Tudtátok, hogy Dante a pokol szenvedései között a futást is leírja, mint egy örök körtáncot, amiből nincs kiszállás? Hogy a 400 méteres pálya volt a kompromisszum a méter és a mérföld  között (negyed mérföld = 402 méter)? Hogy egy korai maratonista sós marhaúslevesbe áztatta a lábát, hogy a bőre ellenállóbb legyen? Hogy a hátrafelefutás közben 20%-kal több energiát égetsz el? Hogy az inkák futólépéses csomagküldő-szolgálatot működtettek, majd a 16. században Közép-Európában 40-50 fős gyalogos futárhálózatok működtek? Vagy hogy a New York Maraton első, 1976-os sajtótájékoztatójára egyetlen újságíró sem jött el?

Ilyen közbevetésekkel, szórakoztató részletekkel van tele az a két könyv is, amikről a következő hetekben írok. A közelmúltban jelentek meg suttyomban. Mindkettő vaskos sporttörténeti kiadvány, mindkettő kronologikusan halad, csak az egyik úgy "ánblokk" próbálja felgöngyölíteni a szálakat (A sport kultúrtörténete), míg a másik, amiről most írok, csak a futást vizsgálja. Nem kritika következik, inkább olvasónapló, kiemelve egy fontos fejezetet.

Két hete Gútán (avagy Kolarovo) futottam egy erőfelmérő tesztmaratont az alapozás kellős közepén. Ez az a része a Szlovákiának, ahol Hungaroring sima az aszfalt, sík a terep, csodás kerékpárutak vannak, kedves kis falvak. Tavaly is voltam Gútán vízkeresztkor, szerettem. Sífutórajtszámot adnak, baráti a hangulat, bitang nagyot dörrentő ágyús rajt, meleg kaja utána, szinte végig egyenes, a Vág gátja mellett haladó pálya. Idén kevesebben voltak, sokan nem akartak szembenézni a -19 és -12 között ingadozó hidegekkel. A rajtot lekéstem, mert a közvécében folyattam a lefagyott ujjaimra a melegvizet, de az egyperces hátrányból hamar felzárkóztam. Szikrázó nap, kék ég, az úton előttem átvágó őzek, szuper volt. Pláne úgy, hogy az órát otthon felejtettem: annyira szabadon futhattam, nem nézegettem a csuklómat, ez a jövő. Réteges öltözködéssel teljesen futható verseny volt, igaz a 3 (!) kesztyűben így is lefagyott a végére a kezem. 

Miért írom ezt az érdektelen felvezetést? Mert a fordítóig 3. helyen futottam, és visszaforduláskor realizáltam, hogy az addig elég jó kis hátszél micsoda brutális ellenszélbe váltott. Alig lehetett haladni, szinte lépésnek éreztem. A hőérzet még 10-12 fokot csökkent, így azért elég meredek volt. Az egyik ponton elkértem egy kukászacskót, karoknak és fejnek lukat csináltam, sokat segített. Ezzel a mutatvánnyal időt vesztettem, felért rám egy srác, akinek bringás kísérője volt. Együtt mentünk 14 kilométert visszafele. A srác beállt mögém, pedig másfélfejjel volt magasabb, egyszer nem akart vezetni, de még a széltől begörnyedt bringás kísérője is besorolt. Az utolsó 3 kilin pedig köszönés nélkül elegánsan ellépett, addigra én már ki voltam facsarva a légellenástól.

Volt időm elgondolkodni, hogy mégis mi az istent csinált a bringás kísérő. Egyszer nem láttam etetni, itatni, szélárnyékozni a srácnak. Nem sok segítség volt, közös mókának pedig lehetett volna jobb is, mint légorkánban, hódarában araszolni. Akkor kezdtem el összeszedni a gondolataimat pár futódilemmáról, amik gyakran felvetődnek. Elsőként a kísérésről, értelméről, lehetőségeiről, pro és kontra.

FUTÓDILEMMÁK - bevezetés

Az a probléma a világgal, hogy a buták mindig magabiztosak, az értelmes emberek pedig tele vannak kételyekkel - mondta Bertrand Russel. Tőle bőven elfogadható ez a leegyszerűsítő sommázat, lévén szinte mindenhez értett, és egész életében a kételyek vitték előre, Nobel-díj ide vagy oda.

A majd random jelentkező Futódilemmák-sorozatban az én kételyeim következnek. Ebből még nem következik, hogy értelmes lennék. De remény még van. Eleget írtam a vesszőparipáimról (szélárnyékról és a városi közlekedésről), ráfordulok az inkább kurrens futótémákra. Ezek lesznek még: feladás, pénzdíj, reklámozás/szponzoráció, körözős versenyek, fülhallgató/okostelefon hordozása, testi igényesség stb... Nem teszem mindegyik mondatomhoz hozzá majd, hogy "szerintem". A kiegyensúlyozottságra sem törekszem. Aki E/1-ben ír, azt mindig megtalálják azzal, hogy ő egy megmondóember. Lehet csámcsogni, fejrázni,  hümmörészni, kommentelni. De ezek inkább kérdésfelvetések a részemről, mégha vonalas megállapításnak is tűnnek elsőre. 

Leginkább az esélyegyenlőség (a fair szellemiség), és az ebből fakadó puritán versenyzés felől szemlélődöm, mert így könnyebben elkerülhető az öncsalás. Leginkább olyan témák ezek, amikben nincs személyes tapasztalatom, lévén nem élek velük, viszont láttam eleget belőlük. Egyszerre leszek kibic és analizátor. Magalslabda minden egyet nem értőnek.

KÍSÉRÉS

Az alapkérdés így szól: Miért kell kísérő egy versenyen, ahol végsősoron magadat méreted meg? 

Hát akkor, rázzuk a kefírt, figyeljük a monitort izgatottan, kezdődik a téma levetkőztetése pro és kontra. 

Talán nem árulok el titkot, hogy én azon az oldalon állok, hogy 1) nem mást akarok szívatni, hanem magamat 2) többet ér egyedül a teljesítményem, mint többesszámban 3) az élmény így is, úgy is azé, aki végighajtja a távot. 

Kinek kellhet kísérés? Akik nem szeretik a spontán helyzeteket, a rögtönzést, a váratlanul megoldandó és hosszab időtávra kiható feladványokat. Akik a biztos kereteket kedvelik, nem pedig az izgalmakkal és váratlan kíhívásokkal megfejelt extra versenyszituációkat. Tökéletesen mást gondolok, mint például Csécsei Zoli (innen is gratula a futópados világrekordjához), aki a futást csapatmunkának képzeli el. Az ellentmondás ott van, hogy egyedül készülsz fel, és mégis mások kellenek hozzá, hogy realizáld a felkészülésed célját?! Valakit a tökéletes verseny éltet (amit kísérőkkel karöltve tud megvalósítani), engem az élmény, a mögöttes tartalom, a kaland.

Tökre megnéznék megrögzött kísérős futókat egyszer szólóban nekivágni egy nagy versenynek. Kábé mint annyira lennének parában, mint kontrollfreak cégvezetőket tandembicikli hátsóülésére ültetni, ahol csak tekerhetnek, de semmi ráhatásuk az irányításra nem lehet.

Előrebocsátom, számomra a kísérés a "száraz november" kategóriába esik. Tudjátok, nemrég volt egy ilyen össznépi trend, hogy nem inni alkoholt egy hónapig. Azt megnéztem volna, hogy december 1-jén milyen és mennyi maligánfok csorgott le a száraz torkokon. De a lényeg az, hogy ez a trend pont annyira hatékony, mint amennyire értelmetlen. Mire jó? Útmutató? Illúzió? Védekezés? Tényleg egy ilyenen múlik? Miért nem bízol magadban, miért kell külső erő?

(Nem sorolom a kísérés élethelyzetébe a Hajrá Apa! krétafeliratokat, az Égjen a zsír!-táblával kint álló rokonokat, de még a maraton közben egy villamosmegállóban beadott zselét sem. Ez minimál vagy passzív kísérés, inkább követés. A konstans, tervezett, és kivitelezett, teljeskörű kísérés tartozik ide autóval, bringával, kosárkával, csomagtartós terülasztalkámmal, mindent rejtő táskákkal felszerelkezve.)

A futóevolúció része, hogy hosszabb és nehezebb távokra ácsingózik az ember. Van, aki a wishful thinkingnél megragad, és van, aki belekóstol a hosszú hosszútávba.

A teoretikus "nagy vállalásról" való gondokodás közben, vagy a kézzel fogható kudarcok után előbb-utóbb felmerül: egyedül nem megy. Ilyenkor kísérőt keres a futó és ilyeneket mondogat magában: biztos azzal rontottam el eddig, hogy nem volt kísérőm. Vagy: biztos csak úgy tudom teljesíteni a kitűzött célt, úgy tudom lenyelni a nagy falatot, ha viszek valakit pátyolgatni engem. Sörkorcsolya-effektus.

Egy egyéni, magadról és a saját határaid kereséséről, tágításáról szóló sportban meglehetősen furcsa eszmetársítás  mindez.

Aki egyedül indul el, az lehet ambíciózus, vakmerő, felelőtlen - mindig a nézőpont számít, azaz a "mihez képest" meg hogy mikor ítélsz (utólag vagy előzetesen).

A kísérés intézményrendszere nagy múltra tekint vissza, elég csak a párbajsegédekre, vagy a rock n roll bandababáira gondolni. Vagy azokra a segítő kezekre, akik miatt Dorando Pietrit, az 1908-as olimpia a maratoni győztesét diszkvalifikálták.

Szóval ha felmerül, hogy itt bizony magunk mellé veszünk valaki(ke)t, az többnyire ilyen okokból motivált:

- bizonytalanok vagyunk magunkban (megoldás: tapasztalatszerzés, mentális tréning, toleranciaküszöb-kitolás, akaraterő)

- kényelmesek vagyunk (megoldás: lépj vissza egy mezőt! Ez az egész hosszútáv-futkorászás nem a komfortzónáról szól, és már a csecsemőkorból is kiléptünk rég. Az élet harc.)

- tanult ember módjára tudjuk, hogy nem leszünk flowban, azaz a kihívás és a képesség valamiképpen nem áll összhangban, jellemzően az utóbbi rovására (megoldás: adjuk alább, és fokozatosan építkezzünk)

- nem tudunk mit csinálni a családtagunkkal, aki nagyon részt akar venni a mi emberkísérletünkben, vagy csak kíváncsi, hogy hova a picsába tűnik el a párja egy hosszú hétvégére (megoldás: mondjuk neki, hogy ő sokkal rosszabbul érzi majd magát mint mi, és mi annyira rendesek vagyunk, hogy nem akarunk direkt szopatni senkit. Amúgy ezt a variációt egyszer lehet eljátszani. Vagy ultranagy szeretetközösség kell hozzá, hogy tolerálják a hülyeségedet és még ehhez társuljanak is outsiderek. Például Gilles barátom (a képen balra) soha el sem indul kísérő nélkül, de a családnak a versenyek a nyaralás. Schirilla Györgyöt is Wartburgokkal kísérték hosszú futásai során Moszkvába vagy Bécsbe, és az ultrafutás közbeni önmagáról sem mondott hízelgőket, de amikor egy Balaton-körbefutásra kérte fel valamelyik tanítványa, akkor kifejezetten megbánta a kísérőszerepet. Babuci - így hívta találón a futót, akit istápolni kényszerült. A sztori itt.)

- valami nagy dobásra készülünk, de tényleg nagyra (Na ez utóbbi esetben (feltéve, de nem megengedve) akár még bocsánatos bűn is a kísérés. De van egy végső, pofonegyszerű kérdés, aminek meg kell felelned: mi ért többet? A magad által elért eredmény, vagy az egyengetett út? És nem az a legszebb az egészben, hogy olyan célt akarsz meghódítani, ahol direkt diszkomfortba keveredsz, és ahol a kihívás nagyobb a képességnél? 

ÍGY VAGY ÚGY

Egyébként az egyengetett útban is van különbség, átfedések bőven akadnak.

Tök más a felállás, hogy topatléta vagy műkedvelő. Más, hogy valami magasztosnak gondolt célért küzdesz a sportági elittel (vébé, bajnokság), vagy amatőrként teljesítenél egy versenyt, csak mert több akarsz lenni általa, vagy mert az irodád falán jól festene a diploma. Előbbi esetben szinte kivétel nélkül ott sürögnek a versenyző körül a segítők, nélkülük nem is vennének komolyan. Utóbbi esetben egyáltalán nem magától értetődő, hogy kell a segítség.

Különbséget jelent a tervezettség foka is. Ad hoc segítségről van szó, vagy előre precízen kitalált, felkért, felkészített kiszolgálókról. Ad hoc segítség alatt értem a verseny közben spontán kialakuló szitukat: egy elkért pulcsi, ha hideg van, egy útba eső kocsmában kikunyerált sör, vagy éppen az, ha egy ponton elheverve megkérdi valaki, hogy kérsz-e magnézium tablettát, mert rádférne ránézésre.

Tökéletes analógia: a rabszolga Ben Hur-nak vizet ad egy gyolcsruhás kéz, majd amikor fordul a kocka, Ben Hur viszonozza a Názáretinek. Az ad hoc segítségért megszállottan rajongok: felbukkanó reménysugár, találkozás a jótéteménnyel abszurd körülmények között. (A vízről jut eszembe egy régi sztori a szinkronból, amikor egy szovjet partizánfilmre behívtak pár mondatra egy büfészínészt. "Vizet, vizet!" Ez volt a mondat. Szar volt a kópia, de nem megoldhatatlan a feladat. Amikor már sokadszorra vették fel, beszólt tajtékozva a rendező: "Bazdmeg, Sanyi, nem szomjas! Ég a hajó.")

Ha már elhatároztuk, hogy "Kell egy csapat!", akkor a szervezett segítség pedig kétféle lehet. Ott is van különbség, hogy belülről kapod-e segítséget vagy kívülről.

Belülről jövő segítséghez példa: ide sorolom a terepezős Dupla Élményt, ahol együtt futsz valakivel, de mégis egyedül, kvázi mint a Tony Curtis-féle Megbilincseltekben. És ide tartoznak - erős határesettel -  az országúti bringás csapatok. A Touron Froome is és csapatársai is végignyomják naponta a 200+ kilis távokat, de hol lassítják a mezőnyt, hol betámadják a sárgatrikós kedvéért - és persze ott a szervíz autó deus ex machina.

Kívülről jövőre példa (és leginkább erről szól a poszt): a versenyen kívüli futósegítők mindig elővarázsolják neked, amit kérsz, kapsz információt, esőkabátot, cserecipőt, ilyen-olyan kommunikációt. Együtt sírnak, együtt nevetnek veled. Meghatódnak rajtad, és önnön maguk emberbaráti szeretetén.

Csakhogy mihez képest segítenek? Ki az etalon? Az ő fejükkel gondolkodnak, vagy hagyják, hogy te diktálj nekik? Úgy rugdosnak tovább, hogy azt mondják, amit ők gondolnak, vagy amit hallani akarsz? 

A kísérés: csábulás, felelősségáttolás, biztonsági záradék. A nyavalygáskultúra táptalaja. Nem mellesleg rengeteg felesleges agymunkára sarkallja a futót: "Mit kérjek a következő találkánkon? Kell-e nekem valami? Ha nem kell, nem kéne azért mégis kérni a kísérőmtől, nehogy úgy érezze, feleslegesen van itt? Vagy nem kéne-e pont azért kérnem valamit, mert később hiányozni fog, visszacsap, ha most nem veszem be ezt vagy azt? Hány százalékban enyém az érdem? Vele biztosan sikerül, vagy akár ki is eshetek?! Felöltözzek, levetkőzzek? Red bull vagy izo, netán juice? Jóég és még futnom is kell." 

Nem kell hozzá Nemzeti Konzultáció, hogy belássuk: magammal, magamért futok, magammal küzdök, nem kell külső beavatkozás, pszichológiai trükközés, mert értelmetlen. A trükk benned van. Mert ugye vannak versenyek, ahol eleve nem lehet segíteni: ott mégis, hogy bírja ki az, aki sikerrel finisel, és hogy készül egy ilyenre, aki rendszeresen igényel segítséget? Egyedül réá vagy szorítva arra, hogy megold a dolgokat magad, míg kísérővel átruházol bizonyos döntéseket, felelősségeket. Végeredményben tisztán a letett dolog, a teljesítmény számít, az hitelesít. És aki révbe ér, pontosan tudja, hogy ebből mennyi a sajátja, és mennyit biztosított más közvetve, közvetlenül.

Tényleg furcsállom, hogy egy csakis saját magadról, bensődről, határaidról szóló sporttevékenységre TEAMek alakulnak. Méternyi köszönetrovat egy teljesítés végén a masszőrtől kezdve a hatodik jógaoktatón keresztül a kuzin barátnőjééig. Kisbuszok, zászlók, egy esküvőre elegendő csomagtartónyi zaba, csapatpóló. Nem túlzás ennyi beruházás?

Ismétlem, mindez egy egyéni teljesítésről, egyéni teljesítményről szóló, egy szerencsére amatőr jellegű, egyszerű sportban.

És előfordul, hogy a szegény futó fut a kísérő után, mert úgy érzi, hogy ha már kiutaztatta, etette, altatta, felkészítette, akkor kutyakötelessége, hogy foglalkoztassa is. Ennek a másik véglete, amikor mindezek kibaszott bosszúsan forognak a futó fejében, mert kiesett, pedig volt kísérője. Jóég,  kiutaztattam, etettem, altattam, felkészítettem, foglalkoztattam - és mégsem sikerült. Wáááh!

Az elvben kísérőt igénylő versenyek szépsége pont abban rejlik, hogy kalkulálsz, felkészülsz eshetőségekre, és megpróbálod megoldani. Táp, közérzet, motiváció, önnön erőforrás szinten. Ahogy a Queen nóta címe mondja: Pain is so close to pleasure. Miért fosztanád meg magad ettől a kalandtól? Ha ezt nem szereted, menj körpályás versenyre (erről a következő posztban). Leegyszerűsítve: akik nem akarnak sokat agyalni és,parázni, akik biztos fogódzókra vágynak, azoknak való a kísérés (és a körpálya is).

Ami a csend a zenében, az a depó a futásban. Ott lehet agyalni, rebootolni, újraértelmezni, kérni és fülelni, matekolni. Nem kell ehhez senki, csak te, és amit a verseny biztosít. (A biztosít nem egyenlő azzal, hogy a szabályzat megenged valamit.) Oké, értem én, hogy sokaknak a depó vesztőhely. Olyan, mint focikapusnak az ötösön túlra merészkedni. Rizikós. De inkább adjon le minden 4. depóba biztonságból valaki egy 25x40x30 centis törtfehér ikeás dobozt benne 3 (három!) zselével, minthogy egy team nyomja a benzint a pofámba, mert úgy hozta a sors, hogy pont egy tempóban futok a pátyolgatottjukkal.

Miért nem kell hivatalos kísérő?

1) A futás nem csapatverseny. (Bocs, Zoli.)

2) Ebből következően egyedül kell küzdeni. Nem kötelező, de a dolog veleje és origója ez. Ha már Tour, mit mond Bradley Wiggins sokszoros győztes és olimpiai bajnok a brit SportMagazine-ban?: "Suffering at the hardest times.” Ez számára a versenyzés. És azt is mondja, hogy egyszer biztos vége lesz. 

3) Mit mondanak a veteránok? Megkérdeztem pár külföldi ultrást.

"Spartathlon is close to mountaneering, it is all about self-help." (Magyarán, mint egy csúcstámadó hegymászó, magadtól kell megoldanod a dolgokat.)

"Elég magamat komplikált, kizsigerelő helyzetbe sodorni, miért tenném ezt mással?" A kísérés nem leányálom, megkockáztatom nagyobb odafigyelést és készenlétet igényel, mint versenyben lenni.

"A supporter is just for a presence" - a megengedőbb szemlélet szerint a kísérő nem tanácsadó vagy szolga, csupán a jelenlétével kéne, hogy erőt adjon. (Sok futóhaver ezért is megy el kísérőnek, hogy ha már nem tud indulni valamilyen oknál fogva, akkor legalább ott legen valamiképpen a versenyen.) Szerintem ez a legelfogadhatóbb, kulturált módja a kísérésnek. Kísérés be nem avatkozás nélkül. Szóval, szellemiséggel, nézéssel segíteni. Ja, hogy azért nem fizeted ki valakinek a külföldi útját, szállását, hogy ezért avászkodjon oda? Akkor gondold át, hogy az önmenedzselésedben nincs-e a valahol hiba.

De hozzáteszem, láttam olyan kísérőt, aki inkább standby-ba állított rabszolgahajcsár pedellus volt. Egyszerre képviselte az "Ide ne gyere, bazmeg, te csíra!"-látásmódot, és a tekintete azt sugallta hogy Takarodj tovább! Akár felvett póz volt, akár komoly, a futója megalázkodva nyomta tovább. Sikeres lehet ez a taktika, a szemmelverés tipikus esete.

4) Még a legjobb szándékú, legkevésbé közbeavatkozó kísérők is eltolják a versenyt más irányba. Pláne a versenyt kisajátító kísérők. Ordenáré dolog, amikor három kísérő hajol ki a kisbuszból, bömböltetik a zenét (ezt rendszeresen megcsinálják biciklis kísérők is), posztolgatássá alacsonytják le az épp folyó küzdelmet.  Oké,  lehet így is, de azért az tudjuk, hogy az ultrafutás ethoszal messze távol van ettől. Persze a világ efelér tart, nem pedig a csönd, egyedüllét, kizárt külvilág felé.

5) Cinikus válasz: azért nem kell hivatalos kísérő, mert vannak versenyek, ahol pont leszarják, hogy milyen külső támogatást kap a versenyző. Így aztán nem-hivatalosan is simán lehet jó úttörőt játszani, aki ott segít, ahol tud.

A tókerülős nagy magyar ultrán bármit is mondanak a szervezők, ötször tapasztaltam meg (1 páros, 4 egyéni teljesítés), hogy nincs útvonalellenőrzés és -irányítás, nincs kísérőkontroll, nincs race official, nincs komolyan véve, nem fontos a dugókázás, így a limitidők betartása sem érdekes - buli a köbön, persze ez így nem komolyan vehető, méltatlan. Pedig itt van leírva a szabályzatban: "Futók kísérete akár egyéni akár csapatban indulók részére autóval az északi part teljes szakaszán TILOS! Az első 120 kilométeren tilos a futó mellett autóval gurulni és így kísérni. Erre az autók folyamatos továbbhaladása és a futók testi épsége miatt van szükség. Természetesen ez két váltó pont közötti szakaszra értendő, nem azt jelenti, hogy nem találkozhattok a kísérő kocsival a verseny alatt. Az autók közlekedését motoros rendezők segítik majd. Kérjük együttműködéseteket! A szabály betartását motoros forgalomirányítók ellenőrzik, a szabály megszegőit a versenyből kizárják." Hahaha.

6) Felvet általános dilemmákat: Magától értetődően nem csalás kísérővel indulni, csupán jogosult előnyszerzés, mégis sokak szemében torzítja a tiszta versenyzést, mondván nem egál, nem fair a kísérőt nem alkalmazókkal szemben. Ppersze erre mondják zsigerből az ellentáborból, hogy "hát hozzon akkor magával." Valamint olyan problémákat is felvet, hogy a kísérő tempót adhat (főleg Amerikában a pacer-supporter), mentesít a depózás alól, s így időt spórolsz. Ebben nagy király volt Scott Jurek, de speciel egy Spartathlonon szépen ráfaragott, mert Jurek csaja verseny alatt összejött Jurek saját kísérőjével. Hát istenem, hosszú órák a supporter carban, emberszag, unalom, egymásra fanyalodtak.

Egyébként a fenti szempontból még a legkiegyensúlyozattabb versenytípus a terepultra, ahol a pálya sajátosságai miatt minimális előnyhőz juthat a kísérőt alkalmazó futó. Sőt eleve sokkal limitáltabbak a kísérési lehetőségek.

7) Felvet versenyzői dilemmákat is: mi van akkor, ha verseny közben egy sporttársamnak segítek úgy, hogy én is versenyzek közben? Kizárnak?

Mivel a kísérés elkerülhetetlenül beivódott a futóeseményekbe, akár lehetne két végeredmény is: kísérős és nem kísérős rangsor. (Ahogy javasolták nemrégiben a doppinglegalizálás kapcsán: egy doppingos liga és egy szarrá ellenőrzött minden sportágban.) Persze ez végeláthatatlanlavinát indítana el, és számos ponton bele lehet kötni: akkor legyen vizet és izot ivó listázás is, vagy zselés és nem zselés, vagy órás és óra nélküli.

Próbáltam megvilágítani különböző aspektusokat. Számos út van ahhoz, hogy célba érj. Ezt te választod meg, nincs jó vagy rossz út, út van.

Statisztikus ismerőseimre számítok, hogy kiszámolják, hogy hány olyan teljesítő volt, aki kísérő nélkül futotta végig az UB-t vagy a Spartathlont, és hány olyan, aki kísérővel. És hány olyan, aki kiesett, pedig volt kísérője?! Merthogy láttam ilyenre is jópár példát. A kísérés sem életbiztosítás, és a nem-kísérés sem rontja az esélyedet, viszont elöbbinél picit lejtősebb a pálya, utóbbinál rögösebb, viszont olcsóbb! 

Hoppá! Hoppá! Hoppácska!

Miért kellhet kísérő?

Fent az okoknál már elmondtam. Mégegyszer: biztonság, rámenősség (segítséggel jobb eredmény), csapategység/családi egység. 

Baszki, hát persze, hogy jólesik a kísérés, ki mondta, hogy nem? Figyelem- és szeretethiányosak vagyunk, versenyen ez kiemelten igaz. Számkivetett páriák. Én leginkább itt  versenyélménnyel megszerezhető "fokozatokról" beszéltem, szubjektív érzésekről, hogy mi úton-módon érted el a sikert. (Vagy éppen hogy nem. Pedig minden adott volt.)

Létrejöhet egy Burda-szabásmintához hasonlóan tökéletesen kivitelezett verseny, már ha az időjárás és az aznapra rendelt fiziológia is ezt akarja. Kísérővel így betartható az egyenletesség, porciózható a frissítő, és validálható az edző felkészítése, taktikája is. Jurekről mesélték, hogy a Spartathlonon az engedélyzett check pointokon a kísérők lecsatolták az övtáskáját, és felraktak rá egy másikat tele az adott szakaszra rendeét cuccokal. Le a táska, fel a táska, így ment.

Azt hiszem, kiderült már: én teljesen ellene vagyok. Fairség, korrektség, egyenlőség, egyszerűség diktálja ezt. De kinek nem inge, ne vegye magára. Magam 6 éves korom óta dolgozom, úgy szocializálódtam, hogy magadért vagy felelős és az egyedül elért dolgot érezheted saját magadénak, az az igazi teljesítmény.

De az is igaz, hogy idénre Csanya próféta meghirdette az aktuális igét: 2017 a közösségi futások éve. Segítsétek egymást, Ben Hur is megsegít.

Szilveszter környékén nem sok futóval találkoztam, viszont január 1-je és 3-a közt nagy számban merészkedtek ki. Amerre kavirnyáltam, futókat láttam. Konvojban, triókban, lépcsőkön és parkokban. Este is, mínusz 4-ben. A hajnal  tiszta, lágy szavára kipörögtek a napvilágra... Mivel a jelenség szokatlan, két dolognak tudom be. Sokan próbálták ki a konzumálási ünnepre kapott cuccokat, és egyben próbálták a túlzabálást is ledolgozni. És hát a szokásos bakancslistásokból, fogadalmifutókból is cirkáltak elegen. Ők a kedvenceim, mert szépen képviselik a "remény hal meg utoljára" mondást. Tényleg remélem, kitart a lelkesedés akkor is, amikor múlik az endorfin, mert ahogy a mondás tartja, a "rakenroll az nem egy tánc", és a futás sem csak egy sport.

Az biztos, hogy amiről azt hittük, hogy már bőven a futóhype-ban vagyuk, az csak a kezdete a boomnak. Például az megvan, hogy a Trainspotting folytatásában Renton már nem heroint nyom addikcióként, hanem futópadozást? És az megvan, hogy a Nike erőltetett időugrással akarja sub2h-ra leszorítani a férfi maratoni időt? Mindenesetre a három afrikai futónak nem a kenyai vagy az etióp forradalmi eszme ad erőt, mint ahogy az október 23-án tartott 24 órás EB-n a magyar csapat egyik tagjának az '56-os srácok (remélem, csak viccelt), hanem a meglehetősen nagy bónusz. 

NINI, EGY ÚJABB ÉRDEKES ADAT!

2016-ban 6485 km-t bringáztam (város + országút). Voltak nagy elbringázásaim is nyáron, 200-240 kilométerek. A sajgó fenék mellett semmi problémám nem volt, szinte flowban tudtam tekerni, és a szlovák aszfaltos kalandozások alatt nem egyszer azon kaptam magam, hogy simán 6 óra alatt tekertem a 180 km-t, pedig nem ironman-verseny körülmények közt bringáztam, hanem átizzadt-kiprintelt térképpel, hátsó zsebbe rakott kiflikkel, útmenti kutakkal.

0 km-t autóztam (oké, 3x elkértem a haver kocsiját, hogy Ikeába menjek). Nem tervezek idénre sem többet. Mert akkor már sültkrumplitartót kéne vennem. Már 12 éve nincs kocsim, tök jó ez így. Akkor adtam el, amikor az első gyerek született. Másik pont akkor vesznek, nekem csak nyűg és stressz volt.

Ennek az apró cselekedetnek szerintem sokat köszönhetek: nem engedett elkényelmesedni, és felszabadító hatása volt a mindennapokra nézve. Ja és eszement mennyiségű dugóban töltött időt, pénzt, macerát megspóroltam.

FUTÁS

3854 km-t futottam (edzés + verseny). A cél 4000 km volt, de nem bánkódom, eszement sok melóm és utazásom volt. (és akkor a bringázást is vegyük hozzá.) Amennyi minőségi edzést végeztem, ahhoz ez elég nagy szám.

Átnézve a Garmin statisztikát sokkal beszédesebb a futással töltött idő (kb 400 óra) és az edzéstípus összevetése:

- 3% lépcsős

- 27% résztáv (atlétikapályán piramisok, fokozók, egyenletes futások - 4 perc/km vagy jóval azalatti tempókban, anaerob jócskán) 

- 18% dombos edzés (ebben a ritka terepezés is benne van, de a lényeg a le-föl, meredeken lehetőleg fölfefe, lájtos és hosszabb lejtőkön lefele)

- 21% sík (főleg 5 p/km vagy annál is pörgősebb steady state, aerob-küszöbös, esetleg fartlek)

- 31% regeneráló, lassú futás (kocogós, babakocsis, idénylevezetős, pre-alapozós)

A résztávos edzések köztudottan gyorsak, viszont nem a kilométergyűjtésről szólnak. Kevés idő alatt, relatíve sok kilométer, de mégsem számottevő, hacsak a távot nézzük. Viszont az egyik leghasznosabb.

Hiányoznak a hosszúfutásos edzések - mármint nem nekem, hanem a naptárból. 26 km körül volt a leghosszabb nyargalászás. Nincs többre időm. Nem húzom az időt, ő húz engem. De kedvem sincs rá, és főleg más az elgondolásom: nem ezeken múlik egy verseny, és nem boldogít, hogy 2-4 órát robotoljak edzés címszó alatt.

Viszont kétségkívül hátrányba kerülök a verseny egy adott pontján a sok hosszú edzést végzővel szemben, hiszen ők "begyakorolták" a hosszútávot, a rezilienciájuk jobb, míg az én megbirkózó képességem maga a rutinom, az erős fejem, a karbantartott fizikumom és az, hogy nem veszem halálkomolyan. Nekem sokkal fontosabb, hogy minél tovább csinálhassam (és persze egészségesen), minthogy szétégessem magam eszement heti edzésadagokkal, versenyhalmozással.

2016-os versenyek: Gúta Maraton, Vértes Terepmaraton, Vivicitta félmaraton, KisDuna Maraton, Wizzair félmaraton, Intersport 30km, Balaton Félmaraton.

2016-os ultrák: Toszkána 103 km terep, Nemea-Olympia dombos 180km, Korinthosz.hu 80km,  Spartathlon.

Szépen elosztva, nem belerokkanva. Ezekről mind írtam, visszakereshetők a blogon.

ERŐNLÉT

Apropó fizikum: azért sem futok hosszúkat, mert nekem nem ér véget az edzés a futás után, hogy aztán jöjjön a forró zuhany és habzsi-dőzsi, hanem még további 40 percet minden edzés után 

- nyújtásra és hengerezésre (20-30 perc),

- intenzív erősítésre (haskerék, húzódzkodások, tolódzkodáok, különféle ördögi fekvőtámaszok legalább 15 percben) fordítok.

Egy ilyen plusz 40 percnek mondjuk egy kifacsaró résztávos edzés után - amikor már fasza ki van az embernek, farkaséhes és leharcolt - hát bizony akarat- és jellemformáló hatása is van. Tehát majdnem annyi post-training van, mint futás. Ez sehol nincs leírva a Garmin-statisztikákban.

A fizikális jóléthez és sérülésmentességhez eddig hozzájárult némi úszás és szauna, ami most nincs, mert az elmebeteg stadionépítések közben szétkapták az angyalföldi proletariátus szentélyét, pletykafészkét, rekreációs mekkáját, a Dagályt. A megtérülés: a nullához konvergál. (Bocs, egyáltalán nem érdekel az élsport érdeke, jóléte, érmeik csillogása, csak a civilek társadalom- és közérzetjavító napi mozgásigényének kielégítése.) Jelenleg uszodakeresésben vagyok.

ÉTREND

Az étkezésben az elmúlt évben stabilan kialakult a zöldségevés-protokoll: napi 1-1.2 kg növényt eszem nyersen és vizes smoothie formájában. Táplál, telít, jól elosztható. Így elég rost, vitamin, és még víz is van bennem, ha keveset innék. Ami nincs, az Humet-R és BCAA tablettában kerül be. (Figyelem, info jött: a Humet-R a kobalt tartalma miatt doppinglistás. Mondjuk engem nem érint.) Székletem óraműpontosságú. Az étkezésben néha örömteli megszorítások is vannak, ha arra van szükségem: egy rohadt egyszerű diétát találtam ki (véletlenül jöttem rá), ami főleg akkor jön jól, ha gyorsulni szeretne az ember az edzésadag emelése nélkül. Ha kell, 1-3 hétig nem eszem este hét után. Így a reggeli felkelésig 12-14 óra kimarad. A test habzsolni kezdi a benne maradt felesleget, és furcsamód viszont reggel nem leszel farkaséhes, sőt moderáltabb az étvágyad. Mindehhez sokat segítenek, ha sok rostosat eszel (lásd zöldségek).

Nyáron így adtam le 4 kilót másfél hét alatt, 71-ről 67-re, pedig nekem aztán tényleg nincs nagyon miből lefaragnom. Aztán mégis akadt. Gyakorlatilag ez egy szálkásítás pusztán egy étkezési idő protokollt tartva. Mert ugyanis napközben azt eszem, amit akarok, nincs megvonva semmi. Például direkt zsíros cuccokat is eszem a hosszútávú energiaszolgáltatás miatt, illetve mert ugye vannak csak zsírban oldódó vitaminok. Sokkal inkább kreatív étrend ez, mind fogyókúra, pofonegyszerű és működik.

NA MI LESZ 2017-BEN?

Visszafojtott izgalommal közlöm, a 10. futóévemet kezdem 2017-ben, saját magam irányítása alatt. Volt 9 sérülésmentesen eltöltött, sok boldogságot, megismerést, élményt és ismerőst hozó évem. OTS (túledzés, kiégés, belefáradás) nem fenyegetetett. Lelki kimerülések, nehezen megemésztett versenyek, traumák voltak, de utólag ezek szépek, fontosak, és épületesek. Eddig elkerült a baj. Komolyan mondom, 10 éve nem voltam beteg, nem voltama megfázva, influenzás, allergiás, gyulladásos, ágyhoz kötött, lázas, törött, sérves, húzódásos vagy bármilyen krónikus. Kétszer vöröslött be a szemem, mindig az uszoda vízétől. Testi feszülések, mozgástartomány-beszűkülések voltak, de azok is régen, és a nem-nyújtás miatt.

Fokozatosság, mentális fókuszáltság, a futás mint filozófia és önismeret - ebben hiszek, így csinálom.

Már november óta alapozok, január az erőfejlesztésé, február a gyorsításé. Tavasszal egy padlógázas teljes és egy félmaratont akarok futni. (Nem a bányamaratonon.) Poénból írtam is Olinak, hogy bevállalhatna kísérletnek pulzusmérő nélkül, de nem tűnt lelkesnek. Mindenesetre az alapozást megsegítendő egy indikátorversennyel nyitom az évet: a gútai (Kolarovo) maratonra megyek, ami extrém lesz, mert szombatra -6° és -13° közé teszik a nappali hőmérsékletet. Tavaly is elég zúzmara volt, de sífutó-rajtszámban versenyezni pazar.

Nézegetek még triatlonversenyeket is, 5 év után talán illene már újra, de mindig visszavet a versennyel járó gebaszok (odamenni, ottaludni, kocsi, szállás, bedepózás, parázás a technikai számon, nehogy elbaszódjon valami alkatrész) és a pénz+macsószag, ami körbelengi a rendezvényeket. 

Ha minden terv szerint alakul, megyek egy-két görög hosszú és felemelő versenyre, illetve olasz és francia ultrákra, meg a berlini falas 160 km-re nyáron. 

GAP YEAR

Fontolgatom, hogy jövőre beiktatok egy gap yeart. Leginkább a gimi vagy egyetem után a végzett diákok elmennek kiruccani egy évet a világba, feltöltődni, átértékelni, megújulni. De bevett dolog tanároknak, menedzsereknek, sokat dolgozóknak is hét-nyolc évente a nyugati jólét országaiban egy év szabadságra menni, új motivációkat keresni. Lehet, hogy jövőre majd azt akarom, hogy deklaráltan ne legyen fontos a futás, csak egy kellemes hobbi, l'art pour l'art élvezet, mozgásbafeledkezés? A vállalásokból, a teljesítésekből, a tervezésekből legyen kikapcsolódás? Nem tudom még. Ha így lesz, beszerzek egy ilyen húsbőröndöt, ereszd el a hajam.

Persze, ismerve magamat, ez ábránd. Pedig a cél az lenne: nem elmenni versenyekre, és csak akkor futni, amikor kívánom. Ha akarom, majd last minute-ban nevezek valahova, de nem görcsölök, nem agyalok. Így persze a motivációt is helyre kell tenni, amit azért nyilván könnyebb egy versenyre vagy felkészülési szakasz etapjaira kihegyezni, mint a semmire. Szinte biztos, hogy a spontán, laza versenyzés is tud élvezetes, és akár sikeres is lenni. 

Befejezem. Egy nagy mester mondta, hogy a "kimondatlan szónak ura, a kimondottnak szolgája vagy". Mindenesetre innen szép nyerni, és könnyű veszteni is. Mindenkinek szép évadot!

Folytatódik a posztolgatás a "kevés szöveg, több vizuális tartalom" jegyében. (Önök kérték.) Ráakadtam egy szórakoztató futó-szakbarbár kontentra, ami eddig teljesen eldugottan tengődött a YouTube egyik poros szegletében. Két és félórás tömény időutazás, amiben mindenki kiszúrhat ismerős arcokat és mozgásokat. A hozzájuk tartozó test nem öregszik, csak változik, hiszen a futóenergia nem vész el, csak átalakul és átalakít. Nna.

Nagy idők nagy tanúja volt a videós, aki nem restellt majd' egy hetet végigVHSezni. Nagy idők, írom, mert itt kérem a magyar emberhordák tömege nem Gorenje-hűtőkkel megpakolva sorolt vissza Hegyeshalom átkelőjén, ami már a nevében is köszönti (Shalom!) a hazalátogatót. Itt talpalva jöttek, egyéniben és váltóban nyaldosták az ultrázás határait. Hol volt akkor még az Ultrabalaton, BSzM vagy bármi... (Oké, 1995-ben volt Nyíregyháza-Budapest futás.)

Öt nap alatt 320 kilométer. Bécs-Pozsony-Győr-Tata-Budakeszi-Budapest. Sokakat itt kapott el az ultra gépszíja.

(Asszem hiába klikkeltek itt a blogon a videóra, csak a YouTube-on lehet megnézni, mert tele van szerzői jogsértő zenével. Hallhatólag Dire Straits-mániás volt a videó szerkesztője; ez szintén kortünet.)

Az 1993. október 20 és 24 között megrendezett 4. Bécs-Budapest Szupermaratonról (pardon, Supermarathon) fennmaradt felvétel

- korszakos emberpanoptikum

- zenei Guantanamo

- divatlenyomat (cicanadrágok, fejpántok, rikító susogós melegítők, tornacsukák, kötött pulcsik, pólók, zakók, fejre rakott esernyők!!...nem sok minden változott az ízlésben)

- negyedszázados reklámkalandozás

- beszólás-gyűjtemény.

- frizura- és bajusz minden mennyiségben - Kis-Király Ernőé hibátlan. (Ernő egyik mondata is tankönyvi, igazi ultrás féllvállról-vevős, amikor megkérdezik, hogy mi a baj: "Csonthártya, de nem vészes.")

Itt kérem keveredik Barkas kocsi a perforáltpapíros mátrixnyomtatóval, az üveges Theodora Quelle mint frissítőpalack az otthonkás falusi pontőr-asszonyokkal. Itt a szponzort még sponzornak mondják, akikből a Libresse, a Queen üdítő, a Danubius rádió és a Plussz tabletta a legretróbb. Ja meg a főnyeremény: egy hófehér Skoda Favorit (egykori zsarujárgány).
A narrátor kimért kulturáltsággal, modoros precízséggel, ízes pátosszal és Kazinczy-prózamondóversenyre illő artikulációval igazít el minket végig. Kedvenc két mondatom tőle: "Fura egy nép a hosszútávfutó!" illetve "A videómágnes szalagja nemigen képes rá, hogy a kegyetlenül rideg esőn át a lélekbe lásson." Humoros kis színesek, hősbemutatás, vadítóan bennfentes becézgetés (Pista bácsi, Gabika, Sanyika stb). Mindenkit ismer, és mindenkit süvegel. Amúgy a legjobbak a kamera körül álló emberek óvatlan elszólásai. 

Pár érdekességet mutatóba közlök, de mindenki keresgéljen kedvére! Az érthető irónia ellenére tök jó volt nézni.

- ahogy a videó indul, mintha az Új Reflektor magazin különkiadása lenne arról, hogy drágul a párizsi. Feszült ping-pong zene (a Lindában verekedtek ilyenre), drámai kommentár. 

- 9:20 "Az ország nehézségei a sportra különösen kihatnak."

- a megnyitó (szilvásgombócos tésztaparti!) maga egy fasza kis show egy sportcsarnokban. Mintha egy elitgimi szalagavatóján lennénk.

- 15:30-tól Hajdú B. István veszi át a szót a Telesport részéről.

- 17:15 "A Spartathlonosok egyben futják le ezt... Embertelen." - mondja egy kibic Pék Imrének. Majd megszólal a műsorközlő hangja, mintha temetésre összegyűltekhez szólna. 18-as rajtszámmal egy kerekesszékes futó, Urbancsok Gyuri. Ma véhetően a Suhanj!-ban praktizálna.

- 21:45 Bogár Jani kemény tempója.

- 25:05 "Vigyázz a faszba!" - nem könnyű a kamerás élete, ha útban van.

- 28:20 egy hölgy kiborul. A fáradtság teszi? Vagy a végesprint? Netán fasza/p**a kivan? Vagy tévén jól mutat a hiszti?

- 31.30 "A magyar ultrafutás csodája, aki tudja, hogy hátizsákkal kell elindulni" - elfut Lőw Andris, majd érkezik Frank Tibor és Nemes Attilosz. 

- 40:50 "Figyeljétek ezt az írszettert. Most Szekeres Feri mellett fut. Sem útlevele, sem állatorvosi engedélye volt az istenadtának, nem akart magyar földre lépni." - mondja a narrátor egy kutyáról. De figyeljétek a képen ezt a ruhakölteményt is! A női topszerű atléta még
hagyján, de mi volt a koncept, miért kellett a kisgatyón indigókékkel kiemelni a pöcsrészt?

- 50:45 Tabajdi Józsi bácsi érkezik. Őt sokszor láthatjátok csomó versenyen, háta már erősen meghajlott, de rendületlenül fut.

- 51:45 és 53:00 között bepillanthatunk egy váltópont és egy versenyrendező életébe. 

- 59:10 Csamangó Feri bácsi jógázik. Remélem, oxigénreggeli is volt. (Aztán 1.49:10-nél nyilatkozik.)

- 1:14:45 óriási DJ-teljesítmény a kísérőautóból. Elképesztően szürreális jelenet a zenével, az elpatázó futókkal, a rucikkal, a köddel.

- 1:21:00 Fazekas Janó jellegzetes mozgása.

- 1:24:25 gyalogló is indult.

- 1:27:30 interjú az elitfutókkal. "Nem egy labdarúgómeccs, az biztos."

- 1:36:55 tehénátkelés két futóval, Zsigulival, kommentárral.

- 1:47:30 "Sőregi Jancsi szívesen fogad egy korty kólát, pótolni kell valamivel az elveszejtett izzadságot." 

- 1:54:40 "Én mindig azt mondtam, ott kell lenni a rajtnál és a célnál, akkor futottad le." - Kis-Király Ernő korszakos igazsága. Majd befut az előbb kólázgató Sőregi Jancsi unikális mozgással.

- 2:18:10 egy látványos váltós szenvedés. Vicces, hogy a váltópontokon mindegyik váltós akkora sprintet vág ki, mintha addig is így futott volna.

- 2:26:10 tornatermi tömegszállás Tatán. "Kérdés: "Hogy bírod a dombokat?" Válasz: "Én alföldi gyerek vagyok. De megpróbálom ésszel csinálni."  -

- 2:30:30 Németh Zoli, a bajai futóélet egyik lelke hamvas fiatalságában csajozik, de legalábbis a tapadós lastex és a mellé sodródott lány ilyen konnotációkat kelt.

- 2:31:45 Lőw Andris, immár shortban és övtáskával (!) helyzetjelent.

- 2:45:00 Kis-Király Ernő lefekszik a budakeszi célvonalra.

- 2:53:00-tól: egy sokperces snitt, amiben a célvonal bíró és a reménytelenül jegyzetelő adminlady hangja dominál. Csodálatos mondatok, amikben az irányítás, a méltatlankodás és a drukk keveredik. "Egy rajtszám nélküli, nem tudom, hova tartozik. Sehova."

Aki elég perverz ahhoz, hogy még egy ilyet végignézzen, javaslom az időutazásban még nagyobb léptékű 1991-es anyagot. Kemény cucc ez is.

Egy közeli ismerősöm mondta egyszer nekem, hogy számára a futás nem olyan dolog, amiben még nem ismerte ki magát és tovább keresgél, hanem már megtalálta, amiért csinálja, és újra meg újra kell neki. ("Running is not what I haven't found and I'm looking for. I found it and I need it again."). Amíg lesznek, utak, amik megfuthatok, hegyek, amik bejárhatók, akadályok, amik átugorhatók, ez biztos így is lesz. Erre az újra meg újra-hajtóerőre hoztam két példát. Fejezetek jönnek a "Ha én egyszer kinyitom a számat" és az "Én is elkezdtem egyszer" témakörből.

Két előadást, divatos szóval videós prezentációt rakok ki megküzdési-kíséreletekről, úgyhogy akinek verejték jelent meg a homlokán, hogy sokat kell olvasni, most megkönnyebbülhet. Egy amatőr és egy majdnem-profi sztorija következik, akiknél a futás családtag. Az amatőr egyre komolyabban foglalkozott a futásával, egyre több és nagyvolumenű terveket sző a mai napig. A majdnem-profi a nagy lendületű indulás után elfordult a hivatásszerű sportolástól. Két érdekes és még véget nem ért ív motivációkról, szembenézésekről, kalandokról. (Most látom, hogy a blog 5 éves fennállása alatt még sosem címkéztem a motiváció szót.) 

Az egyik prezit magam tartottam februárban a Vírus Klubban a saját futási szenvedélyemmel, tízévnyi fejlődésemmel kapcsolatban. Nem kevésbé célzatosan utánam Demetrovics Zsolt pszichológus beszélt a sportfüggőségekről. 

A másik ide posztolt TED-X-es előadásban Zsíros Mihály beszél a 15 évig tartó futókarrierjéről. Misi a Vivicittától kezdve a pesti maratonokig mindenféle gyorslábú távon vitézkedett, és főleg váltóban volt eredményes, nyert OB-kat, de a nagy álom, az olimpia, nem jött össze neki. Ma már sportmenedzser sportevangélista, bármit is jelentsen ez a patetikus kifejezés. Eredményei itt és itt.

Most ennyi, mert már többen rámszóltak, hogy hosszúak a posztok, a kortárs webolvasó képtelen befogadni ennyi és ilyen szöveget. Hát én kérek elnézést.

Pont egy hónapja aludt el végleg békésen 90 évesen John Foden, a Spartathlon alapítója. Egy kóbor ötlete támadt, miközben Hérodotosz Históriáját olvasta: vajon tényleg odaérhetett Athénból Spártába másfél nap alatt a futár Pheidippidész? Persze nem betonon, táblákkal jelzett kényelmes autóúton trappolva, hanem hegyen és völgyön át, tunikában-saruban, elkerülve az ellenséges törzseket, akik a viseletéről könnyen felismerték volna, hogy athéni.

Együtt vagyunk senkik, és Fodennak nagy része volt abban, hogy így lássam a futást, úgyhogy megtiszteltetés volt találkozni vele tavaly májusban. Neccesen jött össze, mert alig találtunk oda hozzá, reszkető-recsegő hangon mondta a telefonba a címet, amit nemcsak hogy félreértettünk, de a GPS-ben a félreértett címből is volt kettő ugyanolyan utca Nottinghamben. De végül másfél órát beszélgettünk egy klasszikus angol kertvárosi téglaházban. Fodenen hallókészülék, mellette járókeret, rengeteg könyv, érem, emléktárgy. A háttérben az eredeti, dúsra font koszorú, amit a próbafutás végén kapott a spártaiaktól. 

Megható volt, fontos mondatokat tettünk el tőle a memóriánkba. A legfontosabb gondolata egyfajta feloldozást is jelentett az önzőség miatt, amiért olyan sok időt töltünk futással. Ha van egy jó okod, netán egy kecsegtető, másokat is szolgáló vagy motiváló cél, akkor csináld, ne törődj vele, hogy önző vagy. Itt egy röpke részlet az interjúból. Pár hónap múlva egy hosszabb is érkezik sok delikát-infóval, sőt az interjú leirata is készülődik. Figyeljétek, kövessétek az ULTRA oldalt is frissítések miatt.

Foden a Royal Air Force tisztje volt (ausztrálként a brit légierőnél) és kedvelte az antikvitást. Hát tett egy próbát 1982-ben pár társával, hogy tapasztalati úton hitelesítsen egy ókori történetet, vagy legalábbis annak "megtörténhetőségét". Csak hárman értek célba a tesztfutáson, a három John. És közülük is csak egy valaki időn belül a sok eltévedés és egyéb nehézségek okán. Például John McCarthy vizet akart kunyerálni egy benzinkúton, de azt hitték róla, hogy tolvaj és üzemanyagot akar lopni.

Egy évvel később, 1983-ban Foden szervezésében létrejött a világ egyik legnehezebb, legszebb futóversenye, ami önismeretre, bajtársiasságra és alázatra tanít. 

Egy BBC beszámoló maradt fenn archív anyagként, ebben feltűnik Janisz Kúrosz is. A fáma szerint a szervezők nem is akarták sokáig elhinni, hogy nem csalt, annyira korán ért Spártába (21 óra 53 perc alatt), és több napon át vizsgálták, hogy minden fair play szerint zajlott-e.

Fodenről úgy fogalmazott egy brit sporttárs: "Foden is a god(father). Creator, witness, validator." Én még hozzátenném, hogy egy attitűdöt teremtett a versennyel, illetve a verseny reprodukálja évről évre ezt az attitűdöt. Foden legalábbis ráébresztette a görögöket és a futókat egy olyan szellemiségre, ami az eleve és elidegeníthetetlenül az övék, csak nem tudtak róla, és ami miatt sokan visszatérnek, vagy sokan akarnak odaérni. És ezt a szellemiséget (kisebb-nagyobb kilengésekkel) a verseny azóta is következetesen tartja. Nincs dopping, gáncsoskodás, kompetitív hangulat, nem játszik szerepet a pénz(díj), csalások sem nagyon. Nem tudom, mit hoz a jövő. A lenti képen Foden egy versenyzőt (rajtszám?) bátorít - ahogy a tájból meg tudom ítélni - valahol 210-220 km környékén.

Az alapítás után pár évig még a verseny körül sündörgött Foden, de évek múlva már átadta a szervezést egy görög bizottságnak, mert a katonaság választásra kényszerítette. Azért futni mindig is szeretett, de a maratonnál feljebb csak ritkán ment. Amikor nyugdíjba vonult, akkor 1990-1991 között futott pár 100 kilis versenyt és ennyi. Néha visszalátogatott Spártába. A képgalériában például a 3x győztes Jurekkal parolázik a 2000-es évek közepén, aztán ott van Korányi Balázs 2005-ös rajtszáma, rajta a magic touch Fodentől, és egy szignózott példány a régi könyvecskéjéből, amit az interjú végén adott, amolyan praktikus know-how spartathlonistáknak.

1) Tévénézők figyelmébe: Aki figyeli az Aranyélet c. sorozatot, az a 2. évad 2. részének 25. percében érdekes kikacsintásra (avagy keresztpromóra) lelhet a blog álneves szerzője és a Spartathlon kapcsán. 

2) Irodalomrajongók figyelmébe: Robert Browning, a Viktória-kori Anglia nagy lírikusa még költeményt is szentelt Pheiddippides spártai futásának, ilyen nagy svungú mondatokkal mint:

So is Pheidippides happy forever, --the noble strong man / Who could race like a god, bear the face of a god, whom a god loved so well.

Mivel Foden már nehezen (vagy alig) járt már az interjú idején, megkérdeztem, hogy van-e tanácsa, be lehet-e fejezni a futást. Nem vette inzultusnak. Azt mondta: Fuss egyre kevesebbet, aztán egyáltalán ne. Legalábis próbáld meg. De ma is, ha kinézel, egy szép délután van, ha tehetném, kimennék. (A képen Foden 1981-ből).

A Spartathlon legendás verseny lett. Oldalakat lehetne összeírni a nemes, megejtő, furcsa történetekből. De elég egy idei kép, ami megmagyarázza valamelyest. Matsuda Yoshiko nyolcszoros teljesítő (és mégtöbbszörös próbálkozó). Idén már 200 km környékén valami fájás kínozta, idegbecsípődés vagy bénulás, és így vergődött el a célhoz 35:59:55-ös idővel. A szoborhoz már egy helyi szervező húzta oda, mert alig tudott menni.

"Az Utazónak több kérdése is lett volna, de ahogy a férfira nézett, csak ezt kérdezte: Tudja, hogy mire ítélték?

Aki az ultrát választja, találkozni akar önmagával. (Remélem, még időben szólok.) Lehet, hogy nem tud róla, és csak a végén derül ki számára. Lehet, hogy tudatos döntése ez. A mozgatórugó lehet egy menekülési kísérlet, kompenzáció, vezeklés, nagyravágyás, gyógyító terápia, kíváncsiság, futóevolúció a kisebb távokról. Van, aki kénytelen, van, aki képtelen, van, akit ösztön hajt és van, akit az értelem.

Az ultra vakrandi magaddal - mert akármennyire azt hiszed, tisztában vagy mibenléteddel, minden egyes alkalommal meglepődsz. Eleve keveset tudunk magunkról valamit, rosszabb esetben önámítunk, hamis énképet hordunk, és persze folyton változunk. Ha vállaljuk is a szembenézést, az még csak a beleállás gesztusa, a megismerés eleje. Hogy el is juss valahova, fizikailag és lelkileg is ki kell magad hajtanod: olyan helyzetet teremtened, ami erre kényszerít. Pénzzel, felszereléssel, szájjártatással, wishful thinkinggel ez nem úszható meg. Az önismeret egy feneketlen tó. És nem biztos, hogy hízelgő dolgok kerülnek felszínre. (Ez nem a Facebook). És az sem biztos, hogy okolunk belőle vagy épülésre szolgál. De helyrekerülhet ez-az. Finomhangolhatunk. Rácsodálkozhatunk. Sziszifuszi folyamat, gyakorlatilag lehetetlenség. Mégis érdemes érte küzdeni.

Amikor egy nappalon és éjen átívelő futásba zárod magad, akkor hihetetlenül intenzíven foglalkozol magaddal. Akkor az idő, a te időd, ez a hétköznapi értelemben tüsszentésnyi másfél nap, a futásban eltöltve elasztikussá és szuperkoncentrálttá válik. Egyszerre vagy megfigyelő, alakító és résztvevő az ultra cikkcakkos vonalú, egyenetlen mozgású folyamában.

Mindig kérdezik tőlem: miért futsz? Mintha azt kérdeznék: ki vagyok én? Én is ezt kérdezem. Te is ezt kérdezed magadtól. Hol a mikronnyi helyem? Miért futok egyre többet, messzebre, mélyebbre? Mi van ott? Nem tudod rá a választ. 10 év után is inkább csak közelebb kerültem a felelethez. De azt hiszem, valami ilyesmit mondanék: ha van valami értelme a hosszú futásoknak, akkor az az önmegismerés lehetősége. Az eredmény: több és kevesebb - szó szerint.   

Több leszel, mert meg tudsz magadról valamiket. És ehhez az önfelfedezéshez (az én olvasatomban) egy tetemes idő alatt végrehajtott, monoton fizikai aktivitással egybekötött helyváltoztatással tudsz eljutni. Nyitottan a külső ingerekre, de mégis magadba zárkózva. (Vagy próbálkozz drogokkal, pszichológussal, esetleg naplóírással.) Rá vagy szorítva, hogy mélyre nyúlj, hogy párbeszédbe kerülj magaddal. Ha küzdenél is ellene, akkor is a bensődbe látsz. Akár van rá igényed, akár nincs.

Kevesebb leszel, mert sokat otthagysz az úton. Lehet, hogy az álmaidat, a felgyülemlett bánatot, bút, bajt, vagy régi önmagadat. Megkönnyebbülsz, mégha veszteségnek, kudarcnak is éled meg. Senki nem fejezett be még úgy ultrát, hogy ne lépett volna előre a saját labirintusában. (Az ultra szó behelyettesíthető más tevékenységgel is, ami ugyanezeket kínálja.)

Az önmegismerés alapja a döntés. Saját döntés, saját ítélet. Olyan, mint a lélegzetvétel: nélküle nincs élet. Döntések sorozata, ahogy először odavetődünk egy ultrára, és az is, hogy átadjuk-e magunkat magunknak, elkezdjük-e feltérképezni a kiismerhetetlent. Ha lenne bizonyosság a világban, nem lenne döntés. 

Önismeret, hogy megtudod, mire vagy képes vagy mire nem, és hogy legközelebb, mit vállalsz, mit nem. Hogy miként oldasz meg egy feladatot. Hogy meglátod a nyers, meztelen reakcióid egy határhelyzetben, fáradtság és apátia közben. Hogy tisztába jössz magaddal, problémáiddal, emberi kapcsolataid mibenlétével, fontossal és nem fontossal, kínzó kérdéseidre választ kapsz, vagy legalábbis határozol felőlük.

Mondom, több-kevesebb: akár célba érsz, akár kiszállsz. Az, hogy hol a végpont, a célban vagy valahol az úton, végsősoron indifferens. Mindig is irigyeltem azokat, akiknek van erejük (döntésük) kiszállni, elviselni a feladást. Én ezt nem merem vagy nem tudom elviselni. Ők meg talán fordítva vannak: azokat irigylik, akik folytatják vagy befejezik. (Figyelem: a feladásnak létezik fiziológiai / tudományos magyarázata is.) Egyébként befejezni egy ultrát tényleg jó dolog, mert az ember szeret feladatokat megoldani, programot teljesíteni, megmérettetni. Az ultra arról is szól, hogy a résztvevők kreálnak egy akadályt, hogy azon túllépve elérzékenyülhessenek magukon. De a boldogság átmeneti, a meghatódás obligát (bár kétségkívül fotogén). Úgyhogy a finis csak statisztikailag jelent valamit, és a hiúságunkat ápolja. 

A lényeg, ami közben történik magaddal. És az nem mindig jó, lehet hogy nem is tanulságos, mert gyakran a változ(tat)ás helyett az önmagát kutató ember inkább csak hitetlenkedve regisztrálja az ismereteit. Mint egy antropológus, amikor ismerősnek vélt tájon téved el jegyzetfüzetével. És csak ír és ír.

Az ultrázás nem hősies dolog. Aki hősként gondol magára vagy másra a futás kapcsán, súlyos szereptévesztésben vagy értékelési zavarban van. (Javaslom neki az ultrázást, hogy fenti zavarát enyhítse.) A hősnek küldetése van, másért hajt, elindul az úton, nem törődve a körülményekkel és következményekkel. Az ultra ennek a fordítottja: érdek- és érdemtelenül, számítva és foglalkozva a körülményekkel bonyolódunk magunkba.

Az ultrázás önzőség, hogy megértsd magad. Mások rovására, akik önzetlenül támogatnak, a magad építésére. Ez nem feltétlenül rossz. Akár motiváló is lehet: másokat is erre sarkallhat egy jobb élet reményében. Nekem mindent megváltoztatott a futás, aztán az ultra, ezért merek ilyen közhelyt leírni. A teljesítmény, a visszaigazolások és az esetleges siker (mi a siker?!) már csak járulékos elemek. Szóval ha van is az ultrában egy cseppnyi "hősiesség", az az önmegismerés vállalása. De ez antiheroizmus: hisz közben dekonstruáljuk mibenlétünket, romboljuk saját mítoszunkat. Kíváncsiak vagyunk, és így leszünk többek és kevesebbek. Amire rájövünk, megpróbáljuk feldolgozni, hasznosítani. Vagy csak tudomásul venni.

Ezért tartom az ultrát egy végtelenül őszinte és eszköztelen, fair dolognak. Az egyik érvényes útnak ahhoz, hogy felfedezzük, amit elfedtünk vagy amiről nem is tudunk. Egyszerű és tényszerű, öncélú tevékenység. Nem vetélkedés: helyi érdekű, csendes hobbi. A nagy dolgokhoz képest legalábbis egy jelentéktelen dolog, mert csak magunknak fontos. De nekünk kurvára. Nem ártunk, de talán használunk. Mindannyian példák vagyunk, de nem példaképek.

Viszont azt fontos érezni, hogy pontszerűen elszórva az úton, testileg-lelkileg kihajtva még vannak ott jópáran, akik ugyanezt a belső utazást gyűrik. Nincsenek különbségek, előjogok, lejön minden máz. Ugyanolyan büdösek, törődöttek, átmosottak vagyunk. Ezért szeretek veletek egy pályán lenni: együtt vagyunk senkik. 

A FUTÁS ÖTVEN ÁRNYALATA

Amiért mégis érdemes elmesélnem ezeket a görög futásokat, mert azokon az intim dolgokon túl, amiket a futó magának "privatizál" a szembenézés során, a Spartathlon mégiscsak egy pazar élmény. Szoros viszonyt ápolok vele. A kötődő nevelés, ugye.  Ez egy örömökkel és fájdalmakkal terhelt nexus. Az évi nagy önmegismerési rituálé helye és ideje. "Találkozás egy régi szerelemmel, rossz randevú, nem tudni miért, de mindig megható". Amúgy a Spartathlon annyiban különbözik a Saridon tablettától, hogy itt van idő a fájdalomra. Van egy egész év a várakozásra. A  Spartathlonra való nevezést, ottlétet, vágyakozást, visszatérést sokan próbálják magyarázni, körülírni, megfogalmazni. Én az előszóban megpróbáltam. Itt van az ősz, itt van ujra, / S szép, mint mindig, énnekem. / Tudja isten, hogy mi okból / Szeretem? de szeretem. Akik már ott voltak szeptember végén, azok egy komplex érzésre, benyomásra, felkavaró élményre emlékeznek, ami magnetikus hatással van a futóra. Folyton birizgálja. Mi is ez? Egyéni csapatsport. Koncentrált magaddal foglalkozás. Közös nevező a bajtársakkal. Vigasz. Színes kavalkád a rajtnál, küzdelmek az úton: a futás ötven árnyalata.

Szinte hazamegyek, annyit voltam ott futás / filmezés miatt az elmúlt években, jól ismerem a pályát, az indulókat. Sosem érdekelt különösen az időeredmény, a helyezés, a pulzus: alacsony órajelen, hol gyorsbban, hol komótosabban, sok befelé és kifelé figyeléssel navigálok el a célba. Azért megyek, mert az Athén-Spárta közti araszolgatás mindig egy kutakodás, időnként hipnotikus elmeállapot a krízismenedzsment közepette. Nincs vesztenivalóm: csak akkor lenne, ha nem lennék ott.  

Szerintem a 200km körüli versenyek nem versenyek, hanem kalandok. (Amikor versenyt írok, nem versenyhelyzetre gondolok, csak nincs rá jobb/több szavam.) Az ultrafutás nem igazán fizikai teljesítmény, hanem mentális. És az elme kiismerhetetlen, ezért is megmagyarázhatatlan az egész. Azt viszont biztosan tudom, hogy a lélekgyötrés végén  az utolsó kilométer a legszebb, talán az a legnagyobb vonzerő (az endorfin miatt fizikailag is felemelő). Mindig türelmetlenül várom. Az ide családi befutóra (lásd a videót) még az én kőszívem is azt mondta: oké, lehet, hogy gyorsabb még leszek a 33 óra 44 percnél 246 kilométeren, de jobb, teljesebb már nem lesz az élmény. Majd meglátjuk. 

ULTRA

A teljes képhez tartozik, hogy idén is forgattunk a verseny alatt, igaz nem olyan intenzíven mint az elmúlt években. Kiegészítő anyagok készültek az ULTRA c. filmhez, aminek nemzetközi és hazai premierje jövő tavasszal lesz, most az utómunka végét nyomjuk. Bővebben a projektről: http://ultradocumentary.com. Friss infókért, exkulzív tartalmakért pedig a film Facebook oldalára gyertek. Olyan képek és videók kerülnek majd fel, amik unikálisak lesznek. Az előzetes előzetese itt látható:

Az biztos, hogy magán a filmen kívül olyan csemegék is készülnek, mint egy könyv, vagy például egy 36 órás film a versenyútvonaláról valós futóidőben. Hangtalan, környezetbarát elektromos autóval nyomták végig a srácok a versenyt, ami egy feltöltéssel max 250 kilire volt elég. Néztek is a Nestani tavernában, amikor rákötötték a járgányt a 220-ra. Egy önfeláldozó stábtag pedig órákat menetelt egy speciális felszereléssel, hogy még az autóval megközelíthetetlen helyekre is eljusson a kamera. 

A filmezés körülményeiről a Kossuth Rádiónak beszéltem.

ELMÚTNYÓCÉV

"Senki sem szereti a fájdalmat saját maga kedvéért, vagy senki sem keresi azt és szeretné magáénak tudni, csak azért, mert az fájdalom…”." Cicero nem volt hosszútávfutó, meglehetősen kényelmesen élt, amíg Antonius felhívására meg nem merényelték. De azért citrusligetei közt sétálva, oszlopcsarnokaiban elmélkedve a szöveg*** szerint maga is rájött, hogyha a szenvedés mellé valami szépséget és értelmet kerítünk (a kettő lehet egy és ugyanaz), akkor ez a csomag olyan élményanyaggá állhat össze, amit érdemes hajszolni. Amit érdemes ambicionálni nap mint nap. Ami fúgaként kitölti, cementálja a hézagokat, hiányokat az életünkben. Egy cél, ami eszköz is. És amit újra és újra el akarunk érni, legalábbis megtapasztalni. 

Nekem a Spartathlon az egyik csomagom. 10 éve futok, de úgy igazán az elmúlt nyolc évben. Akkor kezdtem belekóstolni az ultrába (lásd a DUV-on), tán egy Mátrabérccel. És ottragadtam, azaz hogy ide-oda kirándulok. Tavaszra szeretnék egy 1:14 körüli félmaratonra felkészülni, aztán meg több külföldi hosszú ultrára menni, csakhogy a skála két szélső pólusát mutassam. Épp ezért nem edzek ultrára speciálisan, leginkább gyorsan futok, közepes távokat. Idei leghosszabb edzésem 26 km. Idén 3 ultrám volt a Spartathlon előtt (100 km terep Toszkánában, 180 km terep Görögországban, és a 81 km-es Korinthosz.hu Szekszárd-Baja közt.) Mindig kísérő nélkül indulok a versenyeken, szerintem magamra maradva az igazi a kihívás. 

A VÁLTOZÁST, MI RAJTA LÁTHATÓ

Bevallom, alig emlékszem valamire az idei versenyről. Az elmém nyomokban versenyt tartalmaz. Az elmúlt években annyi mindenre figyeltem, annyi mindent rögzítettem - most minden kanyarról vagy depóról beugrott valami -, hogy idén túlzsúfolt voltam, inkább csak átszűrtem magamon a versenyt, nem memorizáltam. Leginkább az maradt meg, hogy teszem a dolgomat. És közben döbbentem rá, hogy basszameg valamit azért mégis elvittem magammal az elmúlt évekből. Tudtam örülni útközben. Elfogadó lenni. Beszélgetni is jobb volt magammal. Békés voltam, néha morcos. Nem átkozódtam. Az első években mennyit dühöngtem, acsarogtam az útvonal egyes részein, a szervezők gonoszságán, a fájdalmon. Mindenki összeesküdött tutira! Pedig minden ugyanaz volt, csak én változtam. Most nem volt küzdelem, sokkal inkább egy elmélyülős, ismerős érzés, belenyugvás. Valószínűleg seniorizálódom. Egy perc szorongásom, kételyem nem volt. A legrelaxáltabb versenyem volt - az alvásparát leszámítva.

Visszaolvasva az eddigi spártai írásokat, felidézve az egyes évek érzéspakettját, érdekes volt látnom, hogy miként módosult a gondolkodásom, értékelésem a versennyel kapcsolatban.

KIVAGYISÁG. Először hepciáskodásból neveztem, gyakorlatilag egy 2012-es szintidőn túli UB-vánszorgás volt a kvalifikációm. (Azzal indult a blog is, referenciaírás lett.) A várólista aljáról kerültem be last minute, a 379-es rajtszám mutatja. Hosszasan hezitáltam, hogy elinduljak-e, de hát azért vannak a jó/rosszakaró futóbarátok, hogy kapacitáljanak. 2013 őszén tehát elmentem, kivergődtem, meghatározó, sokkoló, 180-fokot fordító élmény volt a teljesítése. Ordítottam, toporzékoltam, megtörtem, felvillanyozódtam. Ott valami történt. Nagyon sok dolgot elindított. A mélyremenés, lélekfejlesztés sajátos, csodálatos iskolája volt. 

BIZONYÍTÁS. Egyszer lehet hülyének lenni, ahogy egyszer véletlenül is összejöhet valami. Egy második alkalom választása már arra kérdez rá: te erre valóban képes vagy? Tényleg ezt akarod? Bebizonyítod magadnak, hogy érdemes vagy? Mit keresel? 2014 erről a kíváncsiságról szólt. Utálatos és felemelő futás volt.

ÜTKÖZET. Harmadjára már úgy mentem 2015-ben, hogy volt keresnivalóm (önmagam), tapasztalatom, relációm a versenyhez. És volt komoly tétje is - a három éven tartó filmezés fő forgatási napja a verseny volt maga, közel 50 ember dolgozott rajta a helyszínen, és 200 a háttérben. De én a rajt pillanatától a célig futóként voltam jelen. Egész évben várakoztam rá, és elfogadtam, hogy rabul ejtett. Viszont nem voltam hajlandó elfogadni már évek óta azt - amivel csak idén sikerült nyugvópontra jutnom -, hogy néha pokolian hosszú, unalmas, szenvelgős, bosszantó az út. Ó, a Spartathlon nagyon szépen helyre rakott: ismét hőzöngős, fájdalmas, frusztrált, idegileg kikészítő futam volt sok nehezítő körülménnyel. (A film ezt az állapotot konzerválja.) Ugyanakkor pont azért, mert ismertem már a versenyt, sajnos tudtam, hogy a kezdeti varázsa utolérhetetlen, reménytelen hajsza lesz megszerezni ugyanazokat az élményeket, mint először. Nem baj, kaptam más, "zselészerű, lebegő" élményeket, és adtam is.

BELENYUGVÁS. Az idei, zsinórban negyedik rajt és célbaérés pedig evidens volt. Előtte is ezt gondoltam, nem utólag akarok lazának tűnni. Saint-Exupéry írja Az ember földjében, hogy megkérdezett egyszer egy tuareget, mit jelent neki a Szahara? "Istenség, aki állandóan feléd menetel." És aztán megkérdezte magától is: "Mit jelent nekünk a sivatag? Valamit, ami megszületett bennünk. Azt, amit magunkról megtanultunk." Tökéletes analógia a Spartathlonra. Tudtam, miért vagyok ott, közben mit csinálok, mi vár. Hogy mi történhet: az mindig rejtély. De megszületett bennem, és menetel felém, és én is felé.

A KALAND

Idén inkább random fényképalbumot mutatok képaláírásokkal beszámoló helyett. 

Az egyik kedvenc képem. Balra Gilles barátom (15x finisher, 53 éves), jobbra a norvég viking, Eiolf (13x, 60 éves). Veteránok örülnek a másiknak.

Ha már ölelkezés: a nők között a 3. és az 1. győztes (a Spartathlonon minden befutót győztesnek neveznek, csak számmal különböztetik meg őket.). Maráz Zsuzsi és Nagy Kata - itt láttam őket utoljára a versenyen. A tájképeken is alig látszanak, olyan gyorsan futottak. Szokás szerint a spártai főtéren rendezett díjátadóról is lemaradtam. Négy éve képtelen vagyok eljutni oda, talán jövőre.

Ja merthogy azt még nem mondtam: én és a Spartathon az évek alatt megkötöttük a különbékénket, kedveljük egymást, és az ott töltött egy hét a tengerparttal, a görögös mentalitású szállodával, a verseny minden alkotóelemével, az emberekkel, az atmoszférával, egyszóval az akolmeleggel együtt egy kis oázis az évben. Úgyhogy ott a helyem - ha kihúznak. Oké, vannak undorító vagy unalmas részei a pályának, de ezen túl lehet lendülni. Futottam 4 Spartathlont, 4 UB-t, csináltam 4 ironmant  és még számtalan versenyt, de messze a Spartathlon a legjobb közülük, ahova jó visszatérni. És jó a klubtagság is: eddig négyen értünk megszakítás nélkül célba (4 teljesítés vagy afelett), Lubics Szilvi, Fendrik Laci, Lőw Andris és én. (!!444!!!) Nagy Kata és Máténé Varjú Edit jövőre felzárkózhat. A lányokra visszatérve egy videó: a záróceremónián így vették át a díjakat. Itt pedig a Zorbára pogózás. 

A hátizsákgyártó remélem örül. Májusban azt jósoltam, hogy Márkus Öcsi, mint az angol focibajnokságban a Leicester, a relatíve surranópályáról feltűnve még meglepetést szerez. Idén remek helyezéseket ért el, a Nemea-Olympia 180 kilis hegyi futásán 4. lett (csak jelzem, hogy az ott első Marco Bonfiglio az idei Spartathlonon 2. helyen ért be). Öcsi már sokszor járt kint kísérőként, hivatásos baszogatóként a Peloponnészoszon, de most futó elsőbálozóként parádés 29 órát teljesített, és a célfotó alapján egyben a JézusKrisztusSzupersztár főszerepére is aspirál. Öcsi a tengerparton köszönt el, kábé 30 km-nél. Hogy aztán 220-nál újra lássam a képét. Araszolgatok a "siratófalon" felfelé a leállósávban 30 órával a lábamban, dögmeleg, délután fél2, amikor egy szembejövő autó dudálva elhúz. Öcsi - mint a gimis, akit baszni visznek - fáradt vigyorral kihajol a hátsó ülésről, és a letekert ablakon keresztül odaint: "Puszillak!" Már csak egy szivar hiányzott, és Andy Vajnának vizionálom! A röhögés és a kurvanénikéd egyszerre tolult fel belőlem. Azt hiszem ez volt a payback, mert azzal cukkoltam amikor még a tengerparton együtt futottunk, hogy a tájat azért nézi-e, vagy csak a csuklóját? (Ezt a kajánkodást megkapta a szintén Lőrincz Olivér edzette Szabó doki és Edit is kora este, amikor inkább a pulzuspittyet csekkolták az órán, mintsem a nemeai völgyet. Amúgy gratula, a beérkező magyarok első sorát az Oli-tanítványok adták, a sereghajtók mi, a műkedvelő magánzók voltunk.)

Az 54 éves Marika Heinleinnek közel 100 ultra van a lábában, és versenyeken különös ismertetőjele: a lila otthonka. Még Gilles-t is állva hagyja.

Jorgosz Zakariadisz (21-es rajtszám) egy igazi kattant görög futó. Rendőr egy kisvárosban, ahol pénzt kalapoz össze, hogy részt vegyen az ultrákon (gondolni sem merem, hogy esetleg közúti ellenőrzésekből szedi össze a nevezési díjakat). Megrögzött AEKAthen drukker, mindig sárga focimezben fut. Tetemes mennyiségű húst bír megenni a díszvacsorákon. 2014-ben a célbaérése után pár órával visszafele is lefutotta a Spartathlont, hétfő estére érkezett vissza Athénba a pénteki rajt után. Idén túl sok nehéz versenyt vállalt, kiesett valahol a hegy után. Mindezek ellenére elment Spártába, az egyik szervezőtől kölcsönkért egy trófeát, amivel lefotózta magát. A képet úgy töltötte fel, hogy bár idén nem sikerült, de Spártában annyira tisztelik őt, hogy a nép megjutalmazta. Élénk vitát generált eme aktusa.

A rajt zsibbadt izgalmát nehéz felednie, aki már ott volt. Sötétben botorkálás a Herodes Atticus színházhoz az Akropolisz lábánál, suttyomban elvégzett ürítések a világörökség tövében. Audiovizuálisan nyüzsgő, illatra pánikszagú gyülekező a derengésben. Kényszerű nevetések: mutatni, hogy minden OK, pedig aggódás ül a szemekben. A kísérők rémült, együttérző, de megkönnyebbült arca, hogy nem ők fognak itt most szívni 36 órát. (De, de!) Fotózkodások az örökkévalóságnak vagy legalábbis amíg a Google digitális tárhelyei léteznek. Hétkor pedig visszaszámlálás. (Vesd össze: 2017-es UB ötórás rajtja. Ez vajon miért? Több váltó indulhasson, hogy profitábilis legyen a rendezvény? Útzár? Vagy hogy ne fussanak olyan sokat melegben a futók? Dehát átrakták május elejére a versenyt, akkor nem várható kánikula. Ki érti...)

A legifjabb célbaérő rekordja is megdőlt. A verseny előtt 3 nappal lett 18 Thore. A német srác apukájával karöltve remek idővel finiselt. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy miként élte meg a futást. Érettségről, legalábbis szívósságról beszél a 32 órás eredménye. Dietmar, az apuka 2014-ben 15. volt 26 órával, magabiztosan segített. Éjszaka több órán át kerülgettük egymást, a papa apró szöcske lábaival előre-hátra futva igazgatta a fiát. (A profilképe alapján  Dietmar a gyereket nagykorúságáig a pincében tartotta egy futópadhoz láncolva. Bocs. Max respect!)

Ezt a képet is szeretem. Balra Ari Mustala, finn időjós, legendás veterán. Időnként célba ér, máskor nem, de arca rezzenéstelen. Mozgását leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, amikor egy ördögi kísérlet folytán Lolka-Bolka, a nógrádi ropi és egy szomorú sífutó DNS-ét összekeverik. Jobbra gyengénlátó futó és kísérője.

A férfi dobogó. A lengyel Radzikowski volt már 3. Spartathlonon, 2. az UB-n, idén pedig (fekete tréninnadrágban!) megnyerte a görög versenyt. Az említett Marco 2. lett (szemüvegben), míg a cseh Radek ért be harmadikként. Róla még annyit, hogy Bechterew-kórban szenved, egy folyamatosan terjedő, gyulladásos izületi betegségben. 

Korinthoszi-csatorna hipster-szemüvegben (gyerektől kértem kölcsön!) 78 km-nél. Tervezte Gerster Béla és Türr István - mármint a csatornát, nem a szemüveget. A szerelés évek óta ugyanaz: trikó, gatya, hátizsák, plusz old-szkúl Casio karóra. Só- és aminotabletta minden órában, néhány biztonsági zselé és proteinszelet a zsákban, minden 5. pontra előreküldve valami (tonik, sajtos burek, sós perec, hétköznapi kaják, amikre vágyik a futó, mikor minden mesterséges szart megunt, vagy elege a depókajából.)

Lőw Andris idén 19-ik alkalommal futott be, csak eggyel kevesebbszer, mint a pont mögöttem beérkező német Karl Hubert. Maratonnál Tóth Attiláéktól kapta meg a kötelező liter tejét, a célban pedig egy kis borogatást. A bokája elcsesződött az utolsó 50 km-en (a leállósávban kell futni, és az út oldalra lejtése miatt az egyik láb óhatatlanul pár centivel lejjebb van.), az estét a kórházban töltötte. 

Forma1-be illő meleg.

1forma hideg. (Az idei verseny időjárás szempontjából nagyon egyszerű volt. Se eső, se extrém meleg, se szél, de éjszakára marha hideg lett. Két hosszúujjú is kellett és ez a nyaksál-burka. 174 km.)

Víz. 

Sör. A rendes gyerek (kérés nélkül!) folyékoly kenyérrel frissíti apukát, aki minden alkalmi segítségnek örül. 

Sokadmagunkkal.

Elhagyatva. 

Erőmű. (A napelemek és a szélpropellerek már a spártai főutat jelzik.)

Emberi erőforrás. (Török-Ilyés tanár úr leckét ad a görög diákságnak. Figyeljük meg a rendelkezésre álló útfelület mértékét. Csak a görögöknél lehet olyan versenyt rendezni, ahol egy autópálya szélső sávjában futhatnak reggeli csúcsforgalomban sok kilométeren át atléták, vagy ahol folyamatosan számítani lehet egy melletted-szemben elhúzó autóra. Érdemes ügyelni. Ezért sincs megengedve a fülhallgató. Meg hogy magadra figyelj.)

Táj. (A verseny eleje a tengerparttal, az olimpia óta tartó görög válság miatt félbemaradt építkezések az út szélén, olajfa-ligetek, és persze a nemeai völgy a Parthenio-hegy kaptatójáról fotózva, amit a sötét miatt sosem látunk.)

Gyorsétterem. Andalgás rizzsel. Minimáldepózásokat csináltam, hogy előrespóroljak az idővel, mert a tempót kényelmesre szabtam, így itt tudtam még időt fogni. A nagy pontokan álltam a legkevesebbet. Vesztőhelyek. Éjszaka és másnap simán kihagytam pontokat, ahogy megfogadtam. Egyszerűen nincs szükség 4 kilométerenként enni-inni, ez mind lassít és felesleges vágyakat ébreszt a csábulásra alkalmas futónak. 

Divat 1. Az excentrikus japán képzőművész lány idén egy brutális hacukában tolta végig: az Alien találkozása a fénymásoló-szitanyomattal. Lőw Andris pedig egy meglepi pólót adott líblingjeinek a záróeste: annyi pixelből rakta ki a Spartathlon-emblémát, ahányan az eddigi 34. versenyen finiseltek.

Divat 2. Analóg módon mérik az időt 81 km-nél, de legalább betartatják a versenykiírást. A pontőrbácsi verejtékes rémálmokban bukkan fel, mert ő szokta empatikusan kizárni az időtúllépőket. Mindig ebben a kék tréningben cerberuskodik. 

Nem minden előreküldött csomagért ér oda a gazdája. De a pedáns rend ellentmond a görögös lazaságnak. Pláne, amikor még meg sem érkeztél a pontra, már nyújtják a dropbaget.

Az útvonal legkedvesebb részének galériája. Új Korinthosz után kezdődik és addig tart, amíg be nem sötétedik. Régi Korinthosznál a romok dominálnak, a tájban pedig egy lekerekített hegy: pont olyan, mint a kisherceges kígyó, ami egy elefántot nyelt le. De ez még nem az a hegy. Ez a legszebb része a versenynek (nappal nézze meg mindenkI!), csakhát ezen a részen sötétedéskor kell futni. Tartana tovább hatvan kilométeren át a nemeai völgy (Apropó: a Lidlben most akciósak a nemeai borok). A növényzet, domborzat, illatok, hangulat az igazi romantikus-klasszikus Árkádiát skicceli fel.

Nem tudom, hogy telt a menet bizonyos tér-idő viszonylatban. Elvoltam magammal, nézegettem a tájat.  Leginkább 100km, Assos után kezdtem elveszteni az emlékeket. Assos idén is fergeteges volt, egy iskolányi gyerekcunami várta a futókat, volt ott hoplitasisakos kölyök, asszonykórus, autogramosztás, helyi ételkóstoló terülj-asztalkámról. Annyira vidám volt, hogy összetereltem a családot a helyi gyerekekkel egy közös fotóra.

Sajtófotó, humor kategória. De minimum cuki! Assos után kicsivel Zevgolatióban a gyerekek 50 méterenként megállítják a futót, és autogramot kérnek. Egyszer örülsz, aztán udvarias vagy, a hatodiknál már minden készségességedre szükséged van, hogy szignózz.

Az utolsó vacsora 2.0 című műtárgyat látjátok. Itt már végképp megcsalt a memóriám. Még annyit tudok, hogy kontrolláltam az alapdolgokat (sóbevitel, ivás, eszegetés), de például el-elfelejtettem a hülyebiztos módon a rajtszámra felírt depókat is (20-22 km-enként adtam le valamit). A hosszúujjúmat és a lámpámat felvettem, de azért, mert hangosan zsolozsmáztam, hogy "lámpa, póló!". Azt is tudom, hogy 110-nél nagyon fröccsöt kívántam, és az egyik depós bácsinak volt is véletlenül egy szar, savanya bora a csomagtartóban, de így volt jó.

Itt luk van a sztoriban, mert fogalmam sincs, mi történt 148 és 158 km (Lyrkea és a hegyalja között). Filmszakadás. Nem tudom, hogy az erre az alkalomra vett vadiúj lámpám jól világított-e vagy tucatszarul. Legközelebb a hegynél "ébredtem fel", mert összeakadtam Szaszával, akit a filmünk invitált meg a Runners' World támogatásával az idei versenyre. Aztán a hegytető és Nestani (160 és 170 km) közt megint off. Szasza feljött velem fotózni, beszélgettünk, aztán meg a necces kanyarokat biztosító hegyimentőket győzködtük, hogy ne küldjék le Szaszát csak azért, mert nincs nála a press pass. Hát életében nem futott hegyen a gyerek, ha innen vissza kéne ereszkednie, nyakát törné, de minimum a vakuját! A képen mélyben a görög autópálya és a nemeai völgy, én pedig 1100 méterre mászom épp. Apropó Szaszától idézek: "Ez a verseny az eddigi versenyekhez nem hasonlítható. Kíváncsian vártam, hogy mit ad a Spartathlon, milyen érzéseket, miért indulnak el újra és újra a futók, mi az, ami idevonzza őket?" A beszámolójából  kiderül.

Az biztos, hogy kétségbeesetten ágyat kerestem, mert borzalmasan álmos voltam, este kilenckor már leragadt a szemem futás közben, ez a múlt versenyeken csak éjjel három körül kezdődött. Az elősztori: a rajt előtt nem tudtam aludni. Nem voltam ideges, csak nem tudtam kikapcsolni. A brit szobatárs horkolt nehezítő körülményként. Így egy masszív 24 órás nemalvással sikerült elrajtolni. Ezt a deficititet éjjel terveztem behozni. Nappal úgy voltam, hogy bár kóválygós, remegős érzéssel indultam el, de mozgás közben ez nem releváns. Viszont amint fáradtam, tudtam, hogy muszáj lesz valamit aludni, mert baj lehet. Nemeaban (124 km) még nem akartam, nagy zsivaj volt. Akkor már majdnem 2 óra időelőnyöm volt a nappali szorgoskodásnak köszönhetően, volt mit leadni. Onnantól minden állomáson kérdeztem, van-e ágy. Ha már power sleep, legyen minőségi. De csak szék volt. Egészen Lyrkeáig (148) kellett várnom, nem volt jó. 15 percet mondtam a pontőrnek. Betakargatott. Aztán ráhúztam még 15-öt. Rizikós volt, mert nehéz egy beájulós alvás után tovább menni. De nem merevedtem le, elköszöntem, futottam. Még arra emlékszem, hogy Nestaninál is nagyon álmos lettem. Még egy alvás, 20 perc. 50 perc összesen, de kellett a továbbmenetelhez.

A hajnalig tartó periódust az agyam jótékonyan törölte. A fotók alapján látom, hogy volt itt pofozgatás, locsolgatás, grimaszolás. Amíg nem jött fel a nap, nagyon kába voltam. Asszem egyszer elhaladt egy Harley Davidson motoros konvoj is mellettünk. De lehet, hogy az nappal volt.

Időnként azért szar. Néha úgy érzi magát az ember, mint a poszt mottójában emlegetett fegyencgyarmaton. A Kafka-novellában az a gyakorlat, hogy az elítélt bőrébe vésnek mondatokat egy speciális gépezettel, hogy örökre megjegyezze tanulságul. Hajnalban az ember mindig azt vési az agyába: 1) Mit keresek itt? 2) Baszottul elegem van. 3) Soha többé nem jövök. Két nappal a verseny után mindennek ellentétét.

Másnapi csendélet neonszínnel, blökivel. Hold egyáltalán nem volt, viszont reggel nagyon szép ködtejföl ülte meg a Tripoli-medencét. Tegeban, 195 km-nél reggel nyolckor bementem egy pékségbe, puszira kaptam bureket, a ponton volt friss kávé, remek napindítás volt. Masszázst kértem (teljesen értelmetlen), de nyugodtan akartam reggelizni, és időhúzós alibizésre is jól jött a masszírozás. 

A bal vádlim végig sajgott, először mintha valaki egy tojást, később egy sárgadinnyét akart volna odarejteni. Annyira feszített, már attól féltem, elszakad valami az izomban. A két vádli közti különbség a célbaéréskor.

A részidőket megnézve, több helyen futottam, mint sétáltam, még a emelkedőkbe is belerongyoltam néha. Az biztos, hogy az utolsó 50 kilométeren végre megfogadtam a jobb szélen Andriska régi noszogatását, és "odaléptem"  lejtőkön. Visszaspóroltam az időt. 220 után nem fincsi a meredekség, nem könnyebb. De csak picit fáj az elején, aztán sima ügy. 2014-ben sokkal előbb értem mindenhova mint idén, de a végén a beérés biztos tudatában sétába kényelmesedtem. Most megfutottam az utolsó 50 kilométert, és gyorsabbban is végeztem 10 perccel 2014-hez képest. Úgy 210 körül egy bokorból pont előttem kikecmergett Török-Ilyés Laci. Ha jól értettem, végigfosta a versenyt, és most lett neki elege. Nem nagyon hittem neki, mert öltözéke makulátlan volt, de egy úr fosás közben is úr. Javasoltam neki az intenzív sétálást a feladás helyett. Be is jött.

Ezt a srácot is győzködtük a pontőrrel napfelkeltekor, hogy érdemes még tovább menni, ideje van bőven. Inkább csak mosolygott lemondón, a meleg hőfóliát választotta, és valószínűleg az egyévnyi kínzó önmarcangolást, hogy miért döntött így. Csak győzködni érdemes, vigasztalni nem.

Egy ismerősöm volt annyira perverz, hogy nézte a Spartathlon élő közvetítését a weboldalon. Onnan metszette ki ezt a részletet kb 205 kilométernél, amire futós szakzsargonnal azt mondhatjuk: intenzív gyaloglás technikás terepen. Az ismerősök figyelméről egy szórakoztató bejegyzést olvashattok itt.

Szépen megtanultam görögül a depós néniknek: 208 azaz dio midén ochto. Ez a hölgy egy házi készítésű burekkal honorálta az erőfeszítésemet. A bal vádlim már láthatóan megduzzadt.

Spárta határában még nem túl lelkesek a szurkolók, tikkadt szöcskenyájként hevernek.

Na de a végén! Ott már egymással veszekednek, ki bringázhasson a futó mellett, és eddig ki hányat kísért be.

Puszi a célban. Spártában nemcsak a Leonidasz-szobor a viszonyítási pont, hanem két márványoszlop is. Az egyiken a Spartathlon győztesek nevei szerepelnek, a másikon az eddigi olimpiákon nyertes spártai illetőségűek (még a 2500 évvel ezelőttiek is!) És a városnak Sopron az egyik testvérvárosa - fogalmam sincs, miért.

Puszi az orvosi sátorban. Idén ismét volt egy kis elkábulásom, amikor kiment az adrenalin. Nagyon fázni kezdtem,  leesett a vércukrom, kértem egy ágyat, aztán kidobtak félóra után, mert másnak is kellett a placc.

A rajttól a célig. Az önfelfedezés stációi. A családi kompánia közben strandolt, kultúrprogramozott, odaköszöntek 3-szor. A legnagyobb bókot tőlük kaptam: általában kritizálják vagy tudomásul veszik a futkorászást, de most, hogy élőben is végigmentek az útvonalon, azt mondták, ez komoly. Köszi!

Fotók: Sióréti Gábor, Szász Norbert, Sparta Photo Club, Varga Brigitta, Vid Barbara. Köszönet: Sidló Csaba (MovingObject)   ***A Cicero-szöveg nemcsak tartalma, de formája miatt is érdekes. Ezt használja a dizájner, amikor betűtípust jelenít meg vagy vakszöveget ír be valahova. Így a tipográfiára, a vizuális kinézetre ko<

Élő közvetítés: http://movingobject.co/spn16/  Én erre szavazok.

Célegyenesbe értünk idén is - egyelőre csak a Spartathlonra való (mentális) felkészüléssel. Ehhez egy elsőre avíttnak tűnő videót hoztam nektek. Amúgy, ha nagyon tántorognánk a célegyenes előtt, reméljük, mindenkinek lesz ott egy személyre szabott Brownlee-fivér, aki belöki a célba. Egy hét múlva, pénteken reggel 7-kor rajt, a valódi célegyenes persze, a spártai pálmasor még messze van. És az idő múlásával az ember még távolabbra kívánja a célszalagot. Nem véletlenül ez a blog mottója is, Mészöly Miklóstól kölcsönözve.

Apropó, lesz Spartathlon applikáció, de én azért erősen hagyatkoznék a megszokott magyar GPS-alapú térképre. Pár futó szokott cipelni magával egy mobiltelefon-akksi méretű jeladót, amin percnyi frissítéssel olvasható le minden: a vánszorgó, (magával) versenyző sebessége, pozíciója, átlaga, várható célbaérkezési ideje, de még a jeladó töltöttsége is. Köszönjük ismét Sidló Csabának, aki évről évre lehetővé teszi ezt a virtuális kalandtúrát a netezőknek. A tavalyi link ez volt: http://movingobject.co/spn15/, könnyen kitalálható, mi lesz az idei.

Szóval a dolgok kábéra elvégezve, sok kis háttérmunka, szervezgetés, logisztika azért van még, mert megint kamerázgatuk a versenyen egy picit, De a pakk szinte bepakolva (versenyen is ehető, kívánatos étkekkel, hajlatokra lanolinnal, élrehajtott eldobható esőkabáttal, füldugóval a horkoló szobatárs ellen, de matyóhímzéses, spártai sisakos póló nélkül), a dropbag-zacskók szépen felcímkézve, a felszerelés szelektálva, és a mindsetting beállítva. Gyakorlatilag csak a legutóbbin múlik egy teljesítés. Kész vagy-e fejben, és össze tudod-e magad tartani, Hány meg hány erős ember, agyontréningezett, jó futó elvérzett már, mert fejben elfáradt, megtört, elfogyott. Megjegyzem: velem is előfordulhat.

Annak, aki hosszú téli álomból ébred, és ősszel kezd neki az úgynevezett futószezonjának, vagy ha elbaltázta a tavaszit, és ősszel főnixmadárként tervez újjáéledni, vagy aki egyszerűen nincs tisztában azzal, mire képes, és a hamis illúziók elől a kegyetlen valóságba menekülne, nos nekik mind hasznos lehet pár maratoni számítgatás. Indulnál a Sparon? Vagy hétvégén a budapesti félmaratonon? Megmondom, mennyit futsz - de persze csak akkor, ha tényleg úgy futsz, ahogy edzettél, és amit valóban bírsz, nem többet, nem kevesebbet adsz ki magadból.

Leginkább maratoni távra igazak ezek a vajákos módszerek*. Az előrejelzők közül az egyik pontosabb mint a másik, ezt magamtól tudom, mert szinte percre pontosan visszaigazolták, amit az adott évben futottam. Van köztük, amelyik algoritmussal kalkulál és van, ami köridőre építő. Ez utóbbit Yasso-nak nevezik, ezért (no meg a diétázó olvasó boszantására) a görög Yasso fagyikkal illusztráltam a cikket. 

Mielőtt belevágnánk: nem tudom, figyeltétek-e, de a mostani olimpián is szembetűnő volt, hogy a  női/férfi maratonon és a triatlon futás részén gyakorlatilag az elit nem ivott. Locsolás volt, de ivászat szinte semmi. A határra tolt dehidratáció egy reális megoldás a gyorsabb, hatékonyabb futásra talán?! Úgy tűnik igen. Ráerősít erre itt a blogon már korábban közölt terjedelmes New York Times írás, ami a két óra alatti maraton lehetőségeit boncolgatja. Ott is arra megy ki a dolog, hogy a vízzel, izóval el nem nehezített, öblögetéssel "becsapott" test fog tudni inkább gyorsulni egy maraton második felében. Műkedvelő szinten sak óvatosan a kipróbálásával.

*A csillagozott, kisbetűs részben szokott lenni a buktató. Az előrejelzések nem igazán működnek, ha nem edzettél, készültél tisztességgel a választott távra. Ha csak kimész és csoát vársz ezektől az indikátoroktól, akkor bajban leszel. Egykori triatlontanárom mondta, hogy sokan azt hiszik, hogy egy szép tavaszi napon egyszercsak bekopogtat az ablakon a sportforma...

Lássunk párat!

1) Az old-school metódus. Fogod a félmaratoni idődet (hahaha, és azt ki becsüli fel? ki őrzi az őrzőket?!), felszorzod kettővel és hozzáadsz 5-7 percet, hiszen a második felére a futók nagy része elfárad. Én eddig egyszer tudtam negatív splites maratont futni, ami amúgy nem nehéz, de az rohadt nehéz, hogy az elején ne vigyen az adrenalin, utána meg, hogy visszafogd magad, hiszen a gondolat ott motoszkál: a táv felétől úgyis lassulok, inkább most szerzek előnyt. De pont ezért fingasz ki a második felére. Ha higgadtan, picit lassabban futod az elejét, marad tarzalék a második felére is. Mégha ez csak gondolati placebo.

2) Ugyanez pepitában: a félmaratoni időd percben megadva szorozva 2.11-gyel. Például: 1h38m = 98 perc. 98 x 2.11 = 206.78, azaz 3 óra 27 körüli maratoni idő. 

3) A Yasso800-as teszt pofonegyszerű indikátor, ugyanakkor bármennyire is helytálló, mégiscsak egy kártyatrükkhöz hasonlít, amikor egyszer úgy emelsz, hogy négy bubi kerül egymás mellé, aztán a következő emelésnél meg a királyi udvartartás. Magyarán: hogy lehet, hogy egy perc:mp alapú dolog átváltható legyen óra:perc egységbe ilyen pontosan?

Bart Yasso évtizedek óta a Runner's world egyik szolgáltatási menedzsere, és a kollégái róla nevezték el az évtizedes rutinon és becslésen alapuló számítgatást. Kimész a 400-as (ez fontos!) atlétikapályára, és futsz két kört, azaz 800 métert. Ebből csinálsz 10-et. Maratoni tempósan, akár full speeden, de a lényeg, hogy ugyanazt tudd hozni. Keményen, de egyenletesen megfutva. A lényeg, hogy tízet tudj összehozni szinte ugyanolyan időre. Tehát, ha elfutod az elsőt, akkor vagy nagyon kell iprakodnod, hogy ugyanolyanra fusd, vagy nagyravágyó vagy. Ja, a tempófutások közt ugyanannyi időt kocogj vagy regenerálódj bárhogyan is, mint amennyi a tempófutás ideje volt. 

Egy-egy kör után megnézed, mit mutat a csodaórád Ne a laktátküszöböt vagy a pulzust nézd, azt majd csak, ha megjön a hétfői edzésterved, hahaha. Hanem a perc:másodpercet. Ha a vágyálom maratonod 3:30-as, akkor 3 perc 30 másodperces 800 méterekre törekedj. Megfordítva: ha 3 perc 20 másodperces 2 kört futsz az atlétika pályán, és 3 perc 20 mp-t pihensz, majd ezt csontra megismétled tízszer sikeresen, akkor neked 3 óra 20 perces maratonodnak kell lennie. Nemcsak azért, mert baromi fegyelmezett vagy, hogy ezt a 10 ismétlést végignyomtad, hanem mert ugyanabban a tempóban tudtad végignyomni. Azaz versenyszimuláció, állóképesség-teszt, erő és gyorsaság felmérésére megy rá Yasso leszabályozott keretek között. Az én Yassóm tavaly: 2:50 körül flangáltak. Futottam is egy 2:47-es maratont.

4) Már nem tudom, hol találkoztam ezzel a számítgatással, de ez is helyesnek bizonyulhat. Fogsz egy 10 km-es eredményt a közelmúltból, amit verseny körülmények közt vagy erős tréningen futottál. Az időt felszorzod 4.64-gyel. Például: 52:27-es 10 kilométered van, akkor kerekítve 52.5 x 4.64 = 243.6, azaz 4 óra 3 perc örüli eredménnyel számolhatsz egy maratonin. Amikor a legjobb maratoni időmet futottam, akkor volt egy 35:59-es 10 kilim. Ha felszoroztam akkor 167.04-et kaptam, ami szinte másodpercre az volt, mint a maratoni finisidőm. (2:47.47)

Ha tudtok még, írjatok.

A magam részéről (ismerve a testemet) a picit gyorsabb kezdésben hiszek, a némi időelőnyszerzésben, amiből 38 km után, amikor már nálam óhatatlanul rendesen beköt, nehezül a láb, súlyosan tapad az izzadt trikó, elherdálhatsz pár másodpercnyit. MAga a tempógörbe egy nagyon picit lineáirsan ereszkedő vonalhoz hasonlít. Végesprint nélkül, természetesen.

Online kalkulátorok: (A tempók relatívok, és minden embernél más és más kellhet szeméylreszabottan. Ezek a számnítgatások inkább irányadók)

- Rrroka küldte: "Eoin Fahy, Ph.D. 1998. magyarítása, csak 10 percet téved félmaratonról maratonra" 

- McMillané rengeteg távra jó. Olyn ez mint az elvarázsolt kastély tükrei: van a valóság, a te tested, és van a tükör, ami megmutatja, mi lehetnél, hova érhetsz el.

- Dr. Marco kalkulátora egy kíméletlen ex-tengerészgyalogos webes felületének tűnik, akit az tesz boldoggá, ha a tanácsainak (parancsainak) magukat önként alávető futókat szenvedni látja. De a szadista ugyanakkor tudja is, mit csinál: a folyamatos pusholással, a szenvedés fokozásával és az alanyainak önfeláldozó kitartásával tutira megy. Mindenki nyer: te megcsinálod a vágyott célidőt, a doktor úr pedig behúz egy újabb strigulát a sikerei közé. A dolog egyszerű: Dr. Marco elkéri a futónévjegyedet, amiből kreál egy "kvázi profilt" az eddigi legjobb versenyidő és max pulzus alapján. (Ismétlem: nem tudja, ki vagy, mit ezdel, hány kiló vagy, milyen állapotban vagy, stb. Tehát messzemenő következtetéseket ne vonj le belőle.) Majd bemelegítő szakaszra, utána három, ugyanolyan etapra osztja fel a maratoni távot. A lényege az, hogy egyre jobban kell emelni a tempót, mégha ez teljesítehetetlenül hangzik is. Minden egyes kilométerre pontos itinert ad, mit csinálj, mire gondolj. Hangsúlyt fektet a negatív splitre, azaz, hogy a második felében a maratonnak gyorsulj.

Zárásképpen: na jó, itt van Bart Yasso.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a valóban tempós, keményen megfutott (fél)maratonhoz az egyik legfontosabb edzéstípus az irányított fartlek, avagy a tudatos iramjátékos futás. Magyarán, nemcsak akkor lódulok meg, amikor kedvem van, és akkor lassítok, amikor úgy érzem, hanem tervezetten. Szinte már résztávozásnak is mondnám, de nem az, mert a pihenő is futás a részek között. 150m középtempós kocogás majd 50m full sprint, ezt váltogatva mondjuk 2-4 km-en át. Vagy kinézhetsz egy egyenes szakaszt a futóútvonaladon, és mondhatod, hogy 3 lámpaoszlopnyi távolságot megfutok keményen, 7 oszlopnyit elkocorászok. Sok szerencsét a fulladásos halálhoz. Amúgy nagyon hasznos.

(Fotó: web + runner's world)

Egyszer James Zarei-től valamikor az éjszaka közepén 150 kilométerrel a lábában a BBC  - amúgy igazi angolos hűvös lezserséggel - megkérdezte, hogy "Hogy van?". Zarei mondhatta volna, hogy baszott szarul, hogy a töke tele az egész görög út- és lélekvesztővel, vagy hogy éppen menjenek a fenébe a mikrofonjukkal, de azt mondta: "Próbálok jól lenni." Én is ezen dolgoztam az idei Korinthoszon. Nem ment annyira, lefutottam, tanulságos volt, megcsináltam az elszámolást, helyretettem a dolgokat. Így ez a beszámoló amolyan esemény utáni tablettának minősül: keserű pirula, de segíti a félrelépés feldolgozását. 

Itt az olimpia, ki vagyok hegyezve a triatlonra. Egy olyan sportkombó ez, amiben minden megtörténhet, és aki odaáll, az három sportágban tud valami nagyon jót - egyszerre. 2010 óta figyelem a brit Brownlee-fivéreket. Ez az olimpia is róluk fog szólni, szinte biztosra veszem. A triatlon sajátos jelenségei ők, angolul phenomenon, visszafordítva fenoménok. Fantasztikus eredményekkel rendelkeznek, érdekes az életútjuk, főleg ahogy összefonódik és szükségszerűen elválik. Együtt versenyeznek, összedolgoznak, de a futás során már ellenfelek. Micsoda meglepetés: róluk és a triatlonról szól a Swim Bike Run. A módszereikről, hozzáállásukról és a végtelenre lassított fájdalmas és örömteli pillanatokról, amiket verseny közben átéltek.

A poszt tartalmából: Életút, Idézetek, Az olimpiai döntő, Edzésmódszerek Brownlee-módra.

BEVEZETŐ

A körülmények szerencsés összejátszása, sportbarát szülők, egy cserebogár-állapotból kinövő sportág - mindezek kellettek ahhoz, hogy sikeresek legyenek. Akár ugye egymás ellen is. Pont mint egy másik brit testvérpár, az Oasis-alapító  Noel és Liam Gallagher esetében. Csak ők rockeresen szakítottak, míg Brownlee-ék még most július 2-án is együtt nyomták az ITU-sorozat stockholmi versenyén: Alistair első, Jonathan 2. lett. (Egyébként Alistair sokkal erősebb futásban, ha addig nem szerez előnyt Jonny, akkor Al biztos nyerő.) 

Ha már itt tartunk, akkor íme az olimpia Nem azé-blog szempontból érdekes programjai. Ha nem akarod a magyarokra fókuszáló, zavaros M4 adást nézni (ahol egyszerűen nem vesznek tudomást más, marha érdekes versenyszámokról, hacsak nincsenek benne hazánkfiai), nézhettek más adókat is, itt egy lista klikkelhetőséggel. Töltsétek le a HOLA bővítményt, telepítsétek, és az automatikusan felismeri, ha idegen orszég tévéadójának onlie adását akarod nézni, és bekamuzza az IP-címedről, hogy abban az országban élsz. Így a geoblockingot kikerülöd. A BBC közvetítését ajánlom (klikk), visszafogott, kulturált, kitekintő, fair. 

Kis színes: a Korinthosz.hu ötletadója, a bajai futók ismert alakja, Németh Zoli is ott fog szurkolni a triatlondöntőn a bajai Faldum Gábornak, akinek a sprintjét tessék majd figyelni, nagyon erős futó. Zoli a helyi klub vezetőjével biciklizett ki Rióba (!), hihetetlen kalandjaik első részéről itt olvashattok.

Vissza a Brownlee-fivérekhez!

Az idősebb, de mégis kölyökképűbb, 1988-as Alistair 3x Európa-bajnok, 2x világbajnok és a 2012-es londoni olimpia triatlongyőztese.

Két évvel fiatalabb öccse, Jonathan 2010 júliusa és 2014 májusa között minden versenyt befejezett (42), ráadásul mindegyiket a dobogón. Kétszeres sprint világbajnok, a londoni olimpián 3. lett drámai körülmények között. Sok magyar versenyzett vele 2010-ben age groupokban, amikor Budapesten volt a világkupa döntője. Magam is ott voltam, kurva hideg volt (14 fokos) a Kopaszi-gát vize, ráadásul elszámoltam a köröket a Lánchídon, így eggyel többet futottam. 

A nem túl eredeti című Swim Bike Run könyv alapvetően a londoni olimpiára fókuszál, és az odavezető út a körítés. 2012-ben hatalmas csatát vívtak a Brownlee-fivérek a spanyol Gomezzal, aki végül ezüstérmes lett. Ő a tökéletes triatlonista egyik inkarnációja, nincs lukas száma (sőt ifjan úszóválogatottságig vitte), alkatra is pont a sprint és olimpiai távokra termett. Kíváncsi vagyok, milyen lesz, amikor "kiöregedve" feljebb lépnek ezek a nagyágyúk: középtávon vagy ironmanen retteghetnek majd tőlük. Ahogy a pekingi bajnok Frodeno két hete megdöntötte az ironman világcsúcsot (7h35perc), úgy Gomez vagy valamelyik Brownlee is beérhet. De ne szaladjunk előre. Így nézett ki két hónapja a világranglista.

A riói döntő érdekessége, hogy a 2014-es és 2015-ös világbajnok Gomez sajnos nem lesz ott, mert július 14-én eltörte a könyökét, amikor 15km/h-val ütközött a bringájával. Pedig megérdemelne egy megkoronázást ez a szimpatikus spanyol, kijárna neki, dehát ott vannak a Brownlee-k. Nem mondom, hogy nyílt az út a briteknek, de így azért nagyságrendileg kevesebb esélyessel kell számolni Gomez kiesésével. És jöhet a klasszikus közhely: a triatlon a jó úszók futóversenye, és ez esetben Alistair fölényesen tudja maga mögé utasítani a mezőnyt (simán tud 29 perces 10km-t produkálni 1.5 km úszás és 40km bringa után.)

Mint írtam, a Brownlee-k mindig kooperálnak, de természetszerűleg egymással is versenyeznek. Hazai pályán, egyéni sportban két tesó volt a londoni olimpiai pódiumon. Őrületes érzelmek, akaratok feszülnek itt egymásnak: a győzni akarás a testvérség ellen, öcs és báty reláció, a féltés és az áttaposás kettőssége. Jöjjön is egy ideillő, klasszikus dal felvezetésnek.

Jöjjön pár szemelvény a könyvből kedvcsinálónak, amely szerkezetileg úgy néz ki, hogy fejezetenként külön blokkban, de mégis kvázi dialógust folytat a két tesó, be-beszólnak egymásnak, dicsérik egymást. (Amazonon fillérekért kapható, persze magyarul nincs kiadva.)

ÉLETÚT

Leedsben kezdtek sportolni, ott nagy reputációja van az úszásnak, mert tehetségek sora jött ki onnan. Megyei szinten voltak tizenévesként úszásban, de a heti 8 edzés viszont sok volt. Akkor már titokban (!) triatlonoztak, ami egy el nem simert, fura sportágnak számított akkoriban. Szóval nem mertek kevesebb edzésnapot kérni, mert ha kiderül, hogy triatlonosok, kidobják őket.

Horsforthban laktak, a házuk melletti sarkon volt a beszédes nevű Triangle bolt, alig volt ilyen az országban. A triatlon-felszerelést áruló shop karriereket indított el. Egy ilyen pici részlet mennyi mindent megváltoztat!

11 évesen önállóan dönt Alistair arról , hogy célszerűen edz. Addig minden kívülről jött: a szülők vitték le úszni, a szülőkkel ment el kocogni, de ekkor, tojáshéjjal a seggén, átvette a kontrollt.

Mindenevők lettek a felzárkózó tesójával: mezei futás, gyilkos hegyi futások, triatlon, mindent csináltak és így többféle ellenféllel, versenyszituációval találkoztak.

Alistaierék kezdetben picike kerékkel mentek magasba rántott nyereggel, mert azt hitték még akkoriban (2000-es évek), hogy ez kell a hatékony triatlonhoz. Hozzászoktak kelletlenül. De amikor váltottak, mindkét fivér nagyon gyors lett, mert addig tudattalanul nehéz körülmények közt edzettek és szívták fel magukat.

Milyen a jó gyerekedző? All about fun and adventure - vallják. (Minden a szórakozásról és kalandról szól az edzésen.) A triatlonban szerencsére remek edzőket találtak, akik felfedezték sokoldalúságukat és hagyták őket kibontakozni. 

(Itt ugrok egy nagyot - olvassátok el a könyvben a sportkarrier különböző állomásait, kalandokat.)

Ahogy közeledett a londoni olimpia, úgy váltak ők is egyre nagyobb sztárrá (várományossá), maga a sport is ismertebbé. A teljes szcéna megváltozott: Alistair szerint ha 2002-ben azt mondod, triatlonos vagy, a legtöbb ember nem tudta volna, az mi. Ma már mindenki ismer valakit, aki csinálja, ha nem éppen ő maga. Őket a napi rutin, a mentrend mentette meg a felhajtástól: felkelés, úszás, bringa, futás.

Alistair az augusztusi olimpia előtt márciusban még gipszben volt. Az Achillesét kellett kúrálnia. Vízalatti futópadon például.

Maguk válaszhatják ki, hogy ki lesz az olimpián a vízhordójuk: Stuart Hayes. (magyarán, aki segít nekik, nem pedig individumként szintén versenyez.)

TESTVÉRISÉG

Nincs semmi szó szerint amit jobban szeretnének csinálni, viszont Alistair lezserebb, míg Jonny mindent szabályszerűen, vonalasan csinál. Alistair mindent a puszta élvezetért csinál, Jonny pedig megszállottságból: pusztn azért hogy jól csinálja. Imád kipipálni dolgokat a mentális listájáról. Szereti a sportot, de kötelességének is érzi. Alistairnek mindegy mit csinál: az edzés edzés, ha nem tud bringázni, elmegy úszni, ha nem tud úszni, elmegy futni. Jonny sokkal strukturáltabb. "I am a man of habits and customs." - azaz a szokások és a rutin embere.

De a nagy előny, hogy soha nem hagyták egymást panaszkodni, hogy a másikra kell várni, vagy ha egyikük bénább volt, a másik felhozta a szintjére. Azaz egymás nélkül nem lennének ilyen szívósak és gyorsak.

Dilemmájuk: Megbántom-e a bátáymat és megrendítem a bizalmát, ha nyerni próbálok (ellene)? Vagy másféleképpen tudattalanul benne van az engedelmesség az öcsben. Sokat hezitálnak az egymás elleni versenyzésen. "A tesóm totál ki lesz, ha meg merem nyerni."- gondolják. De Jonny szerint, ha mindkettejük a legjobb napját fogja ki, akkor Alistair megverné őt.

IDÉZETEK A TESÓKTÓL

Sport is all about setting goals and achieving them. (A sport egyszerűen a célokról és azok elérésről szól.)

Nagy különbség van aközött, hogy kijuss az olimpiára részt venni, vagy kijuss az olimpiára versenyezni. (= be there vs. perform.) A kijutás csak egy állomás az úton, nem maga a cél!

Inkább 3-4 megreccsentő év mint 10 átlagos.

It is not about the prizes, it is about the pride. (Nem a díjakról, hanem a dicsőségről, büszkeségről szól a triatlon)

Nem tudni, hogy a megszállott embereket vonzza a triatlon, vagy az teszi őket megszállottá.

A top triatlon csakis a végehelyezésről szól. Senkit nem érdekel, hogy a második legjobb splitet te futottad például.

Közhely, hogy a győzelem sosem esik annyira jól, mint kellene. De annyi év kemény verseny, durva tréning, problémás sérülés után megtanulod értékelni a győzelmet

A triatlon nem munka, nem hobbi, hanem szenvedély, szerelem.

Van-e nyomás? Az épp aktuális rész az igazi buli. Mindig nagy nyomást rakok magamra és mindig el is tudom hordani.

A legfontosabb érzés, hogy minden megtettél, ami tőled telt, hogy formába kerülj. A lényeg hogy ott vagy és kész vagy a versenyre.

At the Olympics everything is supersized. (Az olimpián minden túlméretezett, felnagyított.)

Az agyad sosem tudja olyan pontosan visszaidézni a fizikai fájdalmat, amit végigéltél.

Ha lusta vagy, neki se kezdj a triatlonnak.

Miért várnád meg a riválisod felépülését? Csapj oda, amikor a leggyengébb. Főleg versenyen.

Legyél fókuszált, de relaxált.

Being in the pack - the shelter of others slipstream. (A bolyozás: mások áramvonalának oltalmában lenni.)

Pressure is a privilege. (A nyomás: kiváltság. - idézet Bilie Jean Kingtől.)

A training is a social date. (Jonny-nak az edzés legális lógás a haverokkal.)

Kétfajta fájdalom van: amikor fáj, de eléred a kitűzött időt, tempót, megállapodsz, és az jó. A másik, amikor rohansz utána, tudod, mi kellene, de nem jön ki belőled. Az rossz.

You are the danger man. (Te vagy a veszélyes srác. = Féljenek tőled.)

Running is the most intense sensation of pain. (A futásban jelentkezik a legintenzívebb fájdalom.)

None of matters when you are locked into a race. The sightseeing can come later. (Semmi nem számít, amikor be vagy zárva a versenybe. A városnézés később jöhet. - itt arra utalnak, hogy a világkupa állomásai szép városokban vannak, a pálya vonalvezetése nevezetességek között halad)

When you train as hard as we do, you ache all the time. With every run and ride, the agony increased. (Ha úgy edzel, mint mi, mindig mindened fáj. Minden egyes futással vasgy bringázással csak nő az agónia.)

What's a bike for if not to be ridden hard? (Minek a bringa, ha nem azért, hogy keményen odalépjünk?)

As a senior athlete, you have to be selfish to succeed. (Tapasztalt versenyzőként önzőnek kell lenned, hogy sikeres legyél.)

AZ OLIMPIAI DÖNTŐ

Alistair szerint az olimpia egy aknamező: az átlagos idegeskedés kitágul és megnő.

Mi is történt 2012-ben?

Együtt jött ki egy boly a vízből, megpróbáltak cangán meglógni, sikertelenül. A futásra maradt minden. Közben kiderült, hogy Jonny-t megbüntették egy szabálytalan depózás miatt. Magyarán: a futás során valamikor, valamelyik körben ki kellett állnia. Részletesen leírják a versenyt: Jonny büntetőpihenőjét, Gomez lehagyását. Az edző már az első körben kiparancsolta volna Jonny-t a penalty boxba, aki szorosan követte a tesója nyakán lihegő Gomezt. De Jonny csak a 3. körben ment ki, ahol (profizmus!) ott várta a fiziotreapeuta csapatpszichológus, aki ordított vele: "Nézz rám, Jonny. Nyugodj meg, nézz rám."

Ezalatt Al óriási hajrát nyitott és leradírozta Gomezt. Jonny beért, és hányt. A szervezők fekete sátrat kerítenek köré, pont mint a nagy angol lóversenyeken, csak ott lelövik az állatot a paraván mögött. Bronz és arany a tesóknak.

Alistar szerint "a pódium olyan mint bárhol, ugyanazok adják át az érmeket, mint a World Seriesben. Ez lenne életem legszebb pillanata? Mit kell tennem? Bólintani? Mosolyogni? Énekelni vagy tátogni?  A legkisebb tesónk Ed teljesen unott és lenyűgözhetetlen volt." Este 11-re értek egy kocsmához, hogy végre koccintsanak. Már zártak. "De mi nyertünk ma olimpiát." - kérlelték a csapost. Nem probléma, de zárunk - jött a tipikus angol válasz.

Sok rajongói levelet kaptak. A legjobb: jött egy levél egy 89 éves bácsitól, aki a legnagyobb élményének nevezte a döntőt. És küldött két tízfontost a srácoknak.

London annyira dominálta a gondolkodásunkat, hogy utána nehéz volt nélküle. Ez minden sikeres olimpikonnak probléma, amikor kipukkad a burok.

EDZÉSMÓDSZEREK, TANÁCSOK

Generáltanácsok: hallgass a testedre, állíts fel célokat, legyél állhatatos, eddz másokkal, versenyezz úgy, ahogy edzettél.

Allistairnek nincsenek hősei, Jonny Paula Radcliffe-ot és Gebrét tiszteli.

Úszás: mindent mindig bonts fel darabokra és azonbelül is etapokra. A versenyen cél, hogy sose menj olyan gyorsan, mint amennyire tudnál, hogy energiát spórolj, mert még bármi lehet, viszont cél az is, hogy ne is maradj le. Brownlee-ék elképesztő mennyiségben gyakorolták a 100 méteres úszást 1p10-re, és ebből nem hátráltató gyorsasági barrier lett, hanem erő-állóképességi edzéssorozat. Egy profinak ez a kérdés: milyen könnyen tudod leúszni az 1500 métert az 1p10-es 100 méteres felbontásban, ha egyberakod a százakat.

Jonathan megkülönbözteti versenyen az első 100-200 métert (bolyra felúszó, verekedős, gyors úszást), az anaerob-küszöbön való tempózást, hogy egy leszakadó bolyjal előnyt szerezz, majd a lenyugodott, megállapodott állóképessségi úszást.

Nem erőből úsznak, nem hosszú csapással. Alistair nem az időt, hanem mindig a percenkénti karcsapást számolja. Magyarán: a kadenciát.

A triatlon állóképességi sport, szóval ezért rengeteget kell edzeni.. Nem a gyorsaság, hanem a hatékonyság a lényeg. A frissesség a lényeg. És azt kombinált (téglaedzéses) tréninggel lehet megszerezni.

Bringa: a triatlonbringázás titka a futás előtti utolsó kilométerek a bringán. Az nagyon kemény tud lenni, váll a váll ellen (váll-laphoz érjen a váll-lap mondaná erre a Bikini-szövegeket félreértő magyar), ordibálás, idegeskedés. Ugyanis, ha 20 méterrel le vagy maradva a tranisition zone-ban (depó), akkor mondjuk a futás első kilométerét a visszazárkózáshoz nem a megszokott 2:50-ben, hanem 2:45-ben kell futnod, és az problémás. (Alistair nyilván topatlétákról beszél,de ugyanez érvényes arra, aki valamiért időt veszít, és be kell hoznia emelt tempóval.)

A bringa kadencia (lábankénti pedálkörzés / perc) egyénfüggő, de egy tempós, beállt tekerésnél 90-100 körül kell lennie.

Jonny nem szeret túl sokat "taperelni" (verseny előtti kiengedés, laíztás, könnyített edzés, regeneráció): fél, hogy a szervezete azt hiszi, nyaralás van, és kikapcsol a versenymódból. Nem enged ki túlságosan. Nemcsak ezen frusztrálódik: az egész szezonkedzéstől is retteg, menne vissza Yorkshire-be a családhoz, parázik a versenyektől. De emlékeztetnie kell magát, hogy minden edzést végigcsinált, ezért ott a helye a pontonhídon. Különös, hogy a londoni olimpiáig egyáltalán nem aggódott a cuccai miatt: nem esett ki zseléje, ha kátyúzott is, nem volt gond, nem kerültek a flaskái rossz helyre, nem rakta a sisakját rossz kosárba. De az olimpia közeledtével rettenesen parázós lett.

Az említett budapesti döntőn a célban - Jonny nyert.

Egy versenyen a helyezkedés is problémás: a pontonhídra a világelsőt  (ranglistavezetőt) szólítják, aki odaáll, ahova akar, utána sorban a többiek jönnek. A 60.-nak már csak 6 helye maradt választani (66-os ranglista esetén). De ha 8. vagy az is rossz, mert balra is 3 világelső, jobbra is 4. De az is para, hogy nehogy egy rossz úszó álljon melléd, könyörögsz, hogy ne. Az tutira húzatja magát utánad, amitől 5-10%-al nehezbb úszni, nemcsak a tudat miatt, hanem az áramlás is megváltozik.

Úszásnál bunyó: ha keresztezel, akkor könnyen lenyomhatnak. És ha lenyomnak, lent is maradsz, mert áthúznak feletted. Ez nem genyaság, hanem természetes reakció. Mindenki a rövidebb utat akarja. Ezért néha jobb a külső íven maradni.

Alistair mindig az elején akar lenni. Szerinte az hátrány, ha azt érzed, hogy nem akarsz a verseny elején még ennyire keményen menni. 

Futásról: ha 30 perces 10 km-t akarsz futni, ahhoz nem elég, hogy tudj 3 perces kiliket. Ahhoz az kell, hogy 2:50-eseket is tudj, mert a versenyen a tempó emelkedik és csökken is a lüktetés, húzakodás miatt. Ha ezt begyakorlod, akkor az állandósult kemény, gyors tempó is hatékonyabb lesz. Ha 40 perces 10 km-t akarsz futni, az a 400-as pályán 96 mp. Magyarán célozd meg a 82-86 mp-t a résztávoknál. Lőjj alá direkt! Ha nincs pálya, akko 8 x 90 mp gyors, 8 x 90 mp lassú. Másik edzésnapon 3x10p kemény vagy 5x6p kemény, közte 2 perc kocogás.

Fájdalomtípusok: A bringán hegyet mászol, azt hiszed nem bírsz többet, de 2 perc múlva jól vagy. Úszásnál kardio-vaszkuláris fájdalom, kiég a tüdőd, de nincs nagy ráhatás, kevés tejsav. De a futásban, ha egyszer tényleg mélyre nyúlsz, utána már többet nem tudsz olyan mélyre nyúlni. Egyszer volt, és game over. Ott érzed a legkeményebb fájdalmat.

A bolyban - legyen az úszás, bringa - Alistair mindig élen akar maradni: onnan tud kontrolláni és diktálni. (Ugye középtáv alatt lehet még bolyozni versenyen.)

A lehető legegyszerűbben kell gondolkodni. Hiszen annyira könnyű túlkomplikálni egy taktikát a nagy-nagy versenyen.

Az atlétákban van egy beépített kényszercselekedet-érzés az edzésre. Mindened edzésért kiált. És ha nem mész, a test furán reagál: fáj, kimerült, zsémbes. Minden, amit akarsz: kint lenni és aktívkodni. Ha sérült vagy, mindenkire féltékeny leszel, aki kint edz éppen. Akkor tanulod meg értékelni a szerencsédet, amikor újra egészséges vagy, és van összehasonlítási alapod.

Hiába tudod, hogy a lehető legjobb formában érzed magad, sosem lehetsz benne biztos, hogy ezt a versenyre hogy tudod átmenteni, vonatkoztatni. Örök kérdések: arányban voltak az edzéseim, vagy túl sokat mezei futottam?

Részletesen beszámolnaka glükózbevitellel összefüggő sugar high és sugar low érzésről. (Kettős inzulin lecsapás.)

Amikor Alistair sérült volt, akkor az a fura helyzet állt elő, hogy a támogatói közege (barátok, edzők, család) a legfőbb riválisát, azaz a saját tesóját akarta a legjobbnak és leggyorsabbnak tudni. Ez az élsport. Alistair sérülése volt a testvériségük nagy tesztje. Ezalatt Jonny megnyerte a madridi világkupát. Innen mentek együtt az olimpiára. Nagyon nehéz a tudat, hogy egymás ellen kell versenyezniük. Idősebb tesóként még erősebb a késztetése Alistairnek, hogy neked kell előrébb lenned. A fiatalabbnak meg az, hogy lépést tartson vele. Nagy a nyomás. Ez gyakran vezet oda, hogy valamelyik kihull a versenyből, mert elveszti a célt, a motivációt. Ez felőrölheti a tesókat. De ha hátrébb tudsz lépni, és a versengést egy hasznos dolognak láthatod, akkor az megsarkantyúz.

A legjobb a hegyes pálya, ahol a jó és a rossz bringások szeparálódnak. (Elválik a szar a vajtól.)

You need to like it to do it - szeretned kell a sportot, a lemondást, a fájdalmat, a tréninget pedig mindennél jobban, azonbelül különösen a bringát. Az a triatlon alapja, persze az úszóbollyal ki kell jönni, hogy legyen értelme elkezdeni bringázni.

Kompetitív edzésmódszer csoportos edzésen: résztávok, és az utolsó mindig kiesik körönként.

A megsüvegelt történész, szociológus, bestseller-szerző Malcolm Gladwellel ellentétben azt vallják, hogy az idősebbektől kell, és köztük lehet a legtöbbet tanulni. (Gladwell a Kivételesekben pont azt állítja statisztikák alapján, hogy gyengébbek közt kell lenned, hpgy élesen lásd a különbségeket és még jobban elhúzz.)

BÚCSÚZÓUL:

Stílszerűen egy olimpiás videóval ér véget a poszt. Pár hónapja kiderült, hogy a londoni 50 km-es gyaloglógyőztes Kirgyapkin - mit mondjak, nem a kedvenc sportom - doppingolt. Az orosztól elvették az érmet, és megkapta az ausztrál Jared Tallent, aki most lépett vissza amúgy Riótól térdsérülés miatt. Amíg várt, hogy megjöjjön az érme és egy NOB-tag hovatalosan is átadja neki 4 év után, elgyakorolta a kertben, hogy miként is kéne lezajlania. Nekem ez jobban tetszik, mint a szívre tett kezű pátosz.

Forrás: a fotók a Brownlee-k honlapjáról illetve az idézett könyvből származnak.

Ahogy az egyik sporttárs mondja interjúalanyunkról: ő a magyar futótársadalom Gorbacsova, nemcsak a jellegzetes foltja miatt, hanem mert hitelesen képviseli a peresztrojkát (berögzült futófelfogások átalakítása, szemléletváltás) és a glasznyosztyt (nyíltság). Márkus "Öcsi" István maga is fut, így versenyszervezőként abban a csiki-csuki helyzetben próbál megfelelni magának és a futóknak, amit már Karinthy is megfogalmazott: Azt álmodtam, hogy két macska voltam, és játszottam egymással.

Az előző részben az említett nyíltsággal beszélt a kezdetekről, a fejadagokról, jégigényről, árképzésről, pályajelölésről, a szervezés nehézségeiről. Ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Ha a múltkori alcímet kétkedve is fogadtátok ("Senki nem ebből teremtett egzisztenciát"), a mostanit már mindenki elhiszi. Lesz szó tehát fröccsözésről, logisztikai varázslásról, mentáltérképről. Mi a helyzet a futó felelősségbiztosítással? Hogy végzik az érettségiző diákok a futóversenyes közmunkát? Tényleg kidobja a megmaradt depókaját a verseny végén a szervező? Hogy készül egy póló: a tervtől a megvalósításig csak az ízlés és a pénz szab határt? Kellenek-e szponzorcuccok rajtcsomagba? Hogy áll össze egy depószemélyzet?

Osszátok a posztokat, még akár olajfúró telepekre is küldhetitek - amit anno a VHS kazikon teljesen abszurd módon tiltottak ugye -, hogy tisztuljon a kép a futótársadalomban (ez milyen kifejezés már!), és ne legyen a szervező a megtestesült ördög. 

TIPIKUS HIBÁK, ELMETÉRKÉP ÉS EGYÉB NYALÁNKSÁGOK

A szervezés nyűge és baja mellett mi neked az öröm? A célbaérkezők mosolya?

Meg az elismerés. A futó is vágyik rá, a szervező is. El kell ismerni a munkát. Megveregeted a a szervező vállát, írsz egy levelet, FB-n kommentelsz. Ez jólesik. És jó tudni a visszajelzésekből, hogy ez egy jól sikerült verseny vagy nem. A következő évi részvételi arányok is pontosan megmutatják.

A negatív kommenteket hogy viseled?

Ha tisztességes munkát végzel, akkor a kritikákból okosodsz, nyugtázod őket.

Például kellhet gyermekmegőrző. 

Na tessék. Ha tényleg élményt szeretnél adni, ha motivált vagy, és meghallod az értelmes havaslatot, akkor a kommentek száma csekély lesz. De azok sem zavarnak. Stresszesnek nem nevezném magam, inkább pörgök. Persze mindig tud hibázni az ember. Emlékszem, elindult a második Borvidék, amikor egymásra nézünk Csillag Balázzsal, hogy hol a dobogó?! És van másfél óra szerezni egyet. Mindig van ilyen baki. Idén péntek este jutott eszünkbe, hogy a 180 kibérelt kordont nem hoztuk el!

Milyen problémákkal kell előzetesen számolnotok?

Vannak várható, és nem várt nehézségek. Volt olyan, hogy felébredtünk, indulunk az utolsó simításokat végezni rajt előtt, amikor a városban elkezdődött a kátyúzás. Az útvonalon! Volt olyan, hogy egy traktor keresztben állt az az egyik szurdokban. Vagy az egyik polgárőr rosszul lett, és elment a forgalmas kereszteződésből. Vagy a gátőr nem nyitotta ki a kaput a mezőnynek a Korinthoszon a töltésen. Magyarán, nem elég a töltésre az engedély, szólni kell a gátőrnek, szólni kell a juhásznak, hogy a birkák ma kivételesen ne szarják tele az útvonalat, egy évre előre kell lefoglalni a versenyközpontot, beszólni a kormányhivatalba, a polgármesteri hivatalba, a szólni kell a vadásztársaságnak, a plébánosnak, és az örömanyáknak. Utóbbi külön kaszt!

Mondj 2-3 versenyszervezői balfogást, amit nem szabad/célszerű elkövetni, de mindenki belelép a pályafutása során!

Első: a szarabbnál szarabb kommunikáció! Ismétlem, a versenyzők az élményt és a kihívást keresik, nem a határidőt és a kedvezményt, szerintem.  Meg lehet nézni, hogy a legnagyobb költségű versenyek a leglátogatottabbak (Budapest Maraton, félmaraton, UB, UTH), de díjmentes verseny is lehet kiváló hangulatú és szervezésű, például Pók Janó Tóköre; egy batyus buli, de tudja mindenki mire számíthat!

Mi van még?

A versenyek 90%-a nem rendelkezik önálló identitással, arculattal, továbbá nem különböztetik meg magukat mástól! Egyszóval, nem tudják megfogalmazni, hogy miért válasszam az ő versenyüket ebben a marha nagy túlkínálatban. És hát a másolás. Lassan fejezetet lehetne írni, hogyan másolják egymást  a versenyszervezők! Ez érvényes a nemlétező arculatukra, a "kikopizott" versenykiírásokra, valamint az egymástól lopott ötletekre. Bort illetve fröccsöt lassan már a "Soproni Sörgyár által szervezett" versenyek frissítőpontjain is adnak.

A leleményes magyar ember nemcsak másol, hanem lop is... Az irodalomban ezt intertextualitásnak hívják.

Az első borvidék versenykiírását a BSI-től loptam, 1-2 mondatot (de lehet, hogy sokkal többet) egy az egyben átmásoltam, bevallom! Az egyik mondatban volt egy hivatkozás, amit nem vettem észre, így arra kattintva a Futanet oldalán landolt a kedves olvasó! Lássuk be, rém amatőr dolog. 

És hogy tartod fejben ezt a rengeteg elintézendőt, esetleges dolgot, kérdőjelet, megszervezendő programpontot? 

Van egy számítógépes elmetérképem, a Freemind, annak vannak ágai, kapcsolatok. Kipipálod ami kész, intézed, ami még villog. Ez egy nagyon sok feladatot magába foglaló ábra. Ilyen például a Korinthoszé. Ezen kívül minden „admin” feladatra alkalmatlan vagyok. Beleértve a bevásárló cetli kitöltését!

Ez elég érdekes és szerteágazó. A Korinthosz,hu elmetérképe. Tudd, hogy mit nem fogsz ma elintézni!

Ha nem lenne beágyazottságod Szekszárdon, sokkal nehezebb lenne? 

Sokkal. Meg sem fordulna a fejemben szervezni.

Számít a jó kapcsolat az establishmenttel, mármint szervezői és nem magánemberi gazsuláló szinten? 

Számít. Másként nyílnak az ajtók, meg tudsz közelíteni embereket, ajánlást kapsz. Ez nem ciki. Nem pénzt kérek, útvonalengedélyt kérek.

Azt ki is fizethetnéd, és nem kell kérni.

Igen, de egy bizottság dönti el, nem feltétlenül a pénz. Amikor először kértem, olyan brossúrát vittem, amiben minden ki volt nyomtatva színes-szagosan, mi mikor hol hogyan, hány vendégéjszaka lesz, mit profitálhat a város. Egy Borvidéken fullon vannak a vendéglők. Ez nem a Balaton, hogy itt minden hétvége ilyen. Szekszárdon vannak a szüreti napok és ennyi. Szóval minden hasonló volumenű rendezvény fontos, városmarketingoldalról nézve mi hasznosak vagyunk.
Öcsi rejtett six-packs villantása valami eszement körözős ultrán. És persze a magyar szexepil: a viacolor! 

A versenyeitek miatt egy csomó dátum kiesik a futónaptáradból.

Évek óta nem tudok indulni bizonyos versenyeken. Sajnos a Dupla Élményen sem tudtam indulni, de Csanya végre arrébb mozgatta. Ugyan egyszer beneveztem, de egy héttel a „páros élvezet” előtt jöttem rá, hogy azon a hétvégén mi a Bonyhád-Bátaszéket rendezzük! Ez, mondjuk, kicsit jellemző rám!

Milyen elcsúszással dolgoztok? Beérkezik az utolsó nevezés, elkedtek számolni, hogy mennyi fejadag kell?

Van olyan verseny, ahol nincs helyszíni nevezés. Például a Korinthosz, ott macerás lenne, mert drága a szervezés, és csekélyebb létszámú a mezőny (még). Jellemzően az, hogy "81 km-t akarok futni", nem a szombati ébredéskor fogalmazódik meg valakiben, azért hogy levezesse a reggeli erekcióját. De a többi versenyen van helyszíni nevezés. Vannak tapasztalati számok az előző évek alapján, de ott is mellé lehet lőni.

Mivel?

Hát hogy kevesebb kaja, póló megy rendelésbe. Ha meg felüllövöd, akkor be kell nyelned a maradékot, de legalább akkor nincs meglepetés. Az ajándékokat, chipet ki kell fizetned, a kaját ki kell dobni. Szekszárdon is van hajléktalan, néha odaadjuk a tésztát vagy zsíros kenyeret. A fröccs elfogy, azzal sosincs probléma.

KÖJÁL, népegészségügy mit szól ehhez?

Fogalmam sincs.
FELELŐSSÉGKÉRDÉS

Fogtok szigorítani a szabályzatokban? Van, ahol nagyon rigorózusak, és van, ahol lazítanak, anything goes, ez is trend most.

Nem akarok személyit meg telefont számonkérni a versenyzőkön. De a terepversenyünkön lesz kötelező felszerelés. Ugyanakkor láttad most Toszkánában, hogy hülyebiztosra csinálták a pályát, teljesen patent volt. Én futófejjel gondolkozom, mi lehet jó neki. Nem hülyeség betartani amúgy azokat a követelményeket biztonságilag, amit joggal támaszt egy szervező. Nem lehet neheztelni, ha leírja, és ha betartatja. Az nem korrekt, hogy leírja, de elfelejti ellenőrizni.

Magyarország domborzata nem egy Alpok, nem is Tátra. Nincs ez túlspilázva?

Ja, Szekszárd környékén ehhez a távhoz, terepviszonyhoz és klímához nem kellenek ilyen szigorú dolgok. Egyébként elvárni, hogy legyen nálad egy bekapcsolt telefon – nem eretnek dolog. Ha bajban vagy, fel kell tudnod hívni egy szervező, akinek a száma ott van a rajtszámon.

Én nem szeretnék vinni magammal semmit, ami plusz súly, persze ha előírják, viszem.

Én meg megkövetelhetem szervezőként.

Na ezen a pontonjön az egészségügyi nyilatkozat dolga.

Azt is megkövetelhetném, de itt van egy nagy összekacsintás. Ugye a nevezésnél résztvevőként elfogadsz egy felelősségnyilatkozatot – már ahol van. Vagy egy hosszú ultrára viszel egy orvosi papírt. De az esetek többségében rendes orvos nem látja a futót, nincsenek terhelésélettani laboreredmények. A doki csak stemplivel hitelesíti a papírt bemondásra, kéz leporol. Én sem vagyok kivétel, de ha netán elfelejtem elvinni a medical certificate-et egy komoly versenyre, akkor egy órán belül szerzek egyet.

Nevezzük meg az orvosodat is…

Dr. Faktor.

Jó, akkor csak annyit róla, hogy a „futó- és kísérőmaffia” része, de tudja, mitől döglik az ultrafutó!

Ismer és tudja, hogy elvileg az állapotom megenged egy ultrán való indulást. Ha futóból a szervezpi oldalra helyezkedem, akkor azt mondom: bízom az emberek döntésében, hogy vállalják a felelősséget. Ha rejtett betegségük van, amiről ő sem tud, akkor azt az orvosa sem biztos, hogy ki tudná szűrni.

Parázol a versenyek előtt, hogy ne történjen baj?

A szervező keze ilyenkor csuriban van. Hirtelen szívhalál, elcseszett gyógyszerszedések. Ahol megmozgatnak több ezer embert, ott statisztikailag beüthet valami, pláne évről évre. Egy szervező nem lehet tisztában a versenyén induló futók egészségügyi állapotával. De legyünk őszinték, az utóbbi évek versenyein történt (nem csak futó-) tragédia áldozatai sem minden esetben tudtak a jellemzően vele született problémákkal.

A hétvégi budapesti 70.3-as ironmanen meghalt a cél előtt egy versenyző. Te mit tehetsz, hogy ezt megelőzd? Tudsz-e tenni, tiszted-e tenni bármit?

Két dolgot csinálhatok. Az egyik: a futót a versenykiírás alapján nyilatkoztatom, hogy van-e betegsége, aztán hogy igenis szabadon döntött a nevezésről, és kijelenti, hogy a távot biztonsággal és felelősséggel tudja teljesíteni, tisztában van a kockázatokkal és a nehézségekkel, és ha bármi bekövekezik, az ugyan sajnálatos, de a szervezőt felelősség nem terheli. A másik: kérek egy orvossal aláíratott formulát. Mind a kettő kijátszható, eltitkolható, meghamisítható, semmire nem nyújt garanciát. Legyünk tisztában képességeinkkel és határainkkal! 

De nálad volt egyszer egy kirívó eset.

Rosszul lett egy célbaérkező hölgy, aki amúgy a kategóriát megnyerte. Az orvos kérdezte a gyerekét, aki ott volt, hogy tud-e valamilyen betegségről. A gyerek mondta, hogy az anyja rákos. Nem tudom, hogy már gyógyult rákos vagy még beteg volt. A kislány összetört, a nő tényleg rosszul volt, de végül talpraállították. A dilemma ilyenkor a következő: engedsz-e egy ilyen (beteg) versenyzőt jövőre indulni? Nekem nincsen jogom az ő döntését felülbírálni. Neki kell tisztában lenni az egészsége felől, én nem szeretném az élménytől megfosztani, főleg nem akkor, ha kritikus időszakban van.

Aki távedzővel dolgozik, pontosan tudja, így te is, hogy a távedző nem vállal felelősséget a tanítvány egészségéért. De egy szervezőnek mégiscsak van valami felelőssége, akkor is, ha nyilatkoztatja a versenyzőt. Szerinted miért van ez így? Vagy ha nincs így, mégis miért hárítja át a felelősséget?

Egy felkészült és jó távedző nem hajszolja bele a tanítványát egy maradandó károsodással járó helyzetbe, edzésprogramba, versenynevezésbe. Az esetleges sérülés, ami edzésből fakadhat, legfeljebb a túledzettség lehet, de ennek is lehetnek már olyan korábbi jelei, ami megfelelő kommunikációval megelőzhető lenne. A versenyszervezőnél más a szitu! Nekünk a versenyzőt a külső baleseti lehetőségektől kell a legmegfelelőbben óvni! Ez azonban egy nyílt útpályás versenyen (legyen az akár egy kerékpárút) 100%-os biztonsággal lehetetlen!

A versenyzőnek kéne jobban figyelni, vagy neked emelni a nevezési díjat, hogy túlbiztosíthass?

A füleseket legszívesebben az aszfalt versenyeken is betiltanám. Terepen asszem nem is lehet. Egy versenyen a feleségem és még vagy 20 ember szeme láttára majdnem elütött egy futót a vonat, mert csak fénysorompó volt az átkelő helyen, rajta pedig fejhallgató! Egy versenyünkön pedig egy szirénázó mentőautót tartott fel egy futót a füles miatt száz méteren át.

Öcsi, akarom mondani ISTVAN 225 is ember. Feleségével, Bellával az oslói maratonon mutatja meg, hol lakik a magyarok istene. Ja, és van egy kamaszlánya is!

KAJA, PIA, ÉREM, PÓLÓ, AVAGY MI LESZ A MARADÉKOKKAL?

Mi van az át nem vett érmekkel?

Gyerekeknek ajándékozzuk miniversenyeken. A pólókat is. Amúgy kuka.    

Hogy állítod össze az étlapot? Amit máshol látsz, azzal operálsz?

Azt rakom ki, amit én is ennék.

Nekem akkor ritkán esik egybe az ízlésem a szervezői ízléssel, legalábbis 10-20 órányi futás után nem igazán azt kívánom, ami a depóasztalon van. Csalamádét gumicukorral, édeskekszet szalámival.  Ez persze az én problémám. 

Itt a toszkán versenyen láttuk az olívaolajos kenyeret, ez kurva jó, érdemes beépíteni. Szeretem a kenyeret, a sajtot, olivabogyót, ezeket ki is rakjuk. Ami elérhető és energiadús, az asztalra kerül. De nagy a szórás versenyek közt. Egy Balaton Szupermaratonon simán meg lehet ebédelni. Van szilárd, folyékony, sós, édes. Nagyon finnyásnak kell lenni, ha ez nem tetszik.

A maradékokat úgy képzeljük el, hogy a hatalmas mazsolás zsákból, meg a mogyis hombárokból szemezgetsz a garázsodban a foci-EB alatt, de ehhez utat kell törnöd a kólás raklapok között? 

Semmilyen maradék nincs. Ami kibontott cucc marad, az kuka. A bontatlan pedig, ha nem jár le, megy a következő versenyre. Nem halmozunk fel semmit. 

A személyzet felebarátokból áll vagy fizetett emberekből?

Is-is. Vannak önkéntesek, akik versenyről versenyre jönnek. Van, aki semmit nem fogad el, más kap egy ingyenes nevezést valamire, és akad, akinek az útiköltségét térítjük vagy a napidíját. Nem okoz feszültséget. Családtagok is jönnek, baráti társaságok. A Borvidéken 200 fős staff van, készülnek már a gruppok, hogy mivel lepik majd meg a futókat a depókban.

Nevezői létszámtól függ, hogy hányan kellenek a depókba? 

Igen, de általában párban, trióban vannak. Azért nekik sem könnyű, mondjuk a Korinthoszon az utolsó bajai ponton 30-35 fokban állnak 4-5 órát a napon vagy a fülledt sátor alatt.

Az érettségihez most már kötelező közmunka is kell. Erről mi a tapasztalatod? 

Vegyes. Már az első versenyen is diákokkal szedtük fel a szemetet a dűlőkben, azóta is így van. Kialakult az a diákmunka-kör, akivel együtt tudunk dolgozni. A hajlandóság itt a nagy kérdés.

Ez olyan mint a cégkamarai regisztráció. Hozzájárulásnak hívják, ami önkéntességet feltételez, mégis kötelező. Magyarán a diáknak jönnie kell és csinálni. Ez pedig nem mindig mosolygós.

Jellemzően a lányok nagyon hasznosak versenyközpontban. A fiúk a kordonozásban, szemétszedésben, rendrakásban. De azért gyakran malmoznak, amikor mi melózunk ketten a Csillag Balázzsal a verseny végén. Akkor keményen kiosztom őket. Egyébként nemcsak diákokkal, hanem munkanélküliekkel is dolgozunk, szükség esetén közmunka igazolást tudunk adni.

A Korinthosz.hu útvonalán. Csendélet kutyával, kötött sapkával, mérföldkővel, birkaszarral. 

Mit szólsz ahhoz a gyakorlathoz, hogy sok szponzorcucc kerül a rajtcsomagokba, de valahogy a nevezési díjban ez kéretlenül, áttételesen jelentkezik? Szóval ha vannak olyan futók, akik csak indulni szeretnének, de nem kell nekik a sallang, a póló, ajándék bisz-basz, akkor nekik miért nem kínálnak a szervezők opciót?

Mert a szervezők élményt akarnak adni járulékos dolgokon keresztül. Akiről te beszélsz, az egy törpekisebbség. Persze van olyan FB-csoport, hogy „félmaraton 2000-ért, maraton 4000-ért”. Ez butaság, mert pusztán egy útvonallá redukálja a versenyt. Persze nyilván környezetbarátabb lenne, az ökolábnyom kisebb lenne. Mondok egy érdekeset: a milánói maraton a zászlójára tűzte, hogy ő lesz az ökomaraton. Lehetett választani, hogy kell-e befutóérem, technikai póló, és így jött ki tételenként a nevezési díjad a végén. Viszont mindenkinek félliteres palackokban adják a vizet. Az izót is üvegcsékben, nem poharakban, tán a higiéniai előírások miatt. Tízezrek dobálják el a PET-palackot. Szóval ennyit az ökoversenyről.

Amikor versenyzel, átkapcsol az agyad? Ahogyan gyalogosból is könnyen lesz biciklisnáci?

Nem leszek önző versenyző, de mondjuk úgy, jogot formálok bizonyos dolgokra. És közben bekapcsol a szervező vénám. Nézem a pontokat, az embereket, ha van pozitívum, feljegyzem. A törődés jólesik, el is várják. A versenyeket termékként kell kezelni, ezeket valaki megvásárolja! Ezért neked ezt fel kell építeni, becsomagolni, kínálni, eladni. Ha "szükséges", a kezdeti veszteségeket le kell nyelni. Nekünk kutyakötelességünk szolgáltatni és törődni. Az emberi nüanszok fontosak, ez a kulcsa, hogy egy verseny mennyire személyes vagy személytelen. 

Öcsi utat mutat. És az isten ujjával érintkezik.

Mi a nagyobb fétis: érem vagy póló? 

Egyértelműen az érem. Sokkal vonzóbb az „amatőr amatőrfutók” között. Aki fut 2 szigetkört, végre benevez, tán elmegy évi 1-2 versenyre, utána sokáig nézegeti, fontos neki. Ezért kell az érem, ezt meg is erősítették a körérdéseink. Ennek van értéke, nem az ajándék cuccoknak. Az ultrásokat viszont a táv vonzza, a teljesítmény, ott igazából az érem/póló tökmindegy.

Pénzdíj?

Nincs, nem is lesz. Ellene vagyok. Nem ad rangot egy versenynek a pénz. A miénk szerencsére amatőrsport, nem kell pénzzel motiválni. Ha megnézzük a rajtlistát, az emberek tudják pozícionálni magukat a mezőnyben. Pénzdíjjal több versenyződ nem lesz. A verseny sem lesz nagyobb, márpedig a cél ez, és így a pénz ennek eléréséhez nem eszköze. Sőt a verseny tisztasága is kérdőjeles lesz, jobban kell ellenőrizni, a bizalmi viszonyok is mások lesznek. Nálunk nem nehéz csalni: bár mindegyik sarkon áll egy polgárőr, de nem kérdeznék meg, ha másfele mennél levágni egy kanyart.

Az időmérő eszközöket mi alapján választjátok? Van az „E.T. hazatelefonál”-változat, a lecsippantós ujjrahúzható dugóka, aztán van a cipőfűzőre köthető, meg a rajtszámba épített.

Sőt van a karkötő is, a Korinthoszon az lesz, így online is követhető a 4-5 ellenőrzőpontra csekkolás. Van egy szigorú szabályunk, a 42 km-nek 5 óra a szintideje, aki nem ér oda, kivesszük, ez a chippel bizonyítható. Árban óriási a szórás. 2000 dugókát nem akarok elővenni, az terepversenyre való, amit akár napokig telepítenek, és ott eleve ritkásan érkeznek az emberek. Míg itt a félmaratonon egy percen belül jön 20 ember, ahhoz rajtszámra ragasztható chip kell, ott ugye a hatótávolság, a jelfogóképesség a döntő. Egyszerűbb is, nem kell biztosítékot fizetni érte, nem kell lekurkászni a cipőről a végén. Ez is spórolás a nevezési díjból. Az a a cég gyártja a rajtszámot, aki a chipet hozzá. Lehetne külön is, de így egyszerűbb. Bármi rákerülhet a rajtszámra, nincs szabvány. Egyedül a méret fix.

Mennyiben szól egy mai verseny a futásról és mennyi a körítés? A szédítő csecsebecsék, a felszedegethető cuccok motiválók?

Nem gondolom. Az élmény szó elcsépelt dolog. De a gyakorlatban mégsem az. Az a döntő, hogy mit tudsz kitalálni, milyen szinesítő pluszt. Egy zenekar, egy gesztus, bármi. 

Hordod a saját pólóidat?

Értem a kérdést. Próbálunk olyan dizájnt kitalálni, ami hordhatóvá teszi a pólót, és nem cikivé. Szinte minden versenyen kapsz pólót, de hányat veszel fel jó szívvel az utcára? Egy versenyszervező ismerősöm hívott föl nemrég, hogy hát kéne póló, azt elfelejtette megrendelni a versenyére, segítsek. Kérdezem, milyen. Háááát... és itt jött egy hosszú hallgatás. A végén kinyögte: kék. Oké, de milyen? Királykék, világoskék, sötétkék. Háááát... olyan középkék. Na az ilyenekből lesznek a hordhatatlan pólók, sem fantázia, sem törődés nincs benne. Mi a kevert szálú pólkat szeretjük. Próbálok ízlésformáló lenni, például nem akarok piros pólót.  Mint mondtam, az érem Kínából jön, a póló itthonról. 

Volt mellélövésetek? 

Igen, amikor a fiúknak szürkét, lányoknak pinket adtunk. A lányok jöttek, hogy cseréljük szürkére, a fiú meg hogy pinkre. Amikor jól sikerül egy póló, akkor egy rakat képet küldenek, hogy itt és itt hordják.

SZERVEZŐI EVOLÚCIÓ

Tíz év múlva mi lesz? Ugyanez még jó lesz, elég lesz? Vidám szpiker, síp, dob, hangulat, móka, vagy még több kell majd? Netán letiszulnak a versenyek, és az lesz a trend, hogy csak a biztosított pálya önfrissítéssel?? 

Minden változik. Most még a fát diszitjük, sok kis csillingelő szart rakunk rá. Szerintem ez letisztul, helyükre kerülnek a dolgok. Legyen fesztivál, de maradjon futóspecifikus fesztivál. Érezze a futó, hogy ez érte van, és ne egy csemperagasztó cég standja legyen közvetlenül a startvonal mellett. A megjelenő szponzorok ne tolakodjanak. Vannak olyan cégek, akik kitelepülnek, semmi közük a futáshoz, de mondjuk társadalmi küldetésnek érzik. És nem akarnak 10 deka csemperagasztót beCSEMPÉszni a rajtcsomagba. Érzik, hogy hol vannak, hogy mi az, amit ilyenkor illik!

A customer care részről sokat beszéltünk az érmek, kommunikáció, programok kaják kapcsán. De a versenyek kitalálása tán a leginkább közönségkreáló dolog. A saját szakálladra döntöd el, hogy milyen lesz egy táv, és azt hogy promózod?

Nézegetem a netet, fontos a szlogen is. A mi zászlóshajónk a Borvidék, az egy össznépi delírium, egy fesztivál, és közben kicsit futunk is. Nekem tömegiszonyom van, én ezt futóként már nem annyira szeretném, nekem a Bükki Hard elég a 35 egyéni indulóval. De mi egy szűk csoportja vagyunk a futóknak, nem indulhatunk ki magunkból.

Kik? 

Akik ebben az autóban ülnek. (Szabó Béla, Lőw Andris, Öcsi és a szerző - lásd a lenti képet) Mi olyan futók vagyunk, akik az ultrát nem 42-50 km közt értjük. Ha ilyen embereket kérdezel meg, egész más a motivációjuk, a versenyekhez való hozzáállásuk, az egymás közti kommunikációjuk, a futók iránti tiszteletük. A tapasztalatuk miatt. Egy félmaraton minket már nem hoz izgalomba. Hetente futunk egy-kettőt, jó, az Andris nem. (Erről már senkit nem tudtunk megkérdezni, lévén a hátsó üléssor aludt.) De akik eljönnek a Borvidékre, azoknak a 70%-a még ott tart. Nekik ez óriási kihívás és valódi izgalom. És megszokták, hogy ezért a távért egy versenyen ekkora tömegben kell futni. Ennyi.

A lesújtó múltkori focis kórkép után hazai pályára térünk vissza, és a versenyszervezés művészetében mélyedünk el.

Hősünk, bár számos véleményes dolgot művel (AC Milan drukker, képes autót vezetni napokon át, ráadásul ugye futóversenyeket szervez), mégis már gyerekként emlékezeteset alkotott: a ’80-as években "idegenben" ikszelt Szekszárd akkori legjobb gombfocizójával, a Prosectura punkzenekar énekesével. Azóta ebből a sikerből él. Na meg a futók megkopasztásából és a családi bizniszből, hiszen a gombfocizás után a fényből a csendes vállalkozói szektorba zsilipelt, és folytatta a generációs faipari tradíciókat. És mivel a körfűrész nem vitte le bokából a lábait, tíz évvel ezelőtt mocorogni kezdett benne a futólélek. Nemcsak versenyzett (12h OB 1. hely, terep Olympian Race 4. és Párizs Maraton 17973. hely), hanem később galád módon másokat is próbált erre rávenni.

Öcsivel töltöttem vállt vállnak vetve, izzadtan egy hosszú éjszakát. Kevés férfiember mondhatja el ez rajtam kívül. Szerintem senki, lévén a 180 km-es Olympian Race volt az első éjszakázós versenye interjúalanyomnak. De most nem annyira mint futót kérdeztem, hanem úgy, mint aki a depóasztal másik oldalán áll. A tudathasadásos állapot rögzítlse egy kétrészes interjúban végződött.

Következzék részekre és ízekre szedve a folyton emlegetett anyukájú Versenyszervező egyik archetípusa! Az első részben választ kapunk olyan gyötrő kérdésekre, mint: Egyáltalán miért szervez valaki versenyt? Milyen tételekből áll össze egy nevezési díj? Mi a legproblémásabb rész versenyszervezőként? Mik a fejadagok egy frissítőponton? Őszinte válaszok a futás sötét oldaláról Márkus István Öcsitől. (Az interjú olasz autópályákon készült, amikor a Toszkán100-ról tartottunk haza.)

KEZDETEK

Te egy offshore-lovag vagy?

???

Csak mert amerikai szamoai bejegyzésű a honlapod.

Adta magát, hogy a futás szóval eljátszunk, így lett a versenyeink gyűjtőhonlapja a fut.as.

Nem elég gombfocizni? Miért adja a fejét egy jóravaló illető versenyszervezésre? Magát vagy másokat akar megnyomorítani?

A motivációm a Nike félmaraton volt 2007-ben, meg az előtte hármas váltóban futott pesti maraton. Futogattam ugyan kisebb versenykéken is, és akkora kontraszt volt ezek és a BSI-versenyek közt. Azt gondoltam, ha egy kicsit jobban odafigyelnének, sokkal jobbat és jobban lehetne csinálni. Aztán 2009-ben Párizsban futottam a maratonon, ahol te is ott voltál, tök jó hangulat volt a pályán: együttesek, sajt- és borkészítők. Ott villant be, hogy bor meg futás, és az én városomban, Szekszárdon összenő a kettő. Még közvéleményt is kutattam a helyi futók közt, mitől jó egy verseny.

Köztudomásúlag te nem bírod a bort.

Na jó, de Szekszárdról mire asszociál az ember?

Babits Mihályra. "Szekszárdon születtem, színésznőt szerettem." (Off topic: Sokan úgy tudják, hogy Babits írta e sorokat, pedig valójában Karinthy fricskája. ''Babits Mihály...született Szekszárdon: néhány nappal születése előtt ugyanis titkos figyelmeztetéssel rávette édesanyját, hogy utazzék Szekszárdra, nehogy ''Szekszárdon Születtem, Szinésznőt Szerettem'' című leendő versében az alliterációt elrontsák.'' - írja Karinthy Frigyes: Így írtok ti klasszikusában.) 

Meg a borra asszociál. Tudatosan lett a kommunikáció a bor köré építve, ezért lett a neve Borvidék Félmaraton. Kitaláltam, hogy minden frissítőponton lesz fröccs. Tovább is mentem, mai szemmel persze ezek alapdolgok, de akkoriban progresszív volt. Például az első ember én voltam, aki fizetett hirdetést adtam le az Edzésonline-on. Mocskos drága volt, hónapokig hirdettem. Eljártam versenyekre szórólapozni. Meghívtam a Rubik-kockás embert, a tyúkjelmezes futókat, akik akkoriban színesítették a pesti versenyeket. Kerestettem kőket, hogy eljöjjenek. Magyarán: foglalkoztattam a futótársadalmat, bedobtam témákat, ment a hírverés, és nem azzal sokkoltam, hogy „most még kedvezményesen nevezhetsz egy napig.” A Borvidéknek előbb volt Facebook-oldala mint a BSI-nek. Csanyával mai napig „vitatkozunk”, hogy kié volt az első verseny FB-oldal.

Tudsz élni a XXI. század vívmányaival. "Szekszárdon születtem, szaladást szerveztem."

Sose felejtem el, 2009 októberében megnyitottam a jövő májusi versenyre a nevezést. Jöttek a kommentek, hogy mit akar ez?! Én azt hittem, ezt így kell. Amúgy így kell, de itthon ez még új volt.

Hogy alakult az első versenyed? Bukó, siker?

Az első versenyen voltak 780-an. Ez brutálisan sok volt.

A bor miatt?

Nagymértékben. Meg a naptár is lukas volt akkor. Jól volt kommuniálva a pályavezetés, a helyiek kint álltak, osztogatták a fröccsöket, slaugozták a futókat, pedig nem is kértük. Siker volt. Nagyon megköszöntük. 

Ezért a képért én kérek elnézést. De végül is az, ami: ultra!

Mi alapján választ dátumot és távot egy szervező? 

Most már mindegy, ma az erősebb marketinges, beágyazottabb, izgalmasabb a nyerő, hiszen minden hétvégére jut 4-5 verseny, a teljesítménytúrákkal még több is, hiszen azon is futnak néha. Én a legelső versenynek mindenképpen egy félmaratont akartam, az amatőr futótömegek leginkább arra mozdulnak meg: hosszú, de még teljesíthető. Kellett egy „leg” is. Azt találtam ki, hogy ez a legnehezebb, ugye pincéken, dombokon, szurdokon át megy a verseny. Bekopogtam az önkorihoz is, bekamuztam, hogy jön majd ide 1500 futó. Óriásit blöfföltem. A verseny előtt – tipikus politikusi magatartás – kicsit lekonyultak a prominensek, hogy csak 800 futó van 1500 helyett. De mondom: „fejenként egy kísérő is van ám.” Erre felcsillant a szemük. A szponzoresten a mikrofonba már 2000-et mondott a polgi.

Minden város más és más, ha sportról, azonbelül is futásról van szó. Szekszárdon hogy fogadták a felfordulást?

A városvezetés részéről sosem volt ellenállás, sőt nagyon korrektek voltak. A lakók azért jelentgettek fel, főleg az útlezárások miatt. Direkt kettőkor indul a verseny, mert délig piac van, délben mise, nekünk is be kell tartani az együttélés szabályait. De egy ember ebédet vitt volna a nagymamájának – kettőkor. És nem tudott átkelni, úgyhogy felnyomott minket. De akadt pozitív eset is: egyszer egy hatalmas roma lagzi volt a főtéren, velük is egyeztettünk, mindenki boldog volt, egymást tapsolták. A városnak az a fontos, hogy minél többen fussanak, nőjön a turisztikai mutató, a városról való pozitív élmények száma, így lesz elfogadottabb a verseny is.

BEVÉTEL / KIADÁS – A KÉZZELFOGHATÓ ÉS A LÁTHATATLAN 

Az ötlet szép és nemes. De a szervezők profitérdekeltek is, nemcsak altruisták.

Hazugság, ha valaki azt állítja, hogy nem érdekli a bevétel. Vagy pontosabban: érdekli, hogy kisebb veszteséggel megússza. Kezdetben engem nem motivált, hogy mi ebből keressünk. Annyira alálőttünk a költségeknek, hogy elúsztunk. Mertem álmodni, csak későn ébredtem. Nem mentem csődbe, mert volt a családi bútoripari cégem, ami elbírta a veszteséget. 2012 óta a Szekszárdi Sportközpont vezetőjével, Csillag Balázzsal társak vagyunk, van 2-3 állandó segítségünk, közösen szervezünk Tolna megyében is a környékén.

Ez miért fontos?

Mert manapság mindenki specializálódik. Csanya a terepre, mi a régióra. 

Te melyik részét viszed a szervezésnek?

Kitalálom a versenyeket, a kiírásokat, kommunikációt. Csillag Balázs a várossal van kapcsolatban, engedélyeket intéz. Nincs mindig arányban, de ezt nem rakjuk patikamérlegre. Együtt rakjuk össze a naptárt. (A képen baloldalon Csillag Balázs, jobb oldalon, sportosan elegáns betűrt (!!) rövidujjúban Öcsi. Figyeljük meg a pipiskedést, ahogy próbál felnőni a feladathoz.)

Van olyan verseny, amit nem te találtál ki?

A három hét múlva harmadjára startoló  Korinthosz.hu nem a saját ötletünk, Németh Zoli keresett meg, hogy legyen már egy ultraverseny is, ami egyben tesztre is jó a spartathlétáknak. Így dobta ki az agyam, hajaz az Athén–Korinthosz távolságra (81 km) és kap külön oklevelet, aki beér a Spartathlonon is elvárt limitidőn belül (9 óra 30 perc). A Bonyhád-Bátaszék versenyünket is megörököltük, halódott a rendezvény, elfogytak a futók, felhívtam a hölgyet, aki addig szervezte, hogy mi feltámasztanánk.

Fizettél érte?

Ezt odaadta a hölgy grátisz, nem akart vele vesződni, gyesen volt, volt elég dolga. Örült, hogy életben maradt a „gyermeke” – mármint a verseny, és persze a valódi is. Azt hiszem eddig csak az UltraBalatont adták el üzleti alapon.

VARÁZSSZAVAK: ÉLMÉNY ÉS KIHÍVÁS

Milyen paraméterek alapján árazható be egy verseny?

Az addigi szervezőtulaj lát egy szaldót az elmúlt évek alapján, ami alapján adódik egy minimum eladási ár. Én a lehetőségeket nézném meg, van-e kihívás a pályában. Az emberek az élményt keresik és a kihívást. 

Ez lejárt szó, mint a "látvány", a "bio" vagy a "motiváció" is.

2009-ben nem volt az, most már elfáradt. Ma a kézműves a menő. Meg a szélsőségek. Korrektnek, őszintének, ár-értékben normálisnak kell lenni. És nem árt, ha nem csak üzletember vagy, hanem magad is futó.

Érdekes: a Spartathlon associationben kifejezetten figyelnek arra, hogy ne legyen futó a szervezők (elnökségi tagok) közt, nehogy maga felé hajoljon a keze vagy lába. Visszatérve: hogy alakul ki egy verseny nevezési díja? Mondjuk egy félmaratoné.

Van, aki 10-15 ezret is szán rá. Nem tart stukkert senki a fejéhez, hogy nevezzen. (Lőw Andris hangja hátulról: „fél, hogy jövőre nem lesz lába, szóval ha valakinek fontos, benevez.”) Van egy keresleti görbe. Vidéken 7-8000 forint, a fővárosban drágább. Nem mindegy, ezért mit adsz. Ennek 70-75%-a a valós bekerülési költség. Kiszámolom, mennyibe kerül a verseny, és mit tudok adni. Persze, lehet spórolni a Kínában gyártott – amúgy minőségi – éremmel, pólóval, csiricsárékkal. A bevételünk abból van, hogy mennyi szponzort tudunk felmutatni. A nevezési díjban nemcsak egy futás van, hanem tésztaparti, afterparti zenekarral, vasárnap morning show reggelivel, érem, fröccs, frissítés, póló. És persze a „láthatatlan” dolgok: könyvelő, bérleti díjak, napidíjak, egyszeri molinók és zászlók, média, kiadvány, mentők, engedélyek, még kötöző szalag is stb-stb.

Limit? 

Más szervező direkt kommunkálja, hogy nála nincs limit a nevezők számában. Bolond lennék ilyet írni. Hogyne lenne limit! Minden ki van számolva. Annyit rendelünk a cuccokból, amennyi a limit. Nem szeretnék utólag érmeket, pólókat postázni.

A Korinthoszon tavaly eltűnt, kedvenc szakadt trikómat azért majd postázd el.

A mentős azóta is azzal törölgeti a nívópálcáját.

Trikó nélkül a hasmenéses, eltévedéses 2015-ös Korinthosz.hu céljában. Ezért még számolunk!

A KOCKÁSFÜZETESEK ÉS A LEVELEZŐPAJTÁSOK

Köszi, megjegyeztem. Azt már elmondtad, hogy kezdted el az egészet. De mi mire épül rá? Magyarán, inkább futóból lesz szervező vagy fordítva? Vagy üzletemberből futó, vagy az örökre megmarad üzletembernek?

Szerintem nem függvénye a szervezésnek, hogy kiből mi lesz. Ez nem egy jól definiálható evolúció, hanem egy belső késztetés, hogy vágysz valamivé lenni. Legyen az futó, szervező vagy business man. Az, hogy valaki ezt üzleti alapokra helyezi, szerintem nem gáz és nem ördögtől való. Az már sokkal inkább az, ha ezt tagadják és a kötelező minimumot sem szolgáltatják a versenyeken.

A versenyszervezés neked egy hobbi vagy egzisztencia?

Szerintem senki nem ebből teremtett egzisztenciát, a BSI-n kívül. Ez egy lehetséges keresetkiegészítés, de gyakran rizikó és inkább szerelem. Még a Muki sem ebből élt az UB-ig, triatlon versenyekig. Csanya sem. 

Ne haragudj, de ezt senki nem fogja elhinni, ha valaki leül egy kockás füzethez, oszt-szoroz és kiszámolja, hogy mennyit a bevétel. 

Na de nem látja a költségeimet.

Kalkulál valamivel.

A kockásfüzetesek úgy gondolkodnak, hogy aszongya „1000 a póló, 800 az érem, 1000 az időmérés, 500-ra jön ki a szponzorbor, az cuzámmen 3300 forint”. És ő közben fizetett 5500 forintot – mert ennyi az előnevezési díj, ha nem a helyszínen akarsz. Komolyan, ilyen leveleket kapok, hogy az illető megmondja, hogy mennyibe kéne kerülnie a versenynek. Levezeti szépen, és a végén közli, hogy 2200 forinttal túllőttem, adjak neki kedvezményt. Erre elég szigorú, világos választ írok. De tényleg, elképesztő leveleket kapok, Csanyával ezen röhögünk. 

Öcsi éppen "szigorú, világos választ ír" egy nevezőnek.

Vannak megrögzött levelezőitek?

Nevén is tudnék nevezni öt embert. Ebből három Csanyánál is megjelenik. Itt is érvényes a Pareto-elv: a problémák 80%-át a mezőny 20%-a produkálja.

Mik a slágertémák?

Nevezés átírása másik távra. Ha ránézne a kiírásra, látná, hogy sima ügy. De nem, ő oldalakon át indokolja, bár senkit nem érdekel, kamuzik miért nevez át 28-ról 21-re. Nevezz át, welcome. Vagy ott a nevezési díj visszafizetése. Tudnivaló, hogy nálunk az indulás egy adott dátum után csak átruházható. 

Ez gáláns, valahol még ezt sem lehet.

A lényeg, hogy megy a jogi adok-kapok, hogy miért L-es pólót kap, amikor ő S-es. De nem érti, hogy azt a pólót az kapta volna, aki átruházta rá. 

A magyar fizetőképes kereslet elbírna magasabb nevezési díjakat? A futóhype tud még motiválóbb lenni, hogy többet fizessenek a versenyekért az emberek? Magyarán: hol van a futók financiális ingerküszöbe?

Ez a megközelítés nem jó. Nem a fillérek kisajtolása érdekel, mondjuk „ha még 300 forintot rá tudunk tenni, az 2000 nevezőnél már 600000 forint”. A tapasztalati számok mellé még becsülünk egy részvételi arányt, és szeretnénk ha ez fedezné a költségeket. A versenyeink az első alkalommal szinte mindig veszteséges voltak. Mi hosszútávon gondolkodunk. A pénztéma mindenkinél vibrál, számolgatnak, érdekli az embereket. Ki kell szolgálni a szponzorokat is, nem elég a molinó. El kell gondolkozni, hogy lehet vonzóvá tenni. Mi ehhez is találtunk know-howt.

SZERVEZÉSI ALAPISMERETEK

A versenyszervező az úristen után a második, szokták mondani.  

Én úgy tudom, előtte vagyunk.

Az meg pláne, aki nem szabvány versenyt rendez. Ő aztán tényleg azt csinál a pályáján, amit akar (mondja hátulról Lőw Andris.) Sőt, azt is mondják, hogy ultraversenyen az egyéni induló az isten.

Nem akarok szent tehén lenni szervezőként, bennünk is van hiba, látom, hogy a másikban hol lehetne javítani. De ha nem tetszik, mehetsz másik versenyre. Fogadjuk el, hogy vannak szabályok. 

Van többféle szervezői attitűd. Van az iparos, aki kitűzi magának, megcsinálja, még talán haszna is van rajta, látja, hogy jövőre is jó lesz vagy nem. Van a művész, aki látja a hibáit, szorong, bizonytalan, elégedetlen, lázálmai vannak. Szóval miért rendezed meg évről évre? Az a végcél, hogy megérje?

Az is. De a pénz önmagában rossz cél. Már 8 rendezvényünk van, 7 régiós és 1 kakukktojás, mert az budapesti (jótékonysági a LÁSS-nak). Ez a max, ennyit bírunk el. Vannak kiforrott, nullszaldó feletti versenyeink, és van ráfizetéses, ami talán egyszer majd eltartja magát, mint a Korinthosz. Arra két éve csak ráfizetünk. Reméljük, hogy egyszer nagyon sokan fognak nem ötfős váltókban rajthoz állni a Korinthoszon. Én nem ebből élek, imádok versenyt szervezni. Sok szervezőt ismerek, kérdezünk egymástól, segítünk, javíthatunk a versenyeinken.

De a háttérbeszélgetéseken malíciával beszélsz sokakról.

Mindenkinek van egy szűk köre, akit szeret, és vannak, akiket „fújol”. A BSI előtt emelem a kalapom: 20-30000 embernek tudnak szervezni. Más kérdés, hogy ez milyen útvonalon megy, mehetne szebb helyeken is. Az is más kérdés, hogy a Vivicitta rövidtávjain elindul 4500 ember és áttapos egymáson. Mitől élmény ez? De erről nem a Kocsis Árpi tehet.

Hát ki, ha nem a főszervező?

Az, aki odaáll. 

Bocs, ebben nem értünk egyet.

Árpi meghirdet egy versenyt,…

…Ahol meg kéne húzni egy határt, hogy ne legyen tömegnyomor.

Meg is húzzák. De 4500 embernek ez még belefér a komfortzónájába, nekem nem. De néha elviselem, lásd a párizsi maraton 37000 indulója közt is ott voltunk. Egy útvonal áteresztő képessége korlátozott. Limitálni lehet a létszámot, vagy több hullámban indítani, más megoldás nincs. Én inkább tanulok a többi versenyszervezőtől. Amúgy ha már BSI, az egyik kedvenc versenyem a Balaton Szupermaraton (BSZM), ott jó a hangulat, nem vagyunk elviselhetetlenül sokan.

A szervezői depó, avagy garázs.

AZ IZÓT NEM LOCSOLOD A FEJEDRE

Mi a legproblémásabb rész egy szervezésben versenyszervezőként? 

Az útvonalbiztosítás, frissítés és szponzorszerzés.

Menjünk sorban. Útvonalbiztosítás?

Egy tagolt, nagyon sok keresztutcával rendelkező utcai pályát nehéz biztosítani, ezért nincs sok hosszú távú verseny a fővároson kívül. Egy kisvárosban nehéz a teljes útvonalra zárásengedélyt kérni, illetve 80-100 önkéntest, vagy ugyanennyi nem önkéntes rendőrt, polgárőrt szervezni. 

Frissítés? 

A frissítés is lutri, hiszen a mindenkori külső hőmérséklet nagyban befolyásolja a fogyasztást, de ez prognosztizálható.

Mik a fejadagok egy frissítőponton? 

Egy emberre hét decit számolunk. Háromféle itóka van, az elosztás a kérdés. Vízből kell a legtöbb, és időjárásfüggő, hogy mennyi izó és kóla kell. Ugye az izót melegben nem locsolod a fejedre. Kritikus helyzet még nem fordult elő, hogy valami elfogyott volna. Olyan volt, hogy az utolsó tíznek nem jutott izó. Ha van ilyen visszajelzés, meghívjuk őket jövőre. Volt terepverseny, ott eltévedt egy srác, nehezményezte, meghívtuk a Borvidékre. 

Nekem is ezt kellett volna tennem tavaly a Korinthoszon.

Hülye voltál, b*meg.

Ha legközelebb hasmenést és eltévedést színlelek, ügyelek rá, hogy leverjem a szervezőn.

Keresztpromózás trailrunning-pólóban, Csanya örülhet.

Na jó, a kajákat hogy számolod a depókban?

Az az egyszerűbb. Ott túlbiztosítjuk. A személyzet is eszik a depóban. Néhány órás kintléttel akár futsz, akár személyzet vagy, olyan nagy igényed nincs. Hat órát a pályán töltve már van. A kaja örök kérdés, vagy alultervezed, vagy rászervezel. 

A BSI-nél elfogyott a víz egyszer a félmaratonon.

Megértem őket, mert ugyanezzel a gonddal küzdöttek csak nagyban. Ma már nem ez a gond hanem maga a pohár. Ők is, mi is azt szeretnénk, hogy jövőre már ne műanyagpoharazzunk, hanem eldobható, még aznap lebomló papírból igyunk. Itthon ez drága, külföldről meg nagy mennyiséget kell behozni. Százezes nagyságrendekről van szó, hogy megérje, így is többszöröse az ára a plasztikéhoz képest. A Borvidéken elfogy 20000 pohár. Ha kap egy szép dizájnt, akkor az még szexibb lesz. A futópohár nem versenyspecifius dolog, mi azzá tennénk. Csanya poharat sem ad, nem akarja szétszemetelni az erdőt, halálciki lenne. Igaza van.

Szponzorok?

Nehéz őket becserkészni, hiszen valljuk meg őszintén, a kis vidéki versenyeknek nincs igazi reklámértéke. Itt egy szponzor rendszerint érzelmi döntést hoz, anyagi megtérülés nem várható. Csak az egyes sorozatoknak illetve a nagyobb  versenyeknek van mérhető értéke, de ez is csak akkor, ha a szervező nem csak a Facebookon található képek mennyiségében és megosztásában méri a külső megtekintések számát, hanem elegendő médiafelületet vásárol a szponzori megjelenések részére is. Ezzel nagyon kevés verseny esetében találkoztam. Gyakorlatilag a BSI, Maratondepo, Csanya illetve a mi versenyeinken kívül nem is láttam. 

Milyen a jó futószponzor szerinted?

Tetszik neki a futás és a verseny maga, büszkén támogatja, van helyi kötődése, vállal szerepet a rendezvényen, teszem azt visz egy depót, vagy legalább biztosítja a facilitásokat.

Útvonalbejárás a házikedvenccel.

Terepes vagy aszfaltos versenyt nehezebb szervezni, mik a buktatók?

Más típusú  kihívást jelent mind a kettő. Aszfaltot könnyebb logisztikázni, terepet könnyebb biztosítani. A terep még szubkultúra, de óriási tempóban fejlődik, bár ez csak privát megérzés. Csanyáék jól uralják a tereppiacot, jók a versenyek, igényes a megjelenésük, folyamatosan növekedik a részvevők létszáma. Aszfalt versenyekre könnyebb  nagyobb tömeget összerántani egy jól kiválasztott távval és programmal.

És mit a legnehezebb szervezni?

Ultrát. A Korinthosz.hun 16 depó van, folyamatosan szemetet kell szedni, bontani és építeni, logisztikázni, ide-oda vinni nem kevés cuccot. És ez csak 81 km! A háttérben durva dolgok folynak. Például a jég: 1000 kg jég a Korinthosz igénye, hogy mindenkinek jusson egy maréknyi. De mit csináljak akkor, amikor van, aki két marokkal szórja magára, és nincs tekintettel arra, hogy mögötte még vannak futók.

Az útvonalkijelölést hogyan csinálják a szervezők? Maguk futnak végig? Hogy mérik: órával, kerékkel, autóval? 

Változó és távfüggő. Egyre jellemzőbb a GPS-órás autós vagy gyalogos felmérés, de tudunk olyan terepversenyről  100 km felett, ahol végigtolták az "egykerekűt"!  

Terepversenynél 50-100 km-t részletekben jelölnek ki? Egyedül csinálják vagy a segítőkkel mérnek? És ha segítőkkel, azoknak ki mutatja meg az útvonalat? Vagy mennek GPS koordináták alapján?

Mi a rövidebb terepversenyeinket végigfutjuk 2 órával, átlagolunk. 30-40 km között legfeljebb 200 m eltérés van két eltérő, de megbízható óra között. A hosszabb versenyt több szakaszban mérik be, bár erről Csanya autentikusabb választ tud adni! (Kérlek, Csanya, kommentelj.) A segítők jellemzően ismerik a pályát egészben vagy részleteiben, így könnyen lehet őket navigálni. A pályajelölés egyébként egy izgalmas dolog, hiszen menet közben is eszedbe jut egy-egy csavar! És én soha nem hagyom ki!

(Folytatása következik.)

Rég nem jelentkezett a blog, elragadott a munka és a foci Eb. Most lecsengetjük a dolgot, néha kalandozhatunk másfelé is. Beljebb jövünk a rekortánról a zöld gyepre. Pillanat, azt tudtátok, hogy az új Puskásban nem lesz rekortán? Most olvasom az indexen: "Az arénában 63 ezer ember fér majd el futballmérkőzéseken, ez lenne amúgy is az elsődleges funkciója, futópálya már nem lesz a gyep körül, ahogy eddig volt, ez a futballmeccs-hangulatnak mindenképp jót tesz." Tehát a futópálya rontja a hangulatot, meg így a berohanó szurkolónak is kevesebbet kell majd futnia, hogy elérje a fociisteneket.

Ez a nagyon hosszú poszt a foci Eb kapcsán egy jóleső könyvélmény-beszámolónak indult, de aztán a feltoluló múlt és a villódzó kérdőjelekkel teli jelen elragadott. Terápikus célokat is szolgál, de persze egy teljesen értelmetlen szövegfolyamnak is tekinthető, hiszen „zenéről beszélni olyan, mint lerajzolni egy focimeccset", mondja David Coverdale. A lehetetlenre vállalkozik az ember. De az Eb környékén focista énem a szeretet-gyűlölet vákumába került. Csak kapkodom a fejem a tévéközvetítések hangvételén, szakértésén, a magyar válogatott kritikátlan ajnározásán. De egyszer "végét vetik az Eb-nek, s hazamennek a legények", úgyhogy a futóblog focikitekintése következik könyvvel, focievolúciós életút-vallomással, magyar foci elemzéssel, kit mi érdekel. De leginkább egy személyes történet: a foci és az ember közt levő szakítószilárdság meggyengülésének tipikus esete.

Veresegyházt eddig a korosztályom és azon túl leginkább az asszonykórusáról ismerte, nem is értem, anno hogy nem nyertek Eurovíziós dalfesztivált a zizilaboros Honky-Tonk Womannel. De most június 28 és július 7 között grátisz lehet ironmanezni sőt, akinek kedve van, nyomhat egy deka-Ironmant is (10 ironman-táv 10 nap alatt). Akinek már csömöre van a zöld gyepből és a labdából, vagy az élőben kapcsolt magyar szukolói hőbörgésből, menjen triatlonozni. Érem, rajtszám és nevezési díj nincs, nem is kell, nem attól leszel valaki, hanem a teljesítménytől. Önismereti tripnek, saját vállad megveregetésének tökéletes.

Hemerodromos azaz ‘egész nap futók’. Hérodotosz használja ezt a kifejezést az extrém hosszútávot futókra.

Ilyen volt Ageasz, aki az i.e. 328-as olümpiai játékokon a dolichos versenyszámban (4.6 km) győzve örömében hazaszaladt a hírrel: reggel győzött, alkonyatra ért Argoszba. Kb. 100-110 km 9 óra alatt = 11-12 km/h.

Ilyen volt Eukidiasz, aki az i.e. 479-es perzsák elleni döntő csata után Plateából elfutott Delphoiba kb. 1000 stadionnyit (erről később), hogy a győztes hellén seregnek elvigye az oltár szent tüzét. Retúrban ez a régi útvonalon 182 km 24h alatt = 7.6 km/h. 

És ilyen volt Pheidippidész, aki Athén-Spárta közt rótta az ösvényeket i.e. 490-ben. Kb. 220-250 km 36 óra alatt = 6-7 km/h. Igaz ugyan, hogy a visszaútja nincs a forrásokban megerősítve, de valahogy csak vissza kellett mennie. Robert Browning, 19. századi angol költő hosszú ódát írt róla.

Az ő futásaikat régi tradíción alapuló, modern kori ultraversenyek őrzik: a 255 km-es Dolichos Race Aegeasz emlékét (terepverseny), egy 215 km-es Eukidiaszét (aszfaltos), és a 246 km-es Spartathlon Pheidippidészét.

Akárcsak Aethlios, Olümpia királyának viselt dolgait is egy verseny, a 180 km-es terepes-aszfaltos Olympian Race rögzíti a maiaknak. Ez a verseny adja a táptalajt a kétrészbe szedett poszthoz:  a májusi verseny beszámolójában (2. rész) masszív mennyiségű kultúrtörténetet rejtettünk el (1. rész). A 2. részt itt találjátok.

Pár érdekes cikk a közelmúltból, némelyik már lejárt vagy sokkal régebbi (csak most leltem rá), mindenki találhat köztük valamit magának. Bocsika, simán lehet, hogy ismétlem magam, és valahova már linkelgettem. Dehát ismétlés a bukás anyja.