Akárhányszor járok a budapesti reptéren, ezen a szakaszon a kijárat felé ez az arány. Pedig a bőröndkiadás még odébb van, és a lépcsőzés élethosszító hatású. Dehát amondás úgy tartja: 100.000 légy nem tévedhet!
A kép amúgy Athénból visszajövet készült. Megfogadtam, hogy nem írok beszámolót az idei Spartathlonról, nem is lenne miért, szép, szordínós, eseménytelen futás volt, meglepően kellemes hőmérsékletű éjszakával, hullócsillaggal. A 9. teljesítés zsinórban. A DUV szerint a 30:54 eredmény age graded performance-ként 29:35-nek felel meg, na tavaly annyit futottam, így öregszem.
Nem strapáltam magam, fáradt is voltam a három héttel korábbi Thermopülai-Spárta 420 km-től. Kicsit hosszabb, mint a Moab, kicsit sem szervezett, zéró hírveréssel járt, mondjuk századannyiba se került, de legalább én fizettem.
De az agyonkoptatott versenybeszámoláson kívül egy-két dologra kitérek. Mókás és szomorú egyszerre. A végén képgaléria!
Ezt a képet Kiss Laci pilóta / futó barátom készítette az utasszállítója pilótafülkéjéből. Jól kivehető a Korinthoszi-csatorna és a verseny útvonala is a tengerparton.
A SÖR NEM AZÉ, AKI FUT
A sztori:
91 km-nél, a régi Korinthosz romjainál levő csekkpontra rongyoltam le. Hőség volt, és már nem esett jól a CP-ken levő egyhangú víz-narancslé-kóla kombó. Isoital nincs a Spartathlonon, néha elvétve látni a pontokon palackos Lucozade rettenetet, ragacsos és savas energiaital.
Szénsavasat és keserűt kívántam: tonikot vagy sört. A pontra, ami két taverna közt van egy lejtőről lehet érkezni, a perspektívámba beesett egy SP magyar csapatos póló. Felnézek, látok egy hölgyet, mondom:
Szia, meghívnál egy sörre? Visszaadom a pénzt vagy visszahívlak a verseny után.
Válasz kategorikus:
Nem. A férjemet várom.
De legalább annyira elutasító volt, mint a Születésnapomra versben:
Intelme gyorsan, nyersen ért
a „Nincsen apám” versemért,
a hont
kivont
szablyával óvta ellenem.
Oké, gondoltam, várod, és? Intenzív, megfeszített várakozás, amibe tizenöt másodperc zsebben turkálás vagy 30 másodperc pincértől rendelés nem fér bele?
Úgy, hogy addigra már 9 és fél óra eltelt a versenyből, volt addig 2 nagy találka pont, régi Korinthoszon nem is lehetett hivatalosan találkozni a futóval.
Ej, ej, neked sincs semmi keresnivalód egy ultraversenyen, sem kísérőként, sem közönségként. Bár nem tudom, ki a férjed, de az előző 10 kilin csak előztem és magyar futóval nem találkoztam, várhatod még félórát, nyomjad csak, intenzíven.
Félreértés ne essék, ez nem rólam szól, nem hepciáskodom, hogy "nekem ez a sör jár". Nem az én jóllétemről szól a dolog, nem is a SP magyar csapatról, hanem individumokról, azon belül viselkedéstípusról. Egy hozzáállásról, ami testidegen futóközegben. A magáról kiállított bizonyítványról.
Egy amatőr futóversenyen, pláne ultrán nincs helye antipátiának vagy bezárkózásnak, függetlenül attól, hogy kísérővel vagy szólóban fut az ember. Márkus Öcsi 2019-ben Bódis Tomi begörcsölt japán ellenfelét masszírozta a csekkponton, mikor egymást üldözték.
Ha a Szijjártó Péter előttem esne össze a maratonon, akkor felsegítem. Ha a Németh Balázs elejti a kulacsát, utánaviszem és jó futást kívánok. Miközben kínosnak érzem, hogy egy híradóban (a Híradóban, "híradóban", ahol ő anno "hírolvasó" volt) szerepeltem vele a Budapest Maraton kapcsán - de ez a szerkesztői önkény / szabadság. (54. perctől)
És de bizony: egy ultraverseny belülről simán kívánságműsor, mert az adott helyzet, a futó homeosztázisa a lényeg: mit kíván, mi lendíti tovább.
És ezen szükségleteit vagy a csekkpontról kielégíti, vagy ha mást kíván, akkor kér és/vagy megoldja (vásárol).
A bámész dolga a rendelkezésre állás, a futóé pedig a mobilitás fenntartása. Függetlenül attól, hogy van-e kísérője vagy nincs. A kísért futónak is lehet olyan 25-40 kilométerre, amikor nincs ott kísérő, és kerülhet olyan helyzetbe, hogy kérjen vagy vásároljon.
Szóval ilyen hozzállással még nem találkoztam, pedig 13 éve ultrázom. Ez is egy nívó. De kivétel.
A sztori folytatása:
Gondoltam, asszonyom, akkor bazdmeg a fűnyíródat.
Lenyúltam egy kóláért, beleraktam egy csipet sót, zutty le, de azonnal fel is jött. És minden más az előző két órából. A ponttól 5 méterre egy trafik oldalában kihánytam. Abban a pillanatban kinyúlt a trafikos keze egy vizespalackkal. Mondom, köszönöm, lehetne esetleg mást, tartalmasabb italt választanom? Persze, bármit. Egy jó cukros, taurinos Monsterral mentem tovább. Remélem a hölgy látta a mintát.
Ami kezdetben bosszantott, a következő huszonnégy óra alatt szórakozatott. Röhögnöm kellett, ha erre a reakcióra, erre a jelenetre gondoltam. Szóval végülis jó, hogy így történt.
Talán ugyanezen hölgynek vagy másnak viszonylag népes társasága volt a SP magyar csapatos pólók alapján. Sok órán át mindig feltűntek a pontokon, amerre jártam, vélhetően a férjet követték előremenve, várakozva. Egyszer nem hallottam, hogy tapsoltak volna bármelyik bejövő-elmenő futónak (nem nekem, nem igénylem), biztatták volna, kérdeztek volna, informálták volna.
Magyaros intorvertáltsággal és zárkózottsággal ültek koszorúban a tavernákban vagy álltak kisterpeszben a pontokon. Tényleg nem értem, mit keresnek egy versenyen. Nem fogok kiselőadást tartani a futóetikáról, altruizmusról, sporttársiasságról. Vagy érzik, vagy nem. Legalább kereplőjük nem volt, egy plusz pont oda.
Vélhetően - legalábbis érkezett ilyen visszajelzés egy magyar futótól - berágtak a bemutatkozó / beharangozó írásomra (Egy verseny színeváltozása), amiben érintettem pár érzékenyebb kérdést a Spartathlon kapcsán.
Sajnos ez a magyar futó sem értette a dolgot.
Aki meg akar sértődni, az keresi az alkalmat, hogy megsértődhessen. Pont annyi energiába telik érvelni, gondolkodni, visszajelzést adni kulturált módon, mint megsértődni.
De mindenütt megfigyelhető korszellem, hogy a tömegek a megértést (gondolkodást) az átélésre cserélték. Legyen az pártszimpátia és voksolás vagy éppen verseny.
Volt, aki szóban vagy írásban az elmúlt hetekben fontos és jó észrevételeket tett, ezekben értelmes párbeszédet folytattunk, pl. Korányi Balázzsal, hogy minden változik, és ezt számon kérni nem érdemes, felesleges. Én is beszálltam valahol, előtte már ment 20 évig, azalatt is változott. Elfogadom. Beszéltem mással a kísérésről, ami valakinek közös élmény, szerintem meg a haldoklásban vagy a születésnél van értelme, de amikor magunkat méretjük meg (nyelvvizsga, felvételi, randi, szex, futás, stb), akkor minek a kísérés?
De ez az egész írás úgy alakult, hogy nem akartam írni semmit, hanem unszoltak, hogy válaszoljak a bemutatkozó kérdésekre, amit megtettem végül.
Szóval nehogy már egy kért személyes véleményt kelljen magyarázni. Aki vitatkozni akar vele, tegye megfelelő színvonalon, terjedelemben, átgondolva.
Update:
Sajnos magyarázni kell, mert számos direkt értetlen vagy sértődékeny ember (kommentmező király) dobja fel ugyanazokat az unalomig ismert, de már sokszor megválaszolt dolgokat. Mit ember: nickname-ek! El kell végezni a gyűjtőmunkát a blogszövegekben, és akkor lesz válasz, nem engem csuklóztatni. Ha nem bírják sem az érvekkel támasztott kritikát, sem a véleményt, pláne ha radikális és erős tapasztalati alapja van, akkor vásároljanak mosómedvét.
Egy kalap alá vesznek a bunkó reakciójú hölggyel, miközben vajmi keveset, ha egyáltalán tettek le az asztalra: mint sport, mint a futáshoz kapcsolódó kulturális szinten.
Csak az önfelstilizálás, a kéz kezet most, a körbehátbaveregetés megy, az imidzsfényesítés. Tele a net nívós futóbohócokkal, akiknek a stílusa vagy olyan faék, hogy térdcsapkodóan szórakoztató egyeseknek, vagy olyan simulékony és happy, mint az olajozott mókusszőrecset.
Még nem próbáltam nem Simonyi Balázsként írni, ahogy versenyezni sem. Nincs egy számító publikus selfem, ami szerepel, jófejkedik, csudipofa, és mindenki haver (lásd influenszerek, amikor "szolgálatba helyezik magukat"), hanem leírom, amit gondolok 1/1 SB.
A mimózák szerint rögtön öncenzúrát kellett volna folytatnom, és kihúznom sorokat a felkérésre írt bemutatkozó szövegből. Vagy csak a blogon megjelentetni, nem a magyar csapat oldalán. Ja, mert ha csak a blogon jelenik meg, akkor nem téved ide senki az újoncokból?
Egy írástól, egy véleménytől rogyik meg a térdük?! Ignorálni is lehet egy írást, vagy "csakazértis megmutatom"-mal nekiállni a versenynek. Esetleg a SP magyar csapat szerkesztőjének kellett volna résen lennie, hogy kiszűrje a "felforgató szamizdatot".
Ha én külföldre megyek, akkor igyekszem a "külfölddel" lenni, és nem magyarokkal, szerintem ez érthető. Amúgy itt válik el, hogy valaki az idegen kultúrára kíváncsi máshol, vagy a biztonságos langymeleg hazaira.
Magyar csapat: nagyon szép ez az "egy a tábor, egy a zászló"-érzet, de hol volt a SP magyar csapat, amikor Erős Tibinek kellett orvost intézni? Shopping, tengerpart, én meg a szállodában ültem egy délelőtt forró drótban a verseny doktornőjével ill. a feleséggel. Egyedül Maráz Zsuzsi vigyázott Tibi gyerekére.
A kísérés kérdésköréről is jön mindig ugyanaz a faszkódás. Tényleg, még a végén kihozzák a dologból, hogy más futotta le a versenyeimet. Ismerjük az ókori futárok sztoriját. Elindultak és útközben magukra hagyva ÉS az útközbeni random segítségre, felkínálásra, kérésre-adásra támaszkodtak.
A kísérésnek nem fokozata van, hanem módozata, egybitesen. A 0 = nem kísérés, de útközbeni dolgokkal feltalálja magát a futó. 1 = kísérés, ahol ha épp nem jön a kísérő, akkor az útközbeni dolgokkal szintén feltalál(hat)ja magát a futó.
A SP szervezőktől már többször kérdeztem, oké-e, ha bemegyek egy boltba és ellátom magam. Ok. Ha pedig ők segítenek, mert konkrétan ez a dolguk (autóznak és megkérdezik a futókat, hogy minden OK-e, és van, hogy esőkabátot, van, hogy elemet szereznek a fejlámpába), az ugyanúgy rendben van. nem én fogom bárkinek megmondani, mi szabad vagy helyes.
Egy nyelvvizsgán, felvételin, szexben, stb te számítasz. A te teljesítményed, hozott anyagod, önkörülményeid, érzelmeid, értelmed stb számít, különben magadnak hazudsz. Nyelvvizsgára, ha nem viszek tollat, kérek, de nem írják meg helyettem a tesztet.
Fel kell találnia magát az embernek, átugorni az árnyékát, élni a lehetőséggel, de nem visszaélni vele, és önazonosan végigmenni. Ha valakinek a kísértetés az önazonos, akkor úgy, ha nekem a nem kísérés, az adaptáció, a random helyzetmegoldás, akkor úgy. Mindenkinek megvan a maga játszótere.
Az a kommentek meg, hogy "ne csodálkozz, hogy ennek fényében ez történt" vajon legitimálja az ultrafutóversenyre nem való viselkedését az illető nőnek?! Volt, aki zaklatással vádolt meg. Neki ugye az leesett, hogy ez egy futóversenyen történt fényes nappal egy zsúfolt főtéren, ahol én rajtszámmal mezőnyben futva a csekkponton szólítottam meg egy ultrafutóverseny kísérőjét? Mit keres ott?!
Amúgy érdekes statisztikát láttam a DUV-on: 2015 óta a legkevesebb célbaérő volt, 181 futó / 355 induló, 51%-os teljesítési arány.
Meggyőződésem, hogy nem a kísérés fontos egy újoncnak, hanem az ismeretek elsajátítása.
A) pályaismeret. Vagy az alapos bejárás vagy egy olyan ember, aki pontosan elmondja szakaszról szakaszra, hogy itt gyorsíts, ott takarékosan, itt erős lejtő, ott döngölt út, mire készülj, milyen etapokra oszd fel fejben a távot. Hogy a hegyről lejövet 10 km erős-könnyű lejtő, ott muszáj nyomni, hogy a spártai főúton 208-ig brutál emelkedő, de utána 10 kili lejtőzés, hogy Malandreni (139) után oda kell lépni, mert nagyon futható az út stb.
B) önismeret. De főleg: az öntovalendítés képessége. Nem hiszem, hogy egy UB-val és egy Korinthosszal ezt meg lehet szerezni. Sokan ilyen track recorddal jelentkeznek.
C) táj/klímaismeret. Egyszerűen el kell jönni több más görög versenyre megszokni a dolgokat. Nemcsak szebbek, de kihívásokkal teliek.
Ami a SP magyar csapatot illeti a visszatérőkből csak én értem célba, mindenki (12 ember) újonc volt. Quod erat demonstrandum - már ami a verseny színeváltozását érintő posztomat illeti. Az eloszlás még érdekeseb így: az újoncokból 30 órán belül, egy 32:38, a többiek 34:30-on túl értek be kicentizve / biztonsággal.
Még említésre méltó: a görögök ismét megmutatták a filoxeniát.
55-nél Agioi Theodoriban a kisboltos tonikot, grapefruitlevet adott, békésen tűrte, hogy a hideg padlón üljek, hátamat a még hidegebb hűtőnek vetve.
Szokásos napnyugtás pontomon, 110-nél Soulinariban az öreg tavernás néni már adta a sört, mint minden évben, csodásat beszélgettünk a gyerekekről görögül.
139-nél Malandreniben a helyiek voltak proaktívak és kínáltak meg.
148-nál Lyrkeiaban a szokásos nagy pont, még a közért is nyitva, tej ki a hűtőből, a boltos nagyvonalúan ajándékba adja.
185-nél Arcadia Zevgolatioban a hajnalban nyitó pék biztatott, hogy csak válasszak, és hogy akkor mit kérek még a bougatsa (galaktoburek) mellé. Eszpresszót, asszonyom!
223-nál ételkölteményt rögtönöztek két egymásra rakott toastkenyérből (szegény ember szendvicse).
234-nél a Voutiani benzinkúton a kutas előzékenyen szalad sörért, viszont 2.20-ra lehúz, ami egy markáns ár.
De említhetném Yannt, a francia futót, akit az említett korinthoszi eset után levettem 10 euróval, hogy legyen nálam pénz. Szó nélkül adott, értette a dolgot, szépen finiselt 35 órával. A 10 euróból menet közben elpattintottam négyet, két liter tejre.
333 volt a rajtszám, numerológiailag az 9. Hogy visszamegyek-e a 10. finisre jövőre, vagy pont hogy megtartom a jubilálást következő évekre, még nem tudom. Néha nem tudom megmagyarázni magamnak, miért futok ultraversenyt. És azt sem, hogy baj-e vagy sem, ha ez automatizmussá vált.
Egyfelől ha automatizmus, akkor reflektálatlan, belülről fakadó, egylényegű, tehát ösztönös.
Másfelől, ha automatizmus, és nincs mögötte gondolat vagy szándék, akkor agyatlan rutin.
Passz.
És akkor egy kis képgaléria.
A verseny előtt pár napot Hiosz szigetén töltöttem, ez a török partoktól pár kilométerre van, csodálatos hely, csak a déli részen terem egy speckó pisztácia fafaj, a maszticha, amiből likőr, rágó és fogkrém alapanyag készül. Ebből él közel ezer éve óta a sziget, és csak itt nő ez az évszázadok alatt kikísérletezett fafaj. Itt született Homérosz. A sziget szerencsés fekvése miatt mindig zöld, még a legdurvább hőségben is.
A maszticha-falvak házai sajátos vakolattal-festéssel készülnek. Én ilyen tripeken a bérelt kocsiban alszom, a tengerben mosdok, egész nap megyek, este eszem. Athénból szinte minden szigetre napi 5-6 járat van jópofa légcsavaros gépekkel.
Vissza az SP-hez. A legnagyobb király Földesi József Föci volt, aki Nagy Miklóst kísérte. Korinthosznál bungee jumpingolt egyet, amíg várta futóját. Tehát nem a verseny után, hanem alatt!
Üde színfolt volt és nagyon örültem neki illetve a célbaérésének: Csizi, a sóföldi patikus, ide kattintva szép poszt róla. Alias a székely spártai. Kevés nála alázatosabb, udvariasabb, kedvesebb ember létezik. Ja még Janika.
A spártai futóklubom elnöke, Jorgosz, maga is idén először teljesítette a SP-t, hazafutott. Az ő története különösen szép, negyed évszázada kamszként egy volt a sok spártai bringával bekísérő gyerek közül. Egyszer a verseny 15x teljesítőjét Seppo Leionen kísérte be. Idén Seppo kísérte be őt. A baloldali képen Jorgosz Seppo mögött balra. A jobboldalin Jorgosz koszorúval, mellette jobbra Seppo.
És Jorgosz a gálán:
Marios, a legtöbbszörös görög induló (24-ből 14 finish), aki már évek óta nem fut, de díszoklevelet vett át. Ő lett volna az ULTRA egyik főszereplője, ha nem bassza át a stábot, s így a film dramaturgiáját. Kár érte.
Katerina és az elnyűhetetlen norvég, Eiolf - jön ide jövőre megnézni a norvég klasszisokat a vébén. Előbbi a SP orvoscsapatának vezetője, az ő segítségével tudtuk kórházba vitetni Erős Tibit két nappal (!) a célbaérés után teljesen kifacsarva. Addig nem akart.
Doukas és Alex, előbbi Tsiakiris elnők fia. Tsiakiris 18 évig volt a SP elnöke, rendbe tette, fejlesztette a versenyt. A két jómadár évek óta Race Officialként autózgat, de ez nem akadályozza meg őket abban, hogy végig zrikáljanak a kocsiból, de persze néha meg is itatnak Mythos sörrel. Ha a ilyen "csalásra" gondolt az egyik magyar induló, aki kiszállt és erről posztolt, akkor vállalom, mert a szervezők is benne vannak.
Somiya Toru a 2. helyen ért célba, óriási reszpekt a japán srácnak, full egyedül tolta eszement tempóban, mögötte másfélórával lemaradva ért be kísérőivel Ishikawa, az idei Badwater és egykori SP bajnok. Szorokint 2017-es futását idézte fel, akkor is kísérő nélkül futott és nyert a litván.
Somiya a pontokon kikereste az előreküldött csomagját, kibontotta, kiporciózta a port a vízbe, felkavarta, megitta, elvitte a szemetesig, meghajolt a pontőröknek és futott tovább. Bődületes időt futott ő is, a verseny valaha volt 4. legjobb idejét, oké 2:16-os maratonista. Zisimopulos, aki idén is nyert 6-7 km-t eltévedt (nemtom, hogyan, amikor rakat kísérője volt és ismerte a pályát), és ha az nincs, megdönti Kouros rekordját.
A befutó után lefeküdtem az árnyékba a főutca pázsitján, 34 fok volt, a láz még melegített pluszban, szurkoltam kicsit, aztán elmentem a város határába az eperfás kedvenc éttermembe. A ház napi ajánlata a párolt kecske volt, kértem még a kedvencemet, a cukkinifasírtot és a megbolondí†ott saganakit (sültsajt szezámos mézes bundában). Tintoretto középen befigyel.
Visszafele Andriskára bukkantam.
Mondanám, hogy hiányzott Andriska, de Büki Tivadar (akinek a Pink Floyd pólót köszönhetem a Sakura Michi alatt cseréltem vele) most is csodás szobatárs volt, akárcsak Japánban egykor. Úristen, mennyit röhögtünk! Most rajta a kalap.
Másnap Spártában volt minden, mint a búcsúban. Csak előkerült a népviseletes fotós! Szentendre házhoz jött.
Athénba végre bemerészkedtem, évek ótanem tettem ilyet, undorító büdös, folyamatos motorzaj, turistahordák. De szerencsére a sörgyárból átalakított kortárs művészeti múzeumra senki nem kíváncsi, pedig elég impozáns és jó a felhozatal. Na az első néptelen teremben mi volt? Trianon és pilisi szívcsakra kiállítás szórakoztató, ironikus felhanggal.
Pár teremmel arrébb egy alkotó instant állampolgárságot kínált a világ minden országába. A csomagokra rá volt írva, milyen előnyökkel, jogokkal, kötelezettségekkel jár, ha ezt választja valaki (nyilván egy szegény menekült, bevándorló). Ironikus ez is, de keserű és kemény pirula egyben.
Az utolsó teremben egy művész a családja egész éves szemetét állította ki szépen szortírozva típusra, fajtára. Számos zsák még érintetlenül állt, a művész egy nagy asztalon dolgozott közben rendületlenül, hogy a maradékot is feldolgozza.
Aki kellemes klímában, szép helyen, jó pályán, remek emberekkel akar futni, főleg a méregdrága Tel Avivban 4 csillagos szállodában 30 dollárért / nap, akkor menjen Gilad Krauz barátom Spartanion versenyére Izraelbe január 5-én. Itt futott Szorokin 12 órás világcsúcsot idén. Haifa, Akko, Jerikó, Ramallah, Betlehem, Jeruzsálem - mind közelben.
És végül az ULTRA family reunion keretében Athénban járt Herbert (kiesett infleunza miatt) és kísérője, Anett!
Gilles-ék is ott voltak.
See you next year / sometimes.
Ui: egyszer majd írok a Thébai Szent Seregről, ami 150 meleg férfi katonapárosból állt, és akiknek nagy szerepük volt az i.e. 4 században, hogy megtörjön a spártai katonai hegemónia, egy darabig. Szóval a spártai 300-akkal szemben volt egy thébai 300 is.
Elindult a 3. évad és már az arcképcsarnokból is látszik, hogy egy adás bőven túlmegy a laza hatperces kocogásból álló egy órán. De sebaj. Így bukik meg egy előzetes koncepció: a valóság jobb rendező.
Mivel a Spartathlon Magyar Csapat kérte, hogy írjak bemutatkozást, egy kicsit átgondoltam azt a 10 évet (ebből egy elmaradt a Covid miatt), amit a Spartathlonon töltöttem, töltök. 
És egy kordokumentum újrázása (a bal oldali fiatalember ismerős, ugye?):
Miért fut valaki 8-10 évesen félmaratont, majd maratont? Mint július 4-én: 
A szemléletformáló sorozat 3. része következik