Aki túl sokat agyal egy ultra előtt, az vagy versenyezni akar, vagy túlélésre játszik.

Keresi a kapaszkodót, túlbiztosít, vészforgatókönyvet gyárt, hatszor átpakolja a felszerelést és a depós cuccait, vagy a végletekig mindent kidolgoz, és görcsösen tartja magát a mestertervhez. Mi a siker? - továbbra is kérdezem, várom a tippeket. Mi az, hogy eredményesség? Illékony dolgok.

Aki nem agyal egy ultra előtt, az pedig nem feltétlenül egy lemming, aki a mélybe veti magát.

Két dolgot figyeltem meg magamon az elmúlt másfél évben futás kapcsán.

1) Nem akarok sokat tudni a közelgő futásról. Nem akarok készülni (nem edzésre értem), tervezni, matekolni és versenyezni sem ultrán. Így látom csak biztosítottnak a kalandot, váratlanságot, izgalmat, meglepetést. Fellengzősség, nemtörődömség lenne? Inkább magabiztosság, önismeret és az ismerősen is ismeretlen keresése. A színház előtt sem készülök fel a darabból, a krimiben sem lapozom a végére. Ami jön, fogadd el, ami volt, engedd el. Nota bene: nekem ezért a magabiztosságért és hozzállásért sokat kellett tennem, nem csak egy allűr.

2) Azon kaptam magam, hogy a 100km és környéke már nem elég hosszú, illetve nem elég rövid. Pont az a táv, ami nem fekszik. Sem a gyorsaságomat, sem a szívóssáomat nem tudom elég jól kihasználni. Olyan mint az ironman: hosszú, de hopsz már vége is van, viszont nem elég sebes. A hétköznapokban rövid-hosszútávra készülök, a félmaraton csőmaxon futását épp elégséges kihívásnak tartom, és egy 2:40-es maratonról sem tettem le. A 200 körüli ultrák pedig a vén kecske sónyalós mutatványához tartoznak: egyre inkább szórakoztat, sőt időnként elképeszt, hogy miként veszi át idővel a rutin, a tapasztalat és a türelem a kontrollt. A futó is érik, csendesül, egzaltáltból elfogadóbbá válik.

Pont a fentiek érdekeltek, amikor május közepén kedvenc futóterepemre, Görögbe' látogattam ismét. Az elkövető mindig visszatér a tetthelyre. Nagyon furcsa futás volt ez: talán a legüresebb, ami eddig volt. Semmi építő gondolat nem jutott 27 óra alatt eszembe, viszont második lettem. De erről később.

Tavaly Öcsivel Olimpiába futottunk Nemeából a Peloponnészoszon, most egy másik, kétévente megrendezett versenyt néztünk ki (ultra váltógazdaság, avagy kétnyomásos gazdálkodás) egy hasonlóan kultikus helyen: a boiótiai Delfiben. Ez a verseny, de inkább nevezzük futóeseménynek, mert versenyezzen, aki be van sózva, Delfitől Plaetáig tartott, ott egy csinos fordító és vissza.

A babatávot (107.5 km) 150-en futották, köztük Szekeres Tibi is, akinek tar koponyáját könnyű messziről az enyémmel összetéveszteni, igazából le is csalhattuk volna így a futást. A 215 kilis teljes mocorgásra 40 valahányan jöttek össze, természetesen a Pallaruelo család, akikből Gilles és Francoise egy hétre rá az UltraBalatont is végigtolta. 

Két éve nem futok az UB-n, megvannak a tökéletes és egyébként sokkal nehezebb pareaméterekkel rendelkező májusi alternatívák ahhoz, hogy egy tavasz végi ultrát fussak, és hát az Euchidios HiperAthlos (a delfi verseny neve) is egy nagy kör, csak az ellipszis minimálisabb benne. A most megtett 27 órás finisidőm 4100 szinttel UB-ra lefordítva is elég hízelgő lenne.

Mivel nem vittem okosórát, így Tibi féltávos futásának dokumentumait használom. Ez a Platea-Delfi útvonal és szint.

A sztorija eléggé a Spartathlonéra rímel. Egy történelmi tény, némi legendárium, majd egy ember, aki felelevenített egy hagyományt. Ja és az útvonalon szintén van egy Kaparelli nevű falucska.

PÁLYAPROFIL

Az adatok előtt a verseny győztesének összefoglalója. A milánói Marco Bonfiglio nem kismiska, a mikrofonfrizurás, agyontetovált srác 2016-ban Spartathlon 2. volt, Pheidippidész-futáson (dupla Spartathlon) első 2015-ben, a Nemea-Olimpiát megnyerte tavaly, Nove Collit 3x nyert, a 160 kilis Berlini Fal futáson (oda megyek augusztusban) volt első és második is, most indul a Badwateren. Tud 3:32-t 50 km-en (jó, én 3:41-et), 100-on 7:03-at, és 6 óráson 87 kilit. Szóval adhatunk a szavaira.

Mivel most huzamosabb időt Olaszországban töltök fogatókönyvírással, megkértem a házigazdát, fordítsa le.

"Egy nagyon kemény pálya, a lejtők és emelkedők nagy kihívást jelentenek, durvább mint a Spartathlon. Baromi meleg és szeles útvonal. De Görögország és a versenyei fantasztikusak. Nagyon toltam, mert meg akartam dönteni Janisz Kúrosz legendás rekordját a teljes távon, és a féltáv pályacsúcsát is." - mindkettő sikerült neki.

- kb 4200m fel, és ugyanennyi le. A szint elég húzósnak tűnt kocsiból is, mert amikor Athénból kisbusszal vittek minket Delfibe, küzdött rendesen a járgány a szerpentineken.

- 24 csekkpont, a 25. a fordító Plateában, vissza is 24.

- minden második csekkpont water station. Ez azt jelenti, hogy lebasznak az út szélére egy raklapnyi feles vizet, szolgáld ki magad, visszafele is ott lesz. Erre akkor jöttünk rá, amikor a regisztrálás után le akartunk adni pár előreküldendős csomagot. Volt sok fekete zsák, rajta egy Delta vagy egy Phi, felette nyíl, de minden második szám hiányzott. Eleve a logika is bonyi volt, mert a "D fölé rajzolt nyíl" nem azt jelentette, hogy Delfibe vezető szakasz, hanem a Delfiből Platearea meneh hodu utu rea - mondaná a tihanyi apátság alapítólevele.

Tanakodtunk, hogy akkor mi a picsát csináljunk, hova mit dobjunk, mondjuk nem volt sokminden. Öcsi és Tibi sem volt a helyzet magaslatán, vagy mondhatjuk úgyis: nem voltunk vakok, csak bátrak.

Végül minden 5. pontra küldtem, azaz összesen 7 helyre, mert ezen állomásoknak voltak zsákjai, és ahol volt meleg étel jelezve, oda nem raktam. Ezt legalább meg tudtam jegyezni, de hülyebiztosan a rajtszámra is felírtam. Coach Oli szerint nem is kérdés, melyk típus lennék: a felelőtlen. 

Azt nagyon bírtam, hogy a helyszínen is lehetett nevezni kápéban, így nem kellett devizát utalni, bankköltséggel baszakodni. 180 euro, amiben buszos transzfer, két éjszaka szállás, 3 zabáltatás van benne plusz a verseny - budget! Meg eleve: minden lazán volt kezelve, a szervező házaspár biztosított mindenkit, hogy ne aggódjon senki, nyugi van, a race conference - ami a KGST-országok baráti összejövetelére emlékeztetett a sok kis zászlóval - is inkább görögös önfényezős felszólalásokkal volt tele, mint a pálya bemutatásával. Konkrétan nem mondtak semmit, csak hogy reggel 9-kor rajt. Emberi időpont.

ELŐZETES

A verseny honlapja görögös. Azaz kilométernyi legörgetendő rizsa, többnyire görögül, néha angolul, néhány jpg-ben felrakott zavaros útvonalleírás. (Az itiner, akit érdekel.) Pont az az érzet, hogy "valahogy majd csak lesz." Ebben maradtunk Öcsiékkel. Most legalább tudtuk, hogy lesz valami hegymenet, meg hogy aszfalt van végig, de a tavalyi Nemea-Olimpián konkrétan a pályán realizáltuk, hogy egy 180 kilis terepversenyre neveztünk. (Nyílhat a bicska, hogy micsoda hősködés és pofátlanság ez, de nekem semmi időm nem volt idén tavasszal ezzel foglalkozni. Megnéztem a várható időjárást, itthon összeraktam egy alapszettet, beraktam pár zselét, fejlámpát, láthatósági mellényt, azt hajrá. Ezt elégségesnek ítéltem, és több volt mint elégséges: profi! :-)) 

Athénban találka Kostisszal (Spartathlon ex-elnök), Leonidasz gyártásvezetőnkkel (az ő nagymamájának 25 éves Toyotájában kísérte Szabó Bélát a felesége az ULTRÁban). Alvás Gábor haveromnál, általános iskolai padtárs, jelenleg konzul, szép tetőterasz, panoráma mindenre. A verseny előtti előtti éjszaka igen hosszúra nyúlt, tekintettel a régi ismeretségre, és hát a verseny előtti sem volt rövid, konkrétan nem aludtam, de nem a piálás miat, hanem... Csak reggel jöttem rá, hogy ugyanazt a baromságot csináltam, mint a 2016-os Spartathlonon: a görög vendéglátás terüljterülj asztalkájáról alaposan bezabáltam, a pasta party így álmatlan forgolódássá változott, dolgozott a gyomor, én meg nem pihentem. 

Ingerültségemet a megható start feloldotta: ókori viseletbe öltözött gyerekek és egy "papnő" celebrált útnakindító szertartást. A versenyzők már a rajtban babérkoszorút kaptak, rituális fáklyagyújtás, olajöntögetés egy fűszerekkel teli hamvederre. A dudorodó pocakom mutatja, hogy nem volt teljes az emésztés.

CSAK AZ NEM HIBÁZIK, AKI NEM DOLGOZIK

A bezabálás csak az első hiba volt: veterán ambíciózus amatőrként a mai napig követek el marhaságokat, például néha elfeledem a csöcstapaszt. De azt tudatosan vállaltam be, a hibázás lehetőségével számolva, hogy élesben próbálok ki egy új zoknit. A Futóexpón vettem egy Injinji nevű ötujjast.

A borítóján: "10-ből 9 futó megússza véres vízhólyag nélkül". Na én voltam a statisztikai 1. Ugyanúgy lettek hólyagok, lehet, hogy nem annyi, mint szokott, de az hogy a lábujjak nem dörzsölődtek össze, még nem hozta el a Kánaánt.

A többi hibát az eltévedéstől vártam, de nagyon szépen jelölték a pazar tájakon, pofás kisvárosokon átvezető pályát, baszom nagy asztfaltra festett nyilak, a verseny neve is kiírva, meg D és P betűk, minden 10 kilométernél hatalmas számok, mint egy buszsávban. Értelmezése: ennyit már megtettél vagy ennyi van még hátra, ez nézőpont illetve irány kérdése, attól függ odafele mész, vagy már megfordultál. 

JÖTTEM, LÁTTAM

- a 40. kilométertől teljesen egyedül voltam. 175 kilométeren át nem láttam futót, csak a fordító után pár kilométerrel, akik szembejöttek és a legvégén, akik a babatávon futottak és beértek (ők éjfélkor indultak el, csak a fele tájat nem látták a sötét miatt. Bezzeg az odavisszások kétszer is, na nem mintha szívderítő lett volna mindig.)

- a ritkás csekkpontokon láttam emberi arcokat. Nem volt nagy hangulat, kivéve az első faluba kive, zényelt sulisok. Szurkolók semmi. A csekkpontosok tették a dolgukat, nem volt nagy felhozatal. A legnagyobb meglepetés, hogy jó mézes baklava is volt a pontokon. Ez a toszkán tálcás olivalajos kenyérhez hasonló futócsemege, elképesztően jólesik, és kalóriapótló.

- picit futottunk egy nagyobb úton, és rengeteget a hegyeken átvezető alsórendű úton. Autó is alig jött. Hihetetlen csend volt időnként, csak a szél és a fák susogtak, meg a cipőm klaffogott.

- egy praktikus tapadós gatyát választottam, nagyon praktikus feszes zsebei vannak, abba raktam 2-2 zselét. A hátizsákban csak összehajtott esőkabát, telefon, pótzokni (injinji-bizalmatlanság), 2 vizeskulacs, de alig használtam, mert a water stationről mindig vittem egy palackot. 120-ra előreküldtem a fejlámpát és a hosszúujjút + fényvisszaverős mellényt. Pulzuspánt meg kompressziós szár - kösz nem. Ehelyett a szokásos Casio óra, és a háttérben megbúvó, szálakat és GPS-jeleket mozgató, Sidló Csaba által adott GPS-jeladó. Ez a rendes srác, a a futók informatikus Soros Györgye. Egy csomó futásra, önszorgalomból végzett marhaságra csinál térképet, mér minden adatot, lehet a neten élőben figyelni. Az Euchidios HiperAthlost itt.

HÚSZ SZÁZALÉK

Két dolgot gondoltam ki a rajtnál: ha már itt vagyok, ezen a megejtően szép, historikus környezetben, akkor próbálok kedvtelésből futni. És azt is, hogy nyomom, ameddig bírom, tesztverseny. Ha 28:48-on belül visszaérek, akkor megvan a fix Spartathlon kvalifikáció (a szintidőnél 20%-jobb finisidő).

Az volt a cél, hogy mivel szeretem és bírom az emelkedőket (már ameddig bírom), a lejtőket használom öntanításra, hogy szokjam a sonka odaverődését. Sok időt lehet nyerni, ha egy verseny utolsó harmadában nem sétálunk a lejtőn, mégha rohadt szarul is esik egy darabig lefelé futni - konkrétan üvegszilánkokat érzek a combomban ilyenkor. De ezt már régóta tanulom, és most ez a tanulási rutin, tapasztalat visszaköszöntött. Nemcsak ebben: mindenben. Mondanám, hogy pozitívan, mert nagy gond nem volt, csak a szokásos éjszakai vergődés. De leginkább egy neutrális, semmilyen futás volt. Memoriteres futás. Amikor nincs kétséged, amikor az ismerős érzéseken kívül csak az idő nyúlik, amikor tudod, hogy simán végigmész, de a robotolás elfásít.

Lehet, hogy ezért is volt üres verseny. Nem volt meglepetés. A táj nem tehet erről: folyton fel, folyton le, kanyonok, völgyek, csúcsok, szerpentinek, városkák, hatalmas, átlátható, westernes táj. Kellemes meleg első nap, kurva meleg második nap. Hűvös éjszaka. De nem lehet mindig a tájat nézni.

Amikor 94-nél voltam, akkor jött szembe Marco. Ebből hamar kiderült, hogy a 2. helyen vagyok, és az is, hogy ez a srác gyalogkakukk. 27 km előnye volt már akkor velem szemben (ő akkor ért ugye 120-hoz). Mondtam, csináljunk egy képet, respect. Íme (verseny közben és az eredményhirdetésen)!

A fordítóhoz (107.5) 11:31-re értem, épp sötétedett. Elég jó időnek gondoltam, fújtam 10 percet, kértem egy nyakmasszázst, ettem egy kis rizst, és indultam vissza. Némileg reményvesztetten. Valaki bemondta a ponton, hogy a Spartathlon ennek a versenynek 32 órából számítja a 20%-ot. Azaz 25:36-ra kéne visszaérném. Nem tűnt reálisnak még jóerőben sem, hogy a visszaút 14 órán belül összejön. Lelombozódtam, de úgy voltam vele, majd kiderül. Egy kisvárosban, ahol egy kocsmában volt a pont, sört kértem, vittem egy 2 euróst, hogy kifizetem, de nem fogadták el. Én meg cserébe nem fogadtam el a felajánlott takarót és a széket.

Robotoltam tovább. Fújni kezdett egy erős szembeszél, lehűlt az idő. Amerre néztem, marha nagy szélerőművek lapátjai surrogtak. Közben jött a hír, hogy Öcsi 80-n környékén kiszállt, régóta bajlódik a combhajlítójával. Szegényt a hullabusz 12 (!) órán át hozta, ezt még javítani kell a szervezőknek. A busz araszolt, várt a pontokan, begyűjtötte a kiesőket, töfögött Delfi felé. A kampalai távolsági járat jutott eszembe, ami csak akkor indult, amikor tele lett.

FÜSTÖLGÉS & MENTÁLIS TATAROZÁS

Pontosan tudtam, mikor fogok fáradni, milyen lesz az éjszaka, milyen törődött a reggel, hogy kell váltogatni a sétát és futást a másnap emelkedőkön. Szinte mindent éreztem, a testemet úgy monitorozta az agyam hogy jelentést sem kellett küldenie, tudtam. Az István a királyban mondja (az akkor még) Vajk a fonotthajúnak: "Koppány vezér, ne hidd, hogy én nem szeretlek." - de azért a biztonság kedvéért felnégyellek nemsokára, teszi hozzá gondolatban, és később tettben is.

Tudtam, hogy mikor jön a négyelés, a formahanyatlás, kifogáskeresés, kurvaanyázás, mitkeresekénittezés. És amikor jött, paralell mosolyogtam is rajta. Hát én már megjöttem onnan, te kis nyafogás, te kis kiborulás, ahova te még csak most indulsz! Ha én kísérő lennék (ami nem leszek), akkor a picsogó futómnak ennyit vetnék oda: "Amit hallani akarsz, azt nem mondom, amit nem akarsz hallani, azt meg minek mondjam?"

Füstölögtem. Nem volt nagy anyázás, csak tudomásulvétel, beismerés, morcogás. Mindenütt közpénzből állított "Állítsuk meg Balázst" plakátokat láttam. Nagyon eltettem ezt az egész élménycsomagot, hogy legközelebb ne érjen váratlanul. Nekem kevésbé fizikai, sokkal inkább elmebeli újraépülésre, feldolgozásra van szükségem ultrák után. Újra kell akarnom, kívánnom, hogy ott legyek, és ebből az Euchidos Athlosból most egy hosszú lelki és mentális tatarozással tudok kijönni. Miért?

ÜRES ÜRES ÜRES

Mert furcsa volt átélnem, hogy arra emlékeztetem magam, hogy nem kéne itt lennem, hiszen mi újat nyújt, miért nem otthon vagyok, miért nem előremutató dolgokkal foglalkozom, minek azt gyűrni, ami a könyökömön jön ki, és mégis ez a keserű és ironikus tapasztalás azzal a konklúzióval zárult, hogy egyszer úgyis vége lesz (mantrám), és utólag értelmet, de legalábbis megokolást nyer az, ami most egy üresjáratnak tűnik. 

Nem kendőzöm el: unatkoztam. Oké, monoton, egysíkú robotolás az ultra, de nem szoktam unni. Most mégis. 7-8 óránként hívott a csajom, ezek jó cölöpök voltak az időkezelésben.

Amikor elkezdtem megmászni újra azt a nagyon elnyújtott emelkedőt az éjszaka közepén, rám tört az elemi fáradtsággal vegyes álmosság és persze a fázás. Kóvályogtam, kijött a kialvatlanság. A legtöbb futó tud és szeret éjszaka futni, nem álmos. Hát én paff vagyok ilyenkor. Két ponton is szó nélkül lefeküdtem a beton közepére, egyik ponton sem volt ágy, székre meg nem akartam. Nem volt para, nulla forgalom volt.

JIM JARMUSCH

Kávé, kávé, ezért könyörögtem. (Na nem mintha annyit segített volna a koffein, miután minden zselében volt.) Az egyik ponton volt kávé. Sőt, megláttam a pontőrnél egy cigit. Eleve szürreális helyzet volt, mert a pontőr csokornyakkendőben volt. (Nem haluztam.) Vidéki hipster. Nagyon megkívántam - a cigit, nem a pontőrt. Egy jolly joker stimulánst láttam abban a piros Marlboroban. Szeretek időnként hangulatból elszívni egyet-kettőt - úristen, összeomlott a világ minden blogolvasóban -, és most igazán vágytam rá. Kávé és cigaretta. Éberség, elvtársak! Baktattam a szerpentinen, fejlámpám fényében szó szerint és gondolatban is füstölögtem, kávét kortyoltam a Parnasszosz alatt - ennek azért volt hangulata. Reményi "Remo" Laci jutott eszembe, aki 2012-ben állt a napfelkeltében a balatonkenesei (akkor még más volt az UB pályája) ponton, és ugyanezt művelte. Reggeli rituálé.

130 környékén egy incidens végleg felébresztett. Egy nagy pásztorkutya állt az úton, a nyáj bégetett valahol, ő meg csak sompolygott és morgott. Ahogy közeledtem arrébb araszolt, de acsargott, ugatott, és jött, ugrált felém. Nem néztem rá, no szemkontaktus, de csak jött. Ha gyorsítottam, ő is gyorsított és közben mutatta, ki itt az alfahím. Követett 100 méteren át, aztán lemaradt. Lassan kijöttem a gödörből. Futottam szépen, elvárhatóan. A hideget felváltotta a fülledt meleg.

Ha már állatok: az úton láttam

- kígyót tekeregni (minő szerencse, hogy nem éjszaka léptem rá)

- egy római tál méretű teknőst a lejtő szikláin toporogni

- mindenféle lényt, ami a tájon él és nem fél az embertől (gyík, sün, borz, ragadozómadarak).

A Parnasszosz a költészet, a zene és a tanulás bölcsője. Mindegyik megvolt, a költészetet kivéve. Üres futás volt, mondom megint, nem jutott semmi eszembe, nem voltam konstruktív, pedig ilyenkor szoktak jönni nemzetmegváltó gondolatok. Szóval éppen ellentmondok a bevezetőben írtaknak, de ez nem a készüléssel, inkább a fásultsággal állt összefüggésben.

Zene viszont volt, 24 órán keresztül nem bírtam kiverni a fejemből a Blur The Universal c. dalát, ezt dobta a tudatalatti: "It really, really, really could happen // Yes, it really, really, really could happen." Ment a lemez körbe-körbe.

FUCKLYA

Az utolsó, 23 km-es emelkedőn, ami egy 8%-os 8 kilis lejtőbe torkollik Delfi előtt, kínlódtam. Dögmeleg, 4-5 kilométerenként a pontok, ami 30-36 perceket jelentett ideális esetben, a kezemre ragadt az izoital, megnőtt a forgalom, ismét a nagyobb úton futottunk. A végére baromira kiszáradtam, elrontottam a frissítést, futóktól kunyeráltam vizet. Csak arra tudtam már gondolni, hogy mindjárt fürdök, eszem, alszom, és meghallgatom azt a kurva Blurt.

A legdurvább realizáció az volt, amikor már csak 3-4 perc volt hátra. Az addig megtett időhöz képest egy tüsszentés, és ezt fura átélni. Mertha megfordítod, amikor elrajtolsz, futsz 800 métert és belegondolsz, hogy még egy napot futsz, az nyomasztó. De a célbaérés is pont emiatt.

A befutó pazar volt, fáklyát adtak a kezembe, 27 óra 10, kicsengettek, nincs fix kvali, van második hely. Marco már hat órája a célban volt. Tudom, hol a helyem, nem volt népes mezőny, de erről nem én tehetek. Jöjjön a befutó és fáklyás-érmes-babéros videó, ami olyan, mint amikor a kifogott méteres harcsával pózol a horgász. 

A részidők: (a nagy megzuhanás 156 és 187 közt éjszaka)

Tibi kb. 15 perccel utánam érkezett meg. Gyors regeneráció, a pingvinmozgás elkerülésére kultúrprogramoztunk, megnéztük a romokat. Az öröm is jött lassanként. Másodikként kaptam 1500 euró rajtpénzt és 3000 euró prémiumot, egy akkora kupát és fáklyát, hogy szét kellett csavarozni, hogy a kézipoggyászba beférjen. A díszebéden rengeteg kaja, sajna alkohol semmi.

Aki statisztikus lelkületű vagy futó-számmisztikus, annak itt van Sidló Csaba részletes kiértékelése a GPS-jeladóból. (Excel) A teljes lista: látható, hogy tapasztalt spartathlonisták is szépen elhúzzák 34-35 órán át, pedig ez csak 215 kili volt. És a fele nem fejezte be. Kövér László legnagyobb örömére csak egy hölgy finiselt, a többi otthon maradt - vélhetően szülni.

Szóval: korrekt frissítés, nehéz pálya. Csipes időmérés. Remek ár-értékarány. Kicsi, családias mezőny. Jövök vissza 2019-ben. Aki görög legendákat kíván újraélni futásban, annak szép élmény lesz. 

EPILÓGUS

Két héttel később a gyerekekkel Bretagne-ban nyaraltam a tesóméknál. Mondta, hogy a közelben maraton lesz a Mont St. Michelnél van a befutó (Franciaország 2. leglátogatottab turistahelye, az apály-dagály monostor). Semmi edzésem nem volt a 215 kilis fáklyásmenet óta, lomha és fásult voltam, de 33. kilométerig egy 2:50-es végidő nézett ki. Aztán kifingtam. 

1 kilométer alatt szőnyeg kihúz: nem kalapácsos ember, hanem konkrétan teljes lelassulás, shut down. Oké, a pontokon csak vizet adtak, még só sem volt, nemhogy izo, pedig profi szervezésű, 5000 futós esemény volt. Intenzív izzadás > elekrolit és kalória hiány > görcs > KO. 3:10-zel vergődtem be, ilyen utolsó 9 kilométerem sem volt még, tanulságos volt ez is.

Most ejtőzés, kocorászás, készülgetés (leginkább fejben) Berlin160-ra, aztámn a Spartathlonra. A Herodotus Tours visszavár!

Köszönet: Sidló Csaba, Szendi Gábor

"Tanácskozások folytak a városházán, hogy miként kellene fogadni a császárt, úgy, hogy meg legyen lepetve, a népnek is öröme legyen, és sok pénzbe se kerüljön, fölszólalt az egyik bátor magyar polgár: - Ezen plánumhoz képest, uraim, a legcélravezetőbb lenne, ha polgármester uram őkegyelmét fölakasztanák a váci-kapura, ahonnan őfelsége jönni fog; elérnénk mindent, mert őfelsége nagyon meg lenne lepetve, a nép roppant örülne neki, és nem is kerülne sok pénzbe." (Mikszáth Kálmán - A két koldusdiák)

Az oxigénmaszkos terhelésélettani felméréseim - bár a teszt a fulladásos akasztással egyenértékű a vége felé - évről évre meglepnek, sok pénzbe bizony nem kerülnek, és roppant örömet szereznek. (Akárcsak Mikszáth művei - örök kedvencek, csodálatos humorú és mély drámaisággal bíró írónk, méltatlanul elfelejtjük, a gimiben kinevelik belőlünk. A Noszty fiú, fekete város, de főleg a különös házasság - elképesztően izgalmas regények nyári tengerpartra!)

A legutóbbi, tavaszi idényről és felkészülésről szóló posztomhoz érkezett egy komment, amin elgondolkodtam, és beugrott pár idézet. 

Bárahogy nickname kérdezte: "Fasza edzések, kreatív, változatos, nem csoda, hogy élvezed (mondjuk sose értettem, hogy lehet unni a pályaedzéseket, csak elég gyorsan kell futni, és máris érdekes), de azt nem fogom, hogy lesz ebből 200+os ultra, nem kell ahhoz néhány sokórás futás? vagy ez is csak fejben dől el? ultrarutin?"

Nos. A kétezres évek elején a zeneiskolai szaxofontanárom (11 éven át szaxiztam) kedvenc mondása volt:

- Tűrni kell.

Ilyenkor Szabolcs bácsi megszívta az orrát, feljebb tolta a szemüvegét, még a gatyáját is megrántotta, mint aki megmondta a tutit. Végeztem, kész, passz,  ennyi. Uff. Marhára idegesített, mert főleg akkor mondta, amikor egy skála nem úgy gurult, ahogy kellett volna. Vagy amikor látta rajtam, hogy megy fel a pumpa, mert a gyors tempójú darabokat direkt rohadt lassan, de mégis taktra kellett játszani, és már megőrültem a csigalassúságú billentésektől. Mondhatta volna, hogy "nyugi", vagy mázoskodhatott volna. Ő azt az utat válaszotta, amit azok a szerzetesek, akik engesztelés és vezeklés gyanánt ciliciummal, durva szőrből való, szögekkel kivert  övvel ütik a hátukat. Jó, ő mondjuk áttételesen és nagyon képletesen az enyémet ütötte. A gyakorlás, a praktikum, az elsajátítás volt a vezérelve. Ha valamit meg elrontottam szimplán azt mondta: "Nem értem."

Mai fejjel teljesen megértem. A nagyobbik gyereknek szoktam mindig idézni, és őt is marhára idegesíti ez a tűrnikellezés, de majd megérti. Bármire használható, amiben fontos szerepet játszik az alázat, kitartás, céltudatosság, tűréshatár-kóstolgatás. A magyarok - sajnos - mindig is jók voltak a tűrnikellezésben, de nem feltétlenül az alázat, kitartás, céltudatosság miatt, hanem mert kedvetlenek, passzívak, gyakran megalkuvók (lásd az aktuális országállapotot). Nem általánosítok, kortünet ez már vagy sok generáció óta. Arra kondícionálódtak a kezdetektől fogva, hogy inkább tűrj, "maradj feleslegesnek, a titkokat ne lesd meg" mondaná József Attila. "A türelem egy szükséges határon túl az ember lelkéből kezd el fogyasztani." - ezt meg Balczó András mondta.

Még idéznék. Arra is szocializálódott a magyarok nagy többsége, amiről Bodor elvtárs beszél a Megáll az időben; Őze Lajos örökbecsű, keverttel átitatott mondataiban van ám spiritusz (azaz lélek): „Vigyázz Dinikém édes, nehogy megetessenek, ne ugrálj, ne feltűnősködj! Aki kérdez, az faggat, mert őt is faggatják. Tanulj, jegyezd meg a tananyagot, mondd vissza nekik! Ne ellenkezz, ne szólj soha feleslegesen! Nem beszélve a nőkről…” 

A "tűrni kell" nekem másról szól, mint a leszegett fejű konformizmusról. Ha a futásra fordítom át, akkor testről és lélekről, de leginkább a vibráló lélekről. Az állhatatos, minden akadálynak kibontott ingmellel nekirohanó, nyűhetetlen, kevély, akaratos lélekről. Nem magasztalom, kontraproduktív is tud lenni a lélek. Uralkodó, béklyóban tartó, kamikazéra kényszerítő is, vak.

Elcsakliztam Enyedi Ildikó filmcímét a posztcímnek. Az ULTRÁnak is jó cím lett volna, végülis az is testről és lélekről szól, és ugyanúgy egyfajta szerelmesfilm, csak épp a futáshoz/ról. (Vetítési dátumok és infók itt: https://www.facebook.com/pg/ultradocumentary/events)

Lőw Andris szokta idézgetni a test és lélek dialektikus vitáját Mrozektől. Kábé én is ezt válaszoltam a fenti kommentre: Tényleg nem edzem hosszúkat, nincs rá kedvem, sokkal nagyobb meglepi és izgalom így egy verseny. Nem tudom, mi KELL általánosan, mert ez egyénfüggő. Valószínűleg, ha hosszúkat (is) edzenék, akkor sokkal eredményesebb/gyorsabb lennék az ultrákon. Egyelőre ez nem célom. De nem zárok ki semmit. Az ultra lelkisport. Szív, lélek, fej - a test teszi a dolgát, talán túlságosan is kötelességtudóan. A lélek áll mindenekfelett. De előbb-utóbb a mű felzabálja az alkotóját.

Jöjjön akkor a mininovella. 

Słavomir Mrożek - Test és lélek

Azt mondják, "a lélek erős, de a test erőtlen". A test ocsmány, nehéz, földi, a lélek viszont szárnyaló, könnyű tiszta és egyáltalán kellemes. Panaszkodunk a testre, és sopánkodunk, hogy béklyóba veri lelkünket. Pedig szerencse, hogy béklyóba veri, csakis ez óv meg minket az egyetemes és végső katasztrófától.

A test igényei szerények, vagyis korlátozottak. A test pontosan tudja, mit akar, és azt kertelés nélkül követeli. Mi olyan borzasztó a test követeléseiben? Élni akar, jól működni, nem akarja, hogy fájjon. Amikor vágyai teljesültek, már nem gondol ki továbbiakat. A falánkság, a részegesség, a bujaság a lélek (a fantázia) bűnei a test ellen, a test rovására és tiltakozásai ellenére, egyáltalán nem megfordítva, noha éppen fordítva szokták gondolni. A test becsületes és tisztességes. Végső soron ő fizet ki minden számlát, nemcsak a sajátjait, hanem ő fizet lelkünk minden őrültségéért is.

A lélek nem ismer korlátokat. Kitalálhat bármit, és minden gondolatából vágy lesz. Elgondolni is rémes, mi történne, ha minden "gondolatot tetté formálnánk", amire a romantikusok rábeszélnek minket. Szerencsére ebben útjukat állja a test, innen ered a romantikusok különös gyűlölete a test iránt. Ha a lélek teljesen szabadon tetté formáthatná minden gondolatát, azon nyomban közösülne a világ minden nőjével (persze a testet használva fel erre), a vetélytársakat pedig száműzné az élők sorából. (A férfilélek. Sohasem fogom megismerni a női lelket, de feltételezem, hogy akkor is csúnya dolgok történnének, ha a női lelket szabadjára eresztenék.) Ez a feltételezett határeset mutatja a tendenciát. Biztos, hogy ha a képzelet ölni tudna, már rég gyilkos volnék. "Helyes" vagy "helytelen" ügyben.

Tiszta lélek? Igazságos lélek? Ne tréfáljunk. Sok minden játszódik le az emberek fejében, és nagy szerencse, hogy ez a sok minden csak úgy vélhat valóra, ha legyőzi az anyag ellenállását. Az ellenállás hatására vagy visszavonul, vagy útközben átalakul, és csak ritkán valósul meg eredeti, tiszta formájában. Adolf Hitler szemlátomást elkeseredett, amikor a tohonya élet ellenállt ragyogó ötleteinek. A nagy vezérek mindig sértődötten néznek a valóságra.

Nem állítom, hogy a fejünkben csak rossz dolgok játszódnak le. De Isten óvjon minket attól is, hogy a lélek nemes, altruista gondolatai automatikusan megvalósuljanak. Hogy pontosan és magától megvalósuljon minden világberendezési terv, amely valakinek a fejében megszületett, és az a valaki biztos benne, hogy csakis ez az egyetlen terv az, amelyre a világnak éppen szüksége van. És a Jóisten valóban megóv ettől minket, hiszen anyagot, időt és teret ad nekünk, amelyben mindennek le kell játszódnia. Éppen elég kért okoztak már az önhitt mániások, hát még akkor mi lenne, ha szabad kezük volna. A színházban a rendezők rémítgetnek az ötleteikkel, és vannak, akik az egész világot meg akarnák rendezni. Mániákus jótevők, nevelők, pedagógusok.

Például az a Jean–Jacques Rousseau… Máig mérgeznek bennünket a gondolataival. Érdekes lenne egyébként nyomon követni — ha már erről beszélünk — az összefüggést a lélek szárnyalása és a székrekedés között. Minél tisztább régiókba szárnyalt lelkével egy gondolkodó, művész vagy próféta, annál gyakrabban szenvedett — az életrajzírók tanúsága szerint — székrekedésben, kólikában és felfúvódásban. Az erre vonatkozó statisztika azt sugalmazza, hogy ez szabály. Azoknak az olvasóknak, akik észrevételemet vulgárisnak találják, elegánsabb szót ajánlok: constipation.

"Tiszta" lélek? "Piszkos" test? Szaglásunk azt parancsolja, hogy kerüljük a bűzt. Még a legelvetemültebbb bűnöző teste sem szeret dög közelében tartózkodni, de a "legtisztább" lélek is rezzenés nélkül közösködik lelkileg a legnagyobb disznósággal. Minél nagyobb disznóság, annál jobban vonzza a lelket. A lélek mindig szerette a nyilvános kivégzéseket, szeretett utcai balesetek köré csoportosulni, kéjgyilkosságokról olvasni. Azokban az időkben, amikor a háborúzás még kétkezi munka volt, csak a fizikai fáradtság, a kezek elzsibbadása vetett véget a mészárlásnak. A lélek tovább mészárolt volna.

Szépen kérem a lelket, gondolkodjon el ezen.

Słavomir Mrożek: Ciało i duch; in: Słavomir Mrożek: Małe listy; Wydawnictwo Literackie Kraków, 1982 [fordította: Murányi Beatrix in: Słavomir Mrożek: Levélkék; Európa Könyvkiadó Budapest, 1988]

És egy szép tavaszi napon bekopogtatott az ajtón - a sportforma. Sokan így képzelik az évadot: felkelnek hosszúra nyújtott, sok elodázással és kényelmeskedéssel töltött téli Csipkerózsika-álmukból, aztán nosza, jöjjenek az eredmények, a formába lendülés mondhatni formalitás. 

Magam tapasztalatból tudom, hogy habár októberben pihenek, és regeneráló futásokat végzek, és november elején szoktam elkezdeni alapozni, sőt évváltáskor már bőszen résztávozok, ennek ellenére január-február környékén még mindig nagyon messze vagyok a tavaszi erőnléttől, gyorsaságtól. Egyszerűen elcsúszással működik minden a szervezetben: a felkészülés (csúcsformába hozás), de még a súlyvesztés is (próbáld ki, hogy egy ultra után ráállsz a mérlegre: nem vagy kevesebb az elinduláshoz képest, csak pár nappal később). 

Lubics Szilvike január végi ultrafutótáborában (fenti kép) olyan gyenge voltam, mint a magyar diák a PISA-teszten. Oké, ultrát lehet futni memoriterből is, szobatársam, Lőw Andris ennek a nagy tudora. Szóval nem lepődtem meg, alázatosan edzegettem végig ezen a kurva hideg, latyakos télen. Mert az edzés sosem vész el, mindig betakarítod valamikor a termését. Lehetsz kőszobor, nem ér semmit, ha gyenge alapokon állsz, pláne ha az is gyenge, amivel rajta állsz. 

VERSENYEK

Mi volt eddig?

Kezdtem az erőfelmérőnek, de inkább krízismenedzsmentnek nevezett vízkeresztes gútai maraton mínusz 19-ben. Bár edzésre lelkiismeretesen mindig szorítottam időt, de aztán a sok külföldi tartózkodás (ami éjszakázással, hektikus időbeosztásokkal, leterheltséggel jár) és az itthoni sűrű szakmai időszak miatt el kellett engednem a célként kitűzőtt PB-döntős maratonkísérletet (2:47 alámenni), mert nem tudtam eljutni a versenyekre, mindig valami bejött azokra a dátumokra. így vigyázó szemeimet a Vivicitta félmaratonra vetettem. 

Előtte - teljesen unortodox módon - a pályaedzések monoton kellemességét terepversenyekkel cakkoztam. Egy  langyos február végi napon a szekszárdi dombokon "játszódó" 31 kilis Bodri Trailre kaptam meghívást Öcsitől. Csanyával, Lőwvel és Szaszával mentünk egy kocsiban. Utóbbiról eszembe jutott, hogy még boldogult ifjúkoromban egy Terep50 előtt ez a dialógus játszódott le köztünk:

- Te Szasza, mire kell figyelni a Terep50-en?


- Semmire. Futni kell oszt jóvan.

Akkor (2014, de jó év is volt) 4:44-gyel második lettem. Most is ezzel az idézettel indultam útnak a Bodri Trailnek.

Pazar verseny, szokásosan remek szervezés, eltévedésmentes, nem túl hullámos pálya (azaz nem kell zergézni lefelé, és sétálni felfelé). Még egy kitekert nyakú szarvast is elhelyeztek a pályára egy vályús ösvényen, amire a vegán Ispi azt mondta, hogy "csak alszik". Harmadik helyre értem be 2:39-cel, túlöltöztem. Valszeg azért csak ennyive, mert Csanya krémesekkel etetett a rajt előtt egy cukrászdában.

Imént nevezett úriember versenye volt második a sorban: a VértesTM idén is futhatónak bizonyult, nem nagyon szaporáztam, ettem a gumicukrot, vittem az összes kötelező szart, de csak nem akarták elkérni csekkolásra. A várgesztesi tónál azért volt némi tanakodás egy jelöletlen részen, de én a járt és a járatlan útnak is örülök, legfeljebb anyázok, meg szokás szeri odaszúrom Csányénak, hogy "jók a versenyeid, csak sok benne a terep". A hetedik helyen jöttem be 3:29-cel. Muszáj volt, mert a sofőröm fél egykor vissza akart indulni Pestre (9-kor volt a rajt).

Az eredmények nem adtak okot búslakodásra, a pályán is egyre jobban mentek a 3:40 körüli intervalok. Heti 6 edzést írtam ki magamnak, ebből hármat pályára. Az edzések után 40 perc erősítés (fekvőtámasz, húzódzkodás) és nyújtás. Pulzusmérőm 2 éve rossz, de pontosan tudom-érzem, milyen tartományban vagyok. (Aki felhúzza itt a szemöldökét, annak mondom, h ogya következő poszt a szokásos évi terhelésélettani laborvizsgálatról fog szólni.)

EDZÉSEK

Ilyeneket edzettem (a rekortán 300 méteres, tehát élesebb a kanyarív, és több kanyart kell tenni adott távon, mint egy 400-as pályán). Az edzés elején 2.5 km bemelegítés, utána 2.5 km levezetés. Ennyi az oda-vissza futás a lakástól a pályáig.

- 3 x 3000 m stabilra - lásd kép

- 6 x 900 (csőmax)

- 8 x 1200 (javulósra)

- piramis: 1000 -2000 - 3000 - 2000 - 1000 (a nagyobb táv 3:45 körül, a kisebb 3:30 körül)

- 4 x 1500 (eleve gyors tempóba résztávszerű belegyorsítás)

- "repülős" (egyenest keményen sprintben megfut, kanyarban pihenve kocog; 4-5 perc folyamatosan)

- 4 x 2000 (stabilra, de submax) - lásd kép

- Tabata-protokoll (20 másodperc sprint, 10 másodperc pihenés váltogatva kb 6-8x, ez cirka 3-4 perc). Agyhalál.

- 2 x 6000 méter, de munkapulzusra pihenéssel a két hatezres blokk közt, a blokkon belül viszont folyamatos futással (az első szám mindig sprint, a második kocogás: 100-800, 300-600, 500-400, 800-100, 500-400, 300-600, 100-800) » amint látszik ez egyben piramis is.

A pályaedzések közti napokon babakocsi-futásos rekreálódás, vagy kocogás a rakparton. Az ugye látszik, hogy ezek a résztávok hosszabbak, mint egy klasszikus résztáv, tehát hosszútávfutásra vannak dizájnolva, viszont

A) nem tempós ultratávfutásra lett kitalálva (persze lehet belőle építkezni, de inkább(fél)maratonra hasznosak)

B) megköveteli a kemény tempót és időnként az explozivitást, amit sokan nem társítanak a hosszú résztávos edzésekhez.

Ebben a rendszerben futottam tehát a január-márciust. Előtte két hónapot lassú futásokkal, dombmászásokkal töltöttem. A hónapok, beleértve a pár versenyt is: átlag 13 km / alkalom.

- november 24 edzés, 320 km

- december 27 edzés, 359 km

- január 25 edzés, 374 km

- február 27 edzés, 315 km

- március 27 edzés, 326 km

Az ULTRA premierje őrület volt. Apropó: gyertek vidéki és fővárosi mozis elővetítésekre. Nagyvászonra készült, de tévére vagy tabletra. Mindegyik helyen közönségtalálkozók és vetítések után közös futások. Részletek, városok, időpontok itt!

Szóval a premier hete alatt édes kötelezettségek, szereplők és vendégek navigálása, programok, sajtó, produceri háttérteendők, kevés alvás. És a hét végén Vivicitta. Apropó, az ULTRA premieren volt relikviakiállítás, volt spartathlonos frissítőasztal (Öcsiék faszán modelleztek egy depót), amit a verseny főszervezője is megcsodált. Csanya pedig bemutatta, hogyan is kell enni egy csekkponton. 

Volt remény még, hogy 1:15-tel kezdődik a végeredmény, aztán 1:16-ra fogyott le, míg az lett a vége, amit két héttel korábban is megéltem a győri terheléses vizsgálaton. Sem akkor a futópadon 15 %-os emelkedőn, sem itt a Vivicittán nem volt semmi fizikai bajom, nem égett a tüdőm, nem fájt semmim, nem volt negatív gondolatom, volt erőm és energiám. Oké levegőből deficites voltam, de ezt megszoktam, magas a szenvedési toleranciaszintem. Csak a végén nem tudtam úgy valóságban szedni a lábam, ahogy gondolatban szedtem. Nem volt fizikai rosszullét, csak nem pörgött a motor. Öregedés? Véghajrá gyakorlásának hiánya? Még több beleváltós pályaedzés kéne? 

Egy sráccal már 5 km óta noszogattuk, húztuk egymást, nagy lelkierőt adtunk egymásnak, amikor esett a tempónk. A végére is egymás támogatva jöttünk be, kéz a kézben. Bocs, csak illegál képeim vannak.

1:17:48, 18. hely 6900 futóból. Így is 10 másodpercet hoztam a legjobb félmaratoni időmön, de fixre veszem, hogy még célzatosabb edzéssel 1:14-re biztos le tudnék menni. Az csak egy nagyon picit gyorsabb átlagtempót igényelne, lehet, hogy szélmentes időt, és mondjuk kevesebb felüljárót és kanyart. Nem panaszkodom, minden kis lépésnek, kis eredménynek is örülök.

Utána a gyerekekkel még délután egy 10 kilis átmosófutás is várt rám, ez volt a legjobb. Persze a nagyfiú az uccsó 200 méteren rákapcsolt, és egyedül finiselt, addig eljátszotta az olaszfocis nagyhalált. Majd elolvastatom vele, hgy mennyire elegáns a végesprint attól, aki amúgy végigkocogta a versenyt.

Összegzés: Nincs mese. Nincs meglepetés. Nincsenek titkok. Pedellusrovatunk következik.

Kevés edzéssel jó eredményt nem érsz el (persze kinek mi a jó?) - a meccset lehozod, de nagy csodát ne várj. Heti három futás (30-40 km) és mondjuk heti öt futás (50-60 km) ég és föld. Más az egészségfenntartás, és más az egészségfejlesztés, ahogy más az erőnlét és az erőfejlesztés. Az állóképesség, gyorsaság nem jön magától. Sokan azt hiszik, nem tudnak faragni az idejükből. Ez kábé olyan baromság, hogy "maratont is csak csodaemberek tudnak futni". Idézek innen: "Egy felnőtt embernek, harminc kilométert le kell tudnia futni. Ez nem egy sportteljesítmény, ez a normál, egészséges életműködésünk, ízületünk, izomzatunk, vázrendszerünk, tüdőkapacitásunk, pulzusunk, vérnyomásunk, energetikánk…" Szóval egy kis odafigyeléssel nem másodperceket, de tucatperceket tudnának javítani. Én is - tucatot nem, de mondjuk 3-4 perc félmaratonon bennem van, maratonon tán 10 is.

Közkeletű futófórumos téveszme az is, hogy a fent részletezett, "szintet lépő" képességeket hosszú futásokkal lehet megszerezni. Azzal inkább monotóniatűrést, fájdalomrutint, anyagcserét és táplálkozást lehet megtanulni, pulzust kontrollálni, kilométert gyűjteni. Ahogy, ha nincs dombedzés, lépcsőzés, akkor ne csodálkozz a hegyen. Ha nincs keresztedzés vagy más mozgásforma (pl. nyújtás vagy bicikli), akkor egy idő után jöhet sérülés, betokozódás. Ha túledzés van, szintén sérülés, letörés.

Azért ne kámpicsorodjatok el, fogjatok mindent a cipőfűzőre: tudósok kitalálták, miért kötődik ki rendre az a rohadék fűző. 

Na nekem ennyi volt a gyorsláb-idény, innentől jönnek az ultrák (215km, 160km, 246km), de az edzéseim nem változatok, időm továbbra sincs hosszúkat futni, kedvem viszont annál inkább a pályán lenni. Ezenkívül még pár kérdőjeles versenyt írtam fel, remélem, látjuk egymást, és még az is lehet, hogy egyszer a pesti maratonra is visszatérek hat év után. De addig is edzeni kell, ahogy azt tették anno a Titanicon is - mondjuk nem sok köszönet volt az evezésben.

Van olyan, hogy egy állítás köszönőviszonyban sincs a realitással. Vagy ahogy Krasznahorkai László, a fájdalmasan és csodálatosan hosszú szépirodalmi mondatok mestere mondta egyszer tőle szokatlan tömörséggel: "Nem vagyunk fölkészülve a valóságra."

Elkezdtem összeírni pár terminus technicust, amik a futószlengben gellert kapnak.

Van bennük irónia, nagy adag önsajnálat és púder.  Habosítás, felmagasztalás és bizalmaskodó jófejség.

Vannak ugye a "szakmai" kifejezések, amikkel a jólértesült szakik dobálóznak, mint például a drop, a vitálkapacitás, a plyometria meg a barometrikus mérés. De most a klasszikus csúsztatós, bennfenteskedős futó-futó interakciókból szemezgetnék.

Arra bíztatnék mindenkit, hogy kommentben írjon még hozzá, hogy wikipedizálós módszerral bővüljön a tudástárunk.

babatáv = én annyira ultrás vagyok, hogy az adott versenyen kínált távokból mindegyik más, ami nem a leghosszabb, az egy piti táv. Apropó, ez egy nagyon vicces lista 112 ponttal, hogy "Honnan tudod, hogy ultrás vagy?" (angolul.) Ez meg a Runner's World idevágó szótára.

maratoni (mint jelző) = hosszú, hősies kvalitásokat kívánó valami (már minden látvány, élmény, és a maraton szóval is így élnek vissza)
technikás = szar

jó volt = (jó) saras / esős / szopó

visszafogottan futottam = szégyenteljesen lassan (a futó azt hazudja magának és másoknak, hogy ez tudatos megfontolás volt)

"a verseny útvonala nagy részben szilárd burkolat (beton, aszfalt), a többi murva, kikopott föld, gyep" - ki itt nevezel, hagyj fel minden reménnyel

volt egy kis emelkedő = kurvára meredek volt (de a sztoriban jobb szerénykedni) 

benéztem 4 perc/km alá = majd' meghaltam (túlvállaltam)

a párom támogat = max elviseli, de inkább a töke tele van azzal, hogy mindennap több órát edzek, és minden 2. hétvégén versenyre megyek

laza 50-es = kiírta az edzőm, de kurvára nem volt hozzá kedvem

rápihentem = baszottul nem edzettem semmit előtte, és lelkiismeretfurdalásomat felvágással palástolom

nem vagyok százas = előre exkuzálom magam, hogy szégyenteljes, hozzám méltatlan idővel fogom zárni ezt a mai versenyt

a végét meghúztam = mivel végig lazsáltam, vagy feladtam a dobogót, mert hamar felmértem, hogy ma itt nekem nem osztottak lapot, ezért az illendőség kedvéért - hadd lássák a célban álldigáló népek - lesprinteltem az utolsó kilométert.

karcolgattam = már nem tudok mit kitalálni, megújulni az edzésben, így jobb híján a facebookos / stravas ismerősöket szórakoztatom. Apropó: láttátok a futással és bringázással "összerajzolt" térképgyűjteményt? Klikk ide.

Ennyit tudtam kapásból. Úgy jártam, mint pár éve az orfűi triatlon versenyszervezője: miután a lezúduló heveny eső elmosta a teljes versenyközpontot és minden cuccot, azt mondta: „Gyerekek, az élményt tudom adni, mint befutócsomag”.

Jöhetnek az ötletek!

(A poszt bővített változata a Runner's World magyar változatában jelent meg, 2019/1. szám, online részletek itt.) 

Wolfgang Behringer nagyszabású könyvének bemutatásának első részét a 20. századi szpartakiádoknál hagytam abba, de így előreszaladtam az időben, hiszen a mű igazán izgalmassá már korábban, az európai középkor sportját taglalva válik.

A SÍPCSONTRÚGÁSTÓL AZ ÁLLATHECCEKEN ÁT A NŐKIG

Az egyház negatívan ítélte meg versenyekre való felkészülést, tétlenségnek tekintette. Hatalmas a kontraszt, mert az ókorban pont fordítva volt: a kétkezi munkának nem volt becsülete, a tétlenség volt a kívánatos állapot. Savonarola prédikátori túlbuzgóságában máglyára vettette a táblajátékokat és sportszereket is. Őt nem nagyon érdekelte, hogy a nagy egyházatyák Atleta Christinek (Isten bajnokainak) nevezték a kereszteslovagokat, akik egyben a lovagi (sport)tornák résztvevői is voltak.

A középkor vezető sportága a lovagi torna volt. A torneamentum jelentése minden esetben harci játék volt, amit két fél vívott meg szabad ég alatt. A két harcos egyéni összecsapását tjostnak (párviadal), a csoportos küzdelmet buhurtnak nevezték. Amellett, hogy iszonyatos nehéz páncélzatban és fegyverzettel nyomták, nemcsak a brutális erő számított. Mivel a tornák után esténként az ünnepségek énekkel és tánccal folytatódtak szinte minden vidéken, ezért a kellem és az énekesi képességek is számítottak. A nézelődő nemes nők tehát a lovagi tornán egyfajta civilizátori szerepet töltöttek be.

Tudtátok,  hogy India 1950-ben azért mondta le a részvételt a brazíliai focivilágbajnokságon, mert a játékosokat nem engedték mezítláb játszani? Hogy Sienában 1291-ben például a rendkívüli veszélyesség miatt betiltották a hógolyózást? Hogy az Oktoberfestnek köze van az újkori olimpiákhoz? És hogy az újkoriaknak alapjában véve a világon semmi közük nincs az ókori játékokhoz? 

(A kritika 2. része itt.)

A múltkor A futás világraszóló története posztban azt ígértem, hogy ez a most tárgyalandó könyv sokkal velősebb lesz, ezért két részletben hozom le. Bizony, több figyelmet érdemel, mert komolyabb, nagyobb lélegzetű, de mégis gördülékeny, majdhogynem lebilincselő munka Wolfgang Behringer históriája. Közel 500 oldal, szerepel a címben az elrettentően ható "kultúrtörténet" szó, és hát egy német professzor írta. Azt hiszem, már itt elmenne a kedve sokaknak (pláne ha közben suttyomban kitöltötte a 15 évesek szövegértését is mérő PISA-tesztet, és elszomorodott utána), de ígérem, Behringer könyvét tényleg érdemes végigolvasni. Ennek adom itt most egy hosszabb, de remélhetőleg érdekfeszítő összefoglalóját.

A címlapon a sienai legyező alakú főtér, amire éppen különböző városrészek lovascsapatai vonulnak be 1546-ban. Tavaly a Toszkán100 után megnéztük, a mai napig így néz ki.

Januárban elkezdtem összeszedni pár neuralgikus pontot, amik a futó életében óhatatlanul előfordulnak. Ezekben a futónak - a kialakult rutin ellenére is - idővel döntéseket kell hoznia. Hova nevezzek, mi lesz, ha nem kerülök be? Fogadjak-e edzőt? Kísérővel vagy anélkül induljak el? Bevegyek-e közben fájdalomcsillapítót? Feladjam vagy ne? Körözzek vagy inkább vessem magam az ismeretlenbe egy A-B versenyen? Unatkozom - vigyek fülhallgatót vagy a dolog járulékos eleme, hogy elviseljem magam és az unalmamat? Mi a helyzet a pénzdíjakkal: motivál vagy megront? Ezekből jön megint pár téma. Gondolkodjunk, szavazzunk!

AZ ÜBERELÉS KULTÚRÁJA

A futás önmagáért, önmagunkért való dolog - dísztelen, egyszerű, tényszerű. Ezért is visszatetsző, hogy teret nyert benne az überelés kultúrája. Az amatőrökről beszélek, a profiknál és a rekordhajhászóknál ez a mentalitás évezredek óta jelen van a sportban.

Egyfelől divat, másfelől nézve szinte korszellem, sőt sokaknak alapbeállítódás lett a másikra való rálicitálás. Nagyobbat, többet, látványosabbat csinálni. Persze gyakran mindegy is, hogy nagyobb, több vagy látványosabb a kitűzött cél, az is indifferens, hogy volt már-e ilyen: elég jól kommunikálni, harsányan. Mindeközben sokan elfeledkeznek alapvetésekről: nem maga a dolog és annak minden hozadéka a fontosak, hanem csakis a célok,  célfelállítások (mert ha nem is sikerült, a hype így is megvan), mert azzal lehet kitűnni, figyelmet szerezni. (Szélsőséges esetben ez vezethet egyértelmű csalásokhoz  vagy megkérdőjelezhető hitelességű teljesítésekhez.) 

De itt jön egy izgalmas paradoxon: a rátromfolás kultúrájában pedig egyre többet bíz az ember másra, külső segítségekre, mint magára. Ez önellentmondás: hiszen ő találta ki a saját célját, mégis azonnal mással képzeli el megvalósítani. Minél nagyobb a "tét", minél bonyolultabb a célkitűzés, minél rázósabbnak ígérkezik, annál többet szeretne kiszervezni, hogy más vállára is jusson a terhekből, felelősségekből, miközben az ő dolga egyszerűsödik. (Nyilvánvaló, hogy vannak olyan vállalások, ahol nem lehetne más nélkül megcsinálni: vagy mert konkrét szabály írja elő, hogy legyen segítség, vagy a logisztika, pl. a  tavalyi 50 kilis etapokban végigfutott Kék Túra).

Elég furcsa direkt vállaltan úgy menni a nagyobb ellenállás felé - amit elvileg szeretünk, ami motivál minket -, hogy közben magát az ellenállás nagyságát az ember megpróbálja minimalizálni, csökkenteni vagy éppen olajozottabbá tenni. Nem bűn, nem hiba: mások vagyunk, különbözőképpen gondolkodunk, ki többet hagy másra, ki kevesebbet. Erről szól majd ez a poszt és ennek a folytatása, és persze erről is szólt a "felszopó" írás, amiben a kísérés kisértését jártam körbe. És ha már ennél a momentumnál tartunk, rendezzünk nem reprezentatív szavazósdit.

Felmerült múltkor az is, hogy ne mondjam már meg senkinek, mit és hogyan is kéne csinálna. Kezdett olyan érzésem lenni, mintha vaskalapos nyelvművelő volnék, aki a helyes beszédről és írásról delirál. De nincs olyan, hogy helyes. Például a nyelvtudomány a közlés, a kommunikáció megvalósulását tekinti helyesnek, bárhogy is történik. Ami pedig félreértéshez vezet, azaz gyengíti a kommunikációt, na az a nem helyes. Tehát itt félreértés van olvasói / írói részről. Saját magamról írok, a saját viszonyulásomról, illetve saját véleményt és/vagy tapasztalatot, semmi deskriptív szándékom  nincs.

Ki mit visz el az írásokból - az ő dolga. Nincs "csak és kizárólag", csak személyes preferenciák. Egy haverom szerint azok hajlamosak kikérni maguknak, hogy nekik senki ne mondjon meg semmit, akiknek egész életükben mindig megmondták a dolgokat, és sajnos ettől frusztrálttá váltak, és pillanatok alatt rágörcsölnek mindenre. A suliban is voltak, akik komolyan vették a "kötelező irodalom" kifejezést, és nem azt olvasták, amihez kedvük volt. (Ebben  persze benne lehetett a kötelező irodalom is.)

A mostani és jövőbeni témák sem lesznek kevésbé megosztóak, mint kísérés. De a lényeg azon van: beszéljünk róla, legyen értelmes dialóg, kommenteljünk - én inkább csak feldobnám őket. Biztos van olyan szempont, amit kihagyok, vagy nem is tudok róla, esetleg nem tartom fontosnak, vagy csapongók.

1) Fájdalomcsillapítóval vagy sem?

Ez főleg etikai kérdés. Az ortodox szemlélet szerint a futás része a fájdalom, csillapítani nem ér. A kőkemény futónáciknak pedig már egyenesen csalás. A megengedőbbek, ha nem olvasnak tiltásról a szabályzatban, simán bekapnak egy-egy Algoflexet, Cataflamot, vagy valami durva cuccot. Merthát ha stimulálni lehet koffeinnel korlátlanul gélben, kávéban, tablettában, akkor ez is belefér. Beleférhet. Egyesek a kísérőikkel komplett háziorvosi táskában elférő patikát vitetnek a versenyre. Nem toxikománok ők, csak óvatos duhajok.

Lehet-e, kell-e határt szabni ennek? A külső "gyorsgyógyítás" (pl. jegelés, lekenés, ragtapasz) oké? A belső (lenyelt gyógyszerek) már nem? Tovább lehet rugózni még azon, hogy egyáltalán a gyógyszerhasználat része lehet-e a versenyzésnek. Lehet-e nyugtatót bevenni (pláne sörrel) verseny előtt, hogy egyáltalán valamennyit aludni tudjon az izguló futó? Vagy Immodiumot bekapni, hogy a széklet (mint a Taft-frizura) tartson? Ha verseny előtt történik a szerhasználat, esetleg utána, az oké, csak közben nem fair? Hol kezdődik a gyógyszer, és hol a természetes hatóanyag, népi praktika? Tudjuk-e, hogy hat határterheléses futónál egy-egy készítmény? Tudja-e maga a futó?Tanúja voltam, amikor UB-n egy sporttárs a magas pulzusra (szívverés) Panangint ajánlott a versenyzőtársnak. A másik azt kérdezte: Az jó? Persze, vedd csak be. És bevette. Vak vezet világtalant.

2) Sorsolással vagy gyorsasággal?

Ez igazából álkérdés. Mindenkinek meg kell kapni az esélyt, hogy nevezhessen. Ettől (is) szép az amatőrsport. Ez nem Monty Python-comeback show, ahol 15 mp alatt elfogytak a jegyek, annyian klikkeltek. 

A versenyszervezők így is kreatívan tudnak bánni az eszközökkel, néhol ezeket vegyítik:

pl.

- differenciált árú sávos nevezés (korai, normál, késői - és ezek egyre drágulnak)

- nemzetiségi kvóta

- elért időeredmény alapján rangsorolás

- előzetes kvalifikáció, illetve automatikus bekerülés eredmény alapján.

A Spartathlonon pár éve rájöttek, hogy az baromira gáz, hogy az kerül be, akinek jobb a netkapcsolata és boszorkányosabban veri a klaviatúrát, amikor nyílik a nevezési felület.). Emlékszem, amikor a Boston Marathonra neveztem, megjelöltek egy (1) napot, amikor nevezhettem. Nem kellett gyorsnak lenni, de csak aznap tudtál nevezni. 

Ilyen egy úriember, amikor megtudja, hogy azalatt az öt perc alatt, amíg ő a nevezési lapot pötyögte, közben betelt az Omszki tavat körbefutó versenyre a nevezés:

Kíváncsi vagyok, mikor jön el a licit ideje. Aki nagyon be szeretne jutni majd egy versenyre, lehet, hogy hajlandó lesz - mint az eBayen - licitálni. Aki többet ad, bekerül. De az is lehet, hogy "holland licit" lesz, mint a rotterdami virágpiacon: nem lentről indul, hanem fentről csökken a kikiáltási ár, és aki már nem bírja idegekkel, mert fél, hogy valaki megelőzi, az lecsapja a még magas árat.

Van, ahol sajtos pontrendszerrel szelektálnak Badwater): nem elegáns, de a szervező megválogathatja, rostálhat. Van, ahol mégcsak pontrendszer sincs (Barkley), hanem furmányosan elrejtett nevezési lehetőség (konkrétan alig lehet megtudni, hogy mikor és hol lehet feliratkozni), amihez demotivációs levelet kell írni (tedd magad érdekessé, illetve hülyévé), majd a szervező mazsolázik. De hangsúlyozom: ha korrektek, akkor ezeket a nevezést szűrő filtereket a demokratikus nevezési lehetőségek UTÁN vetik be, és nem mint előzetesen kizáró (mert teljesíthetetlen) feltételt. Ezért hányok vért a London Maratontól, ahol a 30+ezres futólétszám ellenére is csak 10%-nál kevesebb "nem brit" nevezhet.

Az idei év itthon cezúrát hozott. (Ha jól tudom) először vezettek be futóversenyen sorsolásos rendszert itthon. A futás népszerű, a terepfutás ezen belül nagyon, és az erdőterhelésnek is van ára, az ösvénynek is megvan az áteresztő képessége, a versenyek lebonyolításának is van határa. Szóval Csanyáék idén már sorsolnak a résztvevők közt. 2018-ban az UB-n vezetik be. És gyanítom idővel a BSI-nek is el kell majd gondolkodnia, amikor majd 20000 egyéni  akar maratont futni, vagy 30000 a Vivicittán 10 km-t.

Mindenesetre a lottózásnál a sors szeszélyére van bízva az ember, a kvalifikációnál "hozott anyagból dolgoznak", azaz eleve versenyhelyzet teremtődik (kinek van adott korcsoportban jobb felkészültsége, eredménye), mik a rájelentkezés nagyon nagy elköteleződést a verseny iránt (akkor és ott gép előtt lesz a nevező) és marhajó gépelési képességeket.

3) Edzővel vagy edző nélkül?

Egy 120 kilós kollégám egy hosszúra nyúlt filmstúdiózás estéjén elmesélte a futáshoz való viszonyát. Azt mondta, hogy elkezdett futni, de idővel abbahagyta, mert megijedt attól, hogy annyira gyorsan és egzaktul reagált az aktuális (lelki) állapotára a futás. Tök érdekes szempont volt. Igazolta azt a tételt, amit gyakran elhallgatnak a futószakirodalomban, vagy a futók az egymás közti beszélgetéseikben: könnyebb lejönni, mint rászokni, sok a pályaelhagyó, nagy a fluktuáció.

Ha fordítva lenne, akkor millióan futnának itthon. Nagyon kevés olyan ember, aki ne próbált volna még futni. Oké, tán az idősebb korosztály, mert annak idején nem volt ekkora divat, sőt nem is számított illendő dolognak. Még a30 éve is meg-megszólták érte az embert - igaz, ez kultúra- és helyfüggő jelenség. De tény, hogy mindenki futott általános iskolában tornaórán akár. Vagy, ha csak valamit sportolni akart. Vagy akinek mondták, hogy ez jó lehet, próbálja ki. 

Tehát azok, akik kitartanak, és azonbelül akiknek daily basisnél is többet jelent a futás, előbb-utóbb elgondolkoznak, hogy lehetnének jobbak. Szerekkel, táplálkozással, több edzéssel, netán jobb, minőségibb, tervezett edzésekkel? (Idevágó háromrészes interjúmat Lőrincz Olivérrel itt keresd: 1, 2, 3.) Nyilván nem fogad edzőt olyan, akinek a futása hiátusokkal tarkított alkalom, netán minimálprogram az életbenmaradásra.

Mi a megoldás? A neten kering milliárdnyi edzésterv, amit a futók magukra próbálnak szabni. Persze a pulzusok ott általánosítottak (így felejtősek), a fokozatosság relatív (a futó magának okoskodja ki), a hatásfok kérdéses. Leginkább empirikusan lehet önmagunk edzőjévé válni, persze nagyon nem árt a felületesnél jobban ismerni a szakirodalmat és a tested. Magad uram, ha szolgád nincsen.

De ha lehet? Nem szolga, hanem szakember. Többnyire adott célra, idényre, vagy hosszútávra sok alkalmas edzőt találhatunk. Vigyázat: vajákosok, tapasztalatlan diplomások akadnak. Az igazán sikeres (mi a siker!?) avagy minőségi edzők közszájon forognak. Ők már válogat(hat)nak. Edzésmódszereik és árszabásuk különböznek, és kérdés, hogy melyikük mennyire adaptív, "miben utaznak":

- módszer (pulzus, gyorsítás, szarrá futtatás)

- táv (ultra, maraton, rövid) stb.

Van, akinek istállója van, van, aki várólistázik vagy szelektál, és akad, aki csak kevesekkel dolgozik. Szeretem ezt a szót: munkajelleget ad egy hobbinak. Szinte sikk edzőt tartani. Ultrafutótáborban gyakori beszélgetés, amikor egy 50 kilis túrán összeverődik pár futó, hogy "Neked milyen pulzus van előírva?" Emlékezetes óranézegetős sztorimat a 2016-os Spartathlonról lásd itt.

Könnyen kialakulhat asszimetrikus jelleg: a futó részéről irreális elvárások, tupírozott adatok, az edző részéről helytelen elemzés alapján kiírt, rossz edzésterv, hajszolás, vagy épp hogy közömbösség (12 egy tucatként kezelés). Változhatnak a viszonyok is: ami kezdetben picit hierachikus, de mégis csak partneri, mellérendelői viszony volt, felborul. Az edző kezdi el irányítani a klienst. Távszakemberből mesterré válik, a futó tanítvánnyá. Vagy a kliens kerekedik felül, és az ő szájaízéhez készülnek az alul- vagy felültervezett edzések.

Akinek az időbeosztása alkalmas arra, hogy rendszeres edzéseket végezzen betartva az edzői előírásokat, aki szereti, ha kontrollálják az edzéseit, szakértőn foglalkoznak vele, építik az évadát, leveszik az edzéstervezés nyűgét a válláról és a "végrehajtó" szerepkört osztják neki - az fogadjon távedzőt havi átlag 5-10 ezer forintért. Ja, mert azt eddig nem mondtam, hogy virtuális kapcsolatban vagy az edzővel: az esetek nagyszázalékában online megy a kérdezz-felelek és edzésterv, nem nagyon látjátok egymást.

4) Pénzdíj a dobogósoknak vagy ne?

Keveseket érint a kérdés, de többeket zavarhat. A profi sportban ez szintén álkérdés. Az amatőr sportban pedig kapásból vágnánk rá, hogy pénzdíj, sőt bármifajta premizálás, rajtpénz nélkül kell/szabad versenyezni. Van azért egy nagy szürkezóna. Eleve most beszéljünk maraton feletti távokról, mert az az alattiaknál sokkal gyakoribb a pénzdíjas honorálás. Ezzel vonzóbá szeretnék tenni a mezőnyt az elitnek vagy a megélhetési futóknak, így növelve a verseny presztízsét, amit jó esetben az indulók korábbi eredményei, rangja, és a versenyen futott ideje is validál.

Szeretjük azt gondolni, hogy az ultrának van egy edukáló hatása, hogy olyan mint a Macskafogó vasbulldoga: bemegy a konfúz, rossz lélek, és hátul kicsúszdázik a javított, megnevelt, megformált 2.0-ás változat. Azt gondoljuk: a sok küzdés hajlíthatatlanná tesz minket, és végsősoron azért szeretjük csinálni, mert önmagáért van a tevékenység, nincs benne anyagi érdek. És akkor ebbe a szép ideába rondít bele egy pénzdíj. Nofene!

Vajon az ultrasportban hol húzódnak az amatőr és profi közti határvonalak? Már ha vannak, ugye profik. Vannak a szabadstílusú versenyek, ahol a szervező dönt mindenről, így a díjazásról is, és vannak a "kötöttek", amikkel az atlétika bürokratikus világához is tapad az ultra szakág (pl. 100km, 24h VB). Utóbbinál is más szabályok, szokásjogok vannak.

Vajon kompromittál-e a pénzdíj? Változtat-e valamin? Van-e olyan, hogy ultrás etika? Fontos-e bármit kapni a végén? Ha igen, legyen az nagy összeg? Ha kicsi, mi értelme? Meg amúgyis? 

Vannak a pénzdíjtól kategorikusan elzárkózó versenyek, és vannak kimondottan gazdagon eleresztett futamok. (Megtehetik, ha sok szponzor, sok induló vagy magas részvételi díjat kérnek, és abból le tudnak kanyarintani az 1-3 női-férfi mezőnynek, vagy akár az 1-10-nek is pénzdíjat). Mostanában egyre több amatőr ultraversenyen is bevezettek pénzdíjat.

Egyszer engem is felhívott egy hazai verseny tulaja, hogy adna pénzdíjat a dobogósoknak, mik a tapasztalatok, mennyit adjon? Mondtam, szerintem semmit. Nemcsak a modern motivációs tankönyvek mondják ki egyértelműen, hogy meghaladott a pénzzel való serkentés módja, hanem a saját futótapasztalatom szerint is. Nem szimpatikus dolog. Nem ezért csináljuk.  (Bocs a többesszámért - wishful thinking.) Ez egy hobbi, szerelem, mánia, lehet belőle költséges hobbit varázsolni, de alapvetően nem az. Mi fizetünk azért, hogy rajthoz állhassunk, és a végén ne kapjunk semmit. Mert így szeretjük, mert ettől (is) kap többletjelentést az ügy.  Rég rossz, ha valakit ez mozgat. Őszintén: szánalmas. Dehát ki kell fejezni a győztesnek, hogy mégiscsak ő győzött! - mondta a vonalban a hívó. Mondtam, hogy mindenki tudni fogja, akit érdekel. Na de a benzinpénz, a szállásköltség, meg a felkészülésre fordított idő! Mondtam, hogy ezzel az erővel minden egyes indulót honorálhatna, kvázi térítési díj. Ő ragaszkodott hozzá, hogy legyen. Mondtam, akkor adjon szponzorcuccot, zselét, cipőt, ölelést, akármit. Dehát valaki ebből él, és ettől lesz különb a verseny, jólesik az elismerés mellé! - hangzott a végső érv.

Most erre mit mondjak? A díjak a hiúság Viagrái. Ideig-óráig tartanak, na és utána?

Az is bolond, aki ultrafutóvá lesz Magyarországon - mondá Csokonai Vitéz Mihályunk. Szerintem itthon senki nem él ebből (mármint ultraversenyzésből), de ha ebből él, akkor tényleg összefogja magát szarni, hogy megszerezze a 100-200 ezer forintot? Az fog lebegni a szeme előtt 140 km-nél, hogy bazmeg rákapcsolok, mégiscsak 10 darab deákferencről van szó. Van pár futó, akit szponzorok támogatnak, hol kulturált (nem tolakodó) formában, hol harsányan - utóbbiak a futóélet Tornyi Barnabásai. (Ő volt az a fociedző a '90-es években, aki amikor bejött nyilatkozni a Napkelte stúdiójába, a fehér ingét kilónyi logó, felvasalt matrica húzta le. Na jó, ezek még olyan idők voltak, amikor a Fradinak a Symphonia, aztán a West cigi volt a mezszponzora.)

Van olyan, aki az ultrázásból képes eléldegélni küllföldön : igenám, de itt egy hosszú elemző cikk, hogy miért is van olyan kurva sok DNF (did not finish) az ultrákon külföldi menők neve mellett. Egy rakat versenyen indulnak, de ha valami gebasz van, azonnal kiszállnak, nem kockáztatnak, mert majd lesz egy verseny, ahol összejön, lesz pénz, de főleg a szponzor fogja tovább pumpolni. Már amíg bírja, amíg ki nem nyírja a térdét, vagy végleg ki nem ég.

Lehet, hogy eljön még az az idő, amikor nemcsak rajtpénz, nemcsak finish pénz jár, hanem amikor chipszőnyeghez vagy dugókázáshoz ér a futó egy ellenőrzőponton, akkor a paypass-os kártyára le lehet csippantani majd egy bónuszösszeget?

Közhely, hogy ahol a pénz megjelenik, ott a dolgok más fénytörésbe kerülnek. Akár meg is romolhatnak, vagy feszültebbé tehetik a közeget. Pénzzel motiválni fura dolog egy öncélú sportban, az ultrában eddig sem volt pénz. (Miért is nem látni afrikai futókat ultraversenyen? Nem azért, mert tehetségtelenek, vagy ne lenne kitartásuk.) Mondhatnám azt is, hogy elveszti tőle az alapvonását a sport. (Vesd össze: "a közpénz, ha kikerül állami kezelésből, akkor elveszti közvagyon jellegét".) A magam részéről Indyt követem, aki az ócska, csorba pohárkát vette el, és nem a színes-szagos-díszes kelyheket a Szent Grál-polcról.

Így is bőven lehet adni a győzteseknek reklámbizbaszt, ajándékcsomagot, szponzortárgyat, izéhozét, hogy a végén a zacskókkal, kupával karácsonyfának nézzen ki a dobogón. Ki lehet utána írni Facebookra, hogy köszönöm fűnek-fának, a futó is kiírja, mindenki látja, kész a keresztpromó és még hatákonyabb is.

Egyszer nyertem "pénzdíjas" versenyen: Stratford-upon-Avonban 2:50-es maratonnal harmadik lettem. 30 fontos H&M utalványt adtak, amit csak egy másik városban tudtam beváltani. Ha tudtam volna, hogy díjaznak, akkor sem mentem volna gyorsabban.

És igen, jólesett: az eső. East-Midlands meglehetősen nedves hely.

Tudtátok, hogy Dante a pokol szenvedései között a futást is leírja, mint egy örök körtáncot, amiből nincs kiszállás? Hogy a 400 méteres pálya volt a kompromisszum a méter és a mérföld  között (negyed mérföld = 402 méter)? Hogy egy korai maratonista sós marhaúslevesbe áztatta a lábát, hogy a bőre ellenállóbb legyen? Hogy a hátrafelefutás közben 20%-kal több energiát égetsz el? Hogy az inkák futólépéses csomagküldő-szolgálatot működtettek, majd a 16. században Közép-Európában 40-50 fős gyalogos futárhálózatok működtek? Vagy hogy a New York Maraton első, 1976-os sajtótájékoztatójára egyetlen újságíró sem jött el?

Ilyen közbevetésekkel, szórakoztató részletekkel van tele az a két könyv is, amikről a következő hetekben írok. A közelmúltban jelentek meg suttyomban. Mindkettő vaskos sporttörténeti kiadvány, mindkettő kronologikusan halad, csak az egyik úgy "ánblokk" próbálja felgöngyölíteni a szálakat (A sport kultúrtörténete), míg a másik, amiről most írok, csak a futást vizsgálja. Nem kritika következik, inkább olvasónapló, kiemelve egy fontos fejezetet.

Két hete Gútán (avagy Kolarovo) futottam egy erőfelmérő tesztmaratont az alapozás kellős közepén. Ez az a része a Szlovákiának, ahol Hungaroring sima az aszfalt, sík a terep, csodás kerékpárutak vannak, kedves kis falvak. Tavaly is voltam Gútán vízkeresztkor, szerettem. Sífutórajtszámot adnak, baráti a hangulat, bitang nagyot dörrentő ágyús rajt, meleg kaja utána, szinte végig egyenes, a Vág gátja mellett haladó pálya. Idén kevesebben voltak, sokan nem akartak szembenézni a -19 és -12 között ingadozó hidegekkel. A rajtot lekéstem, mert a közvécében folyattam a lefagyott ujjaimra a melegvizet, de az egyperces hátrányból hamar felzárkóztam. Szikrázó nap, kék ég, az úton előttem átvágó őzek, szuper volt. Pláne úgy, hogy az órát otthon felejtettem: annyira szabadon futhattam, nem nézegettem a csuklómat, ez a jövő. Réteges öltözködéssel teljesen futható verseny volt, igaz a 3 (!) kesztyűben így is lefagyott a végére a kezem. 

Miért írom ezt az érdektelen felvezetést? Mert a fordítóig 3. helyen futottam, és visszaforduláskor realizáltam, hogy az addig elég jó kis hátszél micsoda brutális ellenszélbe váltott. Alig lehetett haladni, szinte lépésnek éreztem. A hőérzet még 10-12 fokot csökkent, így azért elég meredek volt. Az egyik ponton elkértem egy kukászacskót, karoknak és fejnek lukat csináltam, sokat segített. Ezzel a mutatvánnyal időt vesztettem, felért rám egy srác, akinek bringás kísérője volt. Együtt mentünk 14 kilométert visszafele. A srác beállt mögém, pedig másfélfejjel volt magasabb, egyszer nem akart vezetni, de még a széltől begörnyedt bringás kísérője is besorolt. Az utolsó 3 kilin pedig köszönés nélkül elegánsan ellépett, addigra én már ki voltam facsarva a légellenástól.

Volt időm elgondolkodni, hogy mégis mi az istent csinált a bringás kísérő. Egyszer nem láttam etetni, itatni, szélárnyékozni a srácnak. Nem sok segítség volt, közös mókának pedig lehetett volna jobb is, mint légorkánban, hódarában araszolni. Akkor kezdtem el összeszedni a gondolataimat pár futódilemmáról, amik gyakran felvetődnek. Elsőként a kísérésről, értelméről, lehetőségeiről, pro és kontra.

FUTÓDILEMMÁK - bevezetés

Az a probléma a világgal, hogy a buták mindig magabiztosak, az értelmes emberek pedig tele vannak kételyekkel - mondta Bertrand Russel. Tőle bőven elfogadható ez a leegyszerűsítő sommázat, lévén szinte mindenhez értett, és egész életében a kételyek vitték előre, Nobel-díj ide vagy oda.

A majd random jelentkező Futódilemmák-sorozatban az én kételyeim következnek. Ebből még nem következik, hogy értelmes lennék. De remény még van. Eleget írtam a vesszőparipáimról (szélárnyékról és a városi közlekedésről), ráfordulok az inkább kurrens futótémákra. Ezek lesznek még: feladás, pénzdíj, reklámozás/szponzoráció, körözős versenyek, fülhallgató/okostelefon hordozása, testi igényesség stb... Nem teszem mindegyik mondatomhoz hozzá majd, hogy "szerintem". A kiegyensúlyozottságra sem törekszem. Aki E/1-ben ír, azt mindig megtalálják azzal, hogy ő egy megmondóember. Lehet csámcsogni, fejrázni,  hümmörészni, kommentelni. De ezek inkább kérdésfelvetések a részemről, mégha vonalas megállapításnak is tűnnek elsőre. 

Leginkább az esélyegyenlőség (a fair szellemiség), és az ebből fakadó puritán versenyzés felől szemlélődöm, mert így könnyebben elkerülhető az öncsalás. Leginkább olyan témák ezek, amikben nincs személyes tapasztalatom, lévén nem élek velük, viszont láttam eleget belőlük. Egyszerre leszek kibic és analizátor. Magalslabda minden egyet nem értőnek.

KÍSÉRÉS

Az alapkérdés így szól: Miért kell kísérő egy versenyen, ahol végsősoron magadat méreted meg? 

Hát akkor, rázzuk a kefírt, figyeljük a monitort izgatottan, kezdődik a téma levetkőztetése pro és kontra. 

Talán nem árulok el titkot, hogy én azon az oldalon állok, hogy 1) nem mást akarok szívatni, hanem magamat 2) többet ér egyedül a teljesítményem, mint többesszámban 3) az élmény így is, úgy is azé, aki végighajtja a távot. 

Kinek kellhet kísérés? Akik nem szeretik a spontán helyzeteket, a rögtönzést, a váratlanul megoldandó és hosszab időtávra kiható feladványokat. Akik a biztos kereteket kedvelik, nem pedig az izgalmakkal és váratlan kíhívásokkal megfejelt extra versenyszituációkat. Tökéletesen mást gondolok, mint például Csécsei Zoli (innen is gratula a futópados világrekordjához), aki a futást csapatmunkának képzeli el. Az ellentmondás ott van, hogy egyedül készülsz fel, és mégis mások kellenek hozzá, hogy realizáld a felkészülésed célját?! Valakit a tökéletes verseny éltet (amit kísérőkkel karöltve tud megvalósítani), engem az élmény, a mögöttes tartalom, a kaland.

Tökre megnéznék megrögzött kísérős futókat egyszer szólóban nekivágni egy nagy versenynek. Kábé mint annyira lennének parában, mint kontrollfreak cégvezetőket tandembicikli hátsóülésére ültetni, ahol csak tekerhetnek, de semmi ráhatásuk az irányításra nem lehet.

Előrebocsátom, számomra a kísérés a "száraz november" kategóriába esik. Tudjátok, nemrég volt egy ilyen össznépi trend, hogy nem inni alkoholt egy hónapig. Azt megnéztem volna, hogy december 1-jén milyen és mennyi maligánfok csorgott le a száraz torkokon. De a lényeg az, hogy ez a trend pont annyira hatékony, mint amennyire értelmetlen. Mire jó? Útmutató? Illúzió? Védekezés? Tényleg egy ilyenen múlik? Miért nem bízol magadban, miért kell külső erő?

(Nem sorolom a kísérés élethelyzetébe a Hajrá Apa! krétafeliratokat, az Égjen a zsír!-táblával kint álló rokonokat, de még a maraton közben egy villamosmegállóban beadott zselét sem. Ez minimál vagy passzív kísérés, inkább követés. A konstans, tervezett, és kivitelezett, teljeskörű kísérés tartozik ide autóval, bringával, kosárkával, csomagtartós terülasztalkámmal, mindent rejtő táskákkal felszerelkezve.)

A futóevolúció része, hogy hosszabb és nehezebb távokra ácsingózik az ember. Van, aki a wishful thinkingnél megragad, és van, aki belekóstol a hosszú hosszútávba.

A teoretikus "nagy vállalásról" való gondokodás közben, vagy a kézzel fogható kudarcok után előbb-utóbb felmerül: egyedül nem megy. Ilyenkor kísérőt keres a futó és ilyeneket mondogat magában: biztos azzal rontottam el eddig, hogy nem volt kísérőm. Vagy: biztos csak úgy tudom teljesíteni a kitűzött célt, úgy tudom lenyelni a nagy falatot, ha viszek valakit pátyolgatni engem. Sörkorcsolya-effektus.

Egy egyéni, magadról és a saját határaid kereséséről, tágításáról szóló sportban meglehetősen furcsa eszmetársítás  mindez.

Aki egyedül indul el, az lehet ambíciózus, vakmerő, felelőtlen - mindig a nézőpont számít, azaz a "mihez képest" meg hogy mikor ítélsz (utólag vagy előzetesen).

A kísérés intézményrendszere nagy múltra tekint vissza, elég csak a párbajsegédekre, vagy a rock n roll bandababáira gondolni. Vagy azokra a segítő kezekre, akik miatt Dorando Pietrit, az 1908-as olimpia a maratoni győztesét diszkvalifikálták.

Szóval ha felmerül, hogy itt bizony magunk mellé veszünk valaki(ke)t, az többnyire ilyen okokból motivált:

- bizonytalanok vagyunk magunkban (megoldás: tapasztalatszerzés, mentális tréning, toleranciaküszöb-kitolás, akaraterő)

- kényelmesek vagyunk (megoldás: lépj vissza egy mezőt! Ez az egész hosszútáv-futkorászás nem a komfortzónáról szól, és már a csecsemőkorból is kiléptünk rég. Az élet harc.)

- tanult ember módjára tudjuk, hogy nem leszünk flowban, azaz a kihívás és a képesség valamiképpen nem áll összhangban, jellemzően az utóbbi rovására (megoldás: adjuk alább, és fokozatosan építkezzünk)

- nem tudunk mit csinálni a családtagunkkal, aki nagyon részt akar venni a mi emberkísérletünkben, vagy csak kíváncsi, hogy hova a picsába tűnik el a párja egy hosszú hétvégére (megoldás: mondjuk neki, hogy ő sokkal rosszabbul érzi majd magát mint mi, és mi annyira rendesek vagyunk, hogy nem akarunk direkt szopatni senkit. Amúgy ezt a variációt egyszer lehet eljátszani. Vagy ultranagy szeretetközösség kell hozzá, hogy tolerálják a hülyeségedet és még ehhez társuljanak is outsiderek. Például Gilles barátom (a képen balra) soha el sem indul kísérő nélkül, de a családnak a versenyek a nyaralás. Schirilla Györgyöt is Wartburgokkal kísérték hosszú futásai során Moszkvába vagy Bécsbe, és az ultrafutás közbeni önmagáról sem mondott hízelgőket, de amikor egy Balaton-körbefutásra kérte fel valamelyik tanítványa, akkor kifejezetten megbánta a kísérőszerepet. Babuci - így hívta találón a futót, akit istápolni kényszerült. A sztori itt.)

- valami nagy dobásra készülünk, de tényleg nagyra (Na ez utóbbi esetben (feltéve, de nem megengedve) akár még bocsánatos bűn is a kísérés. De van egy végső, pofonegyszerű kérdés, aminek meg kell felelned: mi ért többet? A magad által elért eredmény, vagy az egyengetett út? És nem az a legszebb az egészben, hogy olyan célt akarsz meghódítani, ahol direkt diszkomfortba keveredsz, és ahol a kihívás nagyobb a képességnél? 

ÍGY VAGY ÚGY

Egyébként az egyengetett útban is van különbség, átfedések bőven akadnak.

Tök más a felállás, hogy topatléta vagy műkedvelő. Más, hogy valami magasztosnak gondolt célért küzdesz a sportági elittel (vébé, bajnokság), vagy amatőrként teljesítenél egy versenyt, csak mert több akarsz lenni általa, vagy mert az irodád falán jól festene a diploma. Előbbi esetben szinte kivétel nélkül ott sürögnek a versenyző körül a segítők, nélkülük nem is vennének komolyan. Utóbbi esetben egyáltalán nem magától értetődő, hogy kell a segítség.

Különbséget jelent a tervezettség foka is. Ad hoc segítségről van szó, vagy előre precízen kitalált, felkért, felkészített kiszolgálókról. Ad hoc segítség alatt értem a verseny közben spontán kialakuló szitukat: egy elkért pulcsi, ha hideg van, egy útba eső kocsmában kikunyerált sör, vagy éppen az, ha egy ponton elheverve megkérdi valaki, hogy kérsz-e magnézium tablettát, mert rádférne ránézésre.

Tökéletes analógia: a rabszolga Ben Hur-nak vizet ad egy gyolcsruhás kéz, majd amikor fordul a kocka, Ben Hur viszonozza a Názáretinek. Az ad hoc segítségért megszállottan rajongok: felbukkanó reménysugár, találkozás a jótéteménnyel abszurd körülmények között. (A vízről jut eszembe egy régi sztori a szinkronból, amikor egy szovjet partizánfilmre behívtak pár mondatra egy büfészínészt. "Vizet, vizet!" Ez volt a mondat. Szar volt a kópia, de nem megoldhatatlan a feladat. Amikor már sokadszorra vették fel, beszólt tajtékozva a rendező: "Bazdmeg, Sanyi, nem szomjas! Ég a hajó.")

Ha már elhatároztuk, hogy "Kell egy csapat!", akkor a szervezett segítség pedig kétféle lehet. Ott is van különbség, hogy belülről kapod-e segítséget vagy kívülről.

Belülről jövő segítséghez példa: ide sorolom a terepezős Dupla Élményt, ahol együtt futsz valakivel, de mégis egyedül, kvázi mint a Tony Curtis-féle Megbilincseltekben. És ide tartoznak - erős határesettel -  az országúti bringás csapatok. A Touron Froome is és csapatársai is végignyomják naponta a 200+ kilis távokat, de hol lassítják a mezőnyt, hol betámadják a sárgatrikós kedvéért - és persze ott a szervíz autó deus ex machina.

Kívülről jövőre példa (és leginkább erről szól a poszt): a versenyen kívüli futósegítők mindig elővarázsolják neked, amit kérsz, kapsz információt, esőkabátot, cserecipőt, ilyen-olyan kommunikációt. Együtt sírnak, együtt nevetnek veled. Meghatódnak rajtad, és önnön maguk emberbaráti szeretetén.

Csakhogy mihez képest segítenek? Ki az etalon? Az ő fejükkel gondolkodnak, vagy hagyják, hogy te diktálj nekik? Úgy rugdosnak tovább, hogy azt mondják, amit ők gondolnak, vagy amit hallani akarsz? 

A kísérés: csábulás, felelősségáttolás, biztonsági záradék. A nyavalygáskultúra táptalaja. Nem mellesleg rengeteg felesleges agymunkára sarkallja a futót: "Mit kérjek a következő találkánkon? Kell-e nekem valami? Ha nem kell, nem kéne azért mégis kérni a kísérőmtől, nehogy úgy érezze, feleslegesen van itt? Vagy nem kéne-e pont azért kérnem valamit, mert később hiányozni fog, visszacsap, ha most nem veszem be ezt vagy azt? Hány százalékban enyém az érdem? Vele biztosan sikerül, vagy akár ki is eshetek?! Felöltözzek, levetkőzzek? Red bull vagy izo, netán juice? Jóég és még futnom is kell." 

Nem kell hozzá Nemzeti Konzultáció, hogy belássuk: magammal, magamért futok, magammal küzdök, nem kell külső beavatkozás, pszichológiai trükközés, mert értelmetlen. A trükk benned van. Mert ugye vannak versenyek, ahol eleve nem lehet segíteni: ott mégis, hogy bírja ki az, aki sikerrel finisel, és hogy készül egy ilyenre, aki rendszeresen igényel segítséget? Egyedül réá vagy szorítva arra, hogy megold a dolgokat magad, míg kísérővel átruházol bizonyos döntéseket, felelősségeket. Végeredményben tisztán a letett dolog, a teljesítmény számít, az hitelesít. És aki révbe ér, pontosan tudja, hogy ebből mennyi a sajátja, és mennyit biztosított más közvetve, közvetlenül.

Tényleg furcsállom, hogy egy csakis saját magadról, bensődről, határaidról szóló sporttevékenységre TEAMek alakulnak. Méternyi köszönetrovat egy teljesítés végén a masszőrtől kezdve a hatodik jógaoktatón keresztül a kuzin barátnőjééig. Kisbuszok, zászlók, egy esküvőre elegendő csomagtartónyi zaba, csapatpóló. Nem túlzás ennyi beruházás?

Ismétlem, mindez egy egyéni teljesítésről, egyéni teljesítményről szóló, egy szerencsére amatőr jellegű, egyszerű sportban.

És előfordul, hogy a szegény futó fut a kísérő után, mert úgy érzi, hogy ha már kiutaztatta, etette, altatta, felkészítette, akkor kutyakötelessége, hogy foglalkoztassa is. Ennek a másik véglete, amikor mindezek kibaszott bosszúsan forognak a futó fejében, mert kiesett, pedig volt kísérője. Jóég,  kiutaztattam, etettem, altattam, felkészítettem, foglalkoztattam - és mégsem sikerült. Wáááh!

Az elvben kísérőt igénylő versenyek szépsége pont abban rejlik, hogy kalkulálsz, felkészülsz eshetőségekre, és megpróbálod megoldani. Táp, közérzet, motiváció, önnön erőforrás szinten. Ahogy a Queen nóta címe mondja: Pain is so close to pleasure. Miért fosztanád meg magad ettől a kalandtól? Ha ezt nem szereted, menj körpályás versenyre (erről a következő posztban). Leegyszerűsítve: akik nem akarnak sokat agyalni és,parázni, akik biztos fogódzókra vágynak, azoknak való a kísérés (és a körpálya is).

Ami a csend a zenében, az a depó a futásban. Ott lehet agyalni, rebootolni, újraértelmezni, kérni és fülelni, matekolni. Nem kell ehhez senki, csak te, és amit a verseny biztosít. (A biztosít nem egyenlő azzal, hogy a szabályzat megenged valamit.) Oké, értem én, hogy sokaknak a depó vesztőhely. Olyan, mint focikapusnak az ötösön túlra merészkedni. Rizikós. De inkább adjon le minden 4. depóba biztonságból valaki egy 25x40x30 centis törtfehér ikeás dobozt benne 3 (három!) zselével, minthogy egy team nyomja a benzint a pofámba, mert úgy hozta a sors, hogy pont egy tempóban futok a pátyolgatottjukkal.

Miért nem kell hivatalos kísérő?

1) A futás nem csapatverseny. (Bocs, Zoli.)

2) Ebből következően egyedül kell küzdeni. Nem kötelező, de a dolog veleje és origója ez. Ha már Tour, mit mond Bradley Wiggins sokszoros győztes és olimpiai bajnok a brit SportMagazine-ban?: "Suffering at the hardest times.” Ez számára a versenyzés. És azt is mondja, hogy egyszer biztos vége lesz. 

3) Mit mondanak a veteránok? Megkérdeztem pár külföldi ultrást.

"Spartathlon is close to mountaneering, it is all about self-help." (Magyarán, mint egy csúcstámadó hegymászó, magadtól kell megoldanod a dolgokat.)

"Elég magamat komplikált, kizsigerelő helyzetbe sodorni, miért tenném ezt mással?" A kísérés nem leányálom, megkockáztatom nagyobb odafigyelést és készenlétet igényel, mint versenyben lenni.

"A supporter is just for a presence" - a megengedőbb szemlélet szerint a kísérő nem tanácsadó vagy szolga, csupán a jelenlétével kéne, hogy erőt adjon. (Sok futóhaver ezért is megy el kísérőnek, hogy ha már nem tud indulni valamilyen oknál fogva, akkor legalább ott legen valamiképpen a versenyen.) Szerintem ez a legelfogadhatóbb, kulturált módja a kísérésnek. Kísérés be nem avatkozás nélkül. Szóval, szellemiséggel, nézéssel segíteni. Ja, hogy azért nem fizeted ki valakinek a külföldi útját, szállását, hogy ezért avászkodjon oda? Akkor gondold át, hogy az önmenedzselésedben nincs-e a valahol hiba.

De hozzáteszem, láttam olyan kísérőt, aki inkább standby-ba állított rabszolgahajcsár pedellus volt. Egyszerre képviselte az "Ide ne gyere, bazmeg, te csíra!"-látásmódot, és a tekintete azt sugallta hogy Takarodj tovább! Akár felvett póz volt, akár komoly, a futója megalázkodva nyomta tovább. Sikeres lehet ez a taktika, a szemmelverés tipikus esete.

4) Még a legjobb szándékú, legkevésbé közbeavatkozó kísérők is eltolják a versenyt más irányba. Pláne a versenyt kisajátító kísérők. Ordenáré dolog, amikor három kísérő hajol ki a kisbuszból, bömböltetik a zenét (ezt rendszeresen megcsinálják biciklis kísérők is), posztolgatássá alacsonytják le az épp folyó küzdelmet.  Oké,  lehet így is, de azért az tudjuk, hogy az ultrafutás ethoszal messze távol van ettől. Persze a világ efelér tart, nem pedig a csönd, egyedüllét, kizárt külvilág felé.

5) Cinikus válasz: azért nem kell hivatalos kísérő, mert vannak versenyek, ahol pont leszarják, hogy milyen külső támogatást kap a versenyző. Így aztán nem-hivatalosan is simán lehet jó úttörőt játszani, aki ott segít, ahol tud.

A tókerülős nagy magyar ultrán bármit is mondanak a szervezők, ötször tapasztaltam meg (1 páros, 4 egyéni teljesítés), hogy nincs útvonalellenőrzés és -irányítás, nincs kísérőkontroll, nincs race official, nincs komolyan véve, nem fontos a dugókázás, így a limitidők betartása sem érdekes - buli a köbön, persze ez így nem komolyan vehető, méltatlan. Pedig itt van leírva a szabályzatban: "Futók kísérete akár egyéni akár csapatban indulók részére autóval az északi part teljes szakaszán TILOS! Az első 120 kilométeren tilos a futó mellett autóval gurulni és így kísérni. Erre az autók folyamatos továbbhaladása és a futók testi épsége miatt van szükség. Természetesen ez két váltó pont közötti szakaszra értendő, nem azt jelenti, hogy nem találkozhattok a kísérő kocsival a verseny alatt. Az autók közlekedését motoros rendezők segítik majd. Kérjük együttműködéseteket! A szabály betartását motoros forgalomirányítók ellenőrzik, a szabály megszegőit a versenyből kizárják." Hahaha.

6) Felvet általános dilemmákat: Magától értetődően nem csalás kísérővel indulni, csupán jogosult előnyszerzés, mégis sokak szemében torzítja a tiszta versenyzést, mondván nem egál, nem fair a kísérőt nem alkalmazókkal szemben. Ppersze erre mondják zsigerből az ellentáborból, hogy "hát hozzon akkor magával." Valamint olyan problémákat is felvet, hogy a kísérő tempót adhat (főleg Amerikában a pacer-supporter), mentesít a depózás alól, s így időt spórolsz. Ebben nagy király volt Scott Jurek, de speciel egy Spartathlonon szépen ráfaragott, mert Jurek csaja verseny alatt összejött Jurek saját kísérőjével. Hát istenem, hosszú órák a supporter carban, emberszag, unalom, egymásra fanyalodtak.

Egyébként a fenti szempontból még a legkiegyensúlyozattabb versenytípus a terepultra, ahol a pálya sajátosságai miatt minimális előnyhőz juthat a kísérőt alkalmazó futó. Sőt eleve sokkal limitáltabbak a kísérési lehetőségek.

7) Felvet versenyzői dilemmákat is: mi van akkor, ha verseny közben egy sporttársamnak segítek úgy, hogy én is versenyzek közben? Kizárnak?

Mivel a kísérés elkerülhetetlenül beivódott a futóeseményekbe, akár lehetne két végeredmény is: kísérős és nem kísérős rangsor. (Ahogy javasolták nemrégiben a doppinglegalizálás kapcsán: egy doppingos liga és egy szarrá ellenőrzött minden sportágban.) Persze ez végeláthatatlanlavinát indítana el, és számos ponton bele lehet kötni: akkor legyen vizet és izot ivó listázás is, vagy zselés és nem zselés, vagy órás és óra nélküli.

Próbáltam megvilágítani különböző aspektusokat. Számos út van ahhoz, hogy célba érj. Ezt te választod meg, nincs jó vagy rossz út, út van.

Statisztikus ismerőseimre számítok, hogy kiszámolják, hogy hány olyan teljesítő volt, aki kísérő nélkül futotta végig az UB-t vagy a Spartathlont, és hány olyan, aki kísérővel. És hány olyan, aki kiesett, pedig volt kísérője?! Merthogy láttam ilyenre is jópár példát. A kísérés sem életbiztosítás, és a nem-kísérés sem rontja az esélyedet, viszont elöbbinél picit lejtősebb a pálya, utóbbinál rögösebb, viszont olcsóbb! 

Hoppá! Hoppá! Hoppácska!

Miért kellhet kísérő?

Fent az okoknál már elmondtam. Mégegyszer: biztonság, rámenősség (segítséggel jobb eredmény), csapategység/családi egység. 

Baszki, hát persze, hogy jólesik a kísérés, ki mondta, hogy nem? Figyelem- és szeretethiányosak vagyunk, versenyen ez kiemelten igaz. Számkivetett páriák. Én leginkább itt  versenyélménnyel megszerezhető "fokozatokról" beszéltem, szubjektív érzésekről, hogy mi úton-módon érted el a sikert. (Vagy éppen hogy nem. Pedig minden adott volt.)

Létrejöhet egy Burda-szabásmintához hasonlóan tökéletesen kivitelezett verseny, már ha az időjárás és az aznapra rendelt fiziológia is ezt akarja. Kísérővel így betartható az egyenletesség, porciózható a frissítő, és validálható az edző felkészítése, taktikája is. Jurekről mesélték, hogy a Spartathlonon az engedélyzett check pointokon a kísérők lecsatolták az övtáskáját, és felraktak rá egy másikat tele az adott szakaszra rendeét cuccokal. Le a táska, fel a táska, így ment.

Azt hiszem, kiderült már: én teljesen ellene vagyok. Fairség, korrektség, egyenlőség, egyszerűség diktálja ezt. De kinek nem inge, ne vegye magára. Magam 6 éves korom óta dolgozom, úgy szocializálódtam, hogy magadért vagy felelős és az egyedül elért dolgot érezheted saját magadénak, az az igazi teljesítmény.

De az is igaz, hogy idénre Csanya próféta meghirdette az aktuális igét: 2017 a közösségi futások éve. Segítsétek egymást, Ben Hur is megsegít.

Szilveszter környékén nem sok futóval találkoztam, viszont január 1-je és 3-a közt nagy számban merészkedtek ki. Amerre kavirnyáltam, futókat láttam. Konvojban, triókban, lépcsőkön és parkokban. Este is, mínusz 4-ben. A hajnal  tiszta, lágy szavára kipörögtek a napvilágra... Mivel a jelenség szokatlan, két dolognak tudom be. Sokan próbálták ki a konzumálási ünnepre kapott cuccokat, és egyben próbálták a túlzabálást is ledolgozni. És hát a szokásos bakancslistásokból, fogadalmifutókból is cirkáltak elegen. Ők a kedvenceim, mert szépen képviselik a "remény hal meg utoljára" mondást. Tényleg remélem, kitart a lelkesedés akkor is, amikor múlik az endorfin, mert ahogy a mondás tartja, a "rakenroll az nem egy tánc", és a futás sem csak egy sport.

Az biztos, hogy amiről azt hittük, hogy már bőven a futóhype-ban vagyuk, az csak a kezdete a boomnak. Például az megvan, hogy a Trainspotting folytatásában Renton már nem heroint nyom addikcióként, hanem futópadozást? És az megvan, hogy a Nike erőltetett időugrással akarja sub2h-ra leszorítani a férfi maratoni időt? Mindenesetre a három afrikai futónak nem a kenyai vagy az etióp forradalmi eszme ad erőt, mint ahogy az október 23-án tartott 24 órás EB-n a magyar csapat egyik tagjának az '56-os srácok (remélem, csak viccelt), hanem a meglehetősen nagy bónusz. 

NINI, EGY ÚJABB ÉRDEKES ADAT!

2016-ban 6485 km-t bringáztam (város + országút). Voltak nagy elbringázásaim is nyáron, 200-240 kilométerek. A sajgó fenék mellett semmi problémám nem volt, szinte flowban tudtam tekerni, és a szlovák aszfaltos kalandozások alatt nem egyszer azon kaptam magam, hogy simán 6 óra alatt tekertem a 180 km-t, pedig nem ironman-verseny körülmények közt bringáztam, hanem átizzadt-kiprintelt térképpel, hátsó zsebbe rakott kiflikkel, útmenti kutakkal.

0 km-t autóztam (oké, 3x elkértem a haver kocsiját, hogy Ikeába menjek). Nem tervezek idénre sem többet. Mert akkor már sültkrumplitartót kéne vennem. Már 12 éve nincs kocsim, tök jó ez így. Akkor adtam el, amikor az első gyerek született. Másik pont akkor vesznek, nekem csak nyűg és stressz volt.

Ennek az apró cselekedetnek szerintem sokat köszönhetek: nem engedett elkényelmesedni, és felszabadító hatása volt a mindennapokra nézve. Ja és eszement mennyiségű dugóban töltött időt, pénzt, macerát megspóroltam.

FUTÁS

3854 km-t futottam (edzés + verseny). A cél 4000 km volt, de nem bánkódom, eszement sok melóm és utazásom volt. (és akkor a bringázást is vegyük hozzá.) Amennyi minőségi edzést végeztem, ahhoz ez elég nagy szám.

Átnézve a Garmin statisztikát sokkal beszédesebb a futással töltött idő (kb 400 óra) és az edzéstípus összevetése:

- 3% lépcsős

- 27% résztáv (atlétikapályán piramisok, fokozók, egyenletes futások - 4 perc/km vagy jóval azalatti tempókban, anaerob jócskán) 

- 18% dombos edzés (ebben a ritka terepezés is benne van, de a lényeg a le-föl, meredeken lehetőleg fölfefe, lájtos és hosszabb lejtőkön lefele)

- 21% sík (főleg 5 p/km vagy annál is pörgősebb steady state, aerob-küszöbös, esetleg fartlek)

- 31% regeneráló, lassú futás (kocogós, babakocsis, idénylevezetős, pre-alapozós)

A résztávos edzések köztudottan gyorsak, viszont nem a kilométergyűjtésről szólnak. Kevés idő alatt, relatíve sok kilométer, de mégsem számottevő, hacsak a távot nézzük. Viszont az egyik leghasznosabb.

Hiányoznak a hosszúfutásos edzések - mármint nem nekem, hanem a naptárból. 26 km körül volt a leghosszabb nyargalászás. Nincs többre időm. Nem húzom az időt, ő húz engem. De kedvem sincs rá, és főleg más az elgondolásom: nem ezeken múlik egy verseny, és nem boldogít, hogy 2-4 órát robotoljak edzés címszó alatt.

Viszont kétségkívül hátrányba kerülök a verseny egy adott pontján a sok hosszú edzést végzővel szemben, hiszen ők "begyakorolták" a hosszútávot, a rezilienciájuk jobb, míg az én megbirkózó képességem maga a rutinom, az erős fejem, a karbantartott fizikumom és az, hogy nem veszem halálkomolyan. Nekem sokkal fontosabb, hogy minél tovább csinálhassam (és persze egészségesen), minthogy szétégessem magam eszement heti edzésadagokkal, versenyhalmozással.

2016-os versenyek: Gúta Maraton, Vértes Terepmaraton, Vivicitta félmaraton, KisDuna Maraton, Wizzair félmaraton, Intersport 30km, Balaton Félmaraton.

2016-os ultrák: Toszkána 103 km terep, Nemea-Olympia dombos 180km, Korinthosz.hu 80km,  Spartathlon.

Szépen elosztva, nem belerokkanva. Ezekről mind írtam, visszakereshetők a blogon.

ERŐNLÉT

Apropó fizikum: azért sem futok hosszúkat, mert nekem nem ér véget az edzés a futás után, hogy aztán jöjjön a forró zuhany és habzsi-dőzsi, hanem még további 40 percet minden edzés után 

- nyújtásra és hengerezésre (20-30 perc),

- intenzív erősítésre (haskerék, húzódzkodások, tolódzkodáok, különféle ördögi fekvőtámaszok legalább 15 percben) fordítok.

Egy ilyen plusz 40 percnek mondjuk egy kifacsaró résztávos edzés után - amikor már fasza ki van az embernek, farkaséhes és leharcolt - hát bizony akarat- és jellemformáló hatása is van. Tehát majdnem annyi post-training van, mint futás. Ez sehol nincs leírva a Garmin-statisztikákban.

A fizikális jóléthez és sérülésmentességhez eddig hozzájárult némi úszás és szauna, ami most nincs, mert az elmebeteg stadionépítések közben szétkapták az angyalföldi proletariátus szentélyét, pletykafészkét, rekreációs mekkáját, a Dagályt. A megtérülés: a nullához konvergál. (Bocs, egyáltalán nem érdekel az élsport érdeke, jóléte, érmeik csillogása, csak a civilek társadalom- és közérzetjavító napi mozgásigényének kielégítése.) Jelenleg uszodakeresésben vagyok.

ÉTREND

Az étkezésben az elmúlt évben stabilan kialakult a zöldségevés-protokoll: napi 1-1.2 kg növényt eszem nyersen és vizes smoothie formájában. Táplál, telít, jól elosztható. Így elég rost, vitamin, és még víz is van bennem, ha keveset innék. Ami nincs, az Humet-R és BCAA tablettában kerül be. (Figyelem, info jött: a Humet-R a kobalt tartalma miatt doppinglistás. Mondjuk engem nem érint.) Székletem óraműpontosságú. Az étkezésben néha örömteli megszorítások is vannak, ha arra van szükségem: egy rohadt egyszerű diétát találtam ki (véletlenül jöttem rá), ami főleg akkor jön jól, ha gyorsulni szeretne az ember az edzésadag emelése nélkül. Ha kell, 1-3 hétig nem eszem este hét után. Így a reggeli felkelésig 12-14 óra kimarad. A test habzsolni kezdi a benne maradt felesleget, és furcsamód viszont reggel nem leszel farkaséhes, sőt moderáltabb az étvágyad. Mindehhez sokat segítenek, ha sok rostosat eszel (lásd zöldségek).

Nyáron így adtam le 4 kilót másfél hét alatt, 71-ről 67-re, pedig nekem aztán tényleg nincs nagyon miből lefaragnom. Aztán mégis akadt. Gyakorlatilag ez egy szálkásítás pusztán egy étkezési idő protokollt tartva. Mert ugyanis napközben azt eszem, amit akarok, nincs megvonva semmi. Például direkt zsíros cuccokat is eszem a hosszútávú energiaszolgáltatás miatt, illetve mert ugye vannak csak zsírban oldódó vitaminok. Sokkal inkább kreatív étrend ez, mind fogyókúra, pofonegyszerű és működik.

NA MI LESZ 2017-BEN?

Visszafojtott izgalommal közlöm, a 10. futóévemet kezdem 2017-ben, saját magam irányítása alatt. Volt 9 sérülésmentesen eltöltött, sok boldogságot, megismerést, élményt és ismerőst hozó évem. OTS (túledzés, kiégés, belefáradás) nem fenyegetetett. Lelki kimerülések, nehezen megemésztett versenyek, traumák voltak, de utólag ezek szépek, fontosak, és épületesek. Eddig elkerült a baj. Komolyan mondom, 10 éve nem voltam beteg, nem voltama megfázva, influenzás, allergiás, gyulladásos, ágyhoz kötött, lázas, törött, sérves, húzódásos vagy bármilyen krónikus. Kétszer vöröslött be a szemem, mindig az uszoda vízétől. Testi feszülések, mozgástartomány-beszűkülések voltak, de azok is régen, és a nem-nyújtás miatt.

Fokozatosság, mentális fókuszáltság, a futás mint filozófia és önismeret - ebben hiszek, így csinálom.

Már november óta alapozok, január az erőfejlesztésé, február a gyorsításé. Tavasszal egy padlógázas teljes és egy félmaratont akarok futni. (Nem a bányamaratonon.) Poénból írtam is Olinak, hogy bevállalhatna kísérletnek pulzusmérő nélkül, de nem tűnt lelkesnek. Mindenesetre az alapozást megsegítendő egy indikátorversennyel nyitom az évet: a gútai (Kolarovo) maratonra megyek, ami extrém lesz, mert szombatra -6° és -13° közé teszik a nappali hőmérsékletet. Tavaly is elég zúzmara volt, de sífutó-rajtszámban versenyezni pazar.

Nézegetek még triatlonversenyeket is, 5 év után talán illene már újra, de mindig visszavet a versennyel járó gebaszok (odamenni, ottaludni, kocsi, szállás, bedepózás, parázás a technikai számon, nehogy elbaszódjon valami alkatrész) és a pénz+macsószag, ami körbelengi a rendezvényeket. 

Ha minden terv szerint alakul, megyek egy-két görög hosszú és felemelő versenyre, illetve olasz és francia ultrákra, meg a berlini falas 160 km-re nyáron. 

GAP YEAR

Fontolgatom, hogy jövőre beiktatok egy gap yeart. Leginkább a gimi vagy egyetem után a végzett diákok elmennek kiruccani egy évet a világba, feltöltődni, átértékelni, megújulni. De bevett dolog tanároknak, menedzsereknek, sokat dolgozóknak is hét-nyolc évente a nyugati jólét országaiban egy év szabadságra menni, új motivációkat keresni. Lehet, hogy jövőre majd azt akarom, hogy deklaráltan ne legyen fontos a futás, csak egy kellemes hobbi, l'art pour l'art élvezet, mozgásbafeledkezés? A vállalásokból, a teljesítésekből, a tervezésekből legyen kikapcsolódás? Nem tudom még. Ha így lesz, beszerzek egy ilyen húsbőröndöt, ereszd el a hajam.

Persze, ismerve magamat, ez ábránd. Pedig a cél az lenne: nem elmenni versenyekre, és csak akkor futni, amikor kívánom. Ha akarom, majd last minute-ban nevezek valahova, de nem görcsölök, nem agyalok. Így persze a motivációt is helyre kell tenni, amit azért nyilván könnyebb egy versenyre vagy felkészülési szakasz etapjaira kihegyezni, mint a semmire. Szinte biztos, hogy a spontán, laza versenyzés is tud élvezetes, és akár sikeres is lenni. 

Befejezem. Egy nagy mester mondta, hogy a "kimondatlan szónak ura, a kimondottnak szolgája vagy". Mindenesetre innen szép nyerni, és könnyű veszteni is. Mindenkinek szép évadot!

Folytatódik a posztolgatás a "kevés szöveg, több vizuális tartalom" jegyében. (Önök kérték.) Ráakadtam egy szórakoztató futó-szakbarbár kontentra, ami eddig teljesen eldugottan tengődött a YouTube egyik poros szegletében. Két és félórás tömény időutazás, amiben mindenki kiszúrhat ismerős arcokat és mozgásokat. A hozzájuk tartozó test nem öregszik, csak változik, hiszen a futóenergia nem vész el, csak átalakul és átalakít. Nna.

Nagy idők nagy tanúja volt a videós, aki nem restellt majd' egy hetet végigVHSezni. Nagy idők, írom, mert itt kérem a magyar emberhordák tömege nem Gorenje-hűtőkkel megpakolva sorolt vissza Hegyeshalom átkelőjén, ami már a nevében is köszönti (Shalom!) a hazalátogatót. Itt talpalva jöttek, egyéniben és váltóban nyaldosták az ultrázás határait. Hol volt akkor még az Ultrabalaton, BSzM vagy bármi... (Oké, 1995-ben volt Nyíregyháza-Budapest futás.)

Öt nap alatt 320 kilométer. Bécs-Pozsony-Győr-Tata-Budakeszi-Budapest. Sokakat itt kapott el az ultra gépszíja.

(Asszem hiába klikkeltek itt a blogon a videóra, csak a YouTube-on lehet megnézni, mert tele van szerzői jogsértő zenével. Hallhatólag Dire Straits-mániás volt a videó szerkesztője; ez szintén kortünet.)

Az 1993. október 20 és 24 között megrendezett 4. Bécs-Budapest Szupermaratonról (pardon, Supermarathon) fennmaradt felvétel

- korszakos emberpanoptikum

- zenei Guantanamo

- divatlenyomat (cicanadrágok, fejpántok, rikító susogós melegítők, tornacsukák, kötött pulcsik, pólók, zakók, fejre rakott esernyők!!...nem sok minden változott az ízlésben)

- negyedszázados reklámkalandozás

- beszólás-gyűjtemény.

- frizura- és bajusz minden mennyiségben - Kis-Király Ernőé hibátlan. (Ernő egyik mondata is tankönyvi, igazi ultrás féllvállról-vevős, amikor megkérdezik, hogy mi a baj: "Csonthártya, de nem vészes.")

Itt kérem keveredik Barkas kocsi a perforáltpapíros mátrixnyomtatóval, az üveges Theodora Quelle mint frissítőpalack az otthonkás falusi pontőr-asszonyokkal. Itt a szponzort még sponzornak mondják, akikből a Libresse, a Queen üdítő, a Danubius rádió és a Plussz tabletta a legretróbb. Ja meg a főnyeremény: egy hófehér Skoda Favorit (egykori zsarujárgány).
A narrátor kimért kulturáltsággal, modoros precízséggel, ízes pátosszal és Kazinczy-prózamondóversenyre illő artikulációval igazít el minket végig. Kedvenc két mondatom tőle: "Fura egy nép a hosszútávfutó!" illetve "A videómágnes szalagja nemigen képes rá, hogy a kegyetlenül rideg esőn át a lélekbe lásson." Humoros kis színesek, hősbemutatás, vadítóan bennfentes becézgetés (Pista bácsi, Gabika, Sanyika stb). Mindenkit ismer, és mindenkit süvegel. Amúgy a legjobbak a kamera körül álló emberek óvatlan elszólásai. 

Pár érdekességet mutatóba közlök, de mindenki keresgéljen kedvére! Az érthető irónia ellenére tök jó volt nézni.

- ahogy a videó indul, mintha az Új Reflektor magazin különkiadása lenne arról, hogy drágul a párizsi. Feszült ping-pong zene (a Lindában verekedtek ilyenre), drámai kommentár. 

- 9:20 "Az ország nehézségei a sportra különösen kihatnak."

- a megnyitó (szilvásgombócos tésztaparti!) maga egy fasza kis show egy sportcsarnokban. Mintha egy elitgimi szalagavatóján lennénk.

- 15:30-tól Hajdú B. István veszi át a szót a Telesport részéről.

- 17:15 "A Spartathlonosok egyben futják le ezt... Embertelen." - mondja egy kibic Pék Imrének. Majd megszólal a műsorközlő hangja, mintha temetésre összegyűltekhez szólna. 18-as rajtszámmal egy kerekesszékes futó, Urbancsok Gyuri. Ma véhetően a Suhanj!-ban praktizálna.

- 21:45 Bogár Jani kemény tempója.

- 25:05 "Vigyázz a faszba!" - nem könnyű a kamerás élete, ha útban van.

- 28:20 egy hölgy kiborul. A fáradtság teszi? Vagy a végesprint? Netán fasza/p**a kivan? Vagy tévén jól mutat a hiszti?

- 31.30 "A magyar ultrafutás csodája, aki tudja, hogy hátizsákkal kell elindulni" - elfut Lőw Andris, majd érkezik Frank Tibor és Nemes Attilosz. 

- 40:50 "Figyeljétek ezt az írszettert. Most Szekeres Feri mellett fut. Sem útlevele, sem állatorvosi engedélye volt az istenadtának, nem akart magyar földre lépni." - mondja a narrátor egy kutyáról. De figyeljétek a képen ezt a ruhakölteményt is! A női topszerű atléta még
hagyján, de mi volt a koncept, miért kellett a kisgatyón indigókékkel kiemelni a pöcsrészt?

- 50:45 Tabajdi Józsi bácsi érkezik. Őt sokszor láthatjátok csomó versenyen, háta már erősen meghajlott, de rendületlenül fut.

- 51:45 és 53:00 között bepillanthatunk egy váltópont és egy versenyrendező életébe. 

- 59:10 Csamangó Feri bácsi jógázik. Remélem, oxigénreggeli is volt. (Aztán 1.49:10-nél nyilatkozik.)

- 1:14:45 óriási DJ-teljesítmény a kísérőautóból. Elképesztően szürreális jelenet a zenével, az elpatázó futókkal, a rucikkal, a köddel.

- 1:21:00 Fazekas Janó jellegzetes mozgása.

- 1:24:25 gyalogló is indult.

- 1:27:30 interjú az elitfutókkal. "Nem egy labdarúgómeccs, az biztos."

- 1:36:55 tehénátkelés két futóval, Zsigulival, kommentárral.

- 1:47:30 "Sőregi Jancsi szívesen fogad egy korty kólát, pótolni kell valamivel az elveszejtett izzadságot." 

- 1:54:40 "Én mindig azt mondtam, ott kell lenni a rajtnál és a célnál, akkor futottad le." - Kis-Király Ernő korszakos igazsága. Majd befut az előbb kólázgató Sőregi Jancsi unikális mozgással.

- 2:18:10 egy látványos váltós szenvedés. Vicces, hogy a váltópontokon mindegyik váltós akkora sprintet vág ki, mintha addig is így futott volna.

- 2:26:10 tornatermi tömegszállás Tatán. "Kérdés: "Hogy bírod a dombokat?" Válasz: "Én alföldi gyerek vagyok. De megpróbálom ésszel csinálni."  -

- 2:30:30 Németh Zoli, a bajai futóélet egyik lelke hamvas fiatalságában csajozik, de legalábbis a tapadós lastex és a mellé sodródott lány ilyen konnotációkat kelt.

- 2:31:45 Lőw Andris, immár shortban és övtáskával (!) helyzetjelent.

- 2:45:00 Kis-Király Ernő lefekszik a budakeszi célvonalra.

- 2:53:00-tól: egy sokperces snitt, amiben a célvonal bíró és a reménytelenül jegyzetelő adminlady hangja dominál. Csodálatos mondatok, amikben az irányítás, a méltatlankodás és a drukk keveredik. "Egy rajtszám nélküli, nem tudom, hova tartozik. Sehova."

Aki elég perverz ahhoz, hogy még egy ilyet végignézzen, javaslom az időutazásban még nagyobb léptékű 1991-es anyagot. Kemény cucc ez is.

Egy közeli ismerősöm mondta egyszer nekem, hogy számára a futás nem olyan dolog, amiben még nem ismerte ki magát és tovább keresgél, hanem már megtalálta, amiért csinálja, és újra meg újra kell neki. ("Running is not what I haven't found and I'm looking for. I found it and I need it again."). Amíg lesznek, utak, amik megfuthatok, hegyek, amik bejárhatók, akadályok, amik átugorhatók, ez biztos így is lesz. Erre az újra meg újra-hajtóerőre hoztam két példát. Fejezetek jönnek a "Ha én egyszer kinyitom a számat" és az "Én is elkezdtem egyszer" témakörből.

Két előadást, divatos szóval videós prezentációt rakok ki megküzdési-kíséreletekről, úgyhogy akinek verejték jelent meg a homlokán, hogy sokat kell olvasni, most megkönnyebbülhet. Egy amatőr és egy majdnem-profi sztorija következik, akiknél a futás családtag. Az amatőr egyre komolyabban foglalkozott a futásával, egyre több és nagyvolumenű terveket sző a mai napig. A majdnem-profi a nagy lendületű indulás után elfordult a hivatásszerű sportolástól. Két érdekes és még véget nem ért ív motivációkról, szembenézésekről, kalandokról. (Most látom, hogy a blog 5 éves fennállása alatt még sosem címkéztem a motiváció szót.) 

Az egyik prezit magam tartottam februárban a Vírus Klubban a saját futási szenvedélyemmel, tízévnyi fejlődésemmel kapcsolatban. Nem kevésbé célzatosan utánam Demetrovics Zsolt pszichológus beszélt a sportfüggőségekről. 

A másik ide posztolt TED-X-es előadásban Zsíros Mihály beszél a 15 évig tartó futókarrierjéről. Misi a Vivicittától kezdve a pesti maratonokig mindenféle gyorslábú távon vitézkedett, és főleg váltóban volt eredményes, nyert OB-kat, de a nagy álom, az olimpia, nem jött össze neki. Ma már sportmenedzser sportevangélista, bármit is jelentsen ez a patetikus kifejezés. Eredményei itt és itt.

Most ennyi, mert már többen rámszóltak, hogy hosszúak a posztok, a kortárs webolvasó képtelen befogadni ennyi és ilyen szöveget. Hát én kérek elnézést.

Pont egy hónapja aludt el végleg békésen 90 évesen John Foden, a Spartathlon alapítója. Egy kóbor ötlete támadt, miközben Hérodotosz Históriáját olvasta: vajon tényleg odaérhetett Athénból Spártába másfél nap alatt a futár Pheidippidész? Persze nem betonon, táblákkal jelzett kényelmes autóúton trappolva, hanem hegyen és völgyön át, tunikában-saruban, elkerülve az ellenséges törzseket, akik a viseletéről könnyen felismerték volna, hogy athéni.

Együtt vagyunk senkik, és Fodennak nagy része volt abban, hogy így lássam a futást, úgyhogy megtiszteltetés volt találkozni vele tavaly májusban. Neccesen jött össze, mert alig találtunk oda hozzá, reszkető-recsegő hangon mondta a telefonba a címet, amit nemcsak hogy félreértettünk, de a GPS-ben a félreértett címből is volt kettő ugyanolyan utca Nottinghamben. De végül másfél órát beszélgettünk egy klasszikus angol kertvárosi téglaházban. Fodenen hallókészülék, mellette járókeret, rengeteg könyv, érem, emléktárgy. A háttérben az eredeti, dúsra font koszorú, amit a próbafutás végén kapott a spártaiaktól. 

Megható volt, fontos mondatokat tettünk el tőle a memóriánkba. A legfontosabb gondolata egyfajta feloldozást is jelentett az önzőség miatt, amiért olyan sok időt töltünk futással. Ha van egy jó okod, netán egy kecsegtető, másokat is szolgáló vagy motiváló cél, akkor csináld, ne törődj vele, hogy önző vagy. Itt egy röpke részlet az interjúból. Pár hónap múlva egy hosszabb is érkezik sok delikát-infóval, sőt az interjú leirata is készülődik. Figyeljétek, kövessétek az ULTRA oldalt is frissítések miatt.

Foden a Royal Air Force tisztje volt (ausztrálként a brit légierőnél) és kedvelte az antikvitást. Hát tett egy próbát 1982-ben pár társával, hogy tapasztalati úton hitelesítsen egy ókori történetet, vagy legalábbis annak "megtörténhetőségét". Csak hárman értek célba a tesztfutáson, a három John. És közülük is csak egy valaki időn belül a sok eltévedés és egyéb nehézségek okán. Például John McCarthy vizet akart kunyerálni egy benzinkúton, de azt hitték róla, hogy tolvaj és üzemanyagot akar lopni.

Egy évvel később, 1983-ban Foden szervezésében létrejött a világ egyik legnehezebb, legszebb futóversenye, ami önismeretre, bajtársiasságra és alázatra tanít. 

Egy BBC beszámoló maradt fenn archív anyagként, ebben feltűnik Janisz Kúrosz is. A fáma szerint a szervezők nem is akarták sokáig elhinni, hogy nem csalt, annyira korán ért Spártába (21 óra 53 perc alatt), és több napon át vizsgálták, hogy minden fair play szerint zajlott-e.

Fodenről úgy fogalmazott egy brit sporttárs: "Foden is a god(father). Creator, witness, validator." Én még hozzátenném, hogy egy attitűdöt teremtett a versennyel, illetve a verseny reprodukálja évről évre ezt az attitűdöt. Foden legalábbis ráébresztette a görögöket és a futókat egy olyan szellemiségre, ami az eleve és elidegeníthetetlenül az övék, csak nem tudtak róla, és ami miatt sokan visszatérnek, vagy sokan akarnak odaérni. És ezt a szellemiséget (kisebb-nagyobb kilengésekkel) a verseny azóta is következetesen tartja. Nincs dopping, gáncsoskodás, kompetitív hangulat, nem játszik szerepet a pénz(díj), csalások sem nagyon. Nem tudom, mit hoz a jövő. A lenti képen Foden egy versenyzőt (rajtszám?) bátorít - ahogy a tájból meg tudom ítélni - valahol 210-220 km környékén.

Az alapítás után pár évig még a verseny körül sündörgött Foden, de évek múlva már átadta a szervezést egy görög bizottságnak, mert a katonaság választásra kényszerítette. Azért futni mindig is szeretett, de a maratonnál feljebb csak ritkán ment. Amikor nyugdíjba vonult, akkor 1990-1991 között futott pár 100 kilis versenyt és ennyi. Néha visszalátogatott Spártába. A képgalériában például a 3x győztes Jurekkal parolázik a 2000-es évek közepén, aztán ott van Korányi Balázs 2005-ös rajtszáma, rajta a magic touch Fodentől, és egy szignózott példány a régi könyvecskéjéből, amit az interjú végén adott, amolyan praktikus know-how spartathlonistáknak.

1) Tévénézők figyelmébe: Aki figyeli az Aranyélet c. sorozatot, az a 2. évad 2. részének 25. percében érdekes kikacsintásra (avagy keresztpromóra) lelhet a blog álneves szerzője és a Spartathlon kapcsán. 

2) Irodalomrajongók figyelmébe: Robert Browning, a Viktória-kori Anglia nagy lírikusa még költeményt is szentelt Pheiddippides spártai futásának, ilyen nagy svungú mondatokkal mint:

So is Pheidippides happy forever, --the noble strong man / Who could race like a god, bear the face of a god, whom a god loved so well.

Mivel Foden már nehezen (vagy alig) járt már az interjú idején, megkérdeztem, hogy van-e tanácsa, be lehet-e fejezni a futást. Nem vette inzultusnak. Azt mondta: Fuss egyre kevesebbet, aztán egyáltalán ne. Legalábis próbáld meg. De ma is, ha kinézel, egy szép délután van, ha tehetném, kimennék. (A képen Foden 1981-ből).

A Spartathlon legendás verseny lett. Oldalakat lehetne összeírni a nemes, megejtő, furcsa történetekből. De elég egy idei kép, ami megmagyarázza valamelyest. Matsuda Yoshiko nyolcszoros teljesítő (és mégtöbbszörös próbálkozó). Idén már 200 km környékén valami fájás kínozta, idegbecsípődés vagy bénulás, és így vergődött el a célhoz 35:59:55-ös idővel. A szoborhoz már egy helyi szervező húzta oda, mert alig tudott menni.

"Az Utazónak több kérdése is lett volna, de ahogy a férfira nézett, csak ezt kérdezte: Tudja, hogy mire ítélték?

Aki az ultrát választja, találkozni akar önmagával. (Remélem, még időben szólok.) Lehet, hogy nem tud róla, és csak a végén derül ki számára. Lehet, hogy tudatos döntése ez. A mozgatórugó lehet egy menekülési kísérlet, kompenzáció, vezeklés, nagyravágyás, gyógyító terápia, kíváncsiság, futóevolúció a kisebb távokról. Van, aki kénytelen, van, aki képtelen, van, akit ösztön hajt és van, akit az értelem.

Az ultra vakrandi magaddal - mert akármennyire azt hiszed, tisztában vagy mibenléteddel, minden egyes alkalommal meglepődsz. Eleve keveset tudunk magunkról valamit, rosszabb esetben önámítunk, hamis énképet hordunk, és persze folyton változunk. Ha vállaljuk is a szembenézést, az még csak a beleállás gesztusa, a megismerés eleje. Hogy el is juss valahova, fizikailag és lelkileg is ki kell magad hajtanod: olyan helyzetet teremtened, ami erre kényszerít. Pénzzel, felszereléssel, szájjártatással, wishful thinkinggel ez nem úszható meg. Az önismeret egy feneketlen tó. És nem biztos, hogy hízelgő dolgok kerülnek felszínre. (Ez nem a Facebook). És az sem biztos, hogy okolunk belőle vagy épülésre szolgál. De helyrekerülhet ez-az. Finomhangolhatunk. Rácsodálkozhatunk. Sziszifuszi folyamat, gyakorlatilag lehetetlenség. Mégis érdemes érte küzdeni.

Amikor egy nappalon és éjen átívelő futásba zárod magad, akkor hihetetlenül intenzíven foglalkozol magaddal. Akkor az idő, a te időd, ez a hétköznapi értelemben tüsszentésnyi másfél nap, a futásban eltöltve elasztikussá és szuperkoncentrálttá válik. Egyszerre vagy megfigyelő, alakító és résztvevő az ultra cikkcakkos vonalú, egyenetlen mozgású folyamában.

Mindig kérdezik tőlem: miért futsz? Mintha azt kérdeznék: ki vagyok én? Én is ezt kérdezem. Te is ezt kérdezed magadtól. Hol a mikronnyi helyem? Miért futok egyre többet, messzebre, mélyebbre? Mi van ott? Nem tudod rá a választ. 10 év után is inkább csak közelebb kerültem a felelethez. De azt hiszem, valami ilyesmit mondanék: ha van valami értelme a hosszú futásoknak, akkor az az önmegismerés lehetősége. Az eredmény: több és kevesebb - szó szerint.   

Több leszel, mert meg tudsz magadról valamiket. És ehhez az önfelfedezéshez (az én olvasatomban) egy tetemes idő alatt végrehajtott, monoton fizikai aktivitással egybekötött helyváltoztatással tudsz eljutni. Nyitottan a külső ingerekre, de mégis magadba zárkózva. (Vagy próbálkozz drogokkal, pszichológussal, esetleg naplóírással.) Rá vagy szorítva, hogy mélyre nyúlj, hogy párbeszédbe kerülj magaddal. Ha küzdenél is ellene, akkor is a bensődbe látsz. Akár van rá igényed, akár nincs.

Kevesebb leszel, mert sokat otthagysz az úton. Lehet, hogy az álmaidat, a felgyülemlett bánatot, bút, bajt, vagy régi önmagadat. Megkönnyebbülsz, mégha veszteségnek, kudarcnak is éled meg. Senki nem fejezett be még úgy ultrát, hogy ne lépett volna előre a saját labirintusában. (Az ultra szó behelyettesíthető más tevékenységgel is, ami ugyanezeket kínálja.)

Az önmegismerés alapja a döntés. Saját döntés, saját ítélet. Olyan, mint a lélegzetvétel: nélküle nincs élet. Döntések sorozata, ahogy először odavetődünk egy ultrára, és az is, hogy átadjuk-e magunkat magunknak, elkezdjük-e feltérképezni a kiismerhetetlent. Ha lenne bizonyosság a világban, nem lenne döntés. 

Önismeret, hogy megtudod, mire vagy képes vagy mire nem, és hogy legközelebb, mit vállalsz, mit nem. Hogy miként oldasz meg egy feladatot. Hogy meglátod a nyers, meztelen reakcióid egy határhelyzetben, fáradtság és apátia közben. Hogy tisztába jössz magaddal, problémáiddal, emberi kapcsolataid mibenlétével, fontossal és nem fontossal, kínzó kérdéseidre választ kapsz, vagy legalábbis határozol felőlük.

Mondom, több-kevesebb: akár célba érsz, akár kiszállsz. Az, hogy hol a végpont, a célban vagy valahol az úton, végsősoron indifferens. Mindig is irigyeltem azokat, akiknek van erejük (döntésük) kiszállni, elviselni a feladást. Én ezt nem merem vagy nem tudom elviselni. Ők meg talán fordítva vannak: azokat irigylik, akik folytatják vagy befejezik. (Figyelem: a feladásnak létezik fiziológiai / tudományos magyarázata is.) Egyébként befejezni egy ultrát tényleg jó dolog, mert az ember szeret feladatokat megoldani, programot teljesíteni, megmérettetni. Az ultra arról is szól, hogy a résztvevők kreálnak egy akadályt, hogy azon túllépve elérzékenyülhessenek magukon. De a boldogság átmeneti, a meghatódás obligát (bár kétségkívül fotogén). Úgyhogy a finis csak statisztikailag jelent valamit, és a hiúságunkat ápolja. 

A lényeg, ami közben történik magaddal. És az nem mindig jó, lehet hogy nem is tanulságos, mert gyakran a változ(tat)ás helyett az önmagát kutató ember inkább csak hitetlenkedve regisztrálja az ismereteit. Mint egy antropológus, amikor ismerősnek vélt tájon téved el jegyzetfüzetével. És csak ír és ír.

Az ultrázás nem hősies dolog. Aki hősként gondol magára vagy másra a futás kapcsán, súlyos szereptévesztésben vagy értékelési zavarban van. (Javaslom neki az ultrázást, hogy fenti zavarát enyhítse.) A hősnek küldetése van, másért hajt, elindul az úton, nem törődve a körülményekkel és következményekkel. Az ultra ennek a fordítottja: érdek- és érdemtelenül, számítva és foglalkozva a körülményekkel bonyolódunk magunkba.

Az ultrázás önzőség, hogy megértsd magad. Mások rovására, akik önzetlenül támogatnak, a magad építésére. Ez nem feltétlenül rossz. Akár motiváló is lehet: másokat is erre sarkallhat egy jobb élet reményében. Nekem mindent megváltoztatott a futás, aztán az ultra, ezért merek ilyen közhelyt leírni. A teljesítmény, a visszaigazolások és az esetleges siker (mi a siker?!) már csak járulékos elemek. Szóval ha van is az ultrában egy cseppnyi "hősiesség", az az önmegismerés vállalása. De ez antiheroizmus: hisz közben dekonstruáljuk mibenlétünket, romboljuk saját mítoszunkat. Kíváncsiak vagyunk, és így leszünk többek és kevesebbek. Amire rájövünk, megpróbáljuk feldolgozni, hasznosítani. Vagy csak tudomásul venni.

Ezért tartom az ultrát egy végtelenül őszinte és eszköztelen, fair dolognak. Az egyik érvényes útnak ahhoz, hogy felfedezzük, amit elfedtünk vagy amiről nem is tudunk. Egyszerű és tényszerű, öncélú tevékenység. Nem vetélkedés: helyi érdekű, csendes hobbi. A nagy dolgokhoz képest legalábbis egy jelentéktelen dolog, mert csak magunknak fontos. De nekünk kurvára. Nem ártunk, de talán használunk. Mindannyian példák vagyunk, de nem példaképek.

Viszont azt fontos érezni, hogy pontszerűen elszórva az úton, testileg-lelkileg kihajtva még vannak ott jópáran, akik ugyanezt a belső utazást gyűrik. Nincsenek különbségek, előjogok, lejön minden máz. Ugyanolyan büdösek, törődöttek, átmosottak vagyunk. Ezért szeretek veletek egy pályán lenni: együtt vagyunk senkik. 

A FUTÁS ÖTVEN ÁRNYALATA

Amiért mégis érdemes elmesélnem ezeket a görög futásokat, mert azokon az intim dolgokon túl, amiket a futó magának "privatizál" a szembenézés során, a Spartathlon mégiscsak egy pazar élmény. Szoros viszonyt ápolok vele. A kötődő nevelés, ugye.  Ez egy örömökkel és fájdalmakkal terhelt nexus. Az évi nagy önmegismerési rituálé helye és ideje. "Találkozás egy régi szerelemmel, rossz randevú, nem tudni miért, de mindig megható". Amúgy a Spartathlon annyiban különbözik a Saridon tablettától, hogy itt van idő a fájdalomra. Van egy egész év a várakozásra. A  Spartathlonra való nevezést, ottlétet, vágyakozást, visszatérést sokan próbálják magyarázni, körülírni, megfogalmazni. Én az előszóban megpróbáltam. Itt van az ősz, itt van ujra, / S szép, mint mindig, énnekem. / Tudja isten, hogy mi okból / Szeretem? de szeretem. Akik már ott voltak szeptember végén, azok egy komplex érzésre, benyomásra, felkavaró élményre emlékeznek, ami magnetikus hatással van a futóra. Folyton birizgálja. Mi is ez? Egyéni csapatsport. Koncentrált magaddal foglalkozás. Közös nevező a bajtársakkal. Vigasz. Színes kavalkád a rajtnál, küzdelmek az úton: a futás ötven árnyalata.

Szinte hazamegyek, annyit voltam ott futás / filmezés miatt az elmúlt években, jól ismerem a pályát, az indulókat. Sosem érdekelt különösen az időeredmény, a helyezés, a pulzus: alacsony órajelen, hol gyorsbban, hol komótosabban, sok befelé és kifelé figyeléssel navigálok el a célba. Azért megyek, mert az Athén-Spárta közti araszolgatás mindig egy kutakodás, időnként hipnotikus elmeállapot a krízismenedzsment közepette. Nincs vesztenivalóm: csak akkor lenne, ha nem lennék ott.  

Szerintem a 200km körüli versenyek nem versenyek, hanem kalandok. (Amikor versenyt írok, nem versenyhelyzetre gondolok, csak nincs rá jobb/több szavam.) Az ultrafutás nem igazán fizikai teljesítmény, hanem mentális. És az elme kiismerhetetlen, ezért is megmagyarázhatatlan az egész. Azt viszont biztosan tudom, hogy a lélekgyötrés végén  az utolsó kilométer a legszebb, talán az a legnagyobb vonzerő (az endorfin miatt fizikailag is felemelő). Mindig türelmetlenül várom. Az ide családi befutóra (lásd a videót) még az én kőszívem is azt mondta: oké, lehet, hogy gyorsabb még leszek a 33 óra 44 percnél 246 kilométeren, de jobb, teljesebb már nem lesz az élmény. Majd meglátjuk. 

ULTRA

A teljes képhez tartozik, hogy idén is forgattunk a verseny alatt, igaz nem olyan intenzíven mint az elmúlt években. Kiegészítő anyagok készültek az ULTRA c. filmhez, aminek nemzetközi és hazai premierje jövő tavasszal lesz, most az utómunka végét nyomjuk. Bővebben a projektről: http://ultradocumentary.com. Friss infókért, exkulzív tartalmakért pedig a film Facebook oldalára gyertek. Olyan képek és videók kerülnek majd fel, amik unikálisak lesznek. Az előzetes előzetese itt látható:

Az biztos, hogy magán a filmen kívül olyan csemegék is készülnek, mint egy könyv, vagy például egy 36 órás film a versenyútvonaláról valós futóidőben. Hangtalan, környezetbarát elektromos autóval nyomták végig a srácok a versenyt, ami egy feltöltéssel max 250 kilire volt elég. Néztek is a Nestani tavernában, amikor rákötötték a járgányt a 220-ra. Egy önfeláldozó stábtag pedig órákat menetelt egy speciális felszereléssel, hogy még az autóval megközelíthetetlen helyekre is eljusson a kamera. 

A filmezés körülményeiről a Kossuth Rádiónak beszéltem.

ELMÚTNYÓCÉV

"Senki sem szereti a fájdalmat saját maga kedvéért, vagy senki sem keresi azt és szeretné magáénak tudni, csak azért, mert az fájdalom…”." Cicero nem volt hosszútávfutó, meglehetősen kényelmesen élt, amíg Antonius felhívására meg nem merényelték. De azért citrusligetei közt sétálva, oszlopcsarnokaiban elmélkedve a szöveg*** szerint maga is rájött, hogyha a szenvedés mellé valami szépséget és értelmet kerítünk (a kettő lehet egy és ugyanaz), akkor ez a csomag olyan élményanyaggá állhat össze, amit érdemes hajszolni. Amit érdemes ambicionálni nap mint nap. Ami fúgaként kitölti, cementálja a hézagokat, hiányokat az életünkben. Egy cél, ami eszköz is. És amit újra és újra el akarunk érni, legalábbis megtapasztalni. 

Nekem a Spartathlon az egyik csomagom. 10 éve futok, de úgy igazán az elmúlt nyolc évben. Akkor kezdtem belekóstolni az ultrába (lásd a DUV-on), tán egy Mátrabérccel. És ottragadtam, azaz hogy ide-oda kirándulok. Tavaszra szeretnék egy 1:14 körüli félmaratonra felkészülni, aztán meg több külföldi hosszú ultrára menni, csakhogy a skála két szélső pólusát mutassam. Épp ezért nem edzek ultrára speciálisan, leginkább gyorsan futok, közepes távokat. Idei leghosszabb edzésem 26 km. Idén 3 ultrám volt a Spartathlon előtt (100 km terep Toszkánában, 180 km terep Görögországban, és a 81 km-es Korinthosz.hu Szekszárd-Baja közt.) Mindig kísérő nélkül indulok a versenyeken, szerintem magamra maradva az igazi a kihívás. 

A VÁLTOZÁST, MI RAJTA LÁTHATÓ

Bevallom, alig emlékszem valamire az idei versenyről. Az elmém nyomokban versenyt tartalmaz. Az elmúlt években annyi mindenre figyeltem, annyi mindent rögzítettem - most minden kanyarról vagy depóról beugrott valami -, hogy idén túlzsúfolt voltam, inkább csak átszűrtem magamon a versenyt, nem memorizáltam. Leginkább az maradt meg, hogy teszem a dolgomat. És közben döbbentem rá, hogy basszameg valamit azért mégis elvittem magammal az elmúlt évekből. Tudtam örülni útközben. Elfogadó lenni. Beszélgetni is jobb volt magammal. Békés voltam, néha morcos. Nem átkozódtam. Az első években mennyit dühöngtem, acsarogtam az útvonal egyes részein, a szervezők gonoszságán, a fájdalmon. Mindenki összeesküdött tutira! Pedig minden ugyanaz volt, csak én változtam. Most nem volt küzdelem, sokkal inkább egy elmélyülős, ismerős érzés, belenyugvás. Valószínűleg seniorizálódom. Egy perc szorongásom, kételyem nem volt. A legrelaxáltabb versenyem volt - az alvásparát leszámítva.

Visszaolvasva az eddigi spártai írásokat, felidézve az egyes évek érzéspakettját, érdekes volt látnom, hogy miként módosult a gondolkodásom, értékelésem a versennyel kapcsolatban.

KIVAGYISÁG. Először hepciáskodásból neveztem, gyakorlatilag egy 2012-es szintidőn túli UB-vánszorgás volt a kvalifikációm. (Azzal indult a blog is, referenciaírás lett.) A várólista aljáról kerültem be last minute, a 379-es rajtszám mutatja. Hosszasan hezitáltam, hogy elinduljak-e, de hát azért vannak a jó/rosszakaró futóbarátok, hogy kapacitáljanak. 2013 őszén tehát elmentem, kivergődtem, meghatározó, sokkoló, 180-fokot fordító élmény volt a teljesítése. Ordítottam, toporzékoltam, megtörtem, felvillanyozódtam. Ott valami történt. Nagyon sok dolgot elindított. A mélyremenés, lélekfejlesztés sajátos, csodálatos iskolája volt. 

BIZONYÍTÁS. Egyszer lehet hülyének lenni, ahogy egyszer véletlenül is összejöhet valami. Egy második alkalom választása már arra kérdez rá: te erre valóban képes vagy? Tényleg ezt akarod? Bebizonyítod magadnak, hogy érdemes vagy? Mit keresel? 2014 erről a kíváncsiságról szólt. Utálatos és felemelő futás volt.

ÜTKÖZET. Harmadjára már úgy mentem 2015-ben, hogy volt keresnivalóm (önmagam), tapasztalatom, relációm a versenyhez. És volt komoly tétje is - a három éven tartó filmezés fő forgatási napja a verseny volt maga, közel 50 ember dolgozott rajta a helyszínen, és 200 a háttérben. De én a rajt pillanatától a célig futóként voltam jelen. Egész évben várakoztam rá, és elfogadtam, hogy rabul ejtett. Viszont nem voltam hajlandó elfogadni már évek óta azt - amivel csak idén sikerült nyugvópontra jutnom -, hogy néha pokolian hosszú, unalmas, szenvelgős, bosszantó az út. Ó, a Spartathlon nagyon szépen helyre rakott: ismét hőzöngős, fájdalmas, frusztrált, idegileg kikészítő futam volt sok nehezítő körülménnyel. (A film ezt az állapotot konzerválja.) Ugyanakkor pont azért, mert ismertem már a versenyt, sajnos tudtam, hogy a kezdeti varázsa utolérhetetlen, reménytelen hajsza lesz megszerezni ugyanazokat az élményeket, mint először. Nem baj, kaptam más, "zselészerű, lebegő" élményeket, és adtam is.

BELENYUGVÁS. Az idei, zsinórban negyedik rajt és célbaérés pedig evidens volt. Előtte is ezt gondoltam, nem utólag akarok lazának tűnni. Saint-Exupéry írja Az ember földjében, hogy megkérdezett egyszer egy tuareget, mit jelent neki a Szahara? "Istenség, aki állandóan feléd menetel." És aztán megkérdezte magától is: "Mit jelent nekünk a sivatag? Valamit, ami megszületett bennünk. Azt, amit magunkról megtanultunk." Tökéletes analógia a Spartathlonra. Tudtam, miért vagyok ott, közben mit csinálok, mi vár. Hogy mi történhet: az mindig rejtély. De megszületett bennem, és menetel felém, és én is felé.

A KALAND

Idén inkább random fényképalbumot mutatok képaláírásokkal beszámoló helyett. 

Az egyik kedvenc képem. Balra Gilles barátom (15x finisher, 53 éves), jobbra a norvég viking, Eiolf (13x, 60 éves). Veteránok örülnek a másiknak.

Ha már ölelkezés: a nők között a 3. és az 1. győztes (a Spartathlonon minden befutót győztesnek neveznek, csak számmal különböztetik meg őket.). Maráz Zsuzsi és Nagy Kata - itt láttam őket utoljára a versenyen. A tájképeken is alig látszanak, olyan gyorsan futottak. Szokás szerint a spártai főtéren rendezett díjátadóról is lemaradtam. Négy éve képtelen vagyok eljutni oda, talán jövőre.

Ja merthogy azt még nem mondtam: én és a Spartathon az évek alatt megkötöttük a különbékénket, kedveljük egymást, és az ott töltött egy hét a tengerparttal, a görögös mentalitású szállodával, a verseny minden alkotóelemével, az emberekkel, az atmoszférával, egyszóval az akolmeleggel együtt egy kis oázis az évben. Úgyhogy ott a helyem - ha kihúznak. Oké, vannak undorító vagy unalmas részei a pályának, de ezen túl lehet lendülni. Futottam 4 Spartathlont, 4 UB-t, csináltam 4 ironmant  és még számtalan versenyt, de messze a Spartathlon a legjobb közülük, ahova jó visszatérni. És jó a klubtagság is: eddig négyen értünk megszakítás nélkül célba (4 teljesítés vagy afelett), Lubics Szilvi, Fendrik Laci, Lőw Andris és én. (!!444!!!) Nagy Kata és Máténé Varjú Edit jövőre felzárkózhat. A lányokra visszatérve egy videó: a záróceremónián így vették át a díjakat. Itt pedig a Zorbára pogózás. 

A hátizsákgyártó remélem örül. Májusban azt jósoltam, hogy Márkus Öcsi, mint az angol focibajnokságban a Leicester, a relatíve surranópályáról feltűnve még meglepetést szerez. Idén remek helyezéseket ért el, a Nemea-Olympia 180 kilis hegyi futásán 4. lett (csak jelzem, hogy az ott első Marco Bonfiglio az idei Spartathlonon 2. helyen ért be). Öcsi már sokszor járt kint kísérőként, hivatásos baszogatóként a Peloponnészoszon, de most futó elsőbálozóként parádés 29 órát teljesített, és a célfotó alapján egyben a JézusKrisztusSzupersztár főszerepére is aspirál. Öcsi a tengerparton köszönt el, kábé 30 km-nél. Hogy aztán 220-nál újra lássam a képét. Araszolgatok a "siratófalon" felfelé a leállósávban 30 órával a lábamban, dögmeleg, délután fél2, amikor egy szembejövő autó dudálva elhúz. Öcsi - mint a gimis, akit baszni visznek - fáradt vigyorral kihajol a hátsó ülésről, és a letekert ablakon keresztül odaint: "Puszillak!" Már csak egy szivar hiányzott, és Andy Vajnának vizionálom! A röhögés és a kurvanénikéd egyszerre tolult fel belőlem. Azt hiszem ez volt a payback, mert azzal cukkoltam amikor még a tengerparton együtt futottunk, hogy a tájat azért nézi-e, vagy csak a csuklóját? (Ezt a kajánkodást megkapta a szintén Lőrincz Olivér edzette Szabó doki és Edit is kora este, amikor inkább a pulzuspittyet csekkolták az órán, mintsem a nemeai völgyet. Amúgy gratula, a beérkező magyarok első sorát az Oli-tanítványok adták, a sereghajtók mi, a műkedvelő magánzók voltunk.)

Az 54 éves Marika Heinleinnek közel 100 ultra van a lábában, és versenyeken különös ismertetőjele: a lila otthonka. Még Gilles-t is állva hagyja.

Jorgosz Zakariadisz (21-es rajtszám) egy igazi kattant görög futó. Rendőr egy kisvárosban, ahol pénzt kalapoz össze, hogy részt vegyen az ultrákon (gondolni sem merem, hogy esetleg közúti ellenőrzésekből szedi össze a nevezési díjakat). Megrögzött AEKAthen drukker, mindig sárga focimezben fut. Tetemes mennyiségű húst bír megenni a díszvacsorákon. 2014-ben a célbaérése után pár órával visszafele is lefutotta a Spartathlont, hétfő estére érkezett vissza Athénba a pénteki rajt után. Idén túl sok nehéz versenyt vállalt, kiesett valahol a hegy után. Mindezek ellenére elment Spártába, az egyik szervezőtől kölcsönkért egy trófeát, amivel lefotózta magát. A képet úgy töltötte fel, hogy bár idén nem sikerült, de Spártában annyira tisztelik őt, hogy a nép megjutalmazta. Élénk vitát generált eme aktusa.

A rajt zsibbadt izgalmát nehéz felednie, aki már ott volt. Sötétben botorkálás a Herodes Atticus színházhoz az Akropolisz lábánál, suttyomban elvégzett ürítések a világörökség tövében. Audiovizuálisan nyüzsgő, illatra pánikszagú gyülekező a derengésben. Kényszerű nevetések: mutatni, hogy minden OK, pedig aggódás ül a szemekben. A kísérők rémült, együttérző, de megkönnyebbült arca, hogy nem ők fognak itt most szívni 36 órát. (De, de!) Fotózkodások az örökkévalóságnak vagy legalábbis amíg a Google digitális tárhelyei léteznek. Hétkor pedig visszaszámlálás. (Vesd össze: 2017-es UB ötórás rajtja. Ez vajon miért? Több váltó indulhasson, hogy profitábilis legyen a rendezvény? Útzár? Vagy hogy ne fussanak olyan sokat melegben a futók? Dehát átrakták május elejére a versenyt, akkor nem várható kánikula. Ki érti...)

A legifjabb célbaérő rekordja is megdőlt. A verseny előtt 3 nappal lett 18 Thore. A német srác apukájával karöltve remek idővel finiselt. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy miként élte meg a futást. Érettségről, legalábbis szívósságról beszél a 32 órás eredménye. Dietmar, az apuka 2014-ben 15. volt 26 órával, magabiztosan segített. Éjszaka több órán át kerülgettük egymást, a papa apró szöcske lábaival előre-hátra futva igazgatta a fiát. (A profilképe alapján  Dietmar a gyereket nagykorúságáig a pincében tartotta egy futópadhoz láncolva. Bocs. Max respect!)

Ezt a képet is szeretem. Balra Ari Mustala, finn időjós, legendás veterán. Időnként célba ér, máskor nem, de arca rezzenéstelen. Mozgását leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, amikor egy ördögi kísérlet folytán Lolka-Bolka, a nógrádi ropi és egy szomorú sífutó DNS-ét összekeverik. Jobbra gyengénlátó futó és kísérője.

A férfi dobogó. A lengyel Radzikowski volt már 3. Spartathlonon, 2. az UB-n, idén pedig (fekete tréninnadrágban!) megnyerte a görög versenyt. Az említett Marco 2. lett (szemüvegben), míg a cseh Radek ért be harmadikként. Róla még annyit, hogy Bechterew-kórban szenved, egy folyamatosan terjedő, gyulladásos izületi betegségben. 

Korinthoszi-csatorna hipster-szemüvegben (gyerektől kértem kölcsön!) 78 km-nél. Tervezte Gerster Béla és Türr István - mármint a csatornát, nem a szemüveget. A szerelés évek óta ugyanaz: trikó, gatya, hátizsák, plusz old-szkúl Casio karóra. Só- és aminotabletta minden órában, néhány biztonsági zselé és proteinszelet a zsákban, minden 5. pontra előreküldve valami (tonik, sajtos burek, sós perec, hétköznapi kaják, amikre vágyik a futó, mikor minden mesterséges szart megunt, vagy elege a depókajából.)

Lőw Andris idén 19-ik alkalommal futott be, csak eggyel kevesebbszer, mint a pont mögöttem beérkező német Karl Hubert. Maratonnál Tóth Attiláéktól kapta meg a kötelező liter tejét, a célban pedig egy kis borogatást. A bokája elcsesződött az utolsó 50 km-en (a leállósávban kell futni, és az út oldalra lejtése miatt az egyik láb óhatatlanul pár centivel lejjebb van.), az estét a kórházban töltötte. 

Forma1-be illő meleg.

1forma hideg. (Az idei verseny időjárás szempontjából nagyon egyszerű volt. Se eső, se extrém meleg, se szél, de éjszakára marha hideg lett. Két hosszúujjú is kellett és ez a nyaksál-burka. 174 km.)

Víz. 

Sör. A rendes gyerek (kérés nélkül!) folyékoly kenyérrel frissíti apukát, aki minden alkalmi segítségnek örül. 

Sokadmagunkkal.

Elhagyatva. 

Erőmű. (A napelemek és a szélpropellerek már a spártai főutat jelzik.)

Emberi erőforrás. (Török-Ilyés tanár úr leckét ad a görög diákságnak. Figyeljük meg a rendelkezésre álló útfelület mértékét. Csak a görögöknél lehet olyan versenyt rendezni, ahol egy autópálya szélső sávjában futhatnak reggeli csúcsforgalomban sok kilométeren át atléták, vagy ahol folyamatosan számítani lehet egy melletted-szemben elhúzó autóra. Érdemes ügyelni. Ezért sincs megengedve a fülhallgató. Meg hogy magadra figyelj.)

Táj. (A verseny eleje a tengerparttal, az olimpia óta tartó görög válság miatt félbemaradt építkezések az út szélén, olajfa-ligetek, és persze a nemeai völgy a Parthenio-hegy kaptatójáról fotózva, amit a sötét miatt sosem látunk.)

Gyorsétterem. Andalgás rizzsel. Minimáldepózásokat csináltam, hogy előrespóroljak az idővel, mert a tempót kényelmesre szabtam, így itt tudtam még időt fogni. A nagy pontokan álltam a legkevesebbet. Vesztőhelyek. Éjszaka és másnap simán kihagytam pontokat, ahogy megfogadtam. Egyszerűen nincs szükség 4 kilométerenként enni-inni, ez mind lassít és felesleges vágyakat ébreszt a csábulásra alkalmas futónak. 

Divat 1. Az excentrikus japán képzőművész lány idén egy brutális hacukában tolta végig: az Alien találkozása a fénymásoló-szitanyomattal. Lőw Andris pedig egy meglepi pólót adott líblingjeinek a záróeste: annyi pixelből rakta ki a Spartathlon-emblémát, ahányan az eddigi 34. versenyen finiseltek.

Divat 2. Analóg módon mérik az időt 81 km-nél, de legalább betartatják a versenykiírást. A pontőrbácsi verejtékes rémálmokban bukkan fel, mert ő szokta empatikusan kizárni az időtúllépőket. Mindig ebben a kék tréningben cerberuskodik. 

Nem minden előreküldött csomagért ér oda a gazdája. De a pedáns rend ellentmond a görögös lazaságnak. Pláne, amikor még meg sem érkeztél a pontra, már nyújtják a dropbaget.

Az útvonal legkedvesebb részének galériája. Új Korinthosz után kezdődik és addig tart, amíg be nem sötétedik. Régi Korinthosznál a romok dominálnak, a tájban pedig egy lekerekített hegy: pont olyan, mint a kisherceges kígyó, ami egy elefántot nyelt le. De ez még nem az a hegy. Ez a legszebb része a versenynek (nappal nézze meg mindenkI!), csakhát ezen a részen sötétedéskor kell futni. Tartana tovább hatvan kilométeren át a nemeai völgy (Apropó: a Lidlben most akciósak a nemeai borok). A növényzet, domborzat, illatok, hangulat az igazi romantikus-klasszikus Árkádiát skicceli fel.

Nem tudom, hogy telt a menet bizonyos tér-idő viszonylatban. Elvoltam magammal, nézegettem a tájat.  Leginkább 100km, Assos után kezdtem elveszteni az emlékeket. Assos idén is fergeteges volt, egy iskolányi gyerekcunami várta a futókat, volt ott hoplitasisakos kölyök, asszonykórus, autogramosztás, helyi ételkóstoló terülj-asztalkámról. Annyira vidám volt, hogy összetereltem a családot a helyi gyerekekkel egy közös fotóra.

Sajtófotó, humor kategória. De minimum cuki! Assos után kicsivel Zevgolatióban a gyerekek 50 méterenként megállítják a futót, és autogramot kérnek. Egyszer örülsz, aztán udvarias vagy, a hatodiknál már minden készségességedre szükséged van, hogy szignózz.

Az utolsó vacsora 2.0 című műtárgyat látjátok. Itt már végképp megcsalt a memóriám. Még annyit tudok, hogy kontrolláltam az alapdolgokat (sóbevitel, ivás, eszegetés), de például el-elfelejtettem a hülyebiztos módon a rajtszámra felírt depókat is (20-22 km-enként adtam le valamit). A hosszúujjúmat és a lámpámat felvettem, de azért, mert hangosan zsolozsmáztam, hogy "lámpa, póló!". Azt is tudom, hogy 110-nél nagyon fröccsöt kívántam, és az egyik depós bácsinak volt is véletlenül egy szar, savanya bora a csomagtartóban, de így volt jó.

Itt luk van a sztoriban, mert fogalmam sincs, mi történt 148 és 158 km (Lyrkea és a hegyalja között). Filmszakadás. Nem tudom, hogy az erre az alkalomra vett vadiúj lámpám jól világított-e vagy tucatszarul. Legközelebb a hegynél "ébredtem fel", mert összeakadtam Szaszával, akit a filmünk invitált meg a Runners' World támogatásával az idei versenyre. Aztán a hegytető és Nestani (160 és 170 km) közt megint off. Szasza feljött velem fotózni, beszélgettünk, aztán meg a necces kanyarokat biztosító hegyimentőket győzködtük, hogy ne küldjék le Szaszát csak azért, mert nincs nála a press pass. Hát életében nem futott hegyen a gyerek, ha innen vissza kéne ereszkednie, nyakát törné, de minimum a vakuját! A képen mélyben a görög autópálya és a nemeai völgy, én pedig 1100 méterre mászom épp. Apropó Szaszától idézek: "Ez a verseny az eddigi versenyekhez nem hasonlítható. Kíváncsian vártam, hogy mit ad a Spartathlon, milyen érzéseket, miért indulnak el újra és újra a futók, mi az, ami idevonzza őket?" A beszámolójából  kiderül.

Az biztos, hogy kétségbeesetten ágyat kerestem, mert borzalmasan álmos voltam, este kilenckor már leragadt a szemem futás közben, ez a múlt versenyeken csak éjjel három körül kezdődött. Az elősztori: a rajt előtt nem tudtam aludni. Nem voltam ideges, csak nem tudtam kikapcsolni. A brit szobatárs horkolt nehezítő körülményként. Így egy masszív 24 órás nemalvással sikerült elrajtolni. Ezt a deficititet éjjel terveztem behozni. Nappal úgy voltam, hogy bár kóválygós, remegős érzéssel indultam el, de mozgás közben ez nem releváns. Viszont amint fáradtam, tudtam, hogy muszáj lesz valamit aludni, mert baj lehet. Nemeaban (124 km) még nem akartam, nagy zsivaj volt. Akkor már majdnem 2 óra időelőnyöm volt a nappali szorgoskodásnak köszönhetően, volt mit leadni. Onnantól minden állomáson kérdeztem, van-e ágy. Ha már power sleep, legyen minőségi. De csak szék volt. Egészen Lyrkeáig (148) kellett várnom, nem volt jó. 15 percet mondtam a pontőrnek. Betakargatott. Aztán ráhúztam még 15-öt. Rizikós volt, mert nehéz egy beájulós alvás után tovább menni. De nem merevedtem le, elköszöntem, futottam. Még arra emlékszem, hogy Nestaninál is nagyon álmos lettem. Még egy alvás, 20 perc. 50 perc összesen, de kellett a továbbmenetelhez.

A hajnalig tartó periódust az agyam jótékonyan törölte. A fotók alapján látom, hogy volt itt pofozgatás, locsolgatás, grimaszolás. Amíg nem jött fel a nap, nagyon kába voltam. Asszem egyszer elhaladt egy Harley Davidson motoros konvoj is mellettünk. De lehet, hogy az nappal volt.

Időnként azért szar. Néha úgy érzi magát az ember, mint a poszt mottójában emlegetett fegyencgyarmaton. A Kafka-novellában az a gyakorlat, hogy az elítélt bőrébe vésnek mondatokat egy speciális gépezettel, hogy örökre megjegyezze tanulságul. Hajnalban az ember mindig azt vési az agyába: 1) Mit keresek itt? 2) Baszottul elegem van. 3) Soha többé nem jövök. Két nappal a verseny után mindennek ellentétét.

Másnapi csendélet neonszínnel, blökivel. Hold egyáltalán nem volt, viszont reggel nagyon szép ködtejföl ülte meg a Tripoli-medencét. Tegeban, 195 km-nél reggel nyolckor bementem egy pékségbe, puszira kaptam bureket, a ponton volt friss kávé, remek napindítás volt. Masszázst kértem (teljesen értelmetlen), de nyugodtan akartam reggelizni, és időhúzós alibizésre is jól jött a masszírozás. 

A bal vádlim végig sajgott, először mintha valaki egy tojást, később egy sárgadinnyét akart volna odarejteni. Annyira feszített, már attól féltem, elszakad valami az izomban. A két vádli közti különbség a célbaéréskor.

A részidőket megnézve, több helyen futottam, mint sétáltam, még a emelkedőkbe is belerongyoltam néha. Az biztos, hogy az utolsó 50 kilométeren végre megfogadtam a jobb szélen Andriska régi noszogatását, és "odaléptem"  lejtőkön. Visszaspóroltam az időt. 220 után nem fincsi a meredekség, nem könnyebb. De csak picit fáj az elején, aztán sima ügy. 2014-ben sokkal előbb értem mindenhova mint idén, de a végén a beérés biztos tudatában sétába kényelmesedtem. Most megfutottam az utolsó 50 kilométert, és gyorsabbban is végeztem 10 perccel 2014-hez képest. Úgy 210 körül egy bokorból pont előttem kikecmergett Török-Ilyés Laci. Ha jól értettem, végigfosta a versenyt, és most lett neki elege. Nem nagyon hittem neki, mert öltözéke makulátlan volt, de egy úr fosás közben is úr. Javasoltam neki az intenzív sétálást a feladás helyett. Be is jött.

Ezt a srácot is győzködtük a pontőrrel napfelkeltekor, hogy érdemes még tovább menni, ideje van bőven. Inkább csak mosolygott lemondón, a meleg hőfóliát választotta, és valószínűleg az egyévnyi kínzó önmarcangolást, hogy miért döntött így. Csak győzködni érdemes, vigasztalni nem.

Egy ismerősöm volt annyira perverz, hogy nézte a Spartathlon élő közvetítését a weboldalon. Onnan metszette ki ezt a részletet kb 205 kilométernél, amire futós szakzsargonnal azt mondhatjuk: intenzív gyaloglás technikás terepen. Az ismerősök figyelméről egy szórakoztató bejegyzést olvashattok itt.

Szépen megtanultam görögül a depós néniknek: 208 azaz dio midén ochto. Ez a hölgy egy házi készítésű burekkal honorálta az erőfeszítésemet. A bal vádlim már láthatóan megduzzadt.

Spárta határában még nem túl lelkesek a szurkolók, tikkadt szöcskenyájként hevernek.

Na de a végén! Ott már egymással veszekednek, ki bringázhasson a futó mellett, és eddig ki hányat kísért be.

Puszi a célban. Spártában nemcsak a Leonidasz-szobor a viszonyítási pont, hanem két márványoszlop is. Az egyiken a Spartathlon győztesek nevei szerepelnek, a másikon az eddigi olimpiákon nyertes spártai illetőségűek (még a 2500 évvel ezelőttiek is!) És a városnak Sopron az egyik testvérvárosa - fogalmam sincs, miért.

Puszi az orvosi sátorban. Idén ismét volt egy kis elkábulásom, amikor kiment az adrenalin. Nagyon fázni kezdtem,  leesett a vércukrom, kértem egy ágyat, aztán kidobtak félóra után, mert másnak is kellett a placc.

A rajttól a célig. Az önfelfedezés stációi. A családi kompánia közben strandolt, kultúrprogramozott, odaköszöntek 3-szor. A legnagyobb bókot tőlük kaptam: általában kritizálják vagy tudomásul veszik a futkorászást, de most, hogy élőben is végigmentek az útvonalon, azt mondták, ez komoly. Köszi!

Fotók: Sióréti Gábor, Szász Norbert, Sparta Photo Club, Varga Brigitta, Vid Barbara. Köszönet: Sidló Csaba (MovingObject)   ***A Cicero-szöveg nemcsak tartalma, de formája miatt is érdekes. Ezt használja a dizájner, amikor betűtípust jelenít meg vagy vakszöveget ír be valahova. Így a tipográfiára, a vizuális kinézetre ko<

Élő közvetítés: http://movingobject.co/spn16/  Én erre szavazok.

Célegyenesbe értünk idén is - egyelőre csak a Spartathlonra való (mentális) felkészüléssel. Ehhez egy elsőre avíttnak tűnő videót hoztam nektek. Amúgy, ha nagyon tántorognánk a célegyenes előtt, reméljük, mindenkinek lesz ott egy személyre szabott Brownlee-fivér, aki belöki a célba. Egy hét múlva, pénteken reggel 7-kor rajt, a valódi célegyenes persze, a spártai pálmasor még messze van. És az idő múlásával az ember még távolabbra kívánja a célszalagot. Nem véletlenül ez a blog mottója is, Mészöly Miklóstól kölcsönözve.

Apropó, lesz Spartathlon applikáció, de én azért erősen hagyatkoznék a megszokott magyar GPS-alapú térképre. Pár futó szokott cipelni magával egy mobiltelefon-akksi méretű jeladót, amin percnyi frissítéssel olvasható le minden: a vánszorgó, (magával) versenyző sebessége, pozíciója, átlaga, várható célbaérkezési ideje, de még a jeladó töltöttsége is. Köszönjük ismét Sidló Csabának, aki évről évre lehetővé teszi ezt a virtuális kalandtúrát a netezőknek. A tavalyi link ez volt: http://movingobject.co/spn15/, könnyen kitalálható, mi lesz az idei.

Szóval a dolgok kábéra elvégezve, sok kis háttérmunka, szervezgetés, logisztika azért van még, mert megint kamerázgatuk a versenyen egy picit, De a pakk szinte bepakolva (versenyen is ehető, kívánatos étkekkel, hajlatokra lanolinnal, élrehajtott eldobható esőkabáttal, füldugóval a horkoló szobatárs ellen, de matyóhímzéses, spártai sisakos póló nélkül), a dropbag-zacskók szépen felcímkézve, a felszerelés szelektálva, és a mindsetting beállítva. Gyakorlatilag csak a legutóbbin múlik egy teljesítés. Kész vagy-e fejben, és össze tudod-e magad tartani, Hány meg hány erős ember, agyontréningezett, jó futó elvérzett már, mert fejben elfáradt, megtört, elfogyott. Megjegyzem: velem is előfordulhat.

Annak, aki hosszú téli álomból ébred, és ősszel kezd neki az úgynevezett futószezonjának, vagy ha elbaltázta a tavaszit, és ősszel főnixmadárként tervez újjáéledni, vagy aki egyszerűen nincs tisztában azzal, mire képes, és a hamis illúziók elől a kegyetlen valóságba menekülne, nos nekik mind hasznos lehet pár maratoni számítgatás. Indulnál a Sparon? Vagy hétvégén a budapesti félmaratonon? Megmondom, mennyit futsz - de persze csak akkor, ha tényleg úgy futsz, ahogy edzettél, és amit valóban bírsz, nem többet, nem kevesebbet adsz ki magadból.

Leginkább maratoni távra igazak ezek a vajákos módszerek*. Az előrejelzők közül az egyik pontosabb mint a másik, ezt magamtól tudom, mert szinte percre pontosan visszaigazolták, amit az adott évben futottam. Van köztük, amelyik algoritmussal kalkulál és van, ami köridőre építő. Ez utóbbit Yasso-nak nevezik, ezért (no meg a diétázó olvasó boszantására) a görög Yasso fagyikkal illusztráltam a cikket. 

Mielőtt belevágnánk: nem tudom, figyeltétek-e, de a mostani olimpián is szembetűnő volt, hogy a  női/férfi maratonon és a triatlon futás részén gyakorlatilag az elit nem ivott. Locsolás volt, de ivászat szinte semmi. A határra tolt dehidratáció egy reális megoldás a gyorsabb, hatékonyabb futásra talán?! Úgy tűnik igen. Ráerősít erre itt a blogon már korábban közölt terjedelmes New York Times írás, ami a két óra alatti maraton lehetőségeit boncolgatja. Ott is arra megy ki a dolog, hogy a vízzel, izóval el nem nehezített, öblögetéssel "becsapott" test fog tudni inkább gyorsulni egy maraton második felében. Műkedvelő szinten sak óvatosan a kipróbálásával.

*A csillagozott, kisbetűs részben szokott lenni a buktató. Az előrejelzések nem igazán működnek, ha nem edzettél, készültél tisztességgel a választott távra. Ha csak kimész és csoát vársz ezektől az indikátoroktól, akkor bajban leszel. Egykori triatlontanárom mondta, hogy sokan azt hiszik, hogy egy szép tavaszi napon egyszercsak bekopogtat az ablakon a sportforma...

Lássunk párat!

1) Az old-school metódus. Fogod a félmaratoni idődet (hahaha, és azt ki becsüli fel? ki őrzi az őrzőket?!), felszorzod kettővel és hozzáadsz 5-7 percet, hiszen a második felére a futók nagy része elfárad. Én eddig egyszer tudtam negatív splites maratont futni, ami amúgy nem nehéz, de az rohadt nehéz, hogy az elején ne vigyen az adrenalin, utána meg, hogy visszafogd magad, hiszen a gondolat ott motoszkál: a táv felétől úgyis lassulok, inkább most szerzek előnyt. De pont ezért fingasz ki a második felére. Ha higgadtan, picit lassabban futod az elejét, marad tarzalék a második felére is. Mégha ez csak gondolati placebo.

2) Ugyanez pepitában: a félmaratoni időd percben megadva szorozva 2.11-gyel. Például: 1h38m = 98 perc. 98 x 2.11 = 206.78, azaz 3 óra 27 körüli maratoni idő. 

3) A Yasso800-as teszt pofonegyszerű indikátor, ugyanakkor bármennyire is helytálló, mégiscsak egy kártyatrükkhöz hasonlít, amikor egyszer úgy emelsz, hogy négy bubi kerül egymás mellé, aztán a következő emelésnél meg a királyi udvartartás. Magyarán: hogy lehet, hogy egy perc:mp alapú dolog átváltható legyen óra:perc egységbe ilyen pontosan?

Bart Yasso évtizedek óta a Runner's world egyik szolgáltatási menedzsere, és a kollégái róla nevezték el az évtizedes rutinon és becslésen alapuló számítgatást. Kimész a 400-as (ez fontos!) atlétikapályára, és futsz két kört, azaz 800 métert. Ebből csinálsz 10-et. Maratoni tempósan, akár full speeden, de a lényeg, hogy ugyanazt tudd hozni. Keményen, de egyenletesen megfutva. A lényeg, hogy tízet tudj összehozni szinte ugyanolyan időre. Tehát, ha elfutod az elsőt, akkor vagy nagyon kell iprakodnod, hogy ugyanolyanra fusd, vagy nagyravágyó vagy. Ja, a tempófutások közt ugyanannyi időt kocogj vagy regenerálódj bárhogyan is, mint amennyi a tempófutás ideje volt. 

Egy-egy kör után megnézed, mit mutat a csodaórád Ne a laktátküszöböt vagy a pulzust nézd, azt majd csak, ha megjön a hétfői edzésterved, hahaha. Hanem a perc:másodpercet. Ha a vágyálom maratonod 3:30-as, akkor 3 perc 30 másodperces 800 méterekre törekedj. Megfordítva: ha 3 perc 20 másodperces 2 kört futsz az atlétika pályán, és 3 perc 20 mp-t pihensz, majd ezt csontra megismétled tízszer sikeresen, akkor neked 3 óra 20 perces maratonodnak kell lennie. Nemcsak azért, mert baromi fegyelmezett vagy, hogy ezt a 10 ismétlést végignyomtad, hanem mert ugyanabban a tempóban tudtad végignyomni. Azaz versenyszimuláció, állóképesség-teszt, erő és gyorsaság felmérésére megy rá Yasso leszabályozott keretek között. Az én Yassóm tavaly: 2:50 körül flangáltak. Futottam is egy 2:47-es maratont.

4) Már nem tudom, hol találkoztam ezzel a számítgatással, de ez is helyesnek bizonyulhat. Fogsz egy 10 km-es eredményt a közelmúltból, amit verseny körülmények közt vagy erős tréningen futottál. Az időt felszorzod 4.64-gyel. Például: 52:27-es 10 kilométered van, akkor kerekítve 52.5 x 4.64 = 243.6, azaz 4 óra 3 perc örüli eredménnyel számolhatsz egy maratonin. Amikor a legjobb maratoni időmet futottam, akkor volt egy 35:59-es 10 kilim. Ha felszoroztam akkor 167.04-et kaptam, ami szinte másodpercre az volt, mint a maratoni finisidőm. (2:47.47)

Ha tudtok még, írjatok.

A magam részéről (ismerve a testemet) a picit gyorsabb kezdésben hiszek, a némi időelőnyszerzésben, amiből 38 km után, amikor már nálam óhatatlanul rendesen beköt, nehezül a láb, súlyosan tapad az izzadt trikó, elherdálhatsz pár másodpercnyit. MAga a tempógörbe egy nagyon picit lineáirsan ereszkedő vonalhoz hasonlít. Végesprint nélkül, természetesen.

Online kalkulátorok: (A tempók relatívok, és minden embernél más és más kellhet szeméylreszabottan. Ezek a számnítgatások inkább irányadók)

- Rrroka küldte: "Eoin Fahy, Ph.D. 1998. magyarítása, csak 10 percet téved félmaratonról maratonra" 

- McMillané rengeteg távra jó. Olyn ez mint az elvarázsolt kastély tükrei: van a valóság, a te tested, és van a tükör, ami megmutatja, mi lehetnél, hova érhetsz el.

- Dr. Marco kalkulátora egy kíméletlen ex-tengerészgyalogos webes felületének tűnik, akit az tesz boldoggá, ha a tanácsainak (parancsainak) magukat önként alávető futókat szenvedni látja. De a szadista ugyanakkor tudja is, mit csinál: a folyamatos pusholással, a szenvedés fokozásával és az alanyainak önfeláldozó kitartásával tutira megy. Mindenki nyer: te megcsinálod a vágyott célidőt, a doktor úr pedig behúz egy újabb strigulát a sikerei közé. A dolog egyszerű: Dr. Marco elkéri a futónévjegyedet, amiből kreál egy "kvázi profilt" az eddigi legjobb versenyidő és max pulzus alapján. (Ismétlem: nem tudja, ki vagy, mit ezdel, hány kiló vagy, milyen állapotban vagy, stb. Tehát messzemenő következtetéseket ne vonj le belőle.) Majd bemelegítő szakaszra, utána három, ugyanolyan etapra osztja fel a maratoni távot. A lényege az, hogy egyre jobban kell emelni a tempót, mégha ez teljesítehetetlenül hangzik is. Minden egyes kilométerre pontos itinert ad, mit csinálj, mire gondolj. Hangsúlyt fektet a negatív splitre, azaz, hogy a második felében a maratonnak gyorsulj.

Zárásképpen: na jó, itt van Bart Yasso.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a valóban tempós, keményen megfutott (fél)maratonhoz az egyik legfontosabb edzéstípus az irányított fartlek, avagy a tudatos iramjátékos futás. Magyarán, nemcsak akkor lódulok meg, amikor kedvem van, és akkor lassítok, amikor úgy érzem, hanem tervezetten. Szinte már résztávozásnak is mondnám, de nem az, mert a pihenő is futás a részek között. 150m középtempós kocogás majd 50m full sprint, ezt váltogatva mondjuk 2-4 km-en át. Vagy kinézhetsz egy egyenes szakaszt a futóútvonaladon, és mondhatod, hogy 3 lámpaoszlopnyi távolságot megfutok keményen, 7 oszlopnyit elkocorászok. Sok szerencsét a fulladásos halálhoz. Amúgy nagyon hasznos.

(Fotó: web + runner's world)

Egyszer James Zarei-től valamikor az éjszaka közepén 150 kilométerrel a lábában a BBC  - amúgy igazi angolos hűvös lezserséggel - megkérdezte, hogy "Hogy van?". Zarei mondhatta volna, hogy baszott szarul, hogy a töke tele az egész görög út- és lélekvesztővel, vagy hogy éppen menjenek a fenébe a mikrofonjukkal, de azt mondta: "Próbálok jól lenni." Én is ezen dolgoztam az idei Korinthoszon. Nem ment annyira, lefutottam, tanulságos volt, megcsináltam az elszámolást, helyretettem a dolgokat. Így ez a beszámoló amolyan esemény utáni tablettának minősül: keserű pirula, de segíti a félrelépés feldolgozását.