Bárki, ismétlem, bárki elbújhat a Hiei-hegy szerzetesei mögött a maga rongyos évi pár ezer edzéskilométerével,  48 órás versenyével, vagy hatnapos self-transzcendens körözgetésével. A Kiotó közelében található hegyen már akkor megtelepedtek a buddhista hívők, amikor Európában még a besenyők, kazárok, frankok és avarok meccselték le a területi vitáikat. Különös leágazását követik a vallásuknak: míg a legtöbb buddhista abban hisz, hogy a megvilágosodás csak több életciklus alatt, számos reinkarnáció során érhető el, addig a Hiei-szerzetesek nem totojáznak. Szerintük ugyanis összejöhet egy rongyos élet alatt is. Na nem mintha könnyű lenne, hiszen aszkéta életmódot, kemény elköteleződést kíván.

A legdurvább metódus a Sennichi Kaihogyo (szór szerinti fordítással "gyakorlat a hegyeken való körbejárásra"). Ez egy monstre, végeláthatatlan terepfutás a templomuk, Enrjakudzsi körül elterülő hegyeken. 1000 napot kell sétálni kábé 100-200 napos bontásokban, mindezt hét év alatt. Nem tűnik bonyolultnak, aki szeret túrázni, az le is tudna nyomni egy 100 napos blokkot, utána az év jétharmadában regenerálódhatna. Igen ám, de a napi kötelező távok évről-évre emelkednek (fokozodó edzésterhelés), mígnem a hetedik évben elérik a kb. 82 kilométert. Az etapok szentélyek, szent helyek, kolostorok érintésével alakulnak ki. 

Az első évek kiengedősek, ott 100 nap alatt végez a szerzetes. Az első év különösen nyugis, az a gyakorlóév, annak végeztével még kiszállhat a próbálkozó. Ha nem teszi, a 101. naptól kötik a hagyományok. Az elvárt konzekvencialevonás: öngyilkosság. A múlt századból és a mostaniból nem tudni ilyen esetekről, hiszen már a kiválasztási processzus is azt biztosítja, hogy csak olyanokat engednek eleve továbbmenni, akik a gyakorlaóévben rátermettnek bizonyultak.

A 4. és 5. év már húzósabb, 200 napig kell robotolni. A 6. combos, mert ugyan csak 100 nap a blokk, de dupla kilométerszámmal, míg a hetedik a (pestiesen szólva) szopóroller: 100 nap alatt 100 x duplamaraton. Epik! - kiáltana fel Csabi haverom! Dzsúszi - mondaná Geri. Mutatom.

és a 7., az utolsó évben: 82 km / nap / 100 napon át, majd utána 30 (40) km / nap / 100 napon át ráadásként.

A zárójeles szám azt a távot jelenti, amit a szerzetes az Imuro Völgyben tehet meg, ha azt az utat választja a Hiei-hegy helyett, hiszen ugyanarra barangolni 100-200 napon át még egy szerzetesnek is monoton. Nyilván, egy völgy az smafu, ott többet kell összekaparni, mint a hegyen zergézve. Eleve a szerzeteseknek minimum 12 évet kell a Hiei-hegyen tölteni (beleértve a 7 éves próbát is), hogy kellően akklimatizálódjanak a buddhista tanokkal, valamint teljesen józanságot és cölibátust kell fogadniuk. A 100 napos etap pedig nemcsak fizikális és mentális kihívás: szépen edzik magukat a pihenőidőben szépírással, meditációval.

Na jó, lehet hogy még ezt is esetleg megcsinálják, akik be akarnak kerülni a Guinness-be, vagy épp megvakult, rákos, tengeri olajfoltba ragadt, poszt-háborús szindrómákkal küszködő kormoránoknak gyűjtenek charityben. A trükk ott van, hogy ha bármi okból egy nap is kimarad, vagy nincs meg a táv, mert éppen vízhólyagokkal küzdesz vagy az ösvényt betemette a hó és nem tudsz rajta közlekedni, akkor bukó. Magyarán nem elég túrázni, hanem azért futni is kell, hogy ez a táv nap mint nap beleférjen a 24 órába. (Ha 6 km/órával sétál, akkor kicsúszik az időkeretből, nem beszélve arról, hogy semmit nem tud pihenni, és máris mehet az újabb 82 kilométerre.)

Jó, hát az igazi megvilágosodáshoz nem a Tiborcz-féle lámpatestek kellenek. Hanem ez a hegy itt:

A Sennichi Kaihogyo ultranonszenszt 1885 óta 46-an csinálták végig, Yusai Sakai, akit a maratonszerzetes becenévvel is illetnek, kétszer teljesítette. Összesen 3 szerzetesnek sikerült ez.

Vegyük át mégegyszer: 7 év hiba nélkül irdatlan távokkal hegyen változó időjárással és terepadottságokkal. Ha kétszer lenyomod hiba nélkül, az is 14 év az életedből. Yusai Sakai 1973 és 1980 között csinálta meg először, rápihent félévet, nem volt elégedett a megvilágosodással, és újra nekiment. 1987-ben tette le a szalmaszandált. 61 éves volt ekkor.

"Nem voltam elégedett az első teljesítéssel, csomó dolgot jobban csinálhattam volna" - mondta Sakai, aki szerint akkor még nem élt eléggé spirituális életet. Sportosat biztosan. A hetedik év végére annyira szívóssá és kipróbálttá válnak a szerzetesek, hogy egy 400 méternyi szintemelkedéses terepet 20 perc alatt teljesítenek, míg az elsőévesek 45 perc alatt. Ultrafutók megkíséreltek pár napig együtt "edzeni" a szerzetesekkel a Sennichi Kaihogyo alatt, de a kihívás kíméletlensége hamar lemorzsolta őket. Egyszerűen ez nem atlétika, hanem átlényegülés, rutinná váló extrém erőltetett menet. 

Mit csinált Sakai a második nekifutásának a hetedik évében? A hétvégi UTH-ra készülők, no meg Csanya is megirigyelheti Sakai szofisztikált felszerelését és metódusát. Ő is éjfélkor rajtolt naponta, ahogy a 115 kilis távon indulók teszik majd szombaton. Kis zöldség és mizo-leves elfigyasztása után elindult fehér temetési ruhába öltözve járt-kelt, ezzel is jelezve, hogy elfogadja a halált. Az UTH-n ezt egy nyilatkozat aláírásával vállalod. Égő fáklya volt a fejlámpája, ezenkívül kötelet és kést vitt magával, hogyha képtelen lenne a napi szintet hozni, akkor Buddha akarata szerint végezzen magával. Ezt ma a fórumozók teszik meg egymással. (Az nem világos, hogy miért volt nála két eszköz...Tán ha nincs fa, amire felkösse magát, vagy ha csorba a kés, legyen egy biztonsági megoldás?) Közel 300 kis szent helyet érintett a 82 kilométeres útja során a hegységben. Sok szentélykét azoknak a szerzeteseknek emeltek, akik az úton végeztek magukkal, mert egyszer, egyetlen egyszer egy napon kiestek. Örült ha este kilencre visszatért a főtemplomba, Enrjakudzsiba. Ha éjfél előtt esett be, akkor már indulhatott is újra.

Maratonszerzetes egykor és most:

A kalapról még nem szóltam: az első 300 nap után, tehát a 4. évtől a bal kar alá fogva kell vinni, és csak esőben lehet viselni. Ez kábé a kötelező tartozék széldzsekinek feleltethető meg a terepes papírtigriseknél.

Az ötödik év nemcsak azért kemény, mert 200 napra nő a megteendő kötelező penzum, hanem mert belekezdenek a Do-iri szertartásba is a megvilágosodásra kandidálók. A cél: szembenézni a halállal. Hét és fél napig (más források szerint kilenc) nem esznek és alszanak, és limitáltan isznak Enrjakudzsi mélyén (a képen) Ez tudományosan is képtelenségnek hangzik, de minimum kockázatosnak. A templomba visszavonult szerzetes ilyenkor üldögélve mantrázik és igyekszik ébren maradni - ezt két másik szerzetes ellenőrzi, aki a bal- és jobboldalán üldögél. Egyszer, hajnali két órakor megy ki a templom melletti szent forráshoz inni. Ez először pár percébe kerül. De a hetedik napon a teljesen legyengült szerzetesnek a vízívási mutatvány órákba telik. Állítólag azoknak, akik idáig kibírták, hihetetlenül kiélesedtek az érzékszervei, és meghallják még azt is, amikor a füstölőpálcáról leesik a hamu. Sakai elmesélte, hogy a körmei elhaltak rituálé alatt, a kezeit sebesre karmolászta, kiszáradt ajakkal, rohadó halszagú testtel vegetált. Az ötödik napon rituális gargalizálás következik, de ha a bevett vízadag és a kiköpött nem egyenlő (magyarán ivott belőle az alany), akkor elbukta a rituálét. A testsúlyának negyedét veszti el ilyenkor a szerzetes.

Aki egyszer is megcsinálja a hétévnyi gyötrődéssel járó Sennichi Kaihogyot a szalmapapucsában, az megkapja a Legmagasabb Gyakorlat Szent Mestere címet, és ezzel a titulussal a régi, birodalmi berendezkedésű Japánban  speciális jogok illették meg a viselőjét, például, hogy az uralkodó jelenlétében ő viselhetett egyedül cipőt. Hát ez derék dolog. Nem, nem egy elveszett Monthy Python-jelenetből idéztem.

A modern Japánban már celebeknek számítanak a teljesítők, és egyenes adásban közvetítik az utolsó etap végét.  

Ebben a poros brit filmben látható egy hétéves próba elkezdésének rituáléja, valamint Sakai is nyilatkozik.

Sakai 87 évesen halt meg 2013-ban. Motivációja a megvilágosodásra, a Sennichi Kaihogyo teljesítésére a sikertelen élete, kudarcos mindennapjaiból fakadt, ez vezette, hogy belépjen a rendbe. 1926-ban született, nagyon gyengén teljesített a suliban, képtelen volt leérettségizni, katonáskodott a II. világháború alatt (a hírhedt vegyifegyver egységben szolgált a megszállt Kínában). A háború után megpróbált egyetemre menni, hiába. Tokió környékén melózgatott,  de lusta volt és semmirekellő a saját szavai szaerint, majd megházasodott, de 40 évesen is a napi szintű megélhetésért küzdött. Álmodozott, dolgozott, kilátástalanul. A felesége öngyilkos lett. Gyászában Osakából elzarándokolt a Hiei-hegyre, és ha már ott volt, megkérte a szerzeteseket, hogy hadd léphessen be (vesd össze: "na lécci, hadd regisztráljak a határidő után!") Elutasították, mondván túl idős, de ha kiáll egy próbát, akkor felvételt nyer. Egy imaceremóniát kellett kiállnia egyi jeges vízesés alatt, majd 108-szor felkelnie a térdéről. Megcsinálta. 

1972-ben már megmutatta, hogy képes a teljesen rigorózus rituálékat abszolválni. (Nem mellesleg, ki találta ki mindezeket ilyen körmonfontan? Buddha?!) A "szakadatlan nembutsu" során 90 napig kellett kántálnia Buddha nevét, és mindössze két órát alhatott. Akkorra már egy évszázada senki nem vitte véghez ezt a próbát. Sakai szerint ez keményebb volt a hétéves próbánál. Mindenesetre azzal, hogy kétszer teljesítette, hírneve már Japánon is túljutott. 1995-ben még II. János Pál pápával is találkozott: a fociskapus a futóval.

És akkor a végére egy emlékkönyvbe, valamint köztársasági elnökök újévi beszédet mondó szájára illő idézettel zárunk Sakaitól: "Élj úgy, mintha minden egyes nap az egész életed lenne. Ha ma elkezdesz valamit, fejezd is be ma. A holnap egy másik világ. Élj pozitívan." 

Disclaimer: A cikk hangvétele ironikus, mert képtelenségnek tűnő dologról írok. De megtörtént, valós, és fantasztikusan tiszteletreméltó. Csak a pátosz annyira nem illik ide. Azt hiszem, mint minden önfelfedezéssel kecsegtető tett, ebben is önzőnek, önfeladónak kell lenni, és nagyon ragaszkodni (szeretni?), azt a hülyeséget, amit csinálunk. 

Forrás 
» John Stevens: The Marathon Monks of Mount Hiei, The Telegraph, Wikipedia

A címbeli idézet Arnold Palmer golfozótól származik - szelíden jelezve, hogy nincs ingyenebéd. Ha megvannak a biztos alapok, és nemcsak a karbantartásra / fenntartásra, hanem a fejlődésre is marad erő az edzésen, akkor a versenyeken már "csak" le kell adni az aznapra rendelt maximumot, és élvezni a körülményeket. Na jó, ez utóbbi dumát sosem tudtam bevenni. Méghogy "minden percét élveztem a futásnak", aki ezt mondja, az vagy nem tette még oda magát rendesen, vagy hallotta, hogy a futásról így illik nyilatkozni.

Lényeg: az alapozás (heti 80-110 km) meghozta gyümölcsét, nagyon jó, de leginkább természeti szépségekkel, tavaszi ízekkel teli versenyeket hozott zsinórban az év első negyede. És még ha nem is vagyok maradéktalanul elégedett, szerencsésnek tartom magam, hogy ilyen sok szép, remek rendezésű futamra jutottam el. Minden futóblog legalja következik (de legalább 4 in 1), lelkendezéses versenybeszámolók kronologikusan. Egy hónap alatt Vértes TerepMaraton, Kis-Duna Maraton, Vivicitta Félmaraton és egy fantasztikus toszkán 100 km-es terepfutás. Pörgess oda, ami érdekel!

Továbbra sem akaródzik a felkészülésről, majdani versenyekről írni a minimálisnál többet, pedig volt Vértes Terepmaraton, lesz most Kis-Duna Maraton, meg Vivicitta, aztán irány a toszkán 103 kilométeres crossover futás. Meglehetősen laposnak tartom a sima beszámolós-posztokat: megírni is unalmas, de olvasni is, mert egyáltalán nem referenciapont más tapasztalása, a körítés meg szimplán érdektelen. Valahogy nekem sokkal érdekesebb és értékesebb, ha olyat adsz és kapsz, ami orientál, felfed valami árnyékban levőt, infotainmentként szolgál, tájékoztat, vagy éppen gondolkodásra késztet. A mostani bejegyzéshez pár ad hoc felmerült Miért-kérdés bevezetőnek; ezekről már rég ígérem, hogy írok hosszabban...

MIÉRT?

Miért kell fülhallgatóval futni versenyen?

Miért jó még akkor is kézben fogni a telefont, mint valami köldökzsinórral tapadni a zajló (virtuális és valós) világhoz, amikor kimész edzeni?

Miért kell kísérő egy versenyen, ahol magadat méreted meg? (vesd össze a terepfutással, ahol sokkal limitáltabbak a kísérési lehetőségek)

Miért kell pénzdíj egy ultraversenyre, egyáltalán motiváló ez?

Miért ír komoly magyar sportközgazdász doppinglegalizálós cikket? (A magyar WADA értelmes replikája itt.)

Miért nincsenek kidekorált férfi hostessek mint díjátadók női versenyeken, akik még meg is puszilják a dobogón állót két oldalról?

Miért hajtanak emberek a World Marathon Majors címre, ha csak megvásárolni tudják a részvételt - mert egyrészt sosem lesz meg a fix kavlifikációs idejük, másrészt mert nem sorsolják ki őket.? Egyáltalán ez minek az indikátora: az elkötelezett futóé, aki kontinenseket utazik át 42 km-ért? Vagy azé, aki megteheti, mert fussa rá? Vagy akit sikerült behülyíteni a marketinggel? Vagy a kedves városmaraton-turistáké? Amúgy meglepő, de kb. 400 arc van, akinek megvan mind a hat város (Sorrendben az érmek: Chicago, New York, Boston, London, Berlin, Tokyo. Nem az enyémek.)

NAVA

Eddig tartott a kesergő. Az apropó, amiért a Miértek felmerültek, egy őskori dokumentumfilm. Sportpszichológusoknak kötelezővé tenném, de mezei versenyzőknek is. Mahrer Emil tévés 1973-as vegyessalátája olimpiai bajnokokat mutat be, és egy rohadt egyszerű kérdést szegez nekik. Miért? Balczó András (öttusa), Földi imre (súlyemelés), Varga János (birkózás), Zsivótzky Gyula (kalapácsvetés), Kamuti Jenő (vívás) személyes reflexiói segítenek megérteni, hogy valaki miért áldozza életének nagy részét, hogy egy érmet megszerezzen, mi viszi le mindennap az edzésre, miért sportol egyáltalán? Miért kezdi el? Miért vállalja a sokszor szenvedéssel járó, véget nem érőnek tűnő felkészülést? Miért éri meg? Miért és mikor kell abbahagyni? Sportolók sportról és önmagukról. 

Ezt a filmet nem tudjátok a YouTube-on megnézni, sajnos. Vagy el kell battyogni egy adónkból fenntartott NAVA (Nemzeti Audiovizuális Archívum) pontra, leginkább a kerületi könyvtárakat javaslom, vagy otthon próbálkozni, nekem minden 20. alkalomra sikerült betöltetni, mert legtöbbször korlátozott hozzáférést ír szerzői-jogi okok miatt a mi pénzünkből fenntartott kultúrarchívum. Így csak 1 percet enged megnézni. De ma éppen az egészet lejátszotta. Ide katt: http://nava.hu/id/1890140/

KÖNYVTÁR

Teljesen offtopic megjegyzés, de egyszer megpróbáltam kíváncsiságból lekérni több fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban, hogy - amióta elektronikus rendszerük van (kb 8 éve) - miket kölcsönztem. Hiszen minden a gépben van. A válaszok: "Nem tudják odaadni. Nincs hozzáférésük. Nincs nyomtató. Csak az elmúlt évet adhatják ki, de csak egy oldalnyit printelnek. Felhatalmazás kell." Na fel is adtam a küzdelmet egykori könyvtárszakos barátaimmal, akik aztán az eleve megmosolygott bölcszészkar sokat szidott páriái voltak. Komolyan, ha az OEP oldalára felmentek, akkor le tudjátok kérni hosszú évekre visszamenőleg, hogy milyen orvosi kezeléseken voltatok és mit számlázott ki az OEP az államnak. Minden szar szerepel ott, meg fogotk lepődni, hogy olyan is történt, amit nem kértetek, nem tudtatok róla, sőt akkor is van néha adat, amikor a rendelőben sem voltatok. De legalább dokumentálva van és lekérhető. Ezt a könyvtár még nem tudta megugrani. De nem baj, csakis a közkönyvtárak és a tömegsport támogatásnak van a legtöbb értelme.

DOKSIFILM

Szóval MIÉRT? Íme pár válasz, gondolat a szereplőktől, akiket a kamera hol edzésen, hol az otthonukban vagy a munkahelyen les meg. (Kamuti praktizáló kórházi orvos volt párhuzamosan, Földi pedig gyári munkás - gondolom, sportállásban.)

Testedzésfüggőség, lelkiismeretfurdalás, sportszeretet a fő hajtóerő, hogy csinálják nap mint nap

"Nem tisztázódott le, hogy mi hajt, csak versenyezni és edzeni akartam." (Varga János)

"Mindig jobbnak érzem magam, és nem tudom abbahagyni" (Földi Imre)

"Célunkat el akartunk érni, ennek mindent alárendeltünk." (Zsivótzky Gyula)

A nyilatkozók közül többen egyaránt rosszul élték meg, amikor valamiért eltiltották őket a sporttól.

Philosztratosz ókori, a tréneri tudományról szóló írását is emlegetik - könyvtárból sajnos beszerezjetetlen -, amiben kényszergyakorlatokkal, a híres tetrasz nevű, négynapos edzésláncolattal gyűrik a sportolót, aki szenved. Sőt lehet, hogy mindennek tetejébe a végén még le is győzik. "Isten úgy bánik veled, mint az oktató a vad tanitvánnyal."

(Mellékesen jegyzem meg kultúrtörténeti csemegeként, hogy az ókori olimpiai versenyek előtt Zeusz egyik szobránál, egy vadkan kivágott belső részein állva tettek esküt az atléták, atyjuk, testvéreik, de még az oktatójuk is, hogy semmi komiszságot sem követnek el az olympiai versenyen. Ezen felül az atléták még arra is megesküdtek, hogy tíz hónapon át egyfolytában a legpontosabban elvégeztek minden (előirt) gyakorlatot. Az eskü letétele után már nem léphettek vissza a versengéstől, az esküszegés nagyon ciki volt, és büntették. Szobrot kaphatott minden győztes, de csak három győzelem után lehetett portrészerű a szobor. és nem lehetett soha magasabb, mint az ábrázolt versenyző. Az meg csak nyalánkság, hogy a hajadon nők megnézhették a versenyeket, de a férjes asszonyokat kizárták. Hohohó!)

"Eldobod egy ménykű távolságra a kalapácsot, utána gyalogolsz és hozod vissza – mi ebben a jó? Ez a legszebb. Mikor visszasétálok, emésztem a végrehajtott mozgást. A mozgást kialakítani a saját alkatomra az alkotásszámba megy, nem csak fizikai munka, de intenzív szellemi és idegi munka megkomponálni azt." (Zsivótzky Gyula)

"Ha már járt a csúcson a sportoló, nehezen mond le arról, hogy mégegyszer odamenjen. Érzi, hogy még tudja fokozni."

"Ami belül játszódik le, abbol lesz a számszerűsíthető eredmény. Még az ember magának is nehezen fogalmazza meg."

"Nem készülsz rá és nyersz - talált pénz." (A véletlenül összejött győzelemről.)

Egy nagyon fontos gondolatmenet: "Erre vagyok képes, de többre törekszem. A képessegszintnél magasabb az igényszint. Ez űz a jobb teljesítményre, ezért képes az ember a kudarc elviselésére."

Balczó az egyik legautentikusabban megnyilvánuló alanya a filmnek. "Nem szeretem, ha lenéznek, azt sem, ha felnéznek. Azt szeretem, ha vízszintesen néznek." - mondja a népszerűségről, sportvezetésről. Ugyanitt kifejti, hogy a sikeres sportolót a "megbüszkülés" veszélye fenyegeti az életben és versenyhelyzetben egyaránt. Süket és vak lesz, nem tud megítélni reálisan dolgokat, elcsavarodik a feje. Ő is sokszor "be volt flúgolva....Hirtelen ráugrani a sikerre nem szabad, mert mint a szappan, kicsúszik a kezedből. Úgy kell odaállnom, hogy nekem izgulnom kell - de ez hibás tapasztalat." - mutatja be Balczó, hogy nagyon is pontosan kell tudni, mre vagy képes, és higgadtnak kell maradnod. Nem jó a versenydrukk szerinte. "Amikor megcsillan a remény, a nyerés lehetősége, akkor baj van, butaságokat tud csinálni az ember. Hirtelen rá akar ugrani a lehetőségre, el akarja kapni. Amíg nem számol le a veszteséggel, addig mindig mindent rosszul fog csinálni." De ettől függetlenül továbbra is az öttusa szakmát választaná, ha újraszületne.

Az is érdekes rész, amikor arról mesél  hogy miért nincs edzője. Balczó az erőszak edzői formáját nem viselte el, így önálló lett, s tapasztaltabbá vált. A pályafutása csúcsát ő vezényelte magának. És a célban sem szerencséje van, hanem isten a nyerés kegyelmében részesítette - itt már villanásnyira látszik a későbbi nagyon vallásos, hit irányította Balczó. És miért nem lett szövetségi kapitány belőle? "10 évet vártam rá, hogy léptékhelyes kipróbálásban vehessek reszt. Nem szabad tovább várnom...A metrón a Népsportban továbblapoztam egy öttusáról szóló cikket. Megéreztem, hogy kimúltak kbelőlem az energiák."

56 éve ezekkel a különös mókákkal múlatták az idejüket a sport megszállotjai. Ezen csodálatos sportallűrökkel ugrunk fejest a bolondok napjába.

Eltelt egy év (14 hónap), ismét megnézettem magam, mit tudok, mennyit tudok. Fejlődtem vagy hanyatlok? Netán stagnálok, azaz a biológiai korommal járó törvényszerű romlást ellensúlyozta-e a sok edzés és étrend? Az adatok szárazsága mögött azonban sok hasznosítható érdekesség bújik meg annak, akinek nemcsak a kompressziós zokni márkája, a gélválogatás, edzéstérkép posztolgatása, vagy a kineziotape színterápiás hatása számít, hanem aki az edzésre szánt idejét és edzéstervezését is komolyan veszi. A laborban nem történik  varázslat, pontosan megmutatja, hol tartasz. És rávilágít pár alapvetésre a kis futóéletünk kapcsán: 1) edzéstervben tudatosan 2) edzésben célorientáltan 3) versenyválasztásban önismerettel 4) versenyben odaszánva. (A teljesítménydiagnosztikai vizsgálatok céljáról és értelméről szakmai cikk itt.) 

Folytatódik a futóbohózat: láttuk Tarlós István és Varga  Mihály húzd meg-ereszd meg politikáját (más néven: maradj szűz úgy, hogy közben megszeretgetnek avagy legyen sok futóverseny, meg ne is legyen), most a hatóság kezdett bele valami pitiáner fontoskodásba, ki tudja milyen okból. Leszóltak nekik, vagy kell a statisztikába..? NINCS JOBB DOLGUK, mint vegzálni? Röviden: állítólag büntetni fogják az aszfalton futást a Sziget belső útján. Innen már csak egy csendőrlépés hiányzik, hogy mindenre kiterjesszék az ellenőrzést, vagy csak ad hoc módon kézifékkel bevágjanak eléd egy mellékutcában kocogva, közeg kiszáll, és kapsz egy tízezres büntit mert az autósok nagy szürke imaszőnyegén mertél hazardírozni.

Ez történt tegnap: http://24.hu/sport/2016/03/11/ma-is-kapitalis-baromsagra-ebredt-az-orszag/

Update, itt tartunk most:

 http://hvg.hu/itthon/20160311_Kovacs_jaror_tultolta_nem_is_birsagolnak_a_Margitszigeten_futokat

Sport klasszika-filológusok biztos tudják a tutit, melyik volt a legelső A-ból B-be tartó, modernkori ultraverseny. Bár lehet, hogy ultraversenyt eleve csak a szépreményű, de annál reménytelenebb berendezkedésű, felvilágosult időkben rendeztek.

100-150 év távlatára gondolok, nem Pheidippidész spártai futására. Hopp, éppen ma sorsolják ki az idei Spartathlon indulóit! Mindenki tűkön ül??

És nem is a tarahumara indiánok évszázados hagyományára gondolok - hopp még egy pillanatra álljunk meg!

Köztudottan nem szeretem a Futni születtünk bestsellert, de most találtam az antikváriumban egy magyarul is megjelent könyvet. Csakhogy lássátok, mit habosított fel az amerikai szerző. Az 1969-es opusz, ami a mexikói olimpiára íródott, hosszan értekezik (9-32. oldal) a tarahumara futókról, versenyekről, szokásokról. Miloslav Stingl etnográfus Az indián futó című könyvéről van szó. Ennyike.

Nézőpont kérdése, hogy mi a modern, nekem a múlt századforduló már erősen az. Na szóval, ráakadtam egy érdekes francia sztorira - írjátok meg, ha tudtok más régi ultraversenyről.

Visszatérve a poszt címére: van pár megmozdulása az egyesült királyságbeli ultrázóknak és teljesítménytúrázóknak a viktoriánus korból, de másra nem nagyon lelek. 1876-ban Mary Marshall a Pedestrianists távgyalogló versenyen az összes férfiversenyzőt maga mögött hagyta, de az nem futás volt, hanem egy hatnapos séta egy csarnokban.) Az ultrások kódexében, az önkéntes munkában szerkesztett (innen is látszik, nincs pénz, csak szenvedély az ultrában) DUV-on a legkorábbi akció 1874-ből való: egy New Yorkban rendezett hatnaposon futott 804 kilométert egyetlen egy úriember, az 1839-ben született Edward P. Weston. Innen is szívből gratulálunk, Eddie!

Emberünk rá egy évre nekibuzdult: elindult márciusban (693 km) és májusban is (322 km) egy hatnaposon, sőt félévre rá még egyen. Akkor Chicagóban próbálkozott, ahol az 1846-os Daniel O'Leary 810 kilivel megverte (Edwardnak 726 sikerült.) Az adatok Stefan Roodt 'King of Peds' könyvéből valók. 1876-ban már Edinburgh, Liverpool és London is beszállt az európai kontinensről, és San Francisco is felzárkózott. Weston és O'Leary ahol lehetett, rajthoz állt. Néha egyedül, néha harmadmagával futkorásztak.

Az 1879-es évben megjelennek az első ultrázó nők: Amy Howard és Sara Tobias öldöklő harcot vívnak a New York-i hatnaposon (632 és 627 km). Az 1891-es annyiban érdekes, hogy a szokásos Nagy Almában rendezett hatnaposon Hughes John 898 kilométert fut: összehasonlításképppen a 2015-ös balatonfüredi hatnapost Joe Fejes 975 km-rel nyerte meg, a második pedig 816 kilit futott össze. Az ultra ilyen keveset változott volna 124 év alatt?

Az 1892-es év után óriási adásszünet következik: a legközelebbi, DUV által dokumentált verseny 1928-ból való: a 3423 mérföldes, 83 etapos transzkontinentális Bunion Derby. Na de nézzük 1892-őt!

Nagy dolgok történtek Franciaországban ebben az évben az ultrafutást tekintve: megrendezték a Neuilly-i 24 órást (Victor Bagre nyerte 169 km-rel), de rendeztek egy 496 és egy 147 kilométeres futást is. Mindez annyiban volt világújdonság, hogy nem körözgetni kellett valahol, hanem A-ból B-be futni.

Még a DUV-on sincs nyoma ezeknek. Pedig nemcsak az ultrafutásba hoztak egy új versenyszámot a derék franciák, hanem úttörői voltak annak is, hogy nőket is engedtek próbálkozni. Ők úgy gondolták, hogy a szülésen, gyereknevelésen, ház körüli munkákon kívül egy futás is lehet kihívás, nemes feladat a nőknek. Futni születtek vagy szülni futottak? Mindjárt kiderül.

Pierre Giffard, a Petit Journal újságírója gondolt egyet és szervezett egy versenyt Párizs és Belfort között, aminek 840 (?!) résztvevője volt, mind férfiak, nőket nem engedett rajthoz állni. Ekkor még ugye újkori olimpia sem volt, rekreált maratoni futás sem.

2 hónapra rá, 1892 augusztusában a La Bretoise (breton nemzetiségűeket tömörítő) szervezet kiírt egy futóversenyt St. Brieuc és Brest között. (Utóbbi helyen jártam egy filmfesztivál miatt 2012-ben, kellemes, szeles város, bazi nagy modern katedrálissal.) A 147 kilis távra, ami Guingamp és Morlaix városokon is átvezetett, 269-en jelentkeztek, ilyen a bretagne-i vircsaft, köztük 3 nő is! Végül csak kettő indult el (Marie Cocagne Lamballe visszalépett).

Már eleve nagy viták folytak, hogy egyáltalán elindulhatnak-e. A szervezőbizottsági jegyzőkönyv is azt rögzítette, hogy "a városházán este nyolckor találkozik a bizottság, és egyéb ügyek között eldöntendő, hogy nők vajon részt vehetnek-e a versenyen." Aztán egyöntetűen kiálltak a nők mellett, és kijelentették, hogy a szabálykönyv 13-as pontja rájuk nem alkalmazandó. Győzött hát a szabadság-egyenlőség-testvériség százéves eszméje, és így ők lettek az első ultrázó nők Franciaországban, és az első A-B ultrafutó nők a világon. (26 év múlva, 1918-ban indult először francia nő maratonon, bizonyos Marie-Louise Ledru a Tour de Paris-n.) 

Az egyik hölgyeményt, Léonie Mayeurt végig kísérte férje, a 8-as rajtszámú Louis Maux. 27 óra 14 perc alatt be is értek, bár egy éjszakai bolyongásos eltévedés miatt kicsit megcsúsztak. Léonie 23 éves volt és foglalkozására nézve házaló, míg férje az "utazó" megnevezést írta a nevezési rubrikába. Micsoda páros! Gyaloglásban kifejezettenen profik voltak. Léonie napbarnított arcú, szöke, kicsiny teremtés volt, aki kék fürdődressz-szerűségben (technikai ruha?) tolta a versenyt. 90 km-nél Morlaixban (11h 20 m részidővel) már komoly bajai voltak a surranójával. Egy üvegszilánk is felsértette a lábát. Így is a 35. helyen finiselt. A szervezőltől másnap vonatjegyet kaptak, hogy hazatérjenek, mert arra már erejük/pénzük sem volt.

Madame Simonnak a 97. helyhez 37 óra 20 perc kellett (ez sétatempó szinte, nem mellesleg bottal teljesítette a távot, egy prehisztorikus nordic walkert tisztelhetünk benne). Sokat szitkozódott az úton, még egy panzióba i bevitték a második nap hajnalán, de végül összeszedte magát. Tojásárus anyja büszkén vitt neki új cipőt. A célban azt kiáltotta: "Sokáig éljen a Köztársaság!" Virtigli patrióta francia.

Végül 120-an értek célba, boldogan szorongatták kezükben a "gloire & diplôme"-t. Íme a legjobbak listája:

(A fordításhoz köszönet illeti meg nővéremet, aki egyszer a párizs maratont is lefutotta, mert a haverom, akié a rajtszám volt, a rajt előtt lebetegedett. Beufróból 4:30-as maratonista úgy, hogy utoljára 18 éve futott.)

Rég nem jelentkezett a futófilmes szakosztály, bocsika, de aki filmmel foglalkozik, az nem szívesen matat szabadidejében is filmekkel. Na de most rögtön két filmet is virítunk. Egyik sztori rémisztőbb, mint a másik. Mármint mindkettő rémisztően szürreális, a különbség annyi, hogy az egyik a valóságban is az volt (The robber), a másikat a film mint médium tette teljesen abszurddá. Utóbbi nem is film, hanem egy propaganda anyag és egy drámaira hangolt, félig hazugságból, félig valóságból építkező torzszülött, a végletekig kifuttatva. Jöjjenek a K-s fejezetek!

Gyerek volt fociedzésen, ahol a szimpatikus fiatal edző rendszeresen azt kiabálta a skacoknak: "Odalépsz, leatletizálod!" Örömömre szolgált, hogy az atlétaszemlélet megjelent a nem éppen sok futásról, de annál inkább a TAO-pénzek belepumpálásáról ismert látványsportunkban. 

Hát még ha tudnák, hogy Thomas Dold mikre képes. Mindjárt rá is térünk a 32 éves derék germánra, de előtte nézzünk picit körül a hátrafutást illetően! Az amerikai fociban alap, hogy a hátrafele futást oktatják, és az edzéseken, meccseken iszonyú sebességgel meg is csinálják a sprinteket. Szemmel tartani az ellenfelet, labdát, és közben futni hátra a támadóval. Francia ultrás barátom apukája 70 év feletti, 1974 óta hivatásos focibíró, és még ő is, minden héten 4x edz (futást, kerékpárt), és ezekbe 30 perc hétrafutást mindig beiktat atlétikapályán. Sporiként a hátrafutás nála is alap. Állítólag egyharmaddal több kalória ég el, mint sima kocogásnál.

Ma ér véget a vízöntő hava. Egy szép futásos dal kedvencünktől, Cseh Tamástól, akivel egyébként egy sokszoros maratonista színházrendező készített remek beszélgetőskönyvet Cseh halála előtt 2 évvel. Nem a Bagossy Laci, hanem a Bérczes László. A mellékelt dalban (megjelent 1987-ben az Utóiraton) van egy rész, amit mintha egy terepfutó írt volna, pedig "csak" Bereményi Géza követte el.

"Érdemes közel lenni a földhöz, nem elfelejteni, hogy te is része vagy annak. 

Ha lehajolsz, esetleg megszúr egy tövis, ha átmégy a patakon, vizes, iszapos leszel. 

Nem baj, élsz." 

A teljes dalszöveg így szól:

Kezem is van és lábam is van,
és úgy forgok, ahogy forogni kell,
fülem a hangra, szemem látásra,
és úgy hajlok, mint aki vízbe mer.
Vízből merítek, úgy, mint az okos asszonyok,
futásra születtem, futni, mint prémes állatok.

Havas tarlókon futni,
loholni, mint csak a róka tud,
akárki van nyomában,
a róka nem miatta fut.
Vörösrozsdájú prém lobogása,
horgas inakkal
végig a tarlón,
képek a szemben,
porzik tarlón a dér...
róka futása.

Havas tarlón, sanda futással,
ahogy a róka fut,
én olyan futásra születtem,
ahogy a róka tud,
vízből merítnék, úgy mint az okos asszonyok,
futásra születtem, futni, mint a prémes állatok.

Inaknak páros tánca,
inakban ezer év,
az írha ezer ránca,
havas tarló és szürke ég.
Vörösrozsdájú prém lobogása,
horgas inakkal,
végig a tarlón,
képek a szemben,
porzik tarlón a dér...
róka futása.

Kezem is van és lábam is van,
és úgy hajlok, mint aki vízbe mer,
inakból hálót hordok testemben,
és izmot, ha futni kell,
futásra születtem, s a tűzre vizet hozok,
forogni, mint a róka, futni, mint prémes állatok.

Az első részben a kezdetekről, az edzővé válás kacskaringós folyamatáról olvashattatok, a második részben már szakmázás is volt tömegsportról, távedzés-tervekről pulzusmérésről. A harmadik, befejező részben hősünk vall az elit ultrafutók karriertervezéséről, önnön versenyzői hajlamáról, a fekete futók jótékony távolmaradásáról az ultrasporttól, a a frissítőasztalokról, és bizony a hosszútávfutó sajátos lelkéről.

Háromrészre szedett folytatásos teleregényünk második része jön (Az első rész ITT.) Hősünk vall első találkozásáról a ma már retro kinézetű pulzusmérős órákkal, a szentírásnak minősített edzéstervről, a távedzés sajátosságairól - ami nemcsak edzőnek, de tanítványnak is távmunka. Lőrincz Olivér, aki egyszerre edző és versenyzőtárs is (ezt szimbolizálja remekbe photoshoppolt öltözéke), az ilyen-olyan okok miatt hátrányos helyzetű, elmaradott tömegsportról is lehúzza a keresztvizet.

Lőrincz Olivérrel - vagy ahogy többen ismerik: Olipapával - a "helló-szián" túl közelebbi kapcsolatba a 2013-as Spartathlonon kerültem: az egyik ponton volt olyan szíves és bekente lanolinnal az izzadságtól és a gatya csiszatolásától sebesre dörzsölt heréimet. Nincs is annál szebb, mint viszonozni egy szívességet. Bulvárzsurnaliszta fordulattal mondhatnám, hogy most én szorongattam meg a t*keit keresztkérdésekkel az ultra szürke emincenciásának (ismét egy bulvárzsurnál kifejezés), akinek mindig van egy mesterterv a birtokában (és ismét.)

De inkább jót beszélgettünk, aztán telefonon folytattuk, majd emailen. Így született meg ez a háromrészre szedett interjú, aminek a rövidített változata a Magyar Narancs karácsonyi dupla számában jelent meg. A karácsonyi narancsos kihagyásokat, hiátusokat most pótolom: itt folytatásokban jelenik meg, nagyobb témákra bontva a Lőrincz Olivér-interjú. Ismerkedjetek meg a szóbeszédből és a FB-tanácsadói oldaláról ismert Olivérrel, a sportteljesítményt új alapokra helyező pulzuskontrollos edzés sikeres hazai alkalmazójával.

Egy korábbi posztban visszatekintettem 2015-re, amiből kiderült, hogy az év 2/3-ában futottam (365-ből 232 napon), viszont tisztába tettem magam, hogy gyenge évet produkáltam. Van ilyen, nem gond, a gyenges/erős is relatív. A kiértékelés után most pedig arccal előre fordulunk a célzóna és a szervezői pénztár felé. Mivel már október óta levezetés, majd fokozatos, szikár alapozás folyik, itt az idő egy féléves bizonyítványra - az áltiban is most osztják. Ebben a posztban: mi történt eddig a szövegelés mellett az elmúlt 5 hónapban és mik a 2016-os tervek.

Iharos (eredeti nevén Izrael Sándor) az ötvenes évek világklasszis magyar pályatléta triójának tagja volt Rózsavölgyi István és Tábori László mellett. Pont 20 éve hunyt el. Ő az a magyar futó, akit legendaként kezeltek és kezelnek ma is - nem éppen érdemtelenül. Egy kvázi életrajzi könyv kapcsán írnék róla pár dolgot. Ha mozgóképről lenne szó, akkor a műfaját dokumentarista játékfilmnek hívnák, azaz olyan film, amely dokumentum alapú, szereplői talán magukhoz hasonló élethelyzetű embereket / sorsokat személyesítenek meg, keresetlenül, amatőrként játszanak, viszont a film történései többnyire fikción alapulnak, kitalált forgatókönyv alapján szövődnek. Na, ilyen könyv az Iharos Sándor futófenoménről szóló könyv (Marschall József – A szélparipa). Tények, anekdoták, visszaemlékezések és regényes fikciók vannak szépen összeszőve a könyvben. 

Egy idevágó remek cikk a nagy magyar futó éráról, és annak az amerikai futóéletre gyakorolt áldásos hatásairól a Runner's Worldből itt. És egy hazai összesítés a magyar rekorder atlétákról - hát nincs túl sok, de a fent említett nevek mind ott figyelnek.

Az '50-es években (tán egészen halványan a '90-es évek elejéig) még volt nimbusza, honorálása az atlétikának, még azt is mondanám, megérte atletizálni úgyis, hogy valamelyik külvárosi gyárborzalomba kellett járni a hajnali edzés után értelmetlen melósmunkát végezni a szocializmus építése címszó alatt. (A klasszikus nem-dolgozós sportállások csak későbbjöttek divatba. A könyv Iharos életét vázolja fel, sok tényszerűséget kiszínezve, párbeszédekkel dúsítva. Iharos már-már Henry Rono (interjú itt, cikk itt róla-vele) előképe: 12 világcsúcsot állított fel közép- és hosszútávon, ebből hetet 14 hónap leforgása alatt 1955-56-ban amikor 1500 métertől 10 000 méterig minden távon a világ legjobb eredményével rendelkezett. Iharos 1955-ben a világ legjobb sportolójának választatott (lásd a bélyeget). 1956-ban nem utazott el a melbournei olimpiára a forradalom kitörése miatt, 1960-ban pedig csalódást keltő helyeken végzett Rómában.

Jó kis olvasmány a Szélparipa, asszem már csak könyvtárból lehet megszerezni. Van benne szó Kovács Bütyökről, Rákosi Mátyás tatai edzőtábori látogatásáról, edzéstervről is, például:

- reggel: könnyű 3000m, 15 x 200m, lassú jog, sprint desszertnek, levezetés

- este: gyors vágták és lassú levezetések ritmusosan, 30 x 150m közben 50 méter jog

Nagy szerepet kap Iharosék kőkemény edzője, Iglói Mihály is (lásd a fenti képeken), alias Náczi bácsi, aki két évvel élte túl Iharost. Ilyeneket mondott edzőként (ezt egy konferencián jegyeztem le, ahol a kulturált edzői viselkedésről esett szó), hogy: „a gazella sem emel súlyt, mégis elég gyorsan fut”, meg hogy „vagy azt csinálod amit én mondok vagy elmész.”). Általános vélemény volt róla, hogy hülyére futtatta a sportolókat, a könnyű tempó igazából sprint volt, szinte mindent az intervallumos edzésre épített, az extrém mértékű terhelést és az unalmat csak kevesen tudták elviselni, de ez kellett a sikerhez. A sikert amúgy mi sem jellemzi jobban, minthogy Iharosék sikerkorszakában a Time Magazin „Öt Elvtárs"-nak nevezte a Náczi bácsi-féle futócsapatot. Vagy az, hogy diafilm is készült róluk.

Jöjjön pár idézet a könyvből:

A munkáról:

„A gyári munka a szabadságunk ellen elkövetett első komoly merényletek egyike az élettől.”

„Gyári dudaszó: ilyenkor mintha stratpisztoly adta volna meg a jelet, a melósok beröpültek a délutánba.”

„Nem is a helyemet kerestem, hanem a kijáratot.”

„A 472. számú népbutító és –bódító intézmény edzett torkú törzsgárdájának nélkülem kellett megváltania a világot”

Egy 1959-es Képes Sport címlap és beszámoló a tavaszi idényzárásról.

A futásról:

„Vadászott mindenki az eredményeinkre.”

„Futás közben könnyű belátni, hogy az élet alapvetően mégiscsak egy kellemes dolog.”

„A könnyedség nem jön azonnal, ahogy az életben semmit sem adnak ingyen. De ha nem hagyjuk, hogy elijesszen az első pár száz kilométer, és elég türelmesen szenvedünk ahhoz, hogy összerendeződjön a légzés, az izomzat, akkor felfedezhetjük a futás szépségeit is. Egy-két furcsa szervezet esetén ez a szenvedéses rész rendkívül rövid...Csak az igazán szerencséeknek adatik meg, akik valahol valamikor nagyon kiérdemelték, hogy ilyen eygszerű módon, csak azzal, hogy futnak, elérhessék a boldogságot...Pár lépés után átestem a nehezén, leráztam magamról a terhes gravitációt, elszakadtam a földtől, és élveztem a száguldást”

„Rövid ideig tartó, fájdalmas rész után jött a szabadsághormon.”

„A futás hobbi, hogy kikapcsolódjak a világból.”

„Mitől félek inkább: a tehetségtelenségtől? Vagy az iszonyatos mennyiségű munkától? Felváltva nyomasztott.

„Hajnalban, amikor még a rosszaság is alszik a világban, a legnemesebb energiákat szívhatjuk be... ilyenkor tehetünk szert a legszebb mozgásra.”

Náczi bácsiról:

„Rengeteg fiatalabb társán vette észre, hogy tehetségesebb, mint ő. És ha már belőlük sokkal többet hozhat ki, akkor miért pazarolná magára a tudását?

„Meg voltak győződve, hogy kiégeti a futóit.”

„Nem árult zsákbamacskát. Végighallgatni is fárasztó volt egy napra tervezett adagomat, de nincs mese, a jó eredményeknek ára van...Tervei voltak velem, s ez súlyos következményekkel járt a közérzetemre nézve.”

„Szadállat” (= szadista vadállat)

„Sűrűn rendelgette tőlünk a győzelmeket." 

Akiktől Náczi bácsi rendelgette, azok közül íme Rózsavölgyi és Tábori idősen.

Egyetlen ultrázásáról, amikor éjféltől reggel hatig köröztek a társaival a pályán fogadásból:

„Éjféltájt szörnyű élményben volt részem. Megjelent előttem egy nagy tányér madártej képe. Kegyelemdöfés volt, amikor az ízért is megéreztem a számban. Az éhség kérlelhetetlenül támadott, és össztüzet zúdított az érzékeimre. Hosszútávfutók sokat tudnának mesélni erről az élményről, ami tudományos szempontból nem is nagy dolog.A szervezetünk segítségért kiált, és jelzi, hogy minden elemészthető felemésztettünk.”

„A monotóniatűrő képesség: elszürkülő tudatunkban összefolyt az idő, az örökkévalóság végtelenül hosszú, vörös salakpályáján futottunk... Az erő persze előbb-utóbb úgyis elfogyott, és jött a szenvedés. A fájdalomtűrés volt az első, amit megtanultunk.

Versenyzésről:

„Tulajdonképpen meghaltam, és megdöbbenésemre ez nem is volt olyan rossz állapot.”

„Az olimpiai bajnokoknak különleges adottaságuk van a 4 évente egyszer adódó lehetőség kihasználására.

„Az embereknek nem árt néha belelolvasni az újságokba, hogy megtudja, miért is hibázott.”

„Ha feladásközeli állapotba kerültem, csak a vereség keserű ízének emlékét kellett felidéznem. Összekaptam magam, és a tettek salakjára léptem.”

„Két év kilátástalannak tűnő munkáját tettük elfogadhatóvá.” (egy győzelemmel)

„Egy katona éles helyzetben tanulhatja meg leginkább a mesterlövészetet, így aztán annyi versenyen indultunk, amennyit csak a lábunk bírt.”

„Elérkezett az idő, hogy leszakítsuk a gyümölcsöt.”

„Az atlétika féltékeny királynő. Visszakövetel magának.”

A futáson kívüli dolgokról, látásmódról:

„Váratlanul és drasztikus módon jelentkezett a magánélet, és tudatta velem, hogy a fiam és a feleségem is a világon van.”

„A feleségem ott ült mellettem, és hiányzott.”

„Igazság szerint, egy idő után, már zavartuk egymás életét.”

„Nem jó azoknak az embereknek, akik a látszatból indulnak ki. Sok csalódást elkerülnének az életben.”

„Vannak azok az emberek, akik a saját tévedéseikből sem tanulnak. Újra és újra rosszul ítélnek, és örökösen csalódniuk kell.”

„A sok fény halálos ellensége a beszélgetésnek.”

„Néha hallga
tnunk kell ahhoz, hogy okosnak tűnjünk.”

„Az a fajta ember volt, akit megnyugtatott a saját hangja. Minél tovább hallgatta magát, annál inkább megerősödött benne, hogy igaza van.”

Nemsokára majd a Szélparipa pandantjáról, Török Ferenc Pergamen c. könyvéről is írok, amiben Rózsavölgyi (pály)futásáról van szó.

Akit még érdekelne Iharos bővebb sztorija, annak ajánlom a szikárabb, tényszerűbb monográfiát Dr. Takács Ferenctől. 

Talán még akciós a Lidliben a haskerék és mindenféle kínzóeszköz, 1499-ért six packs-ed lehet! Persze tenni kell érte, de tán most ez a legjobb ár ezért a tutiságért. Miért ezzel kezdem az évadtervet? Mert nagyon sokat köszönhetek neki a tartás- és a teljesítményjavítás terén. Múltkor ígértem, hogy írok pár hatékony dolgot,  amiket tavalyról szerettem, beváltak. Remélem, ez segít, hiszen ugye alapoztak ezerrel, és nem pofátlanul nulla kilométerrel, memoriterből akartok rajthoz állni tavasszal. Ugye?

Itt az új év, a kígyó kibújik régi bőréből, levedli a múlt év hordalékait, lerakódott örömöt és bánatot, és tovább siklik... akár a Lábatlan-Karva maratonra, ha már kígyó. De akár önnön farkába is haraphat, ha úgy látja (szimatolja a nyelvével), nem sok minden történt vele, ha körbenjárást érez. A 2015-ös év 2014-hez képest kevés sikert tartogatott - bár nekem az is remeklés, hogy minden versenyt befejeztem, elkerült mindennemű sérülés, nem voltam beteg. Amúgy mily szép a mi nyelvünk, hogy azt mondjuk: elkaptam XY betegséget. Frászt, a betegség kap el téged - de tehetsz ellene. Ahogy a civilizációs betegségek is jórészt elkerülhetők - te döntöd el, hogyan élsz.

Egy kötetlen interjú jön Balatonfüredről a szinte már multiday-klasszisnak számító Joe Fejes ultrafutó kísérőjével, a Svejkre emlékeztető Mike Dobies-zal. Mike amúgy veterán terepultrás, kilenc Hardrockot teljesített. Az apropó: napra pontosan egy éve győzte le Janisz Kúrosz futólegendát Joe Fejes az Across the Years hatnapos versenyen, erről itt olvashattatok. Ritkán verik meg Kúroszt, de Fejesnek sikerült már párszor: 2012 szilveszterén a háromnapos (72 órás) futási rekordját döntötte meg a maga 503.5 kilométerével, aztán egy év múlva már a pályán is lenyomta a görög-ausztrál mestert a hatnaposon. Fejes legjobbjai amúgy: 48 órán 379.8 km-t, 24 órán 252 km-t, 12 órán pedig 131 km-t tud. 

Helló, mozgásban gazdag újévet kívánunk minden sporinak, idén ismét ugyanitt veletek! Szilveszterkor már csak a retró csatornán (M3) megy a Szeszélyes évszakok, a szomorú, szánalmas és értetlenséget szülő viccek kabaréja. De mostanában szinte mindennap ugyanezzel a műsorral találkozom az utcán vagy hírekben. Meg is fogadtam, hogy a 3F (fehér cukor, finomliszt, Facebook » nincs, már Zuckerberg is ezt akarja) radikális csökkentése mellett 2016-ban a hírek követését, news site-ok olvasását is eliminálom, mert egészségtelen, időrabló, rossz, addiktív dolgok. Ellenben fokozzuk a bringázást és futást. De mi van, ha ezt télen tesszük, ráadásul gyerekek társaságában? Na akkor húzódnak fel igazán a szemöldökök!

A Vajdaság meg visszavág. Update a szerb Lazar Rišarról, akiről a legutóbb ezt tudtuk meg: puszta véletlen folytán fedezte fel a sokszorosan hátrányos helyzetű kamasz,  hogy szeret és tud is futni. Az egész sztori meglehetősen groteszk és megható, mint egy skandináv film: nem volt cucca, sportcipője, nem tudta, hogy vehet a frissítőkből és illendőségből bevárta sporttársait a helyi versenyen. Aztán pár jótevőtől, politikustól és futótól akadt felszerelése, de az életkörülményei ugyanolyan rosszak voltak. A népszerűségének fényében sütkéreztek helyi potentátok, de a további segítség elmaradt.