Tudtátok, hogy hogyan hangzik a futó haiku? Hogy miért jó a termőtalaj a bogyiszlói paprikaföldeken? Hogy lényegesen megemelkedett az ultraelitben az esztéták száma? Hogy mi az hogy futó-levonulás? Hogy feltűnő gatyában könnyebben levadásznak egy versenyen? Hogy az ókori görögök mit tartottak a győzelemről? Hogy milyen jólesik ket karéj bundáskenyér es 4 deci bor 6-7 óra futás után? Elárulom: kurvajól. 

Tudtátok, hogy a sprint duatlon olyan, mint a modern szex? Hogy egyes helyeken mivel helyettesítik az izóitalt illetve a sót? Hogy valaki azért megyel egy versenyezni, hogy ne teljesítsen, hanem megússzon? Hogy mi az a Bérces-szendvics? És hogy mi a flow tökéletes futó megfogalmazása?

Egy intenzív tavaszi-nyári periódus zárszámadása következik négy részben, benne egy jórafordult Spartathlon-frusztrációval, Korinthosz80 (vagy 81?) győzelemmel, a japán 250 km-rel, görög 180 kilis terepes talphasadással (Nemea-Olympia) és egyéb csemegékkel.

Kíváncsi vagyok, mit gondoltok. Tavasz van, jópár újévi fogadalmi futó már kiszállt, de sokan még gyűrik az aszfaltot. Készülnek például az első maratonra vagy tegnap szétszaggatták magukat a Vivicittán (lásd a fenti idézet fájdalma.)

Böjti tartalom, némi nárcisztikus és sztahanovista beütéssel. 

Meguntam a 70 kg körüli súlyomat, ami a Spartathlon után 74-re ment fel: öt hét alatt elég sokat utaztam, dolgoztam, hesszeltem, rendszertelenül ettem. Athénból Kínába mentem, onnan Berlinbe, onnan Korfura, onnan Bordeaux-ba, majd Minszkbe és Lodzba és végül Dubajban kötöttem ki .

Szóval elengedtem magam, ettem, ittam, éltem. Sírva vigadtam. De aztán - mint mindig - végét vetik a zenének, s hazamennek a legények.

Akinek a teste és az aszfalt a tornaterme, annak érdemes azt karbantartani, folyamatosa állagmegóvást végezni, fejleszteni. (Annak is, akinek nem, de azt talán menedzserszűrésnek nevezik, és ennél jóval lájtosabb.)

Zsinórban negyedik éve monitoroz(tat)om magam február-március táján egy győri laborban, aminek vezetője Szakály Zsolt mester, TF-s tanárom, triatlonedző,  Széchenyi Egyetem Egészség-és Sporttudományi Kar Sporttudományi Tanszékének vezetője. Testátvilágítós és futópados vitamax tesztből áll a procedúrára, valahol a terhelésélettan és a teljesítménydiagnosztika közt. (Akit ezek különbségei, méréstípusok, szakszavak érdekelnek, hallgassa meg futás közben Kabóca remek kétrészes interjúját Fülöp Tibor szakemberrel. Vagy ezt, ahol Fülöp és Lőrincz Olivér beszélgetnek.)

100 x 400 méter edzésre. Mi van?! Killing me softly. De lehet, hogy idővel a 100x400-as kihívás olyan lesz mint az Ice Bucket Challenge? Több értelme lenne. Emil Zatopek, négyszeres olimpiai és háromszoros Európa-bajnok - akinek az életnagyságú szobra a NOB egyik székhelyén, Lausanne-ban áll - az ötvenes években edzett ilyeneket.

Aranylábú gyerekek, mi a fasz van veletek, hogy így egymásnak estetek? Menjetek ki futni inkább, hogy leeresszétek a gőzt, mint a Szaffiban a vörös parókás Feuerstein lovag. Összeugrasztani, bizonygatni szakágak, módszerek, "iskolák" alsóbb- vagy felsőbbrendűségét hova vezet?

A napokban jelent meg egy véleményes, inkább kontraproduktív írás (Miről beszélek, amikor értékvesztésről beszélek? - szerzője Deli Gergely, civilben hosszútávfutó), amit egy velős Pesti Est ajánlóban úgy lehetne felcímkézni: “Szenvedéstörténet, amiben a főhős a saját és közössége vélt vagy valós frusztrációit másokon vezeti le. Igazi Hosszútávfutó vs Nem Igazi Hosszútávfutó. Vagy Igazi Atléta vs Nem Igazi Atléta.”

Ahol megjelent, a saját közegében, tapsos sikert aratott. Próféta a hazájában.

Más közegben - azt gondolom - jogosan kapott kritikákat ezért a súlyosan farnehéz írásért.

Aztán elindult az adok-kapok. A kommentekben mindenki osztotta az ellenlábast, és megnyugtatta a saját szekértáborát, úgy van jól, ahogy megmondták, jól elbeszélt mindenki egymás mellett, két láb jó, és a másik két láb rossz. Pedig a futás olyan “közös ló”, aminek nem lesz túros (azaz fekélyes, sebes) a háta, ha sokan ülik meg. Végtelen számú embert elbír, csak az emberek bírják el egymást.

(Ez a kétrészes írás egy válasz a Facebookon, az Atléták II. csoportban megjelent szövegre. A posztom, azaz a reakció első része itt.)

ÉRTÉKVESZTÉS

Ahogy az első részben írtam, versenyekről ismerem (felületesen) Deli Gergőt, a poszt szerzőjét. Nincs olyan élményem, hogy valaha is lenézőn viselkedett volna. A szövege viszont (a pozitívumok ellenére) úgy sikerült, és ez lett publikus, ez alapján formálnak véleményt az olvasók. Mielőtt írtam volna reakciót, írtam neki egy üzenetet, hogy biztos-e abban, amit leírt, nem akarja módosítani? Nem olvasta. 

Peter Greenaway zavaros, de annál érzékszerv-orgiasztikus műve tudomást sem vesz a futásról. Azért címnek jó volt. Pedig ilyen névvel, hogy Green és Away, menő terepfutó lehetne.

Szóval kész a leltár. (Sosem vagy kész.) A 2012-es itt, 2013-as itt, 2014-es itt, 2015-ös itt, 2016-os itt.)

Mit csinál ebben nedves, hűvös, szürke, Krasznahorkai-regénybe illő, reménytelen időben a téliszonyos futó (már amikor nem a téruszonyaiban, azaz a cipőiben aprítja a kilométereket)? Mereng. 

Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?

Ezt már Zalán is tudta, azért írta meg futását Vörösmarty.

Mereng tehát, és már javában tolja a tavaszra acélozó  edzéseket. Nem hiszek abban, hogy ősszel le kell állni, húzni egy vonalat mondván: jó, akkor innentől két hónapig csak alapozom. A futók többsége ezzel el is intézi, kvázi meg is nyugtatja magát, hogy jó, akkor igásló-üzemmódba beállok, és vánszorogva-poroszkálva futom a hosszúkat, hiszen ugye "gyűjtöm a kilométereket."

Nem a mennyiség a lényeg elsősorban, hanem a hatékonyság. A lenti adatokból nagyon kevés a lassú hosszú futás. Lassú rövid mint regeneráló - van, közepesen lassú rövid mint aerob edzés - van, de a többsége gyors rövid edzés (erő, erőállóképességi, gyorssasági). Tavaly sem futottam soha 20 kilométernél többet egy napon edzésen. Amire és ahogy én készülök, arra nem igénylem. Nem kell sokat dolgozni, csak mindig, ugyebár. És a puskaport sem célszerű ellőni - milyen izgalom maradna akkor a hosszúfutásos versenyekre, ha én háromnaponta tucatnyi kilométereket futkorásznék?

Helyesbítek, mert a remek januári ultrafutó táborban mindennap egymásra licitálós mennyiségek voltak. Keserves volt, mert bár a társaságot szeretem, azért is megyek időnként, de annak, hogy egyik nap 50 km, másik nap 25, harmadik nap 40 km-t fussak, számomra nincs értelme. Lenyírni magamat, hogy elmondhassam, volt egy 120-as hetem..? Mire jó? Sorozatterhelés? Lassú égés? Erre mondja Parti Nagy Lajos sportszerű elhízásból élő főhőse, hogy "beépül az." (in: Az étkezés ártalmasságáról.)

Lehet ésszerűen is szeretni a hobbidat, vagy haszonelvűen, de én, ambíciózus amatőrként a napi 20-40 kilis futásokban nem fedezem ezt fel. Nem vagyok így rágyógyulva, és kurvára nem akarom, hogy ez a napi robotról, a megcsinálandó penzumokról, a pulzusnézegetős kötelező futásokról szóljon. Ráadásul nekem egy 60-75 perces edzés után, amiben bemelegítés, levezetés, iskolázás is van, ugyanennyit tornázok, nyújtok, hengerezek, erősítek. Ez alkalomszerűen ugyanis szart sem érne. Heti egy - hát jobb, mint a semmi. Így nekem az edzéshez tapad, mint a cápához a kalauzhal.

Inkább mindenkinek azt tanácsolom, hogy a túlzásba vitt hosszúzások helyett 1) inkább mentális képességeit erősítse, 2) látogasson ki gyakrabban egy atlétikapályára, és kezdje el kiaknázni a még meglévő fehér izomrostjainak erejét. Mert a lassúzásra való vörösből annyi van és lesz még, annyit lehet kocorászni, amennyit akar az ember. És a hosszú versenyek valós és komplex terhelésnek, kvázi hasznos edzésnek is beillenek (lásd a nemzet Katinkája).

Nem feltétlenül azzal kell villantani, hogy mennyit futsz, hanem hogy mennyit nem. Idézek 2014 és 2015 évekből: ""valaki megdicsért, hogy mennyit futottam idén (utalva a minőségre, mennyiségre egyaránt), mire megjegyeztem, hogy nem is futottam olyan sok kilométert, mire a válasz az volt, hogy OK, de milyen rövid idő alatt nem futottad azt az olyan sok kilométert? De fogalmazhatok úgy is: mennyi kilométert nem futottam meg lassan, és mennyit futottam meg gyorsan, avagy mennyi idő alatt futottam meg az annyit."

Akkor statisztikák. Mint jó tanítvány, beszámolok edzőmnek, jómagamnak a 2017-es évadról.

1200 km országúti kerékpár + görgő télen heti 2-4 óra (2 alkalom, 80-100 km) (a napi 20-30 km városi biciklizést nem számítom ide)

3552 km futás. 4000 km-t céloztam, de a vádlisérülés és a rengeteg utazás szétszabdalta az életet és a terveket. Ezek az edzések (fél)maratoni edzéstípusok voltak. Ezzel állítólag nem lehet a Spartathlonra meg egyéb ultrára felkészülni. Ó dehogynem. Eleve nem is fizikailag kell készülni, max 10% a fizikalitás, 90% a mentális-lelki. Hozzá kell tennem, hogy szerintem?!

Kb. 260 futó edzés volt (beleértve a versenyeket). Azaz az év 2/3 részén futottam. Plusz még a közel 30 alkalom országúti bringázás.

Folytassuk tovább csak a futással.

A 260 futóalkalom 368 órát igényelt (15 nap, azaz két hét). Átlagosan 85 percet tehát. Ezalatt lement kb. 275 000 kalória. Ha egy felnőtt, 70 kilós ember napi szükségletére vetítem (2500 kalória), akkor az 110 napnyi kalóriamennyiség, azaz harmadévnyi.

Magyarán:

1/3-ad évnyi kalória

2/3-ának az évben futottam, viszont ehhez csak

0.12/3-ada kellett az évnek (a 365 nap 4%-a a 15 nap).

Újabb érdekes adatok!

Ennek közel 60%-a fingatós pályaatlétika, főleg iramfutás, futósuli, résztáv. De írhatnám, hogy réz táv, mert arany-ezüst-bronz medálok nem járnak érte.

Azaz tavasszal még hasznos a rövidtávokra, utána az ultrázás miatt mindegy is, nem profitálok igazán belőle, totálisan más edzés kéne oda az eredményesség szempontjából, ha ez érdekelne. Összejön valami, örülök, de nem hajtom a pódiumot, csak az élményt. Szóval a kedvem fenntartja, és nem leszek egy lomha, csoszogásra berendezkedett ultrás igásló.

Terepedzés alig. Messze vannak a hegyek. Esetleg Mohamed idehozhatná őket.

Hétvégi hosszúfutás szinte soha. Kinek van arra ideje? (Otthon ne próbáld ki.) Hosszú Katinka is a versenyeket tekinti éles edzéseknek. 

Némi úszás, de a szétbombázott Dagály miatt ez csak moderáltan és főleg regenerálódási célból.

Sok nyújtás és saját testsúlyos erősítés. Szinte minden edzés után. (Nem elég, hisz elszakadt a vádlim.)

Havi 2-3 alkalommal szauna és gőz.

Ősztől heti két törzsizom-fejlesztő torna személyi edzővel. Nagyon hasznos.

Masszőrt már nem tudtam a programba illeszteni, de minden edzés előtt és után teljes testsúllyal rátehénkedős SMR-hengerezés a program.

Ebből a 3552 km-ből:

Ultraverseny 736 km (Euchidos 215 km - 2. hely - a fenti képen, 12h OB, Berlin 100 mérföld, Spartathlon)

Terepverseny 101 km (Bodri Trail L-táv 3. hely, Vértes TerepMaraton 9. hely, Intersport Túranap)

Maraton (Gútai Vízkereszt mínusz 19 fokban 3:22, Spártai Százason felmérő futás 3:41)

Félmaraton (Vivicitta, 1:17:48)

Így visszanézve, több versenynek tűnt, de alig mentem. Fura. Erre mondaná a tata: Huss a csiga! 

Na léptem!

Kép: Hodgyai István színházi plakátja

Játék és muzsika (de még milyen muzsika!) 51 percben, hisz a futók szeretik a kihívásokat! Melyik magyar versenyszervezőt rejti ez a 20 évnyi időutazós dokumentumfilm a magyar technózene színtérről? Annyit segítek, hogy 40 perc körrnéykén kell sasolni a sommás véleményt a drogos zenéről. Végülis a futás is drog. Jó szórakozást!

Hosszú halogatás után, két részletben írok a 2017-es Spartathlonról.

Halogatásom oka: minden hiányzott. Az idő, a kedv is hiányzott, a szemszög is. A Spartathlon is hiányzott - Stockholm-szindróma.

Öt éven át mit lehet írni a Spartathlonról?

(A poszthoz szervesen kapcsolódó, azt jelentősen árnyaló első rész itt található.) 

DE VÉGÜL MEGLETT - SPARTATHLON 2017

Gyakran kérdezik, “hogy készülsz egy ilyen hatalmas versenyre”? Egyrészt nem gondolom sem hatalmasnak, sem versenynek (ez már a mentális készülés része, a legjobb mindent tagadni!), másrészt nem készülök. Pontosabban: fogalmam sincs, hogy kéne készüli a Spartathlonra, erre a szép hosszú futóeseményre, groteszk tündérmesére.

Sosem tudtam, sosem volt erre megoldóképletem az edzéstervben. Azt mindig láttam, hogy a sok heti kilométert lefutók többnyire gyorsabban végigmennek a pályán, de akár ki is esnek. Nem itt van a kulcs.

Vannak, akik a győzelemért mennek, vannak, akik a célbaéréséért (cél a cél), és az egymást metsző halmazba sokan beleesnek: szarrá edzik magukat, tartozzanak bármilyen kasztba, terveket kovácsolnak, pontos kimutatást vezetnek, méretes papírlapokra írják fel az állomások neveit, készülnek, mint elsőéves orvostanhallgató az anatómia vizsgára. Nekem erre sok kedvem, időm, de főleg habitusom nincs.

Fontosnak tartom, hogy a hobbijelleg domináljon, a szeriőzitás határain belül azért igyekszem nem túl komolyan venni a dolgot, és ami a legfontosabb - ha lehet egy tanácsom az egész ultrázás kapcsán -, hogy őrizzük meg az öniróniánkat.

A görcsös igazolási kényszer, megfelelni akarás tévút: a fogcsikorgatós céltudatosság pont a szépségét és az ízét veszi el ennek az alapvetően értelmetlen, de mégis nagyon hasznos futkorászásnak. Minden hasznossága később csapódik le, elcsúszással működnek a dolgok. A célban csak a végetérés öröme van, és a hype miatt gondolt "nagyot tettem" érzése.

Csak for the record: napra-órára pontosan 10 éve futok. 2007 karácsony estéjén mentem le először egy szakadt, fekete tréningben, nyúzott adidasban. A legjobb, ami történhetett.

Ma futottam egy emlékezős 'tízest". Aztán beraktam az Alive-ot a TEN albumról.

Magas hegyek között, hol a tenger hupikék, ott van a Corfu Mountain Trail (CMT), kvázi a magyar UTH100-nak megfelelő verseny. 

Amíg vannak utak, amig megfuthatók, csúcsok, amik bejárhatók, a lelkünkben dolgok, amik kikutathatók, addig futni érdemes.

Kiváló terep - szó szoros értelemben - erre a görög sziget, Korfu - és az április közepén hetedik alkalommal megrendezett CMT. Pályabejáráson jártam ott októberben a Spartathlon után (nemsokára azt is megírom), ajánlom figyelmetekbe. Karácsonyra indulást ajándékozni vagy a családot meglepni egy low-budget hosszúhétvégés görög kiruccanással jó ötlet!

Így lett a Spartathlon 1982-ben. Exkluzív kétrészes mozgóképes interjú az azóta már elhunyt John Fodennal, a Spartathlon első teljesítőjével (lepróbálójával) és későbbi alapítójával. 49 évesen állt neki, úttalan utakon, csillagokat követve, és nini: a mai Spartathlon-futók átlagéletkora 47 év.

Görgessetek le és élvezzétek 2x7 percben! 36 évvel később pedig a 35. versenyt itt követhetitek élőben péntek reggel hattól. http://movingobject.co/spn17/

Az ULTRA legbecsesebb, legszebb háttérvideója ez és a második rész (alant is belinkelve.) A film készítésének egyik legfontosabb momentuma volt a brit légierő egykori tisztjével, John Fodennal való találkozásunk. Nélküle nincs Spartathlon, nincs film. Pontosabban: minden miatta van.

Hosszú ideig kerestük, súlyos beteg volt már, nehezen akart összejönni a forgatás, de megérte. Nagyon emberi, felemelő találkozás volt: a jelen futója a múlt legendájával beszélt egy közös nevezőről. Egy idős ember halál előtti szembenézése az egykori kihívással, becsvággyal, önzéssel és mindezek hozadékával. A végső vágatba nem került be dramaturgiai okok miatt az exkluzív interjú, de most két részben megismerhetitek a Spartathlon alapítójának legendáját, a futásról kikristályosodott gondolatait.

Itt a folytatás az első rész után. a legendás katonatisztről, versenyalapítóról. Nélküle nincs Spartathlon, nincs film. Pontosabban: minden miatta van. John Foden beszél a társairól az útvonal nehézségeiről, a futó nőkről, azokról, akik elbuknak, és végül arról, hogy vajon önző dolog-e a futás?

"Akkor igen, ha azért csinálod, hogy felnézzenek rád."

A film készítésének egyik legfontosabb momentuma volt a brit légierő egykori tisztjével, John Fodennal való találkozásunk. Egy idős ember halál előtti szembenézése az egykori kihívással, ambíciókkal, egoizmussal és mindezek hozadékával. A végső vágatba nem került be dramaturgiai okok miatt az exkluzív interjú, de most két részben megismerhettétek a Spartathlon alapítójának legendáját.

Mottó: "A versenyzőnek mindig igaza van. Akkor is, ha nincs. Akkor is, ha nem érted." 

Redőny le. A kánikula fénypászmái csorognak be a réseken (legalábbis, ha a lakás jól van tájolva és rosszul szigetelve). Felrakni egy direkt nem portalanított, sercegő lemezt ((bakelitet amúgyis csak szigorúan körkörsen, CD-t sugárirányban tisztítunk). Legyen mondjuk a U2 1987-es Joshua Tree albuma: csapjunk a közepébe, a négyestől a hatos dalig (Bullet the blue sky, Running to stand still, Red Hill mining town). Fülelni, hátradőlni, kézben egy kávés-vodkás Kahlua-koktél, másikban American Spirit cigi (adalékanyagmentes, vegán cigi). A mélynyomó dübörög, egészen a tizes számig (Exit), ami már annyira okosrockos és feszkós, hogy nem is bírjuk.   

Na ez a Badwater. Ráérős, merengős, fülledt, kontrasztos. Leginkább kontrasztos, mert a híre és a valóság, hol konvergál, hol totálisan eltér.

A Badwater egy kétéjszakás-kétnappalos teljesítménytúra. Vagy megfordítva: egy olyan futóverseny, ahol a gyaloglóképesség dönt. (Mint a triatlon, ami a jó úszók futóversenye.)

A Badwater olyan, amilyen lehetne a most totálisan túlzsúfolt UltraBalaton, ha csak egyéniek indulnának (100 fős limit.)

Kísérőként mentem, leginkább filmezni - köszönöm Szilviék invitálását, nagyon izgalmas, unikális és tanulságos volt. (A filmről őket kell kérdezni majd.) Főleg amikor a cél felé megláttam egy ilyen táblát:

Sosem kísértem senkit, sőt egyszer írtam róla egy elég ambivalens értekezést, ezután sem fogom magam ajánlgatni, nyilván nem ez a skillem döntött. De érdekes volt megismerni ezt az oldalt is, látni egy csomó minden más fénytörésben, mindezt egy nem szokványos ultraversenyen.

Már 2014-ben szemeztem a versennyel, a hosszas jelentkezési procedúra után - ahol önfényezős motivációs levelet kellett írni, hol élünk?!, szerintem ez gáz, de a versenyszervező egy fokkal a jóisten fölött van, mint tudjuk, és ő tesz szívességet - kiválasztottak, de abban az évben valami radioaktív dolog miatt a Death Valley Nemzeti Park elterelte a versenyt az eredeti útvonalról, és egy kurta-furcsa hurkot kellett volna futni, ami nem Badwater. Visszaléptem. De posztoltam róla, belinkelve két korábbi dokumentumfilmet a versenyről.

Most végre láthatom ezt a hírhedt futamot. (A Scott Jurek-könyv magyar kiadásában a 151-163 oldalon található. Végülis jó, hogy amit korábban lektoráltam, végre élőben megnézhetem.)

Úgyhogy a bécsi Guns N Roses-koncertnél (ami ráadásul Not in this lifetime turné, 25 éve várok rá), a Badwater ultra most nagyobb vonzerővel bírt, biztos öregszem, vagy jobb szeretem a futást, hacsak egy hajszállal, mint a dirty rakenrollt. De a sors a versenyen mégiscsak megkínált egy dallal, valahol 125 km környékén.

A mi kis bandánkban Szilvi volt a szólista, mint Bono, mögötte pedig, akik alárakták a dolgokat (rajtam kívül)

1) Vajda Zoli, tavalyi Badwater-finisher, kiváló futó (középen)

2) Szilvi férje, Gyuri, aki futó és háziorvos, ezzel a sport medical team is ki volt pipálva (jobb szélen)

3) Sarkadi Zoli, Vajda Zoli unokatestvére (bal szélen)

Utóbbi Zoli jolly joker volt, lévén LA-ben lakik, mi is nála dekkoltunk, ráadásul klíma-és hűtőszerelő, így egy ismerős Mekiben le tudta előre fagyasztatni az irgalmatlan mennyiségű gallonos vizespalackokat. Tavalyról Vajda Zolinak maradtak cuccai (betonkeverőkád, amibe bele lehet feküdni jegesfürdőt venni, valamint koporsószerű hűtődobozok.)

Szilvi élmény- és versenybeszámolója itt található, én a magam belső-külső nézőpontját teszem hozzá. Ismerem ezt az állapotot az Ultrából, kívül lenni, de egyszersmind belül is: alakítasz, hozzáteszel, megfigyelsz és elemzel, miközben benne vagy sűrűjében. Éppen most és ott történik veled.

Szilvi úgy amatőr, hogy profi. Vagy úgy profi, hogy amatőr. Profin készül, de az ultrázás szerencsére még jóval inkább amatőr, önmagáért való sport, így egzisztenciát nem érdemes rá építeni, bár a szponzorok (esetleg a Magyarországon csak sporadikusan létező mecénás-hozzállás) kétségkívül segít. Szilvi melegben futott sokat kiegészítő felkészülésként, infraszaunában edzett, tesztelte a sivatagi ruházatot, emelkedős edzéseket nyomott, fejből metanulta a Badwater pályáját.

Elképesztően részletes térképpel érkezett Amerikába, bejelölve a kívánt (elvárt?) részidőket, az etapok sajátosságait, motivációs üzenetekkel felcímkézve (mikor mire fog gondolni a verseny alatt). Volt egy táblázat, amit Gyuri vezetett, hogy milyen órában, mérföldön mit eszik és iszik, az mennyi kalória, és egyéb megjegyzések rovat. Pontosan kimért mennyiségek vízzel higításra bezacskózva, tabletták, zselék, eü-készlet. A verseny előtt Gyuri Tom Cruise-ként keverte elő a koktélokat.

Volt betonkeverő láda is, ha jeges fürdőbe kéne feküdnie Szilvinek. (Erre még visszatérek.) Három böhöm nagy hűtőláda tele mindennel. Még jó, hogy folyamatosan haladtunk, különben a (mosó)medvék, pumák, kazuárok, keselyűk dézsmálták volna a készletet.

A verseny előtti nap végigmentünk az útvonalon, feljegyeztük, mi hol van, milyen facilitásokkal lehet számolni.  Másfél éjszakát töltöttünk a nemzeti parkban, egy kisebb nappaliban öten: az ultrás nő és férfi simán alszik egy szobában, nincs belőle gond. A hasonló a hasonlónak örül, ugye.

Minden patentra volt tervezve. Még mobil elkerítősátrat is hozott Szilvi vész esetére. Sajnos/szerencsére nem installáltuk, de lett volna annak egy monty pythonos pikantériája, ha a kősivatag magányában egy hengersátorban ül rá Szilvi a mobilvécére. (Az jutott erről eszembe kelletlenül, hogy egyes elfekvőkben is paraván mögé rejtik az agonizálót.) Egyszóval minden volt, az autó csurig. Tetszett, hogy minden klappol, már csak futni kell, akinek kell. Hurrá, versenyzünk! 

Amíg Szilvi rápihent a versenyre, elmentünk Vajda Zolival kanyont és kőfalakat nézni, amik - Balázs Fecótól tudjuk - leomlanak. A fő látványosság, az Antonioni / Pink Floyd filmből is közismert címadó Zabriskie Point volt.

A rajthelyszín nappal:

Szilvi a készülős, precízen tervező, és a tervet óramű pontossággal kivitelező futótípus, klasszikus versenyző. Kizárja a véletlent és a kalandot, kísérővel biztosítja be, hogy a felkészülés ne essen kárba. Nem is kellett neki szentbeszéd a rajt előtt, annyira tudott mindent, a térképet, a lejtő-emelkedő viszonylatokat, a frissítéseket, minden le volt fektetve előre. Ez nekem érdekes volt, mert én aztán leginkább szarok a tervezésbe (de nem a felkészülésbe!). Lesz, ami lesz! Se pulzusmérő, se plánum. Max annyi, hogy akkor most nyomom, vagy meglátjuk menet közben. A kalandot keresem, Szilvi pedig a rendszert.

Nem cserélnék vele, de csodálattal és tisztelettel nézem a Szilvi-féle típust: nekik legtöbbször bejön a számításuk, hacsak a természet és a test nem gondolja máshogy. A kalandvágyó krakéler futónak, mint én, hébe-hóba sikerül jó eredményt elérnie a random tervezéssel, de ezt a rengeteg matekolást, pakolást, körző-vonalzózást nem tudnám csinálni.

Vajda Zoli, aki mint mondtam, tavaly 31 órával – viszonylag médiacsendben, igazából agyonhallgatva - finiselt a Badwateren, többször tartott eligazítást, átvettünk minden szabályt, lehetséges buktatót, A-B-C forgatókönyveket a versenyre. Például: iramfutó lehet 76 km után, de csak a futó mögött futhat. (Milyen iramfutó az? Tolóember?) Kötelező tartozékok hosszú listája. Fényvisszaverős mellények, villogók elől-hátul, hány ember mehet át az úton segíteni a futóhoz, hány akkor, ha van mögötte iramfutó, melyik oldalon lehet a kocsiajtót nyitni. Hány mérföldet kell békaugrásszerűen előremenni, mérföldszámlálót lenullázni.

A lényeg: a teljes körű biztonság és a szervezői felelősség elhárítása, valamint, hogy a versenyző segge alá legyen rakva minden: egy szakajtónyi frissítés, kaja, jég, víz, kendők, spriccni, szék, napernyő, satöbbi, mert ők nem biztosítanak semmit. Ezeket sokszor bornírtságnak, dedónak éreztem, de a teljesen levédettségre törekedtek vélhetően, és a Death Valley Nemzeti Park és egyéb autoritások is megkötötték a szervezők kezét. Ő itt a főatyaúristen, Chris Kostman.

Megannyi betartandó szabály, kiemelve, hogy ha nem tartod be, kizárnak. Sosem ellenőrizték, de a seggünkbe rakták a zabszemet. Versenybíróval szinte nem is találkoztunk. A második délután szólt ránk udvariasan egy race official, hogy lassan sötétedik, vegyük fel a fejlámpákat.

Szilvi előre leszögezte, hogy ha elszáll a pulzus, akkor gyalogolni kell. Be is jelölte a szakaszokat, ahol gyalogolni fog. A gyaloglás, a tervezett megállás a futónál egy jó lehetőség amolyan mini-restartokra. Olyan, mint amikor pl. a Berlin100 mérföldesen a piros lámpánál meg kellett állnom, akkor az legális pihenő volt, jót tett, mint a hibrid autónál a visszatöltés, a fékezésből való energia visszatáplálása. 

Nem itt. A verseny keresztül húzta Szilvi előzetes számításait.

A Szilvi-féle beszámoló, ismétlem, itt található, nem írok le mindent, ami már ott szerepel. Részletes eredmények: Results with All Time Splits.  /// Results with Time Splits and Minutes Per Mile Data. /// Results Only (No Splits).

A Badwater2017 csapongó krónikája:

A rajt előtt egy órával még a motelban volt egy jó beszélgetésünk Szilvivel, ahol provokatívan megkérdeztem tőle, hogy most sportolni fog-e, úgy tekint-e rá? Megfogtam, hosszan gondolkozott. Azt mondta végül, hogy átakarja élni, meg szeretne tapasztalni egy utat. És nem, nem sportolni fog. Érdekes paradoxon.

Három hullámban rajtoltak a versenyzők, 90 perces csúsztatással, Szilvi az utolsó, elitbolyból. A rajt előtt összetalálkoztunk Valmir Nunes-zel. Élő legenda, nyert Badwatert, Spartathlont, most segítőként volt jelen. Csinált rólunk egy csapatképet, a szerzői jog az övé.

Felül a csapatkép, alul jobbra Valmir Nunes, balra Oswaldo Lopez, a Badwater egyik rezidens, sokat látott futója.

Összetalálkoztam Marco Bonfiglióval is, mögötte lettem második az idei 215 kilis Euchidioson. Marco tavaly Spartathlon 2. volt, Berlin100 mérföldön első, és lelövöm a poént: a Badwateren is bejött második helyre.

Itt volt a favorit, Pete Kostelnick, aki pályacsúcsot futott tavaly (már 2x nyerte meg a versenyt), és ugye volt ez az emlékezetes Amerika-átfutása.

Volt még pár elit versenyző, akikkel európai versenyen nem találkozunk, de Amerikában nagymenők. A belfasti 24h vb közelsége miatt kevés elitfutó jött el, Pete egyébként pont idetartozott (ő a 24h kudarcát próbálta volna most gyógyítani egy győzelemmel.) A mezőny foghíjasságát mutatja, hogy idén elég gyenge női eredménnyel nyertek, 8 és félórával rosszabbal (mi az hogy rossz?!) mint tavaly. Az átlag női győztes idő 28 óra körül van. A verseny után egy közös fotó Pete-tel, aki meglehetősen csalódott volt a számára nem jól sikerült Badwater után.

Bár napközben szerintem nem volt annyira durva forróság, mint amire számítottam, a furcsa az volt, hogy a nap hiányában sem csökkent a hőmérsklet a Death Valley-ben. Ez egy 7 percet tömörítő timelapse egy jégkockáról a kísérőautóra rakva: 

Éjszaka kifejezetten fülledt, forró volt az idő (40 fok / 105 F), és nagyon szeles este volt, mintha csak egy észak-afrikai tengerparton álltam volna. Biztos, hogy félmeztelenül futnám az éjszakát. Szemcseppet kellett kérnem Gyuritól, nekem a szememre most több szükség volt a „videózás” miatt. Most legalább megtapasztalom, amit az ULTRA-stábom, milyen arra koncentrálni folyton, hogy ne maradj le valami eseményről egy versenyfilmezés során. 

Szilvi nagyon ment az első 12 órában. A „nagyont” a körülményekhez képest értem, mert tud ő jobbat a cirka 117 km-nél 12 óra alatt, de itt sok emelkedő, szél és meleg volt. Elhúzott az első 3-4 férfi futó, jött Szilvi. Kapkodtam a fejem, mert alig mentünk előre a kocsival, alig tettük (bocs a T/1-ért, igazából én ebben nem vettem részt) a kis pincértálcára a frissítőket, alig pumpálta meg Zoli a spriccelőt, már jött is Szilvi.

Ugyanez nappal:

Nézegettük a kísérőautókat. Volt kis kombiautó is két kísérővel, meg batárnagy SUV-ok. Szerintem, ha engedné a szabályzat, jönnének kamionokkal is az amcsik.

Onnan csatlakozom a sztoriba, hogy jött másnap 11:45 és Panamint Springs. Féltávon is túl, már „csak” 100 kili van hátra. Ez a kevés csekkpontok egyike, messziről fehérlik a futónak, de borzasztó hosszú, egyenes és elnyújtottan emelkedős odáig az út. Már rég feljött a nap, beindult a grillezés. Az emelkedő előtt megálltunk frissíteni Szilvit, simán vezette a női mezőnyt, az abszoútban is szerintem első ötben volt. Idáig iszonyú pontosan futott Szilvi, minden szinte úgy történt, ahogy perc-mp-re ki lett számolva.

És hopp - az avatott sporttársi szem észreveszi ezt - Szilviben szemmel láthatóan egy pillanat alatt eltört valami, amikor realizálta, hogy még tök hosszú a Panamintig tartó emelkedő. Ebbe belejátszhat, hogy amikor az európai (kivéve a brexites britek) próbál familiáris lenni a mérföld-kilométer átváltással, akkor egy bemondott 5 mérföld kurva sok tud lenni gondolatban. Meg az is, hogy ha ő ugyanazt a munkát végzi 145-ös pulzuson itthon futva vagy a Halálvölgyben futva-gyalogolva, akkor a meleg miatt sokkal hamarabb kicsinálja magát. Ezt még a locsolgatás, pólóba dobott jég sem ellensúlyozza.

Panamintba egy törődött, rosszkedvű Szilvi érkezett, pedig a jelszó erre a szakaszra az "Ellazulok" volt. Azt reméltük, hogy a faházban kínált zuhany felfrissíti. Utólag úgy tűnik nekem, itt volt az első jelentős holtpont, amiből nem sikerült kilábalnia Szilvinek, csak időszakos fellángolások voltak, de ezekből csak egyre mélyebbre zuhant. Tehát mindig volt lejjebb, mint a holtpont.

Elvonult sírásra görbült szájjal zuhanyozni, de langyosban zuhanyzott, hideg helyett. Átöltözött a sivatagi hacukába – talán feleslegesen, mert a kompressziós cuccok, a légióssapka is eleget takartak. Menni kellett volna tovább. Elment itt félóra. Lehetett volna negyed is, és a másik negyed mondjuk egy gyors alvás, restart a klimatizált étterem padlóján. Nem okos akarok lenni, csak gombolyítom visszafele a fonalat. Elindult, de azzal a klasszikus futódaccal, amikor azt érzed, hogy minden összeesküdött ellened. (Ezt a képet csak a drámaiság fokozása végett tettem be.)

Valahogy itt leoldott a mindig szoros és olajozott lánc Szilvi fejében, és tudatalatt elkezdődött, később nyíltan is folytatódott a klasszikus ultrás időhúzás, az önsajnálat, a kényszerpályázás, a kibúvókeresés és a futó önnön nyomasztása, amibe ha a futó egy csepp „mindenmindegyet” kever, akkor lesz belőle igazi tehetetlenségi nyomaték. Még ezen a szinten is előfordul ez. Százszor átélt már ilyet és mégis ismeretlennek tűnt még Szilvinek is jó pár dolog: a saját reakciói, a verseny vonalvezetése, a holtpontok. 

De! A versenyzőnek mindig igaza van. Akkor is, ha nincs. Akkor is, ha nem érted. Ez nem a kísérő versenye, hanem az atlétáé. Az ő ügye, te csak másodhegedűs, de leginkább technikus vagy. Minden döntés, minden lépés, minden elcseszettnek vagy haszontalannak tűnő aktus az övé, ettől lesz az ő versenye. Lehet „mit kellett volnázni”, de ettől a spiráltól szép ez a sport, ami vezethet felfelé, de lefelé is.

Nincs jogunk a versenyzőt megkerdőjelezni, még akkor sem ha hülyeséget csinál. Az ő logikája szent és sérthetetlen. Persze ebben a logikában az ok-okozat néha felcserélődik. Azért nehéz-e egy verseny, mert végiggyaloglod a táv felét, az idő 2/3-át, vagy azért gyalogolod végig, mert nehéz?! Na, az a kísérő aki ebben a szövevényben utat tud vágni, világítótorony tud lenni a versenyzőnek, az egy remek társ, hasznos kísérő.

Van versenyzői és kísérői felelősség, lehet ezt a gittet rágni, de végsősoron ez egy hobbi, egy jó játék, amibe nem érdemes belefeszülni. Nekem nagy élményt jelentett megfigyelni, ahogy Szilvi sokórás agónia után elengedi ezt a futás-dolgot, nem feszül tovább rá, és már csak a teljesítésre gondol, feladva az oly gondosan felépített versenytervet. Merthogy Panaminttól kezdve gyakorlatilag Szilvi végiggyalogolta a maradék 100 kilométert.

Élmény volt látni eleve Szilvi (Szilviék) tudatos elő- és felkészülését: igen, ő is görcsös volt időnként, tétova és matekoló, de ugyanannyira magabiztos is, hisz sokmindent alárendelve, alázattal készült. Élmény volt Panaminttól kezdve annak tanúja lenni, hogy a legnagyobbak is esendők, sebezhetők. Hogy nincs VanDamme-féle tökéletes katona. Hogy a nagy tapasztalattal, számtalan nagy győzelemmel bíró menők is követnek el a kísérőnek (külső, analizáló szemnek) teljesen értehetetlennek tűnő lépéseket. Lehet, hogy lehettünk volna keményebbek. Mondjuk mondhattuk volna, min Márkus Öcsi, hogy „fuss, baszod!”

Na de őszintén: te mit mondanál Lubics Szilvinek?

Mármint én úgy értem: mi újat? A tapasztalat és az atléta életút tekintélyt parancsoló. A „fuss baszod”, a kérlelés, a csendes józan beszéd – semmi nem használt.

Egy fél nap múlva már Gyuri, a férj is, Zoli, a Badwater-teljesítő, és én is, aki megjárt már pár ultrát is úgy éreztük: semmit nem tudunk mondani, ami ezt az ingát a másik irányba kilengeti. Fokozatosan láttuk azt egymás arcán, hogy ez így nem lesz jó, de nincs eszközünk. A kísérő feladata megállhat a puszta kísérésnél (kiszolgálás, segítés), a 2.0-ás változat a hajcsár vagy lelkizős szerepkör behozatalát igényli, a 3.0-ás pedig a pszichológusé. Az utóbbi szerepkör felveti azt a bonyolult témát, hogy a versenyző vagy a magam józan fejével gondolkodjak? Mennyire legyek szószerint célirányos? Mi fér bele? Mit és hogyan mondhatok? Mikor kell ráhagynom, és mikor felülírnom? Mi a legvégső, amit tehetek, hiszen helyette nem futhatok? Van remény újratervezésre?

Mondok egy esetet. Szilvi megkérte Gyurit, hogy mérje meg a testhőmérsékletét. 36.4 volt, semmi különös. Kint forróság, de belül jól működik a hőháztartás. Amikor Szilvi elment, Gyuri megjegyezte, hogy ez tipikus pótcselekvés volt: amikor a versenyző azt gondolja, azt szeretné gondolni, hogy valami baja van, pedig csak ultrafutást művel. Ezen az órák óta tartó mélyponton túl kéne lendülnie, enni és inni kéne rendesen (merthogy az nem akaródzott neki, egyre gyengült). Szilvi pont azt hajtogatta, amit egykor az élen futó, de egyszercsak megboruló, majd páriaként tengődő James Zarei a Spartathlonon a '90-es évek BBC-filmjében: "azon vagyok, hogy jól legyek." Elegáns brit mondat a How are you?-ra. Mégsem hányhatta őket objektíven, vagy küldhette el a picsába. És magának sem akarta bevallani, hogy szarul van. Ő is fáradt volt, Szilvi is fáradt volt. Az lett volna érdekes, ha nem az, hiszen vezette a női mezőnyt.

Emlékeztek a Jurek ikonikus jégkoporsós képére? 

Már Panamint előtt is mondogatta, de utána állandóan ezt ismételgette Szilvi, hogy „iszonyú forró belül”. Hiba volt részünkről, hogy sem ott, sem később nem erőltettük, hogy feküdjön bele a betonkeverőbe és vegyen egy regeneráló, testet visszahűtő jegesfürdőt. Jég volt dögivel, és ki tudja, így a fokozatos hőkimerülés, hőpangás is megelőzhető lett volna.

Ráadásul még beszéltünk is róla, hogyha nem hat a koffein, a mental focus tabletta, is ki akar feküdni Szilvi, akkor ebbe fekhet nyugodtan, úgysem bírna 2 percnél többet, viszont felébreszti. A kísérő szerepe a Badwateren felértékelődik, nélkülük (minimum kettő kell) el sem rajtolhat egy versenyző. Az 1-2 mérföldenkénti találkozás persze segít, de ugyanúgy ki is zökkenti a gondolataiba elmerülni szerető futót.

Még az időjárás is a kezünkre játszott, mert bár a kezdő éjszaka utáni első nappal meleg volt, de déltől felhők jöttek, és így nem tűzött mindig a nap a kaptatókon. Amikor sütött, akkor sem volt forró. Kábé olyan volt a klíma, mint a békásmegyeri HÉV-en (amin nincs klíma). A második este már közel sem volt ilyen durva, akkor már kifelé tartottunk a nemzeti parkból és a hegyek felé igyekeztünk. Gyurinak volt egy Robotzsaruba illő modern hőmérője, amivel a 26 fokot mért. Kifejezetten kellemesen hűvös és szélmentes este volt. Mondanám, hogy ideális futóidő. Bocs.

Ha már meleg: hajlok Vajda Zoli definíciójára. Szerinte „az a forróság, amikor ég a füled teteje”. Próbáljátok ki.  Olyanról beszél, ami már nem kánikulai nap, hanem perzselő, emésztó forróság, ami nem csökken, de rádtelepszik. Az idei versenyen ezzel én nem találkoztam. Biztos, hogy volt ott már 50+ fokos meleg és szarrá égető nap, de idén a Halálvölgyven leginkább "csak" párás meleg éjszaka, és száraz, szellős, kánikula napközben, kevés napsütéssel. Olyannak lehet elképzelni, mondjuk mint augusztus 3-án Pesten, amikor kimentem edzeni. Lefotóztam a kültéri órát. Mellette a rajt előtti nap versenyközpontos képe.

118 Fahrenheit = 47.8 fok.

Még egy fontos mondat Zolitól: "a hegyen nem kilométerek, hanem órák vannak." Mi hány órára van valamitől? Így kell kérdezni.

Ezért is csalóka egy előzetes számítgatás, amit ezen a remek weboldalon amúgy meg lehet tenni bármilyen nagyobb terepversenyre lebontva. Kár hogy nem előbb leltem rá. Egy rakat versenyt előre tudtok vele tervezni, jellemzően trailt. (TDG, Transvulcania, UTMB) A Badwaternek is van saját aloldala, lehet játszani a csúszkákkal, hogy mikor hol kéne lenni, mit kalkulál a program.

Szerintem minden versenyen eljön egy olyan pillanat, amikor a bajbakerült elitfutó két alaptípusa megmutatkozik.

Van az a típus, aki „siet, hogy feladja”. Ez az, aki elfutja az elejét, aztán kifingik, vagy amikor realizálja, hogy visszaesett, érdektelenné válik, kiszáll.

És van aki „vánszorog, hogy beérjen”. Úgy dönt, visszavesz, nem szégyen a gyaloglás, inkább hasznos, elfogadja a helyzetét.

Amikor ezt megértettem, és immár nem hitetlenkedtem Szilvi vánszorgásán, és nem bosszankodtam magamban, hogy „könyörgöm, ne szórakozd el”, na akkor vált érvényessé Szilvi egy mondata, amit a verseny előtt 3 nappal mondott. „Örülök, ha beérek.”

Szerénykedésnek tűnt akkor, pláne mikor olyan elszánt arccal állt be a rajtba és nyomta le az első 117 kilométert, aki kétséget sem hagy afelől, hogy az első helyért jött, teljes joggal. Aztán végül a mondása jött be Szilvinek.

Szilvi meggyőzhetetlen volt, ellenállt minden futásra invitáló kísérletnek. Nem szándékosan: nem tudott. Szerettem volna a lefeléket megfutni Szilvivel, Zoli a felfelékre jelentkezett be, Gyuri az egyenesekre, de, volt hogy félreértettük, hogy mit mond Szilvi, mert nekünk úgy tűnt, nem akar, aztán mégis kért valakit. Noszogatásból nem volt hiány, de mivel mögötte lehetett csak iramfutni, ez húzóerőnek nem volt jó, ő pedig nem tudott futni. Hitetlenkedve néztem a permanens jelenetsort: Szilvi beszél arról, hogy jó lenne futni, és nem fut. Hisztinek tűnt, de utólag elmondta, hogy konkrétan nem tudta megemelni futásra a lábát. De azt nem gondoltuk, hogy ez egy napig tart, egészen a célig. Panaminttől, 72.3 mérföldtől Szilvi stabilan kábé 3 mérföld/órával haladt (5 km/h). A 36 órás célidőből kb 23 óra gyaloglás volt.

Onnan tudtam, hogy senyved, hogy egy darabig volt ereje mondani, hogy mikor ne vegyem a kamerával, utána meg már nem. Szerettem volna lassítós képsort felvenni, de egy gyaloglást nem érdemes lassítani. És megkockáztatom: jobban megreccsent ebben a rengeteg gyaloglásban, mintha futott is volna. Rokkantkártya kellett volna a szélvédőre – viccelődtünk utána. Legszebb öröm a káröröm.

A kísérők is egyre csüggedtebbek, beletörődöttek és fáradtak voltak, érdekes volt rajtuk is látni a versenyző felől áradó hangulat mandinerjeit. Minimálalvásokkal nyomtuk, két megállás közt, és bizony ezek a megállások egyre hosszabbra nyúltak. Zoli is sokat sétált az emelkedőkön Szilvivel, de Gyurié a legnagyobb respect, közel 50 km-t gyalogolt Szilvivel különböző etapokban, konkrétan izomláza volt.

A második éjszakától reméltük a feltámadást. Aki azt meg tudja futni, tartja a mondás, aki a Halálvölgyből kivezető, egyenes szakaszát a Mount Whitney hegylábig futással abszolválja, az megnyeri a versenyt, de legalábbis órákat ver sokakra. Na itt kellett volna Szilvinek felrakni a Running to stand stillt, hogy ameddig és ahogy tud fusson. De ő már nem akart.

Mintha a fejébe vette volna, hogy lenyomja a Kinizsi100-at, az istennek sem lehetett rávenni, hogy fusson. Vajda Zoli megpróbálta nappal. Én megpróbáltam éjjel. Mondtam Szilvinek, hogy ott villog 1 kilométerre egy kísérőautó lámpája, odáig fussunk el, utána séta, és majd kijelölünk egy újabb pontot. Ő azt hitte fut, de igazából nekem az egy gyorsgyalogló jogging tempó volt. Teljesen „bezárt” a teste. Végtelenségnek tűnt, mire felért a Whitney-portálhoz. Főztünk kávét, levest ezalatt, nekem még egy 10 kilis felderítős futás is belefért.

Mivel a mezőny hullámokban való indítása miatt kissé kaotikus volt, hogy ki melyik helyen állt, jobbára számítgattunk, nézegettük, kik előzik vissza Szilvit. Nem volt rendes infó (igaz net is alig), hogy ki hol tart és hol szállt ki. Kábé mint a rulett, tegyék meg tétjeiket, aztán meglátjuk. Az első 12 órában Szilvi nyomott le mindenkit, a második nap délutánján meg sorban húzódtak fel rá.

Ide mászott fel Szilvi, és egyszercsakk hopp, ott volt a cél. 

Egy dolog nem hagyott nyugodni, és ezt most sem tudom. Vajon gondolt-e Szilvi a győzelemre? Szerintem igen. Nyilván teljesíteni is akarta, de az ő szintjén, ilyen futómúlttal egy dobogó szinte alap elvárás, kategorikus imperatívusz saját részről. Mivel nagyon sokáig az első helyen állt, ezért tán egy hamis biztonságérzetbe is ringathatta magát, hogy még jó ez, jó lesz ez, elég lesz. Nem tudom, csak spekulálok. Én szoktam a lehetséges helyezésre gondolni, szerintem mindenki eljátszik a gondolattal. Amikor már hullafáradt az ember, persze könnyű rálegyinteni, akkor már a 2., vagy a 3. hely is oké. De ha ez egy egyszeri indításos futás lett volna, és tán Szilvi érzékeli, hogy befogták, vagy elhagyták, tán mégis tudta volna magát futásra motiválni. Az képtelenség, hogy egy 61 éves hölgy nyomja le az emelkedőn, de ez történt, így lett 4.

Azt hiszem, vissza fog még menni.

Tanulságok összegzése:

1) Amikor visszagondoltam a versenyre, hogy megírjam ezt a posztot, abban az időben akadt elém egy cikk Szilviről. 

Valahogy ez lehetett az egészhez a kulcs. „Haragudtam rád, mert nem értettél meg” – mondta higgadtan a célbaérés után pár nappal később Szilvi Gyurinak. A versenyt elemezték ki. Ő is, és minden kísérő másként látta kívülről Szilvit verseny közben, mint ő maga. Igaza van: a futás szuverén dolog, soha egyetlen egy kiserő sem tudja azt pontosan, amit a futó érez. Lehet, hogy látja, de kívül van, sosincs olyan, hogy valamit a kiserő jobban tud. Mégha minden jel erre is mutat. Gondolkozzatok el, amikor titeket kísértek vagy ti kísértetek valakit. Voltak-e ilyen helyzetek?

2) Aki az ultrafutást emberfeletti tevékenységnek tartja, téved. Emberalatti. A méltóság, a humánum és a józan érzékelés időszakos elvesztésével jár. Ahogy az adó egyszercsak elveszti közpénz jellegét (mint tudjuk a politikusoktól), úgy a futó is gyakran elveszti ember jellegét. Szerencsém van, hogy egy ilyen nagy formátumú atlétán láthattam a teljes skála lefutását, mint Szilvi. Az ilyen nézetek, hogy „emberfeletti” és a többi szuperlatívusz (spártai hős kifejezés, rajongás és ajnározás kifejeződése, fantasztikum emlegetése) engem mindig megdöbbentek: ami nekem (nekünk) normalitás és a hobbi része, az másoknak felmagasztalt, leesett állal, időnként teljesen elrugaszkodottan szemlélt csodaakció. Mit is mondott a hülye tiszt, aki szájbarágta a katonáknak, hogy most bemutatja nekik a gyakorlatot, és ők ne csinálják? „Magamat vezénylem, magam hajtom végre.” Ennyi. Nincs itt semmi látnivaló.

Innentől jön a meanderezés, a kacskaringós benyomások felsorolása. Szubjektív címszavak a saját benyomásaimról.

Redőny fel. Este lett. Lejárt a lemez.

"You've been running away, from what you don't understand" (U2 - Mysterious Ways)

Ui: A Badwater-film remélhetőleg hamarosan valamilyen nagyobb csatornán bemutatásra kerül. 

Ui2: A végére iderakok egy képgalériát Lone Pine-ból. Tiszta Amerika: ahol piktogrammal rágják szádba, hogy mi a múzeum, ahol patkóval kell az utcai kukát felemelni, ésatöbbi.

Köszönet a fotókért: Lubics Gyuri, Vajda Zoli

Talán a legjobb frissítésű (mit frissítés! svédasztal!!) ultraverseny.

Talán a legváltozatosabb futófelületet kínáló (ösvény, aszfalt) ultraverseny. 

Talán a legkevésbé szintes A-ból B-be tartó ultraverseny, ami igazából körpálya - tehát mindenki megtalálja a számítását.

A Berlin100 mérföldes verseny ezt hozta. 

Még élünk - mondaná Hobo (3. nagylemez). Elmaradtak a posztok, de ez még ippeg becsúszott augusztusra last minute - akár egy filléres zakintoszi buszos nyaralás - pedig annyi mindenről lehet és kell írnom. Akkor elkezdem zúdítani. Három B lesz a fókuszban a három külön posztban, teljesen random időrendben: Békéscsaba 12h OB, Berlini Fal 100 mérföldes, és a Badwater.

REPÜLŐS GIZI

Ott hagytam abba, hogy a jómúltkor üresjáratról írtam a 217 kilis görög ultra kapcsán. Elég sokszor éreztem magam páriaként, törődötten egy ultra közepén, elmerüve az irdatlan távban valahol. Valszeg erről is a Soros tehet. De azt a vinnyogó madáchi felkiáltást („Nincs a teremtésben vesztes, csak én”) már csak a Spartathlonon szeretném érezni valahol 21 óra futás után a sötét hajnalvárásban. A többi verseny lehetne kicsit vidámabb.

Olyan vagyok, mint a 93 éves kleptomán Repülős Gizi néni, aki nem bírja abbahagyni. Panaszkodom az üres, tartalmatlan hosszúfutásokról, mégis minduntalan csak visszatérek a síkra, betonra, tartánra. De valami változás azért kellett. Új impulzusokra volt szükségem, ehhez szabtam a versenyeket és edzéseket is. Ezt így oldottam meg:

1) Versenyhelyzet (téthelyzet? léthelyzet??) helyett látókörbővítésre, funrun-érzésre váltottam. A versenyzői szemlélet helyett a belenyugvó, a pályával és a többi futóval együttműködő szemléletre. (Erről részletesben lejjebb, az atlétikai vébé kapcsán.) Ígyhát kijelöltem sétagaloppnak a nyári ultrákat.

2) 5 héten át Olaszország egy eldugott részén írtam egy forgatókönyvet. Mindennap felfedzőfutásokra mentem városkák között, erdőségeken, mezőkön át. Mondhatjuk alapoztam napi 13-15 kilométerekkel. Heti 80-90 kili összejött.

3) Itthon folytattam a viszonylag öncélú ("egyszer majd futok egy még jobb (fél)maratont") pályaedzéseket. Pusztán azért, mert nagyon szeretem. Kompakt, pörgős, kemény, látszik a fejlődés, benne van a futás esszenciája. A nyári ultrák között szinte csak rekortánon voltam, közte rekreációs lassú futások. 10X1000, 4x 2000, 7x 1200 hatpercekre (azaz amennyi alatt lefutom, annyit tudok pihenni, de hatpercenként elindulok az újabb résztávra) 3x3000, 2x6000 méteres intervalok, futóiskola, erősítés. Sok izzadás, sok súrlódás, mint a képen látszik.

Elég jól sikerült formába lendülnöm, eltekintve, hogy tán a túledzés esete is fennforog: a jobb alsó lábszáram pár napja sajog, mintha egy elefántpuszit kaptam volna a vádlimba spiccel. Minden ellépés fáj. Remélem kiheverhető és nem részleges izomszakadás. Pihenek, aggódok, gyógyítom, holnap ultrahang. Még egy Kovács Kati koncerten is voltam, amitt a kerületi napokon pont a rekortános pályám közepén tartottak. Énekelt az Indián nyárról, én meg azt gondoltam, jó ég, de nehéz szeptember lesz ez egy rommá edzett vádlival.

REMÉNYVESZTETT BÁNYALÓ

Idén kihagytam a 81 kilis Korinthoszt (mindenki bánatára, de az ÁNTSZ örömére, hiszen így nem szartam-hánytam össze a természetvédelmi gátat), mentem helyette egy duplára, a 160 kilis (100 Meilen Berlin - Der Mauerweglauf) berlini falkerülős versenyre. Amúgy a Korinthosznak jövőre lesz egy ilyen távja is.

De még előtte gyorsan beneveztem a 12 órás OB-ra is. WTF?!

Meg akartam jobban "tanulni" és "érteni" a körpályás versenyeket. Igen, én, aki nem megyek körözős versenyre úgy éreztem, hogy nem írhatok vagy vélekdhetek valamiről, amíg több ilyenen részt nem vettem.  Nem hiszem el, hogy a körpályázás a futásnak a legalja (egy kedves futóismerősöm kategorikus megfogalmazása). Ő, aki számos ilyenen vett részt, arra érti, hogy az agyat teljesen ki kell kapcsolni, menni kell, mint a reményvesztett bányaló, mint a kedveszegett robot, mint a Paradicsomból kiűzetett emberpár.  

A körpályásversenyek kapácsn valahogy én is mindig azt éreztem, hogy a futásnak minden alapszépségét elveszítjük (valahonnan valahova tartás, tájak és útközben felmerülő kalandok), minden a seggünk alá van rakva, kiismerhető, kiszámítható, biztonságos, mondhatni kihívásmentes futás. Nem lehet kiesni, lesz eredményed.

Persze, lehet ezt nézni a másik oldalról: tiszta körülémények közt csak a futásra kell koncentrálni. Pontosan látod, mennyire vagy lemaradva, lehet taktikázni, hogy mennyit pihenjél, ha az ellenfél is depózik, a pit-stopban sok dolog eldől. Lehet folyamatos tempót diktálni, óraműszerűen működni. Azt is értem, hogy racionálisan a körpálya a legmérhetőbb versenytípus, és emiatt a leginkább objektívabb teljesítmény-mutató is.

Csak a lélek, na az aztán takaréklángon ég ilyenkor. De tán ez sem igaz: vannak erre való, ideillő lelkek, és vannak másra valók.

CSABAI KOLBÁSZ

Voltam párszor hatóráson, egyszer egy 12 óráson is hat órát futottam a sok csípőfájdító kanyar miatt, de most a békéscsabai pálya vonalvezetése nem tűnt bonyolultnak. Egy kolbász alakú, kb 1900 méteres pálya, aminek a hajlatában hamar népszerűvé vált a futók közt a jugoszláv fagyizó. (Leesett a cukrom, elment az energiám, elnyalok sétálva egy 3 gombócot. Pardon: Békésben "gömböt".) Bazmeg ennyi fagyival sétáló ultrást keveset lát az ember versenyen. Igazából két éles kanyar volt benne körönként - a pálya két végpontja. Rosszabbra számítottam, de végülis a nagy egyeneseken lehetett haladni. 

Rokoni látogatással kötöttem egybe a futkározást. Nem készültem specifikusan, egyszerűen csak kóbor ötletként beneveztem. Az edzéseim 60-70%-a ugyan körpályán, de rekortánon zajlik, és ezek résztávos, rövid edzések. Ahogy az Airplane-ben mondanák: „Nem ma fogok rászokni a körpályás versenyekre.”

A közelmúlt remek futója, Vozár Attila szervezte a versenyt, panasz nem lehetett. Bár július 22-ére tűzték ki, a sok fa szinte végig árnyékot adott. Azt kicsit meredeknek éreztem, hogy a 38 fokos kánikulában világcsúcs-kísérletet jelentenek be, de a marketingnek tán jót tett. (Amúgy a versenyen 33 fok volt.) A pálya sík, a sétálóutca burkolata is teljesen elviselhető volt. 

Hát nem eltaláltátok!?

Erről jut eszembe, milyen leleményesch magyarosch megoldást láttam ma pár utcával arrébb? Aszfaltozó munkásoknak gondot okozhatott egy kerékpár (Békésben: keró), hát kreatívan nem feljebb rakták?

12 ÓRÁS GYORSJEGYZETEK

Nem túl népes mezőny rajtol el 12 órán, de később jött jópár hatórázós (köztük Bogár Jani), maratonos meg félmaratonos. Reggel hatkor nem éreztem úgy, hogy az este hat közel lenne, de hamar elpergett az első hat óra, asszem 64 km-t futottam, beszélgettem azzal, aki mellémcsapódott, morfondíroztam, piánóban nyomtam a futást. Sem taktikám, sem elvárásom, sem meggyőződésem nem volt, mert nem versenyként fogtam fel, sőt egyáltalán nem fogtam fel, hogy mit csinálok, csak úgy ott voltam, átadtam magam a dolgoknak. Megfigyelőnek mentem, aki a saját bőrén tapasztal.

Elvittem pár zselét, Vili unokatesóm (aki nemrég maga is rákapott a futásra) néha kinézett a versenyhez, hozott egyszer tonikot, másszor egy sört és kiflit, én meg nézegettem, tanultam ezt a műfajt. Sok jófej segítővel is találkoztam, akik nemcsak a sajátjukat biztatták. Ez nem újdonság, de körről körre ez tényleg kedves gesztus volt. Amikor meleg lett, levettem a trikómat, de rám szóltak a fordítóban, hogy a MASZ szabályzata szerint nem lehet félmeztelenkedni. Eléggé életidegen szabály, mert például a pályát el lehetett hagyni, hogy kiugorjon a futó egy fagyira.

A frissítőpont visszafogott kínálatát ellensúlyozta a lelkes és vidám személyzet. (Ez a mondat mintha egy szocialista híradó hangulatjelentése lenne.) Sőt az útvonalon még 2 helyen volt vizes pont, ez nagyon baráti volt. Délben rámtört egy hasgörcs, üldögéltem a szaunaszerű ToiToiban, majd két nagy vizelés, ezzel el is ment 40 perc. Utána elérhetetlen messzinek tűnt a vége, de a mantrám az, hogy "egyszer úgyis vége lesz". Kétórányi holtpont és a meleg ebéd után visszajött a kedvem (gyök alatt kell érteni), és még gyorsítottam is. Még azt a szentségtörést is megtettem, hogy felvettem egy mp3 lejátszót, és meghallgattam 5 adásnyi, nagyon szórakoztató nyelvészeti műsort. (A fehérpólós képen jól látható mind az mp3-lejátszós megtévelyedésem, mind a kikényszerített pólócsere.)

Békéscsabán a végére mindenki megtanulta a boltok sorrendjét a főutcán. Férfi 7., abszolút 10. helyezés, de abszolúte lényegtelen. (Részeredmények itt.) Jelentem, kellemesen csalódtam, összehoztam 114 kilit a semmiből, ez persze a szakavatottaknak lószar, de edzésterhelésnek és körpályás versenybe agent provocateurként beépülve nekem tökéletes volt. Az életben nem futnék ennyit edzésként, de még a harmadát sem. Ezzel próbáltam leszerelni Molnár Tamást, az atlétikai szövi ultrafutó bizottsági tagját, aki rendszerint kapacitál, hogy induljak el a 100 kilis nemzetközi versenyeken. Hát nemcsak hogy jobbak, de ambíciózusabbak is vannak nálam, talán még nemzetibbek is. (De a felkérés mindig jólesik, csak kár belém.)

Nem ültem le (csak a vécén, de ott sem értem a karimához, végig seggizomkontrakcióban voltam), igyekeztem keveset sétálni, nem álltam egy helyben sokat. Minden idegeskedés nélkül viseltem ezt a 12 órát, valószínűleg az évek óta tartó érési folyamat egy újabb szép állomása volt, de persze ráébresztett, hogy öregszem is. Állítólag a negyvenes évek a legszebb férfikor. Türelmesebb vagyok, de továbbra sem lesz a körözés a naptáramban. Na ez egy 176 kilométeres hét volt. (Merthogy másnap még elmentem Szaszával egy félresikerült Balboát futni. Jó ötletnek tűnt, de aztán olyan lassú voltam, hogy ránk sötétedett, és a Libegő alatt le kelltt zergéznünk.)

A KOMP ÉS A TENGERJÁRÓ

Egy hasonlat jutott eszembe.

A körpálya, olyan mint egy kiismerhető, nyugalmas révhajó: van egy komp, ami minduntalan ide-oda jár a két part között, menetrendjét 6-12-24-48 órában szabják meg, tetszés szerint.

Az A-B verseny pedig olyan, mint egy folyami vagy tengerjáró: csak megy és megy, míg el nem éri úticélját, hol lassabban, ha árral és hullámokkal szemben, hol gyorsabban, ha hátszél vagy kedvező sodrás van.

Ehhez teszem még hozzá Mike Dobbies szavait: "Olyan ez, mint egy vízibiciklivel az óceánon: az elejénmég látod a partot, ahonnan indultál, a végén látod, ahova tartasz. A közepén semmit sem látsz, csak a nagy kékséget. Úgy érzed sehova nem tartasz, nem jutsz el. Frusztrált leszel, kételkedsz magadban, nem érted, mit keresel itt. De a va 3/4-énél már látod a végét. És akkor elkezded nyomni. Elég bizarr, nem? De ha érettebb, bölcsebb leszel, el tudod ezt viselni. Vagy nem."

ÚJRATERVEZÉS, REVIDEÁLÁS

Annyiban azért revideálom a korábbi, körpályás versenyekről alkotott radikális véleményemet, hogy egy ilyen monoton futáson is idővel megjön a türelem és igen, ez egy jó buli lesz akkor, ha a mindsettinged erre álltod. Na ez elég jó káposzta-kecske konklúzió.

De azt továbbra is tartom, hogy a körözős futás meglehetősen "agyatlan" futás. Nem arra gondolok, hogy hülyék indulnak el (de igazából az ultrások azok). Nem arra, hogy buták, intelligencia-defektesek. Nem.

Lehet matekolni ("agyalni") a köridőkön, a mi lesz-hogy lesz dolgokon, de alapvetően nagy kihívás elé nem állítja az embert, futógéppé teszi.

Lehet a körszámláló lánnyal összenézni a 20. körben, onnantól egyre sűrűbben, majd randira hívni a 45. ben. (Fikció.)

Aki ezt jól kezeli, sőt: aki ezt szereti, annak a körpálya remek esemény. Megtanít a nagy számokat ezelni: a hosszú órákat, a blokkosított napszakokat fejben elviselni. Mindig látsz megroppanást, igazi reccsenést, de mindig látod azt is, hogy felállnak belőle. Vagy csak azt, hogy az illető összepakolt, átöltözött és ott maradt tapsolni a körbenfutóknak. A 24-48 órás versenyeket mérhetetlenül egyhangúnak, demoralizálónak látom ennek fényében, és a résztvevőket a görög dráma hatásmechanizmusával szemlélem: részvéttel és borzongással. De kinek mi az ízlése.

A világcsúcs nem sikerült, de így is Muhari Gabi vitte el a nagy tévét. Az atlétikai vébét nézhette rajta HD-ban. Ha már vébé, akkor pár reakció - fenntartva, hogy kiváló, tiszteletreméltó sportolókról beszélek alant.

MINEK MENT ODA?

-           Valaki (európai) miért teljesít sokkal jobban fedettpályás vébén mint „rendes” (outdoor) vébén? A szél hiánya miatt? Vagy nincs akkor presztízse / pénzdíja és nem jönnek a fekete, arab elitfutók?

-           Mi ez a divat, hogy csak az egyik karon van vmi melegítő fásli (kompressziós szár?) Amerikai csapatnál főleg.

-           Kék rúzsos jamicai futónő: ez hogy megy vajon? Bemelegít, „besprinteli” magát, majd kimegy sminkelni a vécébe a rajt előtt?

-           Nem viszi, de nagyon nem viszi át a női rúdugró a lécet. Kurvára levágja, szinte alatta repül el. Kiszalad az edzőhöz. Mégis milyen tanácsot kap? Esetleg legközelebb ugord át?!

-           A rajtnál a férfisprinterek: mint a csődörök, komolyak, a nevetségességig patetikusak, megy a nagy színház, fogadkoznak, mutogatnak, elszántak. A nők illegetik magukat, puszit dobálnak, mint a az amszterdami kirakatléányok vagy szépségversenyesek, úgy pózolnak.

-           Rajt előtt sprinter betérdel a rajtgépbe, elhelyezkedik, kezét lerakja. Majd amikor az összes megadóan lehajtja fejét - alázatosan, mint a hóhér pallosa előtt a vérpadon –, akkor lövik el a startot. Van ebben valami nagyon rituális: megadni magunkat a távnak, elfogadni, hogy most jön az, amiért annyit edzettünk, most szakad ki a szív, a tüdő és a láb.

-           Bolt: rossz volt nézni a sprintszámok Jamón Serranóját ("a sport nagy és színes egyénisége"). Már persze abból a szempontból, hogy nála az alapelvárások elég magasak. Lehet, hogy elég lett volna csak a váltót vállalnia, de így a klasszikus "Minek ment oda" érzet marad a búcsúja után. Az pedig, hogy körbenyalta a győztes, és bizonyítottan többször is doppingoló, rakatszor eltltott Gatlint, az teljesen érthetetlen volt. Ez nem a nagy vesztesek eleganciája, hanem nettó szerecsenmosdatás. (Kis kanyar: érdemes megnézni dopping kapcásn a friss Icarus c. netflixes dokumentumfilmet.)

-        A tízezer méteres futás: szerintem ennél szebb atlétikai szám nem létezik. Nem véletlenül van a lakásomba felfestve a falra a sidney-i olimpiai döntő utolsó métere Tergat és Gebrselassie között.

A tízezer méteren a tempó pontosan megfelelő, hogy az ember a futásban, helyezkedésekben, tempóváltásos taktikákban, folytonos változásokban gyönyörködhessen, izgulhasson. Megfigyelhető minden. Nem annyira rapid, mint egy 1500, ahol huss, már vége is, és nem annyira lassan csordogáló, mint a maratoni. Eléggé hosszú is, van benne agónia, kecsesség, reakciók sokasága. És lehet, hogy már hamar eldől, de az is lehet, hogy az utolsó métereken. Lüktet, vibrál – tele van drámával.

-           A vége előtti pillanat... Az a pár tucat századmásodperc. Mondjuk 12. Vagy Gebréék esetében 9. Ez centiben kifejezve szó szerint egy orrhossz. (Egy etióp orr elég pici, tömpe.) A vége előtti pillanatról hosszú esszét lehetne írni. Ha sprinter vagy, ha hosszútávos, biztos átéled. A célegyenesben rendszerint a hajrá dönt, vagy egy mezőnymegrántás, amire nem tud reagálni a többi futó. Vagy egy korai kilépés, esetleg annak a megkontrázása. Nincs mindig rohadt gyors tempó, főleg a kivárásra alapozott taktika dívik, és a végesprint. Emlékszem, a tavalyi riói paralimpián jobb idő kellett az 1500-as aranyhoz mint az ép férfiak versenyén. A paralimpikonok odatették maguat, az épek taktikáztak.

A sprinternél az idő kitágul, szinte megmerevedik az eszement rohanás végén. A hosszútávosnál real time alatt éled át. Külső szemmel a legszebb: a pillanat, amikor  a versenyző megtudja, megérzi, hogy vesztett. Az a bizonyos kimerevített pillanat - amit aztán a célfotó tesz materiálissá. Apropó: a célfotókamerával készített magyar rövidfilm megvan?

Annak a realizálása, hogy alulmaradtál egy eszményi sűrített momentum. A kidülledő szem, az orrlik horkantása, a kétségbeesett mozdulat, hogy hátha a mellbedobás segít. Mindenki figyelmébe ajánlom a 2015-ös pekingi világbajnokságról Mo Farah 5 és 10 ezer méterét, a női 200-at, a női maratont - tökéletesen megfigyelhető a vesztesek lélektana. De az idei londonin is volt számos példa. Vagy a tavaszi mezei futó vébé öngyilkos taktikája?

Az amatőr futónak minden versenyen a vége előtti pillanat a legjobb. Még benne vagy, de már kiengedhetsz kicsit, még nem fáj, még nem hiányzik, még nem passzé. Még nem vagy üres.

Na de én itt mára kifogytam. Folytköv a Berlini Fal 100 mérföldessel. 

Ui: a posztnyári melegben se felejtsetek el frissíteni.

Kétségbeesett versenyfutást folytatok az idővel (nem, ez még nem a 12h-s OB beszámoló), egyszerűen teljesen kiestem a blogolásból, vagy más feladatok borítanak be, vagy külföld, vagy külföld+feladatok. De nem múlhat el hónap poszt nélkül, ebbe a burzsoá kényelembe már nem süllyedhetek. Szóval még augusztus előtt egy órával egy kis vizuális napló az én norvég futóbarátomról, Eiolf Eivindsenről. Fogok még róla írni hosszabban, most csak dióhéjban, hogy beleférjek a júliusba.

Először is két szép, kontrasztos kép. 

2017 április 4.

2015 április 29. (Combfixet elfelejtettem felvenni.)

Menjünk vissza az időben, ha már azzal kezdtem, hogy küzdök vele, most én is csavarok egyet rajta.

Az ULTRA készítésének négy éve alatt jópár szereplővel forgattunk. Volt, aki lemorzsolódott, és volt, akit nagyon szerettünk, de dramaturgiai és financiális okok miatt végül nem tudtunk a filmbe illeszteni. Eiolf is kimaradt a filmből, financiális és egyéb okok miatt. Kicsit benne van, péládul a célegyenesben, meg kenegeti a kidörzsölt lábát. Eiolf itt volt a díszbemutatón is, nem neheztelt, sőt. Végre több időt tölthetett azokkal az atlétákkal, akikkel évente csak pár napot találkozik Görögországban. Nem szakbarbárkodtunk, inkább barátkoztunk, felületesség helyett igazából ismerkedtünk. Először Athénban láttuk egymást évről évre, aztán megkörnyékeztem, expedíciós előforgatásra utaztam ki hozzá 2015-ben. Innen a filmanyag, saját karaktertrailere. Ezt kapta premierajándékként.

Eiolf 61 éves, Közép-Norvégiában él, már ha van ilyen fogalom. Oslótól 8 óra vonatozásra. A norvég államvasutak remek társaság, éjszakai járaton komplett ágyfelszerelést ad. Mosjoenről azt hallottam - nem megerősített pletyka - hogy itt a legmagasabb a norvég öngyilkosok aránya. Már ez is önmagában hihetetlen, mert oké, hogy sötét van jó pár hónapig, de van pia, magas az életszínvonal. A kedvencem ez az automata - minden van egy helyen, ami kellhet. (Snus = az a dohányoszacskó, amit az íny alá tesznek.)

Norvégiát mesebeli tájakkal asszociáljuk, míg Mosjoen egy hegykatlanban fekvő gyártelep. Hát ilyen is kell, ugye a híres norvég acélnak (és a kékpapagájnak) valahonnan jönnie kell. Eiolf amint tud, menekül a városból: itt mutatja éppen, hogy ezen a hágón átfut 40-50 kilit, és megérkezik az egyik tengerparti viskójához, ami még az apjáé volt, és évtized alatt kézzel újította fel.

Ott, a messzi norvégeken terem a viking legény. A nagyszívű, alázatos Eiolf 4 évtizede ugyanabban az alumíniumgyárban dolgozik, immár darukezelőként. Pedig szerintem simán indulhatna a Roger Waters-hasonmásversenyen is. A gyárban mindig finom meleg van, ami kell is, mert nyáron is +15 körül van a hőmérséklet odakint. Eiolf a gyárhoz és a korhelykedéshez is hűséges volt, amíg közel 20 éve nem váltott. A gyárat nem hagyta el, de addikciót addikcióra cserélt.

A gyár 60-70 éve, amikor Eiolf még csak rugdalózóban erősítette a vádliját.

1991-ben Eiolf radikálisan változtatott az életén: lerakta a cigit és az alkoholt, és futni kezdett. Az elmúlt 20 évben minden nap futva ment dolgozni és vissza haza (10-10km). Előtte persze egy kis bajuszvax hátráltatja az elindulást. Van súlymellénye is, mint Balczónak, elég komolyan tolja. Mondása: Never take a shortcut. Sose keress kibúvót, sose rövidíts.

Élete és tevékenységei egyszerre rímelnek egymásra és állnak kontrasztban: egysíkú, unalmas munkája mellé egy hasonlóan monoton tevékenységet talált, amely felszabadítja. A Spartathlonon már 13 alkalommal indult és csak egyszer esett ki (a hírös 2012-es melegben). Idén is jön.

Eiolf évek óta stabilan már csak a Spartathlonon indul. Versenystatisztikája a minden ultrafutó kötelező irodalmán, a DUV-on itt. Pedig futott már kétszer a 4200 kilométeres TransEuropát (Dél-Európától Észak Európáig, 64 etap, napi 60-80 km), és egyszer bejutott a 160 kilis trailkalandra, a Western Statesre - ha így járt, akkor már le is futotta 2005-ben - abban az évben is Scott Jurek nyerte meg.

Na ez a Western States-övcsat. Ezek az amerikánusok nem az éremben hisznek, hanem a vadnyugati övcsatban, ilyet adnak a Hardrockon vagy a Badwateren. Biztos az a mondás: ide fel kell kötni a gatyát!

Számára a Spartathlon (és maga a hosszútávfutás) a mennyország. Figyeljétek meg trailerben a Spartathlon-tetkót a mellkasán. Futva akar meghalni, mégis folyton tervezi a következő napot, hetet, következő tíz évet. Nagyon vágyik már nyugdíjba, hogy a fjordok közti szülői házában élhessen, barkácsolhasson. Például ennél a kis házánál (fehér keretben). Elvágyódás kimaxolása a blogolvasókban!

Szerinte 3 dolgot csinál a tőle telhető maximális színvonalon: darukezelés, futás, építkezés. Nem vitatom. Nyugdíjasként komp-jegykezelő vagy buszsofőr munkakörben szeretne dolgozni.

A gyárban a mesterrel.

Saját jakuzzi a Norvég-tenger (Északi-tenger? Atlanti óceán?) partján. Mert a fényűzésből nem elég. És mert a tenger kurva hideg. Ex oriente lux, ex occidente lex / luxus. Keletről a fény, nyugatról a törvény vagy a luxus? A akuzziban üldögélnek telente a feleségével, Annel, totális nyugalomban. Így mulat egy norvég gyári munkás egy olyan országban, ahol a benzinkúton ingyen van a kávé! 

Eiolf gyári munkásként több vidéki víkendházat is birtokol. Hiába, a norvégéletszínvonal és a hanyatló nyugat ópiuma. Az egyik háza közel van a Torghatten hegyhez. A hegy közepén van egy luk, a képen tűszúrásnyi, itt pózol Eiolf. Ez alatt történt a leghírhedtebb norvég légikatasztrófa 1988-ban. 

Szeretnék így megöregedni, ahogy Eiolf. Vagy legalábbis kinézni. (De nem fogok, mert én kopaszodom, ő meg nem.)