom, minden kis lépésnek, kis eredménynek is örülök.

Utána a gyerekekkel még délután egy 10 kilis átmosófutás is várt rám, ez volt a legjobb. Persze a nagyfiú az uccsó 200 méteren rákapcsolt, és egyedül finiselt, addig eljátszotta az olaszfocis nagyhalált. Majd elolvastatom vele, hgy mennyire elegáns a végesprint attól, aki amúgy végigkocogta a versenyt.

Összegzés: Nincs mese. Nincs meglepetés. Nincsenek titkok. Pedellusrovatunk következik.

Kevés edzéssel jó eredményt nem érsz el (persze kinek mi a jó?) - a meccset lehozod, de nagy csodát ne várj. Heti három futás (30-40 km) és mondjuk heti öt futás (50-60 km) ég és föld. Más az egészségfenntartás, és más az egészségfejlesztés, ahogy más az erőnlét és az erőfejlesztés. Az állóképesség, gyorsaság nem jön magától. Sokan azt hiszik, nem tudnak faragni az idejükből. Ez kábé olyan baromság, hogy "maratont is csak csodaemberek tudnak futni". Idézek innen: "Egy felnőtt embernek, harminc kilométert le kell tudnia futni. Ez nem egy sportteljesítmény, ez a normál, egészséges életműködésünk, ízületünk, izomzatunk, vázrendszerünk, tüdőkapacitásunk, pulzusunk, vérnyomásunk, energetikánk…" Szóval egy kis odafigyeléssel nem másodperceket, de tucatperceket tudnának javítani. Én is - tucatot nem, de mondjuk 3-4 perc félmaratonon bennem van, maratonon tán 10 is.

Közkeletű futófórumos téveszme az is, hogy a fent részletezett, "szintet lépő" képességeket hosszú futásokkal lehet megszerezni. Azzal inkább monotóniatűrést, fájdalomrutint, anyagcserét és táplálkozást lehet megtanulni, pulzust kontrollálni, kilométert gyűjteni. Ahogy, ha nincs dombedzés, lépcsőzés, akkor ne csodálkozz a hegyen. Ha nincs keresztedzés vagy más mozgásforma (pl. nyújtás vagy bicikli), akkor egy idő után jöhet sérülés, betokozódás. Ha túledzés van, szintén sérülés, letörés.

Azért ne kámpicsorodjatok el, fogjatok mindent a cipőfűzőre: tudósok kitalálták, miért kötődik ki rendre az a rohadék fűző. 

Na nekem ennyi volt a gyorsláb-idény, innentől jönnek az ultrák (215km, 160km, 246km), de az edzéseim nem változatok, időm továbbra sincs hosszúkat futni, kedvem viszont annál inkább a pályán lenni. Ezenkívül még pár kérdőjeles versenyt írtam fel, remélem, látjuk egymást, és még az is lehet, hogy egyszer a pesti maratonra is visszatérek hat év után. De addig is edzeni kell, ahogy azt tették anno a Titanicon is - mondjuk nem sok köszönet volt az evezésben.

Van olyan, hogy egy állítás köszönőviszonyban sincs a realitással. Vagy ahogy Krasznahorkai László, a fájdalmasan és csodálatosan hosszú szépirodalmi mondatok mestere mondta egyszer tőle szokatlan tömörséggel: "Nem vagyunk fölkészülve a valóságra."

Elkezdtem összeírni pár terminus technicust, amik a futószlengben gellert kapnak.

Van bennük irónia, nagy adag önsajnálat és púder.  Habosítás, felmagasztalás és bizalmaskodó jófejség.

Vannak ugye a "szakmai" kifejezések, amikkel a jólértesült szakik dobálóznak, mint például a drop, a vitálkapacitás, a plyometria meg a barometrikus mérés. De most a klasszikus csúsztatós, bennfenteskedős futó-futó interakciókból szemezgetnék.

Arra bíztatnék mindenkit, hogy kommentben írjon még hozzá, hogy wikipedizálós módszerral bővüljön a tudástárunk.

babatáv = én annyira ultrás vagyok, hogy az adott versenyen kínált távokból mindegyik más, ami nem a leghosszabb, az egy piti táv. Apropó, ez egy nagyon vicces lista 112 ponttal, hogy "Honnan tudod, hogy ultrás vagy?" (angolul.) Ez meg a Runner's World idevágó szótára.

maratoni (mint jelző) = hosszú, hősies kvalitásokat kívánó valami (már minden látvány, élmény, és a maraton szóval is így élnek vissza)
technikás = szar

jó volt = (jó) saras / esős / szopó

visszafogottan futottam = szégyenteljesen lassan (a futó azt hazudja magának és másoknak, hogy ez tudatos megfontolás volt)

"a verseny útvonala nagy részben szilárd burkolat (beton, aszfalt), a többi murva, kikopott föld, gyep" - ki itt nevezel, hagyj fel minden reménnyel

volt egy kis emelkedő = kurvára meredek volt (de a sztoriban jobb szerénykedni) 

benéztem 4 perc/km alá = majd' meghaltam (túlvállaltam)

a párom támogat = max elviseli, de inkább a töke tele van azzal, hogy mindennap több órát edzek, és minden 2. hétvégén versenyre megyek

laza 50-es = kiírta az edzőm, de kurvára nem volt hozzá kedvem

rápihentem = baszottul nem edzettem semmit előtte, és lelkiismeretfurdalásomat felvágással palástolom

nem vagyok százas = előre exkuzálom magam, hogy szégyenteljes, hozzám méltatlan idővel fogom zárni ezt a mai versenyt

a végét meghúztam = mivel végig lazsáltam, vagy feladtam a dobogót, mert hamar felmértem, hogy ma itt nekem nem osztottak lapot, ezért az illendőség kedvéért - hadd lássák a célban álldigáló népek - lesprinteltem az utolsó kilométert.

karcolgattam = már nem tudok mit kitalálni, megújulni az edzésben, így jobb híján a facebookos / stravas ismerősöket szórakoztatom. Apropó: láttátok a futással és bringázással "összerajzolt" térképgyűjteményt? Klikk ide.

Ennyit tudtam kapásból. Úgy jártam, mint pár éve az orfűi triatlon versenyszervezője: miután a lezúduló heveny eső elmosta a teljes versenyközpontot és minden cuccot, azt mondta: „Gyerekek, az élményt tudom adni, mint befutócsomag”.

Jöhetnek az ötletek!

(A poszt bővített változata a Runner's World magyar változatában jelent meg, 2019/1. szám, online részletek itt.) 

Wolfgang Behringer nagyszabású könyvének bemutatásának első részét a 20. századi szpartakiádoknál hagytam abba, de így előreszaladtam az időben, hiszen a mű igazán izgalmassá már korábban, az európai középkor sportját taglalva válik.

A SÍPCSONTRÚGÁSTÓL AZ ÁLLATHECCEKEN ÁT A NŐKIG

Az egyház negatívan ítélte meg versenyekre való felkészülést, tétlenségnek tekintette. Hatalmas a kontraszt, mert az ókorban pont fordítva volt: a kétkezi munkának nem volt becsülete, a tétlenség volt a kívánatos állapot. Savonarola prédikátori túlbuzgóságában máglyára vettette a táblajátékokat és sportszereket is. Őt nem nagyon érdekelte, hogy a nagy egyházatyák Atleta Christinek (Isten bajnokainak) nevezték a kereszteslovagokat, akik egyben a lovagi (sport)tornák résztvevői is voltak.

A középkor vezető sportága a lovagi torna volt. A torneamentum jelentése minden esetben harci játék volt, amit két fél vívott meg szabad ég alatt. A két harcos egyéni összecsapását tjostnak (párviadal), a csoportos küzdelmet buhurtnak nevezték. Amellett, hogy iszonyatos nehéz páncélzatban és fegyverzettel nyomták, nemcsak a brutális erő számított. Mivel a tornák után esténként az ünnepségek énekkel és tánccal folytatódtak szinte minden vidéken, ezért a kellem és az énekesi képességek is számítottak. A nézelődő nemes nők tehát a lovagi tornán egyfajta civilizátori szerepet töltöttek be.

Tudtátok,  hogy India 1950-ben azért mondta le a részvételt a brazíliai focivilágbajnokságon, mert a játékosokat nem engedték mezítláb játszani? Hogy Sienában 1291-ben például a rendkívüli veszélyesség miatt betiltották a hógolyózást? Hogy az Oktoberfestnek köze van az újkori olimpiákhoz? És hogy az újkoriaknak alapjában véve a világon semmi közük nincs az ókori játékokhoz? 

(A kritika 2. része itt.)

A múltkor A futás világraszóló története posztban azt ígértem, hogy ez a most tárgyalandó könyv sokkal velősebb lesz, ezért két részletben hozom le. Bizony, több figyelmet érdemel, mert komolyabb, nagyobb lélegzetű, de mégis gördülékeny, majdhogynem lebilincselő munka Wolfgang Behringer históriája. Közel 500 oldal, szerepel a címben az elrettentően ható "kultúrtörténet" szó, és hát egy német professzor írta. Azt hiszem, már itt elmenne a kedve sokaknak (pláne ha közben suttyomban kitöltötte a 15 évesek szövegértését is mérő PISA-tesztet, és elszomorodott utána), de ígérem, Behringer könyvét tényleg érdemes végigolvasni. Ennek adom itt most egy hosszabb, de remélhetőleg érdekfeszítő összefoglalóját.

A címlapon a sienai legyező alakú főtér, amire éppen különböző városrészek lovascsapatai vonulnak be 1546-ban. Tavaly a Toszkán100 után megnéztük, a mai napig így néz ki.

Januárban elkezdtem összeszedni pár neuralgikus pontot, amik a futó életében óhatatlanul előfordulnak. Ezekben a futónak - a kialakult rutin ellenére is - idővel döntéseket kell hoznia. Hova nevezzek, mi lesz, ha nem kerülök be? Fogadjak-e edzőt? Kísérővel vagy anélkül induljak el? Bevegyek-e közben fájdalomcsillapítót? Feladjam vagy ne? Körözzek vagy inkább vessem magam az ismeretlenbe egy A-B versenyen? Unatkozom - vigyek fülhallgatót vagy a dolog járulékos eleme, hogy elviseljem magam és az unalmamat? Mi a helyzet a pénzdíjakkal: motivál vagy megront? Ezekből jön megint pár téma. Gondolkodjunk, szavazzunk!

AZ ÜBERELÉS KULTÚRÁJA

A futás önmagáért, önmagunkért való dolog - dísztelen, egyszerű, tényszerű. Ezért is visszatetsző, hogy teret nyert benne az überelés kultúrája. Az amatőrökről beszélek, a profiknál és a rekordhajhászóknál ez a mentalitás évezredek óta jelen van a sportban.

Egyfelől divat, másfelől nézve szinte korszellem, sőt sokaknak alapbeállítódás lett a másikra való rálicitálás. Nagyobbat, többet, látványosabbat csinálni. Persze gyakran mindegy is, hogy nagyobb, több vagy látványosabb a kitűzött cél, az is indifferens, hogy volt már-e ilyen: elég jól kommunikálni, harsányan. Mindeközben sokan elfeledkeznek alapvetésekről: nem maga a dolog és annak minden hozadéka a fontosak, hanem csakis a célok,  célfelállítások (mert ha nem is sikerült, a hype így is megvan), mert azzal lehet kitűnni, figyelmet szerezni. (Szélsőséges esetben ez vezethet egyértelmű csalásokhoz  vagy megkérdőjelezhető hitelességű teljesítésekhez.) 

De itt jön egy izgalmas paradoxon: a rátromfolás kultúrájában pedig egyre többet bíz az ember másra, külső segítségekre, mint magára. Ez önellentmondás: hiszen ő találta ki a saját célját, mégis azonnal mással képzeli el megvalósítani. Minél nagyobb a "tét", minél bonyolultabb a célkitűzés, minél rázósabbnak ígérkezik, annál többet szeretne kiszervezni, hogy más vállára is jusson a terhekből, felelősségekből, miközben az ő dolga egyszerűsödik. (Nyilvánvaló, hogy vannak olyan vállalások, ahol nem lehetne más nélkül megcsinálni: vagy mert konkrét szabály írja elő, hogy legyen segítség, vagy a logisztika, pl. a  tavalyi 50 kilis etapokban végigfutott Kék Túra).

Elég furcsa direkt vállaltan úgy menni a nagyobb ellenállás felé - amit elvileg szeretünk, ami motivál minket -, hogy közben magát az ellenállás nagyságát az ember megpróbálja minimalizálni, csökkenteni vagy éppen olajozottabbá tenni. Nem bűn, nem hiba: mások vagyunk, különbözőképpen gondolkodunk, ki többet hagy másra, ki kevesebbet. Erről szól majd ez a poszt és ennek a folytatása, és persze erről is szólt a "felszopó" írás, amiben a kísérés kisértését jártam körbe. És ha már ennél a momentumnál tartunk, rendezzünk nem reprezentatív szavazósdit.

Felmerült múltkor az is, hogy ne mondjam már meg senkinek, mit és hogyan is kéne csinálna. Kezdett olyan érzésem lenni, mintha vaskalapos nyelvművelő volnék, aki a helyes beszédről és írásról delirál. De nincs olyan, hogy helyes. Például a nyelvtudomány a közlés, a kommunikáció megvalósulását tekinti helyesnek, bárhogy is történik. Ami pedig félreértéshez vezet, azaz gyengíti a kommunikációt, na az a nem helyes. Tehát itt félreértés van olvasói / írói részről. Saját magamról írok, a saját viszonyulásomról, illetve saját véleményt és/vagy tapasztalatot, semmi deskriptív szándékom  nincs.

Ki mit visz el az írásokból - az ő dolga. Nincs "csak és kizárólag", csak személyes preferenciák. Egy haverom szerint azok hajlamosak kikérni maguknak, hogy nekik senki ne mondjon meg semmit, akiknek egész életükben mindig megmondták a dolgokat, és sajnos ettől frusztrálttá váltak, és pillanatok alatt rágörcsölnek mindenre. A suliban is voltak, akik komolyan vették a "kötelező irodalom" kifejezést, és nem azt olvasták, amihez kedvük volt. (Ebben  persze benne lehetett a kötelező irodalom is.)

A mostani és jövőbeni témák sem lesznek kevésbé megosztóak, mint kísérés. De a lényeg azon van: beszéljünk róla, legyen értelmes dialóg, kommenteljünk - én inkább csak feldobnám őket. Biztos van olyan szempont, amit kihagyok, vagy nem is tudok róla, esetleg nem tartom fontosnak, vagy csapongók.

1) Fájdalomcsillapítóval vagy sem?

Ez főleg etikai kérdés. Az ortodox szemlélet szerint a futás része a fájdalom, csillapítani nem ér. A kőkemény futónáciknak pedig már egyenesen csalás. A megengedőbbek, ha nem olvasnak tiltásról a szabályzatban, simán bekapnak egy-egy Algoflexet, Cataflamot, vagy valami durva cuccot. Merthát ha stimulálni lehet koffeinnel korlátlanul gélben, kávéban, tablettában, akkor ez is belefér. Beleférhet. Egyesek a kísérőikkel komplett háziorvosi táskában elférő patikát vitetnek a versenyre. Nem toxikománok ők, csak óvatos duhajok.

Lehet-e, kell-e határt szabni ennek? A külső "gyorsgyógyítás" (pl. jegelés, lekenés, ragtapasz) oké? A belső (lenyelt gyógyszerek) már nem? Tovább lehet rugózni még azon, hogy egyáltalán a gyógyszerhasználat része lehet-e a versenyzésnek. Lehet-e nyugtatót bevenni (pláne sörrel) verseny előtt, hogy egyáltalán valamennyit aludni tudjon az izguló futó? Vagy Immodiumot bekapni, hogy a széklet (mint a Taft-frizura) tartson? Ha verseny előtt történik a szerhasználat, esetleg utána, az oké, csak közben nem fair? Hol kezdődik a gyógyszer, és hol a természetes hatóanyag, népi praktika? Tudjuk-e, hogy hat határterheléses futónál egy-egy készítmény? Tudja-e maga a futó?Tanúja voltam, amikor UB-n egy sporttárs a magas pulzusra (szívverés) Panangint ajánlott a versenyzőtársnak. A másik azt kérdezte: Az jó? Persze, vedd csak be. És bevette. Vak vezet világtalant.

2) Sorsolással vagy gyorsasággal?

Ez igazából álkérdés. Mindenkinek meg kell kapni az esélyt, hogy nevezhessen. Ettől (is) szép az amatőrsport. Ez nem Monty Python-comeback show, ahol 15 mp alatt elfogytak a jegyek, annyian klikkeltek. 

A versenyszervezők így is kreatívan tudnak bánni az eszközökkel, néhol ezeket vegyítik:

pl.

- differenciált árú sávos nevezés (korai, normál, késői - és ezek egyre drágulnak)

- nemzetiségi kvóta

- elért időeredmény alapján rangsorolás

- előzetes kvalifikáció, illetve automatikus bekerülés eredmény alapján.

A Spartathlonon pár éve rájöttek, hogy az baromira gáz, hogy az kerül be, akinek jobb a netkapcsolata és boszorkányosabban veri a klaviatúrát, amikor nyílik a nevezési felület.). Emlékszem, amikor a Boston Marathonra neveztem, megjelöltek egy (1) napot, amikor nevezhettem. Nem kellett gyorsnak lenni, de csak aznap tudtál nevezni. 

Ilyen egy úriember, amikor megtudja, hogy azalatt az öt perc alatt, amíg ő a nevezési lapot pötyögte, közben betelt az Omszki tavat körbefutó versenyre a nevezés:

Kíváncsi vagyok, mikor jön el a licit ideje. Aki nagyon be szeretne jutni majd egy versenyre, lehet, hogy hajlandó lesz - mint az eBayen - licitálni. Aki többet ad, bekerül. De az is lehet, hogy "holland licit" lesz, mint a rotterdami virágpiacon: nem lentről indul, hanem fentről csökken a kikiáltási ár, és aki már nem bírja idegekkel, mert fél, hogy valaki megelőzi, az lecsapja a még magas árat.

Van, ahol sajtos pontrendszerrel szelektálnak Badwater): nem elegáns, de a szervező megválogathatja, rostálhat. Van, ahol mégcsak pontrendszer sincs (Barkley), hanem furmányosan elrejtett nevezési lehetőség (konkrétan alig lehet megtudni, hogy mikor és hol lehet feliratkozni), amihez demotivációs levelet kell írni (tedd magad érdekessé, illetve hülyévé), majd a szervező mazsolázik. De hangsúlyozom: ha korrektek, akkor ezeket a nevezést szűrő filtereket a demokratikus nevezési lehetőségek UTÁN vetik be, és nem mint előzetesen kizáró (mert teljesíthetetlen) feltételt. Ezért hányok vért a London Maratontól, ahol a 30+ezres futólétszám ellenére is csak 10%-nál kevesebb "nem brit" nevezhet.

Az idei év itthon cezúrát hozott. (Ha jól tudom) először vezettek be futóversenyen sorsolásos rendszert itthon. A futás népszerű, a terepfutás ezen belül nagyon, és az erdőterhelésnek is van ára, az ösvénynek is megvan az áteresztő képessége, a versenyek lebonyolításának is van határa. Szóval Csanyáék idén már sorsolnak a résztvevők közt. 2018-ban az UB-n vezetik be. És gyanítom idővel a BSI-nek is el kell majd gondolkodnia, amikor majd 20000 egyéni  akar maratont futni, vagy 30000 a Vivicittán 10 km-t.

Mindenesetre a lottózásnál a sors szeszélyére van bízva az ember, a kvalifikációnál "hozott anyagból dolgoznak", azaz eleve versenyhelyzet teremtődik (kinek van adott korcsoportban jobb felkészültsége, eredménye), mik a rájelentkezés nagyon nagy elköteleződést a verseny iránt (akkor és ott gép előtt lesz a nevező) és marhajó gépelési képességeket.

3) Edzővel vagy edző nélkül?

Egy 120 kilós kollégám egy hosszúra nyúlt filmstúdiózás estéjén elmesélte a futáshoz való viszonyát. Azt mondta, hogy elkezdett futni, de idővel abbahagyta, mert megijedt attól, hogy annyira gyorsan és egzaktul reagált az aktuális (lelki) állapotára a futás. Tök érdekes szempont volt. Igazolta azt a tételt, amit gyakran elhallgatnak a futószakirodalomban, vagy a futók az egymás közti beszélgetéseikben: könnyebb lejönni, mint rászokni, sok a pályaelhagyó, nagy a fluktuáció.

Ha fordítva lenne, akkor millióan futnának itthon. Nagyon kevés olyan ember, aki ne próbált volna még futni. Oké, tán az idősebb korosztály, mert annak idején nem volt ekkora divat, sőt nem is számított illendő dolognak. Még a30 éve is meg-megszólták érte az embert - igaz, ez kultúra- és helyfüggő jelenség. De tény, hogy mindenki futott általános iskolában tornaórán akár. Vagy, ha csak valamit sportolni akart. Vagy akinek mondták, hogy ez jó lehet, próbálja ki. 

Tehát azok, akik kitartanak, és azonbelül akiknek daily basisnél is többet jelent a futás, előbb-utóbb elgondolkoznak, hogy lehetnének jobbak. Szerekkel, táplálkozással, több edzéssel, netán jobb, minőségibb, tervezett edzésekkel? (Idevágó háromrészes interjúmat Lőrincz Olivérrel itt keresd: 1, 2, 3.) Nyilván nem fogad edzőt olyan, akinek a futása hiátusokkal tarkított alkalom, netán minimálprogram az életbenmaradásra.

Mi a megoldás? A neten kering milliárdnyi edzésterv, amit a futók magukra próbálnak szabni. Persze a pulzusok ott általánosítottak (így felejtősek), a fokozatosság relatív (a futó magának okoskodja ki), a hatásfok kérdéses. Leginkább empirikusan lehet önmagunk edzőjévé válni, persze nagyon nem árt a felületesnél jobban ismerni a szakirodalmat és a tested. Magad uram, ha szolgád nincsen.

De ha lehet? Nem szolga, hanem szakember. Többnyire adott célra, idényre, vagy hosszútávra sok alkalmas edzőt találhatunk. Vigyázat: vajákosok, tapasztalatlan diplomások akadnak. Az igazán sikeres (mi a siker!?) avagy minőségi edzők közszájon forognak. Ők már válogat(hat)nak. Edzésmódszereik és árszabásuk különböznek, és kérdés, hogy melyikük mennyire adaptív, "miben utaznak":

- módszer (pulzus, gyorsítás, szarrá futtatás)

- táv (ultra, maraton, rövid) stb.

Van, akinek istállója van, van, aki várólistázik vagy szelektál, és akad, aki csak kevesekkel dolgozik. Szeretem ezt a szót: munkajelleget ad egy hobbinak. Szinte sikk edzőt tartani. Ultrafutótáborban gyakori beszélgetés, amikor egy 50 kilis túrán összeverődik pár futó, hogy "Neked milyen pulzus van előírva?" Emlékezetes óranézegetős sztorimat a 2016-os Spartathlonról lásd itt.

Könnyen kialakulhat asszimetrikus jelleg: a futó részéről irreális elvárások, tupírozott adatok, az edző részéről helytelen elemzés alapján kiírt, rossz edzésterv, hajszolás, vagy épp hogy közömbösség (12 egy tucatként kezelés). Változhatnak a viszonyok is: ami kezdetben picit hierachikus, de mégis csak partneri, mellérendelői viszony volt, felborul. Az edző kezdi el irányítani a klienst. Távszakemberből mesterré válik, a futó tanítvánnyá. Vagy a kliens kerekedik felül, és az ő szájaízéhez készülnek az alul- vagy felültervezett edzések.

Akinek az időbeosztása alkalmas arra, hogy rendszeres edzéseket végezzen betartva az edzői előírásokat, aki szereti, ha kontrollálják az edzéseit, szakértőn foglalkoznak vele, építik az évadát, leveszik az edzéstervezés nyűgét a válláról és a "végrehajtó" szerepkört osztják neki - az fogadjon távedzőt havi átlag 5-10 ezer forintért. Ja, mert azt eddig nem mondtam, hogy virtuális kapcsolatban vagy az edzővel: az esetek nagyszázalékában online megy a kérdezz-felelek és edzésterv, nem nagyon látjátok egymást.

4) Pénzdíj a dobogósoknak vagy ne?

Keveseket érint a kérdés, de többeket zavarhat. A profi sportban ez szintén álkérdés. Az amatőr sportban pedig kapásból vágnánk rá, hogy pénzdíj, sőt bármifajta premizálás, rajtpénz nélkül kell/szabad versenyezni. Van azért egy nagy szürkezóna. Eleve most beszéljünk maraton feletti távokról, mert az az alattiaknál sokkal gyakoribb a pénzdíjas honorálás. Ezzel vonzóbá szeretnék tenni a mezőnyt az elitnek vagy a megélhetési futóknak, így növelve a verseny presztízsét, amit jó esetben az indulók korábbi eredményei, rangja, és a versenyen futott ideje is validál.

Szeretjük azt gondolni, hogy az ultrának van egy edukáló hatása, hogy olyan mint a Macskafogó vasbulldoga: bemegy a konfúz, rossz lélek, és hátul kicsúszdázik a javított, megnevelt, megformált 2.0-ás változat. Azt gondoljuk: a sok küzdés hajlíthatatlanná tesz minket, és végsősoron azért szeretjük csinálni, mert önmagáért van a tevékenység, nincs benne anyagi érdek. És akkor ebbe a szép ideába rondít bele egy pénzdíj. Nofene!

Vajon az ultrasportban hol húzódnak az amatőr és profi közti határvonalak? Már ha vannak, ugye profik. Vannak a szabadstílusú versenyek, ahol a szervező dönt mindenről, így a díjazásról is, és vannak a "kötöttek", amikkel az atlétika bürokratikus világához is tapad az ultra szakág (pl. 100km, 24h VB). Utóbbinál is más szabályok, szokásjogok vannak.

Vajon kompromittál-e a pénzdíj? Változtat-e valamin? Van-e olyan, hogy ultrás etika? Fontos-e bármit kapni a végén? Ha igen, legyen az nagy összeg? Ha kicsi, mi értelme? Meg amúgyis? 

Vannak a pénzdíjtól kategorikusan elzárkózó versenyek, és vannak kimondottan gazdagon eleresztett futamok. (Megtehetik, ha sok szponzor, sok induló vagy magas részvételi díjat kérnek, és abból le tudnak kanyarintani az 1-3 női-férfi mezőnynek, vagy akár az 1-10-nek is pénzdíjat). Mostanában egyre több amatőr ultraversenyen is bevezettek pénzdíjat.

Egyszer engem is felhívott egy hazai verseny tulaja, hogy adna pénzdíjat a dobogósoknak, mik a tapasztalatok, mennyit adjon? Mondtam, szerintem semmit. Nemcsak a modern motivációs tankönyvek mondják ki egyértelműen, hogy meghaladott a pénzzel való serkentés módja, hanem a saját futótapasztalatom szerint is. Nem szimpatikus dolog. Nem ezért csináljuk.  (Bocs a többesszámért - wishful thinking.) Ez egy hobbi, szerelem, mánia, lehet belőle költséges hobbit varázsolni, de alapvetően nem az. Mi fizetünk azért, hogy rajthoz állhassunk, és a végén ne kapjunk semmit. Mert így szeretjük, mert ettől (is) kap többletjelentést az ügy.  Rég rossz, ha valakit ez mozgat. Őszintén: szánalmas. Dehát ki kell fejezni a győztesnek, hogy mégiscsak ő győzött! - mondta a vonalban a hívó. Mondtam, hogy mindenki tudni fogja, akit érdekel. Na de a benzinpénz, a szállásköltség, meg a felkészülésre fordított idő! Mondtam, hogy ezzel az erővel minden egyes indulót honorálhatna, kvázi térítési díj. Ő ragaszkodott hozzá, hogy legyen. Mondtam, akkor adjon szponzorcuccot, zselét, cipőt, ölelést, akármit. Dehát valaki ebből él, és ettől lesz különb a verseny, jólesik az elismerés mellé! - hangzott a végső érv.

Most erre mit mondjak? A díjak a hiúság Viagrái. Ideig-óráig tartanak, na és utána?

Az is bolond, aki ultrafutóvá lesz Magyarországon - mondá Csokonai Vitéz Mihályunk. Szerintem itthon senki nem él ebből (mármint ultraversenyzésből), de ha ebből él, akkor tényleg összefogja magát szarni, hogy megszerezze a 100-200 ezer forintot? Az fog lebegni a szeme előtt 140 km-nél, hogy bazmeg rákapcsolok, mégiscsak 10 darab deákferencről van szó. Van pár futó, akit szponzorok támogatnak, hol kulturált (nem tolakodó) formában, hol harsányan - utóbbiak a futóélet Tornyi Barnabásai. (Ő volt az a fociedző a '90-es években, aki amikor bejött nyilatkozni a Napkelte stúdiójába, a fehér ingét kilónyi logó, felvasalt matrica húzta le. Na jó, ezek még olyan idők voltak, amikor a Fradinak a Symphonia, aztán a West cigi volt a mezszponzora.)

Van olyan, aki az ultrázásból képes eléldegélni küllföldön : igenám, de itt egy hosszú elemző cikk, hogy miért is van olyan kurva sok DNF (did not finish) az ultrákon külföldi menők neve mellett. Egy rakat versenyen indulnak, de ha valami gebasz van, azonnal kiszállnak, nem kockáztatnak, mert majd lesz egy verseny, ahol összejön, lesz pénz, de főleg a szponzor fogja tovább pumpolni. Már amíg bírja, amíg ki nem nyírja a térdét, vagy végleg ki nem ég.

Lehet, hogy eljön még az az idő, amikor nemcsak rajtpénz, nemcsak finish pénz jár, hanem amikor chipszőnyeghez vagy dugókázáshoz ér a futó egy ellenőrzőponton, akkor a paypass-os kártyára le lehet csippantani majd egy bónuszösszeget?

Közhely, hogy ahol a pénz megjelenik, ott a dolgok más fénytörésbe kerülnek. Akár meg is romolhatnak, vagy feszültebbé tehetik a közeget. Pénzzel motiválni fura dolog egy öncélú sportban, az ultrában eddig sem volt pénz. (Miért is nem látni afrikai futókat ultraversenyen? Nem azért, mert tehetségtelenek, vagy ne lenne kitartásuk.) Mondhatnám azt is, hogy elveszti tőle az alapvonását a sport. (Vesd össze: "a közpénz, ha kikerül állami kezelésből, akkor elveszti közvagyon jellegét".) A magam részéről Indyt követem, aki az ócska, csorba pohárkát vette el, és nem a színes-szagos-díszes kelyheket a Szent Grál-polcról.

Így is bőven lehet adni a győzteseknek reklámbizbaszt, ajándékcsomagot, szponzortárgyat, izéhozét, hogy a végén a zacskókkal, kupával karácsonyfának nézzen ki a dobogón. Ki lehet utána írni Facebookra, hogy köszönöm fűnek-fának, a futó is kiírja, mindenki látja, kész a keresztpromó és még hatákonyabb is.

Egyszer nyertem "pénzdíjas" versenyen: Stratford-upon-Avonban 2:50-es maratonnal harmadik lettem. 30 fontos H&M utalványt adtak, amit csak egy másik városban tudtam beváltani. Ha tudtam volna, hogy díjaznak, akkor sem mentem volna gyorsabban.

És igen, jólesett: az eső. East-Midlands meglehetősen nedves hely.

Tudtátok, hogy Dante a pokol szenvedései között a futást is leírja, mint egy örök körtáncot, amiből nincs kiszállás? Hogy a 400 méteres pálya volt a kompromisszum a méter és a mérföld  között (negyed mérföld = 402 méter)? Hogy egy korai maratonista sós marhaúslevesbe áztatta a lábát, hogy a bőre ellenállóbb legyen? Hogy a hátrafelefutás közben 20%-kal több energiát égetsz el? Hogy az inkák futólépéses csomagküldő-szolgálatot működtettek, majd a 16. században Közép-Európában 40-50 fős gyalogos futárhálózatok működtek? Vagy hogy a New York Maraton első, 1976-os sajtótájékoztatójára egyetlen újságíró sem jött el?

Ilyen közbevetésekkel, szórakoztató részletekkel van tele az a két könyv is, amikről a következő hetekben írok. A közelmúltban jelentek meg suttyomban. Mindkettő vaskos sporttörténeti kiadvány, mindkettő kronologikusan halad, csak az egyik úgy "ánblokk" próbálja felgöngyölíteni a szálakat (A sport kultúrtörténete), míg a másik, amiről most írok, csak a futást vizsgálja. Nem kritika következik, inkább olvasónapló, kiemelve egy fontos fejezetet.

Két hete Gútán (avagy Kolarovo) futottam egy erőfelmérő tesztmaratont az alapozás kellős közepén. Ez az a része a Szlovákiának, ahol Hungaroring sima az aszfalt, sík a terep, csodás kerékpárutak vannak, kedves kis falvak. Tavaly is voltam Gútán vízkeresztkor, szerettem. Sífutórajtszámot adnak, baráti a hangulat, bitang nagyot dörrentő ágyús rajt, meleg kaja utána, szinte végig egyenes, a Vág gátja mellett haladó pálya. Idén kevesebben voltak, sokan nem akartak szembenézni a -19 és -12 között ingadozó hidegekkel. A rajtot lekéstem, mert a közvécében folyattam a lefagyott ujjaimra a melegvizet, de az egyperces hátrányból hamar felzárkóztam. Szikrázó nap, kék ég, az úton előttem átvágó őzek, szuper volt. Pláne úgy, hogy az órát otthon felejtettem: annyira szabadon futhattam, nem nézegettem a csuklómat, ez a jövő. Réteges öltözködéssel teljesen futható verseny volt, igaz a 3 (!) kesztyűben így is lefagyott a végére a kezem. 

Miért írom ezt az érdektelen felvezetést? Mert a fordítóig 3. helyen futottam, és visszaforduláskor realizáltam, hogy az addig elég jó kis hátszél micsoda brutális ellenszélbe váltott. Alig lehetett haladni, szinte lépésnek éreztem. A hőérzet még 10-12 fokot csökkent, így azért elég meredek volt. Az egyik ponton elkértem egy kukászacskót, karoknak és fejnek lukat csináltam, sokat segített. Ezzel a mutatvánnyal időt vesztettem, felért rám egy srác, akinek bringás kísérője volt. Együtt mentünk 14 kilométert visszafele. A srác beállt mögém, pedig másfélfejjel volt magasabb, egyszer nem akart vezetni, de még a széltől begörnyedt bringás kísérője is besorolt. Az utolsó 3 kilin pedig köszönés nélkül elegánsan ellépett, addigra én már ki voltam facsarva a légellenástól.

Volt időm elgondolkodni, hogy mégis mi az istent csinált a bringás kísérő. Egyszer nem láttam etetni, itatni, szélárnyékozni a srácnak. Nem sok segítség volt, közös mókának pedig lehetett volna jobb is, mint légorkánban, hódarában araszolni. Akkor kezdtem el összeszedni a gondolataimat pár futódilemmáról, amik gyakran felvetődnek. Elsőként a kísérésről, értelméről, lehetőségeiről, pro és kontra.

FUTÓDILEMMÁK - bevezetés

Az a probléma a világgal, hogy a buták mindig magabiztosak, az értelmes emberek pedig tele vannak kételyekkel - mondta Bertrand Russel. Tőle bőven elfogadható ez a leegyszerűsítő sommázat, lévén szinte mindenhez értett, és egész életében a kételyek vitték előre, Nobel-díj ide vagy oda.

A majd random jelentkező Futódilemmák-sorozatban az én kételyeim következnek. Ebből még nem következik, hogy értelmes lennék. De remény még van. Eleget írtam a vesszőparipáimról (szélárnyékról és a városi közlekedésről), ráfordulok az inkább kurrens futótémákra. Ezek lesznek még: feladás, pénzdíj, reklámozás/szponzoráció, körözős versenyek, fülhallgató/okostelefon hordozása, testi igényesség stb... Nem teszem mindegyik mondatomhoz hozzá majd, hogy "szerintem". A kiegyensúlyozottságra sem törekszem. Aki E/1-ben ír, azt mindig megtalálják azzal, hogy ő egy megmondóember. Lehet csámcsogni, fejrázni,  hümmörészni, kommentelni. De ezek inkább kérdésfelvetések a részemről, mégha vonalas megállapításnak is tűnnek elsőre. 

Leginkább az esélyegyenlőség (a fair szellemiség), és az ebből fakadó puritán versenyzés felől szemlélődöm, mert így könnyebben elkerülhető az öncsalás. Leginkább olyan témák ezek, amikben nincs személyes tapasztalatom, lévén nem élek velük, viszont láttam eleget belőlük. Egyszerre leszek kibic és analizátor. Magalslabda minden egyet nem értőnek.

KÍSÉRÉS

Az alapkérdés így szól: Miért kell kísérő egy versenyen, ahol végsősoron magadat méreted meg? 

Hát akkor, rázzuk a kefírt, figyeljük a monitort izgatottan, kezdődik a téma levetkőztetése pro és kontra. 

Talán nem árulok el titkot, hogy én azon az oldalon állok, hogy 1) nem mást akarok szívatni, hanem magamat 2) többet ér egyedül a teljesítményem, mint többesszámban 3) az élmény így is, úgy is azé, aki végighajtja a távot. 

Kinek kellhet kísérés? Akik nem szeretik a spontán helyzeteket, a rögtönzést, a váratlanul megoldandó és hosszab időtávra kiható feladványokat. Akik a biztos kereteket kedvelik, nem pedig az izgalmakkal és váratlan kíhívásokkal megfejelt extra versenyszituációkat. Tökéletesen mást gondolok, mint például Csécsei Zoli (innen is gratula a futópados világrekordjához), aki a futást csapatmunkának képzeli el. Az ellentmondás ott van, hogy egyedül készülsz fel, és mégis mások kellenek hozzá, hogy realizáld a felkészülésed célját?! Valakit a tökéletes verseny éltet (amit kísérőkkel karöltve tud megvalósítani), engem az élmény, a mögöttes tartalom, a kaland.

Tökre megnéznék megrögzött kísérős futókat egyszer szólóban nekivágni egy nagy versenynek. Kábé mint annyira lennének parában, mint kontrollfreak cégvezetőket tandembicikli hátsóülésére ültetni, ahol csak tekerhetnek, de semmi ráhatásuk az irányításra nem lehet.

Előrebocsátom, számomra a kísérés a "száraz november" kategóriába esik. Tudjátok, nemrég volt egy ilyen össznépi trend, hogy nem inni alkoholt egy hónapig. Azt megnéztem volna, hogy december 1-jén milyen és mennyi maligánfok csorgott le a száraz torkokon. De a lényeg az, hogy ez a trend pont annyira hatékony, mint amennyire értelmetlen. Mire jó? Útmutató? Illúzió? Védekezés? Tényleg egy ilyenen múlik? Miért nem bízol magadban, miért kell külső erő?

(Nem sorolom a kísérés élethelyzetébe a Hajrá Apa! krétafeliratokat, az Égjen a zsír!-táblával kint álló rokonokat, de még a maraton közben egy villamosmegállóban beadott zselét sem. Ez minimál vagy passzív kísérés, inkább követés. A konstans, tervezett, és kivitelezett, teljeskörű kísérés tartozik ide autóval, bringával, kosárkával, csomagtartós terülasztalkámmal, mindent rejtő táskákkal felszerelkezve.)

A futóevolúció része, hogy hosszabb és nehezebb távokra ácsingózik az ember. Van, aki a wishful thinkingnél megragad, és van, aki belekóstol a hosszú hosszútávba.

A teoretikus "nagy vállalásról" való gondokodás közben, vagy a kézzel fogható kudarcok után előbb-utóbb felmerül: egyedül nem megy. Ilyenkor kísérőt keres a futó és ilyeneket mondogat magában: biztos azzal rontottam el eddig, hogy nem volt kísérőm. Vagy: biztos csak úgy tudom teljesíteni a kitűzött célt, úgy tudom lenyelni a nagy falatot, ha viszek valakit pátyolgatni engem. Sörkorcsolya-effektus.

Egy egyéni, magadról és a saját határaid kereséséről, tágításáról szóló sportban meglehetősen furcsa eszmetársítás  mindez.

Aki egyedül indul el, az lehet ambíciózus, vakmerő, felelőtlen - mindig a nézőpont számít, azaz a "mihez képest" meg hogy mikor ítélsz (utólag vagy előzetesen).

A kísérés intézményrendszere nagy múltra tekint vissza, elég csak a párbajsegédekre, vagy a rock n roll bandababáira gondolni. Vagy azokra a segítő kezekre, akik miatt Dorando Pietrit, az 1908-as olimpia a maratoni győztesét diszkvalifikálták.

Szóval ha felmerül, hogy itt bizony magunk mellé veszünk valaki(ke)t, az többnyire ilyen okokból motivált:

- bizonytalanok vagyunk magunkban (megoldás: tapasztalatszerzés, mentális tréning, toleranciaküszöb-kitolás, akaraterő)

- kényelmesek vagyunk (megoldás: lépj vissza egy mezőt! Ez az egész hosszútáv-futkorászás nem a komfortzónáról szól, és már a csecsemőkorból is kiléptünk rég. Az élet harc.)

- tanult ember módjára tudjuk, hogy nem leszünk flowban, azaz a kihívás és a képesség valamiképpen nem áll összhangban, jellemzően az utóbbi rovására (megoldás: adjuk alább, és fokozatosan építkezzünk)

- nem tudunk mit csinálni a családtagunkkal, aki nagyon részt akar venni a mi emberkísérletünkben, vagy csak kíváncsi, hogy hova a picsába tűnik el a párja egy hosszú hétvégére (megoldás: mondjuk neki, hogy ő sokkal rosszabbul érzi majd magát mint mi, és mi annyira rendesek vagyunk, hogy nem akarunk direkt szopatni senkit. Amúgy ezt a variációt egyszer lehet eljátszani. Vagy ultranagy szeretetközösség kell hozzá, hogy tolerálják a hülyeségedet és még ehhez társuljanak is outsiderek. Például Gilles barátom (a képen balra) soha el sem indul kísérő nélkül, de a családnak a versenyek a nyaralás. Schirilla Györgyöt is Wartburgokkal kísérték hosszú futásai során Moszkvába vagy Bécsbe, és az ultrafutás közbeni önmagáról sem mondott hízelgőket, de amikor egy Balaton-körbefutásra kérte fel valamelyik tanítványa, akkor kifejezetten megbánta a kísérőszerepet. Babuci - így hívta találón a futót, akit istápolni kényszerült. A sztori itt.)

- valami nagy dobásra készülünk, de tényleg nagyra (Na ez utóbbi esetben (feltéve, de nem megengedve) akár még bocsánatos bűn is a kísérés. De van egy végső, pofonegyszerű kérdés, aminek meg kell felelned: mi ért többet? A magad által elért eredmény, vagy az egyengetett út? És nem az a legszebb az egészben, hogy olyan célt akarsz meghódítani, ahol direkt diszkomfortba keveredsz, és ahol a kihívás nagyobb a képességnél? 

ÍGY VAGY ÚGY

Egyébként az egyengetett útban is van különbség, átfedések bőven akadnak.

Tök más a felállás, hogy topatléta vagy műkedvelő. Más, hogy valami magasztosnak gondolt célért küzdesz a sportági elittel (vébé, bajnokság), vagy amatőrként teljesítenél egy versenyt, csak mert több akarsz lenni általa, vagy mert az irodád falán jól festene a diploma. Előbbi esetben szinte kivétel nélkül ott sürögnek a versenyző körül a segítők, nélkülük nem is vennének komolyan. Utóbbi esetben egyáltalán nem magától értetődő, hogy kell a segítség.

Különbséget jelent a tervezettség foka is. Ad hoc segítségről van szó, vagy előre precízen kitalált, felkért, felkészített kiszolgálókról. Ad hoc segítség alatt értem a verseny közben spontán kialakuló szitukat: egy elkért pulcsi, ha hideg van, egy útba eső kocsmában kikunyerált sör, vagy éppen az, ha egy ponton elheverve megkérdi valaki, hogy kérsz-e magnézium tablettát, mert rádférne ránézésre.

Tökéletes analógia: a rabszolga Ben Hur-nak vizet ad egy gyolcsruhás kéz, majd amikor fordul a kocka, Ben Hur viszonozza a Názáretinek. Az ad hoc segítségért megszállottan rajongok: felbukkanó reménysugár, találkozás a jótéteménnyel abszurd körülmények között. (A vízről jut eszembe egy régi sztori a szinkronból, amikor egy szovjet partizánfilmre behívtak pár mondatra egy büfészínészt. "Vizet, vizet!" Ez volt a mondat. Szar volt a kópia, de nem megoldhatatlan a feladat. Amikor már sokadszorra vették fel, beszólt tajtékozva a rendező: "Bazdmeg, Sanyi, nem szomjas! Ég a hajó.")

Ha már elhatároztuk, hogy "Kell egy csapat!", akkor a szervezett segítség pedig kétféle lehet. Ott is van különbség, hogy belülről kapod-e segítséget vagy kívülről.

Belülről jövő segítséghez példa: ide sorolom a terepezős Dupla Élményt, ahol együtt futsz valakivel, de mégis egyedül, kvázi mint a Tony Curtis-féle Megbilincseltekben. És ide tartoznak - erős határesettel -  az országúti bringás csapatok. A Touron Froome is és csapatársai is végignyomják naponta a 200+ kilis távokat, de hol lassítják a mezőnyt, hol betámadják a sárgatrikós kedvéért - és persze ott a szervíz autó deus ex machina.

Kívülről jövőre példa (és leginkább erről szól a poszt): a versenyen kívüli futósegítők mindig elővarázsolják neked, amit kérsz, kapsz információt, esőkabátot, cserecipőt, ilyen-olyan kommunikációt. Együtt sírnak, együtt nevetnek veled. Meghatódnak rajtad, és önnön maguk emberbaráti szeretetén.

Csakhogy mihez képest segítenek? Ki az etalon? Az ő fejükkel gondolkodnak, vagy hagyják, hogy te diktálj nekik? Úgy rugdosnak tovább, hogy azt mondják, amit ők gondolnak, vagy amit hallani akarsz? 

A kísérés: csábulás, felelősségáttolás, biztonsági záradék. A nyavalygáskultúra táptalaja. Nem mellesleg rengeteg felesleges agymunkára sarkallja a futót: "Mit kérjek a következő találkánkon? Kell-e nekem valami? Ha nem kell, nem kéne azért mégis kérni a kísérőmtől, nehogy úgy érezze, feleslegesen van itt? Vagy nem kéne-e pont azért kérnem valamit, mert később hiányozni fog, visszacsap, ha most nem veszem be ezt vagy azt? Hány százalékban enyém az érdem? Vele biztosan sikerül, vagy akár ki is eshetek?! Felöltözzek, levetkőzzek? Red bull vagy izo, netán juice? Jóég és még futnom is kell." 

Nem kell hozzá Nemzeti Konzultáció, hogy belássuk: magammal, magamért futok, magammal küzdök, nem kell külső beavatkozás, pszichológiai trükközés, mert értelmetlen. A trükk benned van. Mert ugye vannak versenyek, ahol eleve nem lehet segíteni: ott mégis, hogy bírja ki az, aki sikerrel finisel, és hogy készül egy ilyenre, aki rendszeresen igényel segítséget? Egyedül réá vagy szorítva arra, hogy megold a dolgokat magad, míg kísérővel átruházol bizonyos döntéseket, felelősségeket. Végeredményben tisztán a letett dolog, a teljesítmény számít, az hitelesít. És aki révbe ér, pontosan tudja, hogy ebből mennyi a sajátja, és mennyit biztosított más közvetve, közvetlenül.

Tényleg furcsállom, hogy egy csakis saját magadról, bensődről, határaidról szóló sporttevékenységre TEAMek alakulnak. Méternyi köszönetrovat egy teljesítés végén a masszőrtől kezdve a hatodik jógaoktatón keresztül a kuzin barátnőjééig. Kisbuszok, zászlók, egy esküvőre elegendő csomagtartónyi zaba, csapatpóló. Nem túlzás ennyi beruházás?

Ismétlem, mindez egy egyéni teljesítésről, egyéni teljesítményről szóló, egy szerencsére amatőr jellegű, egyszerű sportban.

És előfordul, hogy a szegény futó fut a kísérő után, mert úgy érzi, hogy ha már kiutaztatta, etette, altatta, felkészítette, akkor kutyakötelessége, hogy foglalkoztassa is. Ennek a másik véglete, amikor mindezek kibaszott bosszúsan forognak a futó fejében, mert kiesett, pedig volt kísérője. Jóég,  kiutaztattam, etettem, altattam, felkészítettem, foglalkoztattam - és mégsem sikerült. Wáááh!

Az elvben kísérőt igénylő versenyek szépsége pont abban rejlik, hogy kalkulálsz, felkészülsz eshetőségekre, és megpróbálod megoldani. Táp, közérzet, motiváció, önnön erőforrás szinten. Ahogy a Queen nóta címe mondja: Pain is so close to pleasure. Miért fosztanád meg magad ettől a kalandtól? Ha ezt nem szereted, menj körpályás versenyre (erről a következő posztban). Leegyszerűsítve: akik nem akarnak sokat agyalni és,parázni, akik biztos fogódzókra vágynak, azoknak való a kísérés (és a körpálya is).

Ami a csend a zenében, az a depó a futásban. Ott lehet agyalni, rebootolni, újraértelmezni, kérni és fülelni, matekolni. Nem kell ehhez senki, csak te, és amit a verseny biztosít. (A biztosít nem egyenlő azzal, hogy a szabályzat megenged valamit.) Oké, értem én, hogy sokaknak a depó vesztőhely. Olyan, mint focikapusnak az ötösön túlra merészkedni. Rizikós. De inkább adjon le minden 4. depóba biztonságból valaki egy 25x40x30 centis törtfehér ikeás dobozt benne 3 (három!) zselével, minthogy egy team nyomja a benzint a pofámba, mert úgy hozta a sors, hogy pont egy tempóban futok a pátyolgatottjukkal.

Miért nem kell hivatalos kísérő?

1) A futás nem csapatverseny. (Bocs, Zoli.)

2) Ebből következően egyedül kell küzdeni. Nem kötelező, de a dolog veleje és origója ez. Ha már Tour, mit mond Bradley Wiggins sokszoros győztes és olimpiai bajnok a brit SportMagazine-ban?: "Suffering at the hardest times.” Ez számára a versenyzés. És azt is mondja, hogy egyszer biztos vége lesz. 

3) Mit mondanak a veteránok? Megkérdeztem pár külföldi ultrást.

"Spartathlon is close to mountaneering, it is all about self-help." (Magyarán, mint egy csúcstámadó hegymászó, magadtól kell megoldanod a dolgokat.)

"Elég magamat komplikált, kizsigerelő helyzetbe sodorni, miért tenném ezt mással?" A kísérés nem leányálom, megkockáztatom nagyobb odafigyelést és készenlétet igényel, mint versenyben lenni.

"A supporter is just for a presence" - a megengedőbb szemlélet szerint a kísérő nem tanácsadó vagy szolga, csupán a jelenlétével kéne, hogy erőt adjon. (Sok futóhaver ezért is megy el kísérőnek, hogy ha már nem tud indulni valamilyen oknál fogva, akkor legalább ott legen valamiképpen a versenyen.) Szerintem ez a legelfogadhatóbb, kulturált módja a kísérésnek. Kísérés be nem avatkozás nélkül. Szóval, szellemiséggel, nézéssel segíteni. Ja, hogy azért nem fizeted ki valakinek a külföldi útját, szállását, hogy ezért avászkodjon oda? Akkor gondold át, hogy az önmenedzselésedben nincs-e a valahol hiba.

De hozzáteszem, láttam olyan kísérőt, aki inkább standby-ba állított rabszolgahajcsár pedellus volt. Egyszerre képviselte az "Ide ne gyere, bazmeg, te csíra!"-látásmódot, és a tekintete azt sugallta hogy Takarodj tovább! Akár felvett póz volt, akár komoly, a futója megalázkodva nyomta tovább. Sikeres lehet ez a taktika, a szemmelverés tipikus esete.

4) Még a legjobb szándékú, legkevésbé közbeavatkozó kísérők is eltolják a versenyt más irányba. Pláne a versenyt kisajátító kísérők. Ordenáré dolog, amikor három kísérő hajol ki a kisbuszból, bömböltetik a zenét (ezt rendszeresen megcsinálják biciklis kísérők is), posztolgatássá alacsonytják le az épp folyó küzdelmet.  Oké,  lehet így is, de azért az tudjuk, hogy az ultrafutás ethoszal messze távol van ettől. Persze a világ efelér tart, nem pedig a csönd, egyedüllét, kizárt külvilág felé.

5) Cinikus válasz: azért nem kell hivatalos kísérő, mert vannak versenyek, ahol pont leszarják, hogy milyen külső támogatást kap a versenyző. Így aztán nem-hivatalosan is simán lehet jó úttörőt játszani, aki ott segít, ahol tud.

A tókerülős nagy magyar ultrán bármit is mondanak a szervezők, ötször tapasztaltam meg (1 páros, 4 egyéni teljesítés), hogy nincs útvonalellenőrzés és -irányítás, nincs kísérőkontroll, nincs race official, nincs komolyan véve, nem fontos a dugókázás, így a limitidők betartása sem érdekes - buli a köbön, persze ez így nem komolyan vehető, méltatlan. Pedig itt van leírva a szabályzatban: "Futók kísérete akár egyéni akár csapatban indulók részére autóval az északi part teljes szakaszán TILOS! Az első 120 kilométeren tilos a futó mellett autóval gurulni és így kísérni. Erre az autók folyamatos továbbhaladása és a futók testi épsége miatt van szükség. Természetesen ez két váltó pont közötti szakaszra értendő, nem azt jelenti, hogy nem találkozhattok a kísérő kocsival a verseny alatt. Az autók közlekedését motoros rendezők segítik majd. Kérjük együttműködéseteket! A szabály betartását motoros forgalomirányítók ellenőrzik, a szabály megszegőit a versenyből kizárják." Hahaha.

6) Felvet általános dilemmákat: Magától értetődően nem csalás kísérővel indulni, csupán jogosult előnyszerzés, mégis sokak szemében torzítja a tiszta versenyzést, mondván nem egál, nem fair a kísérőt nem alkalmazókkal szemben. Ppersze erre mondják zsigerből az ellentáborból, hogy "hát hozzon akkor magával." Valamint olyan problémákat is felvet, hogy a kísérő tempót adhat (főleg Amerikában a pacer-supporter), mentesít a depózás alól, s így időt spórolsz. Ebben nagy király volt Scott Jurek, de speciel egy Spartathlonon szépen ráfaragott, mert Jurek csaja verseny alatt összejött Jurek saját kísérőjével. Hát istenem, hosszú órák a supporter carban, emberszag, unalom, egymásra fanyalodtak.

Egyébként a fenti szempontból még a legkiegyensúlyozattabb versenytípus a terepultra, ahol a pálya sajátosságai miatt minimális előnyhőz juthat a kísérőt alkalmazó futó. Sőt eleve sokkal limitáltabbak a kísérési lehetőségek.

7) Felvet versenyzői dilemmákat is: mi van akkor, ha verseny közben egy sporttársamnak segítek úgy, hogy én is versenyzek közben? Kizárnak?

Mivel a kísérés elkerülhetetlenül beivódott a futóeseményekbe, akár lehetne két végeredmény is: kísérős és nem kísérős rangsor. (Ahogy javasolták nemrégiben a doppinglegalizálás kapcsán: egy doppingos liga és egy szarrá ellenőrzött minden sportágban.) Persze ez végeláthatatlanlavinát indítana el, és számos ponton bele lehet kötni: akkor legyen vizet és izot ivó listázás is, vagy zselés és nem zselés, vagy órás és óra nélküli.

Próbáltam megvilágítani különböző aspektusokat. Számos út van ahhoz, hogy célba érj. Ezt te választod meg, nincs jó vagy rossz út, út van.

Statisztikus ismerőseimre számítok, hogy kiszámolják, hogy hány olyan teljesítő volt, aki kísérő nélkül futotta végig az UB-t vagy a Spartathlont, és hány olyan, aki kísérővel. És hány olyan, aki kiesett, pedig volt kísérője?! Merthogy láttam ilyenre is jópár példát. A kísérés sem életbiztosítás, és a nem-kísérés sem rontja az esélyedet, viszont elöbbinél picit lejtősebb a pálya, utóbbinál rögösebb, viszont olcsóbb! 

Hoppá! Hoppá! Hoppácska!

Miért kellhet kísérő?

Fent az okoknál már elmondtam. Mégegyszer: biztonság, rámenősség (segítséggel jobb eredmény), csapategység/családi egység. 

Baszki, hát persze, hogy jólesik a kísérés, ki mondta, hogy nem? Figyelem- és szeretethiányosak vagyunk, versenyen ez kiemelten igaz. Számkivetett páriák. Én leginkább itt  versenyélménnyel megszerezhető "fokozatokról" beszéltem, szubjektív érzésekről, hogy mi úton-módon érted el a sikert. (Vagy éppen hogy nem. Pedig minden adott volt.)

Létrejöhet egy Burda-szabásmintához hasonlóan tökéletesen kivitelezett verseny, már ha az időjárás és az aznapra rendelt fiziológia is ezt akarja. Kísérővel így betartható az egyenletesség, porciózható a frissítő, és validálható az edző felkészítése, taktikája is. Jurekről mesélték, hogy a Spartathlonon az engedélyzett check pointokon a kísérők lecsatolták az övtáskáját, és felraktak rá egy másikat tele az adott szakaszra rendeét cuccokal. Le a táska, fel a táska, így ment.

Azt hiszem, kiderült már: én teljesen ellene vagyok. Fairség, korrektség, egyenlőség, egyszerűség diktálja ezt. De kinek nem inge, ne vegye magára. Magam 6 éves korom óta dolgozom, úgy szocializálódtam, hogy magadért vagy felelős és az egyedül elért dolgot érezheted saját magadénak, az az igazi teljesítmény.

De az is igaz, hogy idénre Csanya próféta meghirdette az aktuális igét: 2017 a közösségi futások éve. Segítsétek egymást, Ben Hur is megsegít.

Szilveszter környékén nem sok futóval találkoztam, viszont január 1-je és 3-a közt nagy számban merészkedtek ki. Amerre kavirnyáltam, futókat láttam. Konvojban, triókban, lépcsőkön és parkokban. Este is, mínusz 4-ben. A hajnal  tiszta, lágy szavára kipörögtek a napvilágra... Mivel a jelenség szokatlan, két dolognak tudom be. Sokan próbálták ki a konzumálási ünnepre kapott cuccokat, és egyben próbálták a túlzabálást is ledolgozni. És hát a szokásos bakancslistásokból, fogadalmifutókból is cirkáltak elegen. Ők a kedvenceim, mert szépen képviselik a "remény hal meg utoljára" mondást. Tényleg remélem, kitart a lelkesedés akkor is, amikor múlik az endorfin, mert ahogy a mondás tartja, a "rakenroll az nem egy tánc", és a futás sem csak egy sport.

Az biztos, hogy amiről azt hittük, hogy már bőven a futóhype-ban vagyuk, az csak a kezdete a boomnak. Például az megvan, hogy a Trainspotting folytatásában Renton már nem heroint nyom addikcióként, hanem futópadozást? És az megvan, hogy a Nike erőltetett időugrással akarja sub2h-ra leszorítani a férfi maratoni időt? Mindenesetre a három afrikai futónak nem a kenyai vagy az etióp forradalmi eszme ad erőt, mint ahogy az október 23-án tartott 24 órás EB-n a magyar csapat egyik tagjának az '56-os srácok (remélem, csak viccelt), hanem a meglehetősen nagy bónusz. 

NINI, EGY ÚJABB ÉRDEKES ADAT!

2016-ban 6485 km-t bringáztam (város + országút). Voltak nagy elbringázásaim is nyáron, 200-240 kilométerek. A sajgó fenék mellett semmi problémám nem volt, szinte flowban tudtam tekerni, és a szlovák aszfaltos kalandozások alatt nem egyszer azon kaptam magam, hogy simán 6 óra alatt tekertem a 180 km-t, pedig nem ironman-verseny körülmények közt bringáztam, hanem átizzadt-kiprintelt térképpel, hátsó zsebbe rakott kiflikkel, útmenti kutakkal.

0 km-t autóztam (oké, 3x elkértem a haver kocsiját, hogy Ikeába menjek). Nem tervezek idénre sem többet. Mert akkor már sültkrumplitartót kéne vennem. Már 12 éve nincs kocsim, tök jó ez így. Akkor adtam el, amikor az első gyerek született. Másik pont akkor vesznek, nekem csak nyűg és stressz volt.

Ennek az apró cselekedetnek szerintem sokat köszönhetek: nem engedett elkényelmesedni, és felszabadító hatása volt a mindennapokra nézve. Ja és eszement mennyiségű dugóban töltött időt, pénzt, macerát megspóroltam.

FUTÁS

3854 km-t futottam (edzés + verseny). A cél 4000 km volt, de nem bánkódom, eszement sok melóm és utazásom volt. (és akkor a bringázást is vegyük hozzá.) Amennyi minőségi edzést végeztem, ahhoz ez elég nagy szám.

Átnézve a Garmin statisztikát sokkal beszédesebb a futással töltött idő (kb 400 óra) és az edzéstípus összevetése:

- 3% lépcsős

- 27% résztáv (atlétikapályán piramisok, fokozók, egyenletes futások - 4 perc/km vagy jóval azalatti tempókban, anaerob jócskán) 

- 18% dombos edzés (ebben a ritka terepezés is benne van, de a lényeg a le-föl, meredeken lehetőleg fölfefe, lájtos és hosszabb lejtőkön lefele)

- 21% sík (főleg 5 p/km vagy annál is pörgősebb steady state, aerob-küszöbös, esetleg fartlek)

- 31% regeneráló, lassú futás (kocogós, babakocsis, idénylevezetős, pre-alapozós)

A résztávos edzések köztudottan gyorsak, viszont nem a kilométergyűjtésről szólnak. Kevés idő alatt, relatíve sok kilométer, de mégsem számottevő, hacsak a távot nézzük. Viszont az egyik leghasznosabb.

Hiányoznak a hosszúfutásos edzések - mármint nem nekem, hanem a naptárból. 26 km körül volt a leghosszabb nyargalászás. Nincs többre időm. Nem húzom az időt, ő húz engem. De kedvem sincs rá, és főleg más az elgondolásom: nem ezeken múlik egy verseny, és nem boldogít, hogy 2-4 órát robotoljak edzés címszó alatt.

Viszont kétségkívül hátrányba kerülök a verseny egy adott pontján a sok hosszú edzést végzővel szemben, hiszen ők "begyakorolták" a hosszútávot, a rezilienciájuk jobb, míg az én megbirkózó képességem maga a rutinom, az erős fejem, a karbantartott fizikumom és az, hogy nem veszem halálkomolyan. Nekem sokkal fontosabb, hogy minél tovább csinálhassam (és persze egészségesen), minthogy szétégessem magam eszement heti edzésadagokkal, versenyhalmozással.

2016-os versenyek: Gúta Maraton, Vértes Terepmaraton, Vivicitta félmaraton, KisDuna Maraton, Wizzair félmaraton, Intersport 30km, Balaton Félmaraton.

2016-os ultrák: Toszkána 103 km terep, Nemea-Olympia dombos 180km, Korinthosz.hu 80km,  Spartathlon.

Szépen elosztva, nem belerokkanva. Ezekről mind írtam, visszakereshetők a blogon.

ERŐNLÉT

Apropó fizikum: azért sem futok hosszúkat, mert nekem nem ér véget az edzés a futás után, hogy aztán jöjjön a forró zuhany és habzsi-dőzsi, hanem még további 40 percet minden edzés után 

- nyújtásra és hengerezésre (20-30 perc),

- intenzív erősítésre (haskerék, húzódzkodások, tolódzkodáok, különféle ördögi fekvőtámaszok legalább 15 percben) fordítok.

Egy ilyen plusz 40 percnek mondjuk egy kifacsaró résztávos edzés után - amikor már fasza ki van az embernek, farkaséhes és leharcolt - hát bizony akarat- és jellemformáló hatása is van. Tehát majdnem annyi post-training van, mint futás. Ez sehol nincs leírva a Garmin-statisztikákban.

A fizikális jóléthez és sérülésmentességhez eddig hozzájárult némi úszás és szauna, ami most nincs, mert az elmebeteg stadionépítések közben szétkapták az angyalföldi proletariátus szentélyét, pletykafészkét, rekreációs mekkáját, a Dagályt. A megtérülés: a nullához konvergál. (Bocs, egyáltalán nem érdekel az élsport érdeke, jóléte, érmeik csillogása, csak a civilek társadalom- és közérzetjavító napi mozgásigényének kielégítése.) Jelenleg uszodakeresésben vagyok.

ÉTREND

Az étkezésben az elmúlt évben stabilan kialakult a zöldségevés-protokoll: napi 1-1.2 kg növényt eszem nyersen és vizes smoothie formájában. Táplál, telít, jól elosztható. Így elég rost, vitamin, és még víz is van bennem, ha keveset innék. Ami nincs, az Humet-R és BCAA tablettában kerül be. (Figyelem, info jött: a Humet-R a kobalt tartalma miatt doppinglistás. Mondjuk engem nem érint.) Székletem óraműpontosságú. Az étkezésben néha örömteli megszorítások is vannak, ha arra van szükségem: egy rohadt egyszerű diétát találtam ki (véletlenül jöttem rá), ami főleg akkor jön jól, ha gyorsulni szeretne az ember az edzésadag emelése nélkül. Ha kell, 1-3 hétig nem eszem este hét után. Így a reggeli felkelésig 12-14 óra kimarad. A test habzsolni kezdi a benne maradt felesleget, és furcsamód viszont reggel nem leszel farkaséhes, sőt moderáltabb az étvágyad. Mindehhez sokat segítenek, ha sok rostosat eszel (lásd zöldségek).

Nyáron így adtam le 4 kilót másfél hét alatt, 71-ről 67-re, pedig nekem aztán tényleg nincs nagyon miből lefaragnom. Aztán mégis akadt. Gyakorlatilag ez egy szálkásítás pusztán egy étkezési idő protokollt tartva. Mert ugyanis napközben azt eszem, amit akarok, nincs megvonva semmi. Például direkt zsíros cuccokat is eszem a hosszútávú energiaszolgáltatás miatt, illetve mert ugye vannak csak zsírban oldódó vitaminok. Sokkal inkább kreatív étrend ez, mind fogyókúra, pofonegyszerű és működik.

NA MI LESZ 2017-BEN?

Visszafojtott izgalommal közlöm, a 10. futóévemet kezdem 2017-ben, saját magam irányítása alatt. Volt 9 sérülésmentesen eltöltött, sok boldogságot, megismerést, élményt és ismerőst hozó évem. OTS (túledzés, kiégés, belefáradás) nem fenyegetetett. Lelki kimerülések, nehezen megemésztett versenyek, traumák voltak, de utólag ezek szépek, fontosak, és épületesek. Eddig elkerült a baj. Komolyan mondom, 10 éve nem voltam beteg, nem voltama megfázva, influenzás, allergiás, gyulladásos, ágyhoz kötött, lázas, törött, sérves, húzódásos vagy bármilyen krónikus. Kétszer vöröslött be a szemem, mindig az uszoda vízétől. Testi feszülések, mozgástartomány-beszűkülések voltak, de azok is régen, és a nem-nyújtás miatt.

Fokozatosság, mentális fókuszáltság, a futás mint filozófia és önismeret - ebben hiszek, így csinálom.

Már november óta alapozok, január az erőfejlesztésé, február a gyorsításé. Tavasszal egy padlógázas teljes és egy félmaratont akarok futni. (Nem a bányamaratonon.) Poénból írtam is Olinak, hogy bevállalhatna kísérletnek pulzusmérő nélkül, de nem tűnt lelkesnek. Mindenesetre az alapozást megsegítendő egy indikátorversennyel nyitom az évet: a gútai (Kolarovo) maratonra megyek, ami extrém lesz, mert szombatra -6° és -13° közé teszik a nappali hőmérsékletet. Tavaly is elég zúzmara volt, de sífutó-rajtszámban versenyezni pazar.

Nézegetek még triatlonversenyeket is, 5 év után talán illene már újra, de mindig visszavet a versennyel járó gebaszok (odamenni, ottaludni, kocsi, szállás, bedepózás, parázás a technikai számon, nehogy elbaszódjon valami alkatrész) és a pénz+macsószag, ami körbelengi a rendezvényeket. 

Ha minden terv szerint alakul, megyek egy-két görög hosszú és felemelő versenyre, illetve olasz és francia ultrákra, meg a berlini falas 160 km-re nyáron. 

GAP YEAR

Fontolgatom, hogy jövőre beiktatok egy gap yeart. Leginkább a gimi vagy egyetem után a végzett diákok elmennek kiruccani egy évet a világba, feltöltődni, átértékelni, megújulni. De bevett dolog tanároknak, menedzsereknek, sokat dolgozóknak is hét-nyolc évente a nyugati jólét országaiban egy év szabadságra menni, új motivációkat keresni. Lehet, hogy jövőre majd azt akarom, hogy deklaráltan ne legyen fontos a futás, csak egy kellemes hobbi, l'art pour l'art élvezet, mozgásbafeledkezés? A vállalásokból, a teljesítésekből, a tervezésekből legyen kikapcsolódás? Nem tudom még. Ha így lesz, beszerzek egy ilyen húsbőröndöt, ereszd el a hajam.

Persze, ismerve magamat, ez ábránd. Pedig a cél az lenne: nem elmenni versenyekre, és csak akkor futni, amikor kívánom. Ha akarom, majd last minute-ban nevezek valahova, de nem görcsölök, nem agyalok. Így persze a motivációt is helyre kell tenni, amit azért nyilván könnyebb egy versenyre vagy felkészülési szakasz etapjaira kihegyezni, mint a semmire. Szinte biztos, hogy a spontán, laza versenyzés is tud élvezetes, és akár sikeres is lenni. 

Befejezem. Egy nagy mester mondta, hogy a "kimondatlan szónak ura, a kimondottnak szolgája vagy". Mindenesetre innen szép nyerni, és könnyű veszteni is. Mindenkinek szép évadot!

Folytatódik a posztolgatás a "kevés szöveg, több vizuális tartalom" jegyében. (Önök kérték.) Ráakadtam egy szórakoztató futó-szakbarbár kontentra, ami eddig teljesen eldugottan tengődött a YouTube egyik poros szegletében. Két és félórás tömény időutazás, amiben mindenki kiszúrhat ismerős arcokat és mozgásokat. A hozzájuk tartozó test nem öregszik, csak változik, hiszen a futóenergia nem vész el, csak átalakul és átalakít. Nna.

Nagy idők nagy tanúja volt a videós, aki nem restellt majd' egy hetet végigVHSezni. Nagy idők, írom, mert itt kérem a magyar emberhordák tömege nem Gorenje-hűtőkkel megpakolva sorolt vissza Hegyeshalom átkelőjén, ami már a nevében is köszönti (Shalom!) a hazalátogatót. Itt talpalva jöttek, egyéniben és váltóban nyaldosták az ultrázás határait. Hol volt akkor még az Ultrabalaton, BSzM vagy bármi... (Oké, 1995-ben volt Nyíregyháza-Budapest futás.)

Öt nap alatt 320 kilométer. Bécs-Pozsony-Győr-Tata-Budakeszi-Budapest. Sokakat itt kapott el az ultra gépszíja.

(Asszem hiába klikkeltek itt a blogon a videóra, csak a YouTube-on lehet megnézni, mert tele van szerzői jogsértő zenével. Hallhatólag Dire Straits-mániás volt a videó szerkesztője; ez szintén kortünet.)

Az 1993. október 20 és 24 között megrendezett 4. Bécs-Budapest Szupermaratonról (pardon, Supermarathon) fennmaradt felvétel

- korszakos emberpanoptikum

- zenei Guantanamo

- divatlenyomat (cicanadrágok, fejpántok, rikító susogós melegítők, tornacsukák, kötött pulcsik, pólók, zakók, fejre rakott esernyők!!...nem sok minden változott az ízlésben)

- negyedszázados reklámkalandozás

- beszólás-gyűjtemény.

- frizura- és bajusz minden mennyiségben - Kis-Király Ernőé hibátlan. (Ernő egyik mondata is tankönyvi, igazi ultrás féllvállról-vevős, amikor megkérdezik, hogy mi a baj: "Csonthártya, de nem vészes.")

Itt kérem keveredik Barkas kocsi a perforáltpapíros mátrixnyomtatóval, az üveges Theodora Quelle mint frissítőpalack az otthonkás falusi pontőr-asszonyokkal. Itt a szponzort még sponzornak mondják, akikből a Libresse, a Queen üdítő, a Danubius rádió és a Plussz tabletta a legretróbb. Ja meg a főnyeremény: egy hófehér Skoda Favorit (egykori zsarujárgány).
A narrátor kimért kulturáltsággal, modoros precízséggel, ízes pátosszal és Kazinczy-prózamondóversenyre illő artikulációval igazít el minket végig. Kedvenc két mondatom tőle: "Fura egy nép a hosszútávfutó!" illetve "A videómágnes szalagja nemigen képes rá, hogy a kegyetlenül rideg esőn át a lélekbe lásson." Humoros kis színesek, hősbemutatás, vadítóan bennfentes becézgetés (Pista bácsi, Gabika, Sanyika stb). Mindenkit ismer, és mindenkit süvegel. Amúgy a legjobbak a kamera körül álló emberek óvatlan elszólásai. 

Pár érdekességet mutatóba közlök, de mindenki keresgéljen kedvére! Az érthető irónia ellenére tök jó volt nézni.

- ahogy a videó indul, mintha az Új Reflektor magazin különkiadása lenne arról, hogy drágul a párizsi. Feszült ping-pong zene (a Lindában verekedtek ilyenre), drámai kommentár. 

- 9:20 "Az ország nehézségei a sportra különösen kihatnak."

- a megnyitó (szilvásgombócos tésztaparti!) maga egy fasza kis show egy sportcsarnokban. Mintha egy elitgimi szalagavatóján lennénk.

- 15:30-tól Hajdú B. István veszi át a szót a Telesport részéről.

- 17:15 "A Spartathlonosok egyben futják le ezt... Embertelen." - mondja egy kibic Pék Imrének. Majd megszólal a műsorközlő hangja, mintha temetésre összegyűltekhez szólna. 18-as rajtszámmal egy kerekesszékes futó, Urbancsok Gyuri. Ma véhetően a Suhanj!-ban praktizálna.

- 21:45 Bogár Jani kemény tempója.

- 25:05 "Vigyázz a faszba!" - nem könnyű a kamerás élete, ha útban van.

- 28:20 egy hölgy kiborul. A fáradtság teszi? Vagy a végesprint? Netán fasza/p**a kivan? Vagy tévén jól mutat a hiszti?

- 31.30 "A magyar ultrafutás csodája, aki tudja, hogy hátizsákkal kell elindulni" - elfut Lőw Andris, majd érkezik Frank Tibor és Nemes Attilosz. 

- 40:50 "Figyeljétek ezt az írszettert. Most Szekeres Feri mellett fut. Sem útlevele, sem állatorvosi engedélye volt az istenadtának, nem akart magyar földre lépni." - mondja a narrátor egy kutyáról. De figyeljétek a képen ezt a ruhakölteményt is! A női topszerű atléta még
hagyján, de mi volt a koncept, miért kellett a kisgatyón indigókékkel kiemelni a pöcsrészt?

- 50:45 Tabajdi Józsi bácsi érkezik. Őt sokszor láthatjátok csomó versenyen, háta már erősen meghajlott, de rendületlenül fut.

- 51:45 és 53:00 között bepillanthatunk egy váltópont és egy versenyrendező életébe. 

- 59:10 Csamangó Feri bácsi jógázik. Remélem, oxigénreggeli is volt. (Aztán 1.49:10-nél nyilatkozik.)

- 1:14:45 óriási DJ-teljesítmény a kísérőautóból. Elképesztően szürreális jelenet a zenével, az elpatázó futókkal, a rucikkal, a köddel.

- 1:21:00 Fazekas Janó jellegzetes mozgása.

- 1:24:25 gyalogló is indult.

- 1:27:30 interjú az elitfutókkal. "Nem egy labdarúgómeccs, az biztos."

- 1:36:55 tehénátkelés két futóval, Zsigulival, kommentárral.

- 1:47:30 "Sőregi Jancsi szívesen fogad egy korty kólát, pótolni kell valamivel az elveszejtett izzadságot." 

- 1:54:40 "Én mindig azt mondtam, ott kell lenni a rajtnál és a célnál, akkor futottad le." - Kis-Király Ernő korszakos igazsága. Majd befut az előbb kólázgató Sőregi Jancsi unikális mozgással.

- 2:18:10 egy látványos váltós szenvedés. Vicces, hogy a váltópontokon mindegyik váltós akkora sprintet vág ki, mintha addig is így futott volna.

- 2:26:10 tornatermi tömegszállás Tatán. "Kérdés: "Hogy bírod a dombokat?" Válasz: "Én alföldi gyerek vagyok. De megpróbálom ésszel csinálni."  -

- 2:30:30 Németh Zoli, a bajai futóélet egyik lelke hamvas fiatalságában csajozik, de legalábbis a tapadós lastex és a mellé sodródott lány ilyen konnotációkat kelt.

- 2:31:45 Lőw Andris, immár shortban és övtáskával (!) helyzetjelent.

- 2:45:00 Kis-Király Ernő lefekszik a budakeszi célvonalra.

- 2:53:00-tól: egy sokperces snitt, amiben a célvonal bíró és a reménytelenül jegyzetelő adminlady hangja dominál. Csodálatos mondatok, amikben az irányítás, a méltatlankodás és a drukk keveredik. "Egy rajtszám nélküli, nem tudom, hova tartozik. Sehova."

Aki elég perverz ahhoz, hogy még egy ilyet végignézzen, javaslom az időutazásban még nagyobb léptékű 1991-es anyagot. Kemény cucc ez is.

Egy közeli ismerősöm mondta egyszer nekem, hogy számára a futás nem olyan dolog, amiben még nem ismerte ki magát és tovább keresgél, hanem már megtalálta, amiért csinálja, és újra meg újra kell neki. ("Running is not what I haven't found and I'm looking for. I found it and I need it again."). Amíg lesznek, utak, amik megfuthatok, hegyek, amik bejárhatók, akadályok, amik átugorhatók, ez biztos így is lesz. Erre az újra meg újra-hajtóerőre hoztam két példát. Fejezetek jönnek a "Ha én egyszer kinyitom a számat" és az "Én is elkezdtem egyszer" témakörből.

Két előadást, divatos szóval videós prezentációt rakok ki megküzdési-kíséreletekről, úgyhogy akinek verejték jelent meg a homlokán, hogy sokat kell olvasni, most megkönnyebbülhet. Egy amatőr és egy majdnem-profi sztorija következik, akiknél a futás családtag. Az amatőr egyre komolyabban foglalkozott a futásával, egyre több és nagyvolumenű terveket sző a mai napig. A majdnem-profi a nagy lendületű indulás után elfordult a hivatásszerű sportolástól. Két érdekes és még véget nem ért ív motivációkról, szembenézésekről, kalandokról. (Most látom, hogy a blog 5 éves fennállása alatt még sosem címkéztem a motiváció szót.) 

Az egyik prezit magam tartottam februárban a Vírus Klubban a saját futási szenvedélyemmel, tízévnyi fejlődésemmel kapcsolatban. Nem kevésbé célzatosan utánam Demetrovics Zsolt pszichológus beszélt a sportfüggőségekről. 

A másik ide posztolt TED-X-es előadásban Zsíros Mihály beszél a 15 évig tartó futókarrierjéről. Misi a Vivicittától kezdve a pesti maratonokig mindenféle gyorslábú távon vitézkedett, és főleg váltóban volt eredményes, nyert OB-kat, de a nagy álom, az olimpia, nem jött össze neki. Ma már sportmenedzser sportevangélista, bármit is jelentsen ez a patetikus kifejezés. Eredményei itt és itt.

Most ennyi, mert már többen rámszóltak, hogy hosszúak a posztok, a kortárs webolvasó képtelen befogadni ennyi és ilyen szöveget. Hát én kérek elnézést.

Pont egy hónapja aludt el végleg békésen 90 évesen John Foden, a Spartathlon alapítója. Egy kóbor ötlete támadt, miközben Hérodotosz Históriáját olvasta: vajon tényleg odaérhetett Athénból Spártába másfél nap alatt a futár Pheidippidész? Persze nem betonon, táblákkal jelzett kényelmes autóúton trappolva, hanem hegyen és völgyön át, tunikában-saruban, elkerülve az ellenséges törzseket, akik a viseletéről könnyen felismerték volna, hogy athéni.

Együtt vagyunk senkik, és Fodennak nagy része volt abban, hogy így lássam a futást, úgyhogy megtiszteltetés volt találkozni vele tavaly májusban. Neccesen jött össze, mert alig találtunk oda hozzá, reszkető-recsegő hangon mondta a telefonba a címet, amit nemcsak hogy félreértettünk, de a GPS-ben a félreértett címből is volt kettő ugyanolyan utca Nottinghamben. De végül másfél órát beszélgettünk egy klasszikus angol kertvárosi téglaházban. Fodenen hallókészülék, mellette járókeret, rengeteg könyv, érem, emléktárgy. A háttérben az eredeti, dúsra font koszorú, amit a próbafutás végén kapott a spártaiaktól. 

Megható volt, fontos mondatokat tettünk el tőle a memóriánkba. A legfontosabb gondolata egyfajta feloldozást is jelentett az önzőség miatt, amiért olyan sok időt töltünk futással. Ha van egy jó okod, netán egy kecsegtető, másokat is szolgáló vagy motiváló cél, akkor csináld, ne törődj vele, hogy önző vagy. Itt egy röpke részlet az interjúból. Pár hónap múlva egy hosszabb is érkezik sok delikát-infóval, sőt az interjú leirata is készülődik. Figyeljétek, kövessétek az ULTRA oldalt is frissítések miatt.

Foden a Royal Air Force tisztje volt (ausztrálként a brit légierőnél) és kedvelte az antikvitást. Hát tett egy próbát 1982-ben pár társával, hogy tapasztalati úton hitelesítsen egy ókori történetet, vagy legalábbis annak "megtörténhetőségét". Csak hárman értek célba a tesztfutáson, a három John. És közülük is csak egy valaki időn belül a sok eltévedés és egyéb nehézségek okán. Például John McCarthy vizet akart kunyerálni egy benzinkúton, de azt hitték róla, hogy tolvaj és üzemanyagot akar lopni.

Egy évvel később, 1983-ban Foden szervezésében létrejött a világ egyik legnehezebb, legszebb futóversenye, ami önismeretre, bajtársiasságra és alázatra tanít. 

Egy BBC beszámoló maradt fenn archív anyagként, ebben feltűnik Janisz Kúrosz is. A fáma szerint a szervezők nem is akarták sokáig elhinni, hogy nem csalt, annyira korán ért Spártába (21 óra 53 perc alatt), és több napon át vizsgálták, hogy minden fair play szerint zajlott-e.

Fodenről úgy fogalmazott egy brit sporttárs: "Foden is a god(father). Creator, witness, validator." Én még hozzátenném, hogy egy attitűdöt teremtett a versennyel, illetve a verseny reprodukálja évről évre ezt az attitűdöt. Foden legalábbis ráébresztette a görögöket és a futókat egy olyan szellemiségre, ami az eleve és elidegeníthetetlenül az övék, csak nem tudtak róla, és ami miatt sokan visszatérnek, vagy sokan akarnak odaérni. És ezt a szellemiséget (kisebb-nagyobb kilengésekkel) a verseny azóta is következetesen tartja. Nincs dopping, gáncsoskodás, kompetitív hangulat, nem játszik szerepet a pénz(díj), csalások sem nagyon. Nem tudom, mit hoz a jövő. A lenti képen Foden egy versenyzőt (rajtszám?) bátorít - ahogy a tájból meg tudom ítélni - valahol 210-220 km környékén.

Az alapítás után pár évig még a verseny körül sündörgött Foden, de évek múlva már átadta a szervezést egy görög bizottságnak, mert a katonaság választásra kényszerítette. Azért futni mindig is szeretett, de a maratonnál feljebb csak ritkán ment. Amikor nyugdíjba vonult, akkor 1990-1991 között futott pár 100 kilis versenyt és ennyi. Néha visszalátogatott Spártába. A képgalériában például a 3x győztes Jurekkal parolázik a 2000-es évek közepén, aztán ott van Korányi Balázs 2005-ös rajtszáma, rajta a magic touch Fodentől, és egy szignózott példány a régi könyvecskéjéből, amit az interjú végén adott, amolyan praktikus know-how spartathlonistáknak.

1) Tévénézők figyelmébe: Aki figyeli az Aranyélet c. sorozatot, az a 2. évad 2. részének 25. percében érdekes kikacsintásra (avagy keresztpromóra) lelhet a blog álneves szerzője és a Spartathlon kapcsán. 

2) Irodalomrajongók figyelmébe: Robert Browning, a Viktória-kori Anglia nagy lírikusa még költeményt is szentelt Pheiddippides spártai futásának, ilyen nagy svungú mondatokkal mint:

So is Pheidippides happy forever, --the noble strong man / Who could race like a god, bear the face of a god, whom a god loved so well.

Mivel Foden már nehezen (vagy alig) járt már az interjú idején, megkérdeztem, hogy van-e tanácsa, be lehet-e fejezni a futást. Nem vette inzultusnak. Azt mondta: Fuss egyre kevesebbet, aztán egyáltalán ne. Legalábis próbáld meg. De ma is, ha kinézel, egy szép délután van, ha tehetném, kimennék. (A képen Foden 1981-ből).

A Spartathlon legendás verseny lett. Oldalakat lehetne összeírni a nemes, megejtő, furcsa történetekből. De elég egy idei kép, ami megmagyarázza valamelyest. Matsuda Yoshiko nyolcszoros teljesítő (és mégtöbbszörös próbálkozó). Idén már 200 km környékén valami fájás kínozta, idegbecsípődés vagy bénulás, és így vergődött el a célhoz 35:59:55-ös idővel. A szoborhoz már egy helyi szervező húzta oda, mert alig tudott menni.